Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz | részlet

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz | részlet

A történet szereplői, helyszínei és eseményei a képzelet szüleményei, a valósággal történő bármilyen párhuzam feltételezése pusztán a rakoncátlan képzelet műve.

részlet Andy T. Miller: Areán – MAGAM VAGYOK A TŰZ! című könyvéből

Kitárom a karom a holdtalan éj felé, megnyitom a lelkem, nem menekülök. Befogadom a Sötétséget, átáramlik a testemen, minden sejtemen, a lelkemen, gondolataimon, eggyé válok vele. Én leszek a Sötétség, a fájdalmas hiány, a világmindenség üressége.

Kitárom a karom a Nap felé, a lelkem a Hold felé, befogadom a Fényt. Átáramlik a testemen, a sejtjeimen, a lelkemen, eggyé válok vele. Én vagyok a Fény, én vagyok a megnyugvó teljesség.

Magam vagyok a Sötétség és a Fény, a Nappal és az Éj, a Tűz és a Víz. Minden sejtem együtt rezeg a mindenséggel, minden érzékem, minden gondolatom és erőm egybefonódik a tudattal. Én vagyok a Föld, a Levegő, a Tenger, és a Tűz, az Energia, ami összeköti, mozgatja és táplálja az egész világmindenséget!

Én vagyok az Anya. Magam vagyok a Tűz!

Látom, amit látnom kell, hallom, amit hallanom kell, ott vagyok, ahol lennem kell.

A kristályhoz kapcsolódott a tudatával, és elporlasztotta azt. Magasra emelt karokkal a kör közepébe rajzolt pentagramba lépett, hófehér meztelensége a csúcsokról felcsapó lángok vörösébe öltözött.

– Akiram! – kiáltott. – Én, Areán szólítalak téged! Jöjj elő!

Mély morajlás hallatszott a talpa alól, remegve, nyüszítve küszködött a föld, hogy fogva tartsa az évezredes börtönéből feltörni készülő vad, ősi erőt, sikertelenül. A belső vonalak mentén emelkedni, hullámzani kezdett a talaj, fekete lángnyelvek kígyóztak elő. Egyre magasabbra nőve, tekergőzve, lágyan simogatták végtagjait, hátát, arcát nyaldosták, alig érintve, mintha a bőrén végigfutó izzadsággyöngyöket ízlelgették volna. Lassan a bokáira, csuklóira tekeredtek, lehúzva a földre fektették, a pentagram négy csúcsa felé megfeszítve. Az ötödik lángnyelv a nyakára tekeredett, majd onnan leoldódva végigsiklott ajkain, megperzselve őket, egyre forróbbá vált, és lejjebb haladt vonagló testén, karjai belső felén, melleit körülrajzolva, megégette a bimbókat, amire fájdalmasan kéjes kiáltás szakadt fel a lány torkából. Az éjsötét láng vörös csíkokat hagyva maga után, végigsimította hasát, hosszan időzve körülrajzolta köldökét, leérve ölére szétfeszített combjai közé siklott, lassan mozogva kitelt, szinte emberi alakot öltve tette magáévá a tehetetlenre béklyózott, felkínálkozó lányt. Az állatias, ősi ritmusra mozgó árnyéklény vad lökései nyomán egyre erőteljesebb, fájdalmas, mégis gyönyörteljes sikolyok szakadtak fel Areán ajkain.

A megsebzett föld már úgy remegett, mintha széthasadni készülne, hatalmas hantok szakadtak fel a körön kívül, és ahogy fokozódott az őrjöngés, úgy gyorsult keringésük az örvénylő levegőben. A fekete, holdtalan égen gyülekező felhőkből lecsapó villámok sora szinte nappali világosságot hozott az éj közepén. Hatalmas, mély, mérföldekre elhallatszó üvöltés hasított a morajlásba, a lény befejezte az aktust, ezeréves rabsága minden elfojtott vágya testesült meg az őrült vágtában, mellyel magját elvetette.

Akiram tudta, fia lesz, aki által újra testhez juthat, megszabadult a sötét átokból. Nem értette, hogy találhatott rá a lány, csak nemrég kezdte érezni az erejét, ahogy utat keres hozzá. Amint sikerült összekapcsolódni vele, próbálta húzni maga felé, eleinte nem tudta, hol lehet, ki ő, és mi a célja, de végre eleven lényt érintett a tudata. Izgatta az erő, amelyet a távolságon keresztül is érzett benne, bár hinni nem merte, lelke mélyén mégis remélte, hogy ő végre tényleg kiszabadítja a rabságból.

Most ott állt fölötte, testetlen, lobogó fekete lángként, keserű bűntudattal nézte az eszméletlen, immár szabad, karcsú testet. Vörös vonalak hálózták hófehér bőrét, különös, misztikus festményként mindenhol, ahol megérintette. Ölelésének tüze fájdalmas sebeket okozott, nem tudott vigyázni rá.

A pentagram sarkain lassan kialudtak a lángok, a körön kívül lenyugodott a föld, vége szakadt a villámlásnak, megszűnt az energia utánpótlása. Akiram fekete lángja is lassan egyre áttetszőbb lett, érezte, újra csapdába került, bár tudta, most rövid lesz a rabságban töltött idő, csupán pár hónap, tehetetlensége mégis nyugtalansággal töltötte el. Semmivé foszlott, épp, mikor Areán megmozdult.

Lassan tért magához, mintha sötét felhő lebegett volna el előtte, mikor kinyitotta a szemeit. Csuklói, bokái fájtak, égett bőre húzódott, fájt minden mozdulatra, jólesett a hajnal hűvössége. Ágyéka fájdalmasan, eleven sebként lüktetett. Megtette. Sikerült. Nem sejtette, hogy ilyen lesz. Tudta, nincs rá garancia, hogy túléli, de attól a pillanattól, hogy a naplót és a tőrt a kezébe vette, egy perc nyugta nem volt.

Feltápászkodott, a gondosan lerakott holmijaihoz ment, melyekszanaszét hevertek, ahogy széthordta a szél. Nem talált meg mindent, de szerencsére pár fontosabb ruhadarabot és a hátizsákot igen. Reménykedett benne, a kocsija ott lesz, ahol hagyta, hosszú út várt rá, míg elgyötört testével leér a hegy aljáig.
Visszagondolt az elmúlt közel két évre…

 

1. Nincs többé visszaút

 

Akkor változott meg minden, mikor Akiram Jelét először megérezte. Addig olyan volt, mint a többi osztálytársa, éppen túl a kamaszkori lázadásokon, az első csúfos, még időben jött csalódáson. Ma már csak nevet azon a buta libán, aki úgy odavolt azért a pattanásos, mutáló, nyakigláb Mike-ért, akit végül szó szerint rajtakapott a kémiaszertárban, azon a sunyi Katin.

De azon a napon, mikor bement Nátán kis régiségboltjába, és a kis faládát meglátta, mintha elektromosság futott volna végig rajta, a lábujja hegyétől a feje búbjáig. Úgy bizsergett, mint a felrázott, frissen felbontott tonik. Sziszegve tört fel a levegő a tüdejéből, ahogy tenyerét a ládikára tette. Egyszerű, öreg, korhadó fa, furcsa jellel a tetején. Nem lehetett kinyitni sem, de tudta, neki ez kell. Ha minden pénze rámegy, akkor is.

Szerencsére az öreg zsidó már undorral fordult el a halomtól, legszívesebben mindent visszapakoltatott volna az ostoba kölyök kocsijába, aki idecipelte ezt a sok szemetet. De végül két ezüst gyertyatartó miatt meggondolta magát.

– Kapsz kétszázötven márkát a gyertyatartókért, és nem kell visszavinned ezt a sok ócskaságot, még épp beleférnek a konténerbe, holnap reggel úgyis szemétszállítás lesz.

– Ééén… azt hittem, azért kicsit többet ér ez a sok minden.

– Jaj nekem! Mikor fogjátok már fel végre, hogy attól, hogy valami ócska, molyette és régi, nem lesz értékes! Csak az értékes dolgok maradnak értékesek, ha el is telik felettük az idő. Kell a pénz, vagy viszel mindent? – csattant fel türelmetlenül a vén Nátán.

– Hát… igen. Kérem szépen – döntött végül láthatóan keserves képpel a srác.

Areán türelmetlenségében már a körmeivel tépkedte nadrágzsebét. Az öreg fizetett, a fiú meg épp elkezdte volna kihordani a többi holmit a kukába.

A lány ekkor szólalt meg, eddig csak figyelte a párbeszédet, nehogy észrevegye az öreg, hogy neki kell az a doboz.

– Várj! – fogta meg a fiú karját. – Épp most készülünk a suliban előadni egy színdarabot, pár cuccot megvennék a díszlethez, meg azt a nagy szatyrot, hogy belepakoljam. – A fiúra mosolygott, akinek egyből felcsillant a szeme. Ennek oka nem csupán a nem várt pénz kilátásba helyezése volt, hanem az is, hogy Areán karcsú, magas alakjával, a szokásosnál is sápadtabb bőrével, koromfeketén göndörödő, hosszú, fényes hajával, égkék szemeivel földöntúli jelenségként hatott az üzlet félhomályában.

– Karl vagyok. Mit szeretnél megvenni? – kérdezte zavartan, de mohó hangon.

– Areán. És a könyveket, a szakadtakat is, a kendőket, azt a dobozt meg a lámpát, és a legyezőket – hadarta. – Adok érte. mondjuk, negyven márkát. Jó így? Kétszázat kaptam az összes díszletre, és sok minden kell még.

Megpróbált lazának tűnni, nem mutatni, hogy már pattanásig feszültek az idegei. Szerencsére a fiú úgy nézett rá, mint a kígyó által megbűvölt préda, szó nélkül pakolt be mindent a szatyorba, amit a lány mondott, még végül, ami belefért, csak rakta sorban. Az öreg csóválta a fejét, és halkan molyfészkekről, szúról, megbomlott elméjű kamaszlányokról meg tűzről motyogott magában, míg hátravitte a műhelyébe a gyertyatartókat.

Areán átadta a pénzt, elköszönt, és a szatyorral a kezében elindult kifelé. A fiú hirtelen észhez térve utána futott.

– Várj! Melyik suliba jársz? Találkozhatnánk valahol?

– De gyors vagy! – nevetett fel a lány, most már kissé felszabadultabban, hogy nála volt, ami az övé. – A gimibe járok, és, ha van kedved megnézni jövő hónap tizenharmadikán, pénteken este lesz az előadás. – Kedvesen mosolygott a fiúra. – Én vagyok a díszlettervező meg az egyik rendező. A címe Tizenhárom.

– Az három hét múlva lesz, nem láttam még a plakátokat.

– Csak egy héttel előbb lesznek kitéve. Addig nem nagyon érek rá, de ha ott leszel, előadás után beszélhetünk!

Felnézett rá, kicsit félrehajtott fejjel, nem tudva róla, hogy ezzel szinte megőrjíti őt. Már alig várta, hogy hazaérhessen, és végre kettesben maradhasson a ládikával. Nehezen rázta le Karlt, aki el kellett ismerje, nagyon helyes volt, keskeny arcával, finom, szinte lányos vonásaival, és pont annyival idősebb, hogy az anyjáék frászt kapnának tőle, ha ő megjelenne vele otthon…

Amint hazaért, rögtön bezárkózott a szobájába, pedig még rajta kívül senki nem volt a házban. Kipakolta a szatyrot, óvatosan kivette a ládikát, letette az ágyra, próbálta felnyitni, de nem engedett a zár. Újra érezte, hogy minden sejtje bizseregni kezd, vére mintha forrna, és ki akarna törni a bőre alól. Lehunyta a szemét, csalódottan a ládikára tette a tenyerét, ujja a zár fölé ért, hangosan felsóhajtott:

– Kérlek, nyílj ki!

A láda zárja hangosan kattant, a fedél megmozdult. Areán szeme döbbenten pattant ki, száját kissé eltátva nézett le a dobozra és a kezére. Érezte, hogy ő csinálta! Az akaratával nyitotta ki. Nem tudta, hogyan, de érezte, hogy ő volt. Hirtelen eszébe jutottak régebbi esetek, soha nem volt ennyire egyértelmű, csak olyan rácsodálkozások, amikor valami tényleg úgy történt, ahogy ő hirtelenében kívánta, kimondta. Mint amikor Klaus állandóan piszkálta… Egyszer elvette a táskáját, és elrohant vele, dühösen kiáltott rá, azt akarta, hogy essen hasra. Egy kerítés beton lábazatába verte be az orrát, az arccsontja is megrepedt, sokáig nem jött suliba. Két hete, amikor elkésett a kirándulóbuszról, felkiáltott, hogy „Ó, hogy állna le!”, és a busz motorja leállt, sosem jöttek rá, mitől, mert miután felszállt, pöccre indult. Mikor olvasás, tanulás közben fel sem nézve nyúl a poharáért, sosem dönti fel, a kezébe kerül, bárhová is tette le az asztalon.

De ez most olyan egyértelmű, hogy már nem lehetett legyinteni rá, gondolkoznia kellett rajta! Amivel persze értékes másodperceket veszített, amíg nem a rá várakozó ládikával foglakozott. Újra teljes figyelmét a résnyire felnyílt fedélre fordította, és két kézzel óvatosan megérintve, milliméterenként emelte egyre feljebb. Nem tudta, mi lehet alatta, csak azt érezte teljes bizonyossággal, hogy minden megváltozik attól a pillanattól, hogy felnyitja. Lassan láthatóvá vált egy fakult, régi selyemszövetbe csomagolt tárgy körvonala, alóla valami csillogó vörös látszott ki. Már türelmetlenül hajtotta hátra a tetőt, mohón nyúlt a dobozba, felvette a benne lévő, gondosan bebugyolált tárgyat, amelyről már sejtette, hogy egy könyv.

