Heincz Ida: Már az első pillanatban… | I. Regényíró pályázat

Heincz Ida: Már az első pillanatban… | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Heincz Ida: Már az első pillanatban… című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A főszereplő életének fontos fordulópontjához érkezik: a felnőttévállás azon szakaszához, amikor le kell zárnia bizonyos kapcsolatokat és életformát. Meg kell ismernie önmagát és bátornak lenni elfogadni és szeretni azt a fiatal nőt, akivé vált. Az ő történetét követhetjük végig szeptembertől augusztusig. A tizenegy hónapon átívelő cselekményt a főszereplő meséli el, akinek élete szinte pillanatok alatt darabjaira hullik, amikor rá kell ébrednie, kedvese elárulta.

Heincz Ida: Már az első pillanatban…

romantikus

Azt hittem sokáig, hogy életünk legfontosabb időegysége: a pillanat. Egészen pontosan: az a „bizonyos pillanat”. Mindannyian szeretjük azt hangoztatni, hogy életünk legértékesebb, legszebb vagy éppen legszomorúbb eseményei villámcsapásként értek minket. Talán te is megfigyelted, hogy amikor az emberek elmesélnek valamit, a történeteikben legtöbbször egy pillanat alatt” történtek meg a legfontosabb dolgok. „Egy pillanat alatt” eldőlt szeretnek-e vagy utálnak valamit. Szegény spenót, csak ránéztek és ennyi. „Egy pillanat alatt” lett valaki libabőrös vagy éppen rázta ki a hideg. „Egy pillanat alatt” kerültek a rokon lelkek egy hullámhosszra és persze pont ennyi idő kellett ahhoz is, hogy szerelembe essenek. Hallottad már valaki szájából azt, hogy: „az első órában ráébredtem”? Szerintem nem. Azt kell gondolnunk, az emberek inkább akarnak hinni ennek az apró időtöredéknek az igazában, mint a hetekben, hónapokban és az években. Állítólag az is egy pillanatnak tűnt a szüleinknek, amíg felnőttünk. Talán az élet túl rövid ahhoz, hogy valós időegységekkel akarjuk rögzíteni, azt, ami nem a kötelezettségeinkkel vagy a feladatainkkal függ össze. Az érzéseinket pillanatokként akarjuk megélni és magunkba szívni.
Én is ezt tettem. Míg végül az én szívem is egy pillanat alatt tört össze akkor, legalábbis azt éreztem. Abban, „a bizonyos pillanatban” tagadtathatatlanul az arcomba tolakodott a hosszú időn keresztül elhessegetett igazság. Elárult az, akiért kamaszkoromtól képessé váltam átugrani a saját árnyékomat is.
Azután egyszer már nem számoltam perceket, nem kutattam az időt, nem kötöttem mindent bizonyos pillanatokhoz. Csak megéltem.

Ősz

Szeptember

„A fejemben mindenféle hasznos emlékek,
Néztem rád és nem értettem az egészet.
Ketten ültünk kint a téren, utoljára kéz a kézben.
Elengedtél így hát mentem, hogy ami történt elfelejtsem.”
( Bohemian Betyarsz Egyedül maradtam)

Akkor, azon az őszi napon, egy pillanat alatt meg kellett értenem és túl kellett élnem, hogy megcsalt a kedvesem. Pedig kölyökkorunk óta a becsületes kutyaszemeibe voltam beleszerelmesedve és azokkal a naivan csokibarnákkal hazudott nekem heteken keresztül. Amikor összemosolyogtunk a tükörben fogmosás közben. Ahogy a tekintetével megkeresett és végigsimított a cigarettafüstben úszó nappalinkban, miközben a barátaink és a valahonnan odakeveredett idegenek vitatkoztak, nevetgéltek körülöttünk. Szeretkezés közben némán kutatva, mintha alkalmi, ismeretlen szeretőkként ölelkeznénk, és nem ő lenne az, aki jobban ismer engem még önmagamnál is. Mert én jól ismertem őt, legalábbis azt hittem. Az elmúlt években észrevétlenül lett az ő élete a mi életünk. A kedvenc zenéi, kajái, apró kis dolgai valahogy kiszorították az enyémeket. Nem volt felháborítóan nyilvánvaló. Sohasem az. Sokáig nem is éreztem lemondásnak, mert boldogok voltunk. Kamaszként az emberek egyébként is napról-napra változnak. Tizenhét évesen ismerkedtünk meg és a hat együtt töltött év alatt az összecsiszolódásunk engem talán jobban megkoptatott, mint őt.

Az igazságot rólunk egy jelentéktelen kis helyzet hozta felszínre: otthon felejtettem lakáskulcsaimat a reggeli rohanásban. Ebben egyedül az tűnhetett furcsának, hogy én kényszeresen fejben listázós vagyok. Indulás előtt többször ellenőrzöm a kulcs, pénztárca, iratok, telefon, szemüveg alapfelszerelésem. Aznap hajnalban, jó pár hete már nem először, menekülve távoztam otthonról. Egy újabb vitánkat követően alvás helyett csak forgolódtam, mígnem feladtam és gyors készülődés után inkább leléptem. Már nem hittem a reggeli kibékülős szexben úgy, mint Patrik. Ő reggelre kijózanodva bánta a veszekedésünket, de én este is az voltam. Túl józan talán ahhoz, amivé kezdtünk válni.

Amikor ráébredtem, nincsenek nálam a kulcsaim megcsörgettem. Álmosan motyogott a telefonba és hirtelen már az is bosszantott, hogy tizenegykor ő még alszik. Én reggel hatkor pattantam a kerómra, és indultam el dolgozni. A bátyám és Zoli barátunk kamaszkori álma látszott megvalósulni hosszú hónapok munkája után: egy régi, belvárosi házat alakíttattak át kocsmává. Mindkettőnek állandó munkahelye volt, ráadásul a testvéremé Bécsben, ezért én felügyeltem a munkálatokat. Telefonáltam, takarítottam, cipekedtem és festettem a pult mögötti matt fekete falra a feliratokat. Végzősként a fősulira alig kellett már bejárnom és a srácokkal kötött megállapodás számomra jobb volt minden addigi diákmunkámnál. Ráadásul hosszú idő óta először éreztem igazán elememben magam. Imádtam az egészet. Néha javában benne jártunk az éjszakába, amikor neki láttam az ecseteket kimosni, Vagy éppen alig világosodott, de már ott voltam, hogy mire megérkeznek a burkolók minden rendbe legyen. Azon a kulcsos napon tizenegykor az alvás számomra távoli emlék volt már.

Valahogy összekaparom magam és bedobom hozzád-kattant a gyújtó, majd egy mély levegővétel következett. Szinte láttam, ahogy letüdőzi az első slukkot, közben a könyvespolc felé nyújtózva elveszi és maga mellé teszi az anyja kedvenc vázáját. Persze van erre tucat alkalmasabb hamuzó, de ez a fajta nemtörődömség annyira ő.

Még csak most keltem fel a telefon miatt.

Nem akartam észrevenni a célzást, inkább lenyelve dühöm igyekeztem kedvesen megszólalni:

– Ma csak délig maradok itt. Be kell mennem a fősulira és hat előtt nem szabadulhatok el onnan.

– Nem ígérem, hogy odaérek – sóhajtozott, majd csöppet sem vonzóan krákogott és köszörülte a torkát. A szexi rekedtes hangja a napi másfél doboz ciginek volt köszönhető, ez a vénemberes torokköszörülés reggelente lelombozó volt és nem rosszfiús. Elszégyelltem magam amiatt, hogy csak a hibáit listázom és elemzem.

– Ha otthon leszel felesleges persze elhoznod – igyekeztem valamiféle egyezségre jutni és véget vetni a vontatott beszélgetésnek.

– Attilával készülünk egy jövő heti beadandóra –újabb ásítozás és dünnyögés következett.

– Akkor talán kelj fel végre és próbáld meg beadni délig! – vesztettem el a türelmemet. Mivel már amúgy sem volt visszaút bevittem még egy karmolásnyi megjegyzést: – És az Istenért ne hamuzz anyád herendijébe már megint!

Megsértődve nyomott ki. És persze nem hozta be a kulcsaimat, a mobilját pedig egyszerűen kikapcsolta. Ehhez hasonló jelenet egyre többször játszódott le közöttünk. A sok munka, a közeledő vizsgaidőszak egyre kevésbé fért meg az ő pánpéteres életszemléletével. Délben kelt, délutánonként benézett az egyetemre, utána pedig valamelyik srácnál vagy nálunk bandáztak hajnalig. Egyre többször kellett a fürdőbe bezárkózva tanulnom, mert a lakásunkat ellepték a haverjai. Hajnalban azután végre elcsendesedett megint minden, maguk után romokat hagyva távoztak. Olykor Patrik is eltűnt velük együtt, rám hagyva a rendrakást. Előző hónapban négy teljes napra vált köddé. Az őrültebb időszakainak periodikusan vége szakadt és újra az a fiú volt, akiért árnyékugróvá váltam az elmúlt években.

Este hazaérve a vaksötét ablakokat bámultam kintről. Az a lány voltam, akiről elfeledkeztek. Megint. Fél órán át ücsörögtem a lépcsőn, mire beismertem magamnak: a mai este sem lesz más. Zozó a telefonhívásom után pár percen belül fékezett a ház előtt. Járó motorral hagyta a kocsit az úttest közepén, nem akart sokáig maradni. Rezzenéstelen arccal, rám sem nézve masírozott papucsban a hálószobánk ablakához és benyomta. Bent valami tompa csörömpöléssel földet ért. Magamban újra hálát adtam annak, hogy a földszinten van Patrikék lakása és két éve nem vették a fáradtságot az ablak elromlott zárjának megcsináltatására. Zoli a derekamnál megfogva egyszerűen beemelt és már ott sem volt. Egész idő alatt csendben maradtunk. Ő már régen elmondta a véleményét én meg szégyelltem volna bármit is hozzáfűzni a nyilvánvalóhoz.

Lezuhanyoztam és az újfent kifosztott hűtőnk miatt vacsit rendeltem. Mire megérkezett a futár a lakás ismét hasonlítani kezdett az eredeti állapotához. Gépiesen kezdtem el belapátolni a meleg brassóit, de valahol a harmadik kanál környékén rám törő hányinger miatt inkább félretoltam a tányért. A helyére a laptopom került és a ragaszthatatlanul összetört váza hasonmását kutattam a neten. Kedvesem megmagyarázhatatlan logikával a belső párkányon talált neki aznap helyet. Így a becses darab áldozatul esett az amatőr betörési mutatványunknak. Miután megtudtam, hogy egy eredeti „Herendi Rothschild kosfejes váza” volt a többszörösen meggyötört dísztárgy és hatvanezret kóstál, úgy döntöttem nem pótolom. Patrik anyukája egyébként is hobbivá fejlesztette annak ecsetelését és hangoztatását, miért vagyok tökéletesen tökéletlen. A vázával együtt odaveszett a neki való folyamatos megfelelési kényszerem egy darabja is. A nehéz nap után elég fáradt lettem ahhoz, hogy beismerjem, magamnak ott a félhomályos konyhában mennyire utálom a barátaink által „Szent Abigélként” emlegetett édesanyját. Nehéz megszeretni egy embert, ha beléd csíp minden szavával. Ezt nem csak velem tette, Patrik összes barátja ugyanezt kapta meg tőle. A fia minden botlásáért, tévedéséért és hibájáért mi voltunk a felelősek. Szent Abigél volt az, aki természetesen feláldozta magát vállalva a vértanúságot a magzatáért. Mármint akkor, amikor eszébe jutott. Amikor pont itthon volt. Amikor nem volt éppen szerelmetes valakibe, aki lefoglalja és szórakoztatja. Most éppen Németországba élt boldogan valami diákkori kapcsolatát újra gondolva. Két éves rekordot állított fel. A kiköltözése előtt egyszerűen felkereste a szüleimet és határozottan ránk bízta Patrikot. Összeköltöztünk, ami nem volt annyira tragikus, hiszen folyamatosan ingáztunk a két családi fészek között. Sajnos Abigél jelenlegi kapcsolatának is megkopni látszott a fénye: bejelentette októberben hazaköltözik. Mindezt egy üres lakásba képzelte el, így nem csak én, de Patrik is költözni kényszerült.

A keserű önsajnálatba hajló gondolataimat félretettem, inkább megnyitottam a délután előadásunkhoz átküldött anyagokat és belemerültem. Pár percen belül megszűnt a bennem dúló vihar és elnyelt a beadandó dolgozatom. A bejárati ajtó csapódásának hangja húzott vissza újra a konyhába. Pár kattintással mentettem munkámat, már hajnali egy is elmúlt. Az addigi nyugodt, csendes éjszaka hirtelen megtelt zajjal, ahogy bevonult a konyhába és ledobta magát az egyik székre.

– Szia Dadu! Mizújs? Brassói! – egy mondatba hadarta el minden összefüggéstelen gondolatát. Boldogan tömte be az első falatot, majd elfintorodott, amikor rájött, hogy ehetetlenül kihűlt. Fel sem állva a mikró felé nyújtózott és nekiállt megmelegíteni.

– Mizújs? – ismételte meg rám vigyorogva. Mozdulatai árulkodóan lusták voltak, beszéde vontatott, szemei tompa fénnyel feketéllettek a most sápadt és beesett szép arcban. Tizenhét évesen bukott angyalként csavarta el minden lány fejét, amikor besétált az osztályunkba. Mindig is olyan volt, akinek erőfeszítéseket sem kell tennie, mégis rá figyel mindenki. El sem hittem, hogy én vagyok az, akire viszont ő figyelt fel. Mégis valahogy barátok lettünk, majd egy nap mindent felrúgva közölte: szeret. Mindezt egy kórházi ágyon fekve, az altatástól még kábán. Azóta sem lett kevésbé vonzó, csak az a kedves valami tűnt el az arcáról. Az a megnevezhetetlen vonás, ami miatt elhittem neki mindent.

Lehunytam a szemeimet és nem mondtam ki, ami ordított róla. Szeretni akartam, nem bírálni, nem veszekedni, nem haragudni rá. Amikor harmadjára is feltette ugyanazt a kérdést felálltam és kivettem a már tűzforró brassóit a mikróból. Elfelejtette azt is.

– Be kellett másznom az ablakon megint.

Szórakozottan bólintott miközben enni kezdett. Összeszedtem a cuccaimat és átvittem a nappaliba, majd visszasétáltam a konyhába. Patrik előtt üres lett közben a tányér, éppen a zsebeiben kotorászott valószínűleg cigi után kutatva. A pulton heverő dobozból elvettem egyet, és felé nyújtottam. Rám villantotta mosolyát végig simítva a fenekemen:

– Szia Dadu! Mizújs? – tekintetével nem eresztve lába egy mozdulatával kihúzta nekem a szemközti széket, így leütem. Félig lehunyt szemhéja alól figyelt.

– Elfelejtetted a kulcsot – halkan és szomorúan találtak utat felé végre a szavaim.

– Bejutottál nem? – az arca elutasítóan kifejezéstelen lett. Talán ha még mindig rám figyel az üres tányérja és minden más helyett észrevette volna, hogy nem szabad folytatnia a témát.

– Felesleges a hiszti, Hannus. A kulcsaidra kurvára nem volt sem időm, sem kedvem odafigyelni. Tudtam, megoldod. Te mindig mindent szeretsz megoldani, nem igaz?- duzzogva cigizett tovább. Fekete fürtjei, óh igen, fürtjei vannak, mert a lázadó bukott angyalos külsőhöz az dukál, az arcába hullottak. Hosszú szempillái beárnyékolták fáradt szemeit és észre kellett újra vennem a szürkés arcszínét, a puffadt karikát a csodás arccsontjai felett. A gyűrött, foltos pólóját és azt, hogy a rá jellemző fűszeres szantálfa illatával alkohol, füst és savanykás izzadság szag keveredik.

