A varázslat oly láthatatlanul van jelen életünkben, mint az életet biztosító levegő, s mégis oly csillogva, mint a reggeli harmat. A világ létezése óta jelen van, de az idő előrehaladtával egyre kevesebben tudtak róla. Az évezredeken át tartó vérengző csatározások után a mágia világa jobbnak látta, ha emberi szemnek láthatatlan lesz ez az erő. Varázslattal elhatárolt dimenzió különítette el e két világot. Napjainkban a mit sem sejtő emberek a világ minden táján együtt élnek vele, mégsem tudnak róla semmit. Ahogyan Jenton városában is. Jenton egy kisváros volt, az Agani-tó partján, mely bíborvörös színétől volt jellegzetes. Kicsi és barátságos város volt ez, ahhoz viszont elég nagy, hogy az emberek mellett más teremtmények is éljenek szépen csendben, a maguk kis titkaival. Szombat reggel volt. A hajnali fény még éppen csak elnyújtotta az árnyékokat a sötétséget felszámoló szürkületben. Egy-két elhaladó autó jelezte csak, hogy ilyenkor sem teljesen kihalt minden. A tömblakások emeletein már érzékelhetőek voltak az első sugarak. Egy ilyen kis szemtelen kúszott be a függöny résein át, egyenesen Emma szeméhez. Elmormolt egy halk ébredező szitkozódást, miközben mobilja már vadul rezgett.
– Jól van, már fent vagyok – morogta még mindig csukott szemmel, kezével a készülék után kutatva az éjjeliszekrényen. Lelökte a teásbögréjét, mert miért is ne?! A következő talán az ébresztőórája volt. – Ez nem az én napom lesz – sóhajtotta, miközben megpróbált szemhéjával győzedelmeskedni a gravitáció felett, fejét még meg sem próbálta megmozdítani. És lám a telefonja is meg lett, csak éppen nem az éjjeliszekrényen, ahogy emlékezett, hanem az ágyán a párnája alatt. Egy rakás Messenger üzenete érkezett legjobb barátnőjétől. Leginkább izgatott, boldog emojikat küldött. És már hívta is. – Korán van még te bánat! – nyögött bele keservesen telefonjába Emma.
– Ugyan már nyuszifül, hét ágra süt a nap – csicseregte lelkesen Mia. – Milyen nap van ma? Na milyen?
– Szombat kora reggel – kínlódott. El sem hitte, hogy lehet valaki hajnalban ennyire fellelkesedve. Ő kora reggel félkómásan utált mindent és mindenkit.
– Hát ez az! Szombat van – lelkesedése határtalan volt. – És mi van szombat este?
– Este? Baszki, még csak hajnal van, ha az este érdekel, hívhattál volna később is! – kiakadt, mint a taxióra, de legalább felkelt, legalábbis, ha egy enyhe fej megemelést nevezhetünk annak.
– De nem bírok magammal – nevetett Mia. – Amúgy is, jó tündér létedre eléggé bunkó vagy – jegyezte meg panaszkodva.
– Te pedig Cupido lánya vagy, nem a felkelő Napé – emlékeztette kicsit morcosan Emma.
– Pedig mekkora buli lenne, úgy fénylenék, rám sem bírnátok nézni – álmodozott a lány.
– A forróságról nem is beszélve. Rendezhetnél grillpartit – nevetett Emma. – Na te kis fénygolyó, mi lesz este? Azon kívül, hogy sötét?
– Hát a Fly koncertje! El sem hiszem, hogy elfelejtetted! – tett szemrehányást barátnőjének. Emma el tudta képzelni maga elött, ahogy Mia szemeit forgatja.
– Oh! – hát leesett, és rohadt nagyot koppant a felismerés. Pedig pontosan ő volt az, aki felvetette az ötletet egy héttel ezelőtt.
– Te mondtad, hogy le akarod csekkolni az énekest – folytatta kissé szemrehányóan Mia. – Most már nem táncolhatsz vissza! Jössz velem vásárolni! Egy óra múlva nálad vagyok – dalolta, majd belecuppogott a telefonba. Emmának csengett a füle.
– Legyen – adta meg magát, előbb szabadul. Gondolta ő. De rosszul gondolta. Mia fél óra múlva már az ajtaján dörömbölt. – Szülinapodra órát kapsz – nyitotta ki neki az ajtót, kilogó fogkefével a szájában. Mia egyenesen ráugrott.
– Úgy hiányoztál! – ölelte körül Emma nyakát.
– Tegnap lent voltál nálam a boltban – értetlenkedett a lány, miközben próbált levegőhöz jutni anélkül, hogy benyelné a fogkeféjét.
– De az tegnap volt – nézett rá szemrehányóan Mia, miközben elengedve barátnőjét durcásan csípőre vágta a kezét.