Alóla előtűnt a tőr. A pengéje bronznak látszott, zöldes patina borította, a közepén mindkét oldalt végigfutott egy vájat. Valahonnan eszébe jutott, az a vércsatorna, hogy ha valaki le van vele szúrva, könnyebb legyen kihúzni a testből… Ujjai rögtön ráfonódtak a markolatra, érezte a mintákat a bőre alatt, kis energiaindák kúsztak át belőle a testébe, eggyé lett vele, mintha a tőr az ő eddig elveszett része lett volna. Képek villantak fel előtte egy régmúlt világból, amit ő soha nem láthatott, emberek, tájak, illatok, érzelmek kavargó sokasága, düh, vágy, félelem, dac, könyörtelen elszántság és végtelen magány. Emlékek, melyek nem az övéi, és most már mégis azok… A markolat megfeketedett ezüst, tele vésetekkel és kis, zöld, áttetsző kövekkel, a markolatgombban egy majdnem diónyi, vérvörös kő, amely itta magába a napfényt, és ezerszerezve szórta szét a szobában minden mozdulatra.

Feje fölé emelte a tőrt, két marokra fogva, és egyszerre hatalmasnak érezte magát, erősnek, majd elborította a tehetetlenség, és újra a végtelen magány érzése, másodpercekig semmit sem látott, mintha megvakult volna. Mikor kezdett kitisztulni a szeme, ólmos fáradtság áradt szét a testében, alig bírt ébren maradni, de győzött a kíváncsisága. Óvatosan, kelletlenül letette a tőrt, és lassan visszatért az ereje. Finom mozdulatokkal kibontotta a selyemkendőből a könyvet, áhítattal nézte a megrepedezett bőrt, a kis cirádás, megfeketedett sarokvasalatokat, a szorosan záró kapcson függő apró lakatot.

Lehunyta a szemét, ujját a lakatra téve suttogott:

– Nyílj ki, kérlek!

Halk kattanással kioldódott a zár, és a könyv rögtön fel is nyílt.

Furcsa, cikornyás, díszes betűkkel íródott, önkéntelenül végigsimított ujjaival a régi íráson. A betűk elrejtették előle a titkukat, de tudta, nem nyughat, míg meg nem fejti.

Óvatosan végiglapozta, szíve lüktetve pumpálta ereiben a vért, halántékán érezte az ütemet.

Az utolsó lapon egy nevet látott, latin betűkkel, ami szinte a retinájába égett.

Akiram. Előbb suttogva, majd egyre hangosabban ismételgette, mintha transzba esett volna, előre-hátra dülöngélve, keze önkéntelenül újra a tőrért nyúlt, feje fölé emelte, összefűzte rajta ujjait, és már parancsolón kiáltott:

– Akiram!

Hirtelen mintha valami meghasadt volna a valóság szövetén, furcsa, gyenge tapogatózást érzett a tudata szélén, valaki el akarta érni őt… Egy pillanatra megrettent, aztán lehunyt szemmel próbálta elfogadni, befogadni az érkezőt, de csupán leheletnyi érzés maradt, alig-bizonyosság arról, hogy az a másik létezik, és várja őt valahol. Túl nagy a távolság. Néhány felvillanó emlékképpel újra gazdagabb lett, tudta, egy férfi emlékei. A tőr a kapocs, a könyv pedig a magyarázat mindenre. A könyvet Akiram írta, a férfi, aki attól a naptól szó szerint a részévé vált, a bőre alá költözött. Aki hívja és várja őt, korokon át.

Lassan megnyugodott, és mielőtt visszapakolt a ládikába, lemásolt egy rövid, jelentéktelennek látszó szövegrészt a könyvből. Keze ösztönösen, pontosan követte a kecses vonalakat a papíron, vágyta érteni a jelentésüket. Akkor még nem tudatosult benne, hogy már végleg elveszett. Abban a pillanatban, amikor először kulcsolódtak ujjai a tőr markolatára, rálépett arra az útra, amelyről számára többé nincs visszatérés a rendezett világba. A kapcsolódás kettejük között létrejött, és ez, amíg él, elszakíthatatlan.

Gyengéden visszabugyolálta a könyvet a puha selyembe, rátette a tőrt, és a visszazárt dobozt, a kincsét, eldugta szekrénye kulcsos részébe. Csak ekkor hallotta meg lentről a hangokat, és döbbenten nézett az órára. Észrevétlenül beesteledett, a kinti fény alig szűrődött be a szobába, a szülei és öccse már jó ideje otthon lehetnek, talán hívták is, csak nem hallotta.

Gyorsan rendbe szedte magát, áldotta a sorsot a saját kis fürdőért. Sápadtsága, teljes kimerültsége és a szeme alatti, sötét karikák biztos feltűnnek majd, ki kell találnia valamit. Valami olyan betegséget, amivel nem akarják mindenáron orvoshoz cipelni.

A lemásolt szöveggel felkereste az etimológiai és nyelvi tanszékről érkezett vendégtanárt, aki azt ókori arámi szövegként azonosította, és ő fejest ugrott a nyelvtanulásba. Nehéz volt mindent összeegyeztetnie, a tanulást, a színdarab előkészületeit és az otthoni „jelenlétet”, hogy elaltassa szülei aggodalmát, de mégis a legnehezebb volt ellenállnia annak, hogy amint egyedül marad, elővegye a tőrt. Vágyott rá, hogy megérintse, de minden erejét kiszívta, ha nem bírt ellenállni, és megtette. Ellenállhatatlanul vonzotta, hogy érezze azt a másikat, amint a tudatához ér. Tisztában volt vele, hogy az ő emlékei éppúgy megnyílnak Akiram előtt, mint őelőtte a férfi emlékei, válogatás nélkül, véletlenszerűen, sokszor olyanok is, amit egyáltalán nem akart látni. Ezek néha dührohamot váltottak ki belőle, volt, hogy majdnem összezúzta a berendezést, egyszer meg is vágta magát a tőrrel, de a seb meglepően gyorsan begyógyult. Időbe telt, míg rájött, féltékeny. Gyűlöletes féltékenységet, alig leküzdhető dühöt érzett a már rég elporladt, múltbéli nők miatt, akiket Akiram valaha ölelt.

Tudta, hogy ezt is képtelen a másik elől elrejteni, hiába is próbálná. Az érzések elborították, ő is megélte az időtlen sötétséget, a magányt, az egyedüllét örökkévalóságát – Akiramot. Szavakat nem tudtak váltani, csak emlékképeik és érzelmeik nyíltak meg egymás felé, de egyre erősebben kapcsolódott össze a lelkük.
Folyamatosan tanult, és nem nyitotta ki a naplót.

Lassan eljött a bemutató napja, október 13-a, péntek. Az elkészült díszlet ámulatba ejtette a művészeti vezetőt, és a szomszéd város színházának rendezőjét is. Nem tudhatták, neki emlékei vannak a korról, amelyben a darab játszódik. Areán sokat gondolkozott, miért pont ezt a témát vetette fel anno a drámaórán, a keresztes lovagok elfogását és kivégzését, amelynek időpontja végül az egyik legbabonásabb dátummá vált. A darabot közösen írták, de ő volt a legaktívabb, és bár sokat kutattak a könyvtárban, sehol nem találkozott az Akiram névvel. Izgatottan várta, milyen lesz a fogadtatás, mert a megszokottnál más felfogású volt a rendezés. Az emberek esendőek, az egyház aljas anyagi indokai is felszínre kerültek, az örök rejtélyt pedig ők is nyitva hagyták a darab végén, a „kehely” talán egy nő volt, aki a méhében továbbvitte Jézus vérvonalát, és valójában e titok, vagy a pénz miatt kellett pusztulniuk a templomosoknak 1307. október 13-án, pénteken. Érezte, Akiramnak nincs kapcsolata az eseményekkel, mert nyugodt maradt, és nem villantak be emlékképei a történtekről.

A darab végén döbbent csend, majd elsöprő tapsvihar díjazta a kis amatőr csapatot, az igazgató állva tapsolta meg az előadást. Végül ő is előmerészkedett a függöny mögül, és meghajolt a többiekkel, nem játszott a darabban, csak a háttérmunkákban vett részt. Örömmel töltötte el a siker, de már alig várta, hogy hazamehessen, és végre három hét után, elővegye a könyvet, és elkezdhesse kibogarászni, átgépelni az írást a fordítóprogramba.

Mikor már sikerült összeszedni a családját, hogy induljanak, váratlanul előbukkant Karl. Teljesen elfelejtette őt, pedig megígérte neki, hogy találkozik vele előadás után. A magas, elegáns fiú odalépett hozzájuk, és bemutatkozott:

– Jó estét, Karl Weese vagyok…

Engedélyt kért, hogy elvihesse őt egy cukrászdába, mielőtt hazaviszi.

Hát, ez bukta… Karl is látta Areán szüleinek döbbent arcán, hogy nem egészen úgy alakul a dolog, ahogy dédelgetett álmaiban eltervezte. Kérdőn nézett a lányra, aki kétségbeesetten szabadkozott a feledékenysége miatt, majd látva Karl megbántott arcát, elpirult a bűntudattól. A sok érzés felébresztette Akiramot, aki megérintette a tudatát, mint egy könnyű szellő, aztán elöntötte a dühe, mikor „emlékei” közt megjelent Karl arca. Megtántorodott a rátörő erőtől, a férfi őrjöngő féltékenysége elborította elméjét. Összeszorította a száját, és az agyában lüktető fájdalom ellenére összpontosított, előkereste Akiram volt nőinek képét az emlékeiből, majd megpróbálta kizárni magából, ellökni magától őt. Lassan lecsendesültek a benne dúló érzelmek, Akiram visszahúzódott a tudatából. Ha lett volna rá módja, megnyugtatja, de most csak ez az egy lehetőség volt a kezében, hogy megfékezze az igazságtalan támadást. Lassan kinyitotta a szemét, elvette halántékáról a kezeit. Aggódó kis csapat vette körül, az apja és Karl előtte álltak, leültették őt egy ki tudja honnan előkerült székre.

– Ó, ne haragudjatok, hogy megijesztettelek benneteket! – kezdett kapkodva magyarázkodni, az orrához nyúlt, meglepetten látta, hogy vérzett kicsit, letörölte a zsebkendőjével.

– Hirtelen elkezdett fájni a fejem, és megszédültem. Már minden rendben, majdnem teljesen el is múlt. Biztos azért volt, mert ma nem ettem rendesen, és lehet, hogy inni is elfelejtettem az izgalomtól. – hadarta a szavakat egymás után, de tudta, ezt ennyivel nem ússza meg. Gyorsan bátorságot gyűjtött. – Karl – belenézett a fiú ijedt szemeibe –, ne haragudj rám, kérlek! Nagyon kedves fiú vagy, de én… én nem érzem úgy, hogy érdemes lenne foglalkoznod velem. Nem érezném tisztességesnek, ha bolondítanálak. Lehet, még túl fiatal vagyok az ilyesmihez – bocsánatkérően nézett rá, megszorította a kezét, majd elbocsátón elengedte –, de csak a tanulással szeretnék foglalkozni még a következő egy-két évben.

Hallotta apja megkönnyebbült sóhaját, hogy még nem kell a kicsi lányát őriznie a rossz fiúktól, akik mind csak „azt” akarják. Bezzeg, ha tudta volna! Az igazi ellenség már a kapukon belül volt.

Karl fájdalmas arcot vágott, biccentett, majd csendesen elköszönt, és elment.

Areán szégyellte magát, és sajnálta a fiút. Tisztában volt vele, ha soha nem találja meg azt a tőrt, kapva kapott volna Karl után, de minden megváltozott. Neki már ott van Akiram. Valahol ott van, bezárva a sötétségbe, csak meg kell találnia valahogy.

Hazaérve alig várta, hogy egyedül lehessen végre a szobájában. Tudta, az előbbi győztes csatát követően ki kellengesztelnie, és meg kell nyugtatnia őt. Már a vacsora alatt tervezgette, hogyan csinálja, anyjának is feltűnt a kis félmosoly az arcán.

– Ari, látom, jobban vagy. Mi volt ez az egész? Ki az a fiú?

– A régiségboltban találkoztunk, úgy három hete. Tőle vettem a cuccokat a díszlethez. Teljesen kiment a fejemből, hogy akkor megkérdezte, találkozhatnánk-e valamikor, én meg azt mondtam neki, hogy majd a bemutató után, és meg is hívtam. Jól elcsesztem ezt az egészet. Szegény fiú! Nagyon sajnálom. Tetszik is, de nem akarok járni vele. Más terveim vannak… – mondta, miközben elgondolkodva piszkálgatta villájával az étel maradékát.

– Értem. Én valójában örülök, hogy nem akarsz még fiúzni. Viszont elég sértő dolog így elfeledkezni valakiről.

– Tudom, anya. Elég szarul is érzem magam miatta. De már nem tudok mit tenni. Felmehetek a szobámba?

– Persze, de az ajtódat hagyd nyitva, hogy ha rosszul lennél, be tudjunk menni! Még egy ilyen, és megyünk kivizsgálásra! Nem tetszel nekem.

