Url Izabell: A teheráni csecsemő | Beleolvasó (18+)

Url Izabell: A teheráni csecsemő | Beleolvasó (18+)

Url Izabell: A teheráni csecsemő

Rainer Maria Rilke:

A párduc

Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerült, hogy már semmit se lát.
Úgy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörül
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körül,
melyben egy ájult, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér – és ott megszűnik.

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

1. FEJEZET

Jázmin

 

– Ó, és ne feledje a dupla adag homárcsipszet! – nyújtottam vissza a pincérnek az étlapot.

– Tudtad, hogy a homárokat élve főzik meg? – A velem szemben ülő srác hangjában volt némi rosszallás.

– Ez engem mennyiben érint?

– Sírnak a fazékban, Jázmin!

– Nos, Sami… – Kagylót formáltam a kezemből és jelképesen a fülemhez emeltem. – Én nem hallok semmit.

Az első találkozásunk Babakkal mesébe illő volt. A rém unalmas Samival randiztam, akit azért kapartam elő a kuka aljáról, mert fekete hajú volt és közel-keleti, akárcsak álmaim délceg lovagja. És ellentétben a „délceg lovaggal,” ő képes volt visszaírni az SMS-eimre. Minél tovább néztem ébenfekete feje búbját, annál inkább rá kellett jönnöm, hogy a muszlim pasik külseje az elvárt tulajdonságaik nélkül olyan, akár a szenteltvíz. Nem árt, de nem is használ. Sami az étterem játszósarkából az asztalhoz hordott néhány vackot, és egy műanyag brokkoli különösen megtetszett neki. A csempéket számoltam, miközben azon tűnődtem, vajon a személyzet elhiszi-e, hogy egy magamfajta hölgy és egy Sami-féle balfácán… Nem, nem hiszik el! A női ösztön vészriadót fúj, ha egy férfi szemébe könnyeket csal a homárok nehéz sorsa. Egy érzékeny alak gyenge utódokat nemz. Hát olyannak látszom én, akinek be kell érnie egy érzékennyel? Halovány mosoly terült el az arcomon a megnyugvástól; kizárt, hogy bárki turbékoló gerléknek nézzen minket. Egy pillanatra eszembe jutott Babak, a büszke, fríz csődör, és Sami, a kólikás szamár. Ennyire kétségbe lennél esve, kislány? Számhoz emeltem a szalvétát, nehogy a képemen éktelenkedő grimasz egy életre elbizonytalanítsa Samit. Kész ciki dacból elfogadni egy ilyen fiú meghívását! Pontosan mit is mondtam utoljára Babaknak? Ugye nem azt, hogy mire legközelebb lát, én már valami klepetusos sejk asszonykája leszek, és akkor aztán megkukulhat az irigységtől? Próbálnám meggyőzni magam, hogy az csak egy álom volt, Babak nevetése azonban túlságosan valóságosan csengett ahhoz, hogy álom lehetett volna. Az ajtó csikorogva kivágódott a hátam mögött, és jeges szél kúszott a blúzom alá.

– Húszmillió?! Te meg vagy húzatva! Nem találsz olyan barmot, aki ennyiért megcsinálja neked!

Nem… az ki van csukva! Nem mertem megfordulni. Megtéveszthetett a zaj, és egészségtelenül sokat fantáziáltam róla az elmúlt öt percben és… És ennyi. Ha hátranézek, egy kövér, kopaszodó pasit látok majd a bejáratban, és zéró Babakot. A férfi rövideket hümmögött a telefonba, ami alapján képtelen voltam beazonosítani a hangját.  

– Harminc guriga, és azt ajánlom pajti, hogy csókold meg a lábam nyomát, amiért egy tetves Teréz anya vagyok! – Hanyag eleganciával csapta be az ajtót. Angolul beszél, tehát jó eséllyel külföldi. Akárcsak Babak…

Kirázott a hideg, részben a kéretlen szellőztetés miatt. Ő volt az.

Hogy is képzeltem, hogy Babak öblös hangja egy kövér fickóhoz tartozhat? Vagy egy akármilyen másik fickóhoz. Pont én ne ismerném fel, akinek olyan ez az orgánum, mint egy hívószó? Erről eszembe jutott egy vicces sztori. A sulis szekrény előtt álltam és éppen Babak hangüzeneteit hallgattam vissza, amikor az osztály mindig zsibongó csaja a nyakamba ugrott.

„– Csak nem?! Nem mondod, hogy az új krapekod néger! – visította. – Ugye milyen vadállatok az ágyban? Annyira tudtam, hogy végül dobod azokat a hülye a törököket, és összeszedsz egy igazi férfit.” Sziszi minden szaváért hálás lett volna a fehér barátja, aki fogalmam sincs, hol helyezkedhetett el a táplálékláncban, ha Sziszi már a törököket sem találta elég maszkulinnak. Hirtelen nem jött a megfelelő válasz a nyelvemre. Szerettem volna azzal visszavágni, hogy Babak az ő kreolbőrű szépségeinél is jobban ott van a szeren. Beletörődtem azonban, hogy ezt nem állíthatom nagyobb meggyőződéssel, mint ahogyan Sziszi fényezi az afrikai cimboráit.”

„– Felejtsd el a törököket és a négereket is! Nekünk perzsa pasi kell.”

A vállamon ücsörgő kisördög figyelmet akart.

Babak alig néhány méterre ácsorgott a székemtől, és én rögtön tudtam, mit kell tennem. Előredőltem az asztalra, tenyerem pedig figyelmeztetőleg csapott le a pozdorja lapra.

– Húzd ki magad! – parancsoltam Samira.

– Mi?

– Húzd már ki magad, az ég szerelmére! És igazítsd meg picit az inggallérod! Jobbra. Nem, a másik jobbra!

A fejem bagolyszerű fordulatot tett. Babakot bámultam, amint gyanútlanul a pincérnő felé int.

Ennél pocsékabb nem is lehetett volna az időzítés. Ha Babak ilyen társaságban lát, a végén még azt fogja hinni, hogy kénytelen voltam lejjebb adni az elvárásokból! És a legborzasztóbb, hogy ez a kis kerékkötő Sami itt liheg a nyakamon. Vajon rossz néven veszi, ha faképnél hagyom a randi közepén egy jobb parti reményében? Vagy habogjak azért valami full kamu magyarázatot arról, hogy Babak az apám testvérének a kiskutyájának az öccse? Integetésre emeltem a kezem, majd jobbnak láttam úgy tenni, mint ha csak a pincért hívnám. Babak nehéz, de elszánt léptekkel közelített felém. Úgy tűnt, hogy az egész étterem elcsendesült, és egyszerre ezernél is több szempár szegeződött rám. Árnyéka fekete selyemköntösként burkolt be, a közelsége elakasztotta a lélegzetem. Döbbenetemre felkapott, és úgy pördült meg velem, mintha a legújabb szerzeményével dicsekedne. A szoknyám fellibbent, orrom a nyaka gödrébe fúródott, vézna karocskáim alig érték át a masszív férfitestet. Passzolt a bőréhez az agarfa és a pacsuli testes illata, fekete dzsekijébe mintha beleszőtték volna az éjszaka egy darabját. Babak híresen jól ismerte az éjszakát, és az éjszaka is őt. Együtt pulzált a sötétséggel, beleveszett. Ahogy a nap eltűnt a horizont alatt, az ő szívében kicsírázott a vágy, hogy útra kerekedjen. A puszta jelenlétével dominált, és Sami egyszerre úgy érezhette, hogy nem jut mindkettőjüknek oxigén.

Babak kérdés nélkül az asztalunkhoz húzott egy széket, és megköszörülte a torkát.

– Szervusz, idegen! – Sami felé nyújtotta a kezét. – Hol hagytad a kandurádat, barátom?

– A kandurámat?

– Azt hordanak a sejkek, vagy tévedek? – sandított felém gúnyosan. – Hagyjuk, azt mondd inkább, hogy mi járatban a kedvenc azeri éttermemben!

Babak őszes hajszálai keszekuszán lógtak a homlokába, az ingujját könyékig feltűrte.

– Bakuból jöttem.

– Baku?! Hát, ott tényleg nincsenek sejkek. De ezek szerint közös az anyanyelvünk, tesó! Én is azeri török vagyok, Iránból. – Lazán előretolta az öklét, Sami pedig nem merte nem viszonozni a pacsit.  – Ha azerbajdzsáni vagy, tuti, hogy ismered ezt a dalt! Hogy is hívják a fickót, aki énekli? Tudod, azt a kis bandzsa törpét! Picit olyan, mint te.

– Már megbocsáss, de mi éppen…

Babak jelképesen Sami ajkának érintette a mutatóujját. Ez egy fokkal civilizáltabb volt a „kussolj!”-nál. De csak egy fokkal.

– Igen, beugrott! – Éljenezve meglendítette a karját. Tompa körmei az asztalon verték a ritmust, és olyan kegyetlen önhittséggel hunyta be a szemét, mintha legalábbis klipforgatáson volna. Véletlenül sem gyötörték a skrupulusok! – Megmondtam, hogy enyémek a csillagok. Enyém a tavasz és enyém a nyár! A múltam sötét, de barátom, ez a lány az enyém!

A pultos csajok lelkes tapsviharral jutalmazták a rövidke szólót. Babak felállt, a „közönség” felé fordult, majd színpadiasan meghajolt. A keleti zenék rajongójaként tudtam, hogy miről szól a dal. Lángba borultam a fülem hegyétől a mellkasomig, Sami viszont csak kushadt a helyén, és hagyta, hogy porba alázzák. 

Babak mellém telepedett, kivett egy darabka mogyorót a közös tálból, és csámcsogva folytatta:

– Bébi, úgy hiányzik, hogy… tudod! Az illatod a párnámról!

– Mit művelsz?! – sziszegtem, szinte zárt szájjal.  

Hatalmas keze vándorútra indult a szoknyám alatt, és elég közel hajolt, hogy érezzem, amint a leheletében keveredik a mentol és a mogyoró szaga.

– Épp megmentelek egy világi lúzertől! – Kirázott a hideg, ahogy a forró lélegzete megtöltötte a hallójáratomat. Az a csintalan vigyor a képén… beleszédültem.

2. FEJEZET

Jázmin

 Egy hónappal később

 

Vajon miért adtam feleségjuttatásokat a pasinak, aki nem akart több lenni egy ágytársnál? Bárki állította is, hogy a férfiak a nőket akarják, és a nők a férfiakat, ritka ostoba pára lehetett. A nő a férfit akarja, való igaz. De mit akar a férfi? Mindig egy másik nőt? Bár’ ilyen egyszerű lenne. A férfi nem akar semmit, és egyszerre mindent akar. Nincs biológiai korlátok közé szorítva, hogy idejekorán elköteleződjön a tökéletlenség mellett. Késznek, szabadnak kell lennie, ha dörömbölne nála a „csoda” (egy amolyan Claudia Schiffer-féleség), akiről az anyja elhitette vele, hogy létezik, és hogy ő meg is érdemli. Késznek lenni annyit tesz, hogy ez a drága férfi meg sem nyitja a szívét a mi hétköznapi csirkehúslevesünknek. Maximum a száját, de azt is csak addig, amíg bekanalazza az ételt. A második szájnyitás – a köszönöm – gyakran elmarad.

Babak nagybetűs férfi volt. Férfiasság vágtázott a csontjaiban és férfiasság vigyorgott  feneketlen tekintetéből. Mantrázhattam a gyengeségeit, semmi sem szegte kedvem. Még az sem, hogy pocsék nyelvérzékkel rendelkezett. Amikor kiejtettem magyarul, hogy „házban,” visszakérdezett, hogy „who’s husband?” (kinek a férje?). Most is éreztem, ahogy a nevetés a szám sarkát csiklandozza, és a rekeszizmom megrándul. Gyorsan lebiggyesztettem az ajkam, nehogy megsértődjön, és ugorjon az aznapi szórakozásom. Egy jó vastag töltőtollal a szájában próbálta követni az instrukcióimat.

– Moszkvics-slusszkulcs. – Légiesen hadonásztam, akár egy elfuserált karmester.

– Moskvic-szluss…

Talán túllőttem a célon, így elsőre?

Nem érdekelt, hogy szegénykém sosem fogja tökéletesen kimondani a nyelvtörőt. Az önmagában megért egy misét, mennyire maflának tűnt. Végre, egyszer már ő tűnt annak!

Lehet, hogy ez tipikus iráni sajátosság? Elrenyhülnek az arcizmaik, mert zárt szájjal beszélnek? Vagy a macsósággal összeegyeztethetetlen az artikulálás? Nincs is jelentősége. Babak szimplán rosszul beszélt. Minden nyelven. És emiatt a fura motyogás miatt mintha egyfolytában duzzogott volna. Babak mostanság semmit sem tudott jól csinálni. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem tudott olyan jót csinálni, amit értékeltem volna. Rendesen a bögyömben volt, és az ok nem merült ki annyiban, hogy kevés hálát mutatott az erőfeszítéseimért. Mindig én akartam jobban. Én nézegettem esküvői ruhaszalonokat, én készítettem fotómontázst a leendő gyerekeinkről, és én vágtam rá butácskán, hogy vigyen magával, amikor azt ecsetelte, hogy Valenciába szeretne költözni. Miután szanatóriumba juttatta Samit, és tulajdonképpen prezentálta egy címeres tapló minden ismérvét, bennem elkezdett érlelődni egy gondolat. Inkább érzés. Valami demagóg szamárság arról, hogy nem szabad elszalasztani az apró örömöket, csak mert túl telhetetlenek vagyunk. Lefordítom: ha a másik sajnos nem akar esküvőt, ajánljuk fel a „barátság extrákkal”-t! Kitaláltam, hogy ez lesz a gyógyír a mi bajunkra, és amiért ő ilyen könnyedén ráharapott erre a csontra, napról napra jobban utáltam.

– Hékás! Te mulatsz rajtam, jól sejtem?!

Ha egy perccel előbb teszi fel a kérdést, beletrafált volna. Azonban a fejembe lopódzó gondolatok, a saját szánalmasságom ténye és a tehetetlenség elűzték a jókedvem. Azon morfondíroztam, hogy meg kéne késeljem álmában, miközben azt dalolászom, hogy: Megmondtam én, enyém leszel! És többé már, senki nem ölel… [1] Kár, hogy egy darabig nem játszhattam ki otthon a „barátnőmnél alszom” kártyát, így ezt kénytelen voltam elhalasztani.

Babak egy hatalmas sztárra emlékeztetett. Persze ez szubjektív. Én Ryuk-ra gondoltam, a Death Note hórihorgas halálistenére, mindig fekete göncökben. Odapattantam a kupac frissen mosott ruhához, és diadalittasan meglobogtattam a halom egyetlen színes darabját. Egy „hajj, de pink” fürdőnadrágot.

– Neked ez tetszik? – Érzékletesen elfintorodtam, a nyelvem hegye kikandikált az ajkaim között.

– Nem.

– Akkor? – Szerettem minél bugyutább kérdéseket feltenni. Például, hogy meghalna-e egy fűszálért. Fel akartam bosszantani, csak hogy lássam, nem kiborg!

Felhúzta a vállát. Úgy mozgott, akár egy medve. Egy meglehetősen lomha medve. Esetlenül dobálta a tagjait, mintha túl magas lenne ahhoz, hogy szoruljon belé egy csöpp kecsesség. Nemcsak a száját utálta kinyitni, de a lábait sem szívesen emelte meg. Folyton benti cipőben csoszogott, ami szerintem a kiscsoport elhagytával eleve ciki fogalom. Ütött-kopott áru volt, de páratlan. Szerelmes voltam belé. Igen, azt hiszem, hogy őszintén az voltam.
Kirázott a hideg, ahogy hátulról átölelt.

– Ahay zibaye vahshi, mano nigah kon zibaye vahshi! – énekelte.

Erőszakosan megragadta a lófarkamat, mire a fejem önkéntelenül hátrabukott a mellkasára.  Fölfelé néztem, egyenesen a szemébe. Halkan dudorászott, miközben nyurga ujjai meztelen combom simogatták. Nem csak felbosszantani volt képtelenség. Sosem kapkodott. Hidegvérrel feszítette pattanásig az idegeimet. Úgy nyúlt a testemhez, mintha hangszer volna, amit csak ő képes megszólaltatni. Nem akarta lehúzni a sliccét, és mindenféle  előjáték nélkül kielégülni. Attól jött izgalomba, ha reszkettem a vágytól, és könyörögtem, hogy hatoljon belém. A nyakamat ingerelte, és két csók között tovább énekelte a dalt.

– Niyad beh cheshme siyahet ashki!

– Ez mit jelent? – Átnyúltam a vállam fölött és a tarkóját masszíroztam.

– Hé, vad szépség! Nézz rám, vad szépség! Remélem, hogy azt a fekete szempárt sosem áztatják majd könnyek!

Váratlanul megpördített és olyan könnyedséggel kapott a karjába, mintha súlytalan lennék. Általában felhúzta az agyam, ha felemelt. Igazságtalan trükk volt a részéről, amit arra használt, hogy megússza a durcázást. Ha már látta, hogy a képem kezd angry birdsösre torzulni, szaladt is, hogy a nyakába kapjon. Addig csiklandozott, amíg nem voltam hajlandó békülős puszit nyomni az arcára. Ha túl sokáig csikiznek valakit, belehalhat! Szóval aljas trükk. Nagyon aljas.

A hálószoba felé cipelt, én pedig úgy csimpaszkodtam belé, mint egy kismajom az anyjába.

