Pódium, előtte közönség. Az egybegyűltek a Rejtővel egy asztalnál könyvbemutatójára érkeztek, és arra várnak, hogy végre kezdjünk. Ha lenne függöny, elbújhatnánk mögötte, ott izgulnánk, hogy minden jól sikerüljön, és ebből ők semmit nem látnának. Azonban most közszemlére vagyunk téve, arcunkon, testtartásunkon nem látszódhat semmi izgalom. Az írókkal már lebeszéltük a programot, ahogy a többi résztvevővel is.

Hát… ha már itt az idő, ne várassuk tovább őket. Kilépek hát a világot jelentő deszkákra…

Az itt jelenlevők közül van, aki nem ismeri Rejtő Jenőt?

Nem baj, én sem. Jó, ez nem igaz, pusztán sorsközösséget akartam vállalni azokkal, akik nem ismerik. Hogy ne érezzek úgy, magukra vannak hagyva, ahogy anno Reich Jenő és megannyi sorstársa érezhette, amikor megkapták a behívót munkaszolgálatra.

De nem is ezért vagyunk itt, hogy a múlt eme szomorú részéről beszéljünk.

Bár ennek a múltnak sok köze van ahhoz, hogy olvashatjuk a Vesztegzárat, A szőke ciklont; olvashatunk Pipacsról, megismerhetjük Csülköt, Fülig Jimmyt vagy a kapitányt, aki mindig kavarja. Várják csak meg, mert még most is kavarja. Ennyi év után is.

No de, miért is vagyunk itt. Hogy a hazai ponyvairodalom kiemelkedő alakjáról és az ő hatásáról beszélgessünk egy kicsit, no meg arról a kötetről, ami ezt az irodalmi hatást hivatott megmutatni.

Tudják, miért nem szabad megismerni Rejtő életének részleteit?

Mert az addigi komikus történetei tragikusra változnak. Nem nevetni fognak, hanem sírni, amikor olvassák.

Vegyük például ezt a részletet:

{A tömeg szíve megmozdult! Valaki sínylődik a távoli óceánon! A szomszéd lakásban megőszül egy zongorahangoló, és senki sem törődik vele. Viszont az eltűnt kutatót a csendes-óceáni szigeten mindenki szívből sajnálja, mindenkit dühbe hoz a felelős tényezők hanyagsága, és a polgárok zöme úgy érzi, hogy rokona lett az elveszett kitűnő tudósnak. A polgárok szeretik, ha kitűnő egyénekkel rokonságba kerülnek. Természetesen nevetséges volna azt mondani, hogy küldjön a távoli ismeretlen szigetre néhány dollárt ennek a tudósnak.

És ez a fő. Értik?

A szomszéd zongorahangolónak küldhetnek tíz dollárt, tehát megtalálja a módját, hogy diszkreditálja az ilyen tolakodó nyomort! Az asszony ruhái, a gyermekek dohányzása, a zongorahangoló könnyelműsége (öt év előtt egy négyágú ezüst karos gyertyatartót vett a nagyanyjának) okai a bajnak. Legyünk őszinték: a zongorahangolót nem meri sajnálni, mert néhány dollárral segíthet rajta. Az emberi részvét éppen fordítottja egy kirándulásnak. Mennél távolabb fekszik térben a szánalom célja, annál gyorsabban és kényelmesebben eljut hozzá megértő embertársainak szíve!

És gyorsan másról beszélnek. Kicsi tragédia, közeli szegénység, tehát kínos.

REJTŐ JENŐ – PISZKOS FRED KÖZBELÉP}

És most gondoljanak bele, a világ semmit nem változott.

Azonban P. Howard jól ráérzett arra, ha az a csekély, amit tenni próbálunk ellene, eredménytelen, akkor legalább nevessünk.

„Minden nap, ami nevetés nélkül telik, egy elpazarolt nap.” (Nicolas Chamfort)

És mint tudjuk, a nevetés a legjobb orvosság.

De mitől is válhatott kiemelkedő irodalmi alakká? Hiszen regényeit nem a szépirodalom alatt fogjuk megtalálni, és az sem mondható rá, hogy olyan klasszikusok mellett kerülne említésre, mint Mikszáth, Móricz vagy Jókai.

