Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

részlet Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi című könyvéből

PROLÓGUS

„Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.”

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat részlet

Első fejezet: Mindenki hazajött a nyaralásból

Szalay Hanna rendőr főhadnagy kinézett második emeleti irodájának ablakán, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és amit nem tudott megunni. Pedig már öt éve ugyanott dolgozott.

Mindig, amikor munka közben elfáradt, az ablakhoz ment relaxálni, nézett ki a fejéből és erőt gyűjtött a továbbiakhoz. Péntek késő délután, negyed hat után három perccel a legtöbb hivatal kiürült. A rend­őrségről is már majdnem mindenki hazament.

A kora őszi napsütésben gondtalan turisták sétálgattak a városban. Hanna eljátszott a gondolattal, hogy ő is egy közülük. A hangsúly a gondtalanon volt. Elképzelte, hogy nézelődik egy ismeretlen, szép városban, messziről megpillant egy klasszicista épületet, lefotózza, majd amikor közelebb megy és meglátja a homlokzaton a már kissé kopott „Rendőrkapitányság” feliratot, csalódottan megy tovább. Megfigyelte, hogy majdnem mindig ez a turisták reakciója. A telefonjukat elteszik, valószínűleg a képet is törlik majd. Mert ki akarná már a rendőrséget lefotózni? Csak egy alkalommal fordult elő, hogy egy egész család pózolt a bejárat előtt, és az apuka még rá is mutatott a feliratra. Utóbb kiderült, hogy azért, mert rendőr.

Na, én ugyan nem szerettem volna a rendőrség előtt fotózkodni nyaralás közben! – jutott eszébe most Hannának.

Szeptember első hetét fejezték be. Ikerfiai – Jani és Misi – most kezdték az iskolát.

Szerencsére a szomszédban lakó anyósa és apósa mindketten nyugdíjas pedagógusok, hiányzott nekik a tanítás, kapva-kaptak az alkalmon, hogy segítsenek az unokák beiskolázásában. Így Hanna válláról levették ennek a terhét. Azért volt emiatt némi lelkiismeret-furdalása. Férje építész, tudott home office-ban is dolgozni, de annak soha nem lett jó vége. Ilyenkor a fáradt anyuka arra ment haza, hogy apuka üvölt a gyerekekkel, rendszerint összekeverve őket, mivel mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra.

Már a második nap megkérdezte tőlük az egyik gyerek a suliban, hogy anyukátok tényleg zsaru?!

– Nem zsaru, hanem nyomozó – válaszolták a srácok egyszerre.

Hanna szerette a munkáját, de amióta a „VIP gyilkosnak” nevezett sorozatgyilkos ügyében nyomozott, sokszor voltak álmatlan éjszakái.

Rosszabb esetben meg rémálmai.

A nyár nyugisan telt, ami ez esetben azt jelentette, hogy nem volt újabb áldozat. Hál’ istennek a balatoni családi nyaralást és a barátnőkkel való kirándulást nem zavarta meg semmi. Azért felhőtlenül soha nem tudott kikapcsolódni. Mindig idegesen leste a telefonját, hogy nem értesítik-e újabb gyilkosságról a kollégái. Akkor azonnal haza kellett volna jönnie, családja szemrehányó tekintetétől kísérve. Egyik barátnője viccesen meg is jegyezte, hogy talán a gyilkos is nyaralni mehetett.

Örült az előtte álló hétvégének, de egész nap valami rossz előérzete volt. Holnap a barátnőivel találkozik, a vasárnap pedig a családé. A még bent lévő kollégái is összepakoltak, elköszöntek, jó hétvégét kívántak.

Hanna is kikapcsolta a gépét, már éppen pakolni kezdett, amikor bejött Péter, a helyettese. Automatikusan mondta volna, hogy „Szia, neked is jó hétvégét”, de a férfi arca nagyon sápadt volt. Nem is kellett mondania semmit, Hanna magától is rájött, hogy valami történt.

– Újabb áldozat! – vágott bele a közepébe Péter.

Ezek szerint a gyilkos valóban hazajött a nyaralásból! – gondolta Hanna kétségbeesetten.

– Ugyanaz a módszer. A férje találta meg a fürdőszobában. Szegény először a mentőket hívta, akik már nem tudtak segíteni, csak bennünket hívtak. Indulnunk kellene helyszínelni. Ki kell hallgatnunk a szomszédokat. Holnap meg majd össze kellene hívni a csapatot. Úgyis terveztünk nyár után egy megbeszélést. Tudom, hogy mást terveztél hétvégére, hát bevallom, én is. A férjét meg a lányát bevitték a pszichiátriára, ők jelenleg nincsenek kihallgatható állapotban – sorolta végig a kollégája egy szuszra a történéseket.

Hanna beletörődően felsóhajtott és megállapította, hogy jók a megérzései, nemhiába volt egész nap nyugtalan.

– Adj öt percet, hazaszólok, hogy ne várjanak meg a vacsorával!

Péter bólintott.

– De siess, légyszi!

– Ok, igyekszem.

Hanna először ügyvéd barátnőjét, Hildát hívta, aki vidáman szólt bele:

– Szia, ugye holnap akkor talizunk?

– Hilda, kapaszkodj meg, légy erős és titoktartó. Attól tartok, igazad volt!

– Mármint mivel kapcsolatban? – kérdezte értetlenül barátnője.

– A gyilkos tényleg hazajött a nyaralásból!

– NEEEEEEEE!!!! – kiáltott fel Hilda, amit a folyosón türelmesen várakozó kollégák is hallhattak, Hanna pedig, mivel nem akart maradandó halláskárosodást szenvedni, eltartotta fülétől a telefont.

– Ismét lecsapott az emberünk.

– Francba, azért utálom a legjobban ezt a gyilkost, mert soha nem ér rá miatta a barátnőm!

– Mondanám, hogy vigyázz magadra, zárkózz be, de tudom, hogy jól megy a karate, és a férjeddel szoktatok gyakorolni!

– Hát igen! Jobban megy mint a tenisz, és főleg az a jó, hogy nő az edző. A férjem is hajlandó járni, nem tartja nyálas sportnak, mint a teniszt.

Na igen, a tenisz! Ez a sport rossz emlékeket idézett fel Hilda életében. Akkoriban a férje, Karcsi, aki kamionos, állandóan úton volt, és a teniszedző miatt majdnem tönkrement a házasságuk.

A második telefon – a férjének – sokkal nehezebb volt. Jani azt mondta, érezte ő is, hogy ma valami történni fog. Elteszi akkor a vacsorát.

– Köszi szépen! Feltéve, ha lesz utána még étvágyam. Na, szia most le kell tegyelek, mert megyünk.

Péter már türelmetlenül állt az ajtóban.

A kollégák már biztosították a helyszínt és megkezdték az előkészületeket. Hanna és csapata is elindult.

A kocsiban Péter elmesélte, hogy az áldozat Kárnyáczki Helena Titanilla, negyvennégy éves tanárnő. Hosszú, barna hajú, filigrán alkat. Nem nagyon hasonlít az előző áldozatokra. Az áldozat elegáns környezetben lakott, viszonylag nyugodt környéken, ahol rendezett, kétszintes házak vannak szép előkerttel.

Hál’ istennek a tragikus hírt nem kellett közölni a családdal, mivel a férj talált rá. A lánya nem látta, csak az apja üvöltését hallotta szegény.

– Alibik? – szakította félbe Pétert a nyomozó.

– A férjnek van – lapozott bele a kollégája a jegyzetfüzetébe. – Szaunában volt az egyik szomszéddal. A kislány pedig uszodában volt a barátnőjével, utána a városba készültek szórakozni.

– Akkor mit keresett otthon?

– Át akart öltözni. Tizenhat éves házasok voltak. A férj, Kárnyáczki Tibor, hitelügyintéző a helyi OTP-bankfiókban, negyvenhat éves. A szülők már nem élnek, így velük sem kell már közölni a hírt. Az áldozat a szomszéd település általános iskolájában tanított matematikát és fizikát.

Hannában felmerült, hogy esetleg a tanítványai, vagy egyik volt tanítványa lehetett az elkövető. Annak idején nem szerette ezeket a tantárgyakat, de azért nem ölte volna meg a tanárát. De hát változnak az idők!

A kollégák már megkezdték a helyszínelést. Tapasztalatból tudta, hogy a fürdőszobát kell keresnie.

A nőt ugyanúgy találták, mint a többi áldozatot: meztelenül, széttett lábbakkal, nemi szervében ezúttal egy üres Limoncellós üveggel. A bal mellére egy „V”, a jobbra pedig egy „P” betű volt írva ugyanúgy a saját rúzsával, ahogy a többieknek is. A rúzs a holttest mellett hevert a fürdőszoba jéghideg padlóján. Dróttal fojtották meg őt is. A halott arcán rémület tükröződött. A halántékán ütlegelés nyomai látszottak. A közelben egy pár tűsarkú cipő hevert, az egyiknek letört a sarka. A helyszínelő kolléga fontoskodott:

–  Lehetséges, hogy a cipő sarkával ütlegelték – mondta.

Hanna mélyeket lélegzett. Nem okádok, nem okádok – mantrázta.

Betörés ezúttal sem történt. Szerencsétlen férje még annyit el tudott mondani, hogy nem hiányzott semmi értéktárgy. A nő telefonja ugyanúgy ki volt kapcsolva, mint a többi áldozatnak.

VIP gyilkosnak az áldozatok mellére írt betűk miatt nevezték el. Először csak V.P.-s gyilkos, később pedig VIP gyilkos lett a fedőneve.

Az igazolványképről egy helyes, barna hosszú hajú nő mosolyog vissza.

A valóság azonban sajnos egészen más volt.

Hanna, amint lehetett, elhagyta a fürdőszobát, a többit a helyszínelőkre bízta. Majd utólag elolvassa a jegyzőkönyvet. Átment kihallgatni a szomszédokat.

Ők semmi gyanúsat nem észleltek, pedig a jelek szerint a környéken mindenki mindenkit ismert és figyeltek egymásra. Szaunában is az egyik szomszéd baráti házaspárral voltak, akik teljesen meg voltak döbbenve. Helena azért nem ment velük, mert dolgozatokat kellett javítania. Bele is kezdett, de befejezni már nem tudta. Minden szomszéd rendes, kedves embereknek tartotta őket.

Hanna késő este kimerülten ért haza, Jani, a férje ébren várta, amiért nagyon hálás volt. Megittak együtt egy pohár bort, a férfi nem kérdezett semmit. Tudta, hogy a felesége még nincs olyan lelkiállapotban, hogy meséljen a történtekről.

Még benézett a gyerekekhez, akik ártatlanul és édesen szuszogtak. Maxi, a golden retriever szokás szerint majd leverte a lábáról.

Függetlenül attól, hogy másnap szombat lesz, reggel nyolcra összehívták a csapatot, és addig még aludnia is kellene.

Akció!

2319,00 Ft

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi

Szerző: Nádudvarváry Fekete Emma
Kiadó: magánkiadás
Oldalak száma: 202
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786156748003
Méret: 148 mm x 210 mm x 7,15 mm

Molnár Gergely: Multisztika 1. | Beleolvasó

Molnár Gergely: Multisztika 1. | Beleolvasó

részlet Molnár Gergely: Multisztika című könyvéből

Bevezetés

A multik világa sajátos világ. Sokakat beszippant, és nem tudnak tőle szabadulni, esetleg nem is tudják máshol elképzelni a kenyérkeresést. Jó eséllyel pályakezdőként bekerültek egy fiatalos, bulis csapatba, és jól ottragadtak. Van, aki meg éppen váltogatja. A multik világán belüli mozgás teljesen elfogadott, a munkavállalók kompatibilisek. Szektoron belül is, versenytilalom ide vagy oda. Hiszen honnan jöhetne a tapasztalt szakember, ha nem a konkurens cégtől?

A multi egy buborék, modern fizikai környezetben, versenyképes bérrel, legális foglalkoztatás keretein belül. Aki ebbe a buborékba belekerül, könnyen elfelejti a társadalom többségének az életkörülményeit és lehetőségeit. Főleg egy üvegpalotában ülve. Azt a bizonyos „másik valóságot” talán csak a takarítókat, konyhai dolgozókat és a kertészeket szemlélve érzékeli.

A multik pont annyira hasonlóak és éppen annyira különbözőek, hogy összekacsinthassanak és közösséget érezzenek azok, akik ennek a populációnak, szubkultúrának a tagjai, és rácsodálkozhassanak, hogy máshol kicsit más a szokás, máshogy hívják ugyanazt, satöbbi. Fontos hozzátennem, hogy a multi irodai környezetet járom körül. A gyakran multinak nevezett áruházláncok, illetve a gyárak világát majd másik könyvekben fogom körüljárni (de csak akkor, ha ez bestseller lesz).

Ez a könyv nemcsak az én gondolatvilágomat tartalmazza. Kiegyenlítettebb anyagot céloztam meg. Tizenhárom, különböző korcsoportba és súlycsoportba tartozó, ízig-vérig „multikatonával” beszélgettem, plusz kaptam történeteket közösségi médiában fellelt jóakaróktól is. Sok oldalról megvilágították a kézzelfogható valóságot, ezeket a meglátásokat szerveztem rendszerbe, fűztem szövegfolyamba. Gondosan kerülöm a cégek és emberek beazonosíthatóságát, jobb a békesség.

Előbb-utóbb mindenkire, aki multiban tölti élete egy részét, ráragad, hogy kevert nyelven beszéljen, illetve rövidítéseket használjon. (Például.: „ASAP össze kéne dobni ezt a prezit az új PPT template-ben. Eléggé top prio, mert holnap management meeting.” ) A könyvben igyekszem kerülni mindkettőt. Egyrészt hogy kicsit megmutassam, másképpen is lehet kommunikálni, másrészt hogy a „buborékon kívülieknek” is gördülékeny olvasnivalót nyújtsak.

Szó sincs arról, hogy a multikat rossznak vagy mumusnak szeretném beállítani. A multik működnek, az emberek működtetik őket, úgy is, hogy közben kritikusan gondolkodnak róla. Tapasztalataim alapján senki nem várja el a feltétlen szeretetet és a rajongást egyik oldalon sem. Egyrészt akkor nem találnának munkaerőt, másrészt világos, hogy nem a lelkünket adjuk a vállalatnak, hanem a tudásunk, időnk, energiánk egy részét. Jól látszik egyébként a sokféle véleményből, hogy az erősen kritikus és az utópisztikus hangok keverednek. Mindenki gyűlöl és szeret egyszerre.

