Violet Arford: A felső tízezer

Violet Arford: A felső tízezer

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

A világon mindig születnek majd olyan nagyravágyó, tehetséges emberek, akik bármit megtennének, hogy a lehető legtöbb pénzt, legnagyobb vagyont, legjobb életet elérhessék. Az Elit Iskola egy olyan hely, amely a világ legjobb gimnáziumaként egyenes utat biztosít a legelitebb körökbe.

Violet Arford: A felső tízezer (horror, thriller)

1. fejezet

A kezdetek: Csak a legjobb elég jó

 

Istenem, istenem, mindjárt megjön! Nem bírom tovább ezt a várakozást. Hamarosan itt a gimnáziumi értesítő!!! Egész nap fel-le szaladgáltam a lépcsőn, a szobámból a nappaliba, és emellett össze-vissza az egész házban, hogy egy kicsit megnyugtassam magam, persze ez nem jött be. Éppen elmerültem a stresszevésben, amikor Anya felkiáltott:

– Anna, szerintem megérkezett!

Tele szájjal rohantam a számítógéphez, miközben a család körém gyűlt, majd miután lenyeltem a falatot, olvasni kezdtem.

– „Tisztelt 63-as számú Felvételiző! Örömmel értesítjük, hogy az Ön képességei és a pontszáma elégnek bizonyult ahhoz, hogy Ön felvételt nyerjen az iskolánkba. A beiratkozással kapcsolatos tudnivalók a következők: Bla, bla, bla… [ez a rész nem fontos]… Szeretettel várjuk a beiratkozási elbeszélgetésen, és sok szerencsét kívánunk a tanulmányai sikeres elvégzéséhez az intézményünkben.” – olvastam ujjongva. – Ez az! Bejutottam, úgy tudtam, hogy sikerülni fog!

Ezek után a családdal többször is átolvastuk a levelet, majd egy ünnepi vacsora és egy film megnézése után késő estig az eszemet éltettük. Mámorító nap volt, ekkor éreztem magam utoljára az élet császárának.

***

Szerintem nincs olyan ember az országban, aki legalább hallomásból ne ismerné ezt a gimnáziumot, de azért elmondom, hogy mit kell tudni róla. Először is elmondanám, hogy egy elég kicsi országban élek, természetesen ez az iskola is itt van, bár nem illik annyira az ország színvonalához. Az Elit Iskola megalapítása az országunkban egy regionális projekt eredménye, az iskolát létrehozó intézmény célja egy olyan elitcsoport kinevelése volt, ami világszinten is megállja a helyét. Egyelőre úgy néz ki, hogy ez a gimnázium képes volt teljesíteni a célját, sőt, olyan sikeres, hogy a világ minden részéről jönnek tanulók az iskolába, így természetesen rettentő nehéz bekerülni. Mégis keringenek furcsa pletykák az Elit Iskoláról.
Az Iskola mottója például az, hogy „csak a legjobb az elég jó”. Szerintem ez nem volt furcsa, minden gimnázium a legjobbat várja el a tanulóitól, ennek ellenére rengeteg feltételezés és összeesküvés elmélet szerint az Elit Iskola ezt annyira komolyan veszi, hogy a rosszabb tanulókat súlyos bántalmazások érik az iskola falain belül. Ez nekem szörnyen abszurdnak hangzott, maximum azt tudtam elképzelni, hogy az okosabb diákok zaklatják a butábbakat. Vannak tanárok, van rendőrség és egy civilizált állam vagyunk, emellett a bántalmazási esetekre felfigyelne a sajtó, szóval ezek a kitalációk elég gyenge lábakon állnak. Ráadásul, még ha ez igaz is lenne, csak jó jegyeket kell szerezni, azon múlik minden, az okosakat nem fogják bántani. Szinte örültem is, végre értékelni fogják az eszemet, egy kis kihívástól nem riadok vissza!