Ha kutakodunk egy kicsit, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy már kis kölyökként sem az irodalom érdekelte. Inkább amolyan örökmozgó emberként kereste önmagát. Igazi bajkeverő lehetett, nem csoda, hogy odáig volt a boxért, és maga is kipróbálta rövid időre. És már itt megmutatkozott, hogy valamit vagy jól csinál, vagy sehogy. A szerelem lehet, hogy megmarad, de amiben nem tud kiemelkedő lenni, azt inkább meghagyja másnak.

Nyughatatlan természetének köszönhetően bejárta fél Európát és kipróbált megannyi foglalkozást. El tudjuk képzelni, amikor éppen gobelinekkel házal? De azt már hamarabb, hogy a Dél-Francia kikötőkben dokkmunkásként dolgozott, és néha még egy hajóra is felkéredzkedett. Esetleg hihetetlen kalandba keveredett egy Alfa Romeo volánja mögött, esetleg bajbajutott hölgyek segítségére sietett, hogy aztán ő kerüljön zűrbe.

Ezek a tapasztalatok adták történetei hátterének egy részét.

Azonban, ha nem kizárólag Rejtő életére koncentrálunk, hanem arra a korra is, amelyben élt, egészen pontosan a társadalmi eseményekre, hírekre, vagy hír értékű tudósításokra, újságcikkekre és szóbeszédekre; akkor azt is lathatjuk, hogy nagyon tájékozott volt.

Biztosan sokan találkoztak mar azzal a címmel, hogy “Az igazi Trebitsch” – a Múlt-Kor weboldalán van is róla egy cikk. Vagy ott van az a magyar testvérpár, akik egész vagyont játszottak el a makao nevezetű kártyajátékon, és nem is akármilyen körülmények között. Az 1918 őszén a fiumei Royalban „dolgozó valóságos sipista bűnszövetkezet” bűnperével voltak tele az újságok. A bűnszervezet közel egy év alatt másfél milliárd forintnak megfelelő összeget nyert, az akkor forgalomban lévő koronában. A bűnszervezetet, vagyis amíg jogszerűen működtek, szövetkezetet igazi Rejtő figurák alkották. Volt ott olajnagykereskedővé feltörő írástudatlan kikötői munkás, egy felszolgáló, akinek a feladata annyiból állt, hogy a cinkelt lapokkal ellátott paklikat a játékasztalra csempéssze.

Aztán ott van az a híressé vált magyar (Sterk Nándor), aki az egyik legismertebb világjáró magyar szélhámos volt a századelőn. A csupán 150 centi magas, szemüveges emberke általában híres portréfestőnek adta ki magát, majd az előleggel azonnal lelépett. Így vert át számtalan embert szinte egész Európában, Indiában, Kínában, Japánban, vagy éppen Egyiptomban. De megesett, hogy beduin főnöknek adta ki magát, amikor pedig 1908-ban Budapesten letartóztatták, idős kínainak volt maszkírozva. A lakásán aztán számtalan álruhát találtak.

Ebből is látszik, hogy Rejtő Jenő nagyon sokat merített az életből. A legtöbb napi információhoz minden bizonnyal az akkori napilapokból jutott hozzá – hiszen a kávézók akkor nem a meccsek közvetítésével, hanem friss újsággal csábította a vendégeit. Amikor nem hazai kávézókban töltötte idejét, hanem európai körútja során volt szerencséje más nemzetek kávézóit is megismerni, az ottani lapokat is minden bizonnyal olvasta, elvégre jól beszélt és olvasott németül, és kevésbé jól franciául. Azért a konyhanyelvet biztos értette.

Az így megszerzett ismereteket a későbbiek során beépítette a történeteibe. Ehhez hozzáadta élettapasztalatát, amit színészként, forgatókönyvíróként, alkalmi munkásként, vagy éppen íróként szerzett. Végül hozzáadta az ízesítést.

Ahogy a világot látta… és annak eseményeit, bármilyen abszurdnak tetszett is az egész, ő ezt képes volt megjeleníteni úgy, hogy az olvasó nevessen.

A kötet ezt a szellemiséget szeretné tovább vinni, hogy bármilyen abszurd világban is élünk, bármennyire is igazak a történetek cselekményei, tudjunk nevetni.

Ja, még annyit: aki nem ismeri Rejtő Jenőt, annak javaslom a Google-t. Csak hogy ne érezze magát kívülállónak. Mert az rossz érzés.