– Mi lesz veled, ha lesz egy pasid? – gúnyolódott a lány.
– Sosem hagylak el egy pasi miatt sem – meresztett rá bociszemeket Mia. Hát ennek nem igazán lehetett ellent mondani.
– És mi van a Fly dobosával?
– Anyám az a pasi, de jól néz ki! – olvadt el a gondolatra. Emma felnevetett. Na erről ennyit! Visszament a fürdőbe befejezni a fogmosást. Közben barátnője már kirámolta a gardróbját.
– Nincs egy normális göncöd sem – tett szemrehányást, mint mindig, mikor letámadta a cuccait. Kezébe akadt egy bugyi. – Te jó ég! – sikított fel meglebegtetve Emma előtt. – Mi ez a borzalom? Ennyi anyagból kijönne vagy húsz másik. Ez egy baromi nagy sátor – szörnyülködött. – Nagyanyám sem hordott ilyet – eljátszotta az ájuldozót.
– Lehet, hogy nem szexi, de kibaszott kényelmes – kapta ki a kezéből alsóneműjét.
– Pasi riasztó – húzta még mindig a száját szörnyülködve Mia. – Ennyi erővel ráírhatnád, hogy „Vigyázat, zárdába vonulok!” – kezével illusztrálta a méreteket. Mi tagadás, csak karja hosszúsága akadályozta meg abban, hogy nagyobbat mutasson.
– Jelenleg nincs kinek tetszelegjek. Van épp elég bajom e nélkül is – forgatta a szemét Emma.
– Mindig ezt mondod. Épp itt az ideje, hogy kezelésbe vegyelek – vágta csípőre a kezét határozottan, hátra vágva hosszú, göndör fürtjeit.
– Akkor kérem a hajad – markolt bele az aranybarna loknikba.
– Van sajátod – nevetett Mia. Emma sóhajtva kötötte fel hosszú szőke haját, ami olyan egyenes volt, akár a cövek. Semmi hullám. Semmi lokni. Egy árva kis huncut görbe tincs sem. – Na induljunk! Le kell cserélnem a literes mamabugyidat – karolt bele nemet nem tűrően, elragadó mosollyal az arcán.
– Vehetünk új cuccokat, de a mamabugyimat békén hagyod! – húzta fel az orrát Emma, majd elindultak a belváros üzletrengetegébe. Meleg volt, a forró nyári napsütés perzselte a bőrüket. Ennek ellenére sokan járták az utcákat. Egy enyhe lengedező szél volt csupán a támaszuk. A séta hosszúnak bizonyult. Boltról boltra jártak. Már annyi táskájuk volt, ki sem látszottak belőle. Mia olyan fehérneműket választott, Emma már csak a gondolatára is belepirult. Hát igen, Cupido lánya nem volt szívbajos, ha a nőiességről volt szó. És egy nő igenis legyen nő! Még ha nincs is kinek megmutatnia! Természetesen Emma is szerette a szép holmikat, csak nem igazán érezte magáénak. Eddig csak saját magának kellett megfelelnie, és ahhoz nem volt szükség csupa csipkére.
– Ó, nyuszifül! Ide be kell mennünk! – ugrándozott csillogó szemekkel Mia, mint a gyerekek karácsonykor. Emma ki sem látott a szatyrok mögül.
– Szerintem már így is túlléptem a tíz éves keretet – nyögte, miközben próbált egy rést vágni magának, hogy lásson is valamit. Szemei elé egy hófehér habos-babos csoda került a kirakatban. – Arról sem tudtam, hogy van pasid. Mégis mikor akartad elmondani, hogy férjhez mész? – döbbent le Emma.
– Ugyan te kis butus – kacagott fel Mia. – Nem esküvői ruhát nézünk, hanem egy kisestélyit – táncolt be máris az üzletbe. Hát így esélye sem volt tiltakozni. A világ összes fájdalmával, és annál is több szatyorral követte barátnőjét az immár sokadik üzletbe. És mi a jó az ilyen üzletekben? Hát a kanapé, és az ingyen pezsgő. Emma fáradtan szabadult meg holmijától és ledobta magát a vendégeknek fenntartott kényelmes, hófehér kanapéra.
– El sem hiszem, hogy erre rávettél – nyöszörgött.
– Nem tudsz ellenállni a csáberőmnek – vigyorgott rá pimaszul Mia, miközben már bele is bújt egy smaragdzöld minibe, mely pontosan passzolt szeme színéhez. Lélegzetelállítóan kiemelte nőiesen telt idomait. Emma nem győzte csodálni. Miának jutott a szép lokni, a nagy mell és a formás fenék. Minden irigység tárgya.
– Olyan gyönyörű vagy! – sóhajtott áradozva Emma. Mia elégedetten szemlélte magát a tükörben. Majd oda fordult hozzá.