– Nekem nem tetszik ez a dal. – Lefittyedt a szám. – Jellemző! Csak a fekete szeműekre gondolnak ezek a perzsák.

Olyan erővel dobott le, hogy a hátam csattant a matracon. Hamar megszabadított a lenge kis pólótól, ő pedig eleve nem öltözte túl magát a tiszteletemre. Deltás testében gyönyörködtem, amint az ágy végében ácsorgott.

Fölém görnyedt és egy hullámos, szőke tinccsel babrált. Mellbimbóim hetykén ágaskodtak az ég felé. Babak megnyalta a mutatóujját, végighúzta a két gömböcske között, és a pihés szőrök egyszerre láthatóvá váltak, ahogy megborzongtam.

– Óh, én gondolok a kék szeműekre! De még mennyit gondolok rájuk! Különösen erre a két szemecskére, itt ni!

Egyre lejjebb kúszott, mígnem őszülő feje eltűnt a lábaim között. Az orvosira járt, még szép, hogy kente-vágta az anatómiát!

Olyan finom mozdulatokat végzett a nyelvével, hogy azt kellett feltételeznem, külön szemináriumot hallgatott a témában. A bensőmben elhatalmasodó vágy a kielégülést hajszolta. Felsandított, komisz képén megcsillantak a nedveim. Apró, szűk szeme volt, az a fajta, amelyik kitüremkedik a gödréből. Ez amolyan sivatagi szerzetekre jellemző dolog. A rémes, petyhüdt bőrréteg elméletileg lefog valamennyit a szálló homokból. Azért „elméletileg,” mert ezt a teóriát én dolgoztam ki. Persze megeshet, hogy még „1920”-ban olvastam erről egy cikket, amit azóta elkommunizáltam.

Megmarkolta a bokámat és az ágy legszélére húzott, hogy éppcsak ne csússzak le. Izgatottan rúgta le magáról a boxerét. Meredező férfiasságát a barlang bejáratának szegezte, lábaimat a vállára pakolta. Állatias nyögés szakadt fel belőlem, az ágyékom pedig sóvárgó lökésekkel közelített felé. De valami még nem volt egészen megfelelő a maestronak. A derekamnál fogva megfordított, hogy hátulról tehessen a magáévá. Érzéketlenül levágott a lepedőre, majd a nyelve végigsiklott az egyik farpofámon. Leakasztotta nyakából a tasbih[2]-ját, és könyörtelenül elfenekelt vele. Micsoda szentségtörő! – gondoltam. Nem okozott fájdalmat, de éreztem, ahogy a gyöngyök megcsípik a bőröm. Mintha kicsiny, fagyos szájak hagynának lenyomatot a testemen. Felszisszentem. Méretes hímtagja belém csusszant és pulzálva, kéjes fájdalommal töltött ki. Hevesen lüktetett bennem. Minden rándulásnál belém csaptak a gyönyör villámai.

– Sshh! – csitított.

Megborzongtam a hideg ujjak érintésére a hátamon. A tapintása gyöngéd volt, már-már cirógató. Ilyen puha kézzel simogatnak a soha meg nem valósuló álmok. Ilyen puha, de hazug kézzel. Hátrapillantottam, rendreutasító vicsort villantva rá. Ne, ne lépje túl a szerepkörét! Legyen szigorú, nyers, brutális! Élvezzen önzőn és a gondoskodása merüljön ki annyiban, hogy dolga végeztével letörölgeti rólam a spermát! Ne babusgasson, elhitetve velem, hogy ez többről szól! Nem akarok ízelítőt olyasmiből, ami sosem lehet az enyém. A pofavágásom felkorbácsolta ösztöneit. A tekintete azt üzente; nesze neked! Beletépett a hajamba, mire a gerincem ívbe hajlott. Felsikoltottam, de a lehetetlen pozitúra miatt csak torz hang tört fel a torkomból. Babak nem kímélt. Lapátkezével összegyűrte az arcomat és kényszerített, hogy ránézzek. Hihetetlen tempót diktált. Az ágyéka ritmusosan ütődött a faromnak, ahogy ki-be járt bennem. Elképzeltem, amint a lábam köze lassan elrongyolódik, és a rózsaszín, szív alakú kehely csak egy gyűrött húscafat lesz. Egy izzadságcsepp szánkázott végig a halántékomon. A szaftos cuppogástól és a saját, artikulálatlan nyöszörgésemtől csak még inkább transzba estem. A fejemet leejtettem a takaróból összegyűrt gombócra, kipucsítottam, és átadtam magam a határtalan élvezetnek. Csak annyit érzékeltem, hogy fennakad a szemem, a pilláim összevissza verdesnek, én pedig elalélok, amint az orgazmus hulláma végigsöpör rajtam. Babak is kifulladt. Hosszan elnyúlt az ágyon, a mellkasa hatalmasakat emelkedett. Elfordultam tőle, nehogy össze kelljen bújni. Pihegett és keze utánam kutatva tapogatta a lepedőt.

– Szeretlek Jázmin! – Nem volt erő a hangjában. Olyan kis édesen és kötelességtudóan mondta ki, hogy jobban meghatott, mintha őszinte lett volna a vallomás.

Babak rendes ember volt. Létezik ennél rosszabb tulajdonság? Ezt majdnem kifelejtettem a listából! Talán még inkább nehezteltem rá, amiért ilyen rendes pasas volt. Ha bunkó lett volna, akkor vigasztal a tudat, hogy mindenkivel bunkó. Akkor benne lett volna a hiba. De ő nem akart megvezetni, mindössze képtelen volt szerelemmel szeretni. Lehet, hogy mást tudott volna, csak pont engem nem.

Kiviharzottam a szobából. Nem akartam az ágyában feküdni, a párnájában szuszogni és közben azon gondolkozni, vajon udvariasságból nem hajít-e ki az aktus után.

A folyosóról nyílt a háló, a fürdőszoba és a kis vécé. Csak át kellett szelnem a közlekedőt, hogy a konyhában teremjek.

– Hé, ziba[3]! Fájt valami? Vagy megbántottalak? – rohant utánam.

Vajon a smúzolással engem próbált boldoggá tenni, vagy ezzel akarta lecsendesíteni a lelkiismeretét?

– Jázmin. – Folyton olyan flegmának tűnt, mintha semminek sem lenne igazán tétje a számára. – Utálsz te engem? Idegesítelek?

Most különösen idegesített, de nem mondhattam meg. Akkor az okot is hozzá kellett volna tennem. Inkább rá sem pislantottam. Szerencsére olyan magasságban volt a feje, hogy akaratlanul nem is találkozhatott össze a tekintetünk. Gyorsan a mosogató felé fordultam és felkaptam két koszos poharat. Megnyitottam a csapot, hátha a zubogás eltompítja Babak szavait.

– Csak dugjalak meg, aztán fogjam be. Erről van szó? – Ez a krapek nem értette, hogy mikor elég. Lehet, hogy valóságos punciszakértő, de a női lélek rejtelmeiről mit se tud! – Régebben azt gondoltam, hogy… Azt hittem… te talán… Hogy fontos vagyok neked. Bizonyos értelemben, persze.

Közel harminc éves cula volt. A budapesti perzsák felének ő adott munkát, és ha belépett valamelyik klubjába vagy éttermébe, az alkalmazottak pukedliztek. A barátnőm mindig azt mondta, hogy tart Babaktól, mert olyan mogorva. Erre itt állt, kisgatyában, és a jelek szerint nagy bajban[4], ha arról volt szó, hogy karattyoljon valami értelmeset.

– Elhitted, hogy beléd zúgtam?! – Lábujjhegyen pipiskedtem, és nevetve megveregettem a vállát. – Jaj, öregem!

– És miért nem?

Azt reméltem, ha megnyugtatom, hogy sosem szeretek belé, megkönnyebbül. Erre úgy mászkált le-föl a konyhában, mintha rögvest azzal akarna gyanúsítani, hogy szeretőm van. Mi ez az ego?? Az előbbi volt a leszerelő válasz. Nemigen tudtam, hogy mi mást mondhatnék még pityergés nélkül.

Felhúztam a vállam. Tanultam a rutinosabbaktól. Ekkor megszólalt a csengő.

– Ez Amir lesz! Áthívtam pár havert, remélem nem para!

Ledobtam a kristálypoharat a pultra.

– Hohó, azzal vigyázni! Még megvágod magad, picilány!

Felfordult a gyomrom, amikor ilyen atyáskodó hangnemet ütött meg. Úgy, hogy egy perce még együtt gyűrtük össze a lepedőt.

– Miért hívod át őket, amikor itt vagyok?!

– Hogyhogy miért? Fontos, hogy szeressenek, mert… – Nem fejezte be. Nem hízelgett olyan áron, hogy a macsó imázsa esetleg veszélybe kerüljön.

– Legalább várd meg, hogy bemenjek a hálóba! Vagy nyissak meztelenül ajtót? Akkor mindjárt partiba vághattok!

Állandóan picilánynak hívott, aztán meg ő derült a legjobban, micsoda gettó dumát tolok. Most csak a szemét forgatta látványosan.

– Ha bármelyik díszpinty keresne, én alszom! Csak akkor kelts fel, ha kidobtad őket! Hallod?!

 

***

 

– Kipp-kopp, ziba! – nyitott be Babak a hálóba.

Azonnal a másik oldalamra fordultam és úgy csináltam, mint aki tényleg alszik.

– Elég a színészkedésből! A kedvencedet hoztam. Kinder tojást.

Nagyot nyújtóztam és biztos, ami ziher, ásítottam is egyet, nehogy be kelljen vallanom, valóban színészkedtem.

– Tedd csak le az éjjeliszekrényre!

– Ne már, ziba!

– Jázmin! – A hangsúlyom rendreutasító volt.

– Ez iszonyú bunkó, amit most csinálsz! Az a két gyerek odakint csak azért jött, hogy téged lásson. Tulajdonképpen, olyan, mintha valami sztár lennél! – Óh, tudta már a fiú, hogy a hiúságomon át vezet az út a szívemig! De pechére nekem is volt önismeretem, ezért kiszúrtam az ügyetlen manipulációt.

– Öhmm, Babak, a csokoládét! – tartottam a markomat.

Felnevetett, majd akár egy döglött bálna, mellém placcsant az ágyra.

– Vigyázz! Még összetöröd a csokitojásom!

Odaadással és tisztelettel puszilgatta a fejem tetejét, mintha a bátyám lenne.

– Na, hadd segítsek összerakni a játékot! Tudjuk, hogy hülye vagy hozzá. – Megpöccintette az orrom hegyét.

Kopogtak az ajtón. Azzal a „megkésellek, ha behívod” tekintettel néztem rá. Persze ez nem olyan arckifejezés, amilyet gyakran vág az ember. Nem a legtöbb ember, de én igen!

– Bújj be!

A combomra csaptam mérgemben. Komolyan fontolóra vettem, hogy megkéselem. De nem akkor, amikor egy szemtanú áll a küszöb előtt.

– Zavarhatok, srácok?

Egy nyüzüge, alacsony srác csörtetett be a hálóba. Ő is iráninak tűnt, a vonásaiban enyhén indiános beütésekkel. Ez utóbbit  lehetséges, hogy a hosszú, kékes-fekete haja miatt képzeltem bele.

– Ó, a híres-neves Jázmin! Babak mesélt róla, hogy mennyire jóban lettetek!

Mi az, hogy! – gondoltam.

Kedvesnek tűnt. Amolyan aranyos, fészekrakó típusnak, már ha létezik ez a kategória férfiben. Az ágy fölé hajolt, hogy megöleljen, de képtelen voltam elég szívélyesen fogadni az érintését. Imádtam, amikor megöleltek. Akár idegenek, akár barátok. Egyszerűen felmelegítette a lelkemet a bensőséges gesztus. Az, ahogyan egy másik ember a mellkasához húz, a karjai védelmébe von, állát a vállamon pihenteti és szelíden elmosolyodik. Nem azért, mert én, vagy bárki más láthatná az arcát, hanem mert neki is jól esik ez a pillanatnyi kapcsolódás. Az ölelés milyen ártatlan formája a gyöngédségnek! Mégsem bírtam az érzéseimmel azonos kaliberű reakciót kicsikarni magamból. Sokszor nem voltam ám laza.

– Milyen buta vagyok! Amir – nyújtotta felém a kezét. A következő percben hideg csapta meg a fenekemet, ahogy felemelte a takarót.

Téboly! Kész téboly! Ez az ivarérett alak tényleg arra készült, hogy bebújjon mellém a paplan alá.

– Mit művelsz?! – csaptam rá a mancsára, amivel még mindig a takaró szélét markolta.

– Babak! – Amir hangja ingerült volt. Babakot stírölte, de olyan értetlenséggel, mintha a levegőben lógna valami kimondatlan, amiről egyedül én nem tudok. – Hallgatlak, Babak!

– Amir, ez egy intim pillanat! Jázmin a barátnőm. – Babak átkarolt, de olyan hiteltelenül tette mindezt, hogy elgondolkoztam, tényleg lefeküdtünk-e már, vagy csak hallucináltam. – Jobb lesz, ha most… ha most kimész!

Leesett az állam Babak viselkedésétől. Ő, a morgós kutya, annyival elintézte ezt a cirkuszt, hogy: „Jobb lesz, ha kimész!” Amir egy centire volt attól, hogy megerőszakoljon! Ez feltűnt bárkinek??

– Intim pillanat, mi?! Intim pillanat… – Amir még egyszer elismételte a bajsza alatt, mintha nehezére esne feldolgozni a hallottakat.

Se puszi, se pá, bevágta maga mögött az ajtót. Ez meg mi a fene volt?

 

[1] Ohio – XIX. századi amerikai ballada, magyarul először a 100 Folk Celsius zenekar adta elő.

[2] muszlim imafüzér

[3] szépség

[4] Rapülők: Lesz még rosszabb

3. FEJEZET

Jázmin

5 nappal később

Anna mindig hajtott. Az egyetemen, a munkában, a 30-as táblánál az utca elején. És a reggeliző asztalnál is villámgyorsan hajtotta fel a markában rejtegetett gyógyszereket. Folyton rohant és tepert, hogy eljusson valahová, de abból, ahogyan leszegte fejét és üveges tekintettel a pirulákat számolta a tenyerében, arra következtettem, sosem ért be a hőn áhított célba. Mondvacsinált üzleti utakra repült, ahonnét mély ráncokkal és sötét karikákkal a szeme alatt tért vissza. Irreális összegeket gombolt le apáról, befektetés és vállalkozásfejlesztés címen. A pénz azonban elfolyt valahol félúton apa széfje és az induló szépségszalon között. Reggelente kicsoszogott hozzánk az étkezőbe, pacsuli és mosdatlanság szagát húzva maga után. Jobbjában teásbögrét szorongatott, ügyelve rá, hogy sose töltse újra előttünk.  A „fáradtsága” – ahogyan ő nevezte – nem anya halálával kezdődött. Bár tény, hogy anya elvesztésével minden rosszabb lett. Apa milliárdos tendereket bújt az asztalnál, Anna pedig nem röstellte pezsgőspohárra cserélni a pöttyös bögrét.

A tragédia épp kapóra jött Annának. Végre kiléphetett a fényre; mintha egy vámpír talált volna spéci naptejre. Felvállalhatta, hogy függő, és egyszerre senki sem okolta ezért. Mily’ érzelmes, mily’ törékeny! Hogy szerette ez a kislány az anyját! Szüksége van valamire, ami tompítja ezt a mérhetetlen fájdalmat, érthető. Szinte sorban álltak a rokonok, hogy erős altatókat nyomjanak a kezébe, miközben olyan badarságokat hebegnek, hogy „pihenj drágám!”.  Apa ugyan kevésbé lett volna támogató, de a jelenlegi állapotában nem jelentett féket Annának. A sír, a virágok, a nyitott koporsó, egy kisminkelt holttest, a felhúzott, de üres ágy… Az ilyesmik könnyedén megbénítják az ember szenzorait. Eltompulnak az érzékeink, és csak befelé figyelünk. Apa képtelen lett volna többfrontos háborút vívni. Egyet a halállal, egyet pedig egy halálos függőséggel, ami legközelebb a lányát ragadhatja el. Nem állt készen felébredni. Nem akart arra ocsúdni egy szörnyű rémálomból, hogy egy másikba csöppent. Egy ponton túl azonban már lehetetlen lett volna ignorálni Anna ámokfutását.

Url Izabell: A teheráni csecsemő

Úgy tett, mintha mi nem érezhetnénk át a veszteségét, mintha őt valami egészen különleges kapocs fűzte volna anyához, amit én nem érthetek. Gyűlöltem ezért Annát. Sosem mondtam ki, még erősebben gondolni sem mertem erre, de utólag tudom, hogy gyűlöltem. A szenvelgése elhomályosított mindent és mindenkit. Őt kellett sajnálni. Nem az alig ötven éves anyánkat, és nem is a papát, aki lélegezni sem bírt a szerelme nélkül.

