Andy T. Miller: Klári ​és Claire | 1. fejezet

Andy T. Miller: Klári ​és Claire | 1. fejezet

részlet Andy T. Miller: Klári ​és Claire című könyvéből

– Anyu, el fogok késni, gyere már!

– Biztos, hogy eltettél mindent? Semmi nem maradt itthon?

– Minden megvan! Csak négy nap lesz. Mit fogsz csinálni, ha nyáron elmegyek két hétre? És ha felvesznek a Sorbonne-ra?

– Miért akarsz olyan messze menni?

– Te is tudod mennyit jelent ott tanulni!

– De nem is tudsz franciául!

– Gyorsan tanulok, olyan, mintha a véremben lenne a nyelv!

Az iskolában azt hazudta, hogy régóta tanul kazettákról meg eredetiben nézett filmekről. Nem mondta el, hogy amióta az eszét tudja franciául álmodik… Még hatéves is alig múlt, amikor örökre megtanulta, hogy senkinek nem beszélhet az álmairól.

Az utolsó percben értek a pályaudvarra, már mindenki felszállt. Gyorsan elbúcsúzott édesanyjától és a buszhoz szaladt. A kísérő tanárnő az osztályfőnöke volt, ő tanította a rajzot is. Azt követően, hogy a diákjai közül négyen is helyezést értek el egy művészeti pályázaton, francia nyelvtanfolyamot indított nekik. Láthatóan ideges volt Klári késése miatt, hatalmasat sóhajtott, amikor végre meglátta őt.

– Jó napot, Magdi néni!

– Már megint az utolsó pillanatban! Mondd meg nekem, miért kellett rám hoznod a frászt?

– Anyu nehezen enged el.

– Legközelebb mondj neki egy órával korábbi időpontot!

– Ez jó ötlet! – Klári idegesen felnevetett, és gyorsan elfoglalta a neki fenntartott helyet. Egyre jobban nőtt benne a várakozás miatti feszültség. Négy napos ismerkedő tábort szerveztek a párizsi kiránduláson részt vevő gimnazistáknak, ahol gyakorolhatják a nyelvet a művészeti táborozó francia diákokkal. Elhelyezkedett az ülésen, elővette a rajztömbjét és időtöltésként nekiállt vázlatokat rajzolni. Amint belemerült a munkába, előkúszott gondolataiban Julien arca. Talán már ezredszer is elkezdte lerajzolni őt. Róla álmodott múlt éjjel. Arról a hajnalról, amikor utoljára nézett fel rá a fasor végétől… Fekete hajából egy tincs a homlokába hullott, a szeméig ért már. Ráfért volna a nyiratkozás, de neki nagyon tetszett félhosszú hajjal. Integetettek egymásnak, mielőtt elindult a többiekkel a földekre. Az utolsó emléke róla… szerencsére aznap véget ért az álom a búcsúzásnál. Gyengéd, vágyódó mosollyal figyelte a papírt. A ceruza gyorsan mozgó hegye alatt láthatóvá vált a fiú arca, szemei, Klári emlékezett szégyenlős mosolyára, amikor átadta neki a gyűrűt… Azt mondta, hogy beszélt az édesapjával, megmondta neki, hogy szereti és engedélyt kért az udvarlásra… Hirtelen fékezett a sofőr, megrándult a busz, a lány fájó szívvel riadt fel az álmodozásból. A tanárnője a megkezdett rajzot nézte, Klári szó nélkül a mappába rejtette a lapot. Bedugta fülhallgatókat, elindította a zenét és becsukta a szemeit. Ritkán beszélt, akkor is keveset. Már megszokták.

Az egész utat az emlékeibe visszahúzódva töltötte, csak az egyik pihenőnél szállt ki néhány percre. Az utóbbi időben sokat gondolkozott a múlton. Egész kicsi korában még boldogan osztotta meg álmait a szüleivel, de hamarosan egy nagyon kedves és kíváncsi ember kezdte el faggatni. Ő bizalommal fordult felé és mesélt neki, az orvos pedig egyre furcsább dolgokat kérdezett tőle. Mesevilágnak, képzelődésnek nevezte az álmokat, kereste az okot, ami miatt „elmenekült” a valóságból. Gyógyszereket írt fel neki, amiktől elmaradtak az álmok, üres fejjel és kábán teltek a napjai. Gyorsan rájött, hogy jobban jár, ha inkább hallgat. Megtanulta elrejteni a szájában a tablettát. Borzalmasan keserű volt, de kibírta egy fintor nélkül, amíg valahol ki tudta köpni. Néha véletlenül mégis lenyelte, akkor ledugta a torkába az ujját, hogy kihányja. Több hétbe telt, de visszatértek az álmok. Abban a másik életben is éppúgy ősz lett, mint a nappaliban. Lisának, a pónijának született egy kiscsikója, ő elsőbe ment, a nővére Baby pedig ötödikes lett. Az álmok nélkül eltelt időszakra is emlékezett, a nyárra, az Angliában töltött hétre Merien néniéknél. Még majdnem egy évbe telt, mire sikerült elhitetnie mindenkivel, hogy már egyáltalán nem álmodik. Végre megszabadult a gyógyszerektől. Nem kényszerítették rá, hogy bevegye őket és egyre ritkábban kellett elmennie „beszélgetésekre” is. Elkezdett rajzolni. Nem beszélhetett senkivel, de a nappalai részévé kellett tegye az éjszakákat. Rettegett attól, hogy elveszíti az emlékeit, és velük együtt azt a másik életét. Az álmaiban lévő családját sajátjának érezte, jobban, mint az ébrenlétben élőt. Ott nem vette körül akkora feszültség, nem voltak elvárások csak szerető támogatás, biztatás. Amikor Maman leült vele tanulni az játék volt, ha az apja elvitte magával lóháton a birtokra, az meg maga a csoda és nevetés. A két kopó kergén játszva futott mellettük, csaholtak egész úton, nagy füleik mulatságosan liffegtek a levegőben. Emlékezett a szalma friss nyárillatára, a lovak csípős szagára, a kutyák érdes nyelvének a simogatására a kezén… Szeretett végigfutni a visszhangos folyosón, a falon függő régi festmények között.

Tizenkét éves múlt, amikor az apja Julienről beszélt Mamannal. Hallgatózott az ajtónál.

– Vinc öngyilkos lett. Teljesen tönkrement Suzi halála óta, már a fia miatt sem tudta összeszedni magát.

– Nagyon sajnálom, ez rettenetes! Most mi lesz szegény gyerekkel? Nem elég, hogy az édesanyja…

– Arra gondoltam, hogy magunkhoz vehetnénk, ha te is elfogadnád. Jó fiú, nem lesz vele gond! Nem maradt semmije és senkije, az adósságokra is alig lesz elég, ha mindenük el is lesz adva. Jól tanul, nagyon okos gyerek, idővel segíthetne nekem a birtok vezetésében.

– Örökbe akarod fogadni?

– Nem. A lányok miatt nem, de szeretnék a gyámja lenni. Vinc olyan volt velem évekig, mintha a bátyám lenne, annak a gyereknek meg gyakorlatilag nincs senkije. Vinc apja már túl idős, évek óta egy otthonban él.

– Rendben. Hozd el, majd meglátjuk, be tud-e illeszkedni nálunk.

– Köszönöm, drágám! Biztosan. Bentlakásos iskolában van, csak a szünetekben lesz itt.

– A karácsonyt már itt töltheti. Berendeztetek neki egy szobát.

– Áthozatom a személyes holmiját, legyenek körülötte ismerős tárgyak.