Nekem is felnyitotta a szemem sok mindenre, ahogy a sokféle gondolatot rendezgettem. Egyrészt, a multik is az emberiség halmazai, vagyis a sokmilliárd pöttyből bekarikáznak valamennyit, és az egy amőbára hasonlít, a földgolyón ide-oda nyúlik, mit sem törődve országhatárokkal, vízzel és szárazfölddel, időzónákkal. Ennek folyományaként megjelennek benne az általános emberi magatartásformák, a nyelvek, a kulturális különbségek. Másik észrevételem, hogy minden mindennel összefügg. Ha elkezdünk beszélni a csapatépítőről, akkor hamar eljutunk oda, hogy jó sok pénz elmegy rá, inkább bérre kellene költeni, de ez a vezetőség hozzáállásán múlik, pedig mindig téma a dolgozói elégedettségmérésen, hogy a rendszeres csapatmegbeszélések és a szakmai tréningek többet érnének, de kell az összvállalati kapcsolatépítés, mert a bonyolult hierarchiában senki nem látja az embert a pozíció mögött, nem mellesleg a társadalmi felelősségvállalásnak, így a cég imázsának is jót tesz egy óvodai kerítésfestő akció. Nincs tehát vegytiszta gondolat, témából való kikacsingatás annál inkább. De így életszerű, így valósághű.

 

  • ASAP: As Soon as Possible = amint lehet – a gyakorlatban azt jelenti, azonnal
  • PPT: Powerpoint
  • template: sablon
  • top prio: kiemelten fontos
  • management meeting: vezetőségi értekezlet
Multisztika

Miért pont multi?

Ha nagy vonalakban rajzolom fel az álláspiacot, akkor van az állambácsi, a kis- és középvállalkozások (KKV) meg a multik. Kinek a pap, kinek a papné. Vannak persze határterületek, mint mondjuk államiként indult, privatizált vállalatok, vagy a több országba kiterjedt, ezért multinak mondható, de amúgy magyar vállalatok, vagy a multik munkakultúráját részben magukévá tévő magyar kisvállalkozások. És ez máris felveti a kérdést, hogy a vállalat-e a multi, vagy a munkakultúra.

A multiság lényege az, hogy a cég több országot, nemzetiséget, nyelvet fog össze, nemzetköziek az ügyfelek és a dolgozók. Nézhetjük a tulajdonos felől, hogy több országban van cége, külföldi vezetőket delegál, így bizonyos szint felett jellemző, hogy egy bizonyos ország szülöttei ülnek a székekben. Ez valamiféle gyarmatosításnak is tekinthető. Jó eséllyel felmerül az igény, hogy a különböző országbeli leányvállalatok közti szinergiákat megtalálják, viszont hamar a provinciális érdekekbe ütközhet a törekvés: a jól bejáratott helyi kapcsolódásokat nem szívesen rúgja fel senki. Szét is szedhetik a funkciókat országokra, a helyi csapatok pedig a helyi folyamatokat viszik, viszont lehetnek több országért felelős főnökök.

Igazából a működés, a munkakultúra adja a multik savát-borsát. Megfigyelések szerint jobb, mint az átlagos magyar cégeké. Egy népi bölcsesség szerint mindenki a maga szintjén nyomorog, tehát könnyű nem kilátni a helyzetünkből, de ha megpróbáljuk, és átgondoljuk, netán ki is próbálunk többféle munkahelyet, már nem is olyan szörnyű a multi. Az elégedetlenség eléggé alaptermészete az embernek, és még csak azt sem mondanám, hogy ez magyaros dolog.

Húsz éve egy nemzetközi suliba jártam, ahol mindent megkaptunk: kosztot, kvártélyt, önmegvalósítási lehetőségeket. Énekeltünk, színjátszottunk, zenéltünk, rajzoltunk, kirándultunk, élveztük az életet. De még így is megjelent az elégedetlenség a közösségben. A suli étkezdéje lett a célpont, azon belül is konkrétan az, hogy a rizs meg a krumpli milyen unalmas köretek. Szóval az elégedettség és a körülmények minősége nem feltétlenül mozognak egyenes arányosság szerint. Van, akinek fekszik a multi környezet, másoknak viszont sosem szabad multiban dolgozni. Sokkal nagyobbak a változások, mint egy állami szférában. A bérek sem egy bértábla szerint alakulnak, hanem optimális esetben nagyobb ugrások lehetségesek. Cserébe nagyobbak a változások és az elvárások. Benne van, hogy átszervezéskor megszűnik a pozíciód, még akkor is, ha jól teljesítettél. Viszont ez azt is jelentheti, hogy nem ragadsz benne a székedben. Több olyan történettel találkoztam, hogy egy megszűnt pozíció miatt valaki kikerült a langyos mocsárból, és először sírt, de aztán élete legjobb történésének tekintette, hogy mozdult.

Miért kerül valaki multihoz? A legtöbb álláshirdetést multik adják fel. Jó eséllyel azért, mert tényleg keresnek valakit az álláspiacon, és nincs még meg a kiválasztott. A multik uralják az állásbörzéket is. Nyíltan kint vannak a munkaerőpiacon, a márkanevüknek elvileg ott is van presztízse. Van felvételi folyamat, toborzás, ajánlási rendszer, és így talán kevésbé „urambátyám”, mint máshol. Megvan a rendszere a beilleszkedésnek és betanulásnak. Van gyakornoki lehetőség, vannak pályakezdő munkakörök, amikből van előrelépés. Behatárolható a tevékenységi kör, betaníthatóak a feladatok. Van, aki el se tudja képzelni magát kisvállalkozásnál, csak multinál, mert ott látja az előrelépést, motiválják a regionális, globális munkakörök, hogy egyre több országba elér a keze. Ez főleg pályakezdőkre jellemző.

Az is, hogy a fészekrakást is itt tudja megalapozni, mert bejelentett állása van, a bankok szóba állnak vele, bátran el tud adósodni. A fióka etetéséhez-neveléséhez is igen jól jön a multis háttér. Kimaxolható az állami apanázs, sok helyen extra apaszabi is jár, és a munka világába való visszatérés is biztosított. Mindehhez adott a nagy méret, a sok pozíció, a helyettesíthetőség, betanítható folyamatok, beugrósok határozott szerződéssel. Bár láttunk olyat is, hogy a beugrós annyira a főnöke szívéhez nőtt, hogy bevackolhatott maradóra, aztán egy másik főnöknek kellett megvédenie a mundér becsületét, amikor a kitúrt kolléganő szeretett volna visszatérni.

Aki nem pályakezdő, az már alapnak veszi az anyagi biztonságot, és kicsit feljebb nézelődik a Maslow-piramison. Mondjuk például a neki való emberi közeget keresi. A szakmaiságot és a vele járó bizalmat, ahol nem lesi senki, ki hol van és mit csinál, ahol a home office nem a lógás szinonimája, a főnök meg a csendőré. Ehhez tényleg egy fejlett társadalom munkakultúrája kell, és az tényleg importjószág. Igaz, már felnőtt egy olyan generáció, akik rendesen megjárták külföldöt, nem csak Bécset farmerért meg hűtőért. Tehát elvileg sokan magukba szívták a nyugati nyugalom kultúráját, aztán hazajönnek, hogy a nagyiék ne csak videóhívásban lássák az unokákat, és remélhetőleg a batyujukban nem csak a madárlátta delikáteszek kaptak helyet, hanem a nyitottabb, hatékonyabb munkakultúra lenyomatai is.

Van olyan perverzió is, hogy az embernek nem fekszik a protekció, akkor sem, ha ő a kedvezményezettje, hanem meghallgatta a népszerű, kiabálós pszichiáter tanácsát, és megméretteti magát. Ismeretlenül, semleges közegbe szeretne bekerülni az alapján, amit kitesz a tálcára. Persze így is számít a szimpátia, de mégis vegytisztább, mint az urambátyám-sógorkodás alapú bekerülés. Ez utópisztikusan hangzik, de mégis létezik: „Azért jöttem ide dolgozni, mert már amikor interjúztunk, a főnököm kapucnis pulcsiban jelentkezett be a kocsiból. Pedig az interjú egy hivatalos dolog, amikor két ismeretlen üzleti kapcsolatba lép egymással, és aminek van egy protokollja. Szimpatikus volt, hogy bár nem tudott megoldani minden körülményt, de tisztelettel beszélt, kérdezett, és partnernek tekintett a beszélgetésben. Arra gondoltam, hogy ha a főnök így viselkedik, akkor ebben a szervezetben ez a kultúra »járja«. Be is igazolódott.”

Sokan csak annyit mondanak, hogy bár szidják a céget, de amúgy elvannak. Hallottam olyanról is, aki látott már olyat, aki hasznosnak érzi magát, ritka tudást és tapasztalatot tud felmutatni, űrt tölt be a szervezetben, hozzá fordulnak az emberek. És bizony sima irodistáról van szó, nem sebészről. Egyébként ez a történet nem is annyira a multisággal kapcsolatos, inkább egy nagyon szerencsés egymásra találás. Viszont van, akit kifejezetten a multi kultúra ragad meg: „Az olyan ügyek miatt szeretek ennél a vállalatnál dolgozni, amiknél belelátok piaci sajátosságokba. Nekem ez izgalmas. Például hogy Indiában teljesen más a vevőkultúra, mint Európában, így sok mindent nem lehet ott megvalósítani, amit mi itt kitalálunk. A tipikus, magyaros jelenségektől egyébként mentesülök, mert csak külföldiekkel dolgozom. A magyaroknál a bennfentesség számít, és ha nem ismersz senkit, akkor te is senki vagy. Illetve azt látom, hogy a magyar az egy ego-vezérelt nemzet.”

A „koszt-kvártélyért” cserébe persze le kell nyelni bizonyos dolgokat, mert nincs olyan, hogy ingyen ebéd, ahogy a művelt portugál mondja. Előbb-utóbb mindenki érzi, hogy szeretne kilépni. A pénz egy idő után nem motivál, inkább csak amolyan alap. Kevesen olyan szerencsések, mint a fenti történetben, hogy hasznosnak érzik magukat. Sokan azzal szembesülnek, hogy értelmetlen döntéseket kell végrehajtani, a középvezetőnek szerepet kell játszania, a nevét adni fentről érkező utasításokhoz, hajszolni a kitűzött célokat, mindezek pedig kikövezik a kiégéshez vezető utat.

Akció!

1592,00 Ft

Molnár Gergely: Multisztika

Szerző: Molnár Gergely
Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 132
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-7-5
Méret: 148 mm x 210 mm x 7,15 mm

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

A SÁRGA története 2.

Fülszöveg:

Emma egy tartózkodó, határozott és érzelmileg sérült nő. Kitartása ugyan nem ismer határokat, de vajon elég-e ez a tulajdonság egy olyan játékban, ahol semmilyen szempontból nem mozog ismert terepen?
Nagyon tévedsz, kedves olvasó, ha azt gondolod, hogy ez a nő nem tud többet holmi gyenge szerepnél.
Emma a meglepetések embere és mindig, de mindig tökéletesen időzít.
Éppen ezért alkotnak Hunterrel tökéletes párost.
Vagy mégsem?

„Egy végtelenül okos, ravasz, de követhető és rengeteg szempontból tanító olvasmány ez a regény. Mély benyomást tett rám mind a történet, mind pedig az írója. És ez nálam elég ritkán fordul elő.”
– Halász Emese, író –

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 2. című regényből

Másnap még nyúzottabban keltem fel, mint ezelőtt bármikor. Semmi kedvem nem volt egész nap azt nézni, hogy milyen jól érzi magát itt mindenki rajtam kívül, és azt elfogadni, hogy a játékban már mindenki talált magának vagy egy megbízható társat, vagy egy rövid ideig tartó szerelmet, vagy egy apró kis kalandot, kivéve engem. Én, amit találtam, az csak hallucináció volt. Sosem létezett. Eszméletlen jól játszott, ezzel kirángatta alólam a talaj utolsó négyzetcentiméterét is.

Drága apám,  megtanultam a leckét. Örökre.

Nem emlékszem a reggelire, annyira készen voltam, csak arra, amikor az ajtó feletti doboz újra zenélni kezdett. Majd miután kinyíltak a szárnyai, egy gyönyörű nő lépte át a küszöböt.

Ő sem volt rajta a listán – gondoltam magamban.

– Sziasztok! – köszönt nekünk. – Julia vagyok. Fehéroroszországból jöttem.

Julia tökéletes nő volt. Magas és rendkívül csinos, olyan, akin minden ruha hibátlanul áll. Nagyon természetesnek tűnő, hibátlan melleit alig fedte ruhanemű, mert  tökéletesen tudta, hogy mivel hívhatja fel magára figyelmet, és ezt kegyetlenül kihívó módon meg is tette, miközben odafigyelt a legapróbb részletekre is. Tengerkék szemei voltak, apró orra és fülei, melyekben sok-sok pici fülbevaló díszelgett. Hófehér nyári ruhában érkezett, ami testhez simuló volt, mit sem bízva a fantáziára. Aranyszőke, hosszú haját pedig egy finom, gyöngyös pánttal szorította le, ezzel egy édes kislány kedvességével társította a dögös puma alkatát. A látványától úgy éreztem magam, mint a mesefigurák, akiknek leesik az álluk a padlóra.

– Szia! – álltam fel az asztaltól legelőször, és reménykedtem benne, hogy a feltűnő, hangos mozdulatom legalább egy kicsit bosszantja majd Emmát. – Gyere, ülj le
közénk!

Átsétáltam az asztal másik felére, és kihúztam az egyetlen üres széket az asztal körül, erre invitáltam a legújabb versenytársunkat.

– Köszönöm – mondta, és hagyta, hogy betoljam alá a széket.

– Mivel foglalkozol? – kérdezte Dylan, aki igencsak méregette Julia szépségét.

– Modellkedésből élek, és elég jól – válaszolta magabiztosan. – A játékra azért jelentkeztem, hogy kicsit elmeneküljek a karrierem elől.

– Besokalltál, ugye? – kérdezte Fernando.

– Te nem az énekes vagy? – nézett rá meglepetten Julia.

– De bizony. Fernando vagyok – nyújtotta a kezét Juliának.

– Nem mutatnád be a kedves barátodat, aki hellyel kínált? – nézett rám Julia félreérthetetlen kíváncsisággal.

– Dehogynem, persze. Ő itt Hunter – kacsintott rám a spanyol, aki mintha felbátorodott volna Julia megjelenése miatt.

– Örülök, hogy találkozunk, Hunter! – köszöntött külön engem kellemes hangon.

– Én úgyszintén – válaszoltam.

Most először éreztem azt, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell. Magbiztos voltam és vonzó, mint odakint, és nem az a jelentéktelen senki, aki reggelt voltam az ágyban.

Miután Julia bemutatkozott, az asztal körül mindenki részleteket osztott meg vele a játék eddigi folyásáról, és mindenki azt latolgatta, hogy mikor jöhet egy újabb boríték, amivel tönkre tehetik a napunk további részét, de Lucky nem jelent meg, így Julia beköltözött Erik mellé a tegnapeste megnyitott hatos bungalóba.

Miután kipakolta a cuccait, Julia nem kérette magát, hanem azonnal felkeresett, miután fürdőruhába öltözött, és fürödni invitált a csillogó vizű óceánba. Úgy tűnik, ő játszani jött, és fejest ugrott a versenyzésbe, ami még lehet, hogy nekem is mentőövet szolgál. Fernandoék örömmel csatlakoztak hozzánk, és végig négyesben töltöttük a délelőttöt, ami rendkívül jó hangulatban telt. Sok-sok spanyol sztorival és még több kitalált spanyol sztorival.