– Ne kezd el! – olyan hirtelen vágta felém a három szót, hogy megijesztett. – A tökéletes Hanna! Az én csodálatos szentem, akihez mi gyarlók fel sem érhetünk soha. Hallgatsz, mégis szinte érzem a gondolataid súlyát. Mond ki inkább! Veszekedj, vádolj, de ne légy már ilyen istentelenül tökéletes!

– Sikerült Ózig eljutnotok? – megremegett a hangom, de álltam a tekintetét, viszonozva azt. Még akkor is, amikor egy könnycsepp önállósította magát és végig folyt az arcomon. Egy másodpercre mintha megzavarta volna az apró kis csepp látványa, arcom felé mozdult keze, de le is hullott félúton.

– Ózig eljutni? Ahhoz néhány grammnyi kis zöld és némi alkohol nem elég – grimaszolt gúnyosan. – Uramisten! Esküszöm hallom a fejedben egymást kergető gondolataidat!

– Mentalistára szívtad magad? – akasztottam meg monológját.

– Talán neked is jól jönne egy kis lazaság – varázsolt elő rövid kotorászás után egy sodort cigit. Kihívó lassúsággal, körülményesen meggyújtotta. Mélyen leszívta majd előre hajolva lágyan az arcomba fújta a füstöt. – Unalmas és kiszámítható lettél, Dadu. Egy kis varázs füst talán visszahozhatná a bulisabb Hannát.

Mielőtt igazán belelendülhetett volna, nem sietve el a mozdulatot, megragadtam az asztal felém eső szélét és ráborítottam. A maradékból a falra is került, a tányérok és villák a padlón landoltak csörömpölve. Látványosan józanodott ki fél perc alatt. Átkozódva ugrott talpra:

– Megőrültél? Mi a franc ütött beléd?

Megmagyarázhatatlan nyugalom és derű szállt meg, ahogy a konyharuhával dörzsölte magát.

– Akartál valami kevésbé unalmasat és kiszámíthatót. Tádám! Meglepetés! – apró diadalt okozott csak az, hogy elakadt végre a szava.

A vendégszobában vetettem magamnak ágyat. Halk kopogtatás után lépett be a szobába, kezében a meggyötört Micimackómmal. Elvettem tőle és szokás szerint kispárnaként a fejem alá igazítottam. Már letusolt és ismét a finom fűszeres illattal burkolt be, ahogy mögém bújva átölelt.

– Addig kell elengednünk egymást, amíg mind a ketten fel tudunk állni a földről a csatáink után – suttogtam bele a szobát tompán megvilágító utcai fényekbe. Sokadjára kimondott szavak voltak ezek.

– Fel akarod adni? Fel akarsz engem adni? Kettőnket? – olyan erősen szorított magához, hogy fájdalmat okozott vele. Végül egy mély sóhajjal elengedett én pedig gyorsan elhúzódtam tőle és felé fordultam. – Ennyi Dadu? Az első akadályoknál arrébb sétálunk?

– Ez már régóta nem az első akadály. – Kettőnk közül ő volt a tragikus hősszerelmes én a földhözragadt józanész hangját játszottam. Még akkor is, ha a csontjaimat átjárta valami zsibbasztó fájdalom. – Patrik, mocskossá teszünk mindent, amit mi ketten jelentettünk együtt.

– Ezt akarod? Lezárni?

– Elbúcsúzni. Nem lassan meggyűlölni egymást – felültem és felkapcsoltam az éjjeli szekrény olvasólámpáját. Ő is törökülésbe helyezkedett velem szemben az ágyon. Teljesen tiszta volt a tekintete, csak a saját szomorúságomat láttam visszatükröződni benne. – Nem akarok üres és feldúlt lakásba hazaérni esténként fáradtan. Az ablakon bemászni, jobb híján. Idegenek elől bujkálni a fürdőszobában. Hallani, ahogy gyűlölködve sorolod mi lett belőlem, szerinted. És nem akarok én sem gyűlöletet érezni irántad mindezért- legyintettem a konyha felé.

– Zoliék mondtak valamit? – a kérdésére adott gúnyos horkantásom ösztönös volt, kis gondolkodás után kimondta a legnevetségesebb következtetést, amit csak tehetett: -Megismerkedtél valakivel?

– És te megismerkedtél valakivel? – kérdeztem vissza jobb híján mire szinte viccesen meghökkent fintort vágott.¬ Látod Lósóska, én is tudok hülyeséget kérdezni.- régen használt becenevét hallva megkönnyebbülten elmosolyodott és közelebb araszolt.

Le szerettem volna zárni az értelmetlen vitát, aznapra. Örökre. Végleg. Igyekeztem úgy fogalmazni, hogy több sebet ne kapjon aznap este már senki:

– Folytathatjuk máskor? Pár óránk maradt már csak aludni, kilenckor kezdődik az első előadásom¬ lekapcsoltam a villanyt és elvackoltam magam.

Nem ment vissza a hálószobánkba, ott maradt inkább ő is a vendégszoba kényelmetlen ágyán velem. Tudtam, hogy már most bánja a történteket. Újra ugyanígy tenne mindent, de bánja. Mögém bújt és finom puszit nyomva nyakamra súgta bőrömbe:

– Nagyon cavinton Dadu! – a szavai annyit jelentettek, szeret. A „szeretlek” szó régóta egy közös viccként „cavinton” lett kapcsolatunk nyelvezetében. Nem viszonoztam, csak a derekamra kulcsolt karját simogattam meg. Nemsokára egyenletesen szuszogott én pedig még sokáig nyitott szemmel feküdtem, makacsul figyelmen hagyva, ahogy az arcom után a párnahuzat is nedvessé vált. Végre azután én is álomba merültem megmenekülve minden gondtól aznap.

***

Mikor az ébresztőhangként beállított zene visszahozott a valóságba: üresen és gyűröttem mutatta az ágy másik fele, hogy valamikor Patrik felkelt és elment. Gyorsan kávét főztem és miközben magamra kapkodtam a ruháim, befontam a hajam. Fogmosás közben megláttam a tükörre felrajzolt szívbe írt üzenetet. Igyekeztem nem ránézni akkor sem, amikor kisminkeltem magam. Végül letöröltem és a kezembe vettem a polcon árválkodó filcet. Azután mégsem írtam semmit csak visszatettem a helyére és kisiettem az ajtón. „Szeretlek, Dadu! Ne haragudj!”- Mit lehetne válaszolni erre az ezredjére elkoptatott mondatra? Mire beértem a fősulira már újra sikerült belesüppedni a napi rutinba, ami mindig megtudott menteni mindentől, még önmagamtól is.

Az asztalborításomat vad udvarlás és a nyugalom időszak váltotta fel Patrik világrendszerében, így a közös életünkben is. Ő is bejárt az egyetemre, az előadásai után pedig beült mellém társaságnak, amíg dolgoztam. Felolvasott, hogy engem szórakoztasson, régen imádtam ezt. Az egyik kedvencemet olvasta újra: Richard Bach A sirály könyvét. Hányszor volt velünk a kötet álmos nyári délutánokon, a középsuli óraközi szüneteiben, a vonaton, amikor leutaztunk a nagynénjéékhez, Jó volt hinni: értjük az alapgondolatát és Livingstonhoz hasonló újítók lehetünk. Néha azt éreztem Patrikot mintha a bűntudata hajtotta volna vissza hozzám. Persze ettől a gondolattól nekem lett lelkiismeretfurdalásom, amiért nem vagyok képes elfogadni azt, hogy igyekezik. Harmadjára kezdett bele a telefonja a Lost In Spacebe. Szórakozottan ránézett és kinyomta, mint előtte már kétszer. Le is halkította, így negyedjére már csak rezgett töretlenül.

– Vedd fel nyugodtan! – mosolyogtam rá és a pulthoz sétáltam az ásványvizes üvegemért. Ráérősen ittam, hagytam, hogy tényleg nyugodtan fogadhassa a hívást.

– Attila az – tátogta felém szemeit forgatva, majd hátat fordított és az egyik hatalmas ablakhoz sétált. – Nem, ma semmiképpen. Igen vele vagyok most is.

Csak szavak és mondatfoszlányok jutottak el hozzám. Odaléptem hozzá, megsimítva gerincét vontam magamra a figyelmét:

– Menj nyugodtan. Ezt ma még be szeretném fejezni. Órákig kellene itt punnyadnod, mire hazaindulhatnánk.

Kinyomta a mobilt és elsodort egy csókkal. Mire felocsúdhattam volna ledöntött a lábamról, ráfektetve a védő ponyvára. Felém gördülve simult teste az enyémre és szerelmes szavakat mormolva becézett. Kis időre szüneteltetve a szenvedélyes támadást elhúzódott és a sokat ígérőn mosolygott rám:

– Visszahívom Atit, hogy inkább maradok festeni.

Nevetve eltoltam matató ujjait és egy búcsúpuszit adva az útjára indítottam. Pár lopott csók után le is lépett, hűlt helyén csak a nyitott könyv árválkodott. Kézbe vettem és az elejére lapoztam, a kézzel bejegyzett sorokhoz, amit még én írtam bele Patriknak, amikor neki ajándékoztam: „Hétről-hétre különböző, újabb ember vagyok, egyre szaporítják a korábbiak sorát. holnap esetleg megint más leszek. Kell, hogy a jelenlegi énem ezt az egész bandát magával cipelje, tekintettel legyen az érzékenységükre, megszavaztassa velük mi lesz a következő lépés?” Talán éppen ebből a műből való volt, talán az Illúziókból, sokszor olvastuk újra és mégis, akkor abban a pillanatban nem emlékeztem rá. Mint, ahogy arra sem, hogy a tizenhétéves Hannának miért volt fontos ez a gondolat. A huszonhároméves nem csak ezt nem tudta, hanem azt sem ki ő és azok a korábbi ének tudnák-e szeretni ezt az ismeretlen mostanit helyette is.

A furcsa gondolatokat az ottfelejtett telefon rezgése űzte vissza oda, ahonnan előbújtak. Patrik a szenvedélyes ölelés és búcsú alatt rá jellemzően ottfelejtette a mobilját. Megkerestem a makacsul zizegő vackot és a kijelzőre pillantva, vigyorogva fogadtam a hívást:

– Szia Ati! Már úton van hozzád.

– Kicsoda? – meglepett válaszát hallva még szélesebben vigyorogtam. Barátunk a szokásosnál is szétesettebb lehetett.

– Patrik. Ki más? Ahogy letettétek el is rohant hozzád, szerintem lassan odaér.

– Hannus baba, én tuti nem telefonáltam. Mivel jelenlegi állapotomban elkeserítően tiszta és józan vagyok, ebben száz százalékig megbízhatunk.

Miután elköszöntünk hosszú percekig vívódtam: belerondítsak-e bizalmi rendszerünkbe. Végül megnyitottam a híváslistáját és szembe találtam magam egy idegen számmal. Már ezt a kutakodást is aljasnak éreztem, így kikapcsoltam a telefont és beledobtam a táskámba. Sohasem adott okot arra, hogy ne bízzak meg benne. Nem voltam eddig sem féltékeny és ezután sem terveztem ezzel mérgezni a kapcsolatunkat. A féltékenységet a lelkek egyik legalattomosabb gyilkosának hittem. Egy önbeteljesítő jóslat, hiszen a féltékeny ember elmarja végül magától a másikat.

Mindent kizártam és csak a falra figyelve dolgoztam tovább.

***

Másnap reggelre feledésbe merült az előző esti kis közjáték. Patrik csípőjére lecsúszott tréningalsóban sürgölődött a konyhapultnál. Haja még nedvesen kunkorodott, mivel úgy döntött, csatlakozik hozzám zuhanyzás közben. Mezítláb és póló nélkül vette elő a bögréinket és a tejet, tette a kapszulát a kávéfőzőbe. Mellette ültem a pult hűvös lapján és hallgattam véget nem érő eszmefuttatását egy Bose hangfalról. Kezembe nyomta a gőzölgő tejeskávém és ahelyett, hogy letelepedett volna az egyik székre, lábaim közé lépve bújt hozzám. Apró csókokkal és harapásokkal kóstolgatta a nyakam, majd pulcsim nyakát félrehúzva araszolt a vállamon egyre lejjebb. Úgy elterelte a saját figyelmét a hangfalakról, mert a hatalmas bögrémet egyszerűen kivette kezemből és letette a pultra. Szabaddá vált kezeimet a derekára rakta:

– Csakhogy ne tétlenkedjen a kisasszony sem. – Imádtam, ahogy egyre rekedtebbé és mélyebbé válik a hangja. Amikor így nézett rám gyönyörűnek éreztem magam és értékesnek. Amikor nem a „Tökéletes Hannának” hívott, amitől semmi voltam. Szerethetetlen. Nem elég.

Játékosan vad morgással kapott ölbe és indult velem kifelé, amikor zenélni kezdett a telefonja. Irányt változtatva elvitt az asztalig és intett vegyem fel róla. Közben a két zoknimtól már meg is szabadított. A kijelzőre nézve láttam, Ati keresi megint. Felé mutattam a mobilt, amikor meglátta a hívó nevét egyszerűen vállat vont. Végre kitalálta az úti célunkat és pár lépéssel a nappaliban terpeszkedő hatalmas kanapéhoz sétált. Leült, így teljesen az ölébe tudtam fészkelődni. A kezemben lévő készülék újra rázendített.

– Talán fontos – csusszantam mellé és kezébe adtam a mobilját.

– Éjjel már végig hallgattam egyszer Attila újabb agymenését. Be kell ismernem, amikor csak a beszélgetőtársad van betépve, az neked, mint józan félnek tényleg dühítő.

Mikor újra megszólalt a zene, megadta magát és végre felvette. Elindultam a zoknijaim után, felszedtem őket a padlóról, majd a még langyos kávémat is magamhoz vettem és elvonultam öltözni a hálónkba. Úgy döntöttem kiélvezem a szombat jelentette minden kényelmet. Nem sietek el valahová, mint általában, csak sodródom. Bekuckózva filmet nézek vagy olvasom a hetek óta elárvultan hagyott könyvem. A félig nyitott ablakon keresztül a kertkapu nyikorgására kinéztem és láttam, ahogy befutott Attila. Úgy látszott mobilon nem lehetett orvosolni a baját. Integettem neki, de nem vett észre és már el is nyelte a bejárat.

– Kerestelek tegnap este – olyan közelről csendült fel Ati hangja, hogy megfordultam, mert azt hittem utánam jöttek a hálóba. Nem voltak sehol, csak kiültek a teraszunkra és az ablakok közvetlenül oda nyíltak.

– Hanna nem is említette – Patrik hangját is tisztán hallottam.

Eddig nem sejtettem, hogy ennyire behallatszik minden szó. Nem mozdultam továbbra sem, ösztönösen érdekelt a kibontakozó beszélgetés. Reggel a szerelmes hangulatban el is felejtettem az előző esti közjátékot.

– Nyolc körül csörgettelek meg. Hanna azt mondta már úton vagy hozzám. Tényleg: Hanna baba hol van? – Attila szavaira már borítékoltam is a lebukást.

– Nem tudom. Biztos a fürdőszobába – a válasz jellemző volt kedvesemre. Ha nincs valaki pont a szeme előtt nem igazán izgatja merre járhat. – Nem is említette, hogy kerestél.