– Oké, anya. Hidd el, minden rendben, és jól vagyok! Csak ez egy ilyen időszak volt, majd jobban odafigyelek magamra. – Cuppanós puszit nyomott anyja arcára, majd a hűtőből kivéve egy dobozos baracklét felsietett a szobájába.

Természetesen bezárta az ajtaját maga mögött. Kulcsra. Pár percig csak állt, míg lassan lenyugodott. Akiram vad féltékenysége örömmel töltötte el, de meg is ijesztette. Az erő, amely rárontott, az eddigi legnagyobb volt, alig tudta kezelni, meg is lepte a gyorsan elért győzelem, amellyel kizavarta a fejéből. Elgondolkodtatta, hogy most először, végre valamiféle tényleges, adott pillanathoz köthető kommunikáció zajlott köztük.

Elővette a ládikát, ujját a zárhoz érintve már rutinosan nyitotta ki. Óvatosan kivette a tőrt, lehunyta szemét, és halkan szólította.

– Akiram! Várlak!

Hamarosan érezte a gyenge érintést. Mikor biztos volt abban, hogy már figyel rá, emlékeibe idézte a fiú alakját, fájdalmas arcát, és ahogy lehajtott fejjel elmegy. Kis remegést érzett, ami végfutott a tudatán, mint egy könnyű szellő, lágy simogatásként ölelte körül a lelkét. Elmosolyodott, jó érzés töltötte el. Lehunyt szemmel, kimerülten feküdt az ágyon, és a tőrt magához ölelve álomba merült.

…Kőből épített medence mellett állt, egy nagy teremben. A falakon gyönyörű freskók, trópusi táj, színpompás virágokkal, madarakkal, a parázstartók árasztották a meleget, a falikarokban fáklyák égtek, erős, fűszeres illat töltötte be a levegőt. Tudta, otthon van. Vetkőzni kezdett, kicsatolta a kardszíjat, letámasztotta a fal mellé, aztán valaki segített a bőrpáncélt levenni, és elvitte. Levette a csuklóvérteket, a puha, színes tunikát, teljes öltözetétől megszabadult, mindent letett a földre, egy kupacba, meztelenül állt. A medencéhez lépett, megtámaszkodott a peremén, és lassan a víz fölé hajolt. A víztükörről szép, sötét szemek néztek vissza, szabályos, széles arccsont, telt ajkak, határozottságról árulkodó áll. A simára borotvált arcot keretező fekete, hosszú hajtincsek leomlottak az erős, vastag, aranybarna karokra, széles, izmos mellkasára. Tökéletes teste sima volt, csak néhány régi sebhelyen törtek meg a lángok lobogó fényei, és a köldökétől indult lefelé egy keskeny szőrcsík…

Elakadó lélegzettel ébredt fel, tágra nyitott szemmel, döbbenten nézte az ajtaján lévő ostoba plakátot, és érezte, lüktető vágy ébredt a testében. Tudta, hogy Akiramot látta, egy régi emlékből, amint épp fürdéshez készülődik. Vágyta megérinteni, ujjaival cirógatni a sebhelyeit, ölelni, vele lenni. Ha mellette lett volna, gondolkodás nélkül átadja magát neki, így viszont csak a sóvárgás maradt, amin mindketten osztoztak… Tudta, végig össze voltak kapcsolódva, meg azt is, hogy így biztosan nem fog aludni jó darabig. Gyengéden végighúzta ujját a tőr pengéjén, majd visszatette a századokon át az otthonát jelentő dobozba.

Miután visszatért a fürdőből, bekapcsolta a számítógépet. Elővette a naplót, ujjaival áhítatosan érintette meg a lapokat, amelyeket ő is érintett valaha, lassan elkezdte begépelni az első oldalt a fordítóprogramba. Az arámi nyelvű szöveget előbb latinra kellett fordítania, utána tudta németre.

Akció!

2800,00 Ft

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz

Szerző: Andy T. Miller
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés: 2020
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-00754-2-6

Kállay Gyopár: Bárcsak… könyvbemutató | 2023. szeptember 22. (péntek) 16 óra

Kállay Gyopár: Bárcsak… könyvbemutató | 2023. szeptember 22. (péntek) 16 óra

Kállay Gyopár: Bárcsak… könyvbemutató

2023. szeptember 22. (péntek) 16 óra

Érdi Vörösmarty Mihály Gimnázium díszterme
(2030 Érd, Széchenyi tér 1.)

Kállay Gyopár: Bárcsak...

Szeretettel várunk mindenkit a Kállay Gyopár: Bárcsak… című könyvbemutatójára.

A történet a 2. magyar hadseregben szolgáló honvéd szemén keresztül mutatja meg a doni harcok borzalmai mellett a halál négy aspektusát.

Program:

Kötetlen beszélgetéssel, kérdezz-felelekkel várunk minden kedves érdeklődőt. A könyvbemutató alatt bekukkanthattok a regény háttértörténetébe, megismerhetitek jobban a szereplőket, a helyszíneket.
Könyvvásárlással és dedikálással egybekötött író-olvasó találkozó.
Érdi Vörösmarty Mihály Gimnázium

Kállay Gyopár: Bárcsak… könyvbemutató | 2023. szeptember 22. (péntek) 16 óra

Kállay Gyopár: Bárcsak… | Beleolvasó

„Azok a magyarok, kik e hazát

Véren vették, vérrel ótalmazák,

Azok a magyarok, ha riadót fúttak,

A halál képétől nem messzire búttak.”

/Arany János/

„Mindent, amit az ember szeret

Túl könnyen elveszíthet,

Ez egy kemény, vad világ,

De soha nem mondhatok neked mást,

Csak azt, hogy

Mindazt, amit az ember szeretni tud

Soha nem veszít el,

Persze a kereszt húsba vág,

De találkozik minden odaát…”

/Kowalsky meg a Vega: Remény/

Kedves Olvasó!

A regényt valós események ihlették.

Ugyanakkor az én történetemben

megváltoztattam néhány tényt,

a könyv és a cselekmény kedvéért.

részlet Kállay Gyopár: Bárcsak… című könyvéből

Honvágy

Prológus

1.

Mi a háború?

Még nem tudtam, mit jelent…

 

1942. április 24.
Veszprém, reggeli órák

1.

Hatalmas tömeg zsúfolódott össze a vasútállomáson. Kivonult az egész ezredünk, azoknak a hozzátartozóik, ismerőseik is.

Csodaszép, áprilisi reggel köszöntött ránk. A nap hétágra sütött, a vastag egyenruhában már álltunkban verejtékeztünk fenemód.

Ma is rettentő meleg lesz…

A kék égen egyetlen felhő sem látszott, a fejünk felett langy szellő fújdogált, a vágányt szegélyező nyárfák levelei suttogva-susogva libbentek jobbra-balra. Valahol a távolban későn kelő kakas kukorékolt, az állomástól nem messze lévő házak tetején galambok turbékoltak, a kertekben kutyák vonyítottak, gyásszal a hangjukban.

Magát az állomást nem építették nagyra. Az ablaküvegek megcsillantak a reggeli fényben.

Ahogy fájó szívvel, elhomályosult tekintettel néztem a házat, a többi épületet eltakaró fák és bozót sávját, a zöld lombú, végtelennek tűnő erdőket, föltettem magamnak a kérdést: vajon miként fogom kibírni ezek nélkül? Már most tudtam: semmi sem éget ekkora hiányt a lelkemben, mint az otthon nélkülözése, hogy ki tudja, mennyi ideig nem fogom látni testvérkéimet, édesanyámat és drága Nesókámat. Iszonyú kínnal merengtem azon, mi történik, mikor már nem lesz több idő tovább búcsúzni tőlük. Mikor úton leszünk az ismeretlen felé, elhaladunk a falum mellett. Mikor átlépjük a magyar határt, nem lesz többé visszaút.

Akkor már nem otthon leszünk… Föl sem fogtam, mit jelent, sohasem jártam a határokon kívül. S most egyszeriben kivisznek az ismeretlenbe.

Nem akarok menni, itthon akarok maradni.

Ugyan még el sem indultunk, már azt kívántam, bárcsak hazahoznának minket. A gigászi szerelvény tegnaptól ott állt a síneken, s hajnal óta pakolták bele a felszerelést és majd’ negyven lovat is fölvezettek.

Az ember a saját hangját sem hallotta, mindenki hangosan beszélt, noha a gyász mégis csöndesen, keserűséggel ölelt körbe bennünket.

Páran nevetgéltek, jókedvűen beszélgettek, habár senki sem érezte magát igazán jó kedvűnek. Sokan sírtak. Főként olyan asszonyok, akik férjüket elvesztették a nagy háborúban, és most az összes fiát behívták katonának.

Édesanyám meggyötört arcán patakokban folytak a könnyek. Egész idejövet könnyezett szegény, mintha előre gyászolna. Képtelen fölfogni, hogy a férje és legidősebb fia után most engem is elvisznek. Amint megtaláltuk egymást a tömegben, kis ideig belém karolva jött, szinte magához szorítva.

Legkisebb húgom oly erővel húzott lefele, hogy alig tudtam megmaradni a lábamon. Szőke fejecskéjét ide-oda mozgatta, befont copfja hol az egyik vállát veregette, hol a másikat. Másik húgocskám a bal lábamat ölelte át, vörös pofiját belefúrva a csípőmbe, egyik kezében a kukoricababájával, melyet tőlem kapott, mellette az alig hétéves harmadik kishúgommal, aki mindkét lábamat átölelve bújt hozzám zokogva.

Rájuk lestem, s rögvest elfogott a sírás.

Ahogy ott átöleltek, minden távolinak, jelentéktelennek tűnt. Ez a perc úgy fájt…

Sírni akartam, mert elviselhetetlenül feszített belül a kérdés: mi lesz, ha nem térek vissza? Mi lesz akkor?

Szegény húgocskáim óvó báty nélkül nőnek föl, drága édesanyámnak nem lesz ki segítsen, s édes Nesókám vőlegény nélkül marad…

El sem tudtam képzelni mit jelent.

Halál. Nemlét. Elmúlás.

Rájöttem, hogy igazából nem a megsemmisüléstől féltem, hanem a fájdalomtól.

Milyen egyszerű lenne minden, ha tisztában lennék a jövővel! Könnyebb szívvel mennék, ha legalább azt látnám, visszajövök-e valaha!

Valósággal szétmarják az ember lelkét ezek a gondolatok…

Ugyanazok a gyötrő érzések keltek bennem életre, mint mikor apámat és bátyámat kísértük ki ugyanerre az állomásra. Ugyanígy álltunk, s én arra gondoltam, noha nem mertem megkérdezni, hogy visszajönnek-e valaha. Lehet az úgy, hogy nem?

Lehet találkozom velük, bár nem tudták megmondani, merre viszik őket. Hátha valami csoda folytán pont mi fogjuk őket felváltani…

Annyi mindent el akartam még mondani, ám ha megszólalnék, akkor nem lennék képes soha többé abbahagyni a sírást.

A szavak bennem ragadtak.

Kevés idő maradt, s ez megijesztett.

Nagy ricsajjal, hatalmas kavarodással elkezdték az első kocsikat feltölteni. Tudtam, nemsokára a szakaszunk következik. Már csak néhány perc. Gondolataim súlya egyre nehezebb lett, a szívem egyre jobban fájt. Mindössze néhány perc…

Beszélni kellene, beszélni. Édesanyámmal, testvérkéimmel, édes Nesókával. Sok a szó, időm kevés. … Mit mondhatnék? Nincs szó, mely kifejezhetné, mit érzek.

Lassan fölemeltem a fejem.

Öcsém lábát kezdtem bámulni, majd Marika húgom szőkés fejtetőjét, a hajszálakon fénylő napsugarakat. Gondoltam, majd, ha összeszedem magam, mondok valamit.
Komótosan feljebb emeltem tekintetem. Úgy tűnt, édesanyám egyetlen éjszaka alatt több évtizedet öregedett. Nemrég életvidám, gyönyörű arcát ma egyre mélyülő ráncok barázdálták szomorúvá, szeme sarkában apró szarkalábak látszottak, őszes hajából néhány tincs az arcába hullott a kendő alól.

Egymásra tekintettünk. Mélybarna, könnyes szeme mintha egészen a lelkembe látna. Szemöldökét kissé fölhúzta, nem szólalt meg. Az orcájára kiülő szomorú grimasz elárulta, ő sem tudja mit mondjon.

Baljában tartott keszkenőjét átrakta a jobb kezébe, majd a másikkal megsimította a karom. A szeretetet, mely az érintésében rejlett, még a vastag szöveten keresztül is éreztem. Ki akartam szabadítani az egyik kezem, viszont húgocskám szorítása nem engedte, inkább jobban belecsimpaszkodott a karomba.

Lenéztem rá. Csak a szőkés fejbúbot láttam és a két kezet, mely az alkaromba kapaszkodott. Édesanyámra pillantottam, míg lábamba másik húgom csimpaszkodott bele. Megérintettem anyám kézfejét, mire megsimította az enyémet.

Biztatóan, reményteljesen.

Ismét találkozott a tekintetem az övével.

Haloványan, fájdalmasan elmosolyodott. Édesanyám mosolya az egyetlen, mely a világ összes búját el tudta feledtetni velem. A ráncok mélyebbek lettek, a szép vonások pedig oly fáradtak…

Ebben az egyetlen mosolyban láttam a szeretetet, kínt, bíztatást, ragaszkodást és hiányt. A világ összes érzését.