– De te még gyönyörűbb leszel a ruhában, amit kiválasztottam neked – húzta fel kezénél fogva Emmát, majd betessékelte a próbafülkébe.
– Na ne szórakozz! – rökönyödött meg a lány, mikor meglátta a kiválasztott ruhát.
– Csak a menyasszonyoknak jár az ingyen pezsgő, szóval gyerünk bújj bele – kuncogott Mia, miközben behúzta a vaskos, bordó függönyt, majd a kanapéhoz táncolt. – Gyerünk! Gyerünk! Hadd lássam az én gyönyörűséges menyasszonyomat – tapsikolt lelkesen miközben kényelembe helyezte magát. Emma kelletlenül is belebújt a hófehér csodába. Úgysem úszta volna meg. Barátnője túlzottan akaratos személyiség volt. Meg hát lehet ez volt az egyetlen esélye viselni egy mennyasszonyi ruhát! Vállat vont. Mi baj lehet? Az önbizalom teljes hiányában, kissé félve lépett ki a próbafülkéből. Miának tátva maradt a szája az ámulattól.
– Istenem, olyan gyönyörű vagy! – kapta szája elé a kezét, ámulattal csodálva barátnőjét. A hófehér, hosszú, testhez simuló selyem kiemelte tökéletesen vékony alakját, hátát szabadon hagyva. Finoman rálátást engedett dekoltázsára, lágy eséssel. Körül ölelte kecses nyakát, s mintha a hófehér anyag csillogott volna. Mia nem tudta eldönteni, hogy a szemében lévő könnyektől, vagy esetleg maga az anyag volt ilyen. Mindenesetre előkeresett egy papírzsebkendőt könnyeinek. – Te vagy a legszebb menyasszony a világon – pityeregte meghatottan.
– Ugyan. Te sokkal szebb menyasszony leszel – lehelt puszit homlokára.
– Te nem látod azt, amit én – mosolygott Mia, miközben kihúzta Emma hajából a hajgumit, megigazította, majd a tükör elé állította a lányt. Emma nem ismert magára. Tényleg jól állt neki a ruha. Boldogsággal töltötte el, ugyanakkor szívfájdító is volt mindez. Egy jó tündér mások boldogságáért élt, nem a sajátjáért. Mindig is így élt. Mindig is ebben hitt. Most mégis összeszorult a szíve. Most először szerette volna saját magának a boldogságot. Vagy legalábbis egy kis szeletét. Szomorúan tekintett tükörképére. Egyetlen ruha képes volt ennyi fájdalmat magában rejteni. Fájó szívvel tudatosult benne a gondolat, hogy neki erre esélye sem lesz. Mia mintha csak olvasott volna a gondolataiban, mellé lépve átölelte a vállát.
– Essünk neki nyuszifül, itt az ideje valami csini mini rucit nézni neked is, amiben elcsábíthatod a jövendőbelidet – kacsintott rá barátnőjére.
– Legyen – mosolygott rá Emma. Elkönyvelte magában, hogy ez nem fog bekövetkezni, de miért is lett volna ünneprontó? Barátnője meg volt győződve róla, hogy mindenkinek jár a boldogság. Emma ezt meg akarta hagyni neki. Az ő kis rózsaszín világát. A világot, mely itt volt mellette, mégsem érte el.
– De esküdj meg nekem, hogy többé nem veszel fel literes bugyit, mert komolyan mondom teljesen tönkre vágja az összhatást – húzta el a száját, miközben Emma hátsóját stírölte.
– Esküszöm, ha találok egy hibbant pasit, aki képes akkora őrültségre, hogy elvegyen, akkor sátrat varrok belőlük – nevetett fel a lány.
– Jó nagy sátor lesz belőle – kacagott Mia is. – Na nézzünk neked valami szépet – vetette bele magát a ruharengetegbe…
Jake unottan hallgatta bátyja fejmosását ismét. Még az utca kellős közepén, séta közben sem úszta meg az efféle terrort.
– Közel harminc évesen már igazán felnőhetnél! – ismételte önmagát határozottan Tom. Ő volt a nagytestvér. A nagy, és okos báty. Aki kiélvezve rábízott szerepét folyamatosan hangoztatta igazát. – Sosem lesz belőled felelősségteljes felnőtt, ha csak a zenélésnek élsz! – és csak mondta, mondta.
– Aha. – Jake már nem is igazán figyelt rá. Gondolatban már a következő dalt rakta össze. A vér kötelez. Ez talán nem is rossz cím. Gúnyos mosolyra húzta száját.
– Figyelsz rám? – morgott rá Tom.
– Persze – zökkent ki gondolataiból a férfi. Persze, hogy nem!