Anna mindig a bejáratban ácsorgott, ha iskolába indultam. Maga volt a megtestesült fájdalom. Az odaadó gyermekek két lábon járó prezentációja, egy élő szemrehányás, amiért nekem ez nem ment ilyen látványosan. Oldalvást nekinyomakodott az ajtófélfának, nehogy felbukjon. Félretaposott papucsáról lelógott a sarka, a pongyoláján pedig átütöttek hússzínű mellbimbói. Merően bámult rám, de megfejthetetlen volt, hogy látott-e bármit az arcvonásaimból, vagy éppen hallucinációk gyötörték. Hazugság lenne azt állítani, hogy folyton be volt állva. El lehetett kapni tiszta pillanatokat, de egyre többször vettem észre azt a rémisztő, szürke ködöt, ami a szemére ereszkedett. Ezeken az ominózus reggeleken mintha nem az én nővérem lett volna. Ezzel a dülöngélő kábszeressel én nem osztoztam semmin. Megköszörülte a torkát, és rekedtes hangon annyit kérdezett: „Hányra érsz haza?” „A barátnőmhöz megyek tanulni, majd jövök” – feleltem. Egy percig sem mardosott a bűntudat, amiért hazudtam. Anna hátat fordított nekem, és a gyengeséget választotta. Tettem néhány lépést a kapu irányába, majd hirtelen megtorpantam. Még egyszer visszanéztem Annára, hogy távolabbról szemrevételezzem. Lekicsinylő mosolyra húztam a számat. Jólesett átverni. Olyan dolgokat csinálni, amitől őt kirázná a hideg. „Jövök, amint megkeféltettem magam egy felnőtt iránival.” – suttogtam, valahol mégis reméltem, hogy meghallja, és fáj majd neki a felismerés. A tudat, hogy van ez a sokkal idősebb férfi, aki csöppet sem szereti a kishúgát, csak használja. A kishúga pedig annyira boldogtalan, hogy elhiszi, erre van szüksége.

 

***

– Ki vele, Babak Mohseni! – Megőrültem, ha arra gondoltam, hogy nem kapok magyarázatot a múltkori amiros incidensre. Babak már söpörte is volna a szőnyeg alá, hogy a haverja olyan felháborodással fogadta a visszautasításomat, mintha valami előre beígért trófea lettem volna.

Babak éppen késői ebédhez terített. Bármit is regéljenek a közel-keleti pasikról, az én szultánom valóságos Grál-lovag volt, csoda szép, bronzos csomagolásban. Sportkocsin repült értem az iskolába, de csak mert a tevekaraván épp szervizben volt. Olyan illatot árasztott, hogy ha egyszer megölelt, egész nap elaléló emberek jelölték az utamat. Babak minden érzékszervemet elkényeztette. Minél többet láttam, annál biztosabbá vált, hogy én erre a szolgáltatásra be akarok fizetni. Méghozzá egy életre. Eddig nem fordult elő, hogy ne kaptam volna meg valamit, amit akartam. Néha gyorsabban, máskor lassabban, de végül a rajongásom aktuális tárgya mindig a zsebemben landolt. Jelen esetben azt szerettem volna, hogy az oltár előtt landoljon, esküvői frakkban, hollywoodi mosollyal az arcán. De Babak mintha ellenállt volna. Itt volt apám tömérdek pénze, az én pofim, és ez a szív alakú popsi, Babak mégis ellenállt. Vajon ennyire szerethetetlen roncs vagyok? Kit képzelt el magának ez a fajankó? Jennifer Lopezt? Haragudtam rá, amiért az ostoba pára nem látja, hogy én kellek neki. Az volt a gyanúm, hogy kifelé táncol a kapcsolatból. De miért? Miért és miért? Nem jó a szex? Létezik, hogy csak én érzem fergetegesnek, mert egy tapasztalatlan nyominger vagyok? Vagy utálja, hogy nem nézem vele a Nagy pénzrablást? De ha az ok nem ezek közül való, akkor mégis miért akarhatná növelni köztünk a távolságot? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, miközben ő egy vicces köpenyben főzőcskézett. A köpenynél talán csak az volt viccesebb, ahogy a pucér hátsója alkalmanként kivillant alóla. Felkiáltásom némiképp partigyilkosra sikeredett, de már nem szívhattam vissza. Megállt a kezében a villa, és úgy nézett fel, akár egy bűnbánó gyerek. A szemöldöke borzas volt, és nem tudtam eldönteni, hogy én borzoltam-e össze az ágyban, vagy a meglepettség teszi.

– A barátaid gondolatolvasók? Mert sajnos én csak egy mezei orvostanhallgató vagyok… –viccelődött Babak.

Barátok? Nekem csak egy függő nővérem van, de kedves a feltételezés.

– Buta fejem van? Vagy a sötétségtől eliszkolnak az emberek, ha kinyitom a szám? Túl sok a smink, ez okozza, hogy agyatlan cicababának nézel?

Babak arca egyre furcsább grimaszba torzult.

– Figyi, no para! Pont két szájfeltöltésre, és egy műszempillára vagy attól. Te maga vagy a gyönyörűség, ziba! – Férfiak! Ha felteszel három kérdést, egynél többre ne nagyon remélj választ.

Lassan kifújta a levegőt, majd lerakta az evőeszközöket a megterített biliárdasztalra. Tágas volt a lakása, mégis választania kellett étkező- és biliárdasztal között, a döntése pedig mindent elmondott a mentalitásáról. Az sem zavarta, hogy Afrika-Magyarország távolságból kellett ennünk, mert a tányérok nem fértek el a bútorkerettől. Akkor is megérte egy ilyen macsós kiegészítőt birtokolni! Biztosan azt hitte, hogy ez valami mensi előtti hiszti, mert felém hajolt, és egy csókkal próbálta megoldani a helyzetet. Azaz próbálta volna, ha a kinyújtott karom nem állítja meg. Bánhatta az amerikai konyhás megoldást, mert most örömmel magára zárta volna az ajtót, amíg le nem csillapodok.

– Mintha egy tehénnel tangóznék! Nem arra voltam kíváncsi, hogy szép vagyok-e. A legjobb nő vagyok, akit láttál, ehhez kétség sem fér. – Büszkén dobtam hátra a hajamat. – A kérdés úgy hangzott, Doktor Orvostanhallgató barátom, hogy butának tartasz-e. Mármint agyhiányosnak, hígagyúnak, zokninak, süsünek…

– Elég lesz, Jázmin! Általában nem tartalak… képzeld ide a neked tetsző szinonimát… De kezdek kételkedni! Bevettél valami dilibogyót?!

– Most, hogy mondod, lehet! Az a neve, hogy Amirusz Pirulisz, ismerősen cseng? Soroljam a hatóanyagokat, hátha beugrik?

– A kedvedért sütögettem itt ezt az ínycsiklandó steaket. Pihentettem, megadtam neki a kellő törődést, kérgesítettem, és mindenfaszom. Nagyon szívesen folytatnám ezt a beszélgetést, de az új szerelmem várja, hogy megkóstoljam! Nem vagyok kódfejtő, hogy a rébuszaidon agyaljak, oké?

– Szóval nem izgat, hogy min paprikáztam fel magam? – fontam össze a karom mérgemben.

Kajánul elmosolyodott, és nagy vígan így szólt:

– Egy cseppet sem.

Kihúzott egy széket, és anélkül, hogy engem is invitált volna, asztalhoz ült.

– Akkor legközelebb a húsodat dugd meg!

Egy hajszálnyira voltam attól, hogy a kislányos őrjöngésem sírásba csapjon át. Babak bezzeg bőségesen megpakolta a tányérját, nyomott mellé egy kevés BBQ szószt, majd olyan arccal habzsolta a marhát, mintha sorozatos orgazmusokat élne át. Nyögött, lehunyta a szemét, csámcsogott.

– Bocsi, szívem, de lehet, vetélytársra akadtál! Ez a hús! Ilyet még nem dug… ettem.

Hangosan ropogtattam rég lerágott körmöm csonkját. Továbbra is a kanapé szélén csücsültem, csupasz talpam idegesen dobolt a parkettán. A levegőben parfümök keveredtek a gyors szex és az étel szagával. Próbáltam lenyelni a haragomat. Isten bizony, próbáltam nem kiborítani a bilit, de Babak higgadt attitűdje sehogy sem ragadt át rám.

– Nagyon undorító, hogy pucéran ülsz asztalhoz. Nem volt neked gyerekszobád?! El is ment az étvágyam…

– Akkor még jó, hogy nem kínáltalak! Bár megjegyzem, fél órája nem tűntél ilyen érzékenykedőnek.

– Ebből elég! Mi van, ha azt mondom, lebuktál? Tudok mindent!

– Úú, ziba, mesélj még! Erre esküszöm jegyet váltanék a moziba! Figyelek, becsszó, de ezt muszáj… – Felszúrt egy falatot a villájára, és már tömte is a szájába.

Babak tökéletesre fejlesztette a pókerarc-technikát. Átkattintott magában egy kapcsolót, ami totálisan kiiktatta az arcmimikát, az ajka szavakat formált, a torkából hangot préselt ki, de a tekintete mindezzel nem volt szinkronban. Robot. De legyen akármilyen dörzsölt, hidegvérű, vagy valóságos élő szövet a fémvázon, akkoris csak egy férfirobot! Azok gyengébb anyagból készülnek. Nem bírják jól a női vallatást. Tudtam, idő kérdése, és bömbölve vall nekem színt. Ó, add Uram, hogy izzadni lássam!

Felálltam és az asztalhoz léptem.

– Süket vagy? – sziszegtem növekvő feszültséggel, szinte a fogaim közt szűrve a szavakat. – Mit hozol fel a mentségedre?

Babak fújtatott egyet.

– Nos, eddig nem sok konkrétum hangzott el. Ha nem bánod, a védőbeszéddel megvárnám a vádakat. Nehogy a végén olyasmit valljak be… Szóval nem lenne túl bölcs a részemről!

Hülye vagyok, amiért ahelyett, hogy azt a mennyeinek kinéző steaket majszolnám, itt pattogok, akár egy nikkelbolha – hasított belém a felismerés. De még hülyébb lennék, ha nem hallgatnék az ösztöneimre, és nem mennék a szimatom után. Az élet egy játék. Dönthetsz, hogy játékos vagy játékszer leszel.

– Nem is tudom… a nővérem arra tanított, hogy úrinő nem beszél ilyen dolgokról. Én… szóval… nekem ez egy kicsit kellemetlen.

– Ugyan már! A nővéred egy narkós picsa. Az Arefben nincs vendég, aki ne húzta volna meg. Még a srácok piáját is ő szokta fizetni! A helyedben nem fordulnék hozzá tanácsért.

Őszintén megrökönyödtem, hogy Anna Babak klubjában üti el az időt. Mintha így akarna bosszút állni, amiért titkos viszonyt folytatok. De hogy mindenkivel lefeküdne?! Az lehetetlen. Hazugságnak kell lennie, különben az Annáról kialakult képem alapjaiban rendülne meg. Annát születésem óta ismerem. Babakot mióta is?? A választásnak egyszerűnek kéne lennie. De akkor miért csorog végig könny az arcomon? Hatalmas szamárnak éreztem magam. Nem vall profizmusra, ha egy váratlan hír ilyen mértékbe letaglóz. Babak szándékosan élt vissza azzal, hogy tud valamit a testvéremről, amit én nem. Meg akart alázni?

– Most örülsz magadnak?!

– Bocsáss meg! – Kirúgta maga alól a széket, és csak állt ott tehetetlenül, az asztalba kapaszkodva. – Nem úgy értettem. Azt hittem, tudsz róla.  Én… Francba! Megengeded, hogy adjak egy puszit? Gyere ide, na! Csinálok neked fincsi katonákat, és megetetlek, ahogy egy kisbabát.

– Gyógyszerfüggő.

– Tessék?

– Nem narkós, te szemét! Anna gyógyszerfüggő.

– Sajnálom, oké? Tényleg nem állt szándékomban megbántani. De lássuk be, hogy te kezdted, ziba!

– Való igaz. Én kezdtem, és nem úszod meg, hogy befejezzem. Elmondom, mi a bajom, de legyen világos, hogy elment az esélyed a cukorszirupos verzióra, amikor belekeverted a nővéremet!

Babak ismét sóhajtott.

– Hogyan is szoktátok előadni magatokat? – vakartam meg az állam. – Á, ez az! Szegény, üldözött kis perzsák, akik mind emberjogi aktivisták és disszidálással tiltakoznak az elnyomó rezsim ellen! Ez a hivatalos verzió, ugye? Könnyfakasztó, esküszöm! Mondd, az egész néped olyan perverz és képmutató, mint te, Babak? Világos; Európa príma hely, hogy kiéljétek a beteges hajlamaitokat. – Kitéptem a kezéből a tányéromat, amire éppen krumplit készült lapátolni. – Ne érj hozzá! Még a végén beleteszel valamit.

– Elment az eszed?! Na, jó, haladjunk szép sorjában! Először is nem, ziba, Európa nem arra jó, hogy kiéljük a… Hogy is fogalmaztál? Beteges hajlamainkat? Európa frankó hely, hogy éljünk. Túléljünk. Te egy napig sem húznád Teheránban. Teokrácia! Dereng egyáltalán valami, amikor kimondom ezt a szót?

Megráztam a fejem. Hirtelen aprónak és oktondinak éreztem magam, aki csak jártatja a lepcses száját. Persze nem azt bántam, amit a fejéhez vágtam, csak bosszantottak a lyukak a tárgyi tudásomban. Ha picikét műveltebb vagyok, és sejtem, hogy eszik-e vagy isszák Iránt, hatékonyabban érvelhettem volna.

– Azt, hogy minden a tetves vallásnak van alárendelve. A saría törvényei alapján ítél a bíróság. A kislányok kilencéves kortól büntethetőek! Kivégezhetőek, vágod?! Tilos a nőknek kendő nélkül mutatkozni, tilos a nyilvános érintés, tilos az alkohol. Minden, ami te vagy Jázminka, vagy amit természetesnek gondolsz, tilos. Kiábrándítóan gyerekes vagy. A te „hivatalos verziód” maga a baszott valóság. Képzeld, kurvára nem akarjuk megváltani a világot. Nem azért tiplizünk Iránból, és meséljük el Európának a történetünket, hogy kapjunk egy tetves Nobel-békedíjat. Jó embereket hagyunk hátra, akiknek nem hallatszik el messzire a segélykiáltásuk. Mi az ő hangjaik vagyunk. Vicces, amikor azt mondod, „a perzsák”. Bébi, én vagyok az egyetlen perzsa, akit ismersz. Tudod, hogy mi igazán beteg? Nem félsz ráülni a farkamra, de beszarsz, ha a pofámba kéne vágni, hogy „Babak, te egy perverz köcsög vagy!” Inkább általánosítasz. Jobb ha tőlem hallod; az ilyesmitől nagyon sekélyesnek és butának tűnsz.

– Legjobb védekezés a támadás, nemde? Babak, egy perverz köcsög vagy. Igazad van, ezzel kellett volna kezdenem! Micsoda megkönnyebbülés fennhangon kimondani. Jobban is esett, mint a farkadra ülni, az összes alkalmat együttvéve. – Megköszörültem a torkom. – Nem vagyok gyáva, bármit is higgy. Nem félek bocsánatot kérni, ha hibázom. Nincs bajom az irániakkal, kár volt úgy beállítani, mintha lenne. Ezt a részét sajnálom, de a lényeg változatlan. Megfejtettelek. Rájöttem, milyen beteges játékot folytattok Amir cimboráddal.

Megfagyott a levegő. Babak pulzusa mintha szaporábban vert volna. Az ér ritmusosan lüktetett a nyakán, a pillája a szemöldökét súrolta, a „homokellenző” bőrlebeny visszahúzódott. Igen, most megfogtam!

– Úgy bizony! Tudom, hogy Amirral hármasban szoktátok csinálni. Hogy megy ez, felvilágosítanál? Te felszeded a lányt, kipróbálgatod, majd ha minden klappol, zöld utat adsz a barátodnak? – Színpadiasan beletúrtam a hajamban. – Jézusom, azt mondtad, hogy szeretsz! Elhányom magam… Ha jól fogadom a srác közeledését, felkínáltál volna neki?

Kihúzta magát, és egyszerre tudatosult bennem, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Mintha egy láthatatlan, sötét erő a torkomat szorongatta volna. Babak nagy volt: széltiben és hosszában egyaránt. Az arca visszatért ugyanabba a rémisztő zen állapotba. Elmúlt a röpke pillanat, amíg úgy festett, hogy nyeregbe kerülhetek. Ő más volt, mint én. Hiányzott belőle az európai mértékletesség, az eredendő naivitás, a nyugati gőg, hogy az individuum mindenek felett áll. Nem volt hozzám hasonló; harmatos fűszál, amit egy nagyobb széllöket kicsavar. Kemény volt, akár a vídia. Nemcsak a bőrét acélozta érdesre az élet, de az egész lényét is. Hegységek csúsztak alattomosan egymásba, de a mi világaink sosem találkozhattak. A lépteitől szinte döngött az épület. Egyre közelebb araszolt, a végtagjait mintha zsinóron rángatta volna maga után. A hosszú karok esetlenül lobogtak teste mellett, szeme forrón és nedvesen pulzált. Mindig vártam, hogy kitörjön belőle a muszlim állat. Vártam, hogy vajon melyik szó lesz az a bizonyos, amitől visszavonhatatlanul lehull Babakról az álarc. A felszínen azt vallottam, hogy a férfit nem a vallása formálja bántalmazóvá. De hittem ebben eléggé ahhoz, hogy a saját bőrömön kísérletezzek? Felém nyúlt. Ijedtemben vicsorba torzult a vigyorom, a szemem sarkában csinos ráncok fodrozódtak. Átölelt. Nem azért, hogy a következő mozdulattal elroppantsa a nyakamat, akár egy lerágott almacsutkát. Azokban az erős karokban igenis lakozott gyöngédség.

Jóízű nevetése furcsán csengett össze öblös hangjával. Meglepett ez a Babaktól szokatlan hév.