***

A felvételi egyeztetés a beiratkozási ceremónia előtti napon történik meg, itt vitatják meg a diák, annak családja, és az igazgató az iskolai szabályzatot, a beköltözéssel kapcsolatos teendőket és a különféle kötelezettségeket a felekre nézve. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen elvárásai lehetnek egy ilyen elit gimnáziumnak a diákjai felé. Az egyeztetés kezdetén találkoztunk az igazgatóval, aki egészen elbűvölően viselkedett. Elmagyarázta, hogy minden tanulónak az iskola kollégiumában kell laknia teljes négy éven keresztül, az érettségiig. Ez eddig még nem is lett volna olyan furcsa, de a diákok a kollégiumból ez alatt az időszak alatt egyáltalán nem mehetnek haza, még a nyári szünetre sem. Ezen kissé elszomorodtam, tehát ez a hely olyan lesz, mint egy tanulóerőd? Persze biztos a diákok koncentrációjának fokozásáért csinálják, gondolom ez az ára a hatékonyságnak, ez alapján nagy nehezen meggyőztem a szüleimet is. Ha ezt be kell vállalnom ahhoz, hogy a globális elit része lehessek, hát legyen. Ráadásul nem mintha megtiltanák a kapcsolattartást a külvilággal, még mindig itt lesz nekünk a Skype, a telefon és a városban is találkozhatunk, csak estére mindig vissza kell érnem a szállásra.

A következő napirendi pont a Beiratkozási Szerződés aláírása volt. Elég vaskos dokumentum volt, de aranyszabály, hogy a szerződéseket mindig végig kell olvasni. Kissé bizarr volt a benne lévő szabályok tartalma, például az ötösnél rosszabb jegyek után járó „büntetések” fogalmával nem tudtam mit kezdeni, homályos volt ezeknek az értelme, de gondolom, a szerződés itt-ott általánosított, és ránézésre sok helyen átvitt értelemben fogalmazott. Mégis mi lehet a legnagyobb büntetés, amit egy hármasért kaphatsz, tanulószobára kell járnod, vagy megvonják a heti kimenőd? A szüleim itt már nagyon aggódtak, kérték, hogy gondoljam át, nem kell ezt a helyet választanom, azt hiszem, ők túlságosan komolyan vették a szerződés nem egyértelmű rendelkezéseit. Tudom, hogy a családomat nem zavarná, hogyha nem lenne jól fizető munkám, ha nem tartoznék a „felső tízezerbe”. Valószínűleg pénzzel is szívesen támogatnának haláluk napjáig, szóval részükről semmilyen nyomást nem tapasztaltam. Nem is miattuk voltak nagy álmaim, egyedül saját magamnak akartam megfelelni, persze egy kicsit bennem volt az érzés, hogy az ő támogatásuknak köszönhetően álmodhattam nagyot, ezért az álom beteljesülésekor majd visszafizetném a kedvességüket, de tudom, hogy ezt nem várnák el. Egyszerűen úgy éreztem, ha már eddig képes voltam eljutni, ha ilyen ésszel áldott meg a sors, akkor gyűlölném magam, ha nem törnék a lehető legmagasabbra. Ha a könnyebb utat választanám, mindig ott lenne bennem, hogy tudtam volna jobbat is, én pedig eldöntöttem, hogy semmit sem akarok megbánni, ezért mindenképpen megteszem azt, amire képes vagyok (és természetesen a vagyon ígérete is rendkívül kecsegtető). Aláírtam a szerződést. Másnap lebonyolították a beiratkozási ceremóniát, minden leendő diák elbúcsúzott a szüleitől és beköltözött a kollégiumba. Az elválás miatt mind kicsit szomorkásak voltunk, de végre elkezdődhetett a várva várt középiskolai életünk.

Violet Arford: A felső tízezer

illusztráció: Violet Arford

2. fejezet

Lehull a lepel

 

Itt az első tanítási nap! Nagyon izgatott vagyok reggel óta, ma végre elkezdhetek rendesen megismerkedni az osztálytársaimmal és a tanáraimmal. A beiratkozási ceremónia óta csak pár szót váltottam a mellettem álló emberekkel és az ideiglenes szobatársaimmal. A szobatársainkat az év folyamán meg tudjuk változtatni a nekünk tetsző módon, ezért igyekszem gyorsan barátokat találni.

