Tényleg nincs. 😊

Íróként nehéz megérteni, hogy a szerkesztők is emberek, és mind valamilyen szempont alapján közelítenek meg egy történetet. Például egy kiadó szerkesztője leginkább abból a szempontból nézi át a nyers anyagot, hogy mi a kiadó profilja, és ha kiadhatónak is tartja a kéziratot, a szerkesztési javaslatok mindenképpen az alapján fognak megszületni, hogy a könyv minél jobban illeszkedjen a kiadói portfólióba. Természetesen ezt is kiadója válogatja, mert vannak kiadók, akik mernek 19-re lapot húzni, azaz az irodalommal, mint művészettel foglalkoznak, így a szerkesztés is ez alapján zajlik.

De most inkább arról írunk, a Stílus és Technikánál hogyan csináljuk. 😊

Először mindig azt nézzük, mi volt az írói szándék, még ha az író nem is volt vele tisztában, mert intuitív módon alkotott. Sok kezdő írónál előfordul, hogy nem dolgozza ki rendesen a történetet, és szinte „egyhúzásra” megír egy regényt. Ez nem lehetetlen, pusztán az esetek nagyon kis százalékában lesz a kész mű kiadásra megfelelő az eredeti formájában.

A következő lépés, hogy a szándékot összehasonlítjuk a megvalósítással, az írói eszközökkel, és ebből indulunk ki. És természetesen az író aktuális történetírói készségéből. 😊

Minden esetben kérünk szinopszist, és hogy kikergessük az írót a világból, egy cselekményvázlatot is, fejezetekre bontva.[1]

A szinopszis már körvonalakban ábrázolja, mit is szeretett volna le- és megírni, míg a cselekményvázlat ennek a kivitelezésének az elnagyolt bemutatása. Előfordult már olyan, hogy amikor az író a kézirat küldése előtt elkezdte megírni a cselekményvázlatot, több fontos dologra is rájött, amit elrontott, illetve hogy valamit még bele kellett volna írnia. Az is előfordul, hogy míg van, ami a szinopszisban és a cselekményvázlatban megjelenik, aminek bele kellett volna kerülnie a regénybe, a kéziratban még csak említés sincs róla.

Szóval akár megkapjuk ezeket, akár nem, elkezdünk dolgozni a kéziraton. Többnyire kétszer olvassuk el, és csak a második olvasás során fűzünk hozzá észrevételeket, mert ilyenkor már oda-vissza tudunk hivatkozni, hogy mi, hol és miért hibás.

Ha ezzel kész vagyunk, megy is a szerzőnek, aki vagy önállóan, vagy velünk egyeztetve végrehajtja a módosításokat. Amennyiben szükséges, lektorként is közreműködünk[2], azaz konkrét javaslatot teszünk adott ábrázolás megfelelő kivitelezésére, mindig figyelve az író sajátosságaira. Ugyanígy az is előfordulhat, hogy teljesen más struktúrát kell kialakítani, kezdve a dramaturgiától az információ-adagoláson át akár egyes karakterek lecseréléséig. Filmeknél is előfordul, hogy bizonyos színészek nem jók adott szerepre, történetírásnál miért ne fordulhatna elő, hogy egy másik karakterrel adott jelenet, dramaturgia jobb lesz. (Természetesen ezáltal maga a történet is. 🙂 ) De az is előfordulhat, hogy az író számára kedves jelenet ugyan rosszul jelenik meg (netán logikailag még hibás is), de kidolgozzuk, hogy illeszkedjen és a történet része maradjon.[3]

Előfordul az is, hogy az írónak csak az ötlet van meg halvány elképzelés mellett, és teljesen az alapoktól közösen építjük fel a történetet. Nem mindent, mert pl. a szereplőkről, a főbb eseményekről van elképzelése, mi csak abban segédkezünk, hogy hol érdemes és milyen fordulatot, fordulópontot beilleszteni; hogyan jelenjenek meg bizonyos dramaturgiai elemek stb., illetve milyen dramaturgiai elem lehet szükséges adott hatás eléréséhez, de hogy milyen írói eszközökkel éri el, azt ő választja meg[4].

Általában a szerkesztési – és lektori[5] – körök egészen addig tartanak, amíg azt nem lehet mondani, ennél többet nem lehet kihozni sem a szövegből, sem az íróból. Hiszen a szerző történetíró készsége – és hozzáállása – alapjaiban határozza meg, mit lehet maximálisan kihozni a történetből.