– Ez jó! Nagyon jó, Miss Sherlock! Sokat kell még okosodnod, hogy felnőttnek nevezd magad. A tíz évvel ezelőtti énemre emlékeztetsz. – Megpuszilta a homlokom. – Nem baj, idővel megtanulod, hogy nem célszerű mindent kimondani. Az emberek nem csípik a pikírt pukkancsokat. De megkapod az igazságot, hogy megnyugodjon a lelked. Amir a legjobb barátom. A múltkor féltékeny volt, amiért láthatóan sokat jelentesz nekem. Fel akart bosszantani, ennyi történt.

– Nem ennyi történt! Lehúzta rólam a takarót és a térde kis híján hozzáért a meztelen fenekemhez! Amúgy meg ne taperolj!

– Most akkor megkóstolod a húst, vagy inkább a sajttortából vágjak egy szeletet? – Hűvös lett a hangja, az ölelése azonnal elernyedt, és úgy bomlottak le rólam karjai, akár a meglazult kötél.

– Férfi vagy te, hah? Hagyod, hogy a haverod molesztáljon?

Arca eltűnt a hűtő belsejében. Tiszta erőből meglöktem, mire a fagyos ajtónak esett. A karomba hihetetlen erő költözött. Masszív teste felegyenesedett, de én gépiesen toszogattam tovább.

– Egy dolog, hogy nem szeretsz. De birtokolsz! Minden alkalommal, amikor megdugsz és belém élvezel. Tényleg eltűrnéd, hogy más is hozzám érjen? – Lábujjhegyre álltam, ajkam a fülcimpáját súrolta. – Hát mi ez, ha nem szégyen?

Mielőtt anya itt hagyott, többször megjósolta, hogy gyilkosság áldozata leszek. Persze nem szó szerint, csupán így próbált motiválni, hogy féket tegyek a vipera nyelvemre.

– Kontaktlencsét hordasz? – szegeztem neki a kérdést.

– Igazad van, a torta jót fog tenni! Leeshetett a vércukrod, félrebeszélsz.

– Felelj a nyamvadt kérdésre! Rossz a szemed, Mohseni?

– Várj, mindjárt felhívom anyámat, hogy szkennelje be a pedigrémet, jó? Logikus, az asszony tudni akarja, hány csillagos tenyészbika vagyok! De hogy ne kelljen még egy alpári káromkodást hallanom a szádból, válaszolok: nincs kontaktlencsém.

A fejbőrömet vakartam. A hajszálak belegabalyodtak recés körömvégeimbe és éles fájdalommal, gyökerestül kiszakadtak.

– Érdekes.

Babak két tenyerét az ég felé emelte, mintha imádkozni próbálna. Esetlenül, ahogy egy kocamuszlim tenné. Rövid fáziskéséssel a frigóba hajolt, és előbűvészkedte a desszertet. Talán azt remélte, ha igazán fogamra való falatot kínál, betömheti vele a számat. A hallgatásom azonban nem volt ilyen egyszerűen megvehető.

– Akkor miért tartasz eldobható lencséket a fürdőszoba szekrényben? És miért van tele a fésűd hosszú, fekete hajszálakkal?

Olyan volt a tekintete, mint a pincéré, aki a vendég nyakába loccsantotta a forró levest. Azért hasonlítom pincérhez, mert a jobb tenyerén egy bazi-nagy tortát egyensúlyozott. Azt az ominózus sajttortát, amit mindenáron meg akart velem etetni.

– Ki a nő!?

– Szeretlek! – Ezúttal nem erőszakolta meg a szót. Nem volt mögötte megfelelési kényszer, csupán figyelemelterelő szándék. Undorító, milyen gerinctelen módon volt képes használni az egyik legártatlanabb kifejezést. Tisztában volt a jókor bevetett „szeretlek” manipulatív erejével.

– Teee! – ügyeltem, hogy gondosan elnyújtsam az „e” hangot. – Mekkora hazug rohadék vagy! És én tényleg szerettelek! – Nem igaz. Nem szeret-tem, hanem szeret-em, de olyan önkéntelen természetességgel tört ki belőlem a vallomás, hogy már csak ennyit bírtam finomítani.

Nem szándékosan tettem. Nem az volt a célom, hogy… Szenvedélyesen hadonásztam és akkor megtörtént. A kezem beleütközött Babak kezébe, szerencsétlenül éppen abba a kezébe, amelyiken a torta pihent. A sütemény a lendülettől a falnak vágódott, a homokszínű piskótadarabok a földre potyogtak, a törtfehér krém pedig beterítette a teljes felületet. Sokkolódva bámultam a habot, ahogy komótosan csordogál lefelé.

– Úgy látom, nem volt valami légies a piskóta. – És hogy ez vigasztalt-e bárkit? Talán. Igaz, hangyabokányit sem tudtam a piskóták ideális állagáról, de mivel Babak sem, akár hihetett is nekem.

Zörgött a kulcs a zárban, és mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, Amir betoppant. Ha nem álltam volna az események hatása alatt, tuti megjegyzem az érdekes belépőt. Az a ficsúr olyan elánnal törte ránk az ajtót, mintha hazajárt volna. Hosszú, sötét lobonca kecsesen omlott a vállára, és az embert komolyan gondolkodóba ejtette, hogy milyen sampont használhat. Miért barátkozik vajon egy Babak-fajta egy Amirhoz hasonló dzsigolóval? Naivan kémleltem körbe. Lehet, hogy Babaknak van egy aranyhala, amit még nem láttam, és azért adott kulcsot a haverjának, hogy ha elutazik, ne haljon éhen szegényke? Elég nyakatekert indoklás… De semmiképpen sem elhanyagolható!

– Mi a… Jól látom?? Az az én cseszett szülinapi tortám?!

Babak és én úgy sandítottunk egymásra, mint akiknek vaj van a fülük mögött. És abból kiindulva, amilyen vehemenciával szálltak a süteménydarabok, ez reális veszélynek minősült.

– Babak! – Amir töpszli volt, valóságos ülőkutya. Most, hogy végre nem fekvő pozitúrából kellett szemlélnem, ezt határozottan ki mertem jelenteni.

– Jázmin, nosza, meséld el Amirnak, hogy mi lett a tortájával!

A szemem felháborodást tükrözött, amiért Babak ilyen lazán rám hátékázta a felelősséget. Persze jogos… Miért kellett volna magára vállalnia?

– Fuu, bakker, ez annyira kínos! Először is, lila dunsztom sem volt, hogy ez a te tortád… Izé… szülinapi tortád! Természetesen véletlen volt. Ha gondolod, én….

– Véletlen, mi?

Véletlen, mi? – újrajátszottam magamban azt a bicskanyitogató hangnemet, amit Amir megütött. Mintha valami pisis kölyök lennék, aki egy hülye tortán áll bosszút! Vagy még rosszabb! Egy pisis ÉS hazug kölyök.

Kultúr emberi lény voltam, akit nem farkasok neveltek fel. Ebben a percben vágtam haza a szülinapi tortáját, így nagyvonalúan nyeltem egyet.

– Tiszta sor, a múltkor nem indítottunk jól, és belátom, hogy túlreagáltam a szitut. Kérdezd csak Babakot! Néha bekattanok. Hadd tegyem jóvá! Sütimester fan vagyok, és hellyel-közzel megtanultam piskótát sütni. Miket beszélek? Sosem állt jól a szerénykedés. Egészen briliáns vagyok a konyhában. – Megint füllentettem. Vajon miért volt muszáj egyfolytában füllentenem? –  Sütök neked újat, megegyeztünk? Csak légyszi, nehogy már azt gondold, egy ilyen baromság miatt szándékosan kiszúrnék veled!

– Nem is a múltkori miatt csináltad – közölte ridegen.

Nem? Hát, ha nem amiatt, akkor mi a frászkarika okom lehetett volna??

Beharaptam az alsó ajkamat, és Babakra pillantottam. Végleg elvesztettem a fonalat.

Url Izabell író

4. FEJEZET

Babak

 

A bejárati ajtó elé húztam egy széket, így vártam őt. Hallani akartam, ahogy a lift csikorogva felkapaszkodja magát a harmadikra. Ahogy jellegzetes zajjal kitárja vaskarjait. Hallani akartam, ahogy Amir közelítő léptei visszahangoznak a folyosón. Vajon sietősen jön majd, mint aki annyi év után is izgatott, hogy láthat? Vagy lassan, mert már sejti, hogy amit mondani készülök komoly lesz és kegyetlen? Hogy minden szavam fájni fog neki? Innom kellett. Elvettem a szék lába mellől a bort. Az íze édes volt és olcsó, de anno imádtuk Iránban. Ezzel az ízzel – amelyik kivétel nélkül savanyúvá tette az ember leheletét – kezdődött minden örömteli bűn. És így az Amirral közös történetünk is.

 

***
Teherán, nyolc évvel korábban.

 

Amir volt az egyetlen, akit még Teheránból ismertem. Azelőttről, hogy elhúztuk volna a csíkot.

2011 nyarán Mehrdad, a helyi gengszter illegális partit adott a házában. A tag maga volt a muszlim keresztapa. Csipszar koromban ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy nehézfiúkkal bandázzak, és börtönsanszos eseményeken vegyek részt. Azt hiszem, már akkor is a rendszert erősen bíráló hangokhoz húztam. Mert őszintén, mit tart vonzóbbnak egy kamaszfiú, akinek még a kutacsa sem szilárdult meg egészen? A búvalbaszott imaszátyárokat, vagy a menő lázadókat, akik két dologból sosem szenvednek hiányt; pinából és zsetonból? Tizennyolc évesen, friss, ropogós nagykorúként ennyi jutott eszembe a nyugatosodásról: büntetlen, óvszer nélküli szex a nyilvános mosdókban, legális tudatmódosító szerek, és félpucér nők.

Szájról szájra terjedt a buli híre a városban, mire egy piti alkoholdíler engem is meghívott. Haboztam, hogy elmenjek-e. A csaj, akit hónapok óta fűztem, ugyanazon a napon tartotta a szülinapját. Már megvettem neki az ajándékot, amikor felrebbent a pletyka, hogy talán az egyik ellenzéki vezető is megmutatja magát Mehrdad villájában. Akkoriban nem követtem árgus szemmel a politikát. A farkamon kívül nem sok mindent követtem, ha őszinte akarok lenni. De láttam, hogy Iránban milyen pasasokból lett egy év alatt milliárdos. Egy országban, amit a korrupció és az oligarchák irányítanak, választani kell egy oldalt, és egy segget, amit fényesre nyalsz. Nem csak a fundamentalisták zsebe volt tele. A perzsa maffia aranykorát élte. A tilalmaknak és az embargónak köszönhetően virágzott a fekete piac, az emberek elégedetlensége pedig a forradalmárok malmára hajtotta a vizet.

Ilyen időkben hosszútávú terveket kellett szőni. Feltettem magamban a kérdést: meddig tartható fenn az iszlám diktatúra? Én a nyertesek csónakjában akartam csücsülni. És azokkal nevetni, akik a legvégén nevetnek. Apám Hámenei bérenc lett. Bejött neki a dolog. De ma már nem volt kikezdhetetlen a rezsim hatalma.

Éjfélre megtelt a pince önjelölt reformerekkel, és Teherán legvadabb csodabogaraival. Dübörgött a zene. A fülemnek szokatlan underground dallamok rázták a hangfalakat. Iránban nincsenek bárok, sem klubok. Minden, amit eddig a szórakozásról tudtam, pisis kölykök házibulijaiban merült ki. Az emancipáció a szépség szinonimájává vált a fejemben. A modern iráni nő betartotta a kendőviselés szabályait, de csak szőr mentén. Gyakran emelte meg teljesen a ruszáriját[1], mondván, csúszós az anyag, és mindjárt leesik. Ilyenkor a legpompásabb frizurakölteményeknek lehettünk szemtanúi. Az emancipált iráni nő műpillát viselt, éjjeli sminket, az ajka gusztusosan volt telt a töltőanyagtól, a fitos kis orra pedig a legkiválóbb plasztikai sebészeket dicsérte. Aznap éjjel nemcsak egy másodperc erejéig került le a hidzsáb a nőkről.

Sosem láttam ennyi fedetlen fejet egy helyen. Férfiak flangáltak kéz a kézben, és cseréltek nyálat a félhomályban. A belmagasság egészen alacsony volt, a keskeny folyosó azonban mintha a végtelenbe tartott volna. A pince nyers falaival párhuzamosan kövér hordók sorakoztak. Mehrdad idelent pancsolhatta a piát, amiből mindenkinek jutott egy jó kupica. A szesztilalom óta mi, irániak egytől-egyig alkoholkészítő kisiparosoknak minősültünk a „magad, uram, ha szolgád nincsen…” elv alapján.

A sűrű téglapor mintha a fogaim közé szorult volna. Jókorát prüszköltem, de a dohszag nem tágított az orromból. A terem végében egy gizda tag szónokolt, és a hallgatóság minden szavát aranyba foglalta. A tekintete vérben forgott, a keze lázasan járt föl-le a levegőben. Azt követelte fennhangon, amit itt mindnyájan vágytunk:

„Bocsássák szabadon Muszavit és Karrubit!”

A „Düh napja” találó elnevezést kapott, minthogy lényegében dühös emberekről szólt, akik végül csúnyán pórul jártak. Az arab országok zöme úgy döntött, hogy francia forradalmasdit játszik, majd kisvártatva a tunéziai és az egyiptomi államfő parádés búcsúbeszéddel leköszönt. Irán is be akart szállni a buliba. Február 14-én tüntetők ezrei vonultak utcára Teheránban, csak hát mi valahogy mindig a fasz rossz végén állunk. Még a lázongások előtt őrizetbe vették az ellenzéki vezetőket, akiket azóta is politikai foglyokként tartottak számon. A megtorlás igazságtalansága sosem múló, fekete folt volt a szíveken. Nem akadt olyan család, ahol ne lett volna a hétvégi ebédek állandó beszédtémája a Düh napja.

Végül a srác lehúzta a bort, amit Oszáma bin Láden nemrég bekövetkezett halálára ivott. Üdvrivalgás töltötte be a szűk katakombát.

Az azóta sztárrá lett Erfan dala csendült fel következőként. Először hallottam Amerikába menekült perzsák cenzúrázatlan gondolatait. A csajok lazán kigombolták a blúz felső három gombját, és erotikus riszálásba kezdtek a zenére. De engem nem érdekelt más, csak az az idealista kölyök. Az aprócska srác, akinek a szavai mégis akkora hatást gyakoroltak. Ahogy egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, felismertem a szemében a közös titkot. Az én terítékemre ritkán került fel hozzá hasonló, egzotikus csemege. Elemi vágyat éreztem belekóstolni. Épp csak egy kicsikét, vagy ha engedi, mértéktelenül. Egyhuzamban elpusztítva, a tányért sem kímélve. Néztem a veríték izgató játékát a homlokán, a farmer elejét, ahogy kidomborította férfiasságát.

A dalszöveg rávilágított arra, hogy meghajolni a testem és a természetem szükségletei előtt egyedül Iránban halálos vétek. Elvettem egy kupa lőrét a kínálópultból, és igyekeztem átnyomakodni magam a tömegen hozzá.

– Hé, úgy láttam, hogy kiürült a poharad! – nyújtottam neki lovagiasan az újabb adagot.

– Le akarsz itatni…? – felvitte a hangsúlyt, mintha bemutatkozásra várna.

– Babak. Babak Mohseni.

– Amir Kavan – rázta meg a mancsom.

– Elég vagány volt a műsor! Igazad van, bin Láden halála tényleg megváltás az egész Közel-Keletnek. Végre van valami, amiben egyetértünk a kormánnyal.

A vállamra tette a kezét és a fülemhez hajolt. Nem tudom, hogy a helyzetet próbálta-e intimebbé varázsolni, vagy a gesztusnak szimplán prózai oka volt: a zaj.

– Nem gyakran politizálsz, ugye, Babak? Azt hiszed, hogy a síita-szunnita szembenállás miatt egy nemzetként kell gyűlölnünk az Al-Káidát? Amúgy igazad van, ez lenne a logikus. Senkit sem lepne meg, ha Irán a külkapcsolatait is vallási alapokra helyezné. De ne legyenek illúzióid, az országunknak létezik az a „magasztos” cél, amiért hajlandó sutba dobni az elveit. Az Al-Káidának kik a legfőbb ellenségei? A cionisták. Na és nekünk? Jééé, szintén a cionisták! Ne feledd, az ellenségem ellensége a barátom! Az, hogy nem hangoztatja a kormány az Al-Káidával szembeni szimpátiáját, nem jelenti rögtön, hogy ellenük vagyunk. Az izraeliek megfingatása fontosabb annál, hogy kit akartunk Mohamed próféta utódjának 656-ban, és hogy ötször vagy háromszor imádkozunk-e egy nap. És, mint tudjuk, Iránnak sosem derogált a terrorizmus pénzelése. Nézd csak meg a Hezbollahot! Mi voltunk a leglelkesebb támogatóik, hogy így pörköljünk oda a zsidóknak. Ez jobb, mint az Al-Káida? Nem hinném!

Igaza volt. Mi, perzsák az iszlám síita, és nem a szunnita irányzatát követjük. Amit a saját bőrömön is megtapasztaltam az az, hogy a szunnita „barátainknak” zabszem van a seggükben, ezért ötször térdepelnek egy nap, mi viszont csak háromszor imádkozunk. Aztán, amit még egy muszlimnak kutya kötelessége tudni a konfliktusról: amikor a drága Mohamed cimbora feldobta a pacskert, elfelejtette megnevezni az utódját. Nagy felelőtlenség volt, én mondom! Ez persze kiváló alkalom volt arra, hogy az egyébként is élhetetlen muzulmánok összerúgják a port, és két táborra oszoljanak. A szunniták Abu Bakr-t támogatták, Mohamed apósát, mi azonban Alit választottuk, a próféta lányának férjét. Eddig terjedt a vallásórákon rám ragadt tudományom.