Reggel a kollégiumból az iskola melléképülete felé indultunk el, ott lesz az osztálytermünk, a kilencedikeseknek mindig ott van, míg a felsősöknek a főépületben. Ezt Lillotól, vagyis Dahliától tudom, ő az egyik olyan ember, akivel már beszélő viszonyban vagyunk. Ő kicsit felkészültebben jött ide nálam, egy egész kis kutatást csinált a suli felépítéséről. Például felfedte nekem, hogy a diákok bezártsága miatt az iskolában mindenféle létesítmény van, a tornacsarnoktól az uszodáig, emellett a kollégium, a főépület, és a melléképület is egész tűrhetően fel van szerelve. Útközben kiszúrtam egy kis kápolnát is.

A mélázásomat félbe kellett szakítanom, mert megérkeztünk a célunkhoz. Az első óránk a melléképület egyik csinos tantermében volt, ez volt a nap egyetlen könnyebb órája, egy osztályfőnöki. Mindenki bemutatkozott, széket választott stb. Az osztályfőnökünk, Andrea tanárnő, elég kedvesnek tűnik, én pedig egy Mia Antonov nevű lány mellé kerültem. Elmondta, hogy bár Oroszországból jött, csak félig orosz, az anyja helyi születésű. Rajta kívül is elég sok külföldi van az osztályban, úgy érzem magam, mintha sikerült volna kijutnom az olimpiára. Aznap csak a saját tantermünkben voltak óráink, így volt időnk elkezdeni ismerkedni.

***

Pár, talán két hét múlva, elkezdett feltűnni, hogy itt valami nincs teljesen rendben. Reggel, amint beértem a termünkbe, az első dolgom volt a megfigyeléseimet a többiekkel is közölni.

– Helló srácok! Mondjátok csak, nektek is feltűnt? – kérdeztem a friss baráti körömtől.

– Mármint mire gondolsz? – szólalt meg Farid, miközben a telefonját nyomkodta. Ő is külföldi, az Egyesült Arab Emírségekből jöttek az országba, amikor még kicsi volt, így egész jól beszéli a nyelvet, szinte jobban is, mint néhány helyi szerencsétlen.

– Ne kelljen már kibetűznöm, komolyan egyikőtök sem vett észre semmit?

– Nyugodj már meg, Anna, mind láttuk a felsősöket, de ez még nem bizonyít semmit – mondta Alex.

– Azért ez nekem sem tetszik – jelentette ki Lillo – szinte mindegyiküknek volt valami sérülése.

– Oké, akkor foglaljuk össze, amit tudunk – vettem a kezembe a beszélgetés irányítását. – Amikor a főépületben voltak óráink a héten, majdnem az összes felsős, akivel találkoztunk az épületben, meg volt sérülve valahol. Valakinek a szeme volt bekötve, valakinek a karja, valaki sebhelyes volt… egyszerűen nem normális, hogy ennyi diák meg legyen sérülve egy olyan helyen, amely a külsőségekre is nagy hangsúlyt fektet. Emellett mindenki elég bizarrul viselkedik. Például a felsősök ránk se néznek, egyikük sem.

– Ne hagyd ki a tanárokat! Valamilyen oknál fogva egyáltalán nem fegyelmezik a diákokat, tudom, hogy ennek örülnünk kéne, de van ebben valami rendellenes. A mai angolórán például valaki maximális hangerőn nézett Facebook videókat, és a tanár még csak rá se hederített. Minden órán beszélget valaki, de nem is érdekli őket. – fakadt ki Mia.

Ő mindig is egy kicsit lelkiismeretesebb volt nálunk, de ebben úgy érzem, hogy igaza van. Engem is rettenetes zavar, ha valaki hangosan röhög a háttérben, miközben én megpróbálnék az órára koncentrálni, de valamiért az összes tanár furcsán nyugodt ezzel a problémával kapcsolatban. Mintha mindegyikük egy Xanax-koktéllal indítaná a napot. Én mindenesetre nem bírnám ki, hogy folyton beledumáljon valaki az órámba, de hát az ő dolguk. Csak azt sajnálom, hogy így nem fogok tudni rendesen odafigyelni a tananyagra, de majd őket hibáztatom, ha rossz lesz a dolgozatom. Viszont az előbb felsorolt problémák tényleg nyugtalanítanak. Miért van ennyi sérült felsős? Emlékszem, amikor először mentünk a főépületbe, azt hittem egy kórházba érkeztünk. Máskor ennek megpróbálnék utánajárni, de most rengeteg dolgom van, átrendezzük a kollégiumi szobámat, beköltözik Lillo és Zoe. Zoe Lillo barátja volt, rajta keresztül ismertem meg, tipikusan az az ember, aki mindenkivel jóban van, ezért ritkábban tudunk beszélgetni (mindig van valami dolga). A rendezkedésen kívül pedig még készülnöm is kell az év első dolgozatára is, bár ez még csak egy kis szintfelmérő röpdolgozat lesz, de akkor is szeretném jól indítani az évet. Ez az én büszkeségem. Ezeknek a dolgoknak a letudása után talán lesz majd időm jobban utánajárni ezeknek a nyugtalanító problémáknak, és esetleg az első dolgozat eredményét is megünnepelhetjük.