– És hol voltál? – tette fel barátunk a kérdést, amire mostanra már én is szerettem volna hallani a választ.

– Ő úgy tudja, hogy nálad. Kettő után értem haza – a gyomorbizsergető, sokat sejtető nevetésétől most kellemetlen érzés támadt a testemben. – Szóval, ha lehet, ehhez tartsd te is magad!

– És ténylegesen hol voltál?

– Regivel.

Ahogy kimondta, abban az egy kis rövid szóban benne volt az elmúlt hetek összes kérdésére a válasz. Egy pillanat alatt átszakadt bennem egy gát és elárasztott a folyamatosan kirekesztett valóság. Már csak tompán jutott el hozzám minden további szava az ismeretlen lányról. Regináról. A bénultságom ellenére hallottam és felfogtam a nem nekem szánt történetet. Nem tudom meddig állhattam ott, mire újra érzékeltem a külvilágot. Azt, hogy hideg van és nagyon fázok. Kibotorkáltam a fürdőszobában, hosszan folyattam kezeimre a meleg vizet hátha felmelegszem. Mivel még mindig dideregtem levetkőztem és beálltam a zuhany alá folyatva magamra a gőzölgő vizet. A reggeli szeretkezésünk emléke, ahogy a csempének dőlve ölelt és birtokba vett, letaglózott. Velem szeretkezett miután vele volt. A forró pára fojtogató gombóccá nőtt a torkomban. Inkább elzártam a vizet és gépiesen megtörölköztem, hajat szárítottam. Tettem a dolgom. Nem sírtam csak józan eszem maradékával próbáltam nem megőrülni.

Nem tudom mennyi idő telt el, mire felöltözve és a hátizsákom felkapva az ajtó felé indultam a bennem motoszkáló egyetlen épeszű gondolatra hallgatva: eltűnni onnan minél hamarabb.

– Dadu? – állított meg Patrik hangja mikor már a kerómnál voltam. A csuklómat megfogva húzott picit vissza, hogy rá kelljen néznem: – Hova-hova?

Megláthatott valamit rajtam, mert leengedte a kezét és elsápadt. Egy lépést hátrálva tőle gyorsan feltettem a kapucnimat egészen a homlokomba húzva, el akartam rejteni azt, amit megpillanthatott az arcomon. Nem voltam felkészülve a beszélgetésre, ami ránk várt. Ami elől gyáva módon menekültem napok óta.

– Hívtak a burkolók. Totál elfeledkeztem róluk¬ préseltem ki magamból a magyarázatot.

Néhány elhangzott szó és egy név még nem jelenthet sokat. „Regi”. Csak egy ismeretlen név egy ismeretlen számhoz. „És egy hazugság. Meg a kis sztori Atinak egy kis kalandról” – szólalt meg egy undok hang a józan eszem elnyomott zugából. Gyors csók után már ott sem voltam.

Hova vagy kihez mehettem volna? A családom és a barátaimat nem szerettem volna belevonni és statisztákká tenni a mi kétszemélyes szappanoperánkba.

Az elmúlt évek alatt jó néhányszor kaptam már rajta kis hazugságokon. De sohasem csalt meg. Volt benne valamiféle kutyahűség. Meg aztán hiába volt ő bukott angyalos kinézettel megáldva, ha esetlenül bánt a nőkkel. Legalábbis kölyökkorunkban. Csakhogy elfelejtettem azt a tényt: már nem voltunk kamaszok. A mindenem lett időközben: a legjobb barátomból a kedvesem, a szeretőm, néha a gyerekem és mostanában a legádázabb ellenfelem is.

Mire észbe kaptam ott álltam a bátyámék beteljesült álmát jelentő hatalmas ház előtt. Előkotortam a kulcsokat és bementem. Az iroda sarkában lévő fekete bőrkanapéra fészkeltem be magam és átadtam magam a fáradt testemnek és agyamnak. Elaludtam megmenekülve az önmarcangoló gondolatoktól.

Kint már besötétedett mikor felriadtam. A csapnál arcot mostam és ittam pár kortyot. Végre tisztán tudtam újra gondolkozni: ahhoz, hogy értsem mi történt és tudjam haza kellett mennem meghallgatni őt.

A mobilomon rengeteg nem fogadott hívás volt persze tőle és pár az anyukámtól is. Anyut gyorsan vissza is hívtam és megnyugtattam. Kiderült, miután Patrik nem ért utol sehogy, náluk is keresett. Itt is járt, de nem jutott át a zárt ajtón, a telefonom meg persze le volt némítva. Kedvesem tehát sikeresen belerángatta a családomat is. Megígértem, hogy magyarázatot fogok adni, ahogy én is tisztában leszek a válaszokkal. Elköszöntem a szüleimtől és magamra vettem dzsekimet. Ideje volt hazaindulni.

Túl rövid volt most a hazaút, a metsző esti szél túl józanná tett, ahogy átkerekeztem a városon.

Még le sem szálltam a bicikliről, amikor Patrik a teraszról felém rohant. Mélyet lélegeztem és szándékolt lassúsággal szálltam le és gurítottam át a kerót a kapun. A düh vagy kétségbeesett harag vesztessé tett volna az előttünk álló ütközetben. Nem lehettem továbbra is vak, jól tudtam mi következik

– Hol a francba voltál? – mielőtt megszólalhattam volna megragadta a kerékpárt és egyszerűen félrehajította. – Tudod, hogy mit éltem át az elmúlt órákban?

A nyers mérge engem szürreális módon megnyugtatott:

– Talán ahhoz hasonlót, amikor elvonultatok a Balcsira? – Ezzel sikerült elérnem, hogy csendbe maradjon. A bicajom után sétáltam, felállítottam. Szerencsére csak az egyik lámpája tört le, meg leesett a lánc. Betoltam a tárolóba a nyomomban Patrikkal.

– Dadu! – úgy látszott újra megjött a hangja – Állj meg végre ! Nézz, már végre rám az Isten verje meg!

Ahogy beértünk a lakásba és bezáródott az ajtó felé fordultam. Az egész srác őrületes volt mindig is attól, ahogy, az arcára kiült az összes érzelem. És emiatt azt hitted megbízhatsz benne, ismered őt. Levettem a kabátot, ledobtam a bakancsaimat is, melléjük hajítva a sálam, a kesztyűt és a hátizsákot. Máskor mindent elteszek, de most nem volt hozzá kedvem. A kanapénkhoz sétálva leültem. Már én sem taktikáztam csak hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a hetek óta ott motoszkáló szomorúságom. A kevésbé tökéletes Hanna. Az a „tökéletes”, aki igazából csak az ő fejében létezik és nem valós. Láttam, amikor megértette, hogy nem játszunk tovább. Nincs értelme.

– Nem Attilával voltál. Tegnap sem és azt hiszem ez nem az első ilyen este volt¬ próbáltam rámosolyogni, de nem ment.

Nem tudtam hirtelen mit is mondhatnánk egymásnak. Hogyan lehet az, hogy reggel valakivel még a lehető legközelebb engeditek egymást és pár óra múlva idegennek érzed vele az egy lakásban való létet is?

– Regina a csoporttársam – olyan tétován kereste és rakta össze mit zúdíthat rám. Reméltem, hogy ezzel engem akar megvédeni a fájdalomtól és nem önmagát menti. – Nem tudom és nem értem mi történik. Egyszerűen ő valós. Tudod Hanna, ha rám néz, még tud nevetni szívből. Nem okozok neki folyamatosan csalódást. Vele annyira egyszerűnek tűnik minden. Te az a királylány voltál mindig is, aki félkézzel legyőzi a sárkányt és megmenti a herceget is persze, nem csak magát. Egyre kevésbé érdemeltelek meg.

– Nem vagyok tökéletes – suttogtam el a már oly sokszor védekezésül használt igazam.

– Hozzám képest az vagy. Szeretlek, de valahol lemaradtam útközben és már nem ugyanazon az úton járunk. Csak az útkereszteződésekben futunk össze. Harcolni vagy szeretni egymást. Bár egyre több a harc és csak a csaták közti szünetekben jut eszünkbe, mennyire szeretjük a másikat.

– Kértem, hogy zárjuk le, amíg nem sérül senki. És nézd hova jutottunk – nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet.

– Nem akarom lezárni és nem tudlak elengedni – belém bújt és remegett. – A részem vagy, a jobbik felem. Nélküled nem létezek én sem. Csak adj időt, hogy elrendezzek mindent és ne mondj le rólam! Basszus, elcsesztem! Erre tényleg nem lehet mentségem! Regi és az egész nem ér annyit, mint mi. Nem éri meg, hogy elveszítselek.

– Ez senkivel szemben nem tiszteséges: vele sem és velem sem! – Nem tudtam nem feltenni azt a kicsinyes kérdést, ami folyamatosan ott motoszkált bennem: – Szeretkeztél vele is? Patrik lefeküdtél vele miközben itt aludtál velem vagy éppen…

– Nem! – szinte ordította a választ.

És én elhittem a vigasztaló hazugságot, mert el akartam hinni. De megértettem azokat a furcsa és józan kutató pillanatait az öntudatlan ölelések közben.

– Kapsz időt – húzódtam el tőle, a testemet görcsbe rántóérzés továbbra sem engedett fel – De csak időt tudok adni, feloldozást, megértést nem. Tényleg nem vagyok tökéletes, még ha annak is akarsz hinni. Valahol ez a tökéletesség az én tökéletlenségem a szemedben. A hibáimat nevezed gúnyosan így .Csak légy őszinte, ha végre tudod mit szeretnél. Mert ezt a döntést most nem hozhatja meg helyetted senki. Tartozom neked azzal, hogy várok és támogatlak. Ugyanakkor tartozom magamnak azzal, hogy nem alázom meg magam holmi cicaharccal. Nem lehetünk ebben a kapcsolatban hárman. Nem akarom eljátszani a ki evett a tányérkámból, ki feküdt az ágyacskámban játékot. Nincs több hazugság.

– És nincs több szex – a keserű nevetéssel közbeszúrt megjegyzése csak a köztünk lévő újabb repedésre hívta fel a figyelmet.

– Szex? Mindvégig szentül meg voltam győződve, hogy mi szeretkezünk. – a szavaimat megértve azonnal vesztett a gunyoroságából. ¬Nem fegyverként vetem be a különszobát és ágyat. Egyszerűen nem tisztességes senkivel szemben sem.

– A tisztesség! Óh, Hannus, hogy akarsz még most is tiszta maradni ebben a helyzetben?

– Mert ez vagyok én – vontam vállat és sejtettem az elveim, most a vesztes oldalra vezethetnek. Mégsem akartam feladni azt, amiben hittem. – Patrik egyszerűbb tisztességesnek lenni, mint folyamatosan játszmákba bonyolódni. Nem fogok levágni egyetlen lábujjat sem ahhoz, hogy felvegyek egy rám nem illő cipőt. Nem leszek rokkant és hazug azért, mert valakinek nem én vagyok a megfelelő lány. Most egy lábujj, legközelebb talán még egy, mígnem feldarabolom magam valakiért, akinek sohasem leszek az, akit akar.

– Te vagy az, akit akarok. Szeretlek bármit is tettem.¬ túrt a hajába elkeseredetten.

Őszinte szavak voltak egy hazug szájból. Tudtam, hogy szeret. Bármi történt, ez minden helyzetben igaz és szilárd kapaszkodó volt. Letérdelt a kanapé mellé és két oldalról arcomra simította a ujjait. Egymáshoz támasztottuk a homlokunkat, ahogy tettük azt már annyiszor. Tekintetünk egymásba kapcsolódott.

– Lesz, ahogy lesz? – súgta a régi játékunkat.

– Lesz, ahogy lesz – viszonoztam.

***

A fegyverszünetünk hozott némi nyugalmat. Igazán udvarias és tapintatos lakótársakként éltünk egymás mellett. A munka, a suli, a családi látogatások, egy számomra megnyugtató körforgást alkottak a beszélgetésünk utáni napokban. Szándékosan nem akartam foglalkozni kettőnkkel. Időt kért és megígértem, hogy adok neki.
Közben a lakásunkban gyűltek a dobozok, el kezdtem végre összepakolni a dolgaimat. Furcsa volt ez is. Néha azt éreztem jót fog nekünk tenni a költözés. Tiszta lappal újrakezdhetünk mindent egy olyan helyen, ahol a tárgyak és bútorok nem őriznek emlékeket. A konyhaasztal nem tud repülni, a terasz nem hallott súlyos titkokat, amit nem az ő fülének szántak. Ahol a kanapén nem sírt még soha senki sem. De néha azt éreztem nem újrakezdésre van a kettőnk feszülő „valaminek” szüksége, hanem lezárásra.

A zombi üzemmódban létezéstől a soron következő konditeremi önsanyargatásunk mentett meg kis időre, Lina barátnőmmel. Heti háromszor rabszolgahajcsárként végighajtott furábbnál-furább gépeken. Guggoltatott az apró termetemhez képest szerintem nevetségesen hosszú és nagy franciarudakkal meg nem tudom mikkel. Tárcsákkal, kézisúlyzókkal hajolgattam, lépdeltem, kitörtem. A nevét ezeknek az eszközöknek és gyakorlatoknak nem voltam hajlandó megjegyezni vagy hangosan kimondani. Nevetségesnek tartottam volna, ha profiként akarok beszélni ezekről.

Nem vagyok egy születetten sportos személyiség, de ezeket a Linás edzéseket szerettem. A sport és én: nos, rendszeresen igyekszem tenni valamit a testemért pár éve. Körülöttem mindenki focizik, fut, edz, úszik, édesanyám még zumbázik is. Számomra a sport kimerülne abban, hogy mindenhova, öt kilométeres körzetben, csak bicajjal vagy gyalog vagyok hajlandó közlekedni. Nem hiszek a járművek használatában ennél rövidebb távok esetében. Szóval folyamatosan hangoztatom:

kényszerből sportolok, ami például azt jelenti: szeretem anyut annyira, hogy néha elrángasson zumbára. De riszálni és visítani nem vagyok hajlandó. Uramisten, amikor az oktató srácok megrázzák a hátsójukat a legvisszafogottabb nők is sikoltoznak. Köszi, de ezt azért mégsem. Mi jöhet még? Ötszázasok a melegítő korcba? Arról nem is beszélve, hogy emiatt, bizonyos zenéket meghallva, megindul a lábam. Enrique Iglesias felcsendül a közértben és akaratlanul már mozdul a tested. Ez valami vudu dolog, mint ahogy a csapnivaló mulatós zenék szövegét egy meghallgatás után tudod. Jó, Claudiu Gutu vagy Zsolnai Tamás esetében, ha nem is visítani, de elismerően füttyenteni már én is hajlandó voltam egyszer-kétszer. De erről anyukám titoktartási szerződést írt alá.

Linus, miután gladiátor kiképzést tartva végig hajt az összes futurisztikus gépen és sérvet okozó súlyokon, mindig pletyis levezetést engedélyez. Persze közben a futópadon legyalogolva a kiszabott kilómétereket. Futni egyébként kifejezetten utáltam mindig is. Mégis eljárok, mert kikapcsol. Ahogy próbálok egyenletesen lélegezni, miközben a mellkasomban a szívem a túlélésért küzd, nem teszi lehetővé, hogy bármi másra gondolhassak.

Lina rendszerint végzett a saját herkulesi ámokfutásával mire odaértem. Emiatt igen gyanús volt, hogy még akkor sem masírozott be az öltözőbe mikorra átöltöztem. Már rá akartam csörögni, amikor végre előkerült és túl régen ismertem ahhoz, hogy ne fogalmazzam meg azt, ami ordít róla:

– Szexeltél.