Az első beszélgetésnél levágtam, hogy Amir nagy koponya. Egy már-már túlságosan sokat fecsegő és okoskodó koponya. Azért lehetett mégis hosszú éveken át az életem része, mert szerencséjére dögösebb volt egy aggszűz bibliaárusnál.

 

***

Budapest, 2020. március 6.

 

– Szuper dolog a döntés lehetősége, ugye Babak? – Amir a plazmatévé dobozát kocogtatta, amit idestova fél éve ígérgettem, hogy felfúrok a hálószobafalra.

Kitettem az asztalra a gyümölcskoncentrátumot. Ezt a híg fost egyedül az ő kedvéért vásároltam szorgosan. Ez volt az utolsó üveg a hűtőmben.

– Sajnos a legtöbbeknek nem demokrácia a szexualitásuk. – Van bármi, amibe Amir nem kever politikát? – Tudod, igazán felszerelhetted volna ezt a nyüves tévét, mielőtt kiteszed a szűröm… – Továbbra is úgy simogatta a kartonpapírt, mintha a gyermeke lenne.

Nehéz volt nem bőgni. Tetű alak vagyok. A nyolcéves kapcsolatunkat kukáztam ki, csúfot űzve Amirból és a szerelem szentségéből. De a tévé miatt piszokul éreztem magam. Piszlicsáré ügy volt. Amirnak viszont fontos lett volna. Hónapokig válogatott a neten, mire megvettem. Mi a búbánatért nem bírtam beverni két szöget a falba?

– Szeretném neked adni! Azért vettük, hogy fekete-fehér filmeket nézzünk rajta. A kedvenceidet. – Amirnak volt saját kecója, de az idő jelentős részében nálam csöveztünk. – Most már bevallhatom, hogy mindig rühelltem őket.

– Tartsd meg, Jázmin biztos szereti ágyból nézni a Disney meséket! – A tíz év korkülönbségen gúnyolódott. –  Ha ő kér, talán be is üzemeled.

– Amir, én…

– Elég! Megértem. Neked van választásod, én csak buzi vagyok.

Kreol bőr. Csillogó, fekete haj. Mintha ecset és olajfesték keltette volna életre a vonásait. Ma is az a vérmes srác volt, akibe anno belezúgtam. A nyelve fékezhetetlenül harsogta az igazságot, és egy percig sem félt, hogy megbasszák ezért. Én rongyoltam be esténként a klubomba és csaptam ki a pultra milliós gurigákat. Én szálltam ki a Porschéból kötekedni a piros lámpánál, és az én hangomra vágták vigyázzba magukat az alkalmazottak. Mégis Amir volt kettőnk közül a bátrabb.

– Amúgy Babak, engedj meg egy kérdést, mielőtt elmegyek! Jázmin tudja, hogy őelőtte pasik szopták a farkad? – Pontosan egy ilyen húsba vágó kérdésre számítottam tőle. – Ugye szereted ezt a kislányt, és nem azért rúgsz fel mindent, mert egy nő jobban illik a családi albumba?

Bólogattam. Képtelen lettem volna kimondani, hogy szeretem Jázmint. Talán jobban is, mint Amirt valaha. Minek rúgtam volna bele még egyet a földön fekvőbe?

A bejárati ajtó előtt toporgott, karján a kis csomaggal, amit összekészítettem neki. Benne a kontaktlencséi és a pink fürdőgatyája. Ha mellé lépek… ha átölelem… ha arra kérem, maradjon, zokszó nélkül leteszi a szatyrát. Éreztem. De nem kértem.

 

[1] fejkendő

***

A cigifüst kiáramlott az orromból. Ez voltam én; alkalmi dohányos, alkalmi muszlim, alkalmi meleg és alkalmi heteró. Örökös seggfej.

Alireza J.J. Tehran Maserati c. dalát játszottam le a JBL-ről:

„Egy Teheránban, ami feltörekvők és Maserati tulajdonosok otthonává vált,
Mondd, mi maradt neked?
Minden a pénzről szól.
Te még azt se tudod, hogy a barátnőd
kivel volt tegnap este…

…Teheránban becsvágyók az emberek.
Éhesen hajszolják a nyereséget.
Ez a lány itt fekszik mellettem,
és mint mindig, úgy viselkedik, akár egy prosti.
Mit lehet még mondani; részeg az útmunkás,
és részeg, akinek a szívét műtötték…

…De én ugyanúgy, ugyanúgy
mosollyal az arcomon érkezem Teheránba…

…A lányok fele már szajha.
Az antennájuk erősebben veszi a jelet,
mint az Irancell[1]…”

A Spar fényeibe bambultam. Világos foltok égtek a retinámba. Egy csókolózó párt fixíroztam a teraszról, akik szabadok voltak. Gőzük sem volt arról, hogy a világ másik felén a nyilvános szerelem bűn. Hogy ugyanezért a tettért éppen fiatalokat tartóztat le az erkölcsrendészet. Egyelőre nem hallottam Teherán sürgető hívását a fülemben…

[1] Hálózatüzemeltető

Nézz bele a könyvbe!

Please wait while flipbook is loading. For more related info, FAQs and issues please refer to DearFlip WordPress Flipbook Plugin Help documentation.

A szerző

Url Izabell író

Ha évekkel ezelőtt nem kezdek írni, most bűnöző lennék. Épp rezsimeket döntenék meg a Közel-Keleten, sejkeket forgatnék ki a vagyonukból, és főbe lőném a pasit, aki azt mondta: a király nem lehet nő. De szerencsére írok. A karaktereim mentenek meg a börtöntől.

Url Izabell weboldala

Halhatatlanok – Történetek egy távoli világból

Halhatatlanok – Történetek egy távoli világból

 Mirage Games, Nadap, 2022
268 oldal · puhatáblás 
· ISBN: 9786150150697

 

Prológus

 

Az ember mindig is vágyott az istenek közé emelkedni.

Az idők kezdete óta csodáljuk és féljük őket, kik a halandó valóságunk keretein túlról figyelik tetteinket, s akik végtelen hatalmukban vezetnek vagy büntetnek minket. Kik pásztoraink és bíráink, kiknek kérész életünk csak egy röpke és jelentéktelen pillanat, és kiknek szemében születés és halál nem különbözik egy- mástól, hiszen mindkettő csak a múlandóság egy homokszeme az idő örökké forgó órájában. Követjük őket, hiszen lényük magasztossága úgy vonz minket, mint éjjeli lepkét a gyertya fénye, és bár létezésük titkait igazán meg nem érthetjük soha, mi is részesei akarunk lenni a csodának, melyek ők maguk.

Hiszen tökéletesek. Halhatatlanok.

Így hittük ezt sokáig mi is. Ám távoli ismeretlen földeken szüle- tett egy nép, mely nem elégedett meg azzal, hogy csupán messziről csodálja a hatalmasok birodalmát. Kiknek szívében katlanként gyulladt fel a tűz, és a belőle feltörő láng aztán oly magasra tört, mint halandók lelkében azelőtt még sohasem.

Ez a láng pedig futótűzként perzselt fel mindent, mit a világunkról addig hittünk vagy sejtettünk, s a végtelen tudás- és hatalomvágyuk nyomán létük csillaga fényesen emelkedett olyan magasra, hogy végül átszakította halandó létünk szövetét, és izzó ragyogással ragadta magával azt, mire az emberiség születése óta a nép minden gyermeke titkon vágyott: a végtelen hatalmat. Ők voltak a Felemelkedettek, kik megnyitották a Felső Síkok pecsétekkel lezárt kapuit, hogy aztán az új világ hódítójaként álljanak egykori védelmezőik színe elé.

Majd háború dúlt, a Világok Háborúja, hosszú esztendők során át tombolt a fergeteg, és nyomában nem járt más, csak őrült pusztulás.

Majd az egek megremegtek, tüzes könnyeiket a megroppant földekre és megáradt vizekre hullatták, és végül csend lett, ahogy a Sors kereke is megroppant, és a lehetetlen valósággá vált. A bitorlók győzedelmeskedtek, a Felső Síkok végtelen tükre szilánkokra robbant szét, a mozaikként szétszóródó halhatatlan világok pedig új urakat kaptak. És Ők, kik valaha Őrzőik voltak a porból felemelkedő gyermeknépnek, végül elbuktak halandó szolgáikkal szemben. És a halhatatlanok korának akkor vége lett.

Ezután a Káosz ideje jött el.

Azok, kik a halhatatlanok közül megmaradtak a tomboló harcok után, mardosó szégyenükben elhagyták örök otthonukat. Volt, ki a szétszórt mozaikdarabokként keringő éteri síkok romjain, volt, ki a halandó és halhatatlan földeket összekötő ismeretlen világ homályában rejtőzött el, hogy aztán feleméssze a bánat és a feledés. De akadtak olyanok is, kiknek a szerencsecsillaga végképp lehanyatlott, és kiket szökevényként vadásztak le a bitorlók vér- szagot fogott kopói, hogy aztán szolgasorba kényszerüljenek, vagy utolsó harcukban bukjanak el örökre.

A legtöbben azonban oda menekültek végső elkeseredésükben, ahol még bízhattak abban, hogy támogatásra lelnek, hol még is- merték és félték nevüket, s hol hatalmukban még meggyengülve is tiszteletben és bőségben létezhettek. Így történt tehát, hogy a halhatatlanok azokra a földekre ereszkedtek végül alá, melyek őrzését ők maguk kapták feladatul még az idők kezdetén.

Alászálltak az embernépek halandó birodalmaiba.

De vajon mi történik akkor, ha azok, kiknek addig szent áldozatainkat ajánlottuk, kikhez imáinkat vagy fohászainkat küldtük, s kiktől sorsunk jobbulását vártuk egykoron, egyszeriben maguk is köztünk járnak?

Mit ér egy isten, ki nem isten már? Méltó marad az áhítatunkra, vagy nem több már, mint egy letűnt kor lassan tovaszökő árnyéka, egy bálványarc, melynek vonásait az idő kérlelhetetlen vasfoga csiszolja simára és felismerhetetlenre?

A Kétségek Kora jött el.

Századok múltak el, mire világunk felocsúdott a döbbent merengésből, és az évek szárnyán minden, mi egykor virágzott, végül újra erőre kapott. A síkok háborúja által ütötte sebek lassan behegedtek a világ arcán, birodalmak épültek újjá, és új társadalmak születtek. És ugyan azok, kik győzelmet arattak felettük, már réges-rég elhagyták az emberek birodalmát, Ők velünk maradtak. Égi vonásaikat ugyan megkoptatta az idő, és bár legnagyobbjaik maguk már nyugovóra tértek a világok ismeretlen határai mögé, a korfordulók során véreink keveredtek egymással. S mi fiakat és leányokat nemzettünk, kiknek arcán aztán felsejlettek hajdanvolt

Őrzőink, bukott isteneink vonásai.

Ők azok, kik soha nem válhatnak igazán emberré, hiszen még ma is, megfogyva és meggyengülve is többek, hatalmasabbak nálunk. Kik néha bajtársaink és testvéreink, néha pedig vezetőink és zsarnokaink. És mi nem tehetünk mást, mint óvatos csodálattal figyeljük őket, hiszen világaink már végérvényesen összefonódtak, és hogy féltük vagy vágytunk erre egykoron, mindegy is már, hisz ők már köztünk élnek.

A halhatatlanok.

Halhatatlanok - Történetek egy távoli világból

Mesék szárnyain

 

Az erőd hófehér falaira álmosan simultak rá a lemenő nap nyomán vetett, hosszan elnyúló árnyékok. Valahol, a szigorú bástyák egyik ablakában feje fölé emelte kürtjét a díszes ezüstszín vértjét büszkén viselő, ifjú harcosok egyike, hogy aztán fémes hanggal tudassa a világgal, hogy elérkezett az őrségváltás ideje.

Nem sokkal később újabb kürt harsant a szemközti toronyból, mint ami dölyfösen igyekszik válaszolni a neki címzett felhívásra, de érces összhangjukat hamarosan elnyomta a templomtornyok nehéz harangjainak felzengő, magasztos éneke.

Neiralis birodalmának legerősebb végvára, a Fehér Gárda főhadiszállása hamarosan eltelt a harangok zengő hangjával, hogy aztán az erőd falai, tágas udvarai és a kvártélyok ablakai is mind megteljenek a gárdisták és a növendékek sorával, akik az ég felé emelt arccal, lehunyt szemekkel mondták a Rend szent esküjének szövegét, délcegen és erőt sugározva, éppen úgy, mint minden napnyugta idején.

Észak legkiválóbb katonái az ősi szavak kántálása által minden nap újra és újra felesküdtek a rend és a béke védelmezésére, az elesettek gyámolítására, és arra, hogy sosem hagyják feledésbe veszni a halhatatlan birodalmak dicsőségét.

Mikor esküjük végére értek, mindenki visszatért korábbi teendőihez, s az erőd újra nyüzsgő hangyabollyá változott, az alkonyat vöröses fénye magasztosan csillant meg a tüsténkedő harcosok fényes páncéljain.

A kócosan fehérlő felhők rendíthetetlen arcokra vetettek árnyékot, s csak egy akadt közöttük, melyen a szomorúság által tépázott szív szülte súlyos könnycseppek ragyogtak.

A fiú szipogva nézett fel a kezét vaskesztyűs markában erősen szorító, magasan fölé tornyosuló férfira, aki szinte vonszolta maga után a keserűségtől szinte magatehetetlen gyermeket.

Alig néhány óra telt csak el azóta, hogy a fiú szülei utolsó ölelésükkel útjára engedték a csupán hatesztendős gyermeküket, hogy végleg átadják őt a Fehér Gárda szigorú arcú kiképzőtisztjének.

Mint az ország minden lakója, ők is igen büszkék voltak a fiukra, hiszen megadatott számára az a ritka kegy, hogy befogadja őt soraiba a földrész legkiválóbb harcosrendje, s ezáltal élete végéig a Fehér Hadurak pártfogoltjává válhat. S bár az ő szívüket is nyomta a keserűség, tudták, hogy gyermekük a Gárda tagjaként sokkal magasabbra érhet, mint ha a család mellett maradva a földeken dolgozna naphosszat élete végéig.

Derran, merthogy így hívták a gyermeket, mindebből persze mit sem értett még. Ő csak édesanyja ölelésére és apja megnyugtató közelségére vágyott. Ám minden velük töltött boldog pillanatot végleg elraboltak tőle, mikor az arannyal szegélyezett fehér köpenyt viselő, és káprázatosan fénylő vértezetbe öltözött, toronnyi magas férfiak határozottan, és egyszerre mégis gyengéden kézen fogták ők, hogy aztán átvezessék a résnyire nyitva álló kolosszális kapuk mögötti ismeretlen, riasztó világba.

A hatalmas, rettentő bástyák sorával pettyezett várfalak alatt haladva a kétségbeesés lelkeket zúzó feketesége kezdett úrrá lenni Derran ifjú tudatán, és ahogy egyre beljebb és beljebb haladtak a rideg kőépületek sora között, úgy patakzott a könny egyre erősebben a fiú szemeiből.

Úgy érezte, hogy számára a világ itt és most véget ért, és hiába hívta szüleit és testvéreit a nevüket suttogva, szavaira senki sem válaszolt. A kaszárnyák felől jövő, a gyakorlatozást éppen befejező szoborarcú harcosok mindegyike csupán egy pillanat erejéig nézett le rá rezzenéstelen tekintettel, hogy aztán némán haladjon tovább úti célja felé.

A fiú újra felnézett az őt kísérő gárdistára.

Halhatatlanok - Történetek egy távoli világból

A férfi nem lehetett sokkal idősebb Derran legnagyobb bátyjánál, a szőke haj és az alig sarjadó szakáll is szeretett testvérére emlékeztette a fiút. Ezt felismerve erősen igyekezett, hogy valahogy abba tudja hagyni az egyre csak rátörő szipogást, ám mikor az ifjú harcos megérezve, hogy a fiú őt nézi, szigorúan rávillantotta hideg kék szemeit, Derran minden igyekezete ellenére újra keserves sírásra fakadt.

Éppen egy karcsú oszlopokkal övezett, fákkal és virágokkal benőtt udvaron haladtak keresztül, mikor a fiú egy mélyen búgó, megnyugtató hangra lett figyelmes. Ajkait megharapva újra abbahagyta a sírást, és kétségbeesetten kereste a néhai nagyapját idéző hang gazdáját. S bár csupán egy-két kósza emléke maradt már csak a kedves öregről, most mégis úgy érezte, hogy mindent megadna érte, ha csak egy pillanatra is láthatná őt.

A dús, zöld bokrok takarásában hirtelen meglátta a férfit, aki egy szélesre tárt szárnyú, kezében kardot szorító, s azt az ég felé emelő szobor talapzatán üldögélt. Egyszerű szabású ruhája épp olyan fehér volt, mint a halántékát borító ritkás haj, és az arcát keretező hosszú szakáll.

A férfival szemben a fűre telepedve szintén fehérbe öltözött gyermekek csoportja ült, s Derran meglepetten vette tudomásul, hogy hozzá hasonló korú fiúkat és lányokat is látott az idősebb, magasabb és erősebb testalkatú gyerekek mellett.

A kis csoport tagjai mind csillogó szemmel, arcukon a gyermeki ártatlanság és a végtelen kíváncsiság elegyével ültek a szobor árnyékában, és tátott szájjal hallgatták, ahogy az idős férfi mesél nekik.