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy végül is év eleje van, most barátokat kell szerezni, úgyhogy szórakozhatok egy kicsit a tanulás rovására. Amúgy is, elég okos vagyok ahhoz, hogy megírjak egy egyszerű szintfelmérőt minimális tanulással! Egész héten osztályprogramokra hívogattak, a többiek feltérképezték a várost, aztán a legjobb helyeket kiválasztották és elhívták az egész osztályt megnézni. Így délutánonként voltam cuki kávézókban, cukrászdákban, moziban, parkban, és még egy csomó másik helyen is. Természetesen nem csak szórakozási lehetőségeknek néztek utána, praktikus körutakat is terveztünk a városba. Például megnéztük, hogy melyik boltban lehet a legminőségibb kaját kapni (bár részemről inkább az olcsóságon volt a hangsúly), hol lehet sportcuccokat venni, merre van a legközelebbi könyvtár, gyógyszertár, egyszóval az alapvető szükségletek. Eközben egészen jól összecsiszolódtunk az osztállyal, az általános iskolai kevés barátom után ennek a fejleménynek különösen örülök. Végre én is társasági ember lehetek! Viszont végül minden jónak vége szakad, eljött a dolgozat napja. Bevallom, kicsit ideges voltam, de magabiztosan állíthatom, hogy a tanulmányi debütálásom minden bizonnyal sikeres lesz, a dolgozat biológiából volt, és csak ismétlés, ez a tantárgy pedig amúgy is az erősségem, tehát a kudarc valószínűsége elhanyagolható. Bár tekintve a tényt, hogy ez a régió legjobb iskolája, kezdetben biztos a legbutábbak közé tartozom majd. A szintfelmérő terén viszont még bíztam a tudásomban.

– Hé, ma osztják ki a dolgozatokat! – vert hátba köszönésképpen Alex.

– Neked is jó reggelt! Fogadjunk egy sütiben, hogy több pontom lett, mint neked! – rikkantottam válaszképpen.

– Nekünk is adhatsz belőle, ha bejön. – így Lillo, Miával az oldalán.

Azt hiszem, az éhenkórász természetem túl korán megnyilvánult, de örömmel vettem tudomásul, hogy a többiek nem bánják. Miután mindenki leült, megérkezett Simon Tanár Úr is, de rögtön kiszúrtam a kezében egy fura pálcát. Úgy nézett ki, mint egy vas lovaglópálca, de gondolom, valamit majd a táblán mutogatni fog vele. Eddig elég szigorú benyomást keltett a Tanár Úr, de jól tanít, ezért ennek az időszaknak az alapján Ő lett az egyik kedvenc tanárom. Bízom benne, hogy ezt érzékeli és esetleg kivételes bánásmódban részesülhetek (ez persze biztos nem fog megtörténni ). Elkezdték sorolni a jegyeket és a hozzájuk tartozó neveket. Úgy vettem észre, hogy a legjobb jegyektől haladnak a legrosszabbak felé, úgyhogy éppen az agyhullámaimmal próbáltam befolyásolni a Tanár Urat, hogy mondja ki a nevem, amikor az ötösök vége felé végre meghallottam (de nyilván nem az “agykontroll” miatt, ez csak diákbabona ). Az ötös miatt csendes ujjongásba merültem, így először fel sem tűnt, hogy az ötösök felsorolása után Simon Tanár Úr elkezdett körbe-körbe járkálni. Mikor az első olyan emberhez ért, aki négyest kapott, hirtelen átvette a pálcát a másik kezébe, és pofon vágta. Az osztályban mindenkinek leesett az álla, de még felocsúdni sem volt időnk, mivel a Tanár Úr folytatta a felolvasást és minden négyesnek lekevert egy pofont. A döbbenettől meg sem tudtunk szólalni. Ezt nem csinálhatják komolyan, mi ez, a sötét középkor!? Manapság már léteznek emberi jogok, már otthon sem divat verni a gyerekeket, nemhogy az iskolában. Ezért ma már per járna! Elborzadva néztük, ahogy a Tanár Úr továbbment a diákok között. A négyesek után hirtelen megállt az egyik osztálytársam padja előtt.

– Dan Manneheim, egyes! – mondta széles mosollyal az arcán. Majd se szó, se beszéd, a vaspálcáját izomból a lábába szúrta. Pontosabban a térde fölé, a húsba.

– Basszameg, mit csinál!? Elment a józan esze? – üvöltött fel hirtelen az egyik osztálytársam, Jay.

Várdai Brúnó Csaba: Iletria legendája

Várdai Brúnó Csaba: Iletria legendája

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Egy titokzatos világ, ahol a legendák életre kelnek.

Várdai Brúnó Csaba: Iletria legendája (fantasy)

I. A föld birodalma

 

1. fejezet
A sinák temploma

Várdai Brúnó Csaba: Iletria legendája

illusztráció: Papházi Lázár Bendegúz

Fenébe!

Elena felsikított, ahogy a nyirkos sziklán megcsúszott. Elvesztette az egyensúlyát, lába úgy csúszott le a kőről, mintha jégből lenne. A szíve kihagyott egy ütemet, az élete lepörgött a szeme előtt.

– Elena! Elena, jól vagy?!

– A… Aha.

Az utolsó pillanatban sikerült a lábával megtalálnia a biztonságot jelentő kapaszkodót. Még élek, még élek, még élek, mantrázta magában.

– Vigyázz már magadra! Ha leesel, nem tudlak elkapni!

– Fogd be, én még sohasem másztam sziklát! Inkább segíts.

Elena sértődötten mászott tovább barátja nyomában.

Egy főnemeslány, aki a városhoz és a kastélyuk kényelméhez szokott, és egy falusi fiú, aki hatéves korától fogva a sziklaoldalon mászott fel hobbiból. Vajon melyikünknek jobb az erőnléte?

A kezei fájtak az erőfeszítéstől, és rég bánta, hogy hagyta magát rábeszélni a kerülőútra. Mehettek volna a biztonságos ösvényen, csak az „túl lassú”, ahogy Denn mondta. Az ösvény végigvezetett az erdőn, és úgy ért el a hegycsúcsig. A fiú azonban rámutatott, hogy a csúcsra úgy a legegyszerűbb feljutni, ha az ösvény helyett a hegyoldalon másznak fel.

– Ne légy nyuszi, tele van kapaszkodókkal! Számtalanszor megmásztam már, hidd el, teljesen biztonságos.

Hah, számodra talán, morogta magában Elena. Én még sosem másztam meg.

Elena a világ minden kincséért sem vallotta volna be, hogy így gondolkozik.

Szép lány volt. Vékony szálú, szőke haját már messziről észre lehetett venni, de az igazán különlegesek a szemei voltak; az egyik kék, a másik zöld.

Igazából csak egyetlen dolog volt kinézetében, ami rontott az összképen: a jobb füle hiányzott. Ezt mindig takarta, és soha senkinek nem mutatta meg.

Fél éve élt Szentpatakon. Fél éve volt, hogy a kis falucska minden egyes házát, a falut körbevevő völgyet és a Sina szikláit az eszébe vésse. Az első naptól fogva kíváncsian pillantott a hegyre. Kíváncsisággal vegyes kalandvággyal bámult áhítozva a mohalepte kövekre.

Most azonban, hogy a hegyoldalon mászott, egyetlen gondolat ragadt meg a fejében: Meg fogok halni! Meg fogok halni!

– Siess már! – kiáltotta alulról Denn. A lány válaszra sem méltatta, minden erejét összeszedve koncentrált, hogy nehogy leessen.

A hegy a szó legszorosabb értelmében szemkápráztató volt, a zöld minden színében pompázott. Fentebb gyönyörű erdőt látott. Az évnek ebben a szakában kihalt volt, de később, leginkább a nyár közepén, sok környékbeli látogatott el a Sinák hegyére.

Átkozott légy, Denn Joel!, mérgelődött Elena magában. Még csak nem is volt sziklamászáshoz öltözve. Amíg Denn csizmát és bő nadrágot viselt a tavaszvégi hőség ellenére, addig Elena egy elegáns zöld ruhát és fekete topánkát, amit már most beborított a sár.

– Nem is értem, hogy jutott eszedbe ilyen ruhában elindulni – mondta Denn, amikor Elena rámutatott. A lány sértődötten lökött egyet rajta.

– Mondtam már, az apám nem tudja, hogy ide jöttem – mondta. – És ha rájön, megnyúz.

– Nem csodálom, estélyiben indultál neki megmászni a Sinák hegyét.

– Egyrészt, az apám megtiltotta, hogy a közelébe menjek a hegynek – csattant fel a lány. – Másrészt: ez távolról sem estélyi ruha, sőt, ha ebben jelennék meg egy estélyen…

– Bla-bla-bla, na, gyere már! – nógatta a fiú, mire Elena sóhajtva engedelmeskedett.

– De ha visszaesek és meghalok, én esküszöm, hogy megöllek!

Bár rettegett, végső soron Elena sem bánta, hogy itt rövidítettek. Csodálatos látvány tárult a szeme elé, amikor vette a bátorságot, és a szikláról hátrafordult. Az egész völgyet átlátta. A hegy lábánál lévő Szentpatak teljes egészében a szeme elé tárult.

Odalent minden zöld volt. A falut középen kettéválasztó patak olyan erősen ragyogott, hogy még onnan fentről is látták a fényét, noha fényes nappal volt. Egy pillanatig sem volt kérdés, honnan kapta a falu a nevét.

Látni lehetett a Szentpatakot körbevevő végtelen mezőt, a kicsiny erdőt a hegy lábánál, a távoli hegyek halványan előtűnő alakját. Ez a hely varázslatos, gondolta Elena. A szél hiába fújta a haját a szemébe, arcán sugárzó mosoly ült.

– Gyerünk, Elena!

– Várjál már! Ezt a ruhát még mindig nem hegymászásra találták ki.

Sikerült többé-kevésbé stabilan elhelyeznie a lábát. Nagy levegőt vett és átmászott egy másik kapaszkodóhoz. A szíve a torkában dobogott. Könnyebben ment a mászás, mint hitte, de tudta, bármelyik pillanatban leeshet és szörnyethalhat. Ha így lesz, visszajövök kísérteni, Denn.

Nemsokára ő is elért a párkányig, ahonnan Denn már nyújtotta a kezét és felhúzta.

Tetőtől talpig végigmérte a lányt. Elena is követe a példáját és kelletlenül vette észre, hogy a ruháját ellepi a sár. Apa megnyúz.

A lány ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette leült, és mélázgatva fújta ki magát. Lábait a szikláról lelógatva himbálóztatta és végignézett a tájon. Úgy érezte, soha nem fog betelni a végtelen fűtenger látványával. A hegy lábánál helyezkedett el a kicsiny falu, ahol immár egy éve lakott apjával. Mindössze ötven faházikó és egy templom, középen pedig patak csörgedezett.

– Gyerünk már – mérgelődött a fiú. – Öt perce itt várok rád.

– Akkor biztosan túlélsz még egy kicsit.

Denn alacsony volt és sovány, bőre legalább két árnyalattal sötétebb volt Elenáénál. Fekete haja belelógott keskeny szemébe, alig győzte kisöpörni onnan. A lány úgy vélte, a barátja a történelemkönyvek nagy harcosaira akar hasonlítani.

Denn jól ismerte ezeket a harcosokat; Elena jól tudta, mennyire szereti a barátja a történelmet. Egyszer járt a házukban, és az a gyanúja támadt, hogy azt a kevés pénzt, amit összeszedett tizenhárom éve alatt, mind könyvekre költötte el vándorárusoknál.

– Ha tovább várakoztatsz – morogta türelmetlenül a fiú. -, a végén még felnövök olyan magasra, mint te.