Az ebéd utáni szieszta alatt egy küldönc egy levelet adott át nekem, melyben randira kaptam meghívást. Titkon azért reméltem, hogy Emma van a háttérben, és sikerült féltékennyé tennem, de tévedtem. Persze, hogy tévedtem, mert ha róla van szó, nemigen segít egyik érzékem sem, nemhogy a hatodik. A józan ész nyert már megint, így Juliával indultunk el a lezárt kerítés felé, ahol ugyanazzal a nyitott terepjáróval indultunk útnak, mint anno Gennával. Reméltem, hogy ez a randi jobban sikerül, mint az, mert itt legalább egy olyan személy társaságában vagyok, akivel kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, még ha túl gyors is a tempó, amit ő diktál.

Egy világosszürke kétéltűre szálltunk fel, majd a szigetcsoport legnagyobb szigetének partjainál landoltunk, ahol kiszállás után azonnal egy kis forgatagba kerültünk.

– Mi van ma itt? – kérdezett csodálkozva engem, miközben nekem fogalmam sem volt a válaszról.

– Nem tudom, de gyere, mert nagyon integetnek nekünk – mutattam egy kisebb csoport felé, akik hevesen mozgatták a kezeiket, hogy észrevegyük őket.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1-2.

A helyzetet kihasználva lovagiasan megragadtam a kezét, és odavezettem őt a vendéglátóinkhoz, hogy bemutatkozzunk nekik. Nem csoda, hogy azonnal kiszúrtak minket. Nem kellett ehhez repülővel érkeznünk, hiszen Juliával nem éppen a helyi lakosok fenotípusát képviseltük. Az itt lakók jó része alig érte el a 170 centimétert, így nemcsak én, de még ez a csodaszép szőke modell is jóval magasabb volt náluk. Főleg úgy, hogy fittyet sem hányva a terepviszonyokra magassarkú szandálban jött, hiszen a babarózsaszín miniruhájához, és hajpántjához ez a csillogó kiegészítő dukált.

Mint utólag kiderült a helyiek épp aznap ünnepelték az egyik nemzeti ünnepüket, ennek eredményeként minket is beöltöztettek népi ruhákba, ami lényegében egy batikolt rongy volt. Emellett a buli hevében még azt is megengedték, hogy a különleges hangszereiket kipróbálhassuk. Voltak ott ütős hangszerek és fúvósok is egyaránt, de a nevét egyiknek sem tudtam megjegyezni. Leginkább azért, mert kedves és odaadó, mindent felkínáló barátaink szinte egyetlen angol szót sem ismertek, ezzel elvágva előttünk a hagyományos kommunikációs útvonalat. Az ünnepség hevében mindenki táncolt és énekelt, mindenki úgy, ahogyan tudott. Voltak ott egészen kicsik is, akiket az anyjuk – a már rajtunk is lévő – ronggyal magukra kötötték. Mellettük pedig fiatal diákok voltak, akik külön táncelőadással készültek az ünnepségre, és tapasztaltabbak, akikről lerítt, hogy nekik már nem ez az első közös ünnepük. Mégis úgy tűnt, hogy – korosztálytól függetlenül – senki sem azért jött, mert kötelező lenne, hanem mert valami megfoghatatlan öröm és boldogság járja át őket, amit képesek voltak rám és Juliára is rátapasztani.

– Micsoda buli! – kiabált a fülembe Julia. – Gyere, mutassuk meg nekik, mi hogy tudunk táncolni!

Igazából nem tudom, mi ütött belém, és azt sem, hogy mi vezetett idáig, de képtelen voltam ellenállni Julia kezdeményezésének, és beálltunk táncolni a röhejes ruhánkban a többi ember közé. A szőke lány látványosan lerugdosta a lábairól a szandálját, és mezítláb a porban kezdett lépdelni utánozva a fiatalabbakat, akik segítőkészen mutogatták neki a következő lépéseket. Julia végig mosolygott, és nagyon jól állt neki ez az önfeledt viselkedés, mert sokkal természetesebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Merész volt és bátor, emellett úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hogy mit gondolnak róla mások, ami kevés nőre jellemző ebben a világban. Pár perc elteltével engem is maga mellé állított, de nekem közel sem ment olyan naturálisan ez a játszadozás, mint neki, így inkább csak bohóccá váltam, mintsem vendéggé. Utólagos értelmezésem szerint ez lehetett az a pont, amikor a férfiak félre vontak, és itallal kínáltak, talán azért, mert megsajnáltak. Ezek az italok, amiket folyamatosan körbehordoztak a társaságon, nagyon erősek voltak, és már az első pohárka megütötte a fejem.

Julia nem sokkal később csatlakozott hozzám, és vele együtt újabb kör italt fogyasztottunk, amit újabb és újabb követett. A zene nem hagyott alább, csak a gátlások váltak a semmivel egyenlővé. Aminek köszönhetően Julia már az ölemben üldögélt, és oroszul beszélt hozzám, míg én csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom csókolni ezt a nőt. Időm sem volt elképzelni a jelenetet, mert megelőzött a szándékomban, és hevesen nekem esett, amire a helyiek hatalmas ujjongásban törtek ki. Ezzel kijózanítva engem, aki észszerű határok közé tereltem a viselkedésünket.

– Menjünk vissza! – súgta a fülembe, és kétségem sem volt afelől, hogy mik járhatnak az eszében, hiszen ugyanarra gondoltam én is.

Júlia újra megcsókolt, majd a kezeimet a fenekére vezette, amit szinte alig takart a ruhadarab, hiszen pont úgy kötötte meg magán, és olyan lengén, hogy egyetlen rántással leszakíthattam volna róla.

– Menjünk! – néztem mélyen a szemébe.

Gyorsan visszavettük a ruháinkat, majd mielőtt elbúcsúztunk volna a helyiektől, megköszöntük a lehetőséget, hogy együtt bulizhattunk velük egy számukra igencsak fontos ünnepen. Aztán miközben a kétéltű felé sétáltunk, szinte már minden méteren megálltunk csókolózni Juliával, aki teljesen elvette az eszem, és végre nem a játékon gondolkodtam, hanem azon, hogy bárcsak már a szigeten lennénk. Ez a lány nagyon kedves volt velem és aranyos, emellett egyáltalán nem félt hozzám érni. A szégyenlősségnek nyomát sem mutatta, és a tapasztalt magabiztossága kifejezetten imponált nekem. Eszembe jutott Emma, hogy milyen szégyenlősen viselkedett előttem, és a szánalmas viselkedése Julia mellett hirtelen nevetségessé vált. Julia sem volt sokkal idősebb Emmánál mégis tudta, hogyan kell egy férfival bánni. Nem kérette magát folyton-folyvást, nem bízta a véletlenre az események alakulását, hanem a kezébe vette az irányítást, aminek meg is lett az eredménye.

Akció!

3987,00 Ft

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 470
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9303-8
Méret: 136 mm x 204 mm

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

A SÁRGA története 1.

Fülszöveg:

Hunternek nincs szüksége fogadásokra. Abban a helyzetben van, amikor már semmire nincs szüksége, mert megvan mindene. Mégis, amikor apja előáll egy igen érdekes alkuval, belemegy az egyezségbe.
Nem kevesebb a tét, mint az összes vállalata, amit eddig felépített, és egész sokáig úgy is tűnik, hogy simán meg tudja majd tartani őket.
Egy valamivel azonban nem számolt.
Hunter már lemondott a szerelemről, mégis, amikor találkozik Emmával, egy olyan érzelmi hullámvasúton találja magát, ami veszélybe sodor mindent, ami számára valaha is fontos volt.
Mit veszítsen el? A szerelmet? Az életét? Mindent?

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 1. című regényből

A napfény színe. Azé az égitesté, mely szükségben
anyaként melenget, miközben önzetlenül bevilágítja a
legmagányosabb sötét sarkokat is. Mindennap utat mutat,
de sosem kér és nem tartóztat. Tétován tántorítva motivál,
kíváncsiságra sebzéssel reagál, de a türelemre élettel szolgál.

1. Fejezet

Nicholas Hunter Jackson

A játékra fogadásból jelentkeztem, amit az édesapámmal kötöttem. Sem újabb kapcsolatokra, sem a főnyereményre, sem hírnévre nincs szükségem. Sokszorosan bővelkedem mindegyikből a műsor nélkül is. Harminckét évesen magam mögött tudhatok egy általam szerelemből indított házasságot, ahol a másik fél ugyancsak szerelmes volt, csak nem belém, hanem a pénzembe és a családom rangjába. Három év rózsaszín köd után jeges fogadtatás várt a valóság nyomvonalán, majd egy gyors, kíméletlen válás a részemről. Annyi bizonyítékot szerzett a magánnyomozóm a volt hitvesem ellen házasságtörés címszó alatt, hogy csak a legfelső képeket néztem meg, az alatta lévő többi, több száz dokumentációra már nem volt szükségem, hogy apám újra bebizonyítsa, hogy ő előre megmondta, ne vegyek el senkit, azért, mert elhiteti velem, hogy önmagamért szeret.

Édesapám tanítása a párkapcsolatokra vonatkozóan a következő volt: egy igazi nőt meg kell szerezni, majd elengedni. Ehhez a felfogáshoz a középső nevem tökéletesen passzol is. Válásom óta több száz igazi nőm volt, már ha édesapám neveléséből indulok ki. Mindegyikhez csak egyszer értem és soha nem a saját otthonomban. Ezt a szabályt már én hoztam meg magamtól, kiegészítve az eddig tanultakat. Mindezt óvintézkedésként egyetlen nő miatt, aki képes volt porig rombolni a szerelembe vetett hitemet, majd semmissé tenni azt. Édesapám hasonlóan járt édesanyámmal, annyi különbséggel, hogy nem neki kellett a válás mellett döntenie. Édesanyám egyik délután már nem jött a bátyámért és értem az óvodába. Azért emlékszem rá kristálytisztán, mert édesapám üzleti úton volt, és az óvónők aggódva hívták fel előttünk a rendőrséget, hogy nem érik utol telefonon édesanyámat. Ami azóta sem sikerült. Több, mint két nap múlva jelentkezett. Nem várta meg, hogy leteljen az a bizonyos hetvenkét óra, hogy eltűntté nyilváníthassák. Egyetlen válóperes dokumentumokkal teli borítékot küldött, melyben lemond mindenről: ingatlanról, ingóságról és a gyermekeiről is édesapám javára. Bátyám – kisJack – akkor öt éves volt, én három. Kicsi voltam, talán fel sem fogtam, mi történik körülöttünk. Apa eleinte folyamatosan azt hangoztatta, hogy anya csak elutazott, majd egyszer csak hallottam egy koppanást a wc csészéből, ami ismerősen hangzott. De csak később értettem meg, hogy ezt a zajt már korábban is hallottam, ezért nem hajtott a gyermeki kíváncsiság, hogy mi történhetett a wc-ben. Aztán jó pár évvel később ismét  megjelent a zaj az életemben, amikor az exem a wc-be dobta a karikagyűrűjét. Háromszor hallottam ugyanazt, de csak harmadjára értettem meg, hogyan működik a világ és milyen rombolást képes végezni pár gramm arany. A saját fájdalmas válásom kellett ahhoz, hogy tovább lássak a nyilvánvalón, hogy akkor, amikor egy kavicsot a vízbe dobunk, nem csak hullám keletkezik, és nem csak a kavics lesz vizes. Minden megváltozik, hiszen a vízben élők felbolydulnak, míg a kő árnyékában élők védtelenné válnak. A déjà vu érzés kíméletlenül tépte fel a gyermekkorom megrázó eseményeit, amiket sok munkával már rég feledésbe merítettem. Édesapám a válóperes boríték átvételét követően már nem ejtette ki előttünk soha az anya szót, az őt ábrázoló képeket elégette, az otthon hagyott holmijait pedig kidobta. Megsemmisített minden bizonyítékot, ami összehozható a létezésével, kivéve minket, a bátyámat és engem.

Hármasban maradtunk. ÖregJack 28 éves korára egyszemélyes szülővé vált, aki éjt nappallá téve dolgozott eleinte brókerként, majd üzleti tanácsadóvá nőtte ki magát az egyik legnagyobb hazai bányászati cégnél. Idővel vezető beosztást ajánlottak neki, de ő inkább külön utakon folytatta, aminek következtében mára már saját birodalmat épített, ahol ő diktál.

Korántsem mondható a gyermekkorunk felhőtlennek. A válás után édesapám kényszerűségből visszaköltözött a szüleihez, hogy segíteni tudjanak a nevelésünkben. Az első héttől kezdve érezhetően csak a terhére voltunk mindenkinek. ÖregJack egy törtető, ambiciózus, folyamatosan mozgásban lévő ember volt már akkor is, és azóta csak tovább fejlődött a tapasztalatainak köszönhetően.

Édesanyám ezt unta meg. Sosem volt otthon, sosem volt egy közös születésnap, egy közös karácsony, semmi. Belefáradt és egy könnyebb utat választott. Legalábbis én így védem magamban szeretett édesanyámat, akinek már az arcára sem emlékszem. Nagyszüleim sok rosszat mondtak róla gyermekkoromban, amiket elengedtem a fülem mellett. Nem akartam szembenézni a kíméletlen igazsággal, hogy az én édesanyám képes volt valódi ok nélkül elhagyni a két egészséges fiát. Felnőtt fejjel, ha erre gondolok, akkor is csak azt remélem, hogy tettei ellenére is vissza tudott térni Istenhez és mindennap bocsánatért esedezik a múltja miatt.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1-2.
KisJack mindezt másként élte meg. Egyetlenegyszer sem védelmezte édesanyámat, ha tehette már inkább rátromfolt az édesanyánkra záporozó vádakra. Ő nagyobb volt, okosabb, érzékenyebb. Számára jobb lett volna, ha inkább meghalt volna az, aki a szíve alatt hordott ki minket, azt talán meg tudta volna neki bocsátani. Bár ebben még mai fejjel sem vagyok egészen biztos.
Sokszor kegyetlenül viselkedett más gyerekekkel szemben, főleg, ha rólam volt szó. Kíméletlenül összevert jó pár kölyköt, akkor is, ha csak csúnyán néztek ránk. Egyszer, amikor az iskolából hazafelé sétáltunk, öten összefogtak ellenünk. Először csak kergetni kezdtek minket, de én lassabb voltam a bátyámnál, így ahelyett, hogy tovább futott volna, védelmezőként megállt előttem, és bekapott pár ütést helyettem. A suhancok viszont nem tudták, amit mi igen, hogy a bátyám nemcsak osztotta, de bírta is a pofonokat. Így két lendület között előkapta a pillangókését, amit rég ellopott nagyapámtól, aki nagy becsben a szekrénye tetején egy poros faládikában tartotta azt, és harcolni kezdett vele. Azonban a késsel nemcsak a támadókat, hanem engem is megsebzett, aminek a nyomát azóta is viselem. Véletlen volt, amit rögtön tudtam, amikor megtörtént. Talán én álltam túl közel, talán a bátyám volt kissé hevesebb. Minden mozzanat visszaköszön az emlékeimben, amikor arra gondolok, hogy ölelt magához és zokogott a bűntudattól, miközben én csak arra gondoltam, hogy egész életemben lesz valaki, aki megvéd majd a többiektől. Ígéretet tettünk egymásnak, hogy soha nem mondjuk el az igazat a sérülésemről senkinek. Ez a mi titkunk marad, amíg világ a világ, mert ez a mi kettőnk szövetségének a maradandó záloga.