Derran földbe gyökerezett lábbal nézte az őszinte boldogságot sugárzó csődületet, és a szívét mardosó keserűség szorító érzése egyszerre enyhülni kezdett.

A bátyjára emlékeztető fiatal gárdista megpróbálta ugyan unszolni, hogy induljanak tovább, de a fiú megmakacsolta magát, és újonnan megtalált ereje által felbátorodva dühösen toppantott egyet, remélve, hogy ez elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a fehér- köpenyes ifjút jobb belátásra bírja.

Az azonban egyre erélyesebben kezdte szólongatni a fiút, végül erőset rántott a továbbra is ellenkező gyermek karján, hogy azzal mozgásra bírja, a fiú azonban ennek hatására elterült a hideg fehér kőpadlón, és újra sírni kezdett.

A jelenetre felfigyelve ülőhelyéről felemelkedett a szakállas öreg, és jobbjával nyugtatóan intett a magában szitkozódó ifjú gárdista felé. Ráncos arcán kedves mosoly játszott, és bizalmas hangon szólt a földön fekvő gyermek felé.

– Gyere, fiam, csatlakozz te is hozzánk – mutatott biztatóan az egymás között sutyorgó gyerekek felé. – Mint látod, éppen az utolsó szabad fertályóránkat töltjük az ifjakkal, mielőtt mindenki elindul- na a szobájába nyugovóra térni. Na, ne légy olyan félénk, gyere hát! Derran lassan feltápászkodott, és riadtan tekintett sziklaként fölé magasodó kísérőjére, a szőke ifjú azonban csak lemondóan megvonta a vállát, bár arca továbbra is vöröslött a fortyogó indulattól.

Az öreg lassú, nehéz léptekkel közelebb sétált hozzájuk. Mosolyogva a fiatal gárdista vállára tette egyik kezét, majd mélyen annak szemébe nézve bólintott felé.

– Menj csak, Thamir, majd én a szállásra kísérem a fiút, ha a végére értünk a meséknek.

Az aprócska fiú könnyes szemei a szakállas férfi szavainak hallatán tágra nyíltak, a kérdés akaratlanul szaladt ki a száján.

– Mese…?

Megpróbált valahogy újra erőt venni magán, és egy utolsót szi- pogva kihúzta magát, éppen úgy, ahogy látta azt az erőd falai között büszkén sétáló katonáktól.

– Én is szeretem a meséket… Uram.

Az öreg felnevetett, és megborzolta a fiú szőke üstökét.

– Nos, ezt örömmel hallom – majd kérdőn a gyermekre nézett.

– Derran – vágta rá a fiú. – A nevem Derran.

– Nagyon örvendek a szerencsének, Derran – válaszolta továbbra is mosolyogva az öreg, miközben a fiút lassan maga előtt vezetve elindult a többi gyermek felé.

– Az én nevem Miolas, és én vagyok a Fehér Gárda hivatalos mesemondója.

Cinkosan kacsintott a még mindig könnytől csillogó szemű fiúra, kinek arcáról azóta végképp eltűnt a félelem és szomorúság.

– De el ne áruld ezt az Úrnőnek, hiszen nem igazán szereti, hogy mindenféle történetekkel fárasztom a növendékeket. Igen, azt hiszem, így szokta mondani…

Derran szája tátva maradt a csodálkozástól, majd, szinte oda sem figyelve környezetére, ő is letelepedett a puha fűre egy sötét- hajú, idősebb fiú mellé.

– Úrnő? – kérdezte csodálkozva. – Én ezt hittem… vagyis gondoltam, hogy a Fehér Gárda élén maguk a Halhatatlan Urak állnak. A fehérszakállas aggastyán jóízűen kacagott fel a kérdés hallatán, majd nagyot nyögve huppant le újra a szárnyas szobor árnyékába. Vékony ujjával maga fölé mutatott a szigorú, világos szín márványból faragott pompás alakra, és ültében bizalmasan előredőlve mesélni kezdett.

– És ez így is van, Derran. A Fehér Gárdát egykoron valóban a halhatatlan urak vezették, és mind közül is a legkiválóbb harcos volt itt, Aremoth, a Rendíthetetlen. Ő volt az, aki évszázadokon, sőt talán évezredeken keresztül viselte a Gárda parancsnoki címét, s ezáltal az egykori Halhatatlan Birodalom legfőbb urainak testőrparancsnokaként szolgálhatott. Minden, mint ma itt látsz, éppen úgy épült fel újra, ahogy azt Aremoth egykor megálmodta.

– S hol él most Aremoth? – kérdezte türelmetlenül, arcán őszin- te érdeklődéssel a fiú. – Ő is itt lakik az erődben?

Az öreg arca hirtelen elkomorodott, mély ráncokkal barázdált arcára különös árnyékot vetettek a környező fák levelektől zöldellő ágai.

A férfi egyszer csak felpillantott a kis udvar fölé magasodó toronyra, s mikor ennek láttán Derran is odakapta a fejét, meglepetten vette észre, hogy a kecsesen ívelt boltívek fölött, a torony fél- kör alakú apró erkélyéről valaki figyeli őket.

Az aggastyán sötét szemei néhány hosszú, végtelennek tűnő pillanatig egybeforrtak az erkélyen álló karcsú alak tekintetével, majd végül az öreg fejét enyhén meghajtotta a titokzatos jelenés előtt, és újra a gyermekek felé fordult. Miolas szemeire mintha párás fátyol borult volna, de ennek ellenére újra elmosolyodott.

– Aremoth sajnos már nem jöhetett velünk. Az életét adta urai- ért, még sok-sok évvel ezelőtt, az óhazában. Az utolsó csepp erejéig védelmezte a birodalmat a trónbitorló embernép és köpönyeg- forgató szövetségeseikkel szemben. – Az öreg újra felmutatott a fenséges szoborra. – Dicső tetteire ma úgy emlékezünk, hogy nem hagyjuk feledésbe veszni az eszméket, amiket mindig is képviselt, és magunk is arra törekszünk, hogy olyanokká váljunk, mint ő. Tisztává, becsületessé és rendíthetetlenné.

A fiú kissé értetlen arcát látva a férfi szélesre tárta két karját, mint aki keblére akarja ölelni az egész világot.

– Ma már mi vagyunk az egykori hatalmasok örökösei. A Fehér Gárda, mint ahogy azt te is tudod, szerencsére újra erős és büszke. Ez pedig annak köszönhető, hogy nem sokkal azután, hogy a nagy háború véget ért, és annak megtépázott túlélői megérkeztek az emberek birodalmaiba, Aremoth saját leánya, Arein újra megalapította a rendet atyja dicső emlékére. S a Gárda hamarosan újra virágzásnak indult, s ma már olyan ifjakból neveli a halandók legkiválóbb harcosait, mint amilyenek ti is vagytok.

A körben ülő gyermekek büszkén néztek össze, a nagyobb fiúk arcukon széles vigyorral kezdték egymást cinkosul és kihívóan lökdösni, hogy ezáltal is bizonyítsák társaiknak, ők aztán valóban méltóak a régmúlt ősök örökébe lépni.

Derran egy ideig szótlanul hallgatott, nem is törődve a körülötte kialakult dulakodással, majd égkék szemeit újra az öregre emelve feltette a szívét mardosó kérdést.

– A nagy háború… Ugye a halhatatlanok és az emberek háborújára gondol, Uram? Mikor a zhilarok leigázták az éteri földeket, és ezzel az Őrzőket bukásra ítélték. S ami miatt a halhatatlanok ma már velünk, az emberek között élnek.

Miolas arcáról újra leolvadt a mosoly egy pillanatra. Tekintete újra ködössé vált. Lassan odalépett a fiú mellé, és gyöngéden meg- simogatta annak a sírástól és az izgalomtól kipirult arcát.

– Meglepően sokat tudsz a világ dolgairól ifjú korod ellenére, Derran. Jegyezd meg jól, fontos, hogy ne feledjük el ezeket a legendákat, még akkor sem, ha sokszor csupán keserű könnyeket csalnak a szemünkbe.

Egy ideig hosszan és szótlanul nézett egymásra az aprócska, alig néhány esztendőt megélt fiú, és az évszázadok emlékeinek súlya alatt rég megrogyott öregember. A hallgatást végül Miolas törte meg, ki hajlott korához meglepő gyorsasággal egyenesedett fel, majd két tenyerét összecsapva újra a vigadó ifjúság felé fordult.

– Na de drága gyermekeim, most már legyen vége a szomorkodásnak, hiszen úgy látom, még nem bukott le teljesen a nap a horizont mögé, így hát van időnk még egy utolsó mesére. No hadd halljam, mit szeretnétek hát, hogy elmeséljek?

Az egész udvar zengett az izgatott gyerekhangoktól. Az ifjoncok egymást túlkiabálva próbálták meggyőzni az öreget, hogy az ő kedvenc történetüket mondja el, a szakállas férfi pedig játékosan tölcsért csinált a kezéből, s füléhez emelte, mint aki nem hallja jól a bekiabált mesecímeket.

– A magányos lovagról mesélj! – szólt az egyik fiú.

– Ne, a fiú és a varázsló történetét akarom! – vágta rá egy nagyobb legény.

– Az unalmas már, mesélj a halhatatlan fivérekről! – így egy csillogó szemű kislány.

– Vagy a Mozaikvilágok vándorairól! – kiáltotta a Derran mellett ülő fiú.

– Inkább a Prófétáról mesélj! – és így tovább, jöttek az újabb és újabb kérések a gyermekek szájából.

A zsibongó gyerekzsivaj teljesen betöltötte a lassan sötétségbe boruló kertet, Miolas harsány kacagása pedig boldogan szállt az addigra már hűvössé váló, a fák koronáját összeborzoló széllel.

A karcsú fehér torony erkélyén magányosan álló, pompás ezüstszín ruhát viselő nő kortalan arcán egy halovány mosoly árnya futott át, miközben figyelte a nemrég az erődbe érkezett szőke kisfiút, aki arcán őszinte áhítattal hallgatta az öregember aznapi utolsó meséjét.

Egy pillanatra felderengett előtte egy, rég a korok homályába veszett emlék, melyben Miolas a káprázatos palota hófehér márványlépcsőjén ülve ugyanígy csalt mosolyt egy szertelen, alig néhány esztendős fruska arcára az egyik hihetetlen meséjével.

Arein szemeit lehunyva kitárta kecses karjait, és némán enged- te, hogy a pajkos szél barátságos áramlatai megcirógassák a szárnyait borító, aranyszínben ragyogó tollak ezreit.

S a gyermekek nevetése lassan beleveszett a zúgó levegő hangorkánjába, ahogy a Fehér Gárda főkapitánya erős csapásokkal felemelkedett, hogy aztán megkezdje az évszázadok során már szokássá nemesedett éjszakai utazását.

Szívét csordultig töltötték az egykori égi birodalom keserédes emlékei, s a halhatatlan úrnő szemében könnyekkel, ám arcán boldog mosollyal szabadon szárnyalt, mind magasabbra és magasabbra, túl az ismerősen hívogató felhők hófehér tengerén.

Valahol a valóság határain túl létezik egy világ, hol az emberek ereje olyan hatalmasra nőtt, hogy leigázták még a mennyeket is. És azok, kik egykor őrzőik voltak, most már köztük élnek. Ők a Halhatatlanok.

Ismerd meg Nourost, a mesék földjét, minek történelmét évezredeken keresztül formálták az emberi birodalmak véget nem érő viaskodásai. Hol a végtelen hatalomvágytól fűtve országok emelkedtek fel és buktak el sorban, s hol az életet teremtő energia uralásáért varázstudók küzdenek már korok óta. Olyan hely ez, ahol a hatalomnak ára van, hiszen a mágia maga az Élet, és minden cseppje, mit a bolygótól eloroznak, a természet pusztulásához vezet. Hol semmi sem fekete vagy fehér, s hol senki sem egyértelműen jó vagy gonosz, mindenki küzd a saját boldogulásáért. Ezt a forrongó világot dúlta fel a bálványként és istenként imádott nép érkezése, hogy aztán fiaik és lányaik menedéket leljenek az emberek között, és lassan a maguk arcára formálják a halandók birodalmait…

Légy részese egy páratlan utazásnak, melyet Magyarország legújabb fantasy világa tár eléd egy különleges novelláskötet formájában! Csatlakozz te is a közösséghez, hogy aztán együtt írjuk tovább egy távoli világ történetét!

Nézz bele a könyvbe!

Please wait while flipbook is loading. For more related info, FAQs and issues please refer to DearFlip WordPress Flipbook Plugin Help documentation.

Nagy Zita: Az arany kötőtű

Nagy Zita: Az arany kötőtű

 Stílus és Technika, Budapest, 2021
166 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150115528 · IllusztráltaVeréb Csilla

Sűrű pelyhekben hullt a hó.

Catherine szorosabbra húzta magán a kabátot, és elfordította arcát a metsző széltől, ahogy kiszállt a taxi hátsó üléséről. Fekete szőrmekesztyűbe bújtatott kezét a feje fölé emelte, és szapora léptekkel felszaladt a vasútállomás épületébe vezető lépcsősoron.

A fenébe ezzel a fránya idővel!

Belépett a kicsi, tömött váróterembe és egy pillanatra megtorpant. Ahogy végignézett a tömegen, ujjait egyre szorosabban kulcsolta a kezében tartott kézitáskára.

Vágyakozva gondolt arra, hogy visszafordul, és egy pillanatig engedte is, hogy elhatalmasodjon rajta az érzés. Már-már indult is kifelé, végül erőt vett magán. Nem visszakozhat! Nem lehet!

Néhány pillanatig tekintete még elidőzött az embereken. Elnézte a bojtos sapkába bújtatott apró arcokat, az izgatottan csevegő szülőket, akik egyik kezükben vaskos táskáikat szorongatták, a másikkal gyermekeiket zabolázták, majd mélyet sóhajtva a peronra vezető aluljáró felé indult. Piros lakkcsizmájának kopogása visszhangzott az üres folyosón, ahogy gyors léptekkel haladt előre.

A vonat már a vágányon állt, megtömve emberekkel.

Szuper!

Felkapaszkodott a szűk ajtón, és szabad helyet keresve átküzdötte magát a tömegen, egészen a szerelvény végén lévő fülkéig.

– Szabad? – mutatott az ablak mellett lévő üres helyre, miután elhúzta a kabinajtót.

– Ha vállalja, hogy bepréseli magát Larry mellé, akkor magáé a lehetőség – mutatott a nagydarab férfira a másik. – De előre szólok, bélproblémákkal küzd – nevetett fel prüszkölve.

Catherine a folyosón álló sokaság felé pillantott, azon morfondírozva, hogy állva tegye-e meg az utat, vagy csatlakozzon a furcsa társasághoz. A tömegből az egyik, vélhetően enyhén ittas férfi mohón végignézett rajta, ezért inkább az utóbbi mellett döntött. Piros szőrmesapkáját a kalaptartóra tette és kibámult az ablakon. Úgy tűnt, a hó egyre nagyobb pelyhekben hullik, szinte már elborította a tájat.

Felhangzott a füttyszó, és a vonat elindult.

Lehunyta a szemét, igyekezett tudomást sem venni a vele szemben ülő férfi trágár vicceiről, vagy a körülbelül két, tízéves forma kisfiú állandó marakodásáról.

– Elég legyen, fiúk! – hallotta még a férfi hangját, majd elnyomta az álom.

Fogalma sem róla, mennyi idő telt el az utazásból, de arra eszmélt, hogy elcsendesedett a fülke, és kiszabadult a mellette ülő válla és a fal fogságából. Kinézett az ablakon, a rohanó tájat figyelte. Úgy tippelte, körülbelül félúton járhatnak. Feje visszahanyatlott a háttámlára és újra lehunyta a szemét. Lábát kibújtatta a csizmából, kinyújtóztatta, és a szemben lévő ülésre tette.

– Sohasem tudtam aludni utazás közben – csendült fel egy halk, rekedtes hang, mire Catherine ijedten kinyitotta a szemét.

Apró, idős asszony ült a kabin másik végében, kézimunkával a kezében, és szemüvege mögül rokonszenvesen mosolygott rá.

– Öhm…elnézést, azt hittem egyedül vagyok – kapta le a lábát zavartan.

– Ugyan, ne szabadkozzon – legyintett az asszony derűsen. – Sokat utazik?

– Nem…ritkán, vagyis leginkább sohasem…már jó ideje – köszörülte meg a torkát.

– Én nagyon szeretek utazni. Annyi mindent látni a világból. Csak nézzen oda – intett az ablak felé. – Hát nem csodálatos?

Catherine pillantása a havas hegycsúcsokra és az alattuk szélesen elterülő, ugyancsak hófehér vidékre siklott, majd bólintott.

– Nem szükséges egyetértenie, ha másként gondolja – mondta szelíden az asszony, miközben a kötőtűk sebesen jártak a kezében.

– Egyetértek – nézett rá Catherine a szeme sarkából, összefonta karját a mellkasa előtt, és újra elhelyezkedett az ülésen.

Éppen eléggé feszélyezte a tudat, hogy hová tart, semmi kedve nem volt egy parttalan beszélgetéshez.

– Annak idején én is szerettem a szőrmekalapokat – szólalt meg újra az asszony. – Mifelénk nagyon hidegek voltak a telek, elkélt egy-két melegebb darab – mosolygott szívélyesen.