Visszamosolyogtam, bár legbelül széttépett a bú.

Közelebb lépett hozzám, áthajolva mindkét húgomon, nyakam köré vonta védelmező karját. Visszaöleltem.

Háta rázkódni kezdett. Először lassabban, ezután egyre gyorsabban. Végül hangosan zokogott. Egyik kezével húzott magához, a másikkal az orrát törölgette. Simogatta a hátamat, akár a kisgyereknek.

Mélyet sóhajtottam, jobban szorítottam anyámat. Két fejjel volt alacsonyabb tőlem, mindig lehajoltam azért, hogy átölelhessen. Vékonyka, sovány hátát egy karommal át tudnám ölelni. Így álltunk, mikor a szorítás alábbhagyott, s megfogta a karomat.

A szemembe nézett, arcán könnyek csurogtak, alig győzte törölgetni őket. Vajon meddig fog sírni? Mi lesz, ha édesapám, bátyám vagy én nem jövünk vissza többé? Akkor fölemészti a bánat…

Sokáig szemléltük egymást. Arcát törölgette, orrát fújta, miközben összeszorított ajkakkal néztem ahogy sír.

Kicsordult egy könny a szemem sarkából, mire mosolyogva letörölte.

– Vigyázz magadra kisfiam! – s megsimította az arcom.

Újra átölelt néhány másodperc erejéig. Válaszolni akartam, végül csak erőtlen bólintásra futotta.

– Légy emberséges, és ne félj! Apád mielőtt elment, azt mondta, azt az embert fogja a golyó, aki fél! – szaggatottan felsóhajtott, s elengedett. – Azt fogja a golyó!

Elmosolyodtam. Ez a mondat jellemző édesapára.

– Nem fogok félni – Megvontam a vállam. – Az emberség meg… Sohasem pártoltam az erőszakot… – mondtam, míg a könnyeimet igyekeztem visszatartani.

– Tudom kisfiam – válaszolta. – Ha kell, juttasd eszébe a többieknek is, olyan a fogadjisten, amilyen az adjonisten!

– Persze… Nem fogom feledni a szavait, édesanyám …

Ismét elmosolyodott, megkönnyebbült kifejezés suhant át arcán.

– Hiányozni fogsz, Sándorkám! – suttogta visszafojtott zokogással, keszkenőjét gyűrögetve.

Ismét bólintással feleltem, míg lehajtottam a fejem. Nem akartam, hogy lássa, hogy már nekem is hullnak a könnyek a szememből.

– Sándor! – kiáltotta egy nő selymes hangon, mire összerándult a boldogságtól a gyomrom.

Hátrafordultam, s megláttam a lányt, kit mindennél és mindenkinél jobban szerettem, akivel az életemet akartam leélni, aki minden gondomat el tudta feledtetni egyetlen szavával. Amint megpillantottam, onnantól nem létezett senki a világon. Indulni akartam, ölelni, csókolni, szemébe nézni… Lehet utoljára. Indulni akartam felé, hiszen olyan babonázóan gyönyörű, én pedig olyan szerelmes. Édesanyám megfogta a karom. Meglepetten összerezzentem, elfelejtettem, hol vagyok. Mikor visszacsöppentem a valóságba, a határtalan bánat, mint villámcsapás a földbe, úgy ütött belém.

Visszasandítottam rá. Lehet türelmetlenül, lehet kérlelőn.

Azonnal megértette, hogy menni szeretnék Nesóhoz. Így nem húzta tovább az időt, a gyorsan tovaröppenő perceket.

– Sándorkám! – suttogta nagyot sóhajtva.

Ráemeltem könnyes tekintetem. Látszott rajta, annyi mindent mondana, de az ideje elfogyott, így a legfontosabbal zárja a keserű, fájó búcsúzást.

– Hozd haza apádat és a bátyádat! – szipogta fájdalommal a hangjában, s utoljára csókot nyomott az arcomra, s elmosolyodott. – Tudom, hogy hazajössz!

– Találkozunk még, édesanyám! – suttogtam magam elé, és megérintettem a kezét. Azt kívántam, bár maradhatnék tovább. Másodpercnyi gondolkozás után lépni akartam, holott éreztem, valamit illene mondanom, nem jó így, árva szó nélkül elmennem.

Egy szót ki kellene nyögni… Egy szót, hogy ne maradjon bennem akkorra, mikor nem tudom neki elmondani…

– Mire vársz még? – nevette el magát szomorúan.

– Nem tudom… – feleltem bizonytalanul, mire Nesó felé bökött a fejével.

– Búcsúzz el tőle… – suttogta.

Aprót bólintva hátráltam fél lépést. Épphogy hátat fordítottam nekik, mikor mindhárom húgocskám elkezdett sírdogálni.

Letekintettem rájuk. Meghatódva, könnyes szemmel próbáltam lefejteni magamról a hat kezecskét, ám azok egyre erősebben kapaszkodtak belém.

Egyikőjük megragadta a tenyeremet, s az ujjaimnál fogva húzni kezdett lefelé, míg szeméből hatalmas, krokodilkönnyet hullatott. Ha ránéztem azokra a szép arcocskákra, melyek kicsit koszosak, könnytől maszatosak, összeszorult a torkom.

Mit meg nem adtam volna, ha néhány perccel többet vesztegelhetek, ha három kocsi marad hátra a mieinkig, nem kettő…

– Gyertek gyerekek! – lépett oda édesanyám, s megfogta Zsuzsika és Marika kezét. Ők, mint egy varázsszóra, elengedtek, s szófogadóan odaálltak anyám mellé, mire Ilonka is elengedte az övemet. Ujját a szájába téve, csodálkozva méregetett, utána kivette ujjacskáját a szájából, s dacosan összeszorítva cseresznyepiros szájacskáját elém jött. Vékonyka szemöldökét összehúzva nézett rám, karját keresztbe fonva csöppnyi mellkasa előtt. Bánatosan elmosolyodtam, megsimogattam mindegyik buksiját. Mindezek után kezet fogtam eddig édesanyám háta mögött álló öcsémmel.

– Viszlát, bátya!

– Találkozunk még, öcsém! – válaszoltam mosolyogva.

Hiába mondtam magabiztosan, valójában nem hittem. Nem tudtam meggyőződni, miszerint valaha viszontlátom őket, s ez egyre emésztette a lelkemet.

Anyámra, öcsémre és húgaimra emeltem tekintetem. Önkéntelenül elmosolyodtam. El sem indultunk, már őrülten hiányoztak.

Nagyot sóhajtottam, nem szóltam semmit. Nem kellettek ide szavak. Nem akartam több fájdalmat, nem akartam többet búcsúzni. Hiába nehéz, oda kell mennem kedvesemhez, fölszállnom a vonatra, búcsút intenem, lehet örökre mindennek és mindenkinek.

Nem akarok menni! De menni kell!

A SAS behívónak nem lehetett ellentmondani…

Muszáj indulnom. Távolabb lépni, akár elindulni… olyan nehéz döntésnek bizonyult… pedig, ha az első lépést megteszem, akkor könnyebb lesz. Az első lépést… Nesó felé.

A lány mágnesként vonzott maga felé, mégsem indultam, pedig mindennél jobban vágytam arra, hogy végre ölelhessük egymást. Magam sem tudtam, miért nem indulok végre. Akartam, meg nem is. Tehetetlenné váltam, és ez rettentően dühített. Nehéz szívvel felé léptem, mikor váratlanul egy vékonyka hang megszólalt:

– Sanya… – rángatta meg a köpenyemet Ilonka húgom. Leguggoltam mellé.

– Ugye visszajössz? – kérdezte. Őszinteségétől összeugrott a gyomrom.

Ahogy ezt kimondta, az eddigieknél sokkal jobban elszorult a szívem. Biztos voltam benne, föl sem fogja, mit jelent az elutazásom. Ugyanakkor amint ezt megkérdezte… Megrendítő egy kisgyermektől ilyet hallani…

Szomorúan néztem a szemébe.

Hazudni nem akarok, az igazat sem elmondani. Mondjam azt, nem biztos?

Fölsóhajtottam, közelebb hajoltam hozzá.

Nagy, zöld szemei csillogtak a könnyektől, s mikor meglátta, hogy nem válaszolok semmit a kérdésére, szája egyszeriben elgörbült lefelé, szemeiből krokodilkönnyek kezdtek csurogni, a nadrágomon hagyva sötét foltokat.

Remegve, szinte vacogó fogakkal méregettem a kislányt, a számba haraptam.

Akármennyire nem akartam, könnycsepp csordult le az arcomon, s azt hittem, ebben a percben hasadt ketté a szívem. Mély levegőt vettem. Éreztem: sírni fogok… Megsimítottam a maszatos arcocskáját.

– Persze lelkem… – suttogtam elhomályosuló tekintettel. – Visszajövök még… – többet nem tudtam mondani.

Mintha cukorral édesített tőrt forgatna bennem valami ördögi kéz. Felálltam. Nem néztem többet hátra. Nem bírnám ki, hiszen el kell még búcsúznom a földkerekség legcsodálatosabb nőjétől. Ez lesz talán a legnehezebb.

Minden erőmmel próbáltam előre figyelni, azonban húgocskám zokogását akkor is hallottam, amikor már távolabb értem, mint ahogy azt is, mikor utánam kiáltott:

– Ne menj el!

De nem fordultam többet hátra, bár a szívem megszakadt. Előre koncentráltam.

Nincs sok időm. Hol van?

Nehezen haladtam a tömegben, hiába nőttem két méter magas langalétának, alig láttam ki a sokaság közül. Mindenütt ugyanolyan fejek, hangok.

Tán nem várt meg? Az lehetetlen. Tisztában van azzal, hogy ma megyünk, s néhány perccel azelőtt odakiáltott nekem. Itt kell lennie valahol. Rémülten pásztáztam az embereket, mialatt legbelül teljesen máson járt az eszem. Kishúgom szavai visszhangzottak a fejemben: „ne menj el!”

Bár lenne rá lehetőség…

Elgondolkozva mentem a tömegben egy-két métert, mikor váratlanul megpillantottam őt. Azonnal elfelejtettem, mindent… Ott állt, s nem értettem, miként nem láttam eddig, mikor őt nem lehet nem észrevenni. Mikor ő a világon a leggyönyörűbb. Szabályos, meseszép arccal, hatalmas, égszínkék, őszinte szemekkel, szőkésbarna fonattal, mely a vállán pihent, s a kicsi orral, a telt ajkakkal.

Szerettem ezt a lányt. Őszintén, teljes szívemből.

Ott állt, majdnem közvetlenül a vagonunk mellett. Szoknyát viselt és fehér blúzt. Ahogy rásütött a nap, olyannak tűnt, akár a földre szállt angyal. Szebben festett, mint valaha.

Megdobbant a szívem. Kellemes érzés kerített hatalmába. Elmosolyodtam, bár meghasadt a szívem, hogy nemsokáig bámulhatom ezt a gyönyörű leányt.

Lábujjhegyre állt, hogy jobban lásson, aggodalmasan az órájára nézett, s fölpillantott. Ez az aggodalom jól állt neki.

Ismét lábujjhegyre állt, most kissé hosszabb ideig. Hol az egyik irányba nézett, hol a másikba, de sohasem arra, amerre álltam. Kiáltani akartam, de a gombóc a torkomban nem engedett megszólalni.

Ott forgolódott a tömegben, s jól tudtam: engem keres, engem vár.

Azt akartam, a mi kettőnk elválása ne szomorú legyen, hanem boldog. Legyen mire gondolnom, legyen mi erőt adjon. S hogyha esetleg nem térek vissza…Akkor emlékezzen úgy erre a napra, mint a boldog befejezésre.

– Nesó! – kiáltottam. Reménykedő mosollyal a hang irányába fordult. Ekkor, mint jelre, a köztünk lépdelő emberek kimentek a képből. Végre megláttuk egymást. Nesó mosolyogni kezdett, s ettől a mosolytól újra felderültem. Elindultunk a másik felé. Örökkévalóságnak tűnt, mire félúton találkoztunk egymás karjaiban.

Határtalan boldogság öntött el…

Majd két fejjel nőtt nálam alacsonyabbra, valósággal elveszett a karjaimban. Most még kisebbnek tűnt, olyan törékenynek… Csukott szemmel szorítottam vékony derekát. Magamhoz akartam láncolni, s örökké így ölelni kedvesemet.

Elmosolyodtam.

Háborgó lelkem megnyugodott, ahogy beszívtam szerelmem illatát. Minden olyan távolinak tűnt… Szinte lelassult az egész világ. Láttam amint a kocsinkba épp most kezdik felpakolni a lassan gyűlő népséget. Nemsokára sorra kerülök…

Azt hittem, boldog lesz a búcsú…

Nincs annál rosszabb, mint mikor két szerető szívet elszakít a sors…

Fölsóhajtottam…

Mielőtt az első könny kicsordult volna a szemem sarkából, a lány háta mögül kiáltások harsantak. A szakaszvezetőnk hangját hallottam, dobogó lépteket. Szorosabbra vontam az ölelést, mintha az időt akarnám lelassítani. Kizártam a külvilágot.

Az idilli kép fél perc leforgása alatt szertefoszlott…

Meghallottam János barátom hangját.

– Sándor, gyere! – üvöltötte ellentmondást nem tűrő hangon. Megdobbant a szívem, a boldogságnak hírmondója se maradt. Könnyes szemmel, akaratosan megráztam a fejem. Nem. Nem indultam, örökre ölelni vágytam a kedvesemet.