A korrektori folyamatnál szintén végig jelen van a szerkesztő is. Irodalmi szövegben gyakran fordul elő, hogy egy-egy központozás jelentősen eltér az akadémiai nyelvtan által helyesnek vélttől, viszont adott ábrázolás, írói kép miatt fontos, hogy abban a formában szerepeljen, és ezáltal az írói szándék elérje célját.

[1] Erre külön térnék ki, hogy mit szoktunk kérni: a nyers, bétázók és tesztolvasók javaslatai alapján NEM javított kéziratot.

[2] Amennyiben igényelt irodalmi lektorálást.

[3] Ez sokszor attól függ, hogy az író akar-e ennyi többletmunkát beleölni vagy sem.

[4] Kivéve, amennyiben kért irodalmi lektorálást, mert akkor erre is mutatunk példákat.

[5] Amikor lektorálásról írunk, az esetek többségében irodalmi lektorálást értünk alatta.

Egy kezdő író regénye esetében nem ritka, hogy mire elkezdődik a tördelés, már tízszer elolvastuk. Ez azért fordul elő, mert a folytonos javítások miatt látni kell, hogy adott módosított részlet tényleg illeszkedik-e a szövegkörnyezetbe, mert szintén kezdő írói hiba, hogy amikor szerkesztünk, már másként ír, mint amikor elkezdte írni a regényt, mivel időközben fejlődött. Ilyenkor az új szövegek stílusban eltérhetnek a régitől, illetve a fogalmazás miatt megváltozhat adott rész jelentése az eredetihez képest.

A szerkesztés során hibás szórendet, vagy egyéb helyesírási hibát (stílusérték[1]) csak akkor szoktunk jelezni, ha amiatt teljesen más értelmet nyer adott írói kép, ábrázolás, mint ami a szövegkörnyezet alapján vélelmezhető.

A szerkesztés során figyelembe szoktuk venni, hogy mi az írói cél. A legtöbb esetben egyszerű dolgunk van, mert ez a megjelenésre alkalmas szöveg elérése. Ezt a legkönnyebb teljesíteni. Aztán ott van, hogy olvasott legyen, esetleg elismert stb.

Az is tény, hogy a tévhitekkel ellentétben egy szerkesztő általában csak jelzi a hibát, hogy: “dramaturgiai hiba”, “hibás ábrázolás”, “szórend”, “képzavar”, “stílustörés”, “karakteridegen” stb., és ebből egy kellően jó írónak tudnia kell, min kell változtatnia. Nem szokás részletezni, sem magyarázni. Az is előfordul, hogy a szerkesztő a szövegben csak kiemeli a hibás részeket, és semmit nem fűz hozzá. Többek közt ezért is van az, hogy normál kiadó szerkesztője elutasít egy kéziratot, mert abból már látja, kivel tud úgy dolgozni, hogy a felsorolt utasításokat megérti, vagyis íróként már elérte azt a szintet, így időt, ezáltal pénzt spórolva a kiadónak.

Nálunk ez annyiban működik másként, hogy az író a megrendelő, ezért vele egyeztetve haladunk végig, és igyekszünk úgy megfogalmazni a feltárt hibákat, hogy az a kevesebb tapasztalattal rendelkező, írástechnikailag még hiányos tudással rendelkező írók is értelmezni tudják.

[1] Érzelmi, hangulati vagy egyéb többlettartalmat kölcsönöz a szövegnek. Az adott szövegben szereplő szavak és egyéb nyelvi elemek stílushatást keltenek.

Amit mindig kerülünk, és soha nem várjuk el, hogy úgy legyen megírva a történet, ahogy mi írnánk meg, vagy amilyet olvasni szeretnénk. Teljes mértékben alkalmazkodunk az író elképzeléséhez, és ezt vesszük alapul a munkafolyamat során.

Mindig igyekszünk az író által írt történet zsáneri jellemzőit szem előtt tartani, és úgy javaslatokat tenni, hogy mit várnak/szeretnek az olvasók, és az író mit és hogyan akart megírni, mert nem minden esetben kell az elvárások szerint megírni egy regényt. Főleg, ha az író egyedi módon alkot adott zsánerben. Ebben az esetben nem fogjuk erőltetni, hogy “de hát ez a trend és olvasói elvárás”. Igyekszünk az íróval közösen úgy megtalálni a megoldást, hogy az olvasó is megkapja, amit elvár, és az író is önmaga maradhat.[1]

[1] Évtizedes szakmai tapasztalatunk azt mutatja, hogy a figyelmen kívül hagyott szakmai érvek az elsődleges hibák, amelyeket a vásárlók és az olvasók felrónak a kiadvánnyal kapcsolatban.