A szünet első napjának estéjén érkezett meg vele az apja. Klári az ablakból lesve, türelmetlenül várta az autót. Nagyon kíváncsi volt rá. Már évek óta nem találkoztak, azóta, hogy a fiú anyja beteg lett. Julien a kocsiból kiszállva tétován megállt, sovány testén lógott a kabát, hosszúra nőtt haja eltakarta a fél arcát. Tizennégy éves volt, nyurga kamasz. Klári mindig összeszoruló szívvel emlékezett arra a napra, majdnem minden pillanatát lerajzolta az évek alatt. Nem tudott szabadulni a barna szempár szomorú tekintetétől, és a mellkasában ébredt szorongató érzéstől. Nem egészen négy év jutott nekik. Négy rövid év, csak a szünetekben találkoztak… és a levelek

Megállt a busz, Klári nehezen tért vissza az álmodozásból a jelenbe. Fogta a sporttáskáját és ment a többiek után a tábor kisbuszához. Várta a találkozást a francia diákokkal. Beszélgetni akart, kérdezni, válaszokat kapni. Megtréfálta őket a május. A reggeli gyors felmelegedés után újra hideg, hűvösen friss levegő borzongatta a nekivetkőzőket. Nyakig húzta a cipzárt, a kapucnival eltakarta az arcát is. Az elmaradhatatlan fülesből üvöltő zene távol tartott tőle mindenkit. Az induló buszon, nem törődve a külvilággal, újra visszatérhetett az emlékeihez…

Következő nyáron Maman nagyon beteg lett. Julien végig Klári mellett volt, fogta a kezét, vele sírt, újraélte saját édesanyja elvesztését. Maman nagyon rövid idő alatt elment örökre, csak négyen maradtak… Nehezen tudta elfogadni a veszteséget, sokszor nappal is sírt, de magyarázatot nem adhatott rá. Szülei el akarták vinni pszichiáterhez, de Klári már ellenállt. Az első pillanattól jól megértették egymást Juliennel. Tizennégy múlt, amikor egyszer Füstösről leszállva leszakadt a karám rúdja, és eltört a bokája. Julien a karjában vitte be. A fájdalom ellenére a köré fonódó karok már új érzéseket keltettek a lányban. Érezte az erejét, az aggódását. Átölelte a fiú nyakát, a vállára hajtotta a fejét. Úgy érezte, ott van, ahol mindig is lennie kellene. Julien karjai még szorosabban ölelték, és a néhány perc alatt, amíg beért vele a házba, megváltozott köztük minden. Már nem úgy szerették egymást, mint a testvérek. Elkezdtek folyni a könnyei. Már olyan régóta hiányzott neki az ölelése… Majdnem két éve csak az emlékek maradtak… Ingerült, dühös lett amiatt, hogy túl hamar érkeztek meg a táborhoz. A mostban kellett élnie, elzárnia az emlékeket, pedig nappal biztonságosabb emlékezni. Éjjel jöhet a rémálom újra és újra…

Leszálláskor fájni kezdett a bokája. Tudta, ez is csak fantomfájdalom, amit az agya generált a felidézett emlék miatt, de nem tudta figyelmen kívül hagyni. Nehéz volt sántítás nélkül járnia. Anikóval és Erikával közös szobába került. Anikónak már mondta, hogy szoktak néha rémálmai lenni, ne ijedjen meg, csak ébressze fel. Sosem aludt még idegen helyen, csak tizenhat éves korában, amikor megműtötték. Biztos volt benne, hogy három éjszaka nem tud ébren maradni, de nem akart nyugtatót bevenni. Inkább az álom…

Amint kipakolták a holmijukat, lementek a társalgóba ismerkedni. Már sokan gyűltek össze, csibeudvart idéző ricsaj fogadta. Megállt, szokni a hangzavart. Elégedetten elmosolyodott. Körülnézett, ösztönösen választva odalépett az egyik beszélgető csoporthoz.

– Sziasztok, Claire vagyok!

Az egyik fiú magához véve a vezető szerepet bemutatott mindenkit.

– Szia, Claire! Én Val vagyok, ő Lucien, Brigi, Suzi, és Greg.

– Honnan jöttetek? Van valaki Limours környékéről?

– Én Bois d’Ardeau-ból jöttem! Miért? – kérdezte Suzi.

– Talán tudnál segíteni nekem, ahhoz elvileg közel van a Charengeis család birtoka. Tudsz valamit Virgil Charengeis-ről, vagy Julien Gillienről?

– Én nem ismerem őket, csak annyit tudok, hogy az öreg átadta a birtokot Juliennek. Anya néha szokott beszélni róluk.

– Értem. Köszönöm szépen! Már ezzel is nagyon sokat segítettél.

Egy pillanatra kihagyott a szíve. Szétáradt benne az öröm, nehezen rejtette el az izgatottságát. Tehát nem csak álom-élet! Ők léteznek a valóságban! Az „álombéli” apja él, és Julien ott van mellette! Vajon minden igaz volt, amire emlékszik? Kihasználva az alig remélt lehetőséget, tesztelte az emlékeit. Estig a társasággal maradt, ami csak eszébe jutott, mindenre rákérdezett. Csapongva száguldoztak a gondolatai. Majdnem tizennyolc év telt el abban a másik valóságban, amióta ő meghalt ott. Julien vajon megnősült azóta? Már majdnem akkora gyerekei lehetnek, mint ők voltak akkor… Hirtelen szomorú lett. Fájt arra gondolnia, hogy a fiú talán mással lett boldog.

A tanárnőnek feltűnt Klári meglepően gyors beilleszkedése. A francia fiatalok úgy fogadták, mintha eleve közéjük tartozott volna. Nevetni is hallotta, amikor vacsoránál az egyik fiú nekiállt bohóckodni. Közelebb lépve hitetlenül hallgatta őket: a lány ugyanolyan könnyedén beszélt franciául, mintha magyarul szólt volna. Úgy tűnt számára, mintha Klári folyamatosan kérdezne. Bár saját magáról azt tartotta, hogy egész jól tudja a nyelvet, a fiatalok gyors beszédéből csak alig néhány szót ismert fel. Meglepte az az élénkség és felszabadultság, amit soha nem tapasztalt nála a két év alatt, amióta tanította. Mintha nem is ugyanaz a lány lett volna, mint akit megismert.
Vacsora után az étkező asztalait a fal mellé hordták, felhangosították a zenét, és elkezdődött az esti diszkó. Valentin és Greg is hívta Klárit táncolni, de a lány visszautasította mindkét fiút. Arra kérte őket, hogy inkább majd menjek vissza hozzá beszélgetni. Juliennel táncolt utoljára… Felszaladt a szobába a rajztömbjéért. Elsőként Valentinről készített egy portrét, kiemelve mindent, ami előnyös a szép, szabályos arcon. Sikerült visszaadnia a kis érzéki mosolyt is, ami olyan ellenállhatatlanul vonzóvá tette. Nagyon hasonlított Julienre még a hosszúra meghagyott fekete haja is, csak Valentin már majdnem húszéves és soványabb, mint Julien volt akkor. Jó volt ránéznie, lerajzolnia. Belesajdult a szíve. Majdnem olyan volt, mintha Julien lett volna mellette. Mintha őt láthatná a két év elteltével újra… Amikor a fiú visszatért a táncból, Klári szó nélkül kitépte és odaadta neki az aláírt képet.

Valentin egy ideig nézte saját magát. Tetszett neki az, amilyennek a lány látta őt.

– Nagyon jó lett! Megtarthatom?

– A tiéd. Hasonlítasz valakire, aki kedves volt nekem. Jólesett lerajzolni téged. – Szomorú mosollyal nézett a fiúra.

– Volt?

– Talán igen. Nem tudom, mi lett vele azóta. Megkeresem nyáron, a kiránduláson. Legalább egyszer szeretném még látni, tudni, hogy jól van. Még egyszer beszélni vele.

– Szereted őt.

– Szerettem. Ő is szeretett, de aztán történt valami rossz, és el kellett válnunk. Én hagytam el, de nem önként. Úgy tudja, meghaltam.

– Mikor történt?

– Tizenhat éves voltam, ő tizennyolc. Két éve… Vagy egy évszázada.

Valentin vigasztalóan megszorította Klári kezét.