Catherinnek fogalma sem volt, hogy mit feleljen, így csak bámulta az elsuhanó téli tájat, és hallgatta a szomszédos fülkékből átszűrődő boldog hangfoszlányokat. Egy-egy kisgyerek időnként elszaladt az ajtó előtt, olyankor mikulássapkájuk villózó fényei színes nyalábokkal töltötték meg a kabinjukat. Ahogy elnézte a fények játékát, akaratlanul is eszébe jutott a saját gyermekkora.

Nekik nemhogy villogó mikulás sapkára, élelemre is alig tellett. Szülei – apja fékezhetetlen alkoholizmusa miatt – nem sokkal a születését követően elváltak. Nem bánta, hogy azóta sem látta a férfit, aki nemzette. Vidéken élő nagymamáját nem számítva ketten maradtak. Az édesanyja, Margaret erőn felül dolgozott, de még így is keresetének nagy részét elvitte a lakbér, és a hónap végére alig maradt több néhány fillérnél. Aztán egy szomorú délutánon ő is elment.

Az asszony kötőtűinek monoton hangja térítette vissza a valóságba.

– Mindig is szerettem kötögetni utazás közben – emelte rá a tekintetét újra a hölgy. – Elvonja a figyelmet az élet nagy gondjairól. De tudom, a mai fiatalság nem vesződik ilyen régies időtöltéssel – mosolyodott el ismét.

A szerelvény megállt egy apró, hólepte településen, majd egy elhaló füttyszó kíséretében hamarosan indult is tovább. Catherine előhalászta a mobiltelefonját a táskája mélyéről és a kijelzőre pillantott. Már-már görcsösen vágyott rá, hogy a barátja – már ha még annak lehetett nevezni – neve megjelenjen a képernyőn. Az áhított üzenet azonban váratott magára. Az üzenet, amely talán képes lett volna visszahúzni a szakadék széléről, amelybe éppen bele akarta vetni magát.

Ha szerelemről volt szó, a szerencse messziről elkerülte. Hiába reménykedett minden alkalommal, hogy ezúttal tart valahová a kapcsolat, a férfiak, akikkel összehozta a sors, hátborzongatóan hasonlítottak arra az emberre, aki a nevét adta neki, és akit csak édesanyja történeteiből ismert.

Derekkel sem volt ez másképp, még ha hosszú ideig úgy is hitte.

– Férjnél van, kedves? – szakította ki a gondolataiból az idős asszony hangja.

– Öhm… nem, dee… van valakim – felelte zavartan.

Nem akart barátságtalanul viselkedni, de csak arra vágyott, hogy túl legyen ezen a napon, és az élete újra a normális mederbe terelődjön.

– Néha irigykedem a mai ifjúságra. Az én időmben nem igazán lehetett csak úgy együtt járni valakivel, mint manapság. Persze, előfordult – tette hozzá. – De ritka volt az ilyesmi. Akkoriban még csak azt a cipőt illett felpróbálni, amelyet utána meg is vettünk, ha érti mire célzok – húzta hamiskás mosolyra a száját.

Catherine elgondolkodva bólintott. Amikor nála töltötte a szünidőt, nagymamája sokat mesélt neki a régi világról és a fiatalságáról. Sok tekintetben irigylésre méltó életet éltek, ő a jelen helyzetében mégis örült, hogy már elmúltak azok az idők.

Fogalma sem volt róla, hogy akkoriban hogyan intézték azokat a dolgokat, amelyekről – legjobb tudomása szerint – az asszonyok még egymás közt is szégyenkezve beszéltek. Hogyan tudták a férjeik vagy a közösség elől eltitkolni a nemkívánt terhességet vagy éppen megszakítani azt?

A mai modern világban ez már teljesen másként működött. Manapság vaskos pénztárcával szinte bármit el lehetett intézni. Az emberek egymás iránti növekvő érdektelensége miatt egyre kevésbé foglalkoztak azzal, mit is csinál a másik, vagy mi történik vele. Ennek ellenére hatalmas gombóccal a torkában hívta fel a közeli nagyvárosban található rendelőt, mert félt, hogy titka valahogy mégis kitudódik. Tájékoztatójuk alapján biztosan tudta, hogy gyors és szakszerű ellátást fog kapni. Senki nem kérdez semmit, csak teszik, amit az ügyfél kér, és még az ítélkező pillantásoktól is megkímélik.

Erre a gondolatra mély sóhaj szakadt fel a torkából, majd erős émelygés tört rá. Öklendezni kezdett. Pont, mint az első alkalommal, amikor a mostanival ellentétben képtelen volt leküzdeni, és alig ért csak el a mosdóig, ahol rögtön ki is adta magából az épp csak elfogyasztott ételt.

A rosszullétek azonban a hetek múltával sem csillapodtak, és amikor már a reggeli kávétól is elfintorodott, bekúszott a fejébe a terhesség gondolata.

Maga a felvetés is megrémítette. Lehetetlennek tartotta, hiszen mindig annyira vigyáztak. A lelke mélyén mégis volt egy ijesztő és egyben örömteli érzés, amely nem hagyta nyugodni.

A terhességi teszten megjelenő, két párhuzamos vonal, majd rögtön utána Derek viselkedése valósággal maga alá gyűrte. A mindig is kissé csapodár és hirtelen férfi azonnal lerázta magáról a felelősséget. Egy vállrándítással közölte, hogy manapság már erre is van megoldás. Catherine azóta a színét sem látta. Nem hívta, és a telefont sem vette fel hetek óta.

Az összeverődő kötőtűk hangjára az asszony felé kapta a tekintetét és hosszan elidőzött az arcán. Nem tudta, hány éves lehet, de biztos volt benne, hogy igencsak élete alkonyán járhat. Haja teljesen őszbe borult, kedves, szív alakú arcát tömérdek, mély barázda tarkította. Az idős hölgy megérezhette a pillantását, mert a szeme sarkából felnézett rá, miközben egyetlen pillanatra sem hagyta abba a kézimunkát.

– Ne haragudjon, de megkérdezhetem, hogy hány éves? – szólalt meg vonakodva Catherine. Nem volt benne biztos, hogy illendő ilyesmit kérdeznie, de valamiért mégis szerette volna tudni.

– Oh kedvesem, túlságosan idős az élethez, de fiatal a halálhoz. Már persze attól függ, mit nevezünk életnek vagy halálnak – mosolygott titokzatosan. – Bizonyos tekintetben nagyon sokat éltem, mégis néha úgy érzem, hogy talán túl keveset. Ezért is szeretek vonatozni. Kihasználom, amit még lehet.

– És a családja? – bukott ki a lányból.

Az asszony egy pillanatig habozott, hosszan Catherine szemébe nézett, majd vissza a kötőtűkre, és kisvártatva megszólalt.

– Magam vagyok.

– Sajnálom…

– Ugyan, nem kell – legyintett. – Ez a kijelentés általában jobban megviseli azt, aki hallja, mint azt, aki mondja. Igazából rég hozzászoktam már ehhez az élethez. Annak idején magam döntöttem így. Ahogy mondtam, az én időmben voltak már-már kőbe vésett szokások, néhányan mégis kilógtak a sorból. Nos… én is ehhez a kisebbséghez tartoztam.

– Megkérdezhetem, hogy miért?

– Oh, hát tudja, kedves, egy aprócska kis faluban nőttem fel, egy egyszerű család második gyermekeként – kezdett bele csillogó szemmel. – A szüleim tisztességes életet éltek, és a szokásokhoz híven, a nővéremet idejekorán férjhez is adták. Még most is emlékszem a gyönyörű menyasszonyi ruhára, amelyet viselt, és ami úgy lekötötte a figyelmem, hogy észre sem vettem a szemében bujkáló szomorúságot. Napról-napra láttam, ahogy a nővérem egyre csak szenvedett a házasságában, és elhatároztam, hogy nem akarok ilyen életet élni. Ábrándozhattam volna ugyan, hogy az a férfi, akit majd nekem választanak, más lesz, mégsem tettem. Másfajta életre vágytam. Értettem valamicskét a gyógyításhoz, ezért amikor kitört a háború, jelentkeztem a frontra ápolónőnek

– A második világháború? – vágott közbe érdeklődve Catherine.

– Az első világháború.

– D,e hát az majdnem száz éve volt… – hitetlenkedett a lány.

– Pontosan – bólintott aprót az asszony, majd újra a kézimunkára emelte a tekintetét miközben folytatta a történetet. – Ötödik hónapja teljesítettem már szolgálatot, amikor meginogni látszott az elhatározásom, hogy sohasem megyek férjhez. Egyik éjjel behoztak egy súlyosan sebesült katonát. Miután az állapotán már nem tudtam javítani, és máshol sem akadt teendő, csak ültem az ágya mellett és beszélgettem vele. Úgy elmerültünk egymás tekintetében, hogy észre sem vettük, hogy ránk virradt.

– Túlélte? – bukott ki Catherine-ből.

– Igen, túl. Amíg a táborban lábadozott, minden egyes nap mellette voltam, amennyit csak lehetett, és rövidesen már a közös életet tervezgettük. Egy kis házat, gyerekeket, de… a sors úgy tűnik, jobban kedvelte a korábbi terveimet.

– Mi történt?

– Majdnem minden, amit elterveztünk valóra vált. Miután véget ért a háború, megkérte a kezem, vettünk egy kis házat, és nem sokkal később teherbe is estem.

Catherine egy pillanatra lehunyta a szemét, és élesen beszívta a levegőt.

– Ám az idilli élet csak ábránd maradt. Idő előtt megindult a szülés. Komplikációk léptek fel, és mire az orvos odaért… – Nagyot sóhajtott. – Tudja, azt hiszem, nincs is ennél nagyobb fájdalom. Egy gyermek mindig az Úr ajándéka, és minden helyzetben áldás. Még ha sokszor nem is így érezzük – vetett sokatmondó pillantást Catherinre, aki zavarában inkább kinézett az ablakon.

Biztos volt abban, hogy az asszony csupán általánosságban beszélt, hiszen nem tudhatott az ő helyzetéről, mégis… az a tekintet! Mintha a belsőjébe látna, mintha tudná… De nem tudhatja! És nem is értheti. Hogyan is vállalhatná ezt a gyermeket apa nélkül, egy harminc négyzetméteres kis lakásban? Esetleg, ha az édesanyja élne! Ha nem lenne olyan egyedül, mint a kisujja, talán… Nem! Akkor sem. Nem azt a sorsot kívánta a gyermekének, amely neki is jutott. Túlságosan félt ettől a hatalmas felelősségtől, de a terhességmegszakítás gondolata is ólomsúlyként nehezedett a lelkére.

– És utána mi történt? – fordult újra az asszony felé, aki kezeit ezúttal az ölében nyugtatta és őt fürkészte.

– Soha többé nem estem teherbe – felelte halkan. – Mindent megpróbáltunk, de nem sikerült. Aztán kitört a második világháború és egy nap egy katona állt az ajtóban egy gyászlevéllel a kezében. Mondhatnám, hogy a világom ott omlott össze teljesen, de a gyermek elvesztése óta igazából sohasem találtam magamra. Néhány hónappal később ismét jelentkeztem a frontra, hogy sebesült katonákon segítsek, és ott is maradtam egészen a háború végéig.

– És utána mi történt?

– Ha arra kíváncsi, hogy férjhez mentem-e újra, akkor a válaszom nem.

– De még olyan…

– Újrakezdhettem volna? – fejezte be a gondolatot halkan az asszony. – Valóban. És kérőm is akad bőven, de… Képtelen lettem volna újra reménykedni, és ismét csalódni. És az önvád is sokáig mardosott…

– Az önvád? – ráncolta a homlokát Catherine.

– Tudja, kedves, a háború alatt előfordult, hogy napokig alig ettünk. Az éjszakák borzalmasan hidegek voltak, sokszor a nappalok is, és néha eszembe jutott, hogy talán amíg mások egészségéért aggódtam, a sajátomra nem figyeltem eléggé. Később, egy-egy gyenge pillanatban az is előfordult, hogy átkoztam magam a saját gyávaságomért. Talán, ha másként döntök és újra férjhez megyek…

– Sajnálom.

– Nem kell – mosolyodott el ismét. – Mindez már nagyon-nagyon régen történt, és minden valószínűség szerint így kellett lennie. Csak a Jóisten a megmondhatója, milyen utat kell bejárnunk és miért. Mindettől függetlenül boldog és teljes életet éltem. Egyetlen fontos dolog van: bármit is teszünk, szívből tegyük, és akkor nem lesz mit megbánnunk – nézett ki a szemüvege mögül, majd újra a kötőtűiért nyúlt.

Catherine hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét. Csak a szerelvény kerekeinek halk kattogása törte meg a csendet, amely a végzetébe vitte. A saját maga által választott végzetbe. Hiába reménykedett benne, hogy azután a nap után minden visszatér a rendes kerékvágásba, jól tudta, hogy nem így lesz. Nem lehet így. Ha meg is szakítja a terhességét, akkor sem tudja semmissé, meg nem történtté tenni. Egyszerűen csak ez számára a könnyebb út. De tényleg ezt akarja? A könnyebbik úton járni?

– Elég legyen, fiúk!

A hangos szóra ijedten kinyitotta a szemét. A felszólítás a két, tízéves forma kisfiúnak szólt, akik egy törött kerekű kisautót cibáltak ide-oda.

A nagydarab, Larrynek nevezett férfi fészkelődni kezdett, még jobban odaszorítva őt a vagon falához.

Megdörzsölte a szemét, majd pillantása a kabin másik végébe siklott, de csupán öten voltak a helyiségben. A két kisfiú, a két férfi és ő.

– Öhm… melyik településnél járunk? – köszörülte meg a torkát.

– Semelyiknél, hölgyem! Hiszen épp az imént indultunk el. Jó’ elszunnyadt – felelte a vele szemben ülő férfi.

Catherine bólintott, de alig hallotta a férfi hangját. A furcsa, már-már túlzottan is valóságosnak tűnő álom járt a fejében.

Elővette a telefonját a táskából, és a kijelzőre pillantott.

Nincs üzenet.

Mélyet sóhajtott és kibámult az ablakon. Úgy tűnt, a hó egyre nagyobb pelyhekben hullik, szinte már elborította a tájat.

Két megállóval később a két férfi és a gyerekek leszálltak. Egyedül maradt a fülkében a viaskodó gondolataival.

Egyre csak az asszony szavai jártak a fejében, amelyek igazából sohasem hangzottak el: „Egyetlen fontos dolog van: bármit is teszünk, szívből tegyük, és akkor nem lesz mit megbánnunk”.

A végállomás előtt lassan felemelkedett az ülésről. Gyorsan felöltözött, magához vette szőrmesapkáját és kilépett a kabinból.

– Elnézést Uram! – szólította meg az arra járó kalauzt, amikor lelépett a peronra. – Mikor indul vissza a következő járat?

– Harminc perc múlva, asszonyom – felelte a férfi készségesen.

Catherine bólintott, és mielőtt elindult volna, még visszanézett a kabinjára, melynek ülésén ott hevert egy pár arany kötőtű.

A megjelent antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amelyben 13 szerző 16 története található.

Facebook oldal: Gyermektelenül – Érzékeny téma

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.

Nagy Zita: Az arany kötőtű

Füzes V. Polda: Amerre nem szállnak gólyák

 Stílus és Technika, Budapest, 2021
166 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150115528 · IllusztráltaVeréb Csilla

Drága Angel!

Nem is értem, miért éppen neked öntöm ki a szívemet. De az igazat megvallva nincs senki más, akinek ezt megtehetném. Ha még őszintébb akarok lenni, el kell ismernem: negyvenöt éve készülök erre a levélre.

Mrs. Forester leengedte kezéből a ceruzát, és kibámult a kertre. A narancsfák már virágba borultak – idén a szokottnál valamivel később –, édes illatukat behozta a szél a nyitott ablakon át. Az asszony szája szomorkás mosolyra húzódott. Újra felvette az íróeszközt, és a kenderpapírlaphoz érintette.

Itt Észak-Dakotában igazán kellemes az éghajlat. Persze amikor megszülettem, immár nyolcvan évvel ezelőtt, a családommal soha eszünkbe sem jutott volna itt nyaralni; mi Floridába, Mexikóba, a Bermudákra utazgattunk – ezek a helyek ma már lakhatatlanok. Akkoriban gondtalanul éldegéltem – sikeres közgazdász voltam, tudod –, de amikor New Yorkot elöntötte a tenger, és Manhattan a Keleti part Velencéjévé változott, a költöző tömegekkel együtt én is a Középnyugat felé indultam. Az ökonómiát ökológiára kellett cserélnem, és belefogtunk az önellátás megtanulásába.

Az asszony pillantása a falon függő 2069-es naptárra esett. Már két hónapja levehette volna onnan, de nem akarta. John még maga tette fel, nem sokkal azelőtt, hogy…

Apád magamra hagyott néhány hete. Most már a kegyeleti erdőben alussza örök álmát. Vörös virágú vadgesztenyét választottam neki, mindig is rajongott ezekért a gyönyörű példányokért; ha odafentről látja majd, el lesz bűvölve, milyen óriási faként él tovább ezentúl. Én pedig egészen egyedül maradtam.

Mrs. Forester szemét könny feszítette, abbahagyta az írást. Johnnal nem volt mindig könnyű, a házasságuk elején sokat vitatkoztak. A téma mindig ugyanaz volt.