– Ott a pont! – vigyorgott rám és a szekrényéből elővett valami élénk színű izotóniás lötyit. Nagy kortyokkal kiürítette, majd visszahajította kulacsát és vigyorogva felém fordult: ¬Vess meg! Egy ribanc vagyok, mond a szemembe!- puszilt meg nevetve, mire átkaroltam és együtt léptünk ki az öltözőből.

Fel sem tett kérdésemre azonnal választ kaptam, amikor belebotlottunk a személyzeti öltözőből kilépő srácba. Összevillant a szemük és anélkül, hogy lassítottak volna folytatták az útjukat.

– Szóval Robi immár két körös versenyzővé lépett elő? – halkan kérdeztem, csak az ő fülének szánva kérdeztem, miközben nekiálltam bemelegíteni.

Vigyorogva mutatott az ujjaival hármat válaszként. Fekete hosszú hajával és őzike szemeivel maga volt a megtestesült ártatlanság, a teste viszont ennek szöges ellentéte volt. Csak egy piros fürdőruci és vígan futkározhatott volna a tengerparton, a Baywatch remakjében. Mindezt hatalmas önkontrollal és rengeteg munkával érte el. Egyedül a férfiak terén engedett a csábításnak, más tekintetben a testét szigorú étrendnek és szabályoknak vetette alá.

– Nem dohányzom. Évek óta nem ettem szénhidrátot semmilyen formában. Fagyiból is csak a vacak vegán, bio, minden mentes változatát nyalogatom. Szóval nehogy lemondjak már erről is. – ezt a monológját fejből tudtam. Beállította a gépen a súlyokat és intett, kezdhetem. – Zérókalóriás, kardió és pont annyi élvezetet tud néhány esetben okozni, mint egy triplacsokis profiterol kehely, tejszínhabbal és karamell öntettel.

Linust a gimi legelső napján ismertem meg. Belépett a terembe, az ajtóban megállva körbehordozta a tekintetét, majd odasétált hozzám és leült a mellettem lévő székre.. Igazi vagány, nagyszájú, csupaszív csaj volt már akkor is, csak szelídebb libidóval. Ahhoz, hogy ez megváltozzon egy mesebeli herceg kellett két éve. Lina frissen pályakezdő műtősnőként sétált be a szülészetre, ahol egy rutinműtét alatt össze villant a tekintete a dokival és elveszett. A Hercege régi vágású udvarlással puhította heteken keresztül. Virág, mozi, búcsúpuszik, romantikus üzenetek elalvás előtt és reggel is, rögtön felkelés után. Lassan araszolt be Lina bugyijába, aki addigra szerelmes önkívületben szinte kaparta a falat. Az a nagybetűs igazi szerelem volt. Az első évfordulójukon túl voltak a lánykérésen és tudták a három leendő gyermekük nevét. Amíg egy vasárnap nem futott össze Linus a Tescoban a Herceggel, aki boldogan tolta babakocsiban a kisherceget, a szemmel láthatóan gömbölyödő pocakú hercegnéje mellett.

– A tanulság kedves lányok a következő: amikor ennyi lehetőség van arra, hogy az összes netes felületen információt gyűjts valakiről, tedd meg! Ja és ne járj vasárnap Tescoba, mert akkor vásárol az összes kurafi a családjával – zárta le Lina határozottan a témát kétheti kínhalálnyi bőgés és önmarcangolás után.

Azóta szinte sportot űzött az alkalmi szexből. Nem esztelenül vetette bele magát minden srác ölébe. A szexpajtijairól, ahogy nevezte őket, elég ismerettel rendelkezett ahhoz, hogy szigorúan egyedülálló férfiakkal gabalyodjon össze. A munkahelyéről nem jött el, nem rendezett felesleges jelenetet sem.

– Ha nem látnám minden nap, hajlamos lennék elfelejteni mennyi szar alak rohangál a világban – zárta le a sokadik beszélgetésünket, amikor próbáltam rábeszélni, hogy hagyja maga mögött a közös munkahelyüket.

Hatvan perc után végre megkegyelmezett nekem. Felparancsolt a futópadra és fellépett az enyém mellett állóra.

– Ma este hajat kell mosnom, mert holnap reggelre olyan izomlázam lesz megint, hogy képtelen leszek rá. Patrik számára pedig tabu lett a fürdőszoba környéke, amikor bent vagyok, amióta félrelépett – említettem meg mellékesen, mire Lina életében először hangos csattanással leesett a futópadról.

Vissza sem próbált mászni rá, egyszerűen mellém állt és várta a folytatást. Örültem, hogy végre valakinek elárultam mi történt, nem tudtam mit mondhatnék még.

– Persze a közvetlen életveszély, gázszivárgás vagy valami hasonló felülírja ezt a szabályt és bejöhet – magyaráztam tovább, mire pár villámgyors mozdulattal feljebb vette a sebességet. Ahogy próbáltam visszaállítani, egyszerűen rácsapott a kezemre és állított a dőlésszögen is. – De valljuk be a koszos haj és az izomgörcs nem jelent vészhelyzetet. Ugyanakkor, mivel te okoztad a mozgáskorlátozottságomat úgy igazságos, ha megmosod a hajam jóbaráti segítséget nyújtva.

Dühös mutatóujj sorozatot indítva elérte, hogy terpeszben a gép peremére ugorjak. Visszaállítottam normál helyzetbe mindent és az üres gép felé biccentettem. Értve a jelzést visszamászott én pedig részletesen elmeséltem neki mindent. Csak pofákat vágott vagy felháborodva prüszkölt, de nem szólt közbe. Még tusolás közben is csak én beszéltem, ő makacsul hallgatott.

– És akkor most tesósan együtt éltek és ennyi? – foglalta össze Lina már az öltözőpadon üldögélve a hallottakat.

– Először is: fúj a tesós részre. De igen, lényegében ennyi. Időt kért és én adtam. Mit tehetek mást? – kínlódtam a megtekeredett harisnyámmal, míg végül levettem és normálisan eligazítva könnyedén felgörgettem a lábaimon. Belebújtam az apróvirágos ruhácskámba, a hatalmas kötött pulcsimba és félig eltűnve a szekrénybe előkotortam a csizmáimat. Lina mosolyogva figyelte a szerencsétlenkedésem.

– Hannus újra elmondom, hogy ha csak egy pici hajlamom lenne a szexuális érdeklődésem kiszélesítésének: te lennél az, akivel leélném az életem. – lenyomott maga mellé a padra és felkapva az ott heverő hajkefémet el kezdett fésülgetni – „Virág nyílj ki már, bimbód feszítsd szét, hozd vissza nekem…” – énekelgette mire nem csak mi, hanem a pár szekrénynyire tőlünk lévő nő is elkezdett nevetni.

– Szép vagy, vagány, nekem köszönhetően olyan hátsód van, hogy Christian Grey nem elpopsizna drágám, hanem márványból vésné ki az a kis perverz. Egyetlen szépséghibád van: az a jellemtelen örök tini. Oké eszméletlenül jól néz ki és valószínűleg jó az ágyban, de szerintem legkésőbb tizenkilenc éves korára minden nőnek ki kell nőnie a rosszfiú szindrómát.  – pár mozdulattal befonta a hajam, majd közelebb hajolt: – Ugye az ágyban legalább jó? Ha van olyan ügyes, hogy jobban kielégít téged önmagadnál, akkor minden rendben. Na, jó. ha olyan jó, mint egy maszti, már az is szuper.

Ez volt az a határ, ameddig kibírtam vörösödés nélkül. Inkább visszamásztam a szekrénybe kotorászni, de nem menekülhettem. Addig bírta csak ki csendben, amíg elértünk a kocsijáig és beültünk.

– Ne mond légyszi, hogy még mindig maszti szűz vagy! – folytatta a számomra kínos témát. Honnan tudhatnád, mire van szükséged, ha azt sem tudod mi a jó neked.

– El sem hiszem, hogy az önkielégítés szükségességénél tartunk megint – csúsztam egyre lejjebb az autóülésen.

– Ki kellene végre próbálnod, hogy értsd, miről beszélek. Mert valljuk be Patriknak nulla tapasztalata volt előtted, és te sem voltál a helyzet magaslatán. Gyakorlatilag még te is szűznek számítottál! – összevigyorogtunk ugyan, de apró tűszúrásként ért a szavai hatalmas igazsága. Hirtelen megláttam, amire eddig nem gondoltam. Patrik korában a srácok már számos partneren túl voltak. Ő rögtön lehorgonyozott az első mellett. Általában ez fordítva szokott lenni. Észre sem vettem, hogy hangosan kimondtam a gondolataim, amíg Lina meg nem szólalt:

– Továbbra is egy hazug pöcsnek tartom, de sajnos így igaz. Az más kérdés, hogy ezt sokkal tisztábban meg lehetett volna oldani.

– Nem szeretnék időt adni neki arra, hogy tapasztalatszerző szexutazást tartson és utána visszajöjjön hozzám.

– Nem tudok semmi használható tanácsot adni, mert ezen a téren nem én vagyok a legalkalmasabb ember – ismerte be, közben ügyesen leparkolta a kis autóját-De az önkielégítés témában továbbra is hallgathatsz rám! Sohasem baj az, ha felfedezzük a saját örömünkhöz vezető utat, így a partnerünknek a sherpái lehetünk a közös kalandjaink során.

– Nem fogom tapogatni magam sem ott, sem máshol! – zártam le határozottan a témát, talán kicsit hangosabban, mint kellett volna. A járdán mellettünk elhaladó srác vigyora legalábbis erről tanúskodott. Halkabban folytattam: – Lina szerinted a mostani helyzeten bármit segítene egy önkielégítéssel kapcsolatos tapasztalat?

– Azon semmiképpen sem! Rajtatok csak a teljes őszinteség segíthet. Önmagatokkal és a másikkal szemben is. – mielőtt beléptünk volna a kávézóba még belém karolva kimondta a legnagyobb igazságot:- Ideje végre önmagaddal szemben is őszintének lenned!

***

Ismét vaksötét ablakok vártak rám, hirdetve, hogy üres a lakás, amikor Lina kitett a ház előtt. Átöltöztem, behajigáltam az edzős cuccaimat a gépbe, a szennyestartóból még mellé dobtam párat és beindítottam egy programot. Vacsorázni nem volt kedvem, a dobozolást sem tartottam vonzó programnak, így inkább pizsamát húztam és egy könyvvel bekuckóztam az ágyamba.

A beszélgetésünk óta a vendégszobát használtam, ami továbbra is csak alvóhelyet jelentett számomra. Az itt töltött rövid idő miatt már nem láttam értelmét személyesebbé tenni a saját dolgaimmal. A fal mellett tornyosuló lezárt, barna kartondobozok csak tovább erősítették az átmeneti jellegét. Micimackót szokás szerint a fejem alá igazítottam, ő jelentett nekem némi otthonérzetet a jellegtelen szobában és kinyitottam a könyvem. Julianne Donaldson Edenbrook regényét olvastam újra. Nem is tudom hanyadjára. ez az egyik stikkem vagy kattanásom: ha ki akarok kapcsolódni romantikus regényeket olvasok. A pár napja megkezdett Szerb Antal Utas és holdvilágjához nem volt türelmem és túl levert voltam ahhoz, hogy folytassam.

Már majdnem tizenegy volt, amikor becsuktam a regényt és elcsoszogtam inni. Ekkor láttam meg az odafirkantott üzenetet a pulton, hogy Atiéknál lesznek, ha van kedvem menjek utánuk. Igazság szerint, ha hamarabb látom meg, akkor is ugyanígy alakult volna az estém. Egyre kevésbé éreztem magam jól az ilyen estéken. Józanul hallgatni a mindent bíráló okfejtegetéseiket az elanyagiasodott világról és a lelketlenül dolgozó biorobotokról. Áttettem a frissen mosott ruhákat a szárítóba és aludni indultam.

Valahol az ébrenlét és alvás határán hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó és utolsó gondolatként Lina szavai villantak fel bennem: ”Ideje őszintének lennetek!”. Az álom azonban elnyelt és nem gondolkoztam tovább.

Bolyki Tamás: Egy őrület fogságában | I. Regényíró pályázat

Bolyki Tamás: Egy őrület fogságában | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Bolyki Tamás: Egy őrület fogságában című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A főszereplő sokadjára szökik meg egy állami gyermekotthonból, mert úgy hiszi, ez az út vezet számára egy jobb élet felé. Ezúttal azonban belekeveredik egy rablásnak induló gyilkosságsorozatba, amely során nemcsak fizikai, hanem lelki sérüléseket is szerez. Menekülni kényszerül. Nem tudja, hogyan került hozzá egy rendőr szolgálati fegyvere, és hiába vár segítséget, magára marad.
Vagyis majdnem…

Bolyki Tamás: Egy őrület fogságában

krimi

egy őrület fogságában
a buja pesti éjszakában
elmondom az imát és bedobom a vitaminokat
az igazi élet nagy kaland
a sok jóból jó sokat!
(Európa Kiadó: Küldj egy jelet)

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák
– S mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok
(Charles Baudelaire: Kapcsolatok)

PROLÓGUS: A NÜRNBERGI TITOK

„Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert övéké az Isten országa.
Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, az semmiképpen nem megy be abba.”
(Márk 10:14-15)

ELSŐ RÉSZ: AZ ALKALOM SZÜLTE HARCOS

A túlzások szülőanyja nem az öröm,
hanem a boldogtalanság.
(Friedrich Nietzsche)

 

1. A szabadság ára

„Háromnegyed hatkor megnyikkant az ébresztő. Néhányat kattant, majd egy sorozat rövid csengetés következett. Reine elhallgattatta az órát. Már rég ébren volt, fel is öltözködött, aztán újra meg újra elbóbiskolt, és fél hat tájban végleg felébredt. Lelökte magáról a takarót, és kiugrott az ágyból. Farmernadrág, sárga trikó, meg a kézilabdacipője volt rajta, amelynek kissé hosszú a fűzője. Ma kell elutaznia nyaralni, a Gyermekek Szigetére…”

Bence a takaró alatt eloltotta a zseblámpát, és becsukta a könyvet, A Gyermekek Szigeté-t. Több mint tízszer olvasta már; szinte minden mondatát tudta volna idézni. Ezért nem is viszi magával most, amikor Reine nyomán ő is elindul, hogy rátaláljon önmagára (akármit jelentsen is ez utóbbi kifejezés). Ezt is többször megpróbálta már, ám eddig minden alkalom után meg kellett állapítania, hogy maradt, aki volt, és semmivel sem tud többet önmagáról. A kudarc mindig letörte egy kissé, de soha nem annyira, hogy végleg feladja a dolgot.

Kipattant az ágyból, ahol eddig teljesen felöltözve feküdt. Gondosan elrendezte az ágyneműt a sötétben, majd a könyvet, mely a könyvtár tulajdona volt, az összehajtogatott takaró közepére rakta. Még véletlenül se gondolják, hogy elvitte, ami nem az övé!

Szíve a torkában dobogott, amikor végigosont a kihalt folyosón. A kék színű éjszakai lámpák fénye kísérteties árnyakat varázsolt a táblázatokkal és szemléltető ábrákkal telezsúfolt falakra. Más nevelőotthonokban tablókat és világhírű festmények színes reprodukcióit láthatja az ember a folyosón, az itteni igazgató azonban egy iskolából került ide, és csak a tananyaggal szorosan összefüggő képeket tűrt meg a falakon…

Bence hirtelen összerezzent. Távoli, elnyújtott sikoly szállt fel valahonnan az épület mélyéről!

A fiú szíve akkorát dobbant, hogy azt hitte, kiszakad a testéből.