– Neked is az irodában kellene dolgoznod. Ne dobd a kukába a diplomádat! – folytatta szokásos monológját, miközben megállt az újságosnál, venni egy hírlapot.
– Nem mindenki alkalmas ügyvédnek. Nekem ez nem megy – sóhajtott Jake.
– Honnan tudod, ha meg sem próbáltad? – hajtotta össze az újságot Tom, majd az aktatáskájába rakta.
– Onnan, hogy már az egyetemen ki nem állhattam – húzta el a száját Jake.
– Ha valamit ki nem állhatsz nem végzed el kitűnőre – tett pontot a végére. Legalábbis szerinte. Tom okos volt. Ahogy Jake is. A különbség csak az volt, hogy Jake utált okos lenni, ő inkább az az álmodozó típus volt, amihez nem illett egy begyöpösödött ügyvédi karrier. Hát ez pech. – Kávé?
– Kösz, nem. Kint megvárlak – állt félre Jake az árnyékba, míg Tom bement kedvenc kávézójába. Nagy volt a tömeg. A jó idő mindenkit előcsalogatott az utcára. Jake csak nézte az embereket. Bámult maga elé a tömegben. Az esti koncert járt a fejében. Már nagyon várta. Nem tudta volna megmondani, hogy miért. Volt már jó pár fellépésük. Talán a legelsőnél érezte ezt az izgatottságot, mint amit ma. Gondolataiból egy üzlet zökkentette ki. Pontosabban az üzletben rejlő szépség. Életében nem látott még ilyen gyönyörű menyasszonyt. Menyasszony! Azaz foglalt! Francba! Mégsem bírta levenni róla a szemét. Nem bírt másra gondolni, csak arra, hogy a világ legszerencsésebb férfija az, ki magáénak tudhatja ezt a csodaszép tündért.
– Tündérszív – suttogta maga elé, fejében már lejátszódott a szerelmes dal.
– Mit motyogsz? – bukkant fel mellette hírtelen Tom.
– Semmit – jött hírtelen zavarba, maga sem tudta miért. Talán saját ki nem mondott érzései miatt. Gyorsan elhessegette gondolatait. – Beszéltél mostanában apával? – próbálta terelni a szót, miközben tovább haladtak útjukon.
– Talán még a múlt héten. Még mindig Kínában van az üzleti útján. Remélem nem hoz haza egy újabb feleséget – húzta el a száját Tom a gondolatra. Édesanyjuk halála óta hétszer volt nős. Míg mások kocsikat gyűjtöttek, addig apjuk a feleségeket. Először azzal magyarázta, hogy a fiúknak anya kell. Aztán már nem tudta mire fogni. A kérdésre pedig immár csak nevetve tárja szét a kezét. A boldogságot meg kell keresni! Szokta mondani. És ő erőszeretettel kereste. Tom ebben pedig nem látott mást csak kész anyagi csődöt. Ennyi válást! El sem tudta képzelni, hogy ő valaha is elvegyen valakit, hogy aztán vigye a fele vagyonát. De ő más volt, mint az apja. És Jake megint más. Hárman voltak háromfélék. Egy kívülálló meg sem mondta volna, hogy rokonok. És mivel csapongó apjára nem számíthatott, így Tom felelősségének érezte jó útra terelni testvére életét. Ha akarta, ha nem.
– Apánk sosem fog megváltozni – sóhajtott Jake. – Jut eszembe, mi is van azzal a nővel, akivel találkozgatsz?
– Julia? – húzta fel a szemöldökét meglepetten. Valószínűleg nem számított a kérdésre. – Semmi komoly. Két értelmes felnőtt néha megoszt egy üveg bort egymással. Ráadásul üzletasszony, így semmi szabadidő, semmi elköteleződés. Tökéletes.
– Hát ez nem hangzik túl jól. Hogy finoman fogalmazzak kicsit unalmas – jegyezte meg óvatosan bátyjának. Érzelem nulla. Akár egy jéghegy. Már megszokhatta volna. Tudat alatt azért mindig remélte, hogy talál magának egy olyan nőt, aki felolvasztja. Na de egy másik jéghegy ilyet nem tud!
– Felnőtt emberek vagyunk. A lángoló érzelmek a tinik világa. – vont vállat egyszerűen. Látszólag nem zavarta. Jake meg mert volna esküdni rá, hogy Tom tini korában sem lángolt senkiért. Biztosan nem! Mert aki egyszer lángra kap, abból nem lesz jéghegy! Maximum egy lávafolyam. De ha tartalékra vesszük, akkor is minimum egy kis parázs, szikra vagy valami. Csak nem jég! A maga hideg, kemény, megközelíthetetlen, dermesztő mivoltával.