Amikor a Világtanács közzétette átfogó válságkezelési programját, azt gondoltam: ez a világ nem a jövő világa, hanem kemény küzdelem a túlélésért. A felmelegedést vissza kell fordítani, a túlfogyasztást megszüntetni, a túlnépesedést megállítani. Mi vagyunk azok, akiknek itt és most cselekedniük kell. John azonban nem akarta elfogadni azt a gondolatot, hogy soha ne váljunk családdá. Három testvér és tizennégy unokatestvér mellett nőtt fel, számára ez volt a természetes… Akkor két hétig nem állt velem szóba. Végül beadta a derekát, mert szeretett engem. Miután mindkettőnknél elvégezték a művi meddővé tételt, kaptunk egy ökoházat a prérin egy népes „ökommunális” közösségben. Új életet kezdtünk. Reggeltől estig a hatalmas közösségi kertet műveltük, vetettünk, betakarítottunk, befőztük a terményeket. Sok boldog órát töltöttem el a paradicsomtövek, répa ágyások, fűszerkertek aromás, zöld útvesztőiben. A vegán életmódra John is könnyen átállt, néhány hét elteltével jelentkezett a szakácscsapatba, amely a közösséget – munkánk ellentételezéseként ingyenesen – ellátta napi három étkezéssel. Micsoda hangulatos nyáresti vacsorákat rendeztünk a lugasok alatt! Évente többször vittek minket erdő- meg iparikender-telepítésekre is: több száz ökomunkás ültette, öntözte a facsemeték végtelenbe vesző sorait az addig lakatlan pusztaságokon. Nagyszerű barátokra találtunk, és a közös küldetés, elhivatottságunk, amiért szívvel-lélekkel fáradtunk nap mint nap, összekovácsolt bennünket. Fergeteges utcabált rendeztünk, amikor bejelentették, hogy a Föld átlaghőmérsékletét sikerült fél fokkal csökkenteni. Erre a világra nem szabad gyereket szülni, mondogattuk meggyőződéssel, és mindannyian azt vallottuk, hogy jó döntést hoztunk, megvagyunk mi gyerek nélkül. Apád azonban egy este, amikor már lefeküdtünk, a fülembe súgott valamit. Hogy mit szólnék az örökbefogadáshoz? A szabályok nem tiltották ugyan, de egy ilyen döntéssel fel kellett volna adnunk az egész addigi életünket, mert a harminc négyzetméteres házunk hármunknak már igazán kicsi lett volna. Nem akarom más gyerekét nevelni, ha már sajátom nem lehet, válaszoltam Johnnak. Csalódott volt ugyan, de többé nem hozta szóba a dolgot.

A következő télen ismét havazott Alaszkában. A közösségünk állami elismerést kapott, és mind elutazhattunk egy hét üdülésre a Nagy-tavakhoz. „Boldog vagy?”, kérdezte John a tó partján, a naplementében, és átölelt. Vadludak, récék, fecskék húztak el a fejünk felett, ezerféle tollas teremtmény, csak gólyákat nem lehetett egyszer sem látni. „Igen”, feleltem neki. De nem mondtam igazat. A fájdalom a hasamban akkor már hónapok óta gyötört. Az orvosok nem találtak rá magyarázatot. Pszichoszomatikus tünet, mondták. Később hallottam egy specialistáról, és elmentem hozzá. Az orvos nem hitt a szemének, én meg a fülemnek. Miómák? Az lehetetlen. „Sosem bánta meg, hogy nem szült gyereket?”, kérdezte. „Egyáltalán nem”, mondtam neki, és futva hagytam magam mögött a rendelőt.

Apád odaadóan támogatott. Végül meggyógyítottam magam, de a lelkem, az sosem nyerte vissza az egyensúlyát többé.

A ceruza koppant az asztallapon. A göcsörtös ujjak az őszes-fekete tincsek közé túrtak. John… Szerette Johnt, olyan mélyen, mint senki mást a világon. Bárcsak megadhatta volna neki, amire annyira vágyott!

A felmelegedés stagnál, a bolygónk talán megmenekül. Az emberiség jövendő nemzedékeinek lesz hol élnie, és remélhető, hogy az ökomigráció is mérséklődik végre. Csak azt az egyetlen dolgot sajnálom, hogy sohasem tudhatom meg: fiú vagy lány lettél volna. Hogy nem fogantál meg sohasem. Így Angel maradsz nekem most már mindörökké. Egy következő életben azért még találkozunk, ugye?

Szeretettel gondolok rád: Anya

Mrs. Forester lehunyta a szemét. Hátradőlt a karosszékében. Lassan ő is évei végére ér. Itt hagyja a házukat, a tárgyaikat, de magával fogja vinni azt, ami az értékesebb: az élettapasztalatát, a bölcsességét.

De ha létezik túlvilág, ott talán még találkozhat Angellel.

Talán minden így volt jól, ahogyan volt.

Talán.

A megjelent antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amelyben 13 szerző 16 története található.

Facebook oldal: Gyermektelenül – Érzékeny téma

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.

Nagy Zita: Az arany kötőtű

A. N. Vespree: Életutak

 Stílus és Technika, Budapest, 2021
166 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150115528 · IllusztráltaVeréb Csilla

A csengő ellentmondást nem tűrő berregését csak sokadszorra hallottam meg, mire hajlandó voltam felkelni a kanapéról. Hónapok óta nem volt szabadnapom, ezt a napot ki akartam használni arra, hogy egészségtelen mennyiségű fagylaltot eszem és unásig nézem a kedvenc sorozatomat. Ez az én pihenőidőm, és nem akartam, hogy bárki is elrontsa.

Vonakodva lestem ki a kukucskálón: rögtön megpillantottam volt barátnőm kócos, barna haját és csapzott arcát. Ismét megnyomta a csengőt, majd idegesen az órájára pillantott, felnézett, és két zöld szemét a mennyezetre emelte.

Hangos sóhajtás tört elő belőlem, mielőtt kinyitottam az ajtót.

– Jó reggelt! – Fáradt hangomat direkt rekedtté és nyúzottá változtattam, bár sejtettem, hogy nem fogom elérni a célomat: meggondolja magát, gyorsan megforduljon és hazasétáljon.

– Reggelt?! – kérdezett vissza. Nevetése úgy visszhangzott a lépcsőházban, hogy féltem, kijön lakásából a szemben lakó öregasszony. Ha elkezd beszélni, órákon át nem fogok tudni szabadulni tőle. – Már kilenc óra!

Ekkor vettem észre, hogy látogatóm mellett két ötéves forma gyermek ácsorog, és olyan huncut arccal néztek rám, mintha arra készülnének, hogy menten felforgatják a lakásomat. Úgy is lesz – gondoltam, majd eleget téve az illemnek, félreálltam az ajtóból, hogy beengedhessem őket. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy egy kis beszélgetés még nem borítja fel az egész napomat, sőt, talán még jót is fog tenni az újdonság, és legfőképpen egy régi, majdnem elfeledett barát társasága. Csak pozitívan!

Miközben ismerősöm egyből a nappali felé vette az irányt, mintha tegnap váltunk volna el utoljára, elgondolkoztam, hány éves is lehet. Harmincegy? Harminckettő? Nem emlékeztem, legalább öt éve nem találkoztunk. Még középiskolás voltam, amikor egy helyi közértben megismertük egymást egy joghurtbaleset kapcsán. Akkor még nem voltak gyerekei, ám lelkesen beszélt programozó állásáról, miközben a pulcsimról lemostuk az odaveszett reggelim maradékát.

– Még mindig egyedül élsz? – kérdezte, ám rám sem nézett, rögtön maga elé rendelte mind a két lurkót és elkezdte lefejteni róluk a vastag ruhadarabokat. Kanapémon hamarosan összevissza hevertek a kabátok, sálak, vastag nadrágok, miközben az apró cipőkből pergett a sár.

– Így könnyebb rendet tartani. – Megpróbáltam elviccelni a dolgot.

Gondolataim között rögtön felelevenedett a barátok és rokonok válogatott okoskodása. Mindig jobban tudták, hogyan kellene élnem az életemet: férjjel, gyerekekkel, és hiába érveltem, a vége mindig ugyanaz lett: fiatal vagyok még, alig múltam húsz, amikor megérek, máshogy fogom gondolni.

– Meghiszem azt! – nevetett fel a barátnő, majd benyálazta az egyik ujját, és elkezdte mindkét kölyök arcáról módszeresen ledörgölni a koszt. – Egész nap takarítok, alig fejezem be, már kezdhetem is előröl.

– De gondolom megéri.

Ugyanazt hajtogattam, amit más, gyermekes szülők szoktak nekem mondani. Akármennyit panaszkodnak a gyerekükről, mind ugyanazt mondja a végén: hogy megéri. Gondoltam, megkerülöm a konfliktust, ami a nézeteltérésből fakad, és pontosan azt mondom, amit hallani akar.

A. N. Vespree: Életutak

– Néha visszasírom a leányéveimet. Még szerencse, hogy szeretnek a nagyinál lenni, így havonta egyszer-kétszer azért el tudunk menni szórakozni a párommal.

Nem bírtam visszafogni magam, és hangosan felhorkantottam.

– Én évek óta nem voltam szórakozóhelyen, én örülnék, ha havonta egy-két alkalommal el tudnék menni – magyaráztam meg gyorsan. Féltem, hogy ha nem teszem, gyilkossá válik a csúnya tekintet, amit rám mereszt.

– Pedig semmi dolgod – jelentette ki hidegen, nekem pedig meg kellett fognom az államat, ha nem akartam, hogy nagyot koppanjon a parkettán. – Nincs férjed, gyereked, egyedül élsz… – kezdte el sorolni, mintha csak egy könyvből olvasná.

– Végül is csak két állásom van, és alig alszom napi pár órát – forgattam a szememet. – Mindegy. Kértek valamit?

Szemem sarkából észrevettem, hogy a kislány az olvadófélben lévő fagylaltommal szemez. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan hatalmas harc veszi kezdetét az édességemért, aminek az lesz a vége, hogy vagy megválok tőle, vagy két emelettel arrébb is a gyereküvöltést hallgatják a szomszédok.

– Á, nem, köszönjük. Nagyon okosak, ha kell valami, rögtön szólnak. Nemrég ittunk, és már reggeliztünk is.

Néztem, ahogyan a két gyerek anyjuk segítségével leül a kanapéra, közrefogva azt a végtelenül fáradtnak tűnő nőt, akit egykor a barátnőmnek neveztem.

– Azt nem is mondtad, hogy két állásod van – folytatta. – De ne aggódj, nem fognak lefárasztani annyira, négy-öt óra és itt vagyok. Bekapcsolod nekik a tévét, azt elnézik és…

– Itt hagyod?! – Csúnyán a szavába vágtam a visszakérdezésemmel, azonban annyira lesokkolt, amit mondott, hogy nem tudtam csak úgy elmenni mellette. Ki mondta, hogy én vigyázni fogok a gyerekeire? Másra sem vágytam, minthogy két neveletlen, síró gyerek a lakásomban randalírozzon, miközben én pihenni szeretnék!

– Hétfőn beszéltük, emlékszel? Mikor rád írtam, és elmeséltem, hogy a férjem leesett a tetőről.

Úgy éreztem, mintha rám borult volna egy szekrény. Felelevenedett előttem az üzenetek sora, amiben azt taglalta, hogy a férje a beázott tetőt próbálta megjavítani, amikor valahogyan megcsúszott és leesett. Kórházba kellett vinni, és csak másnapra derült ki, hogy szerencsére csak gerincrepedése, és nem törése van. Sajnáltam őket, de mivel a nagy családalapítása után rögtön elkezdtek hanyagolni, majd szépen lassan a beszélgetéseink is megszűntek, nem tudtam mélyebben átérezni.

– De nem mondtam igent – húztam el a számat. Kellemetlenül érintett a helyzet, nem szívesen küldtem volna el őket, de az, hogy nem akarok vigyázni két ötéves gyerekre, erősebben pulzált bennem, mint az együttérzés. Rögtön megfogalmazódott a fejemben: csak azért írt rám néhány héttel ezelőtt, hogy legyen kire sózni a gyerekeket?

– De azt mondtad, hogy nem dolgozol – erősködött tovább.

– Igen, és az nem azt jelenti, hogy rá is érek.

Ekkor tudtam, hogy jó nagy butaságot mondtam, és nem is kellett sok idő, hogy egy lenéző, dühös pillantást kapjak válaszul. Persze, végül is ráértem, de hogyan kellett volna megmondanom neki, hogy kiráz a hideg a gyerekektől?

– Látom – sóhajtotta.

Az egyik gyerek eközben felkelt, tett néhány bizonytalan lépést, majd átmászott a testvére mellé. Persze ott már nem sok hely akadt, így egymás hegyén-hátán ültek, de ez őket nem zavarta, ahogy látszólag a barátnőmet sem.

– Sokat dolgozom, csak szeretnék pihenni!

– De velük is tudsz pihenni! Nézd meg, hogy milyen csendben ülnek!

El kellett ismernem, hogy a gyerekek meg sem moccantak, csak megszeppenve néztek rám, az anyjukra, a környezetükre. Nem is értettem… Még a nevüket sem tudtam a kölyköknek, soha nem láttak még, miből gondolja egyáltalán, hogy jó ötlet, ha egy vadidegennél hagyja őket? Régi barátság ide vagy oda.

– Egyedül szeretek pihenni – jelentettem ki, majd egy oldalsó pillantást vetettem a fagylaltomra. Egyre jobban olvadt. Szerencsére egyetlen szem sem szegeződött rá a sajátomon kívül, és nem turkált benne illetéktelen ujj, mint ahogyan elsőre képzeltem.

– Ha lenne valakid, és közösen tervezett családod, akkor megértenéd.

Felhorkantottam.

– Mit? Hogy mindig rásóznám valakire a gyerekeimet, mert képtelen vagyok egyedül bánni velük?

Úgy tűnik, hogy ezzel elvetettem a sulykot, ám nem éreztem sem megbánást, sem pedig bűntudatot. Egyvalamit éreztem: hogy nem akarom a fél napomat két ötévessel tölteni. Miért olyan nagy kérés ez?!

– Persze, mert azt hiszed, olyan könnyű ez egyedül, miközben a férjemet is ápolnom kell? Ha lenne gyereked, akkor lehet, hogy kialakulna benned némi együttérzés és gondoskodás is!

Elhelyezkedtem az egyik fotelben. Ehhez le kellett ülnöm, nem voltam felkészülve arra, hogy valaki a saját otthonomban kioktat arról, hogy hogyan kellene élnem az életemet. Már megint.

– Lehet, de nincs – vontam meg a vállamat. – És nem is lesz.

Úgy tűnik, hogy a volt barátnő rájött, hogy jobb, ha ezt nem erőlteti, ugyanis olyan gyorsan kezdte el öltöztetni a gyerekeit, amilyen gyorsan levette róluk a ruhákat az imént.

– Huszonévesen én is ugyanezt mondtam, és tessék. Most van két csodálatos gyermekem, és soha, semmi pénzért nem válnék meg tőlük! Majd egy tíz év múlva máshogyan fogod gondolni ezt, és akkor rájössz, hogy igazam van!

Ez a tolakodó igazságérzet kezdett az agyamra menni. Sajnos túl sok ember gondolkozott így, a munkám során nap mint nap találkoztam olyan nőkkel és férfiakkal, akik egyszerűen képtelenek voltak beismerni, ha valamiben nincs igazuk.

– Nem fogom.

Régóta tudtam, hogy nem akarok gyereket, és ez eddig sem változott, ezután sem fog. Két állás mellett egyszerűen nem lett volna időm ismerkedni és családot alapítani. Az egyik fizetésemből éppen csak meg tudtam élni, ha nem vállalok plusz munkát, egy fityinget sem tudtam volna félrerakni későbbre.

– Ó, dehogynem! Mégis ki nyitja rád az ajtót öregkorodban?

A szemem előtt lebegtek a képek a munkahelyemről: magányos idősek, akiket csak én látogatok, akikkel csak én foglalkozok, akiktől csak én kérdezem meg, hogy hogy vannak. Magányos idősek, akik órákat mesélnek gyermekeikről és unokáikról, a boldog emlékekről, de soha, egyszer sem látogatják meg őket.

– Az idős barátnőim – feleltem, majd egyre nagyobb mosollyal néztem, ahogyan egykori barátnőm még mindig a ruhákkal szenved. A kapkodás megtette a hatását, és hiába kötötte meg az egyik gyerek cipőjét, mire a másodikkal is kész lett, az elsőnek már kioldódott a fűzője.

– Amit teszel, az hatalmas felelőtlenség! Minden családba legalább három gyerek kellene! Miből lesz nyugdíjad?

Végre sikerült az öltözködés, elindultak az ajtó felé.

– Szerinted miért dolgozok annyit? – kérdeztem vissza.

Ahogyan figyeltem távolodásukat, elöntött a megkönnyebbülés. Végre megszabadulok tőlük, és visszatérhetek a nyugodt pihenéshez, mielőtt holnap ismét kezdődne a heti hajtás.

– Élmények nélkül, a rendszer rabszolgájaként akarsz megöregedni és meghalni? – kérdezte. A jókedvem szinte azonnal füstbe szállt.

A keze már a kilincsen volt. Kitessékelte a gyerekeket, majd egy laza mozdulattal bevágta maguk mögött az ajtót. Ennek ellenére tisztán hallottam szavait a folyosóról.

– Végül is, valaki a robotélettel is megelégszik.

A megjelent antológiában kezdő írók igyekeznek bemutatni a gyermektelenség számtalan formáját. Legyen szó tudatos döntésről, egészségügyi problémáról, netán szociális helyzetből vagy kapcsolatból adódóról.

Az antológia az Érzékeny téma sorozat első kötete, amelyben 13 szerző 16 története található.

Facebook oldal: Gyermektelenül – Érzékeny téma

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.