Aztán meghallotta a „Homályzóna” című tévésorozat szignálját. Elfojtott egy káromkodást, és halk sóhaj kíséretében kiengedte a tüdejében rekedt levegőt.

Az igazgató… Földszinti lakásában nézi a műholdas adást. Kissé süket – saját állítása szerint az állandó idegfeszültségtől –, és csak a bömbölő televíziót tudja élvezni. Persze nem is csoda ez az idegfeszültség, annyi horrort néz. Bence talán tucatnyit látott életének tizenhárom éve alatt, de ha rájuk gondol, most is kiveri a verejték.

Márpedig ha nem akar rájuk gondolni, akkor mindig az eszébe jutnak, mert hiszen mire is gondolhatna éjszaka, egyedül a félhomályban? Minél erősebben igyekezett száműzni a fejéből a filmeket, annál több ijesztő jelenet tolakodott az agyába. sürgősen el kellene terelnie a gondolatait, de Bence erre képtelen volt.

Istenem, hogy lehet olyan marha, hogy saját magát ijesztgeti?!

Reszkető lábakkal lépett a legközelebbi ablakmélyedéshez. Ledobta válláról a sporttáskát; nem érdekelte a tompa puffanás, amit okozott. Nedves ujjaival megragadta a radiátor hűvös fémbordáit, és orrát az ablakhoz nyomva, tágra nyílt szemekkel bámult keresztül az üvegen. Először nem látott ugyan semmit, de valamivel el kellett terelnie a gondolatait.

Remélte, hogy nem fogja megpillantani a szörnyeket.

„Homályzóna”… Ismét meghallotta a film kísérőzenéjét.

Erősebben szorította a fűtőtestet. Odakint esett az eső, figyelte a cseppek kopogását a párkányon. Sötét felhők takarták az eget, de Bence most nem látott mást, mint színes, pattogó szikrákat a szeme előtt.

„Homályzóna”… Az udvaron a sötétség, a folyosón az árnyak. Ilyenkor szoktak előbújni, nincs menekvés. Képzelete legmélyéről a valaha látott összes gyilkos rémség felbukkan, ha hagyja.

„Homályzóna”…

Emlékszel arra a részre, amikor a fazon rettenetesen fél a repüléstől? Mégis utaznia kell, de tiszta ideg az ipse, és szörnyeket lát a gép szárnyán, miközben repülnek…

Szörnyeket.

SZÖRNYEKET.

NEEEM!!

Kis híján felkiáltott. Megrázta a fejét; érezte, hogy homlokáról elszabadult izzadságcseppek csapódnak az ablakra. Nem akart szörnyeket látni!

Nem!

Összeszorította a szemét. Ujjai elfehéredtek a fűtőtest bordáin. Tudom, mi van az ablak előtt, gondolta. Látom! Látom a körtefát, az ágait. Az ágait, amelyek közül az alsókat lefűrészelték, hogy a nevelőotthon lakói ne tudjanak felmászni a fára…

Látom a fát! A fát, ami úgy néz ki, mint az a másik a „Poltergeist” című filmben…

Nem, hát ez nem lehet! Már megint kezdődik… Nem is hasonlít a két fa, istenem, egyáltalán nem hasonlít, hiszen az…

Emlékszel a filmre?

Derelye, a legfiatalabb szakács csempészte be az épületbe, a harmadikosok kérték el tőle a szomszéd hálóból, de végül az egész szint megnézte éjjel a társalgóban. Pici nyitotta ki a videomagnót rejtő szekrényt úgy, hogy egy karcolás sem látszott a záron. Aznap Parizer volt az ügyeletes nevelőtanár, ő tizenegy után járja az utolsó körét, aztán négyig húzza a lóbőrt.

Emlékszel rá?

A kicsik elaludtak a filmen, a nagyok meg majd összeszarták magukat annál a jelenetnél…

Nem!!! Nem akar emlékezni rá!

Derelye még hozott nekik egy-két horrort és pornót, amíg ki nem rúgták, de Bence már csak a „Homályzóná”-t nézte meg.

Hát ez nem igaz, hogy milyen hülye! Még mindig horrorfilmeken jár az esze, ahelyett, hogy… hogy… Nem is tudja hirtelen, hogy mit kellene csinálnia… Talán Batmanre és Robinra gondolhatna, ahogy aprítják azokat a nevetséges gengsztereket… Igen, igen, azokat az emberi szörnyeket, akik éppoly nevetségesek, mint…

Jézusom, milyen hülye tud lenni!

Lüktető ujjakkal engedte el a radiátort. Megtántorodott, de már jobban volt. Rövid, szőke haja a homlokába tapadt, arcán és hosszú, lányos szempilláin (amitől Marika néni, az egyik nevelőnő alsóban annyira ellágyult, hogy gyakran ölelgette Bencét) verejték csillogott. Halványkék ingén sötét foltokban terjedt a nedvesség, kissé szűk és rövid farmernadrágja pedig kellemetlenül feszült a combjára és a fenekére.

Érezte, hogy egész testében remeg, de boldog volt. Sikerült elűznie a szörnyeket, és tudta, hogy ma már nem térnek vissza. Fogalma sem volt róla, hogy honnan tudja ezt ilyen biztosan, de érezte, hogy jó darabig nem kell félnie a saját fantáziájától. Képzeletbeli szörnyei amilyen gyorsan támadták az elméjét, olyan váratlanul vissza is húzódtak. Így történt ez máskor is; nem lepődött meg rajta. A doki bácsi tavaly azt mondta, hogy ezek pánikrohamok, de nem vészesek. Bence ugyan nem tudta, hogy mi az a pánikroham, csak azt érezte, hogy kis híján szívrohamot kap, ha megjelennek a fejében a szörnyek.

Megtörölte az arcát, felvette a táskát a földről és megiramodott a folyosó vége felé. A falikútnál ivott egy kortyot, és vizet fröcskölt magára. Aztán rájött, hogy odakint esik az eső, és elvigyorodott. Úgy érezte, visszatért a megszokott hétköznapi hülyesége. Most már vitathatatlanul önmaga volt, a kissé lökött agyával és bízott benne, hogy semmi nem állhat a küldetése útjába…

A lépcső mellett felpillantott az ősöreg elektronikus faliórára, amelyen a nagymutató éppen ugrott egyet. Három percet siet, tehát pontosan 1 óra 21 van, állapította meg.
A korláton csúszott le a földszintre, aztán az előtérben rögtön be is mászott egy vitrin alá, amelyben az intézet különböző tanulmányi versenyeken szerzett trófeái voltak kiállítva. A „Ki tud többet a Szovjetunióról?” című vetélkedő oklevele békésen megfért „A jövő vállalkozói” elnevezésű verseny emlékplakettjével, hirdetve, hogy valahol messze nemrég megváltozott a világ, de az itteniek nem hagyják magukat zavartatni.

Bencének mindössze néhány percet kellett várnia, hogy meghallja Bagoly, az ügyeletes tanár lépteit. Most ellenőrzi a keleti szárnyat, a lányokat. Ma éjjel már nem is fog visszamenni oda, ami azt jelenti, hogy hat harmincig, az ébresztőig nem fedezik fel a nyitott ablakot, amelyen át Bence kilép az udvarra…

Alig fért el a vitrin alatt; szorosan a hideg kövezethez préselődött. Szerencsére nem lógtak pókhálók a szekrény aljáról, ahhoz túlságosan gyakran takarítottak; ez volt ugyanis az egyik feladata az éppen büntetésben lévő növendékeknek – és hát büntetésben mindig volt valaki. Bence türelmetlenül várta, hogy Bagoly elhaladva előtte, beforduljon a sarkon. Akkor aztán előkúszott a szekrény alól, és magas szárú vászon tornacipőjében hangtalanul átszáguldott az egykori kastély keleti szárnyába. Villámgyorsan kinyitott egy ablakot, és elegánsnak szánt ugrással (mint Batman) kivetődött az udvarra.

Aztán visszamászott a táskájáért.

Kifelé másodszor is ugyanabban a pocsolyában ért földet a rózsatövek közt. Hiába, na, ez van.

Az eső csendesen, folyamatosan esett. Mintha nem is augusztus eleje volna, hanem mondjuk október közepe. A rózsaágyásban bokáig süllyedt a sárba; érezte, hogy sikamlós sár szivárog tornacipőjébe. Felkapta a táskáját, és sietve átvágott az udvaron a kőkerítésig.

Az egykori kastélynak mára nem maradt parkja. A falu, amelynek szélén épült, időközben városkává nőtte ki magát. Házai, utcái mind közelebb nyomultak az épülethez, éppen csak tenyérnyi zöld részt hagyva körülötte. Az intézetet végül magas kőfallal kerítették körbe, s játszóteret építettek az így maradt udvarba. Ez tökéletesen megfelelt a kicsiknek, az idősebb növendékek viszont megalázónak tartották, hogy szabadidejüket holmi csúszdák és homokozók között töltsék. Ezért aztán módszeresen rongálták a hintákat és a mászókákat, miközben focipályát követeltek nevelőiktől. Bence, bár életkora megkövetelte volna, mégsem tartott ezekkel a lázadozókkal, és ezt ők nem is vették zokon. Mindig magának való különcként kezelték, aki ritkán vett részt a közösségi életben. A fociért sem lelkesedett különösebben. Egy éve még kézilabdázott az iskolában, aztán azt is abbahagyta. Korához képest alacsony volt (egyesek szerint vézna is), és ez idegesítette. Bár kétszer is elment a súlyemelők edzésére kondizni, de sosem lehetett egyedül a teremben, és szégyellte magát a többiek előtt, akik kétszer-háromszor akkora súlyokat emelgettek, mint ő, amitől persze a maradék önbizalma is elpárolgott, és többé rá sem nézett az erőgépekre…

Ennek lehetett a következménye, hogy most nem bírta felhúzni magát a kőfalra.

Igazság szerint számított erre, de azért megpróbálta – persze hiába.

Tudta, előre tudta ezt, és nem esett kétségbe. Csakhogy a legközelebbi fa is legalább öt méterre nőtt a kerítéstől, és az ágai legfeljebb egy macskát bírtak volna el.

Más utat kellett hát találnia…

A kapun át tudna ugyan mászni, ám azt az utca felől egy ostornyeles kandeláber borítja éjszaka is nappali fénybe. Márpedig ha Bagoly véletlenül kipillant valamelyik ablakon, és észreveszi őt (sajna a látása kitűnő), akkor perceken belül az üldözésére indulnak, és Bence nem jut messzire…

Megoldást kellett találnia!

Körülnézett, de nem sokat látott. Az eső sűrű, apró szemekben esett, halkan sustorgott a fák levelein, mintha a szél susogtatná őket. Az udvarnak ez a része szinte teljes sötétségbe borult. A hold és a csillagok fénye nem tudott áttörni a vastag felhőtakarón, az épület és az utca világítása viszont túl messzire volt ahhoz, hogy érdemben javítson a helyzeten.

Bence vaktában indult vissza a játszótérre. Kikerülte a fém mászókákat, belebotlott a homokozóba, aztán végre odaért a földbe ágyazott autógumikig, amelyeken a kicsik lovagolni szoktak, mindenféle marhatolvajokat és egzotikus indiánokat üldözve képzeletben. A fiú most kiválasztotta a szemre megfelelő autógumit, és nekiesett. Ütötte, rúgta, ám a felázott talaj így is erősen tartotta a kereket. A szemébe csorgó esőben jó tízpercnyi munkájába került, míg kiszabadította a gumit. A többi már viszonylag könnyedén ment. A kerítéshez gurítani, megtámasztani, felállni rá, felkapaszkodni a kőfalra (a táskát nem az udvaron felejteni!), és leugrani a túloldalra.

Két perc alatt szabad volt.

Félóra múlva pedig újra fogoly.

 

* * *

Éppen a vasútállomás büfépavilonját szemrevételezte, összehasonlítva az árakat anyagi helyzetével. Háromszázharminc forintja volt, ami édeskevés, főleg ha az ember már hajnali négykor olyan éhes, hogy ebédelni támad kedve (mármint a reggeli után).

Szerencsére a büfé még nem nyitott ki, így Bence megmenekült attól, hogy pénzének nagyjából a felét máris elköltse. Viszont így törhette a fejét, mivel csillapíthatná éhségét.

Semmi nem jutott az eszébe. A kirakatban felsorakoztatott sütemények, csokoládék és cukorkák minden másról elvonták a figyelmét. Eszébe jutott a „Mars”-szelet és a „Bounty” reklámja a tévéből, mire hangosan korgott a gyomra.

Dühösen elfordult a pavilontól és körülnézett. Fázott és nedves ruhája kellemetlenül tapadt a testére. Az apró állomás egész területét belátta a nemrégiben kicserélt higanygőzlámpák sárga fényében. Egy lélek sem járt az eső áztatta üres peronon, csak az ügyeletes irodájából szűrődött ki némi világosság. A legtávolabbi vágányon vesztegelt egy teherszerelvény, és Bencében felötlött, hogy a filmekben a szökevények általában tehervagonokban menekülnek. A kérdés csupán az, hogy ez a vonat mikor fog innen elindulni? Mert sajnos nagyon is elképzelhető, hogy egy hét múlva is itt dekkol majd. Amellett lassú, és Bence régen éhen hal, mire egy normális városba ér…

Nem, ez nem neki való! Maradjunk csak szépen a személyvonatoknál…

Korán érkezett; a pesti gyorsra majdnem két órát kell várnia. Nem hitte volna, hogy ilyen rövid idő alatt megteszi az utat az állomásig. A város még aludt, amikor fejét a vállai közé húzva, egyre vizesebben átosont rajta; mindössze két áruszállító furgon húzott el mellette, a sofőrök azonban ügyet sem vetettek rá, miközben elszáguldottak a tócsákkal borított, nedvesen csillogó aszfalton.

Amikor a fiú beóvakodott a kihalt váróterembe, arra számított, hogy talál néhány hajléktalant vagy kispénzű turistát, de egyedül volt. Garacs, a hegyek között megbújó kisváros nem vonzotta a kirándulókat, lakosai pedig az éjszakákat többnyire saját házaikban töltötték.

Bence magányos léptei visszhangot vertek a boltozatos teremben. Unalmában a kifüggesztett menetrendet kezdte nézegetni.

A jókora papírlapot a rajta lévő dátum szerint kilenc évvel ezelőtt nyomtatták, és a változásokat golyóstollal, utólag írták rá. Akadt olyan járat, melyet az idők folyamán többször megszűntettek és újra elindítottak; itt az egymás fölé írt számok belelógtak a következő sorba, és teljességgel olvashatatlanná váltak. Másutt légypiszok takart el egyes betűket, de ez semmiféle humoros szöveget nem eredményezett.

Bence éppen felnyúlt, hogy megpiszkálja egy légy összeszáradt maradványait, amikor váratlanul egy kéz nehezedett a vállára.

– Nem fázol, fiam?

Összerándult és majdnem felkiáltott ijedtében. Másodpercek teltek el, mire felismerte a hang gazdáját, és legyőzve bénultságát, megfordult.

– Szia… Popeye – nyögte ki. Ezt a találkozást szívesen elkerülte volna.

Magas, testes rendőr állt előtte egyenruhában. A negyvenes éveiben járhatott, de a haja őszült; kilátszott a tányérsapka alól. Arcának bal felén mély ránc húzódott halántékától egészen szája sarkáig. Popeye azt terjesztette, hogy ifjúkorában a francia idegenlégióban szolgált; ott szerezte a sérülést a beduinokkal folytatott csatában. Ezt persze csak az óvodások hitték el, mert a ránc egyáltalán nem hasonlított sebhelyre, és a felnőttek közül senki sem emlékezett rá, hogy Popeye valaha is légiós lett volna. Egyébként is, a rendőr még soha nem emelt kezet senkire. Bár az iskolában önvédelmet oktatott (a fényképész- és túraszakkör mellett), de hát az nem komoly verekedés. Ráadásul szinte állandóan pipázott, ezért is ragadt rajta a Popeye név.