– Ahogy gondolod – hagyta rá. Tudta, hogy bátyjának vannak érzései, de azt olyan mélyen elásta, hogy felszabadítására ő maga képtelen volt. És ezt sajnálta. Mégiscsak a bátyja volt, azt akarta, hogy boldog legyen, még ha a maga módján is.
– Nos akkor hétfőn egy interjú? – és csak nem adta fel.
– Elmegyek az interjúra, ha ma eljössz a koncertünkre – csillant fel az ötlet Jake elött. Lehet nem jó ötlet, de egy próbát megért. Tom nem válaszolt rögtön. Csak nézett rá. Komolyan fontolóra vette a lehetőséget. Jake látta lelki szemei elött a képzeletbeli kirakóst bátyja fejében.
– Rendben. – Tom nyugtázta, hogy mindenképpen jól jön ki az egészből.
– Akkor este csapatunk – vigyorgott Jake. Tom nem volt biztos benne, mit ért csapatás alatt, de bólintott. Végül elértek eredeti úticéljukhoz, a Tündér könyvesbolthoz. Fura! Gondolta Jake. Ma már eszében volt ez a szó. Érdekelte volna, honnan jött ez a névválasztás. Beléptek. A kinyíló ajtót csengettyű jelezte felette. Ez de bájosan régimódi! Mosolyra fakasztotta. Könyvek ezrei figyeltek le rá a szépen elrendezett polcokról. A pultban egy kedvesen mosolygó nő ült, szőke haját laza kontyba fogva, szemüvege lecsúszott az orra hegyéig, úgy olvasott. A csengettyűre felpillantott.
– Üdvözlöm önöket! Miben segíthetek? – hangja akár egy dallam, lágy és nyugtató volt.
– Jó napot hölgyem! Tom Miller vagyok, rendeltem egy könyvet, amit mára ígértek.
– Máris utána nézek – ejtett egy bájos mosolyt. Valószínűleg egy hátsó raktárt rejtett az ajtó, ahová belépett. Pár perc múltán már vissza is tért egy könyvvel a kezében. – Meg is van – mosolygott még mindig. Tom hírtelen elgondolkodott rajta, hogy nem állt még görcsbe a nő arca. Vagy lehet már így maradt, és nem is tud más érzelmet mutatni? Komoly gondolatok! – Készpénz, vagy kártya?
– Készpénz – felelte Tom, majd nyújtotta is az összeget. – A visszajárót tartsa meg!
– Milyen nagylelkű fiatalember! – dicsérte meg az eladó. – Szerencsés a felesége – villantott rá még nagyobb mosolyt. Tom olyan képet vághatott, mint aki citromba harapott, gyorsan hátat is fordított és elindult az ajtó irányába. Jake alig bírta visszatartani a nevetést, míg kifelé mentek az üzletből. – Köszönöm a vásárlást! Jöjjenek legközelebb is! – intett utánuk a nő.
– Majd küldöm a feleségemet – morgott az orra alatt Tom. Jakeből kitőrt a nevetés…
Emma szobája úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Ő pedig a csatatér kellős közepén állt felfegyverkezve egy tucat újonnan vásárolt fehérneművel. Mia nem viccelt, kivágta a cuccait. Volt, aminek megkegyelmezett, cserébe meg kellett ígérnie, hogy soha, de soha nem veszi fel. De a bugyik a kukában landoltak. Kényelmes életének ezennel vége lett, szíve szakadt meg miatta.
– Egy fehérnemű nem azért van, hogy eltakarja a dolgokat? – nézett át a csupa csipke melltartón.
– Ó, te kis butus! Pont arra van, hogy mindent megmutasson – kacsintott rá Mia huncutan. – És most el kell dönteni mit veszünk fel – lelkesedett. – Alig három óránk van már csak.
– Három óra? Általában tíz perc alatt elkészülök.
– Te meg az elkészülés az két külön fogalom. Te inkább csak magadra aggatsz valamit és ennyi. Az nem elkészülés, az áthidalás – tette csípőre a kezét szemrehányóan.
– Igaz nem nőies, de gyors és praktikus – vont vállat Emma egyszerűen.
– Ezeket a szavakat felejtsd el! Mostantól a kezelésem alatt vagy – vigyorgott Mia összedörzsölve tenyerét. Emma nem tudta eldönteni, hogy nevessen, vagy inkább fusson. Lehet jobban járt volna, ha inkább fut. Még egész nyugisan indult, majdnem egy órát ázott a kádban. A gyantázást megúszta, de ehelyett olyan helyeken is borotválnia kellett, amely helyek létezéséről eddig nem is tudott. Nőnek lenni igencsak macerás és melós. Ezt elkönyvelte.
– Ott kihagytál egy részt! – nézett rá szúrósan, ujjával a hadviselt területre mutatva.
– Nem gondolnám, hogy egy koncerten bárki a bokámat nézegetné – vonta fel a szemöldökét immár sokadik alkalommal Emma. De barátnője ellentmondást nem tűrő pillantásától máris felvette a harcot az ellenséggel. És végül megnyerte a csatát. Egy jeti mászott be a fürdőkádba, és egy csupasz csiga bújt elő az illatos habok közül. Furcsa, de találó gondolatok. Emma legalábbis jót szórakozott magán.
– Ugye tudod drágám, hogy te vagy a földkerekség egyetlen jó tündére, akinek nincsen még egy nyamvadt púdere sem?! – siránkozott Mia, miközben minden zugot átkutatott. Igen színpadiasan tudott szörnyülködni Emma egyszerűségén.
– Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki nem sminkeli magát – vont vállat, miközben felöltötte selyem köntösét, kilépve szobára nyíló fürdőszobából.
– Drágám! Még az üknagyanyád is sminkelte magát.
– Hát sosem voltam valami hagyomány követő – nevetett.
– De legalább van olyan saját holmid, ami tényleg szép – simította meg az aranyló selymet nagyot sóhajtva.
– Tőled kaptam tavaly karácsonyra.
– Tudtam, hogy jó ízlésem van – nevetett Mia. – Na nézzük a felhozatalt – esett neki a ruhakupacnak. Kezébe akadt az Emmának választott estélyiruha.
– Na abban biztos nem megyek koncertre! – emelte fel tiltakozóan a kezét.
– Tényleg túlzás lenne – sóhajtott lemondóan a lány. – Na jó, egy koncert. Lehet szexi, de ne túl elegáns, de azért nem is visszafogott – forgatta a ruhákat gondolkodva. – Mit szólsz ehhez? – vigyorgott rá, miközben magasra emelte a talált zsákmányt.
– Mi is ez pontosan? – pislogott rá Emma.
– Egy fűző. Nagyon szexi és sosem megy ki a divatból – mérte magához Mia. – Farmernadrággal tökéletes egy koncertre. Már csak egy csini magassarkú kell hozzá – lelkendezett.
– Tornacipő nem jó? – próbált alkudozni Emma, belegondolva a magassarkú cipő minden fájdalmába.
– Nem! – vágta rá ellenkezést nem tűrő hangon. Hát ez veszett ügy. Már a gondolatra is sajgott a lába. Ebből rezgő telefonja zökkentette ki. – Hadd találjam ki, most írt a szőke herceg, hogy elindult érted a fehér lovon – gúnyolódott Mia, persze egyből tudta, hogy barátnője szokás szerint a varázsapplikációt böngészi. A mai világban már nem volt menő a varázspálca. Fejlődni kellett a korral. És mire nem való egy okostelefon? Hát egy menő appban kontrollálni a varázslatot, és segíteni, ahol csak lehetett. A Kívánság pedig pont erre volt jó. Fura, de tényleg működött. Emma pedig segített, ahol tudott. Mindig, mindenhol. Miát lenyűgözte ez az erő, ami benne volt, ahogyan a kitartása és munkamorálja. Igen, lehetett ezt munkának is nevezni. És a munka volt az élete!
– Jake Millerre már igazán ráférne egy kis boldogság – bújt bele mobiljába Emma. – A kiakadás mérő majdnem a plafonon van, céltalanság és elveszettség pedig igencsak ingadozik – sóhajtotta. – Olyan a pasi, mint egy hullámvasút.
– Tudhattam volna, hogy megint a munka miatt megyünk valahova, és nem azért, hogy szórakozzunk! – csóválta a fejét Mia.
– De hiszen bulizunk is – pislogott rá ártatlanul.
– Drágám! Teljesen más, ha a munka miatt mész bulizni, vagy ha félreteszed a munkát és úgy mész bulizni – oktatta ki barátnőjét.
– Jól van na, ne haragudj! – ölelte át. – Ígérem legközelebb mindent félredobok és úgy megyünk el oda, ahova csak szeretnéd.
– Ezt már nem vonhatod vissza! – vigyorgott Mia.
– Nem fogom – ígérte.
– Na öltözz te kis munkamániás, így sosem fogunk elkészülni!
A Jégvirág egy kisebb klub volt a belvárosban. Elég felkapott helynek számított. A Fly tagjai először léptek fel itt. Eddig csak pár kisebb koncertjük volt, de már elég népszerűek voltak. Fiatal, jóképű pasik jó zenével. Mi kell több? Sok nő rajongott értük. Jake is kapta sorban az ajánlatokat szebbnél szebb ismeretlen nőktől, de egyre inkább beleunt ebbe az ürességbe. Az emberek furcsák. Lényegében így könyvelte el. Jake idegesen mászkált fel alá a színpad mögötti, fellépőknek fenntartott öltözőben.
– Nyugi már, biztos el fog jönni – mondta Mitch, az együttes dobosa, miközben az ütőket pörgette a kezében, lazán támaszkodva az asztalnál.
– Pont ez az. Még soha nem hallott minket játszani. Későn gondoltam rá, hogy mindenbe is bele fog kötni, csak hogy neki legyen igaza – akadt ki egy kissé Jake.
– Akkor miért hívtad meg? – értetlenkedett Rob, a basszusgitáros, majd egy felest nyomott Jake kezébe.
– Mert azt reméltem, hogy talán meggondolja magát – sóhajtott keservesen Jake. Lehúzta a kapott bátorító italt. Keserű volt, mint a bűn. Arckifejezése is erről árulkodott.
– Örök álmodozó vagy! – nevetett Dav, a gitár szerelmese, megpengetve néhány akkordot a széken ülve.
– Akkor csak annyit kell tennünk, hogy kibaszottul odatesszük magunkat – vigyorgott Mitch.
– Ahogy mondja, ne hagyd, hogy a bátyád ennyire feszélyezzen! – veregette meg a vállát Rob kacsintva.
– Menjünk, és zúzzuk szét a házat! – vigyorgott végül Jake is…
Emma kellemetlenül érezte magát a sok ember között. Még nem ivott eleget ahhoz, hogy feloldódjon tömegiszonya. Mia a pulthoz lépett, majd egy kis várakozás után egy koktélt nyomott a kezébe. Emma amilyen gyorsan csak tudta le is húzta. Barátnője elismerően bólintott, majd kézen fogta, hogy ne szakadjanak el egymástól, és már húzta is be a tömegbe, utat törve maguknak, hogy minél közelebb kerüljenek a színpadhoz.
– Úgy izgulok. Vajon élőben is olyan állat jó pasi a dobos? – lelkesedett Mia barátnője felé fordulva.
– Sokat nem csalhat rajta a kamera – mosolygott rá Emma.
– Neked melyikük jön be jobban? – kacsintott rá. Azt tudta, hogy a frontember miatt jött, mint a munkája részeként, de arról nem beszélt, hogy tetszene is neki. Ebben a pillanatban azonban elsötétült minden, a fények a színpadra összpontosultak. Fellépett a színpadra a Fly együttese. Mia megkapta a választ, Mitch valóban állat jó pasi volt. A maga bronzbarna bőrével, dús barna hajával, sármos kisugárzásával, kidolgozott izomzatával csak úgy vonzotta a tekintetét. S bár barátnője nem válaszolt, ahogy Jakere nézett, az mindent elárult. Ez nem csak munka volt. Lehet, hogy nem is tudott róla, de vonzódott a férfihez. Mia csak mosolygott. Ez még akár érdekes is lehet. A zene egyenesen beszippantotta őket, magával ragadva nem engedte el figyelmüket. Eszméletlen jó volt. Emma nem bírta levenni a szemét Jakeről. Egy magas, sportos férfi volt. Nem az a kétajtós szekrény típus. Széles vállai magára vonzotta a tekinteteket. Farmert viselt, feltűrt ujjú bordó fekete kockás inggel, melyet felül kigombolva hagyott. Jobb csuklóján egy vaskos bőr karkötő díszelgett. Igazán menő volt a maga egyszerű, de mégis szívdöglesztő megjelenésével. Rövid barna haja, sötétbarna szeme, s megnyerő markáns vonásai voltak. És a hangja! Az maga volt a szín tiszta libabőr! Magával ragadta az az erő, amit a színpadról sugárzott. Emma egész testében érezte a rezgést, mit a hangszerek keltettek benne. A dob és a gitár játéka volt ez. Minden egyes porcikájában érezte ezt a mindent elsöprő érzést. Fülében nem csengett más, csak az a mámorító, rekedtes hang, mely minden gondot elfeledtető drogként hatott rá. Telefonja értékei alapján nem egy ilyen pasira számított. Talán itt volt az ideje, hogy frissítse az appot. A Fly koncertje után egy másik zenekar vette át a stafétát. Mia örömittasan kapaszkodott Emma karjába.
– Annyira jók voltak! – mondta elragadtatva, csillogó szemekkel.
– Nagyon – mosolygott Emma is, még mindig egy kicsit kábultan az élménytől. – Iszunk még valamit?
– Naná! – vigyorgott rá barátnője. Lassan próbáltak kitörni a tomboló tömegből, egyenesen megcélozva a bárpultot. Míg Mia rendelt, addig Emma előkereste táskájából mobilját, tényleg nem ártott az a frissítés. – Esküszöm el fogom venni a mobilodat! – tett szemrehányást Mia.
– Bocsi, csak egy gyors frissítés és már el is rakom – mentegetőzött Emma.
– Úristen! Ott áll Mitch! – hüledezett Mia meglepetten, mint egy lelkes rajongó, egyenesen barátnője mögé pillantva.
– Hol? – fordult meg Emma, azonban beleütközött Jakebe, akinek itala ráborult a telefonjára. Emma élete lepergett a szeme előtt a hírtelen sokktól. Ez nem lehet igaz! Gondolkodás nélkül kifutott a bárpult melletti ajtón, ami a hátsó kijárat volt. Az épület mögötti kis sikátorba vezetett.
– Ne csináld ezt velem! Tönkre ne menj! – kérlelte mobilját, miközben letörölve próbálta magához téríteni. Egy jó tündérnek szüksége volt a varázspálcájára, ami Emmának a mobiltelefonja volt. Ezzel hozta létre a Kívánság nevű applikációt, ami most teljes mértékben lefagyott.
– Nagyon sajnálom! Ne haragudj! – lépett ki utána Jake.
– Az én hibám, nem tehetsz róla – nyugtatta Emma. Ő viszont a teljes kétségbeesés szélén állt.
– Tudok segíteni? Kifizetem – lépett közelebb bűnbánóan a férfi. Emlékezett rá. Hogyan is felejthette volna el? Ő volt az a szépség, aki ma teljesen elvarázsolta. Elég szerencsétlen bemutatkozás volt az ő részéről. De ha már így alakult nem tudott mit tenni. Egyáltalán nem bánta, hogy újra láthatta a titokzatos gyönyörűséget. Lélegzetelállító tengerkék szemeiben most zavart kétségbeesés látszott.
– Nem – rázta a fejét könnyes szemmel Emma. – Ez a mindenem.
– Hadd nézzem! – nyúlt lassan a telefonért. Segíteni szeretett volna. Szíve összeszorult a lány könnyeit látva. Nem szeretett volna mást, csak hogy mosolyogjon. Hogy boldog legyen. Azonban mikor hozzáért a telefonhoz az szikrázni kezdett. A szikrák pedig egyre nagyobbak lettek, mígnem csillámporrá váltak. Mindent beterített a mágia fénylő csillogása. A varázslat önálló életre kelt, lassan körbe fonta Jakeet. Mire Emma észbe kapott a varázs mobilja semmivé lett, Jake hűlt helyén pedig egy cuki kiskutya figyelt fel rá. Emma döbbenten kapta szája elé a kezét, talán még egy halk sikoly is elhagyta a száját.
– Basszameg! – a pánik hatalmába kerítette. – Most mi a francot csináljak? – mászkált fel alá kétségbeesetten. Nem hitte el, ami történt, hiába volt a szeme előtt. Élete legrosszabb rémálma teljesült. Elvesztette varázspálcáját, vele varázserejét, ráadásul kutyává változtatott egy vadidegent. Teljesen bemajrézott! Próbált erőt venni magán. Ha itt hagyja, valószínűleg sosem látja többet, és a varázserejének is lőttek. Nem tehetett mást, remegő kézzel felkapta a nyüszítő kutyust, s visszasietett Miához, aki a bárpultnál flörtölt épp Mitchel. – S. O. S.! – szólt oda barátnőjének. Mia látta barátnője kétségbeesését és a karjában egy kiskutyát?!
– Bocsi, de most mennem kell – dobott egy csókot a férfinak, majd Emma után sietett, aki már a kijárat felé vette az irányt. Majdnem utol is érte, mikor megbotlott és egyenesen egy öltönyös férfi karjaiban landolt. – Köszönöm – pislogott fel jóképű megmentőjére. Közben Emma visszafordult az esetet látván.
– Jól vagy? – rémüldözött Emma.
– Igen – egyenesedett ki a lány.
– Kutyát nem lehet behozni! – jegyezte meg hűvösen a férfi, majd otthagyta őket. Mia teljesen összezavarodott. Egy megmentő jéghegy? Na de mindegy is, gyorsan elhagyták az épületet. Fogtak egy taxit, és egyenesen Emma lakására mentek.
– Most már jó lenne, ha mondanál is valamit! Kié ez a kutya? – Mia semmit nem értett. De látszólag Emma sem. Lerakta a kutyust az ágyra, majd ismételten fel alá mászkált extrán kiakadva, magában motyogva érthetetlenül. – Emma Wilson! Szedd már össze magad! – szólt rá erélyesebben barátnőjére. Emma megtorpant. Könnyes szemekkel meredt Miára.
– Jake… – csuklott el a hangja.
– Mi van Jakeel? – értetlenkedett még mindig.
– Jake… – mutatott rá a kutyára remegő kézzel. Mia kezdte összerakni a képet.
– Te jó ég! – döbbent le ő is. – Ez mégis, hogy sikerült? – ült le a kis Labrador kölyök mellé.
Legutóbbi hozzászólások