– Megpróbálhatlak felvidítani? Nem a helyébe lépni, csak játsszuk azt, mintha együtt lennénk! Így nem fog más zavarni, én pedig nagyon jól érezném magam veled. Akkor is, ha csak játék. Mit szólsz hozzá?

– Nem lenne jobb, ha olyan lánnyal kezdenél, akivel több is lehetne, mint játék?

– Nem. Ez egy nyaralás, és nem érdekel senki más a többiek közül. Veled jó beszélgetni.

– Rendben. – Az ismerősen csillogó barna szemekbe nézve, ha akart sem tudott volna nemet mondani. – Kedvellek. Talán nem csak azért, mert hasonlítasz rá. Neki teljesen más a természete, komoly és szomorú. Mindig bizonyítani akart, mindent jól csinálni. Két évet tett le egyszerre a suliban, hogy hamarabb végezzen és összeházasodhassunk, amint lediplomázik.

Klári hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy túl sokat mondott el. Szerencsére Valentin nem ismeri az itteni családját. Jobban oda kell majd figyelnie, de olyan jó volt végre beszélnie róla! Annyi sok év hallgatás után végre beszélni… Lehunyta a szemét és a zenére figyelt. Átadta magát a lüktető ritmusnak, a gyomrában érezte a dobszóló ütemét. A zene megnyugtatta, kikapcsolta az agyát. Félt az éjszakától. Mindig a fülessel aludt, jó nagy hangerőre állítva a telefonját. Nem számított, hogy másnap fájt a füle a dugóktól, amíg szólt a zene, távol maradt a rémálom. Néhány pillanat alatt visszalépett az emlékeibe…

…Ősz volt, hullottak a levelek, a szünetben végre néhány napra hazamehetett Julien. Lovaglás közben megálltak a pataknál, hogy megitassák a lovakat, Julien lesegítette Füstös hátáról és nem engedte el a karjából. Nézték egymást, a fiú egyre közelebb hajolt hozzá, amíg végül összeért a szájuk. Ügyetlen csók volt, de gyorsan tanultak mindketten…

Valentin állt mellette, és megbabonázva figyelte. A lány feszült vonásai ellazultak, átszellemültté vált az arca és óvatos félmosolyra húzódott a szája. Gyönyörűnek és érzékinek látta őt, mint még soha, senki mást. Tudta, hogy Klári nem játszik vele és nem akar hatni rá, mégis egyre jobban vonzotta.

Akció!

1690,00 Ft

Andy T. Miller: Klári ​és Claire

Szerző: Andy T. Miller
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés: 2020
Formátum: EPUB, MOBI
ISBN: 978-615-00-9552-3

Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás | Beleolvasó 2.

Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás | Beleolvasó 2.

A kötetben leírt és alkalmazott terápiás módszerek kizárólag az én gyógyulásom útját mesélik el. Az esetemben alkalmazott módszerek személyre szabottak voltak, ezért szeretném kiemelni, hogy a kötet elolvasása nem helyettesíti szakember vagy pszichológus felkeresését, és ezeknek az alkalmazása nem javasolt hozzáértő szakemberrel történő konzultáció nélkül!

KEZDETEK
– Novella –

részlet Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás című könyvéből

Hazafelé tartunk a suliból, lassan vége a 11. osztálynak. Szótlanul ülök az anyósülésen, a mellkasom szorít, alig kapok levegőt. Átment előttünk egy fekete macska. Mire begurulunk az udvarra, a körömágyamat véresre vakarom. Anya kiszáll és elindul a ház felé. Én lecövekelek a járda szélén, kezdek kétségbeesni. Végig kell csinálnom a rituálémat, mielőtt bemegyek, különben a szorongásom szintje az egekbe ugrik. Tudom, hogy csak idő kérdése lenne, és kiszöknék, hogy bepótoljam. A szívem vadul kalapál, izzadni kezd a tenyerem, és érzem, ahogy a hajam töve nedvesedni kezd.

– Nemsokára megyek! – kiáltom anya után.

Amint eltűnik a láthatáron, szembeállok egy repedéssel, és nagy levegőt veszek.

– Csak négyszer kell átsétálnom rajta, csak négyszer! – suttogom, és nekikezdek.

Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza.

De nem sikerül. Legalábbis nem úgy, ahogy az nekem megfelelő lenne. Kínomban felröhögök. Az agyam olyan játékot játszik velem, amilyet akar. Ha túl gyorsan lépem át, nem jó. Ha túl lassan, és emiatt kiesek az ütemből, az szintén hibának számít. Ha számolás közben úgy találom, hogy nem megfelelően mondtam ki a számot, újra elölről kezdhetem. A sor végtelen.

Újra átlépem és vissza. Újra és újra. Már tizenhatnál tartok, de még mindig nem jó.

Az izzadság csorog le a hátamon, az agyamban villog a lámpa, hogy hamarosan be KELL mennem – én meg sehol sem tartok.

Anya már bentről kiabál, hogy merre vagyok.  Az ablakra pillantok, szerencsére nem lát.

– A kutyussal játszom, mindjárt megyek! – kiáltom vissza.

Önigazolásként megvakargatom Athos fültövét, amire boldog lihegéssel és farokcsóválással válaszol. Természetesen elállja az utat, hogy folytassam, megnehezítve ezzel az amúgy sem egyszerű feladatomat. Legszívesebben ordítanék. A szemem könnybe lábad.

A megváltást a düh és kétségbeesés keveréke hozza el. Csorgó izzadsággal a homlokomon és könnyekkel a szememben összeszedem minden erőmet, és nekikezdek újra. Lép-lép-vissza-vissza. Dühösen számolok félhangosan, hogy ne tévesszem el, aztán újabb tizenhat lépés után elindulok befelé. Az agyam teljesen kiégett – már képtelen vagyok gondolkodni –, megadja magát, és egy rövid időre elereszt.

Leülök a puffra az előszobában, leveszem a cipőmet, és próbálom visszanyelni a könnyeimet. Amikor anya elmegy előttem, rámosolygok. Félhomály van, nem láthatja tisztán az arcomat, mennyire elgyötört vagyok. De nem értené meg. Úgy érzem, csak a tökéletesség a lényeg.

Végül fogom a táskámat, és felmegyek az emeletre, a szobámba.

Sírva fakadok. A kétségbeesés végigszánt rajtam, fogalmam sincs, hogyan tovább. Ez most már örökké így marad? Soha többé nem leszek normális? Innentől kezdve félve fogok menni mindenhová? Előre rettegek, hogy majd egyszer ki kell mennem innen vécére, vagy vissza a földszintre.

– Mi történik velem? – kérdeztem suttogva magamtól. – Megőrültem?

Pár hónapja még a középiskolások boldog életét éltem, és egyik napról a másikra mintha megnyomtak volna rajtam egy gombot, szorongó és ismétlő üzemmódra váltottam. Fogalmam sincs, mi ez, vagy miért történik ez velem, és azt sem tudom, kinek szólhatnék, aki nem mondaná azt, hogy elment az eszem. Éles szúrást érzek a mellkasomban, ha arra gondolok, ha ez kiderül, megint csalódást fogok okozni anyának. Nem lehet rám büszke, hiszen valami gond van a gyerekével. Bezzeg a többiek normálisak. A mellkasom jobban szorít, mint eddig valaha. Páni félelem fog el, hogy nem fogok megfelelni.

Hisztérikusan kipakolom a könyveket a táskámból, és az asztalomra dobom őket. Kinyitom az egyiket, de nem tudok koncentrálni, folyamatosan dobolok a lábammal és ütögetem az ujjammal az asztallapot.

Csippan egyet a telefonom: a szerelmemtől jött üzenet.

Összeszorul a gyomrom, ahogy az üzenetét olvasom. Néhány hónappal ezelőtt még a kapcsolatunk is rendben volt, most már ebben is kételkedem, ahogy a józan eszemben.

Kedvesen válaszolok neki, így persze ő sem sejti, mi zajlik bennem.

Most veszem csak észre, hogy már szorítom a lábaimat, annyira kell pisilnem. Kihagy egy ütemet a szívem. Még a gondolatát is igyekszem elhessegetni, hogy ki kell mennem a szobámból. Próbálom tartogatni, de ez teljesen elvonja a figyelmemet, így nem tudok tanulni.

Végül felállok és az ajtóhoz megyek.

Szabó-V. Dóra: Kényszer vallomás

Első akadály: átlépni a küszöböt. Kínomban felröhögök. Ez nevetséges! Nem tudok kimenni a saját szobámból! Nagy levegőt veszek és kilépek rajta. Onnan kábé két lépés még a fürdő. Bemegyek és leülök a vécére. Kapkodom a levegőt, és attól félek, mindjárt kiszakad a nyaki ütőerem a helyéről. Közben végzek a dolgommal. Elhasználom a fél guriga vécépapírt egy nyamvadt pisiléshez! Aztán meg nem tudok onnan felállni. Már nem is számolom, a combom zsibbad, annyiszor ülök le és állok fel.

– Legalább edzek – vigasztalom magam.

Nagy nehezen felkászálódok. Erővel felvértezve egy lépéssel ki is jutok, majd visszasietek a szobába. De ott zakatol az agyamban, hogy nem jól mentem ki a szobámból és nem jól jöttem ki a fürdőből. Kapaszkodok a székembe.

– Nem mész vissza! Nem ismétled meg! Nem! Nem! Nem! – suttogom magamnak egyre ingerültebben.

Ég a belsőm, a lelkem nyüszít, az agyam feladatokat diktál. Végül megadom magam, és mint egy robot, követem az utasításokat. Nincs más választásom.

Erőteljes lökéssel gurítom hátra a széket, és elindulok az ajtó felé. Fújtatok. Elkezdem a „gyakorlatot”: ki-be-ki-be, mint egy őrült. Nem számolom, mennyinél tartok, de egyszer csak megnyugszom. Akkor kimegyek a fürdőbe, és ott is megismétlem az egész műveletet. Vécére le, fel, majd kilépés a fürdőből, újra és újra és újra.

Kimerülten rogyok le a szobában a székemre, és a tenyerembe temetem az arcomat. Elegem van! Az agyam zsibbad, és folyni kezd a könnyem. Szeretném, ha valaki megölelne és megnyugtatna, hogy minden rendben lesz. De ez nem fog megtörténni.  Szomorúan rádőlök az asztalra. Elment az egész délutánom.

Anya kiált lentről, hogy menjünk le vacsorázni.

Remegés fut végig rajtam.

– Megyek! – kiáltom vissza. Az öcsém leviharzik a lépcsőn, így legalább van időm végigcsinálni a rituálémat.

Elindulok az ajtó felé, most egészen hamar túljutok rajta.

A lejáró nehezebb eset. Halkan kell lépegetnem, mert anyuék a lépcső alatti ebédlőben vannak. Amint rálépek a felső fokra, megreccsen, így belekapaszkodok a korlátba, és azon tartom magam. Mellé teszem a másik lábamat is. Visszalépek és megismétlem még legalább kilencszer ugyanezt. Amikor úgy érzem, nyugodtabb vagyok, végre el tudok indulni lefelé.

Leülök az asztalhoz vacsorázni. Csendesen eszünk, alig beszélgetünk közben.

– Dórikám, vidd ki a maradékot a kutyának, légy szíves! – szól anyu.

Némán összepakolom a maradék húst, és felöltözök. A bejárati ajtón hamar kijutok, de az udvar egy mozaikosra tördelt akadálypálya. Tele van repedésekkel, törésekkel, ami számomra egyet jelent: minden repedésen csak jobb lábbal léphetek át, a repedés tilos, és ha valami nem stimmel, kezdődik az ismételgetés.

Nagy levegőt veszek, és nekiiramodok. Jobb lábbal átverekedem magam az akadályokon és odaadom a kutyának az ételt. Már épp indulok visszafelé, amikor az udvarunkban megjelenik egy fekete macska. A szívem kihagy egy ütemet, és könnybe lábad a szemem. Megint nem tudok bemenni. Tíz percembe kerül ez a rohadt macska.

Feldúltan érkezem vissza a lakásba. Nem beszélek, csak leteszem a tálat, és felviharzok a szobámba. Lefekszem az ágyamra, becsukom a szemem, és kapkodva veszem a levegőt.

– Minden rendben lesz! Minden rendben lesz! – biztatom magamat. – Nem vagy őrült! – aztán fejben számolni kezdek, lassan nyugodtabbá válik a légzésem és én ott maradok mozdulatlanul, nehogy újra valami bekapcsolja rajtam ezt a hibás üzemmódot.

Akció!

2093,00 Ft

Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás

Szerző: Szabó-V. Dóra
Kiadó: Stílus és Technika
Illusztrálta: Réka Onódi, Szabó Dorka, Pozsonyi Letti Panna
Illusztrációk száma: 30
Oldalak száma: 184
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-5-1
Méret: 190 mm x 130 mm x 10,65 mm

Elérhetővé válik: 2023.10.09.
Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás | Beleolvasó 2.

Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás | Beleolvasó 1.

A kötetben leírt és alkalmazott terápiás módszerek kizárólag az én gyógyulásom útját mesélik el. Az esetemben alkalmazott módszerek személyre szabottak voltak, ezért szeretném kiemelni, hogy a kötet elolvasása nem helyettesíti szakember vagy pszichológus felkeresését, és ezeknek az alkalmazása nem javasolt hozzáértő szakemberrel történő konzultáció nélkül!

Előszó

részlet Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás című könyvéből

Amikor Dóri megkeresett azzal a kéréssel, hogy írjak előszót a könyvéhez, már a megfogalmazásából éreztem, hogy mennyire fontos volt számára a könyv megírásának folyamata. Bátorságot és nem kevés erőt, kitartást kívánt tőle, hogy lelkének árnyékos oldalát, a kényszerbetegséggel való küzdelmének hullámvölgyeit is meg merje mutatni számára ismeretlen embereknek – azaz leendő olvasóinak.

Ez a könyv egyes szám első személyben vezet végig a kényszerbetegség kialakulásának, felismerésének és a gyógyulás keresésének években mérhető, rengeteg szenvedéssel járó útján. Azzal a céllal íródott, hogy kapaszkodót jelenthessen és bátorítást nyújtson a hasonló gondokkal küszködőknek. Úgy érzem, ezt a célt maximálisan el is éri a szerző. A „minden rendben”, vagy helyesebben fogalmazva „mindennek rendben KELL lennie” felszín repedésein olyan poklokba láthatunk be, vagy zuhanhatunk alá, amit senki sem feltételezne a jól teljesítő, kedves, helyes fiatal lány és nő életében. Szóba kerül itt számos fontos élettéma, szerelem, házasság, gyermekvárás, hazugságok, csalódások… de legfőképp a mindent elárasztó, időnként pánikká lobbanó, máskor jegesen fojtogató szorongás. A szorongás, ami ellen muszáj valamit tenni, különben elviselhetetlen… A KELL és a MUSZÁJ szorítását csak bizonyos szertartások – kényszercselekvések – enyhítik egy időre. Ebbe a világba tekinthetünk be olyan novellák segítségével, amelyek abszolút átélhetővé teszik azt a nagyfokú feszültséget, amit olyan jól ismer az író. Pszichológusként bármennyit is írhatnék a kényszerbetegségekről, soha nem lennék képes így, ilyen fokon érezhetővé, láthatóvá tenni, hogy miről van szó, mint ahogy ez a „Kezdetek” vagy „Repedés” c. novellában megjelenik. Amikor végigkövetjük a várandós anyuka „Egy nap”-ját, a végén azt érezzük, hogy bennünket is letaglóz az a bírhatatlan fáradtság, amit a kényszercselekvések végeláthatatlan sorának ismételgetése okozott.

A könyv a kezdetektől vezet a jelen sokkal nyugodtabb, derűs világába az „Élet fájához”. A novellákat a szerző szakirodalomban olvasott, illetve terápiája során felismert élményei, gondolatai kötik össze, fontos kapaszkodók ezek is a sorstársak számára.

Nekem, mint traumapszichológusnak különösen magával ragadó volt a „Mélyen eltemetve” című kis írás. Épp olyan szemléletesen és drámaian láttatja a múlt és a jelen összefonódását, ahogyan az a traumatizált emberek elméjében, érzelmeiben és testi reakcióiban megjelenik. Egy gyermekkori abúzus története sejlik fel, lélegzetelállító olvasmány!

Minden elismerésem azért a kitartásért, folyton megújuló reményért és a bátorságért, ami a gyógyulás útján végigvezette Dórit. S hogy mindezt meg is merte írni, azt jelenti, hogy szembe mert nézni a legnehezebb érzések egyikével, a szégyennel, ami évtizedeken át sakkban tartotta és nem engedte, hogy megmutassa, felvállalja önmaga árnyékos oldalát. Jó példát mutat ez a könyv arra is, hogy az EGÉSZSÉG csak akkor érhető el, ha fény és árnyék – akár a nappal és az éjszaka – összeérnek, találkoznak. Ha a hasítás (minden VAGY semmi, jó VAGY rossz) helyett megtanulunk rugalmasabbá, nyitottabbá válni a változásokra, kinyílhat előttünk egy új, színesebb világ. Ha a merev, ítélkező mentalitás helyébe a többszempontúság és a tolerancia lép (ez IS, az IS lehet igaz/jó/szép…stb), rezilienssé, azaz rugalmas megküzdővé válhatunk. Olyan emberré, aki a stresszt, nehézségeket kihívásként kezeli, és képes igénybe venni a közösség segítségét is, mert önmagát a közösség egyenrangú részének érzi. Sem többnek, sem kevesebbnek. Mindannyiunknak van árnyékos oldala, de van bennünk épp elegendő fény is ahhoz, hogy önmagunkat és egymást – az Életet – megbecsüljük!

Élményekkel teli olvasást kívánok azoknak is, akik belülről ismerik a kényszerek útvesztőit és azoknak is, akik számára ez egy ismeretlen világ!

Budapest, 2023. július 4.
Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna
pszichológus, EMDR-terapeuta és szupervízor

Szabó-V. Dóra: Kényszer vallomás

GONDOLATOK

A könyv létrejöttét sok munka, önreflexió, szorongás, sírás, nevetés és megkönnyebbülés kísérte végig. Két évvel ezelőtt megszületett bennem az elhatározás, hogy muszáj végre leszámolnom a kényszerbetegséggel, az állandó szorongással és frusztrációval, ami az életemet övezi.

Ez a könyv, amit a kezedben tartasz, nem egy szakkönyv, nem értekezés, nem hivatalos orvosi kézikönyv. Egyszerűen egy ventiláció, történetek sokasága… egy vallomás. Vallomás arról, nálam hogyan indult, mikor jelentkezett ez a betegség, hogyan kerültem egyre lejjebb, mígnem elértem a mélypontot, ahol már azt kellett mondanom, hogy ne tovább! Amikor be kellett látnom, hogy ezen változtatnom kell, különben az egész életemet rabságban fogom eltölteni – időt vonva el a családomtól, gyerekeimtől, magamtól.

Bevallom, az elhatározás könnyebb volt, mint maga a kivitelezés. A fájdalmas munka, a rögös út során többször fordult meg a fejemben, hogy „kész, ennyi, nincs tovább – befejezem”. De vettem néhány mély levegőt, és túljutottam az önsajnálaton. Arra gondoltam, hogy „tényleg azt szeretném a gyerekeimnek példaként mutatni, hogy nem érdemes küzdeni?” Erre a válasz mindig határozott NEM volt.

A következő kérdésem pedig magamhoz szólt: „tényleg így szeretnéd leélni a hátralévő életedet?” – erre szintén nemmel feleltem. Így nem volt mit tenni, mentem tovább. S bár a pszichológiai munkát a kényszerbetegséggel kezdtem, nem is sejtettem, mennyi mindent cipelek a hátamon, és milyen mélységében van önmagammal dolgom. A kényszerbetegség a gyógyulás folyamatában csak a kezdet volt, az egész életemet tekintve pedig egy védekező mechanizmus, egy következmény.

A mai világban egyre világosabbá válik, hogy mindenki hordoz sebeket, traumákat, öröklődő sémákat. Én sem vagyok ez alól kivétel. A kérdés csupán az, vajon én meg tudom-e szakítani a rossz beidegződéseket, hogy a gyerekeimnek már könnyebb legyen? Nos, a választ majd megkapom tíz vagy húsz év múlva, én mindenesetre próbálkozom. És erre bíztatok mindenkit, aki egy kicsit is rosszul érzi magát a bőrében. Hogy próbálkozzon!

Mindenkinek megvannak a maga sérülései – a szüleinknek is, az ő szüleiknek is… a nagy különbség talán az, hogy ma már elfogadottá vált foglalkozni a lelki bajokkal, és nem jelent kirekesztettséget, ha valaki pszichológushoz jár. Évtizedekkel ezelőtt nem ez volt az általános felfogás. Éppen ezért az elődeink sokkal több sérülést hordoznak, és az csak rajtuk múlik, szembe mernek-e nézni önmagukkal, és felvenni a kesztyűt saját démonjaik ellen.

Mint ahogy nekem vagy neked, kedves Olvasó. Ha késznek érzed magad rá, vagy erőt szeretnél meríteni, olvasd el ezt a könyvet, hátha ad valamiféle löketet a változtatásra. Én is olvasással kezdtem, nagyon sokat merítettem mások történeteiből, és abból, hogy tudtam, nem vagyok egyedül. Nem én vagyok az egyetlen, aki szenved, akinek problémája van – sokan vagyunk.

A gyermekeimmel is nap mint nap beszélgetek arról, mennyire fontos, hogy tisztában legyenek saját magukkal, az érzelmeikkel, bánatukkal, félelmeikkel – és merjenek velük szembenézni. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a kötet illusztrációihoz felkérem a tatai Talentum Művészeti Szakgimnázium tanulóit, hogy készítsék el a novellákhoz a grafikákat. Nem csalódtam – tökéletesen átérezték, miről is szólnak a történetek. Úgy gondolom, a problémák nem kizárólag felnőtteket érintenek, sőt! Már gyerekkorban elkezdődik minden – ezért éreztem nagyon fontosnak ebbe a projektbe bevonni a fiatalokat is. Nagy örömömre készségesen elvállalták és gyönyörű illusztrációkat készítettek. Ezúton is köszönöm nekik, illetve az iskolának a közreműködést!

A célom a kötettel, hogy felhívjam a figyelmet erre a betegségre, a támogatás fontosságára, és arra, hogy igenis van kiút. Ha valaki őszintén elhatározza, hogy ebből elég, és van, aki fogja a kezét, lehet még teljes életet élni. Kemény menet, sok sírással, szorongással és gyötrelemmel jár, de én utólag is azt gondolom, megéri. És kell beszélni róla! Nem dughatjuk homokba a fejünket, mert a végén megfulladunk.

Nagyon sokat köszönhetek a jelenlegi férjemnek, aki az elejétől kezdve támogatott, fogta a kezem, meghallgatott, felhúzott a padlóról, amikor összeomlottam, végigbeszélgette velem az éjszakát, amikor pánikroham tört rám és képtelen voltam aludni. Csak biztatni tudok mindenkit, aki ettől a betegségtől szenved, hogy merjen beszélni – és a környezetet pedig arra, figyeljen a segítséget kérőre. Nem egyszerű a másik elé állni, csupaszra vetkőzni, és feltárni a legféltettebb titkunkat. De ez az első lépés a gyógyulás felé.

Azt hiszem, nincs is most már más hátra, minthogy belekezdjek a történetembe, bízva abban, hogy mire a végére érek, te is máshogy fogod magad érezni, és nyitott leszel a gyógyulásra – vagy legalább megkönnyebbülsz, mert rájössz, hogy nem vagy egyedül.

Akció!

2093,00 Ft

Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás

Szerző: Szabó-V. Dóra
Kiadó: Stílus és Technika
Illusztrálta: Réka Onódi, Szabó Dorka, Pozsonyi Letti Panna
Illusztrációk száma: 30
Oldalak száma: 184
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-5-1
Méret: 190 mm x 130 mm x 10,65 mm

Elérhetővé válik: 2023.10.09.
MEGAKAROKHALNI | Idézetek

MEGAKAROKHALNI | Idézetek

Ez a könyv minden, csak nem szokványos.

Nincsenek benne habos-babos szövegek, hanem ahol kell, a nyers valóság kerül leírásra.

1. …és józan voltam.

Na, nem nagyon, csak nem bekábulva a ragasztótól, mert attól féltem. Iszonyatos utóhatása volt. A halál sokkal jobb érzés volt, mint elszenvedni, mikor kezdett kimenni a szervezetből. Nem is tudom, egyesek hogy bírták elviselni. Valószínűleg annyira kellett nekik valami, hogy inkább vállalták az iszonyatot, de kellett néhány perc, egy félóra, egy kis idő, mikor nem nyomorította lelküket az eltaposott élet.

2. Meg ezt a kibaszott kommunista rendszert most már meg kell dönteni.
Másnap reggel már be is lettem köpve a III/III-on. Bassza meg. Mai napig nem tudom, hogy ki köpött be.

3. Szikrázó volt a tengerparti reggel. Tartusz fürdött a felkelő nap sugaraiban. Ragyogott, pompázott, éppen csak nem táncolt. Bár, igaz, vérben úszva, szomorúan, halottan táncolt is, hiszen csak úgy pancsikáltak a hullámok hátán a kisebb-nagyobb vérfoltok, félig égett hulladarabok, szétszakadt emberi testrész maradványok. Egyébként pedig izzott a bibliai látvány gyönyörűségétől, az emlékek kábulatba kergető ókori álmától, ahogyan az élet, a létezés féloldalas bája, amit rámértek a hullásukban meg-állni képtelen demokratikus, orosz gyújtóbombák.

4. Mindenki arrébb állt kicsit, mert mégis, na, Tartuszban a szerelmet a bibliai idők óta tisztelik. Ez pedig igazszerelem volt, sőt tövig, és szinte robbant a spricc.

5. „– Egy grófkisasszonyt! Soha! – dübörgött fel bennem ott legbelül a proletár indulat, és a mindent elsöprő marxista hév. Elképzelni sem tudtam volna, hogy akár még közelébe is kerüljek mindenféle grófoknak. Hiszen ők azok, aki kizsákmányolták régen a magyar népet, a dolgozókat, és nyomorba döntötték az országot. Ők voltak azok, akik miatt azt kellett írnia József Attilának, hogy hárommillió koldus országa vagyunk, meg kitántorgott Amerikába másfélmillió valakink, akárkink, mondjad már, emberünk. Ezért szinte fel is lettem háborodva. Hogy ugyanis miféle elaljasodásba akar itt engem ez a bolondos kisgróf belevinni.
Elnyomót akar csinálni belőlem?!”

6. – Éva soha nem tenne ilyet, ő nem abortálna, tudom. Mert tudja, hogy a punknemzetnek utódok kellenek. Az MPP tagságra vágyik. – Itt a Magyar Punk Pártra gondolt, ami még nincs, nem alakult meg, valószínűleg soha nem is fog, de ez nem az ő gondja, hülye politikusok, csak kitartani akkor is, és nem engedünk a fasizmusnak.

7. Mert a törköly, az volt a cél! És a kisüsti barack!
E kettő igenis tápanyag. Egy punknak igen. Mindaddig nagyon jót tesz, míg nem jön a májzsugor. Na, akkor kell váltani, és átállni ragasztóra. Azt persze addig is lehet, mármint szívni a ragasztót, jó mélyre, a tüdőre, de innentől már pia helyett is. Heroin viszont NO! Soha. Az nem punkoknak való. Sidet szeressük, mink űtet bírjuk nagyon mán, de az a kibaszott tű kurvára fáj. Mert szúrja meg magát a fasz, de nem egy punk. Aki meg csinálja, az jól teszi, csak így tovább, a halál nagyon kellemes, csak arra kell vigyázni, hogy ne igyon az ember, mert akkor a heroin megfullasztja, ami kurva nagy visítással jár. A szomszéd rendőrt hív, az mentőt, és megmentik a csávókát a kórházban, így kárba vész az egész befecskendezett adag. Vagyis kár vót a dílert állon vágni, meg azt a szart belűni. Ezért ragasztó. Az mérgez igazán. Rákot is okoz, minden megvan, de persze nem azonnal. Csak később. Ezért talán mégis inkább a heroin, ami elringat, szinte simogatja a lelket és az agyat, aztán hopsz, máris a másvilágon találod magad. Ahol végre jó, mert nincs ez a geci, konzervatív politika, meg meló, meg kibaszás.

8. …felkérte Krisztát, és már repült is a lány a levegőben, szoknyája felhúzódva, bugyija az ég felé, és azonnal meglátta, mi mást lásson meg egy 17 éves csinos lány, hogy a fiú nadrágját szinte kiszakította a sliccnél egy bizonyos, ott bujkáló valami.
– Ez forradalom, ez igen, így hat az eseményekre egy igazi forradalmárnő…

Akció!

2093,00 Ft

Andró-Vaskó Sándor alias Tirpák Géza: MEGAKAROKHALNI

Kiadó: Stílus és Technika Kiadó
Megjelenés éve: 2023
Oldalak száma: 172
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-6-8
Méret: 157 mm x 235 mm x 10,35 mm

Elérhetővé válik: 2023.10.10.
MEGAKAROKHALNI | Idézetek

Tirpák Géza: MEGAKAROKHALNI | Leszbó szerelem

Leszbó szerelem

részlet Tirpák Géza: MEGAKAROKHALNI című könyvéből

Pintér Tibike – azaz Pite – hatalmas erejű csapásokat mért a vegyesbolt salétromos falára. Nagy levegőket vett, szaggatta a bolt oldalát, a leomlani mégsem akaró, rohadt vakolatot, és közben szidta a kurva fasizmust, ami most is mit csinál. Csak a szart keveri, mert megtámadta a Szovjetuniót. Ne mondják már, hogy nem, ha igen, és bombázott is. Azt Londonban tette, mert azért csak tudták, mi a helyes. Kurva kapitalista disznók! Már az angol burzsujok, mert csak a pénz, meg a véres marhahús. Azt eszik, de mi nem félünk tőlük. Mi meg tatárbifszteket kajálunk, az is nyers és laktatós.

Érezte, hamarosan könnycsepp gördül majd le bús, magyar orcáján. Hiszen nagyon megviselte ma az élet. Közben egy kicsit oldalra csapott. Verte a vörös, kádárista téglát, ami az istennek se akarta megadni magát, ezért dolgozott, szorgoskodott. Hisz egy becsületes punk üt-vág-rombadönt. Majd nem! Abból nem eszik az a kurva Orbán. Meg a focicsapat. Megnézte zsebében bírósípját, megfújta, fütyült, eltette, mert mindenre fel kell készülni. Kontyos, a piszkos, orbánista áruló bármikor támadhat. Ha viszont síp van az ember kezében, megáll, ujjaival „V”-t formál, és szurkol. Mert megzavarodik. Ugyanis a foci szurkolás és meccsvezetés dolga. Meg persze gólrúgásé, de az nem nagyon fontos, magyaroknál nem. Na, ez az, amit Orbán szeret, ez ellen pedig nincs más fegyver, mint a punk és a falbontás.

Testén cafatokban lógott a „punksnotdead” munkaruha, ami néha feszült, néha repedt, de valahogy mégis mindig rajta maradt. Jobb kezében tartott kalapácsával kurvaistenezve próbálta ütni-verni-darabolni a fal porzó burkolatát, ami azonban kegyetlenül bírta a strapát. Visszaütött, és a visszapattant kalapács időnként fejbe is verte támadóját. Ekkor ordított.

Hogyhogy miért? Hát fájt a verés. Mert a bolt nem hagyta magát. Visszatámadott. Ráadásul Pite józan volt, egész nap nem ivott egy árva kortyot sem, nem volt mit, és nem bírta tovább. Tudta, a boltban egy egész oldalfal tele van jobbnál-jobb pálinkákkal, borral és büdöspálinkával. Ami tápláló, vitamindús és életmentő még akkor is, ha Kunszentmárton életvizének csakis a Mátyás Kheserű számított.

De a fal az Istennek se akart se elporladni, se behorpadni, még egy kicsit beszakadni sem. Csak, hogy teljesen kiidegelje a punk filozófust, sőt tönkre is tegye: tovább állt. Mert Pite gondolkodott, közben rájött, ugyanis punk Kunszentmártonban mindig rájön a dolgokra, hogy azért építették ide még Kádár alatt ezt az istenverte falat, hogy egyszerűen kiboruljon tőle az ember. Mert a punk nem bírja a vakolatot, azt le kell vernie, a bolt meg csak teszi bele az ideget, bele a fejébe, mert lelakatolják este a rácsot, és se pia, se pina, se egy falat Pálma padlóragasztó a zacskóba.

Mert ez, ez a kitartó fal erős volt, mint a kínai nagy fal a Himalájában, ott alul, a Himának az alájában, meg az Árpád-vonal a Kárpátokban, hogy végleg ne boldogulhasson vele a szorgos anarchista. Nem is mozdult meg, nem is csinált semmit, csak állt, a pofáját meresztette, mármint a fal, a becsületes punk pedig már fogaival harapta a téglát, mert a kalapács beletört. Nem bírta a szikrát a rozsdás vas, pedig eredeti, román gyártmány volt. Vastag, nehéz, vasgárdista.

Ugyanis ez a fal a valahai kun birodalom máig megmaradt csonkja volt, a vadászterület kiálló része, ahol régen Kötöny édesapánk feketebőrű „dzsihádistái” rótták a földeket, akik majd lettek volna olyan elbaszottak, persze, hogy tornádó tölcsérek szájában akarjanak letelepedni. Na, hát hülyék azért nem voltak. Mert Amerikában tölcsérek szaggatták fel a talajt már akkor is, becsületes indiánok repkedtek visítva a levegőben, azaz élték békés, törzsi életüket, és bölénypúpot sütögettek a dinoszauruszok nagy tokáján. Mert szerették a jó szalonnát. Azok a pikkelyes madarak, amiket egyes odalátogatók dinoszauruszoknak hívnak, meg kövér, totyakos istenverései voltak, amik csak úgy termelték a zsírt, meg, mint mondottuk, a finom, hasaalja paprikásszalonnát.

Omlott a fal, szakadt a vakolat, de a tégla elszántan tartotta magát. A kalapács is eltört. Előtte csákánnyal próbált szabad utat vágni a gondolatnak, hogy végre járat, nyílt út vezessen a polcokhoz, de nem, az acél is elrepedt. Mert az sem bírta a kapitalista tégla kizsákmányoló ellenlökéseit. Ugyanis valaha nagyon erős volt errefelé a szocializmus. Gulag érzetet varázsolt az emberek lelkébe, azaz a becsületes munka gyümölcsét: tüdőbajt, gerincsérvet és mindenek felett abortuszt.

– Éva soha nem tenne ilyet, ő nem abortálna, tudom. Mert tudja, hogy a punk-nemzetnek utódok kellenek. Az MPP tagságra vágyik. – Itt a Magyar Punk Pártra gondolt, ami még nincs, nem alakult meg, valószínűleg soha nem is fog, de ez nem az ő gondja, hülye politikusok, csak kitartani akkor is, és nem engedünk a fasizmusnak. Mao Ce Tung nem fog itt rizset termeszteni. De nem ám. Csak ez a kurva fal nem adja fel. De akkor aláásunk. Mint a keresztes lovagok Spanyolországban, a középkorban, vagy máshol mások, mindegy, a Kékesen, de kikaparják a fal alól a száraz homokot.

Az ablakon hajszálrepedés futott végig. Halk reccsenés hallatszott. Ez azonban nem az ablaküvegből származott, hanem az ásó nyeléből, aminek vas eleje lerepült, nem bírta a kemény munkát, és a nyél alsó foka beleállt a bakancs orrába. Azonban nem volt hegyes, semmi gond, érezte, lábujjai sem törtek el, csak mondjuk, bekékültek. De Kunszentmártonban vagyunk, nem Szentesen, vagy egyenesen Szegeden, ez itt punkdolog, beforr.

De mi volt a célja a tevékenységének, ennek az emberpróbáló, kemény fizikai munkának, amibe bizony sokan beleroppantak már. Gondoljunk Csak Ruzsa Sanyira, aki itt intézkedett valaha, itt kapták el, és innen vitték a szamosújvári börtönbe, ahol ügyes, rátermett kézzel faragott kis gyerekjátékokat egészen haláláig. Mellesleg Kossuth embere volt, nyírta a rácokat, és elkapta a csajokat. Szexuális, egészséges természetű, jó magyar embernek született, mint ma egy komoly, vezető politikus. Ápolta a hagyományokat. Lopott, rabolt, pornózott, de soha be nem rúgott ájulásig, kómába sem esett. Minden róla szóló leírásból ez teljesen hiányzik. Ugyanis a megszerzett javakat értékesíteni kellett, a gondatlanság pedig nem magyar tulajdonság. Ezért Pite most csökkentette a falat verő kurblivas csapási erejét, nem akarta, hogy a fal másik oldalán levő italos polcról leverje a minőségi, kellemesen szobahőmérsékletű tápanyagokat.

Mert a törköly, az volt a cél! És a kisüsti barack!

E kettő igenis tápanyag. Egy punknak igen. Mindaddig nagyon jót tesz, míg nem jön a májzsugor. Na, akkor kell váltani, és átállni ragasztóra. Azt persze addig is lehet, mármint szívni a ragasztót, jó mélyre, a tüdőre, de innentől már pia helyett is. Heroin viszont NO! Soha. Az nem punkoknak való. Sidet szeressük, mink űtet bírjuk nagyon mán, de az a kibaszott tű kurvára fáj. Mert szúrja meg magát a fasz, de nem egy punk. Aki meg csinálja, az jól teszi, csak így tovább, a halál nagyon kellemes, csak arra kell vigyázni, hogy ne igyon az ember, mert akkor a heroin megfullasztja, ami kurva nagy visítással jár. A szomszéd rendőrt hív, az mentőt, és megmentik a csávókát a kórházban, így kárba vész az egész befecskendezett adag. Vagyis kár vót a dílert állon vágni, meg azt a szart belűni. Ezért ragasztó. Az mérgez igazán. Rákot is okoz, minden megvan, de persze nem azonnal. Csak később. Ezért talán mégis inkább a heroin, ami elringat, szinte simogatja a lelket és az agyat, aztán hopsz, máris a másvilágon találod magad. Ahol végre jó, mert nincs ez a geci, konzervatív politika, meg meló, meg kibaszás.

A fal most már nagyon kezdett omlani. A téglák is repedtek, szilánkokban törtek ki. Pite érezte, hogy a punk megoldás sikeres, hiába mondják, hogy nem, a geci pofájukat szétrúgja, és Bakunyin. Mit is mondott Bakunyin ősapánk?