Most azonban nem volt nála a pipája; komoran, csípőre tett kézzel nézett Bencére.

A fiúnak egyetlen lehetősége maradt: megpróbálta elterelni a figyelmet bizonyos nyilvánvaló tényről.

– Mit csinálsz itt ilyenkor, Popeye?

A rendőr fejét csóválva mérte végig Bencét.

– Kiskorú szökevényeket keresek – dörmögte aztán, és magában Bence rögtön leírta ezt a menetet.

Popeye elvette a fiú táskáját.

– Na, indulás a kocsiba, van ott egy törülköző…

– Törülköző?

– Nézz végig magadon, fiam – mondta Popeye, és elindult a kijárat felé.

Bence nem ellenkezett, mert valóban siralmasnak találta az állapotát. Átázott inge a testére tapadt, nadrágjából sötét színű, sáros lé szivárgott, magas szárú tornacipője pedig egyszerűen felismerhetetlen volt. Bezzeg a rendőrön nem látszott, hogy megázott volna…

A járőrkocsival Popeye egészen felállt a járdára az állomás árkádos épülete előtt, ezért maradhatott az egyenruhája szinte teljesen száraz. A kék-fehér Lada Nivának villogtak a tetőfényei, és Bence valóban talált a hátsó ülésen egy összehajtogatott fürdőlepedőt.

– Meglátott valaki az intézetben? – kérdezte, miközben levette az ingét, és körbetekerte magán a kellemesen meleg és száraz textilt.

Popeye végigpillantott a kihalt utcán, majd komótosan beszállt a kocsiba, lekapcsolta a tetőfényt, csak azután nézett a fiúra.

– Minden éjjel eljövök az állomásra. Egy álldogáló emberke a kivilágított váróteremben pedig kilométerekről látszik.

– Szóval én szúrtam el… – Bence hirtelen nem érzett mást magában, csak valami furcsa ürességet. Eddig a percig valami rendíthetetlen bizonyossággal hitte, hogy ezúttal utoljára lógott meg az intézetből. Talán ez lett volna élete nagy kalandja. Tovább készült rá, mint a korábbi szökéseire. Most nem akart egy hét múlva visszakerülni az intézet falai közé. Megcsömörlött már az ismerős arcoktól, a monoton egyhangúsággal ismétlődő napoktól. Izgalomra vágyott, kalandra, amely kirángatja a tespedtségből. Az igazi ősz beálltáig még több mint egy hónap volt hátra, és Bence úgy határozott; ha szeptemberben úgy látja, hasznosabb lesz számára, ha ezentúl nem jár iskolába, nos akkor tizennyolc éves koráig nem teszi be a lábát ebbe a városba. Akkor persze majd visszajön, meglátogatja az ismerősöket… Igen, mondjuk, egy piros Ferrarival érkezik, jócskán túllépve a sebességkorlátozást, és amikor Popeye megállítja, akkor Bence megkínálja őt egy szivarral…

Nos, van még addig négy éve. Ennyi idő alatt egészen biztosan meg tudja szerezni azt a Ferrarit…

Arra riadt fel, hogy Popeye beszél hozzá.

– Tessék?

– Azt kérdeztem, hányadik szökésed volt ez?

– Az idén vagy összesen?

Popeye felsóhajtott.

– Amióta új igazgatótok van.

– Hát, háromszor nem voltam jelen a takarodón, de az nem igazi szökés…

– De az igazgató annak vette…

– Annak.

Popeye összeráncolt homlokkal bólogatott.

– És kétszer szöktél el igazából, ugye?

– Elfelejtetted? Te jöttél értem Miskolcra és Pécsre.

– Na igen. És mondd csak… az igazgató mit mondott… mikor raknak át…

– … a bűnözők közé?

– Ugyan már! – csattant fel Popeye. – Nem börtönbe kerülsz!

– Csak majdnem – mondta halkan Bence. Tudta, hogy zavarba hozza Popeye-t, mert a férfi nem akar rosszat neki. Talán hajlandó lesz őt elengedni, hogy megmentse a börtöntől. – Azt mondta, még egy szökés és visznek…

– Gratulálok – mordult rá a rendőr. – Ragyogóan vágod magad alatt a fát…

– Most nem kaptak volna el.

– Térj észre, fiam! Eddig mindig megfogtak…

– Mert hagytam magam. Tudod, két-három napig éhezve-fázva aludni az utcán… Akkor már inkább az intézet.

– Helyes – kapott a szón Popeye. – Akkor most szépen megelőzzük a kellemetlenségeidet azzal, hogy visszaviszlek.

– De, Popeye!

– Csend! És ne hívj Popeye-nek, mert utálom! Azon kívül ne akarj nekem lelkifurdalást okozni, mert azt is utálom. Nem én vezetem zsákutcába az életedet, hanem te magad. Tudtad, hogy nincs több dobásod, mégis megpróbáltad…

– Mert most nem adnám fel egy hét múlva!

– Mondod most. De hidd el, fiam, néhány átéhezett nap és végigdidergett éjszaka, ahogy magad mondtad az előbb… Különben is, mit vitatkozom én veled?! Kötelességem, hogy visszavigyelek, és vissza is viszlek! Egyszer még hálás leszel érte.

– Majd írok köszönőlevelet a börtönből…

– Ne akard, hogy felpofozzalak, Bence! – A rendőr már inkább azért volt mérges, mert zavarba jött. – Kapsz egy utolsó utáni esélyt. A barátságunkra való tekintettel… Hmm… Mindjárt világosodik, de talán sikerül visszamenned azon az úton, amelyen jöttél… A kerítésig elviszlek.

Popeye nem nézett rá; mereven kibámult a szélvédőn. Bence tudta, hogy már ez a megoldás is szinte összeegyeztethetetlen a férfi elveivel. Hiszen értesítenie kellene a dirit; „ügyet” csinálni a szökésből.

– Kösz, Pope… Géza bácsi – mondta halkan. Rosszul érezte magát, amiért Popeye-t olyasmire vette rá, amit a férfi nem szívesen tett meg. Bár az igaz, hogy könnyen ráállt arra, hogy titokban viszi vissza Bencét… Sőt, tulajdonképpen ő maga ajánlotta fel, de azért…

– A ruhádat majd magyarázd ki valahogy – morogta Popeye, és még mindig nem nézett Bencére. Mintha tudta volna, hogy mi jár a fiú fejében, de nem akarta, hogy a bizonytalan gondolatok határozott formát öltsenek, hogy… Elfordította a gyújtáskapcsolót, sebességbe rakta a Nivát, és legördült a járdáról. – És ne mondd nekem, hogy Géza bácsi; nem vagyok olyan öreg. Akkor inkább a Popeye, úgyis tudom, hogy így hívtok a hátam mögött.

– Rendben, Popeye – motyogta Bence kényszeredetten. Igazából nem érzett hálát vagy megkönnyebbülést. Elakadt a hangja, nagyokat nyelt, de hiába: mintha gombóc nőtt volna a torkában.

A csalódottságtól sírás fojtogatta. Ez volt a legrövidebb szökése, pedig milyen nagy reménnyel vágott bele! Méghogy Ferrarival jön vissza… A francokat! Még kerékpározni sem fog megtanulni, ha így halad tovább az élete. Nézte a szélvédőn alágördülő esőcseppeket, hallgatta az ablaktörlő lapátok ütemes surrogását, és azon gondolkodott, mit mondhatna még.

Popeye is hallgatott mellette. Vajon meddig nem tud majd rossz érzések nélkül Bencére nézni?

– A Bibó utcánál tegyél ki, jó?

A férfi válaszképp mordult egyet. Átszáguldottak a főtéren, magasra csapva a vizet a pocsolyákból. Az eső és a sötétség kísértetiessé varázsolta a kihalt utcákat. Bence lelke ismét háborogni kezdett, és mintha láthatatlan ujjak nyúlkáltak volna a torka után.

– A kiégett lámpánál…

– Gondoltam.

– Haragszol?

– Az hagyján, de ha újra megpróbálod, istenemre mondom, fel is pofozlak.

– Nem próbálom meg…

– Esküszöl?

– Hát…

– Bence!

– Minek esküdjek, ha nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom tartani? Én mindent megteszek, de van, hogy nem bírom tovább…

– Mit?

– Hát… hát… ezt az egészet… – A fiú megakadt, egy röpke pillanatig azt hitte, hogy a rendőr majd befejezi az ő gondolatát, mert megérti őt, átérzi a helyzetét… vagy valami ilyesmi. Popeye azonban nem is figyelt rá, úgy beszélt hozzá.

– Nézd fiam, lehet, hogy nem hiszed, de segíteni szeretnék. – Erősen markolta a kormányt, és még mindig nem pillantott Bencére. A Kossuth utca és a Petőfi utca sarkánál csökkentette a sebességet. A fiú tudta, hogy az itteni butiksoron történt már néhány betörés, és a rendőr most ellenőrzi a környéket. Szinte lépésben hajtottak a postahivatal épületéig.

– Elhiszem – suttogta Bence. Sírás még mindig fojtogatta a torkát. Talán ki is buggyantak volna könnyei, ha Popeye hirtelen rá nem lép a fékre. A biztonsági öv a fiú testébe vágott, kis híján a szuszt is kiszorította belőle.

– Mi…

Popeye azonban csendre intette. A belső visszapillantó tükörben figyelt valamit.

– Mi történt? – nyögte Bence levegő után kapkodva, miközben igyekezett lazítani a biztonsági öv szorításán.

A rendőr végre feléje fordult.

– Idefigyelj, mégsem tudlak a kerítésig vinni. Itt most kiszállsz és rohansz, ahogy bírsz, az Otthonig. De úgy vigyázz, hogy reggel kimegyek az ébresztőre, és a te érdekedben remélem, hogy ott talállak. Megértetted?

– De, Popeye…

– Indulj! Óvatosan szállj ki, és ne csapd be az ajtót.

– Amiatt a kocsi miatt vagy ideges, ami a posta előtt áll?

– Addig úgysem csinálok semmit, amíg a közelben vagy.

Bence lemondóan sóhajtott. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán mégis része lesz valami izgalmas dologban, de ez a lehetőség tényleg csak egy pillanatig tartott.

– Áááá…

– Igyekezz!

A fiú kitekerte magát a fürdőlepedőből, felkapta átázott ingét és a táskáját, aztán kilépett az autóból.

– Ne bámulj a kocsi felé! – figyelmeztette még Popeye, és behúzta mögötte az ajtót. Bence látta, hogy a rádió után nyúl.

Az utcának azon az oldalán háromemeletes tömbházak álltak; földszintjeiken üzletekkel és a postahivatallal. A kirakatokat kivilágították ugyan, ám kandeláberek csak az utca túloldalán voltak, így itt meglehetős félhomály uralkodott. A posta kétszárnyú üvegajtaját kívülről egy vízszintesen gördíthető vasrács is védte az illetéktelen betolakodók ellen, és Bence gyanította, hogy riasztókészülék is van valahol odabent.

Popeye két lépcsőházzal a postahivatal előtt parkolt le. Bence, amint kiszállt, a házfalhoz osont. Rettenetesen kíváncsi volt, és dühítette, hogy Popeye egyszerűen kirekesztette ebből a kalandból. De azt is tudta, hogy amíg el nem tűnik a közelből, a rendőr ígéretéhez híven nem kezd hozzá semmihez. Az is lehet, hogy megvárja az erősítést. Mindegy, az a lényeg, hogy el kell hitetnie vele, hogy ő, Bence már nincs itt.

A háztömb mintegy ötven méterrel odébb ért véget. Bencének, mintha az intézetbe tartana, be kell kanyarodnia a sarkon. Aztán persze természetesen meglapul, és kivárja a fejleményeket. Az is lehet, hogy semmi sem történik, elvégre véletlenül is parkolhat egy autó a postahivatal előtt. Nincs abban semmi. Amennyire Bence az esőfüggönyön keresztül kivehette, nem ültek a kocsiban, a postai ajtórács is a helyén volt, és fény sem szűrődött ki a helyiségből.

Amikor befordult a sarkon, azonnal megtorpant, és ledobta táskáját a földre. Az eső végigverte meztelen felsőtestét, de nem érdekelte, így is csurom vizes volt már tetőtől talpig. Magára ráncigálta átázott ingét, aztán lekuporodott a földre, és kidugta fejét a ház sarka mögül.

Popeye-t láthatóan idegesítette az eső. Felhúzott vállakkal sietett a gyanús kocsi, egy 1500-as Lada felé. Egyik kezében gumibotját szorongatta, a másikban pedig egy rúd alakú zseblámpát.

Bence a rendőr után eredt. Óvatosan, összegörnyedve osont, és talán tíz lépést tehetett meg, amikor hirtelen valamennyi kirakatban elaludt a világítás. A fiú levetette magát az aszfaltra (a ruhájának már teljesen mindegy volt), és a házfal tövéhez lapult. Tisztára, mint a krimikben! – gondolta.

Popeye azonban meg sem rezzent a váratlan sötétség miatt.

Bence felugrott a földről, és előrébb óvakodott.

Popeye odaért a Ladához, felkattintotta zseblámpáját, és bevilágított az autóba.

Akkor történt.

Belülről valaki egyszerűen kinyitotta a postahivatal bejárati ajtaját, majd félrerántotta a rácsot.

Popeye a zaj felé fordult.

Bence megtorpant. Látta, amint egy alak kilép a postáról, valami hosszúkás tárgyat szorongatva a kezében. Aztán meghallotta a dörrenéseket. Olyan gyorsan követték egymást, hogy nem tudta megszámolni, mennyi lehetett.

Popeye-jel valószínűleg már az első lövedék végzett. A fejét találta el, leszakítva arcának nagy részét. A rendőr teste összerándult, majd a szinte egyszerre érkező találatok hatására a Ladának csapódott. A gumibot kirepült a kezéből, és valahol az úttest közepén csattanva ért földet. Rúd alakú elemlámpája a járdához csapódott, néhányszor körbefordult a tengelye körül, élesen megvilágítva a sűrűn hulló esőcseppeket.

Bence dermedten, hitetlenkedve bámulta a jelenetet. Aztán felszakadt belőle az ordítás.

– Popeye!! – A döbbenet szinte eszét vette. És ahelyett, hogy elfutott volna, rohanni kezdett a posta felé.

A fegyveres alak megperdült, és Bencére emelte a fegyverét. A fiú, ahogyan közeledett feléje, látta a torkolattüzet és hallotta a robbanásszerű hangot, majd a lövedékek fütyülését a füle mellett. De nem érdekelte, mert nem gondolkodott.

Popeye teste a kocsi motorházának tetejére vágódott. Amikor Bence odaért, majdnem rosszul lett a rendőr arcának helyén lévő esővízzel kevert véres masszától. A túloldali kandeláberek fénypászmáinak gyér fénye szerencsére homályban hagyta a részleteket. Mégis, a látvány fogva tartotta néhány pillanatig a fiút, és erőnek erejével kellett elfordítania a fejét. Nem volt ura a gondolatainak, és nem volt ura a tetteinek sem. Kezei önállóan, az agyától függetlenül cselekedtek, amikor pillanatok alatt ráleltek a Popeye derékszíjára fűzött pisztolytáskára. Éppen feltépte a fegyvertokot, amikor hatalmas ütés érte a jobb vállát. Mielőtt összeroskadt volna, átfutott agyán a gondolat, hogy támadója fegyverében alighanem kiürült a tár, különben már agyonlőtte volna.