Két kezemet összekulcsoltam Nesó dereka körül, míg a nyakam köré fonta kezét. Szelíden hozzám simult, s lábujjhegyre állt.

Találkozott a tekintetünk. Egészen elvesztem ezekben a szemekben, melyek úgy csillogtak a visszatartott könnyektől, akár egy tisztavizű tó. Mindent láttam benne. A világot. Szerelmet. Szomorúságot. Boldogságot. Ezekben a gyönyörű, kéken csillogó szemekben.

Nem örültem neki, hogy János beleszólt a kettőnk közt elhúzódó csöndbe. Mint mikor valaki beledob egy követ a tükörsima vízbe.

– Nahát… akkor a legszebb a szemed, mikor ki van sírva – mosolyogtam rá.

Zavartan elfordította a tekintetét. Megrázta fejét, mire vastag, befont haja lerepült szépvonalú válláról. Visszamosolygott rám, de ebben a mosolyban határtalan szomorúság volt. Ismét sírhatnékom lett tőle…!

– Sándor! Gyere már! – üvöltött újra János. Erős hangjától összerezzentem.

Jónéhány pillanatba beletelt, mire az összegyűlt könnyektől ismét tisztán kezdtem látni. A kocsi bejáratánál nyolc-tíz ember álldogált. Szomorkásan várakoztak, néha oda-odaintve feleségüknek, anyjuknak, gyerekeiknek. Mindenki, aki ott állt, falubeliek. Jól ismertem őket, néhány kivétellel korombéliek, többségük nős, néhányan édesapák. Molnár Józsi, Kelemen Fecó, a bátyja Miska, jó barátaim, Vinczer Géza, Ruzsovics András és János… Kedvesek a szívemnek, főleg ez utóbbi három. Nehezen érne, ha valamelyikük elpusztulna, ha ott maradna kinn.

Nem lesz elég időnk elbúcsúzni.

Újra Nesó szemébe tekintettem, most nem mosolyogva, inkább rémülten. Titkon azt reméltem, ő fog megszólalni, s nem nekem kell megtörnöm a csendet. Az imént hallotta János szavait. Tudta, mit jelent, s képtelen volt megszólalni. Csupán a szemembe nézett azokkal az igézően szép kék szemeivel, s arra kért: maradjak.

– El kell mennem… – sóhajtottam, mire bólintott.

– Tudom – válaszolta tompa hangon, lehajtott fejjel.

Finoman fölemeltem állát, megsimítottam az arcát míg nagy nehezen megszólaltam.

– Ugye várni fogsz rám?

Szomorkásan elmosolyodott. Megfogta az arcát simogató kezemet, míg a másikkal gyengéden megérintette a karomat.

– Várni. Ameddig kell. Ha kell örökké – szólt szelíden.

Vékony ujjaival megérintette az arcom. Megborzongtam. Selymes bőre égő sebet ejtett borostás képemen.

Széles mosolyra húztam a szám, mintha így könnyebb lenne elindulni. De még nem végeztem. A legfontosabb hátra maradt. Sokszor mondtam ki. Tudtam, komolyan gondolom, nem azért esik ilyen nehezemre kinyögni, hanem azért, mert sohasem hittem, hogy ennek a kilencbetűs szónak ilyen szomorú hangzása lehet.

Hogy fájhat az ennyire, amikor azt mondom:

– Szeretlek!… A halálomig, és azon túl.

– Én is szeretlek – súgta a fülembe. – Azon is túl… – fejezte be alig hallhatóan.

Hozzám bújt, a nyakamat átkarolva, lassan rázkódni kezdett a válla, majd az egész teste.

Azonnal átkaroltam, magamhoz húztam. Hangosan fölsírt, a mellkasomba fúrta fejét, ott zokogott tovább.

Soha életemben nem akartam így fölszárítani valakinek a könnyeit. Meg akartam vigasztalni mindenáron, ám ahogy szóltam volna, szám remegni kezdett, s tudtam, ha árva szót is kiejtek, nem pusztán ő fog zokogni.

Keze ragaszkodó szorítását az egyenruhámon át is éreztem. Ekkor tört ki belőle minden.

A szíve zokogott.

A hátát simogattam. Egészen egymásnak simultunk. Nem kerestem már a szavakat, annyi fájdalom tömörült ebben az ölelésben.

Azt hiszem, mindketten megkönnyebbültünk. Az előbb azt kívántam, bár ne sírna, most azt, bár ne érne véget soha ez a perc. Bár örökre itt állnánk és ölelnénk egymást! Szeretetben, együtt, mindhalálig.

– Minden rád emlékeztet majd… Bárhol járok, mindig te leszel az eszemben… – lassan a zsebembe nyúltam, s kivettem a zsebkendőmet. – Tessék – nyújtottam oda neki, mire elvette, s a szemét kezdte törölgetni vele.

– Köszönöm… – motyogta alig hallhatóan, miközben újabb kicsorduló könnyet törölt le az arcáról. – Nagyon fogsz hiányozni, Sándor…

– Te is nekem… – mélyet sóhajtottam, elnéztem a háta mögött, bármit, csak ne kelljen abba a gyönyörű, opálkék szemébe tekintenem.

Nem tudtam, mit hoz a jövő. Szólni akartam, de az előbb nyelvemre tódult beszéd most ólomként nehezedett a számra. Attól tartottam, nemsokára kifutunk az időből, a kabátom alá nyúltam. Tudtam, valamit oda kell adnom neki, hogy ebben a boldogtalan órában legalább ennyivel örömet szerezzek.

A zsebembe nyúltam, hová kedvenc fehér rózsáját rejtettem. Tegnap este szedtem le. Nehéz dolog elhozni, vadrózsával benőtt kerítésen kellett átmásznom, hogy megszerezzem azt a bizonyos virágot, melyért úgy lelkesedett. Így elhoztam. Búcsúzóul. Hadd emlékezzen rám, ha esetleg már nem leszek. Milyen érdekes. El sem indultunk, máris szinte biztos lettem benne, nem térek vissza. S talán a rózsát is ezért adtam. Emlékbe…

A virág vad tüskéi belemartak a kezembe, felszisszentem, utána direkt belenyúltam. Ujjaim megtapintották bársonyos, puha szirmait. Megborzongtam. Nesó ajkai jutottak az eszembe. Ahogy megtapintottam a tüskéit, azonnal a kedvesem kemény szavai ugrottak be, mikor összekaptunk valamin. Kezem tétován egyre lejjebb haladt, míg meg nem éreztem a rózsa szárának tüskétlen részét. Lassan megmarkoltam, egyre szorosabban. Ez a rózsa a bódító illatával, puha szirmaival és tüskéivel olyan tökéletes virággá nyílt ki!

Pont olyan, mint Nesó…

Vigyázva a szépséges virágra, előhúztam a kabátom alól, mosolyogva rátekintve.

– Kedvesem, ezt neked hoztam – súgtam halkan, mélyet szippantottam virágszálból, odanyújtottam neki.

Angyali mosolyra húzta ajkait, s szégyenlősen lepillantott a kezemre, ahol a rózsát tartottam. Megint fölpillantott. Boldogság sugárzott róla.

– Gyönyörű… – hebegte könnyesedő szemmel. – Abból a kertből hoztad?

Az övéhez támasztottam a homlokomat, orrunk egészen összeért.

– Hát megjegyezted…? – kerekedett el a szeme, mire felnevettem.

– Persze… hiszen te mondtad. – Vérvörös ajkai mindennél hívogatóbbak. Lehajoltam, s hosszú csókot nyomtam édes ajkaira.

– Sándor, indulunk! – üvöltött le a kocsiról János, s türelmetlenül intett. – Másszál már!

– Jövök! – kiabáltam vissza.

Nesó szólni akart, ám nem várhattam. A mozdony fütyült, nekem mennem kellett.

Lehet ez az utolsó perc, amikor ölelhetem. Nem biztos, hogy még egyszer látom… Istenem, ennél nem létezik borzalmasabb!

– Ha hazajövök elveszlek, kincsem! – súgtam a fülébe gyorsan, mielőtt elsírtam volna magam. Nem vártam meg a válaszát. Hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam. Fölszálltak a gyomromban a bizonyos pillangók. Éreztem a szíve dobbanását, a melegséget, könnycseppje ráhull a számra, végigszántja az arcomat, már-már égeti. Többre nem jutott idő.

Tudtam, hiába visznek el, a lelkem örökre vele marad.

Mikor ajkaink elváltak, nekem is legördült egy könnycsepp az arcomon, mely ráhullott a blúzára, szürkés foltot hagyva rajta.

Újra megsimítottam finom arcát, s már loholtam is, kedvesemet szinte eltaszítva magamtól. Nem fordultam hátra. Nem bírtam…

Szívem egyik fele ottmaradt, tovább ölelte törékeny testét, csókolta telt ajkait.

Szaporán vettem a levegőt, már most hiányzott.

Néhány lépés múlva elértem a vagonunk ajtaját. A vonat indulni készült, egészen ellepte az eget fekete kormával. Mikor fölléptem a vagonra, pusztán távoli emléknek tűntek az előbb történtek. Pedig Nesó ott állt. Sírt. Úgy éreztem, menten megöl a fájdalom. Bár olyan hosszú karom lenne, hogy letörölhetném arcáról a könnyeket…

A két méter széles bejáratot tíz ember torlaszolta el. Néhányan sírtak, sokan csak megrendülten ültek, vagy hajoltak ki az előttük lévő feje felett. Integettek, egy-egy mondatot kiáltottak oda hátrahagyott szeretteiknek. Én is odafurakodtam, leültem a bejárathoz, szememmel édesanyámékat kerestem.

Különös arra gondolni, nincs visszaút. Elvisznek, senki sem kíváncsi a véleményemre, senki sem kérdezi meg, akarok-e menni.

A lábammal harangoztam, akár kisgyerek a folyóparton. Szívemben szomorú tűz égett, miközben üresen tátongott. Ordítani akartam. Vissza akartam menni Nesóhoz és testvérkéimhez.

Alig vártam, hogy kifusson a szerelvény erről az istenverte állomásról. Ha innen messze leszünk, akkor talán jobb lesz.

Ha nem látom, akkor enyhülni fog a fájdalom.

A jövőre gondoltam, a múlton rágódtam, miközben a jelenre akartam koncentrálni. Tekintetemmel kedvesemet kerestem. Nesó még mindig ott állt rózsával a kezében, bámult azokkal az ámulatba ejtő, gyönyörű szemekkel.

Néztem apró termetét, ahogy széles csípőjére simul a térdig érő, szűk szoknyácska. Lábán fekete, kopottas topán. A szoknyája kissé térd alá ért, afölött pedig betűrt fehér, buggyos blúzt hordott, vállára pedig egy vékony kendőt terített.

Csókja, mint az alkohol. Egészen megrészegültem tőle.

A többi ember szürkés folttá homályosult az előtörő könnyektől, csak őt láttam. Fájó kínnal kémleltem. Számba haraptam.

Legszívesebben eltűnnék legbelül a szalmával fölszórt vagonban, csak ne lássam a fájdalmat, ami Nesó szemében csillogott. A világom összeomlani látszott…

A vonat fölsípolt. Vaskerekei fémesen csikorogtak a síneken, majd lassan zakatolva megindult. A friss levegő simogatni kezdte az arcomat, s vágott egyre inkább, ahogy a vonat gyorsított.

Nesót figyeltem. Távolabb ment, nehogy elsodorja a szerelvény, de pont úgy, mint a tömeg, kísért az állomás végéig. Egyre távolabb kerültünk egymástól. Elszorult torokkal néztem. Nesóval együtt jött édesanyám és testvéreim, mind integettek nekem, mire visszaintettem nekik, aztán elnyelte őket a tömeg.

Ekkor éreztem igazán, mit jelent a búcsú.

Kicsit mintha meghalnék, kiszakadna a szívem. Itthon akar az is maradni. Vajon mikor tér vissza a testembe? Tudtam a választ: mikor hazatérek. Addig itt lesz, anyámékkal.

Amikor behívtak, azt hittem marad időm, s most kiderült, nincs. Sohasem gondoltam, hogy eljön az a bizonyos utolsó perc, csók. Nem hittem, hogy halál nélkül is el lehet veszíteni embereket.

A vonat fölgyorsított, elkanyarodott, be a lombos fák takarásába, s innen a tömeget sem lehetett már látni.

Behunytam a szemem. Kutyául éreztem magam, ebben a percben utáltam mindenkit, üvölteni akartam, kitombolni a fájdalmat. De csak ültem, magamba roskadva, némán. Azt hittem, meghasad a szívem.

Néhány pillanat múlva kinyitottam a szemem. Fáradtan néztem a fekete árnyakat, ahogy integetnek a fáknak, a bokroknak, egyre eltávolodnak a négyembernyi réstől. Nehéz magamat rávenni a fölállásra, bár végül nagy nehezen sikerült föltápászkodnom. A hűs levegő átjárta a testemet, bocskai sapkámat úgy fogtam rá a fejemre, hogy ne vigye le a szél. Szédülten támolyogtam vissza a többiekhez, s mielőtt lekuporodtam az egyik sarokba, kipillantottam az ismerősből az ismeretlenbe átnyúló tájra.

Az állomást rég nem lehetett látni, a hatalmas fák és sűrű bokrok eltakarták a szemünk elől. Mintha egy gigászi festő mázolná őket a szemünk elé. Zöld, barna csíkoknak látszottak, hol világosabban, hol sötétebben. Izzadt arcomon megint könnycsepp gördült le, a verejtékcseppek mellé. Az elválás fájdalma elemi erővel sújtott belém.

