CÍM – AVAGY A CÍMADÁS NEHÉZSÉGEI

A legtöbb szerzőnek komoly fejfájást okoz, hogy milyen címet is adjon a történetének, függetlenül annak terjedelmétől.

A címet sokan magával a történettel azonosítják, ezért minden író azt szeretné, hogy az az egy vagy pár szó visszaadja magát a történetet, az általa keltett érzéseket.

Azonban amikor elolvasunk egy címet, az valószínűleg semmit nem fog nekünk elárulni a könyvről. Ahogyan sokaknak nem mond semmit sem az, hogy “Leeroy Jenkins!”. De ha azt mondom, hogy Éhezők viadala, esetleg Elfújta a szél, netán Utas és holdvilág; máris érzések, hangulatok tucatjai törnek a felszínre. Pedig amikor először találkoztunk ezekkel a címekkel, semmit nem jelentettek számunkra.

“Az elme képezhető arra, hogy papíron könnyítsen magán.” – Billy Collins

Előfordul olyan, hogy egy írónak maga a cím sugallta hangulat adja a támpontot a regény írása közben. Más író a végén tudja megfogalmazni, pár szóban megjeleníteni a történetet.

Viszont a figyelemfelkeltés fontos lehet. De hogyan találjunk ki olyan címet, ami egyszerre figyelemfelkeltő, a történetre jellemző és nem elcsépelt szavakból, kifejezésekből áll? (Rejtélyes gyilkosság, A szerelem örvénye, Csókkal a háború ellen, Az idegenek köztünk élnek stb.)

Ilyenkor azt is meg kell vizsgálni, miről is szól a történetünk. Mennyire szükséges a hatásvadász cím? Mennyire szabad egy Háború és béke-nek, vagy egy Büszkeség és balítélet-nek ilyen címet adni? De nézzük meg, mennyire hatásvadász cím a Trónok Harca, A Gyűrűk Ura, Láthatatlan ember, Járőr a Szaharában, A szakállas Neptun stb.

A filmekben kukkolók vagyunk, de a regényekben az az élményünk, hogy valaki másként élünk: belülről ismerjük meg egy másik ember lelkét. Más művészeti forma nem csinál ilyet. Ez az oka annak, hogy néha, amikor leteszünk egy könyvet, azon kapjuk magunkat, hogy kicsit mások lettünk. A regények belülről változtatnak meg minket. – Donna Tartt