A bátyám azóta sem változott semmit. Kíméletlen volt gyermekként, és felnőttként is az maradt, de nekem ő volt a védelmezőm, és képtelen lettem volna más szemmel nézni rá. Rengeteg rosszat tanultam tőle, de a legfontosabbat is, a feltétel nélküli szeretetet. Gyermekként kihasználtuk nagyszüleink lassúságát, és rengeteg csínyt követtünk el ellenük és édesapánk ellen is. Kiszöktünk, ha nem látták. Aprópénzt loptunk a táskából, hogy csokit vehessünk. Elcsentük a gazdag szomszéd gyerek labdáját, és elrejtettük előle úgy, hogy soha meg ne találja. KisJack dühös volt a világra, és mindent elkövetett, hogy levezesse a benne hatalmasodó dühöt. Nagyszüleink nem, de édesapánk rendre megdorgált minket az elkövetett bűnökért. A fegyelmezés után egy hétig csendben voltunk és szót fogadtunk, de átlagosan hét nap után újrakezdtük a rosszalkodást, amíg újabb pofont nem kaptunk. Bátyám tizenhat évesen úgy döntött, hogy nem tanul tovább, és a katonaságot választotta. Addigra édesapámhoz hasonlóan már 190 centiméter fölött járt, és testfelépítésileg színtiszta izom volt. A katonaság első éveiben csak azért nem jött haza idő előtt, mert nem akarta, hogy apánknak igaza legyen. Később viszont azért nem, mert rájött, hogy jó döntést hozott. Megtalálta a világot, amit keresett. Megtalálta a célt, amiért mindennap küzdhet, és kiadhatja a dühét úgy, hogy közben jól cselekszik. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi imát mondtam el érte életem során, de minden egyes perc megérte, hiszen én mindig tudtam, hogy jó ember, és megérdemli, hogy akként is kezeljék. Jelenleg a haditengerészetnél szolgál századosi rangban. Ő lett az első az országunkban, aki harminc éves kora előtt századosi csillagot kapott, ezzel megválaszolva minden feltett és fel nem tett kérdést a személyével kapcsolatban. Hat éve láttam utoljára az esküvőmön.

Én tizennégy évesen maradtam egyedül a munkamániás apámmal – aki akkorra már igencsak befolyásos üzletemberré vált – és nagymamámmal, akit sok krónikus betegség gyötört. A bátyám nélkül nem találtam a helyem az életben. Sok minden érdekelt, de igazából semmi sem. Annyira nem, mint bátyámat a katonaság és a fegyverek. Nagymamám mindig azt hajtogatta, hogy olyan vagyok, mint édesapám, és hozzá hasonlóan menjek én is brókernek, mert abban megtalálhatom a sikerem. Szerencsémre mindig jól tanultam, ezért bármit megtehettem. Majd Nana tanácsát megfogadva ugyanarra a közgazdasági egyetemre jelentkeztem, mint ÖregJack korábban, és annál a cégnél kezdtem gyakornokoskodni, ami a vezetéknevemet viselte.

Hittem a szerelemben, sok könyvet elolvastam, és elég filmet néztem meg hozzá, hogy elhiggyem, létezik. Az egyetem utolsó évében ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Nikollal, aki gyönyörű, hosszú szőke hajú, csodálatos tengerkék szemű, magas lány volt. Csak a magas lányok jöhettek nálam szóba, hiszen a bátyámat túlérve sikerült tizenhét éves koromra a jelenlegi magasságomat elérni, ami 193 centiméter, és amihez kerek száz kilogramm társult. Mondanom sem kell, genetikailag szintén színizom. A barátaim többsége úgy jellemez, hogy én tipikusan az a barátjuk vagyok, akivel nagyon szívesen sétálnak egy sötét sikátorban, de ha egyedül kellene menniük, és én jönnék velük szembe, akkor inkább visszafordulnának.

Nikol édesanyámra hasonlított mind arca, mind testalkatra. Nem volt vékony, inkább egy kicsit molettebb, mint a mai divat, de nekem tökéletes volt. Pontosan az ilyen típusú nők után fordultam meg egész életemben az utcán. Az egyetem elvégzését követően édesapámnál kezdtem el főállásban dolgozni, amikorra már egy hatalmas, tizenkét hálószobás villában tengettük hétköznapjainkat a családunk megmaradt részével. A hely adottságai lehetővé tették, hogy Nikol is beköltözhessen hozzánk. ÖregJack nem szívesen beszélgetett Nikollal. Szerintem azért, mert kísértetiesen hasonlított édesanyámhoz, ami elegendő okot adott arra, hogy sem a kapcsolatunk elején, sem később ne ajánljon fel Nikol számára állást a cégünknél. Nicol számtalanszor elmesélte elképzeléseit a jövőnkkel kapcsolatban, amikben minden alkalommal együtt indulunk munkába, és együtt érkezünk haza. De ezen ábrándjaira mindig csak mosollyal és simogatással reagáltam. Nem akartam viszályt szítani közte és édesapám között, ehelyett inkább meghagytam magamnak a  megérzéseimet és gondolataimat, míg Nikolnak megengedtem, hadd álmodozzon tovább. Voltak pillanatok, amikor a békés álmodozó Nikol vérmes vadmacskává változott a témával kapcsolatban. Olyankor azzal próbáltam győzködni, hogy nekem ez így pontosan megfelel, mert így egész nap érezzük egymás hiányát. Ami, mint később kiderült, részéről nem volt akkora hiányérzet. Ha jól emlékszem az első házasságtöréssel kapcsolatos dokumentált kép dátumára, az esküvőnk után két hónappal készülhetett. Én még két és fél évig dolgoztam úgy, mint az édesapám: reggeltől estig, majd estétől reggelig. Csak ekkor szólalt meg nagymamám, hogy a feleségem furcsán viselkedik, ami nekem fel sem tűnt. Hogyan is tűnhetett volna fel napi tizenhat óra munka mellett? Amikor Nikollal voltam, számomra minden tökéletesen működött. Még a házasságunk előtt, a kapcsolatunk legelején megfogadtam neki, hogy soha nem fogom úgy elhanyagolni őt, mint ahogyan apám tette anyámmal szemben, így minden pénteken randevúzni vittem, amit majdnem öt éven keresztül feltétel nélkül teljesítettem. A legújabb, legdrágább éttermekbe jártunk, minden szórakozóhely megnyitóján VIP tagok voltunk, évente többször hetekre elutaztunk bejárni a világ legszebb részeit. Afrikaiként minden évben volt afrikai túránk, amikhez én ragaszkodtam, hogy megismerhessem az őseim világát a megmaradt emlékekből. Minden jeles ünnepen, karácsony, születésnap, Valentin-nap megajándékoztam egy utazással, és bárhová elvittem, akármerre is mutatott a térképen. De ez sem volt elég. Másra vágyott, amit én nem tudtam neki biztosítani. Nanát a válás után megkérdeztem, hogy honnan tudta, hogy Nikol már nem szeret engem, amire nemes egyszerűséggel annyit felelt: „Nem említette a hiányodat, drága Nicky!”. Miután összetörte a szívem nálam is összeállt a kép. Soha nem hívogatott éjszakánként afelől érdeklődve, hogy merre vagyok. Balga módon azt hittem, hogy sikerült megtalálnom a tökéletes nőt, aki nem féltékeny és nem bizalmatlan. Tévedtem. Azzal tettem neki szívességet, hogy nem mentem haza, és nem mellettem kellett aludnia.

Szerencsére édesapám előrelátásának és a szorgos ügyvédei által megfogalmazott házassági szerződésnek, a válás után Nikol semmit nem kapott tőlem. A gyors válás, amibe belekényszerítettem, pedig biztosította róla, hogy ő sem tartozik nekem semmivel. Ha nem egyezett volna bele a válásba, akkor a vagyona része engem illetett volna, ahogyan a házassági szerződésünkben hivatalosan megfogalmazásra került, ha felvetül részéről a házasságtörés. Kilencven nap alatt elváltunk. Nikol kiköltözött az otthonunkból, így újra hárman maradtunk: Nana, ÖregJack és én. Ebből ketten napi huszonnégyből tizenhat órát dolgoztunk. Válás után talán még többet is.

Négy éve élem a szingli pasik életét, ami kifejezett jól megy nekem. Új barátok, új társaságok, új élet. Időközben saját céget alapítottam, ami szárnyalni kezdett. Nagymamám megérzése tökéletesen bejött azzal kapcsolatban, hogy mennyire hasonlítok édesapámra. A Dél-Afrikai Köztársaságban van a saját vállalatom anyavállalata, aminek már az európai és az amerikai kontinensen is a leányvállalatai épültek.

Két hónappal ezelőtt kórházba kerültem anginás panaszok miatt, ezért kényszerpihenőre fogott ÖregJack, és átmenetileg átvette az irányítást a vállalatom felett. Három hetet töltöttem szanatóriumban, mire sikerült rendezni a vérnyomás értékeimet. Genetikailag édesapám részéről, akik eredetileg Zimbabwe-ból származnak, a családban harminc éves korára már mindenki vérnyomáscsökkentőt szedett. Az orvosok elmagyarázták, hogy innentől kezdve egész életemben gyógyszert kell szednem, ha nem akarok negyven éves korom előtt elhalálozni. Sem a magasságom, sem a testsúlyom, sem a genetikám nem kedvez a betegségemnek. Életmódváltást javasoltak, ami összességében a stressz csökkentéséről szólt. Edzésre nem foghattak, mert mindennap edzettem, diétára szintén nem, mert nem volt miből leadnom a nem létező felesleges kilókat. Harminckét évesen tehetségemnek, szorgalmamnak és tudásomnak megfelelően, édesapámtól mindent eltanulva egy vállalati birodalom élén álltam, miközben egy másik birodalom jogos örököse is voltam. A három hét kötelező kényszerpihenő alatt átgondoltam az életem eddigi részét, és éhesen néztem a jövő irányába. Nem akartam meghalni annak tudatában sem, hogy édesapám eddigi életét nézve sokkal több siker, mint amiket a munka terén érek el, nem vár rám. Mégis én élni akarok, és eldöntöttem, hogy változtatni fogok. Bátyámhoz hasonlóan én is meg akarom mutatni ÖregJacknek, hogy lehet ezt másként is csinálni, de ehhez új irányt kell vennem, mert most az ő útját járom.

A kórházból hazaérkezve négy ápoló fogadott. Amikor megláttam a kigyúrt, nálam is magasabb és izmosabb ápolókat majdnem elnevettem magam édesapám egyértelmű poénján, miszerint legalább négy ember kell, hogy megállítsanak, ha el akarnám hagyni a házat. Nyugodtam ledőltem a saját fotelomban, ami a tágas nappali közepén állt édesapáméval közvetlenül szemben. Feltettem a lábam, majd a jobb kezem irányába lévő asztalkáról felemeltem a legfrissebb napilapot, és az ápolókat elküldtem reggelizni. Az inas koffeinmentes kávét szolgált fel, amit, ha nem tudtam volna, hogy koffeinmentes, igencsak kellemesnek jellemeztem volna. De az emberi agy nem így működik, így pocséknak ítéltem meg az ízét.

Akció!

3987,00 Ft

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 454
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9304-5
Méret: 136 mm x 204 mm

Győrvári József: A terapeuta halála

Győrvári József: A terapeuta halála

Győrvári József: A terapeuta halála (krimi)

– Ezt most komolyan mondja? – Tiszai főfelügyelő a helyszínelő doktorra meredt, de az nem hátrált meg.

– Igen.

– A fickó leült újságot olvasni, és mire végzett, szívinfarktust kapott? Ezt állítja?

– Igen. Kicsit sarkított rajta, de igen.

– Akkor mi mit keresünk itt?

A közelükben tébláboló fiatal nyomozó lecsapott a kérdésre. Végre valami, amire ő is tudta a választ! A halottra mutatott, aki a pamlagon ült, fejjel előre bukva a dohányzóasztalon kiterített újságra.

– Ki van égetve a köntöse cigivel. Ott a hátán. Látja, főfelügyelő úr? Valamelyik túlbuzgó azt hitte, hátba lőtték és kihívott minket. – A mondat végén vihogott egy rövidet.

– Rendőrt hívott, mert valakit hátba pöcköltek egy csikkel?

– Az égésnyom miatt azt hitte, hogy golyó ütötte lyuk.

– Nem tűnt fel az illetőnek, hogy nincs vér? – hitetlenkedett tovább Tiszai.

– Ezek szerint nem.

– Jól van – legyintett a főfelügyelő. – Ha már itt vagyunk, találjuk ki, mi történt. Nekem rejtélyesnek tűnik ez az ügy. Vagy maguk hallottak már olyan esetről, hogy valaki meghalt újságböngészés közben? – Rövid szünetet tartott, a többiek rázták a fejüket. – Melyik cikk okozhatott ekkora traumát neki? Mert azt a lehetőséget kizárhatjuk, hogy már eleve infarktussal küzdve fogott hozzá az olvasáshoz, igaz? Nyomozó, átnézte az újságot?

– Igen, amennyire a fej elmozdítása nélkül lehetett. Semmi szokatlan.

− És nem az elhalálozási rovatnál van nyitva.

− Nem. Ha csak nincs egy a homloka alatt. Oda nem látni.

− A szobát átkutatta?

− Mivel nincs bűntényre utaló jel, így nem gondoltam, hogy…

− Jól gondolta – nyugtatta meg Tiszai az elbizonytalanodó fiatalembert, majd búcsút intett a doktornak, aki időközben összecsomagolt és most távozott a szobából.

− De a sarokban álló íróasztalon van egy határidőnapló – sietett újra hasznossá tenni magát a kezdő nyomozó. − Abba belekukkantottam. A szokás hatalma – vihogott egyet megint.

− Mit talált?

− A férfi Szender József. Terapeuta volt. – A nyomozó a jegyzeteibe pillantott. – A naplója utolsó bejegyzése szerint öttől hatig: visszatérő rémálmokkal küzdők csoportja. Első foglalkozás, bemutatkozás, ismerkedés, bizalomépítés, helyzetfelmérés. És fel van sorolva öt név telefonszámokkal. Mondjam?

− Nem kell.

− Egyébként felhívtam őket az idő alatt, amíg a főfelügyelő úr ideért az őrsről. Egybehangzóan azt állították, hogy amikor távoztak a csoportterápiáról, nem láttak semmilyen rosszullétre utaló jelet a foglalkozást vezetőn.

Tiszai leguggolt a megboldogult mellé és abból a látószögből kezdett vizsgálódni.

− Maga nagy segítség, nyomozó. – Mivel hangsúlytalanul ejtette a szavakat, nem lehetett megállapítani, komolynak vagy ironikusnak szánta-e a megjegyzést. A nyomozó mindenesetre igyekezett továbbra is jó benyomást tenni rá.

− Az asztalon van egy diktafon, amibe csak belehallgattam, hogy mi van rajta. Úgy tűnik, a terapeuta hangfelvételt készített a foglalkozásról.

– Az egészről?

– Azt nem tudom.

− Hozza ide, hadd halljam én is! Az elejéről indítsa!

Az ifjú eleget tett a felszólításnak, visszacsévélt ütközésig, aztán lejátszott. Nyegle férfihang szólalt meg a kis hangszóróból:

– Hát… Pechemre én lettem az első, így nem tudom lemásolni az előttem szólót, hogy hogyan is megy ez. Ezért rohadt dolog elsőnek lenni. Nem tudja az ember, mi a házi szokás. Még sose voltam efféle gyűlésen.

Egy másik hang szólt közbe, ami valószínűleg a terapeutáé lehetett.

– Ez egy kezdő csoport. A mai az első foglalkozásunk, így mindenki számára újdonság.

– Na, mindegy! Azt mondták az ismertetőn, ahol toboroztak minket, hogy amikor először szólalunk fel, rövid bemutatkozással kezdjünk. Akkor az én nevem Apró Tamás. Autószerelő vagyok, vagyis sokat bujkálok kocsik alatt. Talán onnan jönnek ezek a fura álmok. Szóval az álmaimban én egy kis vakarcs vagyok. Kobold, vagy mi a franc. Egészen vékonyka és apró. Tamás… Értik? Haha… Ez a nevem: Apró Tamás. Hahaha… De viccen kívül! Szörnyű olyan mütyürkének lenni. Az óriás emberek lábai elől menekülni állandóan, nehogy agyontapossanak. Mert azok mind tojnak rám, mintha ott se lennék. Ezért inkább az éjszakákat szeretem, az baba. Már álmomban persze, arról beszélek. Olyankor a sok behemót eltűnik az utcákról, én meg végre szabadon járkálhatok a városban. Bekukkanthatok mindenhova. Egy ilyen kis nyamvadék befér az összes lukon. Az utolsó álmomban jött egy ötletem. Miért ne használjam ki az adottságaimat, ha már az emberek olyan gané módon bántak velem. Attól kezdve belestem a női öltözőkbe, becserkésztem a környék legdögösebb csajait a fürdőszobáikban. Kárörvendően röhögtem rajtuk és a pasijaikon, mintha azzal jól kibabráltam volna velük. Aztán kapcsoltam, még csak nem is tudnak arról, amit teszek, hiszen állandóan bujkálok. Nem ért az semmit se. Bosszút állni meg abszolúte nem. Kevés voltam, mint a harmat. Valami sokkal ütősebb kellett, valami világraszóló! Egyszer csak beugrott. Fogtam magam és elloptam a koronaékszereket. Tök egyszerűen ment az egész. A szellőzőcsöveken szépen besétáltam érte és kész. Feldughatták maguknak a biztonsági zárjaikat meg a lézereiket. Kirámoltam a teljes készletet a vitrinből. Nesztek, rohadékok! Hát azt hiszem, ennyi. Ennyi volt nagyjából.

A kapcsoló kattant a nyomozó ujja alatt. Tiszai felállt. Az elmacskásodott lábait lazítgatta, miközben a pamlag mögött átment a hulla másik oldalára. Ott már nem guggolt le, inkább előrehajolt és a térdére támaszkodott. Abból a pózból emelte a tekintetét a nyomozóra.

− Miért kapcsolta ki?

− Azt hittem, elemezzük – nyomta meg a fiatalember a gombot megint. Először egy nyikkanás hallatszott, ami valószínűleg attól keletkezett, hogy a felvételt készítő is leállította, majd újraindította a szalagot. A digitális eszközök kezelésénél már nincsenek effajta zajok.

Felzendült a következő mesélő orgánuma:

− A nevem Kardos Ottó. Egy irodában dolgozom ügyintézőként harmincad magammal. Szerintem az álmaim nem kapcsolhatók a munkámhoz, ahogy az előttem szóló esetében. Én mindig yakuzának látom magam. A múlt éjjel egy kényes megbízást kaptam. Egy üzletember likvidálása volt a feladatom, aminek balesetnek kellett látszania. Beöltöztem a fejem búbjáig, csak a szemem fehérje villogott ki a fekete ruhámból. Balesetet kellett imitálnom, mégis magamhoz vettem a kistőrt és néhány dobócsillagot. A kocsival messze parkoltam le a célszemély házától, egy éjszakánként teljesen néptelen környéken. Gyalogosan surrantam tovább a kertek alatt. Messze elkerültem a kutyás telkeket. Amikor célhoz értem, átlendültem a díszkerítésen. A családi ház emeletén láttam egy nyitott ablakot a bejutáshoz. Macskaként másztam fel a fal melletti fára, onnan átugrottam az ereszre, onnan az erkélyre. Az erkélyről vetődtem a nyitott ablak párkányára és felhúztam magam rá. Így jutottam be a hálószobába. Valahonnan tudtam, hogy a férfi egyedül van otthon. Lent neszezett a földszinten. Bekapcsoltam a tévét, hogy felcsaljam az emeletre. Kimentem az emeleti karzatra és lekukucskáltam. Hamarosan megjelent a lépcső aljában és csodálkozó arccal fülelt. Rövid téblábolás után megindult fölfelé a félhomályban. Gondolom, a lentről felszűrődő fényt elégnek tartotta. Besurrantam a nyitott ajtajú gyerekszobába. Miután felért és elhaladt a rejtekhelyem előtt, ledobtam egy papucsot a háta mögött a földszintre. Ő a csattanásra a korláthoz lépett, hogy lenézzen. Akkor mögé ugrottam. Tenyéréllel tarkón vágtam és az összecsukló testet átsegítettem a korláton. Fejjel zuhant le a kőre. Meg sem tudta, hogy nincs egyedül a házban, úgy halt meg. Én pedig arrafelé távoztam a helyszínről, amerről érkeztem. Ezt álmodtam.

A diktafon susogott egy ideig. A nyomozó ezúttal nem állította le, viszont az újabb nyikkanás jelezte, hogy a rögzítő tulajdonosa igen. Harmadszorra lágy női hang mesélt:

− Kővágó Judit vagyok, könyvtáros. Az álmaimban általam megtestesített lény a görög mitológiából ismert. Így bizonyos fokig összefüggésbe hozható a munkámmal, bár ezerféle irodalommal foglalkozom. Semmi sem indokolja, miért éppen gorgoként töltöm az éjszakáimat. Miért nem angyalként vagy istennőként? Lehetnék Kleopátra, Jeanne D’ Arc vagy Marie Curie. Persze tudom, ez nem kívánságműsor. Ha valaki nem tudná, a gorgo egy kígyótestű és hajú elátkozott lény. Három van vagy volt belőlük, de csak a Medúza nevű közismert. A monda szerint mindenki kővé változott, aki ránézett. Az én sztorim egyébként nem olyan izgalmas, mint az előzőek. Én csak siklottam a kihalt utcákon. Boldog voltam, erős, független, szabad. Nem éreztem gonoszságot a lelkemben, hiába gondoltak szörnyetegnek az emberek. Szívtam magamba az eső utáni friss, hűvös levegőt. Az egyik pocsolya tükrében nézegettem a fejemen kígyózó fürtjeimet. Tisztában voltam vele, hogy Pallasz Athéné átka miatt olyan a külsőm amilyen, én mégis szépnek találtam magam. Főleg a szemeim ragyogása tetszett nagyon. Ebben a boldogságban ringott a lelkem, amikor rám förmedt egy durva hang. A bűzös sikátorok útonálló királya akarta összemérni velem az erejét. Követelte a pénzemet és az ékszereimet. Még azt is kívánta volna tőlem, hogy örömet okozzak perverz férfi egójának. Eszembe sem jutott haragudni rá, annyira elcsodálkoztam. Nem látja, ki vagyok? Vagy az önteltsége érte el az elmebaj szintjét? Rámeredtem, hátha megérti a néma üzenetet, de ő pökhendisége nem fújt visszavonulót. Ostobán állta a tekintetemet, amíg kővé nem vált. Mindössze ennyi történt.

− Ez jópofa volt! – A nyomozó barátkozós felcsattanása válasz nélkül maradt a főfelügyelő részéről. Az eszköz sem reagált rá, hanem forgott tovább.

− Ordas Gyulának hívnak. Hentes vagyok. Ha már mindenki maga kezdi elemezni az álmait, mondanám, hogy az én munkám aztán tényleg passzol az álmaimhoz, ugyanis vérfarkas szoktam lenni. Nem az a sima kis farkas, ami ott szaladgál a prérin, hanem az átalakulós fajta, amelyik holdtöltekor az emberből lesz. Tudják, az a nagy vérben forgó szemű. Emberfarkasnak is mondják. Olyankor ugyanúgy trancsírozok, mint hentesként, csak az életben ember vagyok és állatokat vagdalok, álmomban meg állat vagyok, és az embereket szedem szét. Ja! És azt késsel csinálom, emezt viszont foggal, karommal. De elhihetik nekem, jó késekkel sokkal szebben lehet dolgozni a húsokkal, mint a természet adta eszközökkel. Amit úgy csinálok, az csak kontár munka. A múltkori álmomban egy városszéli kisház ablakán ugrottam be. Éreztem az édes emberszagot, mégsem találtam senkit a földszinten. Fölloholtam az emeletre. Éhes voltam, vérre szomjas. Gondolkodás nélkül széttéptem a három gyereket, pedig szeretem a gyerekeket. Amúgy kedvelem őket, mégis felzabáltam mindet. Aztán az apát, az anyát, sőt még a nagymutert is, mert az is ott tartózkodott. A végén már alig bírtam vánszorogni, annyira tele volt a gyomrom. Majdnem úgy jártam, mint a kisgömböc a mesében. Biztos ismerik azt a mesét. Aki nem, az szóljon, majd elmesélem neki. Na, szóval ez történt, de végig nem vettem komolyan. Valahonnan tudtam, hogy csak álmodom az egészet. Mindig tudom.

A hentes dörmögő rekedtes hangja riasztó zenei aláfestést adott a szörnyűségekhez, amiket mondott. A nyomozót kirázta a hideg, de nem merte szóvá tenni, hiszen az előző kommentárja sem aratott sikert a főfelügyelőnél.

− Az én nevem Szivássy Lilla. Álmomban vámpír vagyok, a civil életben marketingigazgató. Nem érzem a párhuzamot a kettő között. Viszont nem is az én dolgom kitalálni. Nekem az a feladatom, hogy a lehető legpontosabban beszámoljak az éjszakai látomásomról. Az elemzését a szakemberre bízom. Nos, a legelső emlékem az, hogy sétálok a sötét utcán, mégis kitűnően látok minden apró részletet. A lábam alig érinti az aszfaltot, szinte libbenek fölötte lépésről lépésre. Gyönyörű, földig érő ruha van rajtam, mély dekoltázzsal. Előkelő hajkorona a fejemen. A bőröm sápadt fehér. Bűvkört ragyogok magam köré, amilyen a hold fényudvara az égen. Minden emberi lény az alattvalómmá válik, aki belekerül. Követnek, amerre járok, miközben szép lassan gyarapodik a számuk. Amikor megállok, térdre borulnak előttem. Némán szolgálnak engem. Tudom, hogy megvédenének, akár az életük árán is. Öntudatlanul nyújtják a nyakukat, mihelyt szomjazom a vérükre. Nem is kell mondanom. Aztán élettelenül gurulnak szanaszét, mint az üresen eldobott serlegek, amik tartalmuk nélkül hasznukat vesztették. És én csak iszom, iszom egyik kortyot a másik után. A szemfogaim puhán süppednek egyik nyakba a másik után. Piros csík szalad le a szám sarkából a mellemet takaró brokátig. Sokáig tobzódom a vörös mámorban. Nem akarom, hogy véget érjen, mégis véget ér. Mennem kell, lejárt az időm. Átlépem a mozdulatlan testeket, és elvonulok a kastélyom felé, mert a horizont világosodni kezd. Itt a vége. Milyen rövid így elmondva. Csak egy nyúlfarknyi sztori, pedig amikor álmodom, olyan hosszan tartónak és teljesnek tűnik.

A két férfi még fél percig hallgatta a szalagzörejt, mire tudatosult bennük, hiába várják a hatodik mesélőt, mivel csak öt név szerepelt a noteszban.
Tiszai mozdult elsőnek. Bearaszolt a pamlag és a dohányzóasztal között közvetlenül a halott mellé. Elővett egy kendőt a zakója zsebéből. Úgy fogta két keze ujjai közé a magatehetetlen fejet, hogy mindenhol a kendőn keresztül érintkezzen vele.

− Vegye ki az újságot! – emelte meg a koponyát finoman, viszont a nyomozó késlekedett.

− De a helyszínelők még…

− Nem érdekelnek a helyszínelők! Vegye ki! – mordult rá a főfelügyelő, mivel a fej kezdett kicsúszni az ujjai közül és hullagyalázásnak érezte volna, ha az koppan a deszkán. A fiatalember ugrott eleget tenni az utasításnak, nehogy a morbid baleset miatta következzen be.

Tiszai visszaillesztette a homlokot az asztallapra és a másik által tartott lapba nézett.

− Az a cikk meg van jelölve. Látja? – mutatott oda egy pillanatra. A nyomozó elképedt.

− Honnan tudta, főfelügyelő úr?

− Tapasztalat, ifjú kolléga, tapasztalat – rejtélyeskedett Tiszai, majd röviddel később a halott felé intett. − A megboldogult jobb keze mellett hever egy golyóstoll a padlón. Olvassa!

− Tessék?

− A megjelölt cikket. Olvassa fel!

A nyomozó kifeszítette a lapot maga előtt.

− Ma reggelre virradóra egy ember méretű szobrot találtak a nyolcadik kerület egyik sikátorában. Az egyetlen kőtömbből kifaragott alak egy csavargót ábrázol, tökéletesen élethű s vagy kétszáz kilót nyom. Elképzelhetetlen, hogyan került a néptelen kis utca közepére és miért. Vajon ki az a zseni művész, aki ilyen csodálatosat képes alkotni, ugyanakkor nem tart igényt az emberek elismerésére. A gazdátlan remekművet egyelőre a képzőművészeti múzeumba szállították, ahol, ha ismeretlen alkotója addig kilétét fel nem fedve másképp nem rendelkezik, hamarosan megtekinthető lesz mindenki számára.

A nyomozó felnézett a szövegről a homlokát ráncoló főfelügyelőre, aki türelmetlenül legyezgette a levegőt.

– Gyerünk, keressen még jelölt bejegyzést!

Az ifjú lapozott egyet és szinte azonnal rátalált. Még nem értette, mi történik, de felettese növekvő izgalma átragadt rá. Felszólítás nélkül belevágott az újabb hírbe.

– Váratlanul elhunyt Lopkovitz Kázmér, az ismert üzletember, akit otthonában, egyedül ért a halál, mivel felesége és két gyermeke a Balaton-parti villájukban tölti a nyarat. A rendőrség nyilatkozata szerint idegenkezűségre utaló jelet nem találtak a helyszínen. Az ereje teljében levő férfi egy ostoba baleset következtében vesztette életét, ami valószínűleg az alkoholfogyasztással kapcsolható össze. Előkelő háza emeletének korlátján bukott át, úgy zuhant fejjel a földszinti padló kövezetére. Az orvosok előzetes vizsgálata megállapította, hogy a szerencsétlen eséstől olyan súlyos fejsérülést szenvedett, amitől azonnal szörnyethalt. A holttestet a másnap reggel érkező házvezetőnő találta meg.

Tiszai feszülten itta magába az elhangzó szavakat. Olyan volt, mint a lesben álló vadász, s ahogy megérezte a bejegyzés végét, rögtön lecsapott.

– A következőt!

− Ma éjjel meglopták az országunkat! Megloptak mindannyiunkat! Ugyanis reggelre az összes koronaékszernek nyoma veszett, aminek már hosszú ideje az országház adott biztonságosnak hitt otthont. Az épület őrzéséért felelős szakemberek értetlenül állnak az eset előtt. Behatolásnak semmi jele, minden riasztó kifogástalanul működik, mégis eltűnt a legféltettebb kincsünk. A biztonsági szolgálat főnöke úgy nyilatkozott, hogy az ékszereket csak a szellőzőcsöveken keresztül lehetséges észrevétlenül megközelíteni, amiken még egy csecsemő sem férne át. A miniszterelnök úr egyenesen a magyarság elleni merényletnek nevezte az ügyet, és külön kommandó felállítását szorgalmazta a nyomozás azonnali megindítására.

A nyomozó még be sem fejezte, már lapozott is kutatni az újabb, tintával keretezett hír után, hogy eleget tegyen főnöke gördülékeny ügyintézés igényének.

− Szörnyű tragédia történt a városszélén. Hat felismerhetetlenségig összemart holttestet találtak a kis családi házban. Három gyermek és három felnőtt esett áldozatául a kegyetlen éjszaki mészárlásnak, amiből a szomszédok semmit sem vettek észre. A nyomokat vizsgálva egy vadállat támadására gyanakodnak a szakemberek. Ezt a hipotézist támasztja alá az a borzalmas megállapítás is, hogy a testek hiányosak: a gyilkosuk evett belőlük.

– Van még? Ez négy volt eddig, ugye?

– Igen, azt hiszem. – A nyomozó kapkodva pásztázta az oldalt. – Meg is van! – Rázott egyet megint a papírokon. − Mérges kígyó szedte áldozatait a város egyik peremkerületében? Vagy a perverz gyilkos egy nagyméretű, kétágú húsvillával ölt? Ezek a megdöbbentő kérdések merültek fel, miután nyolc holttestre bukkantak, amelyek mindegyikkének két szúrásnyom éktelenkedett a nyakán. A kirendelt orvos szakértő kísértetiesnek nevezte az esetet. Szerinte a vámpírok pontosan ilyen sebeket ejtenének az áldozataikon, ha léteznének, de mivel tudjuk, hogy nem léteznek, így a kígyómarás az egyetlen lehetséges magyarázat. A húsvillás tettes feltételezése azért nem állja meg a helyét, mert a szúrásnyomok körüli bőrelszíneződések méreg befecskendezésére utalnak. Nem akart további találgatásokba bonyolódni és azzal zárta le a beszélgetést, hogy pontosabb válaszokat csak a boncolás után adhat majd.

A felügyelő jelentőségteljesen nézett a felolvasást befejező nyomozóra.

– No! Érti már, nyomozó, mitől kapott szívinfarktust ez az ember?

– Azt hiszem, igen – válaszolta a kérdezett, de nem mondott többet. Hagyta, hogy a főfelügyelő vonja le a végkövetkeztetést.

– Ezek a szörnyetegek nem a rémálmaikat mesélték el, hanem a tudatalattijukból előtörő emlékeiket, amiket annak hittek. És ő, ahogy szép sorban rátalált azokra a hírekre, amiket megjelölt, rájött erre. Megértette, kik ezek, akiket beengedett a lakásába. Együtt ücsörgött velük egy órán át. Sőt, a jövő hétre nyilván várta őket a következő foglalkozásra.

A fiatalember csak döbbenten bólogatott. Tiszai megfenyegette a mutató ujjával.

– Remélem, nem várják haza ma éjjelre. Sok dolgunk lesz. Elsőként be kell szereznünk öt házkutatási parancsot.

Akció!

1420,00 Ft

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Honey K-9 egy vörös-fekete nyerges német juhászkutya, aki egy mesterséges intelligenciával felszerelt szuperszámítógéppel él egy szimbiózisban. Róla szól ez a történet.

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény (tech noir, biopunk, thriller, akció, fekete/abszurd humor, disztópikus szatíra, szeinen/sónen)

Prológus

 

Honey 🐾🐾🐾

– Honey, maradj mögöttem! – mondta Nick és előkészítette az altatóval megtelt injekciós fecskendőt, amit aztán belerakott egy pisztolyszerű szerkezetbe.

Követem a parancsát. Meg sem mertem motszanni. Éreztem, hogy nem mutathatok életjelet. Még a lélegzetemet is visszatartottam. Minden esetre a fejemben lévő számítógépemet alaposan megrongálták, de szerencsére nem lett komoly baja. Működőképes.

Az előttem álló rendőr cimborám sem volt igazán jó bőrben. Sőt talán rosszabb állapotban is volt, mint én. Kész csoda, hogy képes megállni a saját lábán. Az arca tele sebbel és kék foltokkal. A hasán lévő kötszerek is átvéreztek. A hibbantja ugyanis megszökött a kórházból. De nem egyedül…

Felfegyverkezve lassan óvatosan kilesett a fal mögül, hogy megbizonyosodjon biztonságos-e a környezete. Nem volt éppenséggel szabad a hely. Pár jakuza harcos is a területen bóklászott. Minket keresnek mindenfele.

Összevont szemöldökkel fegyvert szorítva várta az alkalmat a támadásra.

– Nick… Szerintem ez rossz ötlet… Inkább váltsunk irányt és lépjünk le… Miért kell pont arról menni, ahol a legtöbben vannak? Nem volt az elég, amit eddig is tettek veled? – tanácsoltam, de a férfiú ellenkezett.

– Honey, pofa be! Tudom, hogy mit csinálok. Ezt Emmaért teszem… Be akarom bizonyítani, hogy igen is bátor vagyok! És nem hagyhatom, hogy őt is megkínozzák. Egyébként még mindig haragban vagyok veled. Csak hogy tudd.

Én is közelebb lopakodtam a fal széléhez. Lássam mégis hol tartanak a nagy keresésben.

A rendőr várt néhány másodpercet, majd mikor az egyik jakuza véletlenszerűen rá rezzentette a látószervét megkezdte a rajta ütést.

– Hajime lúzerek! – ordította és a jakuza harcosokra támadott.

Én nem mentem utána. Csak rezgő szemekkel bámultam a történteket. Közben bíztam benne, hogy legalább a további négylábú sorstársaim épséggel kijutottak az épületből és nem találták szembe magukat ezekkel a veszélyes emberekkel.

Végül a figyelmemet visszairányítottam Nickre. Mint mondta, seperc alatt elintézi a harcosokat. Az összes jakuza harcos mozdulatlanul, kábultan a földön fetrengett. Kis ráadás gyanánt beléjük is rúgott.

– Blöki nővér! Gyere! Most már tiszta a levegő. Elintéztem a bandát. Hú, azt hiszem megint ver a víz… – jelentette ki büszkén, és csípőre rakott kézzel rám nézett.
Őszintén bevallom, tényleg meglepett a mutatvánnyal. Az általa készített altató fegyverek nagyon is hatásosak.

Farok csóválva már azon voltam, hogy felé kutyagolok, de a nagy megmentőm mögött megpillantottam az őrült áltudós által kreált félfém farkasszerű torzszülöttet. Gépies jobb oldali szeme vörösen izzott. A szájából savas nyál csorgadozott. Rögtön megfagyott bennem a vér…

– Ööö… Honey… Mégis mit bámulsz annyira rajtam? Talán… történt rajtam egy kis elváltozás?! – kérdezősködött riadtan és végig tapogatta mindenét.

– Nem… Rosszabb…

Reménykedtem benne, hogy a nagy önvizsgálás közben csak észreveszi a háta mögött settenkedő szörnyet vagy… mégsem? Nem, nem is észlelte!

– Mi? Hogy rosszabb?!

– Nick! Ne siránkozz, jól nézel ki… Csak azt hiszem megint kezdesz ár…

– Mi?! Áradni! Ne, ne, ne.. Légyszi szedjél rendbe! Szedjél rendbe! Nem akarok mozdulatlan csődtömeg lenni megint!

– Majd rendbe teszlek miután kijutottunk. Inkább rohanj, ha kedves az életed!

Nem értette igazán mit akartam ezzel mondani, de végül hangos sziszenésre lett figyelmes. Mire hátra nézett volna a robot eb pillanatok alatt hátba döfte a hosszú hegyes skorpiószerű farkát.

A férfiú nyögni sem tudott. Arccal a földre zuhant. Vérző teste nem mutatott életjelet.

– NEEEE! Istenem… Nick… – nyöszörögtem remegő ajkakkal.

Nem tudtam másra koncentrálni, csak Nickre. Szegény srác az élete során sok fájdalmon, megaláztatáson és kegyetlenségen végigment. Azokat is önfeláldozó módon az ember társaiért tette. Sajnos ez lett a veszte…

A robot skorpió kutya rám szegezte a szemét. Egyenesen felém tartott.

– Te rohadék!

Fog vicsorogva hátra csaptam a fülem és egy hosszas verekedésbe kezdtem bele.

***

Na jó térjünk vissza a kezdet kezdetére. A kezdetek kezdetére. Mégis hogyan kerülhetett ez a földön heverésző jóképű… de kissé testképzavaros férfiú egy ilyen élet küzdő szituba.

###

Nyári éjszaka volt. Neonos fények ragyogták be az utcákat. A kocsma tele zajos emberekkel. A tévé hangosan szólt. Viszont ez nem zavarta azt a pacákot, aki éppen biliárdozott.

Tapintatosan figyelte a biliárdgolyót. A körülötte álló személyek bíztak benne, hogy nem fogja elveszíteni. A férfiú csak a fehér gömbre koncentrált, ő is imádkozott, hogy sikerüljön. Egy lendülettel a bot segítségével útjára is indította a kis labdát. A többi a lökés hatására szétszéledtek és a fogadott golyók pont a megfelelő lyukakba gurultak.

– Éljen! – kiáltotta a játékos, a másik kezében felkapott egy sörös üveget, majd a magasba emelte – Na, ezt csináljátok utánam srácok. Egy lökettel, durr a lyukba.
A manusz büszkén meghúzta az üveget és az asztalra csapta.

– Hát, Smith… Sohasem kételkedem benned. Büszke vagyok rád. – mondta a háta mögött egy másik férfi és vállon veregette a barátját, gyorsan ő is felemelte a sörös üvegét – Smithre!

– Smithre! – kiáltották a többiek és mindannyian felemelték az üvegeket.

– Köszönöm, George… Igazán nem kellett volna… – motyogta becsvágy nélkül az ünnepelt.

– Naaa… Nicolas, ne szerénykedj.

George újból megpaskolta a férfiút.

Na most már ideje lesz körbe írnom ezt a Nicolast. Körülbelül ebben az esztendőben huszonegy éves volt. Nagyjából száznyolcvanhat centi magas. A válla széles és muszklis. A haja sűrű, sötét szőke, szinte inkább gesztenyebarna, rövid klasszikusra nyírt. A szeme szürkészöld. Az arca enyhén borostás, de nem látszott. Szereti a klasszikus rockot, erről az öltözéke is árulkodott.

Az emberek koccintottak és a győztest ünnepelték. Ellenben az ellenfél banda nem volt elragadtatva.

– Hooogy… Mi?! Egyetlen lendülettel, ezt el sem hiszem! Ez lehetetlen! – ordította a férfi és a biliárd asztalra csapott – Visszavágót szeretnék!

– Hát, Rōrensu nem is tudom… Jöhet. De több mint valószínű, hogy ezt a menetet is mi nyerjük. – jelentette ki George és a büszke barátja felé fordult – Nico, benne vagy?

– Persze, részemről jöhet.

– Egész biztos?

– Nyugi, George… A pacáknak semmi esélye. Én vagyok Nick… a lehetetlen.

Rōrensu mérgesen az asztalra vágta a 15 000 yent a többi pénzkupac közé és készen állt az erőszakmentes küzdelemre.

Nyugodj bele picinyem… Ezt a kört is én nyerem meg. – gondolta Nicolas és belekóstolt az üvegbe – Hm… Asahi. Te vagy a csúcs.

A férfiú daliásan kihúzta magát és újabb kortyokat iszogatott. Fél szemmel észlelte, hogy valaki megállás nélkül figyeli őt. Az asztalra rakta az üveget és az adott irányába szegezte a szemét. Nem csalódott az érzéseiben. Egy fekete, egyenes, hosszú hajú lány volt az, aki piros estélyi ruhát viselt. A szeme mandula metszetű. Telt ajkain kárminvörös rúzs fénylet. Hosszú szempilláival megbabonázta Nicolast. Éppen japán Tarot kártyákat rakosgatott.

A biliárd király nem tudott ellenállni a kísértésnek. Szívesen odament volna hozzá.

– Nico… Ne haragudj, de van még nálad legalább 100 dollár? – suttogta bizalmatlanul George Nicolas fülébe.

– Na, ja. Még ebben is mázlistám van, hogy a nevelőapám fogorvos. – jelentette ki a kérdezett és büszkén elő is húzta a szajrét – Rōrensu vagy… ki vagy… Ki kezdjen?

– Te! – jelentette ki dühödten a kérdezett.

– Oké… Hát legyen.

George a további társával együtt felállították a golyókat.

A lány haját csavarva figyelte a kiszemeltje mozdulatait. Bízott benne, hogy ez a menetje is sikerülni fog.

Nicolas végül felvette a játék pozícióját. Bemérte az adott golyót. Várt tíz másodpercet és egy lökettel elmozdította a gömböt. A golyók szétszéledtek, a telt színű gömbök bele gurultak a lyukba, egy kivételével.

Oh… A francba! – gondolta száját rágva Nicolas.

Rōrensu mosolygott a látottakon. Rajta volt a sor. Neki a csíkos golyók jutottak.

A lánynak is majdnem kiugrott a szíve.

Kérem, Daikoku… A szerencse istene. Légy velünk! – gondolta.

A férfi készen állt a játszmára. Ő is próbálta utánozni a versenytársa mozdulatait, de nem járt sok sikerrel. Dühödten az öklével az asztalra csapott.

Újra Nicolason volt a sor. Rögtön be is mérte a golyót.

Rendben, baromarc… Érzem, ez most sikerülni fog. – biztatta magát. Egy lökettel el is mozdította a kis labdát és a kiszemeltnek ütközött. Egyről sorban egymás után bele is gurultak a lyukba.

– Ez az! Sikerült! – ujjongott a férfiú – Már ezért érdemes volt meglátogatni a napfelkelő városát, vagyis Tokyot.

A barátai is nagy éljenezésbe kezdett.

Rōrensu dühödten a földhöz csapta a botot.

– Megmondtam. Semmi esélyed a győzelemre… – mondta kárörvendően a győztes.

A versenytársának tovább forrt benne a méreg.

– Bezonyám… Ő az én emberem. És ez még semmi. – George magához ragadta Nicolast – Nem csak a biliárd kihívásairól híres. Számtalanszor részt vett különféle gyors kaja evő versenyen. Legutoljára egy hot dog evő versenyen se perc alatt több mint tíz hotdogot is képes volt magába nyomni és még csak meg sem fulladt.

– Ököl, tudom, hogy részeg vagy, de azt hittem ez egyelőre a kettőnk titka… Evvel nem szívesen dicsekszek. – motyogta az emlegetett.

– És még ezeken kívül. Ez a büszke hotdog zabáló személyiség most úgy döntött, hogy rendőrnek áll. És nem akármilyen rendőrnek, ő lesz a városunk seriffje.

Az emlegetett szégyenkezve a homlokára csapott.

A lány felkapta a fejét. Gyorsan is elővett egy papírdarabot, amire írni kezdett.

– Nicolas te vagy a csúcs! – kiabálta örömmel egy kék punkera nyírt férfiú és karon ragadta a barátját.

– Kösz… Jess, de azért nem kell túlzásba vinni. Tudjátok a hotdog evő verseny után napokig rosszul voltam… és…

Rōrensut jobban elkapta a harag.

– Anata o fakku, keisatsu kōho! – morogta és a bandájával együtt dühödten elment.

– Anata mi van? Mit mondott? – kérdezősködött bizalmatlanul Nicolas és Georgehoz fordult.

– Én sem értettem. Szerintem ne törődj vele.

– Szerintem is… Végülis nyertünk több, mint 30 000 yent…

A férfiú újból a lányt figyelte. Még most sem tudott ellenállni a csábításnak. Lassan lerakta a biliárd botot az asztalra és lassan felé tartott.

– Na, ja. Tényleg, most nincs kedvetek bekapni egy kis harapnivalót. Mert nekem már nagyon kopog a gyomrom. Mit szólsz hozzá Nico? Bemutatjuk a másik tehetségedet. – jelentette ki George és az emlegetett haverja felé fordult, ám már csak a hűlt helyét látta. Kis idő után látta is, hogy hova tart – Hej, Nico? Most meg hova mész?

Nicolas nem válaszolt rá semmit a kérdésre. Sőt nem is vette észre, hogy mondanának neki valamit.

– Cöh… Tudhattam volna, a legnagyobb gyengesége a nők. Még Emmanuellet is elcsábította tőlem. De szerencsehozó talizmánnak elég jó. – morogta az orra alatt George és meghúzta a sörös üvegét.

Nick zsebre tett kézzel két méterrel arrébb megállt a lány előtt. Nem figyelt fel a jelenlétére, ezért csak várt a csodára.

A lány valóban nem is sejtette, hogy a férfiú közvetlen a közelében van. Mikor kicsit oldalra véletlenszerűen pillantott rögtön egymás tekintetébe néztek. Nicolas ijedten inkább tovább a körülötte lévő környezetét tanulmányozta. Úgy csinált, mintha nem látott volna semmit.

– Maga az a híres Nicolas-san? – kérdezte bizalmatlanul a lány.

Nicolas lassan visszanézett a lányra. Próbált szavakat keresni. Ellenben érzete, hogy ideje válaszolni a lány által feltett kérdésre.

– Igen, én volnék Nicolas… az aki légzés nélkül két perc alatt magába nyomott tizenkét hotdogot, ja és San nélkül… Én Smith vagyok. Pontosabban Nicolas Taylor Smith…

A lány kuncogott a hallottaktól és ő is bemutatkozott.

– Én Eris vagyok. Eris Sakura Yamaguchi.

– Hm… Sakura… Mázlista… Jobb második neved van, mint nekem…

– Áh… persze… Egyébként Sakura cseresznyefát jelent.

– Imádom a cseresznyét. Az egyik kedvenc gyümölcsöm.

– Nem szeretne leülni?

– De… Igen.

Nicolas helyet foglalt a szembe lévő széken.

A kocsma hátsó sarkából Rōrensu is figyelte a két fiatalt. Nagyon nem tetszett neki a látottak.

– Nos, kedves Nicolas mi szél hozta Japánban? – kérdezte kíváncsian Eris.

– Hát csak… kirándulni jöttem. Hallottam ez a világ egyik legnyugodtabb országa. És hát érdekes módon szinte mindenki kedves. Hozzátok képest elég bunkó pasas vagyok… Az utcákon lévő fények egyszerűen fenomenális. Meg úgy tudom, hogy az elektronikáról is nagyon híres. Hallott a mesterséges intelligenciáról?

– Igen… És valóban lenyűgöző, de…

– Naná, hogy lenyűgöző! Azok a robotok például, amik mesterséges intelligenciával rendelkeznek képesek olyan műveleteket végezni akár… egy… ember. Sőt mi több önállóan is gondolkodnak, ami meg tényleg elképesztő! Lassan már ott tartunk, hogy megjelenek a terminátorok… Csá emberiség…

– Ühüm… Fogadok, hogy ezt a híradónk mai adásából hallotta.

– Végül is… Eltalálta… Inkább térjünk vissza Japánra. Itt még a légkör is más. Szinte alig van bűnözés, sőt nincs is. Az itteni zsaruk biztosan unatkoznak.

– Hát… kedves Nicolas, sajnos a látszat sokszor csal.

A férfiút nagyon is meghökkentette a lány szavai.

– Ezt mégis hogy érti? – puhatolta.

Eris óvatosan körbenézett, hogy véletlenül se figyelik őket, majd felállt az asztaltól.

– Jöjjön velem… – jelentette ki és elsétált az épület kijárata felé.

Nicolas is talpra állt és követte a lányt.

Nem is gyanították, hogy Rōrensu és társai egész végig őket figyelik. A férfi kiadta az utasításokat és ők is lassan észrevétlenül feléjük tartottak.

Nicolas és Eris már az épület kívül jártak. A férfiút lenyűgözte a város neonos világítása, de a lány egy sötétebb helyhez vezette. Nicolas reménykedett benne, hogy ez nem egy valami féle csapda, viszont továbbra is követte őt. Egy nedves villanyoszlop mellett álltak meg.

Eris próbálta összeszedni a gondolatait és erősen a férfi szemébe nézett.

Nico várt a varázslatra mégis mi fog történni, majd mire szóhoz juthatott volna a lány az első betűjében félbe szakította.

– Whitefieldből érkezett, nem igaz?

– Igen… De ezt mégis honnan tudja? – kérdezte meghökkenve a férfi.

Eris nagy levegőt vett, majd hozzá kezdett a mondanivalójához:

– Segítenie kell!

– Segíteni?

– Hallottam, hogy maga egy rendőr.

– Mi? Hogy?! É-é-én… nem vagyok rendőr. Legalábbis még nem. Engemet esetleg a Szerencse játékok királyként vagy az Evő versenyek császáraként ismerhetsz… Cseszd meg Ököl George miért kellett kikiáltani a hírnevemet… A dögje azt remélem nem tette, hozzá, hogy néhány napig a vécézés számomra kész szenvedés volt…

– Ez most nem lényeges! Akkor is segítenie kell. A városban, ahonnan érkezett ott tartózkodik a kínzás nagy mesterei, vagyis a jakuza.

A férfiú csomót érzett a torkában a hallottaktól. Nagyon is tudta, hogy melyik bűnszervezetre gondol.

– A… jakuza? Hát… Öm… kedves Eris… Szerintem összetéveszt egy másik Nicolas nevű fickóval, aki szintúgy Whitefieldből érkezett. Mert nekem eszem ágában sincs felpickézni ezeket a rossz fiúkat, csak az életemet kockáztattnám. Aki meg mégis megteszi az egy mazochista idióta.

– Mazochista? Idióta?

– Igen mazochista. Ezek olyan emberek, akik élvezik, hogy kínozhassák, kihasználják. Vagy esetleg brutális dolgokat végezzenek rajta.

– Hát… akkor szóval maga is egy mazochista, aki szerencsejátékokból és egészségtelen gyors kaja versenyekből él. Azokat is az úgynevezett “barátai” kérésére csinálja.

– Mi… én… Kikérem magamnak! Nem vagyok mazochista!

– De igenis az. Aki élvezetből és kényszerrel saját egészségét és vagyonát kockáztatja.

– Ez… egy másik eset… Ellenben ezeket nem élvezettel csinálom. Nem vagyok mazochista és nem is leszek az. Szóval viszlát. – jelentette ki a férfi.

Már majdnem útnak is indult volna, de a lány azonnal megállította.

– Kérem, ne menjen el! Maga az utolsó remény! És evvel nem csak nekem segíthetne, hanem a városának is. A Tarot kártyák is megjósolták.

– Nem hiszek a Tarotban. Hagyjon békén!

– Igenis, higgyen benne. Előre megmondják a jövőt. És nekem azt súgták, hogy maga az egyetlen esély a városunk és a maga városa megmentéséhez.

Nicolast nagyon is izgatta a hallottak, de tovább hallgatta a lányt.

– Igaz, nem lesz egyszerű és közbe jön egy-két zűrzavar, ami miatt a fejét fogja veszíteni, de a végén, akkor is sikerülni fog.

– Nem értem mégis miről beszél. Csak annyit értettem, hogy a jakuzával kell valamit csinálnom… De mégis mi közöm van a jakuzához?

Eris sóhajtott, közben félszemmel észlelte, hogy erősen figyelik őket. Összeszűkült a szembogara a látottaktól, gyorsan visszafordult a férfiúhoz.

– Ők azok… – suttogta reszkető hangon.

– Mi?! Én ezt megint nem értem…

A lány előkapta a papírcetlit és Nicolas kezébe nyomta.

– Meddig tervez még itt maradni Japánban? – puhatolta.

– Olyan egy hétig…

– Szuper. Holnap találkozunk a sushi bárban.

Eris arcon csókolta a férfiút és mélyen a szemébe nézett.

Nicolas nem értette a célzást. Még csak alig ismerik egymást, de már egy küldetést bízz rá, amihez fogalma sincs hogyan kezdjen hozzá és mit kell csinálnia.

– Higgye el minden rosszban van valami jó és idővel rátalál az igaz szerelem… Ja és mindenek előtt… szokjon le a gyorskajáról. Minél előbb. Mert ezt még megbánja. – suttogta Eris és pillanatok alatt elszaladt.

– He? Én ezt még mindig nem értem… És kedves Eris mégis hova siet?

– Olvassa el a papíron rejlő dolgokat és megtudja. Holnap még találkozunk.

A férfiú megnézte a papír cetlit, de csak japán szóösszetételeket látott.

– De én ezt nem tudom elolvasni. Hallja Eris? Eris!

A lánynak szinte a jelenését sem látta. Eltűnt akár egy szellem.

Nicolas csalódottan egy helyben állt és a krisz-kraszos papírt nézegette. Törte a fejét mégis mi lehet rá írva, de nem látta értelmét, hogy megfejtse. Ezért végül feladta.

– Hej, Smith! Regisztráltunk téged egy sushi evő versenyre. – mondta Ököl – A holnap a helyi sushi bárban lesz tartva. Mit szólsz hozzá? Ma az agyadat edzetted, holnap a gyomrodat.

A férfiú kínosan maga elé nézett.

– Talán… mégis egy mazochista idióta vagyok? Vagy ez az Eris… talán egy jósnő? – motyogta.

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

illusztráció: Carmen Glazier

1. fejezet – Az autónak lőttek

12 évvel később

 

A csillagos ég beragyogta az éjszakai égboltot. Viszont az autópálya megvilágításához ez nem volt elég, ezért az út szélén lévő lámpák segítették a sofőröket abban, hogy láthassák az utat. Tíz kilométerenként majdnem mindegyik szegletét közlekedési rendőrök figyelték, hogy be-e tartsák a megadott sebességet. Ellenben Nicolas Taylor Smith rendőr százados egy szempillantást sem vetett a kamerára. Csak a telefonján vicces videókat nézett a kutyákról szolgálat közben. Viszont a kollégáit ez csepet sem zavarta. Sőt örültek, hogy nem avatkozik bele semmibe.

Az erdőben egy őzsuta a gidáival a friss füvet ették, de hirtelen felriadtak a közeledő terepjáró zajára és gyorsan az életüket mentve az erdőbe szaladtak.

Hát elteltek az évek. A kétlábú mazochista ürge… rendőr lett. Egy tökös zsaru. Viszont nem változott sokat az évek során, csak kicsit… felszedett magára. Nem sokat csak keveset. Meg se látszik rajta.

Ebben a momentumban civilként ruházkodott, mint mindig. Általában az agyon hordott mogyoró barna bőrdzsekijét hordja. Abban a szent pillanatban világoskék inggel és sötét farmer nadrág kombinációjával ruházkodott.

Húsz méterrel messzebb álló zöld Ladából különféle hangot hallott. Rögtön lázba is jött. Kicsit félre rakta a mobilját, kíváncsiságból rápillantott a szomszédos autóra. Látta, hogy épp egy hancúrozás van folyamatban egy ifjú pár között. Izgatottan lejjebb húzta az ablakot.

A Ladában tartózkodó férfi kezdte volna levetkőztetni a párját, de közben fél szemmel pont rajta kapta, hogy egy idegen pasas figyeli őket. A férfi fenyegetően ránézett a fickóra. A nő is megriadt.

A rendőr megijedt a rajta kapástól. Gyorsan inkább a sebességmérő kamerát bámulta és néha a fejét vakarta avval jelezvén, hogy nem látott semmit.