Csak a viszontlátás reménye enyhített búcsúzásunk gyötrő fájdalmán.

A testemet elvitték, azonban a lelkem a szeretteimmel maradt.

Akció!

3840,00 Ft

Kállay Gyopár: Bárcsak…

Szerző: Kállay Gyopár
Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 488
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-1-3
Méret: 165 mm x 235 mm x 29 mm

Elérhetővé válik: 2023.10.10.
Andy T. Miller: Klári ​és Claire | 1. fejezet

Andy T. Miller: Klári ​és Claire | 1. fejezet

részlet Andy T. Miller: Klári ​és Claire című könyvéből

– Anyu, el fogok késni, gyere már!

– Biztos, hogy eltettél mindent? Semmi nem maradt itthon?

– Minden megvan! Csak négy nap lesz. Mit fogsz csinálni, ha nyáron elmegyek két hétre? És ha felvesznek a Sorbonne-ra?

– Miért akarsz olyan messze menni?

– Te is tudod mennyit jelent ott tanulni!

– De nem is tudsz franciául!

– Gyorsan tanulok, olyan, mintha a véremben lenne a nyelv!

Az iskolában azt hazudta, hogy régóta tanul kazettákról meg eredetiben nézett filmekről. Nem mondta el, hogy amióta az eszét tudja franciául álmodik… Még hatéves is alig múlt, amikor örökre megtanulta, hogy senkinek nem beszélhet az álmairól.

Az utolsó percben értek a pályaudvarra, már mindenki felszállt. Gyorsan elbúcsúzott édesanyjától és a buszhoz szaladt. A kísérő tanárnő az osztályfőnöke volt, ő tanította a rajzot is. Azt követően, hogy a diákjai közül négyen is helyezést értek el egy művészeti pályázaton, francia nyelvtanfolyamot indított nekik. Láthatóan ideges volt Klári késése miatt, hatalmasat sóhajtott, amikor végre meglátta őt.

– Jó napot, Magdi néni!

– Már megint az utolsó pillanatban! Mondd meg nekem, miért kellett rám hoznod a frászt?

– Anyu nehezen enged el.

– Legközelebb mondj neki egy órával korábbi időpontot!

– Ez jó ötlet! – Klári idegesen felnevetett, és gyorsan elfoglalta a neki fenntartott helyet. Egyre jobban nőtt benne a várakozás miatti feszültség. Négy napos ismerkedő tábort szerveztek a párizsi kiránduláson részt vevő gimnazistáknak, ahol gyakorolhatják a nyelvet a művészeti táborozó francia diákokkal. Elhelyezkedett az ülésen, elővette a rajztömbjét és időtöltésként nekiállt vázlatokat rajzolni. Amint belemerült a munkába, előkúszott gondolataiban Julien arca. Talán már ezredszer is elkezdte lerajzolni őt. Róla álmodott múlt éjjel. Arról a hajnalról, amikor utoljára nézett fel rá a fasor végétől… Fekete hajából egy tincs a homlokába hullott, a szeméig ért már. Ráfért volna a nyiratkozás, de neki nagyon tetszett félhosszú hajjal. Integetettek egymásnak, mielőtt elindult a többiekkel a földekre. Az utolsó emléke róla… szerencsére aznap véget ért az álom a búcsúzásnál. Gyengéd, vágyódó mosollyal figyelte a papírt. A ceruza gyorsan mozgó hegye alatt láthatóvá vált a fiú arca, szemei, Klári emlékezett szégyenlős mosolyára, amikor átadta neki a gyűrűt… Azt mondta, hogy beszélt az édesapjával, megmondta neki, hogy szereti és engedélyt kért az udvarlásra… Hirtelen fékezett a sofőr, megrándult a busz, a lány fájó szívvel riadt fel az álmodozásból. A tanárnője a megkezdett rajzot nézte, Klári szó nélkül a mappába rejtette a lapot. Bedugta fülhallgatókat, elindította a zenét és becsukta a szemeit. Ritkán beszélt, akkor is keveset. Már megszokták.

Az egész utat az emlékeibe visszahúzódva töltötte, csak az egyik pihenőnél szállt ki néhány percre. Az utóbbi időben sokat gondolkozott a múlton. Egész kicsi korában még boldogan osztotta meg álmait a szüleivel, de hamarosan egy nagyon kedves és kíváncsi ember kezdte el faggatni. Ő bizalommal fordult felé és mesélt neki, az orvos pedig egyre furcsább dolgokat kérdezett tőle. Mesevilágnak, képzelődésnek nevezte az álmokat, kereste az okot, ami miatt „elmenekült” a valóságból. Gyógyszereket írt fel neki, amiktől elmaradtak az álmok, üres fejjel és kábán teltek a napjai. Gyorsan rájött, hogy jobban jár, ha inkább hallgat. Megtanulta elrejteni a szájában a tablettát. Borzalmasan keserű volt, de kibírta egy fintor nélkül, amíg valahol ki tudta köpni. Néha véletlenül mégis lenyelte, akkor ledugta a torkába az ujját, hogy kihányja. Több hétbe telt, de visszatértek az álmok. Abban a másik életben is éppúgy ősz lett, mint a nappaliban. Lisának, a pónijának született egy kiscsikója, ő elsőbe ment, a nővére Baby pedig ötödikes lett. Az álmok nélkül eltelt időszakra is emlékezett, a nyárra, az Angliában töltött hétre Merien néniéknél. Még majdnem egy évbe telt, mire sikerült elhitetnie mindenkivel, hogy már egyáltalán nem álmodik. Végre megszabadult a gyógyszerektől. Nem kényszerítették rá, hogy bevegye őket és egyre ritkábban kellett elmennie „beszélgetésekre” is. Elkezdett rajzolni. Nem beszélhetett senkivel, de a nappalai részévé kellett tegye az éjszakákat. Rettegett attól, hogy elveszíti az emlékeit, és velük együtt azt a másik életét. Az álmaiban lévő családját sajátjának érezte, jobban, mint az ébrenlétben élőt. Ott nem vette körül akkora feszültség, nem voltak elvárások csak szerető támogatás, biztatás. Amikor Maman leült vele tanulni az játék volt, ha az apja elvitte magával lóháton a birtokra, az meg maga a csoda és nevetés. A két kopó kergén játszva futott mellettük, csaholtak egész úton, nagy füleik mulatságosan liffegtek a levegőben. Emlékezett a szalma friss nyárillatára, a lovak csípős szagára, a kutyák érdes nyelvének a simogatására a kezén… Szeretett végigfutni a visszhangos folyosón, a falon függő régi festmények között.

Tizenkét éves múlt, amikor az apja Julienről beszélt Mamannal. Hallgatózott az ajtónál.

– Vinc öngyilkos lett. Teljesen tönkrement Suzi halála óta, már a fia miatt sem tudta összeszedni magát.

– Nagyon sajnálom, ez rettenetes! Most mi lesz szegény gyerekkel? Nem elég, hogy az édesanyja…

– Arra gondoltam, hogy magunkhoz vehetnénk, ha te is elfogadnád. Jó fiú, nem lesz vele gond! Nem maradt semmije és senkije, az adósságokra is alig lesz elég, ha mindenük el is lesz adva. Jól tanul, nagyon okos gyerek, idővel segíthetne nekem a birtok vezetésében.

– Örökbe akarod fogadni?

– Nem. A lányok miatt nem, de szeretnék a gyámja lenni. Vinc olyan volt velem évekig, mintha a bátyám lenne, annak a gyereknek meg gyakorlatilag nincs senkije. Vinc apja már túl idős, évek óta egy otthonban él.

– Rendben. Hozd el, majd meglátjuk, be tud-e illeszkedni nálunk.

– Köszönöm, drágám! Biztosan. Bentlakásos iskolában van, csak a szünetekben lesz itt.

– A karácsonyt már itt töltheti. Berendeztetek neki egy szobát.

– Áthozatom a személyes holmiját, legyenek körülötte ismerős tárgyak.

A szünet első napjának estéjén érkezett meg vele az apja. Klári az ablakból lesve, türelmetlenül várta az autót. Nagyon kíváncsi volt rá. Már évek óta nem találkoztak, azóta, hogy a fiú anyja beteg lett. Julien a kocsiból kiszállva tétován megállt, sovány testén lógott a kabát, hosszúra nőtt haja eltakarta a fél arcát. Tizennégy éves volt, nyurga kamasz. Klári mindig összeszoruló szívvel emlékezett arra a napra, majdnem minden pillanatát lerajzolta az évek alatt. Nem tudott szabadulni a barna szempár szomorú tekintetétől, és a mellkasában ébredt szorongató érzéstől. Nem egészen négy év jutott nekik. Négy rövid év, csak a szünetekben találkoztak… és a levelek

Megállt a busz, Klári nehezen tért vissza az álmodozásból a jelenbe. Fogta a sporttáskáját és ment a többiek után a tábor kisbuszához. Várta a találkozást a francia diákokkal. Beszélgetni akart, kérdezni, válaszokat kapni. Megtréfálta őket a május. A reggeli gyors felmelegedés után újra hideg, hűvösen friss levegő borzongatta a nekivetkőzőket. Nyakig húzta a cipzárt, a kapucnival eltakarta az arcát is. Az elmaradhatatlan fülesből üvöltő zene távol tartott tőle mindenkit. Az induló buszon, nem törődve a külvilággal, újra visszatérhetett az emlékeihez…

Következő nyáron Maman nagyon beteg lett. Julien végig Klári mellett volt, fogta a kezét, vele sírt, újraélte saját édesanyja elvesztését. Maman nagyon rövid idő alatt elment örökre, csak négyen maradtak… Nehezen tudta elfogadni a veszteséget, sokszor nappal is sírt, de magyarázatot nem adhatott rá. Szülei el akarták vinni pszichiáterhez, de Klári már ellenállt. Az első pillanattól jól megértették egymást Juliennel. Tizennégy múlt, amikor egyszer Füstösről leszállva leszakadt a karám rúdja, és eltört a bokája. Julien a karjában vitte be. A fájdalom ellenére a köré fonódó karok már új érzéseket keltettek a lányban. Érezte az erejét, az aggódását. Átölelte a fiú nyakát, a vállára hajtotta a fejét. Úgy érezte, ott van, ahol mindig is lennie kellene. Julien karjai még szorosabban ölelték, és a néhány perc alatt, amíg beért vele a házba, megváltozott köztük minden. Már nem úgy szerették egymást, mint a testvérek. Elkezdtek folyni a könnyei. Már olyan régóta hiányzott neki az ölelése… Majdnem két éve csak az emlékek maradtak… Ingerült, dühös lett amiatt, hogy túl hamar érkeztek meg a táborhoz. A mostban kellett élnie, elzárnia az emlékeket, pedig nappal biztonságosabb emlékezni. Éjjel jöhet a rémálom újra és újra…

Leszálláskor fájni kezdett a bokája. Tudta, ez is csak fantomfájdalom, amit az agya generált a felidézett emlék miatt, de nem tudta figyelmen kívül hagyni. Nehéz volt sántítás nélkül járnia. Anikóval és Erikával közös szobába került. Anikónak már mondta, hogy szoktak néha rémálmai lenni, ne ijedjen meg, csak ébressze fel. Sosem aludt még idegen helyen, csak tizenhat éves korában, amikor megműtötték. Biztos volt benne, hogy három éjszaka nem tud ébren maradni, de nem akart nyugtatót bevenni. Inkább az álom…

Amint kipakolták a holmijukat, lementek a társalgóba ismerkedni. Már sokan gyűltek össze, csibeudvart idéző ricsaj fogadta. Megállt, szokni a hangzavart. Elégedetten elmosolyodott. Körülnézett, ösztönösen választva odalépett az egyik beszélgető csoporthoz.

– Sziasztok, Claire vagyok!

Az egyik fiú magához véve a vezető szerepet bemutatott mindenkit.

– Szia, Claire! Én Val vagyok, ő Lucien, Brigi, Suzi, és Greg.

– Honnan jöttetek? Van valaki Limours környékéről?

– Én Bois d’Ardeau-ból jöttem! Miért? – kérdezte Suzi.

– Talán tudnál segíteni nekem, ahhoz elvileg közel van a Charengeis család birtoka. Tudsz valamit Virgil Charengeis-ről, vagy Julien Gillienről?

– Én nem ismerem őket, csak annyit tudok, hogy az öreg átadta a birtokot Juliennek. Anya néha szokott beszélni róluk.

– Értem. Köszönöm szépen! Már ezzel is nagyon sokat segítettél.

Egy pillanatra kihagyott a szíve. Szétáradt benne az öröm, nehezen rejtette el az izgatottságát. Tehát nem csak álom-élet! Ők léteznek a valóságban! Az „álombéli” apja él, és Julien ott van mellette! Vajon minden igaz volt, amire emlékszik? Kihasználva az alig remélt lehetőséget, tesztelte az emlékeit. Estig a társasággal maradt, ami csak eszébe jutott, mindenre rákérdezett. Csapongva száguldoztak a gondolatai. Majdnem tizennyolc év telt el abban a másik valóságban, amióta ő meghalt ott. Julien vajon megnősült azóta? Már majdnem akkora gyerekei lehetnek, mint ők voltak akkor… Hirtelen szomorú lett. Fájt arra gondolnia, hogy a fiú talán mással lett boldog.