A következő pillanatban az ingénél fogva talpra rántották. Mire a durva kezek megfordították, már könnyezett a fájdalomtól.

– Most megdöglesz, kölyök! – Hatalmasra tágult, tébolyult szempárral találta szemközt magát. Tisztára, mint Joker, gondolta valahol a tudata mélyén, miközben agyának nagyobb részét lefoglalta a fájdalom feldolgozása. Támadója egyetlen kivehetetlenül eltorzult arcnak tűnt, amelyből áporodott cigarettafüst szaga áradt.

Bence könnyei fedezéke mögé próbált bújni, ám nem hatotta meg vele a férfit, aki bal kezével villámgyorsan szájon vágta a fiút, aztán keményen nekiszorította Popeye motorházon heverő holttestének.

– Kiürült a tár, kölyök – suttogta rekedten, Bence arcához hajolva.

Tudtam! Tudtam! – dübörgött a fiú agyában a gondolat, mintha nem volna más gondja. Bence a hajnali félhomályban csupán a férfi vonásait borító sötét árnyékot látta, amelyből órák múlva borosta lesz. Forró, dohányszagú lehelet csapott ismét az arcába.

Kinyitotta száját, hogy üvöltsön, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.

A férfi jókora bajonettet mutatott fel, ami talán egy Kalasnyikov géppisztolyhoz tartozott valaha. Elhúzta Bence szeme előtt a pengét, és a fiú füléhez illesztette.

– Válassz! – lehelte az arcába. – A fülcimpádat vágjam le előbb vagy az orrodat? Vagy a lábad között szabadítsalak meg valamitől?…– Rekedten felröhögött, és erősebben szorította a bajonettet Bence bőréhez. A fiú érezte, hogy kiserken a vére, és hirtelen az jutott az eszébe, hogy a tanév utolsó társadalomismeret óráján Balázs tanár úr felháborodva emlegette, hogy már a városban tartott heti vásárokon is árulnak gyanús alakok a szovjetek által itt hagyott fegyvereket, pedig az oroszoknak nem is volt a megyében laktanyájuk.

Aztán a gondolat szétrobbant, ahogyan a bajonett pengéje végigszántotta Bence arcát egészen az álláig, égő csíkot húzva maga után. Éppen, mint Popeye ránca, futott át a fiú agyán a gondolat, teljesen értelmetlenül. Aztán már csak sikoltani tudott. Sosem hitte volna, hogy képes ilyen hangot kiadni. Mozdulni sem bírt a férfi szorításában; tágra nyílt, eszelős tekintettel igyekezett követni a bajonettet támadója kezében.

Aztán meghallotta egy másik férfi hangját, aki nyilván akkor lépett ki a postahivatal ajtaján.

– Póker, te barom, megbolondultál?! Az egész várost fel akarod verni a lövöldözéssel?

Bence felnyögött. Póker?! Ki az a Póker? Úristen, csak nem Gotham City jött el hozzá?!

Az idegen hozzájuk ugrott, és megragadta a Pókernek nevezett fickó vállát.

– Mi az istent csinálsz?

– Megvan a cucc? – horkantotta az, hátrafordítva fejét.

– Meg… Atyaisten! Póker, te kinyírtál egy zsarut!

– Kuss!

A másik férfi rémülten hátralépett.

– Egy istenverte zsarut, Póker! Tudod, hogy mi lesz ebből?

– Fogd be a pofád!

És Bence hirtelen rádöbbent, hogy ez az utolsó alkalom, amikor megpróbálhatja megmenteni az életét. Nem várhat kegyelmet ettől a Póker nevű gyilkostól. Hidegvérrel meg fogja ölni, ahogy megölte Popeye-t is.

Most kell cselekednie!

Most, amíg a gyilkos megosztja figyelmét közte és a társa között.

A férfi a térdét nyomta Bence hasába, amíg félig hátrafordulva társával vitázott. A fiú nem bírt megmozdulni, levegőt is alig kapott. Tudatára mintha köd borult volna; már-már elsötétedett előtte a világ. Ajkából és az arcán ejtett sebből vér buggyant elő s mázolódott el az esőtől síkos bőrén. Jobb válla annyira sajgott a gyilkos ütése nyomán, hogy a karját egyáltalán nem tudta mozdítani. Pedig most tennie kell valamit! Cselekednie kell!

A gyilkos térde kíméletlenül fúródott Bence hasába, és ő már valahol az ájulás határán lebegett.

Póker félig hátra fordulva még mindig vitatkozott.

Mozdulj! – ösztönözte valami Bencét, agyának mélyén. – Menekülj!

Bal keze tétován elindult a motorháztetőn. Megérintette Popeye élettelen lábát, amely félig lelógott a kocsiról.

A pisztolytáska! Popeye szolgálati fegyvere! El kell érnie a pisztolytáskát!

Kinyújtotta a karját, amennyire csak észrevétlenül megtehette. Ujjai a rendőr térdét érintették.

Istenem, ez nem lehet igaz! Nem éri el!

Csak néhány centiméter hiányozhatott, Bence mégsem mert tovább mozdulni. Ha a gyilkos észreveszi, hogy miben mesterkedik…

Kétségbeesett erővel markolta a halott rendőr nadrágját, ám egyetlen milliméterrel sem jutott közelebb a fegyverhez. Lehetetlen, hogy elérje!

Nem igaz, hogy ezen múlik az élete! Nem, ez nem történhet meg! Vére dübörögve lüktetett fejében; úgy érezte, minden szívdobbanásával legalább egy liter távozik az arcán ejtett sebből. Torkában ökölnyi gombóc képződött, szemét elfutotta a könny. Haja égnek meredt, arcbőre, füle és tarkója kipirult, minden pórusából verejték szivárgott.

Talán ha megpróbálná közelebb ráncigálni magához a rendőr testét… Ha elég gyorsan és észrevétlenül sikerülne…

Egy hangot hallott; mintha fém súrlódna fémhez. Nem is figyelt volna fel rá, ám egyre erősebben, mind közelebbről hallotta… Mintha minden más zajt elnyomott volna… És akkor az ujjai egészen váratlanul ráfonódtak Popeye bilincsére. Hirtelen történt; maga sem tudta, hogyan. Egyik pillanatban még a rendőr nadrágját markolták ujjai, a következőben már a bilincset.

Egyetlen másodpercet sem gondolkozott. Fogalma sem volt arról, hogy honnan, de tudta, érezte, hogy a bilincs már nincs Popeye derékszíjához rögzítve.

Maradék erejét összeszedve meglendítette a karját, és a bilinccsel lesújtott a gyilkos fejére.

Nem a tarkóját találta el, ahogyan tervezte, hanem oldalt, a halántéka táján, és az ütés elcsúszott a férfi koponyáján. Bencéből üvöltés szakadt ki, ám ez a hang összemosódott a gyilkos ordításával.

A Póker nevű férfi megtántorodott, eleresztette Bencét, és a fiú lélegzethez jutott. Elhajította a bilincset, és bal kezével megtaszította a férfit. A gyilkos a társának zuhant és magával rántotta a földre.

Bence szabad volt!

Az utca végén csikorgó gumikkal és villogó tetőfénnyel akkor kanyarodott be a község másik járőrkocsija…

Kötetlen beszélgetés velünk 2023. április 15. 16:00

Kötetlen beszélgetés velünk 2023. április 15. 16:00

Kötetlen beszélgetés velünk

2023 április 15. 16:00

FMK Ferencvárosi Művelődési Központ és Színház

1096 Budapest, Haller u. 27.

FMK Ferencvárosi Művelődési Központ és Színház

Szeretettel várunk mindenkit a Kötetlen beszélgetés velünk találkozóra.

 

Program:

Az Aranymosáson túl, ahol arról beszélgetünk, a kezdő íróknak milyen lehetőségeik lesznek most, hogy a KMK felfüggesztette az Aranymosást.
 
Az áprilisi találkozó témája, hogy milyen lehetőségei vannak a megjelenésre egy kezdő írónak, kezdve az irodalmi pályázatoktól a magánkiadáson át a hagyományos kiadásig. Mellette érintjük az önmenedzselés lehetőségeit, hogy mit tehet az író a megjelenés előtt és után, hogy felfigyeljenek rá, ehhez milyen eszközök állnak rendelkezésére, mint közösségi oldalak használata, saját weboldal, reklámok stb.
 
Házigazda: Wágner Szilárd, Jakab Anita
FMK Ferencvárosi Művelődési Központ és Színház

Pataki Eszter és Pataki Krisztina: Amikor megtörik a jég | I. Regényíró pályázat

Pataki Eszter és Pataki Krisztina: Amikor megtörik a jég | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pataki Eszter és Pataki Krisztina: Amikor megtörik a jég című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Klasszikus felállás: két fiatal, akik vonzódnak a másikhoz, azonban nem merik megtenni az első lépést, ezért az ismerősök veszik kezükbe a sorsukat. Mondhatni klasszikus. Elvégre az az első lépés nem is annyira első lépés. Ráadásul a háttérben nem kizárólag a két fiatal romantikus érzelmei határozzák meg az egymáshoz való viszonyukat.

Pataki Eszter és Pataki Krisztina: Amikor megtörik a jég

romantikus YA

Üdvözöllek titeket újra itt a csatornámon! (pipa)

– Sziasztok, én Bori vagyok! Üdvözöllek titeket újra itt a csatornámon! Nem mintha bárkit is érdekelnék… Mégis kinek képzelem magam? Oké, ezt vegyük fel újra!

– Sziasztok, én Bori vagyok! Üdvözöllek titeket újra itt a csatornámon! Ezúttal az érzéseimet szeretném elmesélni nektek egy fiúval kapcsolatban. Egy fiúval kapcsolatban, akivel már öt éve nem találkoztam, és igazából többé nem is akarok, mert egy áruló, és gyűlölöm.

– Sziasztok, én Bori vagyok! Üdvözöllek titeket újra itt a csatornámon! Ezúttal az érzéseimet szeretném elmesélni nektek egy fiúval kapcsolatban. Egy fiúval kapcsolatban, akivel már öt éve nem találkoztam, mégis minden egyes alkalommal, ha rápillantok a közös képünkre, mélyen megérint a látványa. Uramisten, azok a fejek! Úgy vicsorítunk rajta, mintha bolondok lennénk.

– Milyen vidámak vagyunk azon a képen! Olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne, és azóta sincs oly kedves barátom.
Haha. Nem mintha másmilyen lenne…

– Talán még aznap, mikor összevesztünk, el kellett volna távolítanom a polcomról azt a fotót. Izomból neki kellett volna csapnom a falnak azt a csodaszép képkeretet, és acélbetétes bakanccsal addig tiporni a maradványokat a földön, míg az arcunk felismerhetetlenné nem válik a képen. De nem ezt tettem.
Helyette kint hagytam a polc egy jól látható részén, és már öt éve minden egyes alkalommal rápillantok, ha arra visz az utam. Néha-néha le is törlöm a port róla, tisztogatom. Olyan gonddal dédelgetem, mint a haragot a szívemben. És a csalódottságot.
Kell az a fotó, hogy emlékeztessen az árulásra. Hogy mindig emlékeztessen arra, hogyan halványult a kapcsolatunk, mint a csendesen halódó napé, melynek sugarai egyre gyérebbül melegítenek, mikor a nyár őszbe, az ősz pedig télbe vált.
Egy pillantás a képre, és belém nyilall a régi boldogság. Akkor egy pillanatig nagyon üresnek érzem az életemet…
Persze már megszoktam, hogy nincs velem, de lépten-nyomon, ha egy kéretlen hírbe botlok vele kapcsolatban, úgy érzem, még mindig nyújtanám érte a karom, hogy elérjem. Csak azt nem tudom, hogyha egyszer elérem, mit tegyek: pofozzak, vagy inkább simogassak.
Emlékszem – egy éve is van már –, amikor azon hóeséses napon hazaértem a suliból, és anyu mutatta nekem azt a cikket az újságban. Csak a szalagcímet olvastam el. “Baleset a jégen”. Pontosan tudtam, hogy kiről van szó. A szívem nagyot dobbant, és még percekig megbolondulva kalimpált. Alig tudtam legyűrni a késztetést, hogy repüljek hozzá, mint a galamb, hogy megkérdezzem, hogy van, hogy támogassam…
De nem tettem. Nem tettem, mert a harag erősebb a szeretetnél is.
És a haragom három év alatt mit sem csökkent, mi több, mint egy úr, beleült a lelkem legelőkelőbb páholyába, és én úgy ragaszkodom hozzá, mint kutya a félig megrágott csonthoz. Talán emiatt van, hogy két éve nem jelölöm vissza Facebookon sem.
Én… én annyira szerettem volna pedig! Komolyan! De az érzéseim egyszerűen az utamat állták! Azt mondtam magamnak, majd holnap visszaigazolom, utána pedig, hogy majd holnapután. És így lett a holnapok sokaságából két év, most meg már nem számít, mert ennyi idő után megkérdőjelezhetetlenül gáz lenne igazolnom az ismertségünket.
De ha mégis… ha valaha mégis találkoznánk, és azt mondaná, hogy folytassuk a barátságunkat onnét, ahonnan abbahagytuk, fogalmam sincs, mit felelnék…

– Ez egyszerűen borzalmas! – állítottam le a felvételt. – Tök zavaros! Béna az egész! Mikor a nyár őszbe majd az ősz télbe vált, blablabla. Mintha egy hülye verseskönyvből olvasnám! És mi ez a lelkes sziasztok beköszönés? Mintha nem csak tíz ember nézné a videóim, amiből kilenc a családom tagja. Azt hiszem, sosem fogok ebből pénzt keresni – dőltem bele az ágyamba reménytelenül.

Az anyám

– Mégis mit vársz? Ma elkezdesz videózni, aztán holnap már meg is keres a Microsoft, hogy promotáld a termékeit? Hadd világosítsalak fel, alaposan el vagy tévedve.

– Épp nagyban sminkeltem a tükör előtt, mikor anyu a rosszkedvem láttán megszólított, majd beszélgetni kezdtünk.

– De ez nem fair! Már fél éve elkezdtem, csomó munkám és időm van benne, és csak a családom nézi a videóimat! – fakadtam ki elégedetlenkedve – Ja nem, van még egy random odatévedt ember, hurrá, mindjárt be is nyomom az Örömódát!

– Az a kis Lőrinc lesz. Találkoztam az anyukájával a közértben, és mesélte, hogy a te videóidra alszik el esténként.

– Nagyszerű – sóhajtottam lemondóan. – Csak a családom nézi a videóimat, plusz még egy szerencsétlen kis nyomoronc, aki már az óvodában is belém volt esve, de akkor sem volt elég töke ahhoz, hogy ezt velem is közölje.

– Na és mikor töltöd fel az új videót? – kíváncsiskodott.

– Nem töltöm fel, túl személyes lett – jelentettem ki. Különben is, ha megnézné, a végén a fejébe venné, hogy még mindig nem sikerült kivernem Valentint a fejemből. – Amúgy sincs időm megvágni, sminkelek, aztán offolok.

– Már megint ahhoz a suttyóhoz mész? – kérdezett rá olyan lazán, mintha éppen csak az időjárás felől érdeklődne, nekem pedig azonnal felment a vérnyomásom. Hogy meri? Hogy meri suttyónak nevezni az egyetlen embert, aki így vagy úgy, de legalább törődik velem?