– A rombolás vágya, az építés vágya! – Ezt mondta a nagy ős, a tatár-szittya származású ősorosz nemes, Mihail Bakunyin világforradalmár, aki a szabadságért harcolt. Aki Svájcba menekítette ki szibériai szerelmét, aki napokon belül otthagyta egy huszárkapitányért, mert előre akart lépni, a szerelem nem állíthatta meg, azaz kihasználta az öreg, lerobbant Bakunyin szexmániás vágyát, oszt kibaszta nagy, okoskodó fejét a picsába. „Hogy eriggyél, bazd anyádat, de ne engem, te vén, geci, kéjenc szar!”

Hallgatózott. Suttogások, csókok cuppanásainak hangjai ütötték meg a fülét. Évára, feleségére emlékeztető sóhajok hangjait hallotta a téglafal repedésein át. Megállt, lába földbegyökerezett.

– Éva itt, a vegyesboltban, a fal túlsó oldalán? És liheg, sejtelmes szavakat suttog valaki fülébe? Mi folyik itt? Megcsal? – állt meg megdöbbenve. Kirohant a parkírozóba, az ott álló Opel Astra jobb kerékagyát egyetlen ügyes mozdulattal kitépte, visszarohant, és most ezzel verte a falat. A többi anyag elkopott, és fejét oldalra fordítva, ajkait beharapva, bal kezét zsebébe nyomva gondolkodott. Kezét most hirtelen kikapta nadrágzsebéből, felemelte, fejét ég felé fordította, és megszólalt: – Megvan! – Ez után hatalmas erővel, a parkírozó másik oldaláról idehajtott dömper darus elejével nekicsapta az egész járművet a falnak.

– Jövök, asszony! Na, most mondjad, hogy nem szeretsz! – kiáltotta el magát faltörmelékkel nyakában a terem közepére zuhanó Pite. Kiugrott gépéből, a bolt ajtaját halkan bezárta, ami a csapódás erejétől az akció közben kinyílt, és ki-be mozgott a feltámadt homoki szél fuvallatának gyengéd hatásától, majd körülnézett. Látta, ott is, azaz az ajtón is bejöhetett volna, de mindegy, így faláttörve csak autentikusabb, meg mégis, egy punk nem fog mindenféle kilincseket nyomogatni. Az a buzi rendőröknek való, meg pityergő terhes nőknek, és hirtelen előremeredt. Ugyanis felesége, Molnár Éva a pultnál állt, szék nem állt rendelkezésére, így a vegyesbolt italrészlegének pálinka-szekciója közepén mosolygott. Pite hátrahőkölt, mivel ezt nem várta, és szeméből két cseppnyi könnyadag hullott alá ruhájára.

– Ez a hűség! – kiáltott fel. – Most is legelső dolga az életet adó, magyar pálinka kínálása. Azt akarja, hogy ne arra figyeljek, mit susogott az előbb, és kinek, hanem hogy átadhassa nekem a kunszentmártoni életvizét. Ami nemcsak Kheserű, hanem hagyományos, büdös törköly is. Mert szeret… De mi volt az az előbbi susogás, meg szerelmes sóhaj? Ne bassza már meg! Csak nem az, csak nem az a bizonyos, a megcsalás biztos jele?

– Nem, drága uram, egyetlen szerelmem és parancsolóm. Nem az, de nem ám. Hiszen, hogy tudhatnálak én megcsalni téged? Mi vihetne engem arra rá? Én punk vagyok, nem kis technós, elvált védőnő – válaszolta egyenes arccal, szemeiben a szenvedély tüzével Éva. Feleség volt, nem engedhetett a gyanúsítgatásnak. Punk feleség, nem féloldalas szerelmű óvónő. Punk feleség pornózik, azaz szeret, és mindenhol, mindenhogy, harapva.

– De hallottam, amit hallottam, az én fülem pedig nem csal! – vágta véleményét egyenesen szerelme arcába Pite.

– Az én szívem se. Csal, aki becsal, de nem megcsal, mert csalatkozik, mikor csal, ugyanis egy punk keze facsar.

– Fa csavar? Hol van itt egészséges, ózonnal teli, dús kánaán, asszony?

– Az már nincs, csak akart lenni, de én csavartam. Mielőtt még kigombolta volna a sliccét. Mert azt akarta, én meg csavartam rajta egyet. A nyakán. Mert mondtam, hogy nem hogyhijjákolunk itten, Kunszentmártonban nem. Itt fejszével vágják a fát. Dől az erdő, aztán pedig háncsolják, fűrészelik, eladásra előkészítik. Megfelelő szakmai munkát végeznek. De mindegy, nem ez az érdekes. Hallottam, hogy törted a falat, nem akartál az ajtón bejönni, hogy bizonyíts. Mert határozott vagy. Punk. Ezért idecsalogattam a közrendőr keresztapját, leborotváltam neki a mellkasát, nagyon élvezte, és azt hitte, meg akarom csókolni. Meg azt, aha, persze, ezért ki akarta venni, én pedig az ásó acél végével, magával az ásóval, tudod, ami leesett, mert behoztam, csak nem akartam szólni neked, hogy bizonyítsam a szerelmet, lecsaptam.

– Asszony, harcoltál?

– Bizony! Először visítani akart, de leragasztottam a száját, mert itt nem visítunk. Azt Szolnokon szokták a metálosok és a táncházasok, itt nem. ĺgy csak lihegett, és suttogott, majd a levágott kapitalista faszvéget kezébe fogta, és elrohant a Tiszára, pecázni. Nem tudom, miért, azt suttogta, hogy szeret.

– Megvédted házasságunk becsületét. Ezért egy üvegből közösen iszunk. Hajnalban pedig közösen hányunk a hátsó udvar végében az eresz alatti tekenőbe. Mert tudd, te vagy az egyetlen, az igazi, és amíg a halál el nem választ, mert ugye kiváló pörköltet főzöl, el ne válasszon, nekem nem kell rajtad kívül senki.

Éva kedvesen, boldogan mosolygó arccal bújt oda szerelméhez, a filozófushoz, a faltörő harcoshoz, a punkhoz, azaz egyesek szerint kun p-hoz (mert a helyi orbánista Kontyos szerint összekeverve a kun szó betűit, plusz a p̶ t hozzáillesztve a punk szó adódik ki), és az előbbi burzsuj személy ujjáról ügyesen lekapott, vastag aranygyűrűt ráhúzta szerelme, férje ujjára. Az csak nézte, nem tudott betelni vele, de aztán mégis kérdően nézett igazszerelmére, feleségére. Válaszra várt.

– Tudod, neki már úgysem kell. Nem fog pecázni. A Kulacsos előtt, az úton véletlenül elüti majd egy szlovák kamion. Kis Gyilok ül benne és Vicious Stingecske, igazbarátok, elvágják a gecit. Mert tisztelik a punk-szerelmet, az igazszerelmet, hiszen tudják, ahogy mindenki tudja, ez az egyedül igazi. Akkor pedig pusztuljon a kapitalista fasizmus.

– LMBTQ! – kiáltotta Pite –, Black Life’s Matter! – kiáltotta hozzá, és mélyen, könnyes szemekkel lesmárolta Évát. Egy 10 literes demizsont emelt le a bolt még le nem rombolt polcáról, a terem végéből, és korty-korty, a nő segítségével nyugodtan, nyelés nélkül öntötte magába a nedűt. Kis idő múlva megállt, ujját magasra emelte, majd elszánt arccal megszólalt:

– Vesszen Orbán, éljen a leszbikus szerelem!

– Igazad van parancsolóm, egyetlen igazszerelmem – suttogta a férfi fülébe szerelmesen a feleség –, maradj továbbra is leszbó, csak a nőket szeresd, engem!

Előző történet:

Vérrel megpecsételt szerelem

Akció!

2093,00 Ft

Andró-Vaskó Sándor alias Tirpák Géza: MEGAKAROKHALNI

Kiadó: Stílus és Technika Kiadó
Megjelenés éve: 2023
Oldalak száma: 172
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-6-8
Méret: 157 mm x 235 mm x 10,35 mm

Elérhetővé válik: 2023.10.10.