A tanárnőnek feltűnt Klári meglepően gyors beilleszkedése. A francia fiatalok úgy fogadták, mintha eleve közéjük tartozott volna. Nevetni is hallotta, amikor vacsoránál az egyik fiú nekiállt bohóckodni. Közelebb lépve hitetlenül hallgatta őket: a lány ugyanolyan könnyedén beszélt franciául, mintha magyarul szólt volna. Úgy tűnt számára, mintha Klári folyamatosan kérdezne. Bár saját magáról azt tartotta, hogy egész jól tudja a nyelvet, a fiatalok gyors beszédéből csak alig néhány szót ismert fel. Meglepte az az élénkség és felszabadultság, amit soha nem tapasztalt nála a két év alatt, amióta tanította. Mintha nem is ugyanaz a lány lett volna, mint akit megismert.
Vacsora után az étkező asztalait a fal mellé hordták, felhangosították a zenét, és elkezdődött az esti diszkó. Valentin és Greg is hívta Klárit táncolni, de a lány visszautasította mindkét fiút. Arra kérte őket, hogy inkább majd menjek vissza hozzá beszélgetni. Juliennel táncolt utoljára… Felszaladt a szobába a rajztömbjéért. Elsőként Valentinről készített egy portrét, kiemelve mindent, ami előnyös a szép, szabályos arcon. Sikerült visszaadnia a kis érzéki mosolyt is, ami olyan ellenállhatatlanul vonzóvá tette. Nagyon hasonlított Julienre még a hosszúra meghagyott fekete haja is, csak Valentin már majdnem húszéves és soványabb, mint Julien volt akkor. Jó volt ránéznie, lerajzolnia. Belesajdult a szíve. Majdnem olyan volt, mintha Julien lett volna mellette. Mintha őt láthatná a két év elteltével újra… Amikor a fiú visszatért a táncból, Klári szó nélkül kitépte és odaadta neki az aláírt képet.

Valentin egy ideig nézte saját magát. Tetszett neki az, amilyennek a lány látta őt.

– Nagyon jó lett! Megtarthatom?

– A tiéd. Hasonlítasz valakire, aki kedves volt nekem. Jólesett lerajzolni téged. – Szomorú mosollyal nézett a fiúra.

– Volt?

– Talán igen. Nem tudom, mi lett vele azóta. Megkeresem nyáron, a kiránduláson. Legalább egyszer szeretném még látni, tudni, hogy jól van. Még egyszer beszélni vele.

– Szereted őt.

– Szerettem. Ő is szeretett, de aztán történt valami rossz, és el kellett válnunk. Én hagytam el, de nem önként. Úgy tudja, meghaltam.

– Mikor történt?

– Tizenhat éves voltam, ő tizennyolc. Két éve… Vagy egy évszázada.

Valentin vigasztalóan megszorította Klári kezét.

– Megpróbálhatlak felvidítani? Nem a helyébe lépni, csak játsszuk azt, mintha együtt lennénk! Így nem fog más zavarni, én pedig nagyon jól érezném magam veled. Akkor is, ha csak játék. Mit szólsz hozzá?

– Nem lenne jobb, ha olyan lánnyal kezdenél, akivel több is lehetne, mint játék?

– Nem. Ez egy nyaralás, és nem érdekel senki más a többiek közül. Veled jó beszélgetni.

– Rendben. – Az ismerősen csillogó barna szemekbe nézve, ha akart sem tudott volna nemet mondani. – Kedvellek. Talán nem csak azért, mert hasonlítasz rá. Neki teljesen más a természete, komoly és szomorú. Mindig bizonyítani akart, mindent jól csinálni. Két évet tett le egyszerre a suliban, hogy hamarabb végezzen és összeházasodhassunk, amint lediplomázik.

Klári hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy túl sokat mondott el. Szerencsére Valentin nem ismeri az itteni családját. Jobban oda kell majd figyelnie, de olyan jó volt végre beszélnie róla! Annyi sok év hallgatás után végre beszélni… Lehunyta a szemét és a zenére figyelt. Átadta magát a lüktető ritmusnak, a gyomrában érezte a dobszóló ütemét. A zene megnyugtatta, kikapcsolta az agyát. Félt az éjszakától. Mindig a fülessel aludt, jó nagy hangerőre állítva a telefonját. Nem számított, hogy másnap fájt a füle a dugóktól, amíg szólt a zene, távol maradt a rémálom. Néhány pillanat alatt visszalépett az emlékeibe…

…Ősz volt, hullottak a levelek, a szünetben végre néhány napra hazamehetett Julien. Lovaglás közben megálltak a pataknál, hogy megitassák a lovakat, Julien lesegítette Füstös hátáról és nem engedte el a karjából. Nézték egymást, a fiú egyre közelebb hajolt hozzá, amíg végül összeért a szájuk. Ügyetlen csók volt, de gyorsan tanultak mindketten…

Valentin állt mellette, és megbabonázva figyelte. A lány feszült vonásai ellazultak, átszellemültté vált az arca és óvatos félmosolyra húzódott a szája. Gyönyörűnek és érzékinek látta őt, mint még soha, senki mást. Tudta, hogy Klári nem játszik vele és nem akar hatni rá, mégis egyre jobban vonzotta.

Akció!

1690,00 Ft

Andy T. Miller: Klári ​és Claire

Szerző: Andy T. Miller
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés: 2020
Formátum: EPUB, MOBI
ISBN: 978-615-00-9552-3

Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás | Beleolvasó 2.

Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás | Beleolvasó 2.

A kötetben leírt és alkalmazott terápiás módszerek kizárólag az én gyógyulásom útját mesélik el. Az esetemben alkalmazott módszerek személyre szabottak voltak, ezért szeretném kiemelni, hogy a kötet elolvasása nem helyettesíti szakember vagy pszichológus felkeresését, és ezeknek az alkalmazása nem javasolt hozzáértő szakemberrel történő konzultáció nélkül!

KEZDETEK
– Novella –

részlet Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás című könyvéből

Hazafelé tartunk a suliból, lassan vége a 11. osztálynak. Szótlanul ülök az anyósülésen, a mellkasom szorít, alig kapok levegőt. Átment előttünk egy fekete macska. Mire begurulunk az udvarra, a körömágyamat véresre vakarom. Anya kiszáll és elindul a ház felé. Én lecövekelek a járda szélén, kezdek kétségbeesni. Végig kell csinálnom a rituálémat, mielőtt bemegyek, különben a szorongásom szintje az egekbe ugrik. Tudom, hogy csak idő kérdése lenne, és kiszöknék, hogy bepótoljam. A szívem vadul kalapál, izzadni kezd a tenyerem, és érzem, ahogy a hajam töve nedvesedni kezd.

– Nemsokára megyek! – kiáltom anya után.

Amint eltűnik a láthatáron, szembeállok egy repedéssel, és nagy levegőt veszek.

– Csak négyszer kell átsétálnom rajta, csak négyszer! – suttogom, és nekikezdek.

Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza.

De nem sikerül. Legalábbis nem úgy, ahogy az nekem megfelelő lenne. Kínomban felröhögök. Az agyam olyan játékot játszik velem, amilyet akar. Ha túl gyorsan lépem át, nem jó. Ha túl lassan, és emiatt kiesek az ütemből, az szintén hibának számít. Ha számolás közben úgy találom, hogy nem megfelelően mondtam ki a számot, újra elölről kezdhetem. A sor végtelen.

Újra átlépem és vissza. Újra és újra. Már tizenhatnál tartok, de még mindig nem jó.

Az izzadság csorog le a hátamon, az agyamban villog a lámpa, hogy hamarosan be KELL mennem – én meg sehol sem tartok.

Anya már bentről kiabál, hogy merre vagyok.  Az ablakra pillantok, szerencsére nem lát.

– A kutyussal játszom, mindjárt megyek! – kiáltom vissza.

Önigazolásként megvakargatom Athos fültövét, amire boldog lihegéssel és farokcsóválással válaszol. Természetesen elállja az utat, hogy folytassam, megnehezítve ezzel az amúgy sem egyszerű feladatomat. Legszívesebben ordítanék. A szemem könnybe lábad.

A megváltást a düh és kétségbeesés keveréke hozza el. Csorgó izzadsággal a homlokomon és könnyekkel a szememben összeszedem minden erőmet, és nekikezdek újra. Lép-lép-vissza-vissza. Dühösen számolok félhangosan, hogy ne tévesszem el, aztán újabb tizenhat lépés után elindulok befelé. Az agyam teljesen kiégett – már képtelen vagyok gondolkodni –, megadja magát, és egy rövid időre elereszt.

Leülök a puffra az előszobában, leveszem a cipőmet, és próbálom visszanyelni a könnyeimet. Amikor anya elmegy előttem, rámosolygok. Félhomály van, nem láthatja tisztán az arcomat, mennyire elgyötört vagyok. De nem értené meg. Úgy érzem, csak a tökéletesség a lényeg.

Végül fogom a táskámat, és felmegyek az emeletre, a szobámba.

Sírva fakadok. A kétségbeesés végigszánt rajtam, fogalmam sincs, hogyan tovább. Ez most már örökké így marad? Soha többé nem leszek normális? Innentől kezdve félve fogok menni mindenhová? Előre rettegek, hogy majd egyszer ki kell mennem innen vécére, vagy vissza a földszintre.

– Mi történik velem? – kérdeztem suttogva magamtól. – Megőrültem?

Pár hónapja még a középiskolások boldog életét éltem, és egyik napról a másikra mintha megnyomtak volna rajtam egy gombot, szorongó és ismétlő üzemmódra váltottam. Fogalmam sincs, mi ez, vagy miért történik ez velem, és azt sem tudom, kinek szólhatnék, aki nem mondaná azt, hogy elment az eszem. Éles szúrást érzek a mellkasomban, ha arra gondolok, ha ez kiderül, megint csalódást fogok okozni anyának. Nem lehet rám büszke, hiszen valami gond van a gyerekével. Bezzeg a többiek normálisak. A mellkasom jobban szorít, mint eddig valaha. Páni félelem fog el, hogy nem fogok megfelelni.

Hisztérikusan kipakolom a könyveket a táskámból, és az asztalomra dobom őket. Kinyitom az egyiket, de nem tudok koncentrálni, folyamatosan dobolok a lábammal és ütögetem az ujjammal az asztallapot.

Csippan egyet a telefonom: a szerelmemtől jött üzenet.

Összeszorul a gyomrom, ahogy az üzenetét olvasom. Néhány hónappal ezelőtt még a kapcsolatunk is rendben volt, most már ebben is kételkedem, ahogy a józan eszemben.

Kedvesen válaszolok neki, így persze ő sem sejti, mi zajlik bennem.

Most veszem csak észre, hogy már szorítom a lábaimat, annyira kell pisilnem. Kihagy egy ütemet a szívem. Még a gondolatát is igyekszem elhessegetni, hogy ki kell mennem a szobámból. Próbálom tartogatni, de ez teljesen elvonja a figyelmemet, így nem tudok tanulni.

Végül felállok és az ajtóhoz megyek.

Szabó-V. Dóra: Kényszer vallomás

Első akadály: átlépni a küszöböt. Kínomban felröhögök. Ez nevetséges! Nem tudok kimenni a saját szobámból! Nagy levegőt veszek és kilépek rajta. Onnan kábé két lépés még a fürdő. Bemegyek és leülök a vécére. Kapkodom a levegőt, és attól félek, mindjárt kiszakad a nyaki ütőerem a helyéről. Közben végzek a dolgommal. Elhasználom a fél guriga vécépapírt egy nyamvadt pisiléshez! Aztán meg nem tudok onnan felállni. Már nem is számolom, a combom zsibbad, annyiszor ülök le és állok fel.

– Legalább edzek – vigasztalom magam.

Nagy nehezen felkászálódok. Erővel felvértezve egy lépéssel ki is jutok, majd visszasietek a szobába. De ott zakatol az agyamban, hogy nem jól mentem ki a szobámból és nem jól jöttem ki a fürdőből. Kapaszkodok a székembe.

– Nem mész vissza! Nem ismétled meg! Nem! Nem! Nem! – suttogom magamnak egyre ingerültebben.

Ég a belsőm, a lelkem nyüszít, az agyam feladatokat diktál. Végül megadom magam, és mint egy robot, követem az utasításokat. Nincs más választásom.

Erőteljes lökéssel gurítom hátra a széket, és elindulok az ajtó felé. Fújtatok. Elkezdem a „gyakorlatot”: ki-be-ki-be, mint egy őrült. Nem számolom, mennyinél tartok, de egyszer csak megnyugszom. Akkor kimegyek a fürdőbe, és ott is megismétlem az egész műveletet. Vécére le, fel, majd kilépés a fürdőből, újra és újra és újra.

Kimerülten rogyok le a szobában a székemre, és a tenyerembe temetem az arcomat. Elegem van! Az agyam zsibbad, és folyni kezd a könnyem. Szeretném, ha valaki megölelne és megnyugtatna, hogy minden rendben lesz. De ez nem fog megtörténni.  Szomorúan rádőlök az asztalra. Elment az egész délutánom.

Anya kiált lentről, hogy menjünk le vacsorázni.

Remegés fut végig rajtam.

– Megyek! – kiáltom vissza. Az öcsém leviharzik a lépcsőn, így legalább van időm végigcsinálni a rituálémat.

Elindulok az ajtó felé, most egészen hamar túljutok rajta.