– Ő nem egy suttyó, hanem a párom, és szeretjük egymást! Különben is, te jó ég, ne beszélj így róla, neked támogatnod kéne engem, mivel az anyám vagy, és örülnöd az örömömnek! – akadtam ki.

– Jól van, na! Te tudod drágám, nem kell egyből keresztben lenyelni. – Mindig ezt csinálja, először kinyögi a keresetlen véleményét, jól elrontja a kedvem, utána meg mentegetőzik, hogy ő aztán nem úgy gondolta. És persze még neki áll feljebb, ha megsértődök.

– Igen, pontosan, jól mondod. Én tudom. És pont te ne oktass ki engem, neked van suttyód! – Ideges voltam, mert anya már abban a szent pillanatban felhúzott, mikor suli után betettem a lábam a lakásba. Vagyis nem is anya volt a tettes – ő csak közvetett módon –, hanem inkább Gergő. Na, ő az igazi SUTTYÓ. Csupa nagybetűvel. „Milyen volt a suli?” Ott pöffeszkedett a konyhaasztalnál anyám mellett, és halál nyugalommal iszogatta a kávéját, mintha az égvilágon semmi más dolga nem lett volna a megvilágosodáson meg a nirvánába való eljutáson kívül.

Értitek, szinte még csak egy kölyök, de már beszél itt nekem a magas lóról, mintha az apám lenne. Persze én erre beszóltam neki valamit flegmán, mire anya rám szólt a modorom miatt. Majdnem én is rászóltam az ízlése miatt. Az a kis csíra a fia lehetne!

Persze hozzá vagyok szokva anyám dolgaihoz. Már nem lep meg, ha az iskolából hazaérve egy tök új faszit találok a nappaliban, a konyhában, vagy éppen a két lába közt. A gyári munkástól kezdve a menedzseren át az állatorvosig mindenki megfordult már nálunk, akarom mondani anyám hálószobájában, de azzal, hogy két hónapja egy suttyó húszéves asztalostanonc bájgúnárban találta meg az igaz szerelmet, azzal nagyon nem tudok kibékülni.

Azt hittem, anyám már nem tud újat mutatni, de hát igen, mindig van lejjebb. A ribanckodást egyetemen oktathatná professzorként, szóval pont ő ne oktasson ki engem pasizásból! Főleg, ha nincs is oka rá. Kristóf igenis rendes, csak ez néha nem látszik meg rajta! Ezt mind meg is mondtam neki a képébe, mire így reagált:

– Jól van, értem én, nem kell most hirtelen a fejemhez vágni életem összes hibáját, csak tudod, hogy én mindig is Valentin párti voltam.

– De anya! – Már a hajamat téptem idegességemben. – Valentin már a múlt, érted? Gyerekek voltunk! Szakadj már le erről a témáról! – Nem hiszem el, hogy még most is folyton a nevét hajtogatja, mintha csak valami istenség lenne.

– Lehet, hogy a múlt, de attól még bármikor jelenné teheted – sejtette a szándékát. – Igazán felkereshetnéd.

– Én? Hahaha! – Itt egy tébolyult nevetést hallattam. – Soha!

– Lehet, hogy már régóta szüksége lenne rád.

– Akkor majd megkeres, a két lába, ha jól tudom, még megvan, ha biceg is. Egyébként, amikor nekem lett volna rá szükségem, akkor eltűnt, mint a kámfor, szóval nem is értem mit vársz tőlem. Különben is, el is felejtett már, azt sem tudja, hogy létezem. Soha az eszébe nem jutok.

– Honnan tudod?

– Ez, ez teljesen nyilvánvaló! Francba, most miattad elrontottam! – Ferdén húztam a tusvonalat idegességemben. – Miért kérdezgetsz róla folyton? Talán őt is meg akarod szerezni magadnak? – Már abban a pillanatban megbántam, ahogy kimondtam. Anyám mindig is tiszta szívvel, feltétel nélkül, őszinte szeretettel szerette Valentint, és azt hiszem, ő volt az egyetlen olyan ember az életében, akiről soha egyetlen rossz szó nem hagyta el a száját, erre én meg képes vagyok egy mondattal bemocskolni az egészet.

– Én csak… – egy pillanatig szóhoz sem tudott jutni döbbenetében. – Én csak azt szeretném, ha nem állna közétek olyan alantas érzelem, mint a harag.

– De én képtelen vagyok továbblépni.

****

Üres óráimban néha azon gondolkozom, vajon mi lehet vele. Anyu szerint ekkora sérülés után kizárt, hogy valaha folytassa a korcsolyázást. Legalábbis versenyszerűen. Vajon hogy viselheti?

Gyengébb pillanataimban megszakad a szívem, ha elképzelem, milyen érzés lehetett neki elveszíteni azt a dolgot, ami olyannyira éltette, hogy még a gyönyörű baráti kapcsolatunkat is képes volt feláldozni érte. Sötét pillanataimban viszont valamiféle gonosz elégtételt érzek, ezért pedig rendre irtóra szégyellem magam.

De vajon, ha a lutzok meg rittbergerek varázsa lehull róla, néha azért az eszébe jutok? Vajon érez bármiféle megbánást amiatt, ami történt, vagy végleg elfelejtett, s nem vagyok számára más, mint egy név a múltból, amihez már nem kötődnek érzések? Vajon széttépte a közös képeinket? Vajon elfelejtette a közös emlékeinket? Vajon fel tudja még idézni a beceneveinket, amiket egymásnak adtunk? Vagy számára egyáltalán nem jelentett annyit a barátságunk, mint nekem?

****

Ha valaha az életben még összefutnánk, vajon hogyan reagálnék? És ő hogyan reagálna? Elfordítaná a fejét, és vért izzadva próbálna úgy tenni, mint aki észre sem vett? Vagy közömbösen odaröffentene egy mezei sziát? Esetleg összepillantásunk mélyen a szívébe markolna, s mintegy varázsütésre, tódulna az agyába az összes szép emlékünk megható hegedűs-zongorás könnycsalogatós zene kíséretében? A közös nevetések, a ki kivel hogyanozások, amikor az erotikus helyett véletlenül egzotikust olvastam. Vagy az, amikor leesett az ágyról, és én ezen annyira röhögtem, hogy a málnaszörp a pofámból gejzírszerűen tört föl, és áztatta el a fehér ingemet. Persze aznap volt az évzáró, az pedig az egyetlen ünneplő ruhám…

Vajon olyan lenne, mint a mesékben? Látom is magam előtt a nagy találkozást. Érzelmektől elcsukló hangon köszönne nekem, s utánam fordulna, mikor elhaladok mellette az utcán, de ő nem a hátsómat stírölné, mint Kristóf általában, hanem a hosszú hajam lobogását, amint a pajkos szél kacéran bele-belekap és… najó, ez túl klisés és romantikus, én meg nem vagyok az a romantikus fajta, aki akut fangörcsöt kap már egy helyes fiú puszta mosolyától is. Így is tök gáz, hogy egy olyan srácról írok, aki tök semleges nekem, és akire soha nem is gondolok, csak üres óráimban, amikor épp rettenetesen unatkozom, és nincs jobb dolgom.

****

Nagyon örültem, amikor a sminkelés után leléphettem végre otthonról. Anyámnak azt mondtam, estére hazajövök, de már elköszönésünk pillanatában pontosan tudtam, hogy Kristóf után apához megyek, és nála is töltöm a hétvégét, és biztos, tutibiztos, hogy nem vele meg a kisgyerekkel fogok közösen családi programokban részt venni. Annál még apuval is jobb társasozni. És ez nagy szó.

Kristóffal az élet

A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni, ezt már eddig is tudtam. De az, hogy ezt a tulajdonságukat a tinédszerkorukra sem sikerül kinőniük, és ítélkeznek csupán a fantáziájukra meg a rosszindulatukra támaszkodva, az eléggé elkeserítő.

Engem tizenhároméves koromban könyveltek el kurvának, és ezt a bélyeget azóta is viselem. A skatulyámat egy gonosz, az acélnál is erősebb anyagból kovácsolták, és én képtelen voltam kiszabadulni belőle, bárhogyan erőlködtem is. Persze mára már úgy-ahogy hozzászoktam, de azért még mindig nem kellemes találkozni azokkal az ítélkező, lenéző pillantásokkal. Pedig ott vannak mindenhol. A suliudvaron. A folyosókon. Az osztályteremben. Az utcán. Mintha bármelyik pillanatban leköphetnének. Csodálom, hogy még nem lógatták a fejemet bele a sloziba, mint az amerikai tinifilmekben.

– És miért kapom mindezt? Azért, mert ítélkezni könnyebb, mint együtt érezni. Mert nincs annyi empátia bennük, hogy legalább késztetést érezzenek a dolgok mögé látásra, és inkább hódolnak a közös utálkozás közösségápoló szokásának. Mivel sajnos én vagyok e közös gyűlölet tárgya, cseppet sem vigasztal a tudat, hogy ezáltal egyfajta pozitív, csapatépítő szerepet töltök be. És mindezt miért kapom? Mert a szüleim anno elváltak, magam alatt voltam, Varga tanár úr pedig segített nekem. De csak segített. Most komolyan, hogyan lehet realitása annak, hogy a tanár úr egy pedofil perverz, én meg egy ribanc? Tényleg olyan reális, hogy tizenháromévesen azért kaptam ötöst évvégén, mert történt valami köztünk? Ó, te jó ég…

– Aha-aha, értem. – Miközben magyaráztam, Kristóf láthatólag nagyon máshol járt.

– Nem is figyelsz rám!

– De figyelek. Mit eszünk ma vacsira?

– Azt mondod, figyelsz rám? Na, akkor miről beszéltem eddig? Ó te jó ég, te baromira semmire sem figyeltél! – fakadtam ki felháborodva.

– Jó, tudod, hogy van ez, amíg a nők locsognak össze-vissza, addig én fontosabb dolgokon gondolkoztam.

– Mint például a vacsorán? Az neked fontosabb, mint az én lelkivilágom? Szerinted locsogok össze-vissza? Konkrétan kiöntöttem neked a lelkem, te meg itt ledegradáltad fecsegéssé! Feláldoztad a vacsora oltárán!

– Most meg mit forgatod ki a szavaimat? A hülye tanárodról beszéltél, de azt már ezerszer kitárgyaltuk.

– A locsogás-fecsegésen nincs mit kiforgatni, cseszd meg! Szerinted amiket mondok, az csak locsogás-fecsegés! Tök komoly dolgokról beszélek, de te ahelyett, hogy kinyitnád a szíved, vagy legalább a füled, jössz valami idióta sztereotípiával a nőkről. Tudod, mi ketten egyáltalán, de egyáltalán, de egyáltalán nem értjük meg egymást!

– Most meg te vontál le szar következtetést.

– Miért, megértjük egymást? Én azt várnám el a barátomtól, meg szerintem minden normális, egészséges értékrendű lány azt várná el a pasijától, hogy támogassa, hogy értse meg, vagy ha nem is érti meg, legalább tegyen úgy, mintha megértené, és próbálja vigasztalni, de te még csak meg sem próbálsz megérteni, mert a figyelmedet olyan elementáris dolgok töltik ki, mint például a vacsora. De, ne, ne szólj közbe, ez nem egyszeri eset! Emlékszel, amikor egy csomót pofáztam a múltkor, már nem emlékszem miről, és te öt perc után megkérdezted, hogy ja, hozzám beszélsz? Vagy amikor egyszer megdicsértem az új pulcsidat, mire te automatikusan válaszoltál nekem, hogy „köszönöm fizetnék”, mintha egy pincérnő lettem volna!

– Most mit vagy úgy oda? Megszokás. Legalább én szoktam fizetni – nevette el magát, mire feladtam.

– Látod, most sem jön át, hogy mit is akarok mondani, viccet csinálsz belőle! – fakadtam ki, és mint mindig, most is önkéntelenül az jutott az eszembe, hogy Valentin biztos megértene. Legszívesebben ezt is hozzávágtam volna, de nem akartam balhét.

– Valentin biztos véresen komolyan venné – felelte, mintha csak olvasott volna a gondolataimban…

– Igen, bizonyára. Mint minden normális srác.

– Akkor én szerinted nem vagyok normális srác.

– Hát nem – világosítottam fel sértődötten, mire beállt a tücsökciripelés.

– Oké, ne haragudj, hogy nem figyeltem! – próbált végül kiengesztelni néhány másodperc elteltével. – Tényleg nagy köcsögök az osztálytársaid, csak szarni kell rájuk jó magasról.

– Most csak azért mondod ezt, hogy ne hagyjalak el Valentinért?

– Pff, attól nem félek. Csak attól, hogy nem lesz szex ma este.

– Áh, szóval erről fúj a szél – szóltam meg, de nem bírtam visszatartani a nevetésem. – Akkora egy idióta vagy, atyaég!

****

Szilivel ambivalens a viszonyunk. Harcolunk és békét kötünk, gyűlöljük egymást, mégsem tudunk a másik nélkül élni.

Mindkettőnknek szükségünk van egy személyre, akihez ragaszkodhatunk ebben a gonosz világban, ha már a családunkhoz nem tudunk. Hogy szeretem-e? Szili befogadott. A kezét nyújtotta, amikor hátat fordított nekem a világ, amikor a “kurva” és “ribanc” jelzők úgy záporoztak rám, mint esőcseppjei a hirtelen jött nyári zivatarnak. Fény volt a sötétségben. Oázis a sivatagban. Egy szelet szikkadt kenyér az éhező kezében.

Kicsit olyan ő nekem, mint egy otthon, melynek négy fala elrejt engem a csúfolódók mocskos pofájától, és azt hiszem, ezért örökre hálás leszek neki. De hogy szeretem-e? Régen még szerettem, de ma már csak ragaszkodom hozzá, mint néhai kóbor kutya a megmentőjéhez.

Ha ő nem lenne, nem tudnék hova menni, amikor éppenséggel elegem van az ősökből. Mert barátaim azok aztán nincsenek. Nem mintha annyira bánnám. Mostanában már igazán nem bánom.

Kiváló lakberendező módjára rendezkedtem be a skatulyámban, és azt kell, hogy mondjam, jól érzem magam benne. A boszorkány, aki kívülről szép ugyan, de belül rothad. Ha valaki sokat hallja másoktól, hogy ő milyen ember is valójában, egy idő után elhiszi, és már-már rá is erősít erre.

Írói weboldal készítése sablon alapján

Írói weboldal készítése sablon alapján

Írói weboldal készítése sablon alapján

Tedd elérhetővé a nagyközönség számára az írásaidat, oszd meg a gondolataidat, értesítsd őket a közelgő eseményeidről, engedj betekintést a készülő regényed munkálataiba.
Egy saját domainnel rendelkező weboldal előnye, hogy az interneten bárki számára elérhető információkat tartalmaz, így nem pusztán azok bukkanthatnak rá az íróra és könyveire, akik egy adott közösségi oldal (Facebook, Twitter, Instagram) vagy publikálási felület (Wattpad) tagjai. Az internetes keresők (Google, Bing, Yahoo!, DuckDuckGo stb.) számára láthatóvá válik a tartalmuk.
A saját, önálló weboldal összeköthető hírlevél szolgáltatással, így a követők minden fontos információt megkaphatnak, nem maradnak le semmiről, főleg nem az új könyv megjelenéséről, az akciókról, könyvbemutatókról.

A weboldal készítésébe az alábbiak tartoznak bele:
Alap elrendezés, menü, kategóriák létrehozása, képi anyag optimalizálása. Igény szerint az oldal kezelésének megtanítása, így a későbbiekben képes leszel saját tartalmakat, menüket létrehozni, a képeket a bejegyzésekhez méretezni és optimalizálni.

Eddigi munkáink: