Sokan úgy vélik, hogy aki történetírásra adja a fejét az olvasson sokat, és ha a leendő felfedezett – egy bizonyos – zsánerben akar írni, akkor a zsáner minden könyvét, egészen a kezdetektől indulva. 

Attól, hogy valaki sokat olvas, még nem lesz író. Főleg nem jó író. Maximum is csak jó olvasó válhat belőle. Egy jó, értő olvasó. Történetet írni és olvasni nagyon nem ugyanaz! 

A nyelvtan és a nyelvhelyesség megfelelő ismerete és tudatos használata az alapja annak, hogy az író olyan formában tárja az olvasó elé gondolatait, ahogyan a fejében létrejött a történet, és ahogyan azt ábrázolni akarta. 

Ez az alap. Mi kell még? Hiszen egy történetben vannak szereplők, helyszínek, tárgyak, színek, hangulatok, és még sok minden más. 

A felsoroltak mind adják magukat, írj! Írj a szereplőről, írj a helyszínről, írj a színekről, írj a tárgyakról! Mindenről írj, ami szerinted benne lehet egy történetben. De még ne a történetet írd! Azokat írd le, amelyekből egy történet felépül.

Mondjuk kezdd az egyik szereplővel. Írd le, hogyan néz ki, mit szeret, hol él, kik a szülei, milyen gyerekkora volt, mit csinál, miért csinálja, stb. Azután írd le, hogy ezt a karaktert miként látja mondjuk egy tanár, egy rendőr, egy élelmiszer eladó, egy kölyök a grundról, egy buszsofőr, aki majdnem elgázolta; az ügyfél, akinél TV-t szerelt, stb. És fordítva is tedd ezt meg! Majd azokról is írj egy részletes leírást, akiknek a szemszögéből láttattad az első karaktert. Pár oldalt, jobb esetben pár százat teleírhatsz, mire ezzel a feladattal végzel. 

Ha ügyes voltál, eddigre már van legalább két-három tucat karaktered. Írd le, melyik mit lát mondjuk a Hősök teréből. Milyennek látja, mit néz meg ott, miért megy oda, stb. 

Írj a hangulatokról! Próbáld meg száz- és százféleképpen megjeleníteni, az eddig megalkotott karakterek által is leírni, hogy egy-egy hangulatot miként élnek meg, milyen hatással vannak rájuk, mit vált ki belőlük. Jelenítsd meg hasonlatokkal az érzéseiket. Legyenek bennük hullámvölgyek, katarzisok, mélypontok. Mindegyiken menjenek végig, és ezeket érzékeltesd az olvasóval. „A darázscsípés fáj.” – ez tényközlés. Ahogyan az is: „A darázscsípés fájdalmat okozott a karakternek.” De ebből csak az az olvasó tudhatja, mit él át a karakter, akit már csípett meg darázs, és azt sem mindenki hasonló módon éli át. Azt kell bemutatni, a karakterre milyen hatással volt. 

„Könnyek gurultak le az arcán, elhomályosuló tekintetével még látta, hogy egy járókelő felé rohan. Nyelve dagadni kezdett, a forró nyári levegő egyre nehezebben talált utat a tüdejébe. A fejében hirtelen ezer szikra robbant. 
Órákkal később tért magához. Fejét tompán fogta közre valami. Odanyúlt, és keze puha anyagot tapintott, fejébe éles fájdalom nyilallt. Ahogy enyhült a sajgás, képes volt megint a külvilágra figyelni. Körülötte világoszöld csempés falak, a plafonon neoncsövek. A mindent átható fertőtlenítő szaga tudatosította benne, hogy hol van.”

Ha ezekkel megvagy, jöhet az a rész, amikor az eddig megírtakat úgy írod meg, mintha külső szemlélő lennél, vagy mint egy mesélő, aki kitalálta vagy hallotta a leírtakat, és most elmeséli másnak. 

Jól megírni egy történetet, és egy jó történetet jól megírni nem ugyanaz. Vannak írók, akik ugyan jól írnak, de nem jót. Vagy fordítva. Aztán ott vannak azon kevesek, akik képesek ezt a kettőt egyszerre alkalmazni.

Egy jól megírt történet közérthető. Ez nem jelenti azt, hogy nem használhatunk idegen vagy kitalált szavakat, azonban arra mindig figyelni kell, hogy a szövegkörnyezetből az olvasónak egyértelmű legyen, mi is a jelentése annak a szónak. (Előfordulhat olyan, hogy szándékosan alkalmazunk érthetetlen kifejezéseket, esetleg a történet jelenete szándékosan kerül olyan környezetbe, hogy a karakter és vele együtt az olvasó sem ért semmit. Azonban ez már egy ábrázolási megoldás, erről majd egy későbbi fejezetben írok részletesebben.)

Lényeges elem a történet felépítése, mivel egy történet sok mindenből épül fel. A klasszikus történetvezetés a népmesei, mítoszi vonulatot másolja. Azaz, a főszereplő (és társai) vagy közvetlenül vagy közvetve érintettek egy problémában, amelyet hasznos segítséget nyújtó mellékszereplők vagy tárgyak (fantasy esetében varázslat vagy mágikus tárgy, scifi-nél valamilyen tech tárgy) közreműködésével megoldanak. Ez így egy szimpla A pontból B pontba jutós történet. Lehet bonyolítani A→B→C vagy A→C→B, A→C→B→D, D→C→A→B, és így tovább. 

 Az ilyen alapokra épülő történetek az alábbi felépítéssel rendelkeznek: 
    1. bevezetés 
    – előkészítés 
    2. tárgyalás 
    – bonyodalom 
    – kibontakozás 
    – tetőpont 
    3. befejezés 
    – megoldás. 

De tapasztalhatjuk, már ez sem olyan kialakítás, amihez szükséges ragaszkodnunk. Vannak történetek, amelyek eltérnek ettől. Vagyis ez a három tetszés szerint variálható. Hogy melyik célravezetőbb a történet szempontjából, azt adja maga a történet és az író narratív eszközei. Számos példa van arra, hogy egy történet bármely kivitelezési móddal is tud jól működni.

A klasszikus kalandtörténetekben mindig abból indulunk ki, hogy a főszereplő és társai valamiért oda kerülnek, ahová, és jellemükből adódóan reagálnak az adott szituációra, ami végül konfliktust eredményez; ezért a történet szereplői cselekedni kezdenek, az így létrejövő hatásoknak mindig van ellenhatása, ami végül vagy egy megoldásban teljesül ki vagy újabb problémát okoz (és máris elértünk egy többmenetes történethez). A cselekvések során a főszereplő és társai arra törekszenek, hogy az őket cselekvésre késztető “ellenfél” általi erőszakot* megszüntessék. (Gondolj vissza arra, az általad megalkotott karakterek miként állnak egy-egy helyzethez!) 

*az erőszaknak több formája van, nem kizárólag fizikai erőszakról lehet szó. Ebben az esetben minden olyan megnyilvánulást erőszaknak nevezünk, amely olyan befolyást gyakorol a környezetére, ami közvetlenül vagy közvetve érinti a karaktert és társai-t, vagy felkérik a karaktert és társai-t, hogy szüntessék meg ezt az erőszakot. És most nem térünk ki az erőszak irányaira, ami szintén lehet egy narratív eszköz a történetben.

Nehéz megmondani, hogy melyik ötletet miként lehet jól kivitelezni. Itt jön képbe az olvasás. A mások által megírt és sokak által kedvelt, olvasott regény adhat némi képet arról, melyik elképzelést miként írták már meg eddig, vagyis milyen írástechnikai eszközöket alkalmaztak. Hogyan adagolták az információt, miként ábrázolták a karaktereket, milyen írói képeket alkalmaztak, milyen nyelvezetet használt az író a narrátor megszólaltatásához. Azonban az, hogy valaki már megírta egy adott ötlet és probléma megoldását, nem jelenti azt, hogy ahhoz hasonlóan ne tudná valaki jobban, vagy annyira jól megírni, hogy az ne lehetne sikeres. Példaként: Agatha Christie vagy Jo Nesbø, Daniel Defoe vagy Andy Weir, Robert Merle, Margaret Atwood vagy Moskát Anita. 

Azon is múlhat, mennyire nyerő a történeted, ha nézőpontot váltasz, ahogyan Paula Hawkins: Lány a vonaton című könyvében látható. Ha jobban megnézed, ez a regény sem más, mint egy klasszikus nyomozós krimi, annyi különbséggel, hogy itt a történetet nem a nyomozó hatóság embereinek szemszögéből látod, hanem egy szemtanúéból, aki úgy látja a dolgokat, ahogy. Ettől függetlenül a történet a klasszikus krimik mesélési metódusait követi.

Egy jó történet jól megírásához elengedhetetlen, hogy a megfelelő nézőpontot és narrációs stílust válasszuk a történet elmeséléséhez, viszont erre nincs tuti recept. Még akkor sem, ha tisztában vagy azzal, a kortársak, vagy az “öregek” hogyan írták meg a könyveiket. Leginkább magára az íróra van szükség, mint közvetítő közegre. Ha az író képes elsajátítani a megfelelő alapokat, ahhoz társít egy egyedi látásmódot (narrálást), akkor van esélye arra, hogy kitűnjön a többiek közül. Még akkor is, ha nem olvasta zsánere könyveinek tucatjait. 

Természetesen ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy zsáneríró legyen, ismerje az adott zsáner sajátosságait, stílusjegyeit. Az ilyen törekvésnek megvan az a hátulütője, hogy beszűkül az író látótere, ami idővel a történetek színvonalának rovására megy. Ha megfigyeljük a kiemelkedő zsánerszerzőket, akkor ők sosem azért úgy írták meg regényeiket, mert zsánert akartak írni, hanem mert a sztorijaikat abban a közegben tudták elképzelni, abban a közegben tudtak olyan konfliktust kiváltó helyzeteket teremteni, amiben a történet működőképes volt. Nyilván erre is van ellenpélda, mint Viktor Pelevin, aki olyan környezetbe tud konfliktust helyezni, amire alapból nem gondolna az ember, és a legfélelmetesebb az ő történetei esetében, hogy működik és minden a helyén van. 

 Nem esett még szó a zsáneri sajátosságokról. Első és legfontosabb, hogy ha mégis valamely zsánerben szeretnél alkotni, akkor azt kizárólag úgy tudod elérni, ha a tudásodat az adott területen magas szintre hozod. Ha krimit akarsz írni, kőkemény krimit, akkor a kriminálpszichológia csak egy kis része, amit ismerned kell. A sci-fi esetében kérdéses, milyen tudományos terület általi behatás okozza a történet konfliktusát. Biológia? Kémia? Fizika? Csillagászat? Vagy ezek egyvelege? Akkor Michio Kaku és Stephen Hawking munkássága csak az alapok, amelyekkel meg kell ismerkedned. Történelmi regény? Ismerned kell az adott kort, jobban, mint amiben most élsz. Társadalmi berendezkedés, történelmi események, törvények, szokások, rendelkezések, hagyományok, világképek, öltözködés, ételek, hiedelmek, babonák, beszéd, szójárás, stb. És így tovább.

A fent leírtak leginkább a kalandtörténetekre* érvényesek. Amennyiben Te olyan író akarsz lenni, aki az irodalomban inkább mint művész szeretne alkotni, abban nem tudok segíteni. Csak egyetlen tanáccsal: Írj! Írj úgy, ahogyan senki más! De ne keverd össze az értelmetlen és érthetetlen írást a művészi alkotással! Nem ugyanaz. 

*kalandregény: szórakoztató irodalom, központjában az érdekesség van (romantikus nyállányregényektől a krimin keresztül a hard sci-fi-ig bezárólag)