A lejáró nehezebb eset. Halkan kell lépegetnem, mert anyuék a lépcső alatti ebédlőben vannak. Amint rálépek a felső fokra, megreccsen, így belekapaszkodok a korlátba, és azon tartom magam. Mellé teszem a másik lábamat is. Visszalépek és megismétlem még legalább kilencszer ugyanezt. Amikor úgy érzem, nyugodtabb vagyok, végre el tudok indulni lefelé.

Leülök az asztalhoz vacsorázni. Csendesen eszünk, alig beszélgetünk közben.

– Dórikám, vidd ki a maradékot a kutyának, légy szíves! – szól anyu.

Némán összepakolom a maradék húst, és felöltözök. A bejárati ajtón hamar kijutok, de az udvar egy mozaikosra tördelt akadálypálya. Tele van repedésekkel, törésekkel, ami számomra egyet jelent: minden repedésen csak jobb lábbal léphetek át, a repedés tilos, és ha valami nem stimmel, kezdődik az ismételgetés.

Nagy levegőt veszek, és nekiiramodok. Jobb lábbal átverekedem magam az akadályokon és odaadom a kutyának az ételt. Már épp indulok visszafelé, amikor az udvarunkban megjelenik egy fekete macska. A szívem kihagy egy ütemet, és könnybe lábad a szemem. Megint nem tudok bemenni. Tíz percembe kerül ez a rohadt macska.

Feldúltan érkezem vissza a lakásba. Nem beszélek, csak leteszem a tálat, és felviharzok a szobámba. Lefekszem az ágyamra, becsukom a szemem, és kapkodva veszem a levegőt.

– Minden rendben lesz! Minden rendben lesz! – biztatom magamat. – Nem vagy őrült! – aztán fejben számolni kezdek, lassan nyugodtabbá válik a légzésem és én ott maradok mozdulatlanul, nehogy újra valami bekapcsolja rajtam ezt a hibás üzemmódot.

Akció!

2093,00 Ft

Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás

Szerző: Szabó-V. Dóra
Kiadó: Stílus és Technika
Illusztrálta: Réka Onódi, Szabó Dorka, Pozsonyi Letti Panna
Illusztrációk száma: 30
Oldalak száma: 184
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-5-1
Méret: 190 mm x 130 mm x 10,65 mm

Elérhetővé válik: 2023.10.09.
Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás | Beleolvasó 2.

Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás | Beleolvasó 1.

A kötetben leírt és alkalmazott terápiás módszerek kizárólag az én gyógyulásom útját mesélik el. Az esetemben alkalmazott módszerek személyre szabottak voltak, ezért szeretném kiemelni, hogy a kötet elolvasása nem helyettesíti szakember vagy pszichológus felkeresését, és ezeknek az alkalmazása nem javasolt hozzáértő szakemberrel történő konzultáció nélkül!

Előszó

részlet Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás című könyvéből

Amikor Dóri megkeresett azzal a kéréssel, hogy írjak előszót a könyvéhez, már a megfogalmazásából éreztem, hogy mennyire fontos volt számára a könyv megírásának folyamata. Bátorságot és nem kevés erőt, kitartást kívánt tőle, hogy lelkének árnyékos oldalát, a kényszerbetegséggel való küzdelmének hullámvölgyeit is meg merje mutatni számára ismeretlen embereknek – azaz leendő olvasóinak.

Ez a könyv egyes szám első személyben vezet végig a kényszerbetegség kialakulásának, felismerésének és a gyógyulás keresésének években mérhető, rengeteg szenvedéssel járó útján. Azzal a céllal íródott, hogy kapaszkodót jelenthessen és bátorítást nyújtson a hasonló gondokkal küszködőknek. Úgy érzem, ezt a célt maximálisan el is éri a szerző. A „minden rendben”, vagy helyesebben fogalmazva „mindennek rendben KELL lennie” felszín repedésein olyan poklokba láthatunk be, vagy zuhanhatunk alá, amit senki sem feltételezne a jól teljesítő, kedves, helyes fiatal lány és nő életében. Szóba kerül itt számos fontos élettéma, szerelem, házasság, gyermekvárás, hazugságok, csalódások… de legfőképp a mindent elárasztó, időnként pánikká lobbanó, máskor jegesen fojtogató szorongás. A szorongás, ami ellen muszáj valamit tenni, különben elviselhetetlen… A KELL és a MUSZÁJ szorítását csak bizonyos szertartások – kényszercselekvések – enyhítik egy időre. Ebbe a világba tekinthetünk be olyan novellák segítségével, amelyek abszolút átélhetővé teszik azt a nagyfokú feszültséget, amit olyan jól ismer az író. Pszichológusként bármennyit is írhatnék a kényszerbetegségekről, soha nem lennék képes így, ilyen fokon érezhetővé, láthatóvá tenni, hogy miről van szó, mint ahogy ez a „Kezdetek” vagy „Repedés” c. novellában megjelenik. Amikor végigkövetjük a várandós anyuka „Egy nap”-ját, a végén azt érezzük, hogy bennünket is letaglóz az a bírhatatlan fáradtság, amit a kényszercselekvések végeláthatatlan sorának ismételgetése okozott.

A könyv a kezdetektől vezet a jelen sokkal nyugodtabb, derűs világába az „Élet fájához”. A novellákat a szerző szakirodalomban olvasott, illetve terápiája során felismert élményei, gondolatai kötik össze, fontos kapaszkodók ezek is a sorstársak számára.

Nekem, mint traumapszichológusnak különösen magával ragadó volt a „Mélyen eltemetve” című kis írás. Épp olyan szemléletesen és drámaian láttatja a múlt és a jelen összefonódását, ahogyan az a traumatizált emberek elméjében, érzelmeiben és testi reakcióiban megjelenik. Egy gyermekkori abúzus története sejlik fel, lélegzetelállító olvasmány!

Minden elismerésem azért a kitartásért, folyton megújuló reményért és a bátorságért, ami a gyógyulás útján végigvezette Dórit. S hogy mindezt meg is merte írni, azt jelenti, hogy szembe mert nézni a legnehezebb érzések egyikével, a szégyennel, ami évtizedeken át sakkban tartotta és nem engedte, hogy megmutassa, felvállalja önmaga árnyékos oldalát. Jó példát mutat ez a könyv arra is, hogy az EGÉSZSÉG csak akkor érhető el, ha fény és árnyék – akár a nappal és az éjszaka – összeérnek, találkoznak. Ha a hasítás (minden VAGY semmi, jó VAGY rossz) helyett megtanulunk rugalmasabbá, nyitottabbá válni a változásokra, kinyílhat előttünk egy új, színesebb világ. Ha a merev, ítélkező mentalitás helyébe a többszempontúság és a tolerancia lép (ez IS, az IS lehet igaz/jó/szép…stb), rezilienssé, azaz rugalmas megküzdővé válhatunk. Olyan emberré, aki a stresszt, nehézségeket kihívásként kezeli, és képes igénybe venni a közösség segítségét is, mert önmagát a közösség egyenrangú részének érzi. Sem többnek, sem kevesebbnek. Mindannyiunknak van árnyékos oldala, de van bennünk épp elegendő fény is ahhoz, hogy önmagunkat és egymást – az Életet – megbecsüljük!

Élményekkel teli olvasást kívánok azoknak is, akik belülről ismerik a kényszerek útvesztőit és azoknak is, akik számára ez egy ismeretlen világ!

Budapest, 2023. július 4.
Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna
pszichológus, EMDR-terapeuta és szupervízor

Szabó-V. Dóra: Kényszer vallomás

GONDOLATOK

A könyv létrejöttét sok munka, önreflexió, szorongás, sírás, nevetés és megkönnyebbülés kísérte végig. Két évvel ezelőtt megszületett bennem az elhatározás, hogy muszáj végre leszámolnom a kényszerbetegséggel, az állandó szorongással és frusztrációval, ami az életemet övezi.

Ez a könyv, amit a kezedben tartasz, nem egy szakkönyv, nem értekezés, nem hivatalos orvosi kézikönyv. Egyszerűen egy ventiláció, történetek sokasága… egy vallomás. Vallomás arról, nálam hogyan indult, mikor jelentkezett ez a betegség, hogyan kerültem egyre lejjebb, mígnem elértem a mélypontot, ahol már azt kellett mondanom, hogy ne tovább! Amikor be kellett látnom, hogy ezen változtatnom kell, különben az egész életemet rabságban fogom eltölteni – időt vonva el a családomtól, gyerekeimtől, magamtól.

Bevallom, az elhatározás könnyebb volt, mint maga a kivitelezés. A fájdalmas munka, a rögös út során többször fordult meg a fejemben, hogy „kész, ennyi, nincs tovább – befejezem”. De vettem néhány mély levegőt, és túljutottam az önsajnálaton. Arra gondoltam, hogy „tényleg azt szeretném a gyerekeimnek példaként mutatni, hogy nem érdemes küzdeni?” Erre a válasz mindig határozott NEM volt.

A következő kérdésem pedig magamhoz szólt: „tényleg így szeretnéd leélni a hátralévő életedet?” – erre szintén nemmel feleltem. Így nem volt mit tenni, mentem tovább. S bár a pszichológiai munkát a kényszerbetegséggel kezdtem, nem is sejtettem, mennyi mindent cipelek a hátamon, és milyen mélységében van önmagammal dolgom. A kényszerbetegség a gyógyulás folyamatában csak a kezdet volt, az egész életemet tekintve pedig egy védekező mechanizmus, egy következmény.

A mai világban egyre világosabbá válik, hogy mindenki hordoz sebeket, traumákat, öröklődő sémákat. Én sem vagyok ez alól kivétel. A kérdés csupán az, vajon én meg tudom-e szakítani a rossz beidegződéseket, hogy a gyerekeimnek már könnyebb legyen? Nos, a választ majd megkapom tíz vagy húsz év múlva, én mindenesetre próbálkozom. És erre bíztatok mindenkit, aki egy kicsit is rosszul érzi magát a bőrében. Hogy próbálkozzon!

Mindenkinek megvannak a maga sérülései – a szüleinknek is, az ő szüleiknek is… a nagy különbség talán az, hogy ma már elfogadottá vált foglalkozni a lelki bajokkal, és nem jelent kirekesztettséget, ha valaki pszichológushoz jár. Évtizedekkel ezelőtt nem ez volt az általános felfogás. Éppen ezért az elődeink sokkal több sérülést hordoznak, és az csak rajtuk múlik, szembe mernek-e nézni önmagukkal, és felvenni a kesztyűt saját démonjaik ellen.

Mint ahogy nekem vagy neked, kedves Olvasó. Ha késznek érzed magad rá, vagy erőt szeretnél meríteni, olvasd el ezt a könyvet, hátha ad valamiféle löketet a változtatásra. Én is olvasással kezdtem, nagyon sokat merítettem mások történeteiből, és abból, hogy tudtam, nem vagyok egyedül. Nem én vagyok az egyetlen, aki szenved, akinek problémája van – sokan vagyunk.

A gyermekeimmel is nap mint nap beszélgetek arról, mennyire fontos, hogy tisztában legyenek saját magukkal, az érzelmeikkel, bánatukkal, félelmeikkel – és merjenek velük szembenézni. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a kötet illusztrációihoz felkérem a tatai Talentum Művészeti Szakgimnázium tanulóit, hogy készítsék el a novellákhoz a grafikákat. Nem csalódtam – tökéletesen átérezték, miről is szólnak a történetek. Úgy gondolom, a problémák nem kizárólag felnőtteket érintenek, sőt! Már gyerekkorban elkezdődik minden – ezért éreztem nagyon fontosnak ebbe a projektbe bevonni a fiatalokat is. Nagy örömömre készségesen elvállalták és gyönyörű illusztrációkat készítettek. Ezúton is köszönöm nekik, illetve az iskolának a közreműködést!

A célom a kötettel, hogy felhívjam a figyelmet erre a betegségre, a támogatás fontosságára, és arra, hogy igenis van kiút. Ha valaki őszintén elhatározza, hogy ebből elég, és van, aki fogja a kezét, lehet még teljes életet élni. Kemény menet, sok sírással, szorongással és gyötrelemmel jár, de én utólag is azt gondolom, megéri. És kell beszélni róla! Nem dughatjuk homokba a fejünket, mert a végén megfulladunk.

Nagyon sokat köszönhetek a jelenlegi férjemnek, aki az elejétől kezdve támogatott, fogta a kezem, meghallgatott, felhúzott a padlóról, amikor összeomlottam, végigbeszélgette velem az éjszakát, amikor pánikroham tört rám és képtelen voltam aludni. Csak biztatni tudok mindenkit, aki ettől a betegségtől szenved, hogy merjen beszélni – és a környezetet pedig arra, figyeljen a segítséget kérőre. Nem egyszerű a másik elé állni, csupaszra vetkőzni, és feltárni a legféltettebb titkunkat. De ez az első lépés a gyógyulás felé.

Azt hiszem, nincs is most már más hátra, minthogy belekezdjek a történetembe, bízva abban, hogy mire a végére érek, te is máshogy fogod magad érezni, és nyitott leszel a gyógyulásra – vagy legalább megkönnyebbülsz, mert rájössz, hogy nem vagy egyedül.

Akció!

2093,00 Ft

Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás

Szerző: Szabó-V. Dóra
Kiadó: Stílus és Technika
Illusztrálta: Réka Onódi, Szabó Dorka, Pozsonyi Letti Panna
Illusztrációk száma: 30
Oldalak száma: 184
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-5-1
Méret: 190 mm x 130 mm x 10,65 mm

Elérhetővé válik: 2023.10.09.