Egy kis idő elteltével újabb hangokat észlelt. Nem a szomszédos erotikus Ladából szólt, hanem a szolgálati autó gyanánt használt Škodája mögül hallotta. Lerakta a telefont. Szemmel átvizsgálta a környezetét, hogy nincsen-e életveszélyben. Hát bizony életveszélyen volt. Drasztikusan helyből elkapta a pánik. Még időben észrevette a közeledő Jeepet. Kidülledt kerek szemekkel látta, hogy nem akárkikkel áll szembe. Mind a két férfit tetoválások fedték valamelyik testrészét. Az egyik tömzsi, kopasz és a terepjárót vezette. A másik magas, fekete sűrű álláig érő haja és rövidre nyírt körszakála volt. A szeme árulkodik, hogy japán felmenőkkel büszkélkedik. Ő egy kézi gránátot és egy gépfegyvert készített elő.

A rendőr gyorsan próbálta elindítani a kocsit, de ahogy életre keltette rögtön le is blokkolt a motor, a tartály ugyanis üres volt. Izzadság cseppek keletkeztek a homlokán. Gondolkodás nélkül megragadta a válltáskát és a fegyertartójat a hátsó ülésről. Persze a kütyüjét is magával vitte.

A Jeep közeledett. A gyilkos tekintetű fickó használatba vette a puskát és az autó két hátsó kerekét szétlőtte.

Nicolast egyre jobban a félelem kapkodta. Próbálta nem feltűnően elhagyni a járművét. Kiugrott az ajtó ablakán keresztül. Felállt és a húsz méterrel messzebb Lada felé rohant.
A két kitetovált férfi észre se vette az akrobata mutatványt, így egérutat nyert. A biztonság kedvéért mégis hátra nézett. Útközben váratlanul elakadt egy faágba, de nem adta fel a menekvést, négykézláb folytatta az útját.

A terepjáró közelebb robogott. A fegyvert tartó manusz alig várta, hogy a rendőr az utolsó szavait motyogja.

Nicolas elérte a menedékhelyet. Kapkodta a levegőt. Kisebb émelygést érzett a torkában, de próbálta visszatartani. Térdre állt, kinyitotta az autó sofőr ajtaját, bemászott és befészkelte magát a kormány alá.

A fiatal pár még folytatta a csók csatát, de érezték, hogy kicsit lehűlt körülöttük a levegő. A lány egy pillanatra rá pillantott a volán alá. A nő azonnal felsikított és a párja bal vállát rángatta.

– Drágám, nézd! Ez az a pasas, aki bámult minket a piros kocsiból. – suttogta remegve, magát takargatva a félmeztelenre vetkőzött nő a párja fülébe.

Nick csak gubbasztott és a táskáját szorongatta. Úgy tett mintha ott sem lenne.

– Mit képzel maga?! Miért van itt? PERVERZ ÁLLAT! Szálljon ki a kocsiból! – ordított rá a vörös göndör hajú nő.

– Azonnal, mert különben hívjuk a rendőrséget! – közbeszólt a férfi.

– Most… figyeljenek ide! – zihálta a gyanúsított, már alig kapott levegőt a kis kormány alatti kis helységben, de folytatta a mentegetőzést – Akár hiszik akár nem, én magam is rendőrtiszt vagyok, és ne értsék félre ezt az egész balhét én csak…

Időközben elhallgatott, mert lövöldözésre lett figyelmes. Kicsit kidugta a fejét a volán alól és ki pillantott az ablak szélénél. Látta, hogy a két rendőrvadász bedobta a gránátot a szeretett Škoda hátsó ablakán keresztül. Az elkövetők az autó tulajdonos nevét ordították. Közben szét lőtték a sofőr hűlt helyét is, de nem tudták, hogy éppen nem tartózkodott ott.

A rendőr remegő szemekkel figyelte az egész műsort. Szerencsésnek találta magát, hogy rálelt egy Ladára a semmi közepén.

A Jeep pillanatok alatt elviharzott. Kitörték a korlátot és rá csatlakoztak az autópályára.

Még tíz másodperc sem kellet várni és a gyönyörű tűzvörös Octavia darabokra szakadt. Pár darabja a Lada tetejére is hullott.

A rendőr szerényen feltámaszkodott, hogy jobban lássa a történteket.

– Hm… Úgy látszik valaki nagyon haragszik rám… – motyogta a rendőr. Fél percig figyelte a roncsot. Az adóvevője se úszta meg éppen, az is nagyot durrantott. – Valaki kicseszetten haragszik rám.

Mikor végignézte a járműve halál műsorát, végképp mázlistának találta magát, hogy időben elmenekült. Tulajdonképpen történtek vele rosszabb esetek is. Azokban is kis híján belehalt… Majd erre is rátérünk.

Visszanézett az ifjú párra, akik ők is szívesen felrobbantották volna. A gyanúsított bevettet egy kínos grincsszerű mosolyt.

– Ami azt illeti, mink sem látjuk itt szívesen és kifelé a kocsiból bunkó kukkoló! – morgott sipítozva a hölgy.

– Rendben, rendben már itt sem vagyok. – a rendőr kinyitotta az ajtót – Ja és köszönöm, hogy megmentették az életemet. Meg persze cserébe folytassák, amit csináltak… és ha…

– KIFELÉ! – ordították egyszerre.

– Rendben… akkor … Viszlát!

A pár értelmetlenül nézett egymásra.

– Biztos, hogy ez rendőr? Nagyon nem néz ki annak. – mondta a férfi – Egy autóban élő bőrdzsekis stricinek hamarabb el tudtam volna képzelni.

– Nem tudom, de akkor is egy szatír. – válaszolta a nő – Hol is tartottunk?

A túlélő bágyadtan vissza ballagott a darabokra szétszedett Škodájához. Megnézte a néhai bőrülésének darabjait. Kétségbeesetten fogta a fejét és csak a karosszéria részeit nézegette. El se tudja képzelni mi lenne, ha a kocsiban tartózkodott volna. Lehajolt. Elkezdte rakosgatni az adóvevő elemeit. Tudta, hogy reménytelen, de akkor is elszórakozgatott vele.

A hosszú siránkozás után előkapta a mobilját a fekete szatyorból. Névjegyek után böngészett végül kiválasztotta az egyik kolléganőjét, akit már egészen gyerekkora óta ismer.

A lányt Emma Houstonenak hívják. Magas és homokóraszerű a testalkata. Az arca világos, enyhén szeplős és ovális. Kerek zafír kék macskaszeme jobban kiemeli az arcát, aminek egy férfi sem tud ellenállni. Vajszőke haja lapockájáig ér, de általában lófarok fazonban hordja. Az oldalra nyírt aszimmetrikus frufruja néha viccesen a szemébe lóg.

Kezdetben még barátságként indult a kapcsolatuk. Gyerekkorukban mindketten arról álmodoztak, hogy hogyan tehetnék jobbá a világukat, és hogy megmentsék a várost a betelepült jakuza karmai alól. Felváltva eljátszották a jó fiú és a rosszfiú szerepet. Később mikor gimisek lettek Nicolas már próbált kicsit célozgatni, hogy többet akar egy barátságnál, de valami oknál fogva soha nem jött össze neki. Gondolta talán egy nap el kell árulnia neki, mit érez iránta, de végül bele törődött, mert neki is összejött egy-két kapcsolat. Viszont azok sem tartottak örökké.

°°°

Ebben a pillanatban a rendőrlány törülközőt keresett a fürdőszoba szekrényében. Turkált a törülköző halom között, időközben meghallotta, hogy az ebédlő asztalán megszólalt a telefon. Emma ott hagyja a törülköző dombot és az ebédlő felé rohant. Remélte, hogy nem valami vészhívás. Megnézte a kütyüjét, amin a kollégája neve állt. Sokáig tartotta a rezgő telefont a kezében végül felvette az illetővel a kapcsolatot.

– Jó estét Houstone biztos úrhölgy itt Smith kolléga beszél… – mondta a tárcsázó eszköze a közeli kollégája.

– Szia, Nick. Mi a helyzet? Remélem nincs nagy probléma? – kérdezősködött.

– Hát… öööm… nincs… – elpirult a kis gavallér, próbálta összeszedni a gondolatait – Csak az a helyzet, hogy… mindegy… Itt vagy valahol a közelben?

– Hát sajnos nem, nem régiben érkeztem haza. Nagyon remélem, hogy nem a kórházból hívsz megint csak azért, hogy kérjek egy papírt, amivel saját felelősségedre haza mehess. Vagy meg egy gyorsétteremben ragadtál. Tudod, hogy ezt már…

– Nem, szerencsére nem talált…

– Hála isten… Akkor mégis mi a baj?

– Hát… az a problémám van, hogy sebességmérő kamerával tudod… figyeltem az autókat. Aztán a szomszédos kocsiból éppen egy erotikus pillanatot láttam.

– Aham… Nagyon izgi… – mondta unottan a rendőrlány – Nem is te lennél, ha nem jelentenél nekem ilyen erotikus látványosságokat vagy kamu jelentéseket mondanál csak, hogy veled lehessek. Legalább megbüntetted, hogy nyilvános helyen csinálják?

– Nem ez a lényeg! Végül két kitetovált húzott szemű krapek megtámadott majd… felrobbantotta az autómat…

– MI?! Remélem, hogy csak ugratsz.

– Nem, nem ugratlak. Ez most való igaz, de szerencsére egyben vagyok Most is itt állok a roncsok mellett… Fogadni mernék, hogy ez Campbell műve… Szokás szerint ki akart nyírni.

– Mi? Campbell? Ne csináld! A parancsnok már többször is figyelmeztetett, hogy ne kémkedj utána, mert különben búcsút inthetsz a rendőrségnek és a karrierednek.

– Tudod jól, hogy vállalom a kockázatot.

– Kérlek, fejezd be…! A saját érdekedben… Így is az évek során teljesen becsavarodtál és tönkre tetted magad. Nem akarom, hogy…

– Tudom, tudom, de nem stimmel nekem az-az ember. Tudod jól, hogy több állatvédő is jelentést adott arról, hogy a termékeit kutyákon teszteli. Plusz számtalanszor bele keveredtem, nem is egyszer és azért vagyok egy kicsit zakkant… kakkuk. Csak te soha nem hiszel nekem.

– Nyilván azért, mert sokszor átvágtál! Mióta lövési sérülést szereztél azóta sokszor kihasználtad a helyzetet, csak hogy melletted legyek, ami miatt az én munkámat hátráltatod. Mikor meg valóban megtörténik a baj, akkor…

– Na, jó hagyjuk ezt az egész ügyet, mert csak felmegy bennem a pumpa. Ígyis egész nap én voltam a téma.

– Miért pont te lettél volna a téma?

– Hú… oké, nem hallottál róla. Egy szóval el tudsz jönni értem? Most valóban nagy szarban vagyok…

– Bocsi, de sajnos nem tudok. Éppen most készültem zuhanyozni. Esetleg felhívhatom neked Alex Bodrowski őrmestert, ha akarod. Tudtommal ő is a közelben van ott valahol.

A rendőrt nem igazán ragadtatta el a hallottak. Ugyanis Bodrowsk a… No hagyjuk. Ő egy senki.

– Nem kösz, nem kell. Majd inkább kitalálok valamit.

– Na, hisz tök cuki társak voltatok. Engem nem zavar, ha szereteted mutatod ki iránta.

– Ha arra célzol, hogy tán meleg vagyok, képzeld el… Nem vagyok az! Vagy esetleg melegnek kellene lennem ahhoz, hogy megkedvelhes?

– Nick megbeszéltük. Mi öribarik vagyunk és nem pedig… Na jó tudod mit… jó éjt.

– Jó éjt. – mondta a végszót a pórul járt zsaru és elrakta a tárcsázót.

Cöh… Csak öribarik? Egyáltalán miért is érdekel engemet ez a nőszemély ennyire – gondolta.

Újból roncsok között turkált. Reménykedett benne hátha valamelyik roncsdarab épen maradt, amit el tudna adni alkatrész gyanánt. Véletlenül el is vágta a csuklóját, de nem észlelte, ugyanis a kvarcórája leszorította a sebet. Idegesen kerülte a darabokra robbant karosszériát. Mérgében belerúgott az egyik roncs darabba.

Kicsit mázlistának tartotta magát, hogy van egy másik kocsija, ami egy szétrohadt Trabant. Elvileg még a mostoha apjától kapta.

Érezte, hogy lehűlt körülötte a levegő. Felállt az abroncsról és megkezdte az útját az út szélén.

Kis idő után az éjszakai égbolton a csillagokat nézte, de fél szemmel az előtte lévő környezetére is figyelt. Útközben megcsodálta a fákat, a bokrok mögül rejtőzködő vadnyulakat, pár őzbak és suta is megjelent a fenyők közül.

Párszor elsurrant mellette egy-egy autó, de senkit sem érdekelte, hogy egy szerencsétlen alak sétál az autópálya szélén. Időközben elfáradt, megpróbált stoppolni avval a reménnyel hátha valaki mégis megsajnálja és felveszi.

Várt a csodára, közben a göncöl-szekereket kereset az égbolton. A szél is feltámadt, kicsit fel is borzolta a gesztenye barna sörényét. Elgondolkozott az élet nagy kérdésein és a válaszokon törte a fejét. Nem telt el sok idő végül megállt mellette egy kék Avia benne egy idős paraszt bácsikával, aki szénát szállított.

Nick azonnal kiegyenesedett.

– Hova vihetem fiatalembör? – kérdezte az öreg.

– Whitefieldbe! – mondta a tékozló fiú – Tudja, lehet ez nevetségesen hangzik…, hogy pont egy rendőrt kell haza szállítania csak hát… felrobbantották a szolgálati járművemet…

– Tyűűű. Maga zsaru. Akkor nem is csodálkozok rajta. – mondta a bácsika közben megpödörte a bajuszát – De maga ugye nem fog most megbüntetni, hogy nem világít a jobb hátsó lámpám, tudja nem működik. Nem vót időm venni egy másikat.

– Az most lényegtelen, csak haza akarok menni. Kössünk fordított korrupciót. – a stoppos előhúzott egy 50 dollárost.

Az őstermelőnek látszólag tetszett neki az ajánlat.

– Rendben, biztos úr. Hazaviszem, csak ugye nem zavarja magát, hogy most egy rakomány kanabiszt szállítok.

– Hogy mi?! Kanabiszt? Maga egy díler? Remélem nem mondja komolyan?!

– Csak vicceltem fiam, ez csak széna.

Hogy biztos legyen a rendőr a dolgával belenézett az utánfutóba.

– Tényleg széna…

– Én mondtam, szálljon be. Csak vigyázzon a kristályos zacskókra.

– Átnézem az üléseit!

A rendőr beszállt az autóba. Átnézte az üléseket, de nem talált semmi illegális dolgot.

– Hehe. Megint átvertem. – mondta a bácsika és vállon veregette a férfiút.

– Uram, ez nem vicces. Az ilyeneket tényleg komolyan veszek.

– Jól van no. Merre is lesz az irány, fiam?

A rendőr becsukta az ajtót, hátradőlt az ülésnek és tájékoztatni kezdte az öregembert.

– Whitefield. Főút, 121.

A paraszt bácsika rátaposott a gázra és elindultak az adott város felé.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0