– Neked csupa nyereség, pöttöm – csipkelődött a lány. Denn kezdett felfúvódni és mérgesen meglökte a vállát. Az nevetve kitért, majd nyelvet öltött a fiúra.

– Akkor érj utol, Pöttöm! – nevetett, és nekiindult a következő adag sziklafalnak.

– Hé! Elena! Belátok a szoknyád alá!

A lány elpirult, és gyorsan hátranyúlt, hogy megigazítsa a ruháját. Ez rossz döntés volt, mert a keze lecsúszott a kapaszkodóról, ő pedig visszazuhant a párkányra. Nagyjából fél métert eshetett, és szerencsére nem ütötte meg magát. Szinte rögtön felpattant, és kénytelen volt rájönni, Denn ismét beelőzte.

– Csaló! – kiáltotta, és Denn kárörvendő nevetése közepette a fiú nyomába eredt.

Mire felért a következő párkányra, Denn már színpadiasan ásítva ült ott törökülésben. Elena nagy nehezen felkapaszkodott és térdelve kapkodott levegő után.

– Tényleg beláttál a szoknyám

– Nem. De végül csak visszaelőztelek.

Elena mérgesen meglökte. A fiú csúnyán nézett rá.

– Ha a hegyen, akkor a Sinák haragudni fognak rád.

– Te kezdted. És amúgy sem hiszek a Sinákban.

– Akkor tagadod az istenek létezését. És még csodálkozol, hogy csak két barátod van?

– Én nem itt születtem. Nekem is megvannak a magam istenei. Én Alorban hiszek. A halálisteneiteknél kellemesebb istenség.

A szentpatakiak, a többi határvidéki falu lakóihoz hasonlóan, Rondaniából vándoroltak be, több nemzedékkel ezelőtt. Ezért volt ekkora különbség Denn és Elena kinézete között. Innen eredt Denn sötét bőre, alacsony termete és húzott szeme. Így a Határvidéken túl, a Jamei tartománytól délre a rondaniai vallások számítottak mindennaposak.

Az itt lévő falvak nem tartoztak egységesen sehová, nem nyilvántartott helységek, egységes név nélkül. A határvidéki falvak, a Jamei tartománytól délre eső helyek, vagy a rondan vidék, így hívták az iletriaiak. Sokan még csak a létezésükről sem tudtak.

– Egyik isten semv kellemes. Gyere, már nincs sok hátra. A következő már a vége.

Elena magában mosolygott, majd bólintott. A bátyjával voltak mindig hasonló vitái a vallásról és a hitéről.

Nekiveselkedtek hát az utolsó táv megmászásának. Alulról is látták a szikla tetején megcsillanó füvet és a mohát.

Az utolsó akadályt vették a legnehezebben. Nagyjából fél órán át próbáltak felkapaszkodni a köveken, Elena percről percre jobban félt attól, hogy véletlenül megcsúszik és visszaesik. Innen most már igazán komolyan megüthette volna magát.

Szerencsésen feljutottak. Végre fű volt a lábuk alatt, és fenyők vették körül őket. Elena amint felért, hanyatt dőlt. Most jött csak rá, mennyire elfáradt a sziklamászásban. Az izmai fájtak, a levegőt kapkodva szedte. A térdét felhorzsolta, a cipője pedig használhatatlanná rongyolódott.

– Innen már tényleg nincs távol, gyere!

– Hadd pihenjem ki magam… Egészen más itt fent, mint hittem. Elképesztő, hogy fél éve itt élek, de most vagyok idefent először.

Nem sokat pihent, indultak tovább; még napnyugta előtt vissza akartak érni, és még a hegy tetején nem is jártak.

Az erdő is gyönyörű volt. A magasra nőtt fák közt halványan, de éppen kellemesen szűrődött be a napfény, és a toboz félreismerhetetlen illata lengte be a helyet. Madárcsicsergést lehetett hallani mindenhonnan.

Valóban, alig tíz perc séta az erdő hirtelen véget ért, és ott találták magukat a hegy csúcsán, egy aprócska réten, amelynek a közepén egy kicsiny szentély emelkedett ki a földből. Fekete és vörös színekben pompázott, és hatalmas, tárva-nyitva álló kapu állt velük szemben.

– Ez nagyon szép.

Mielőtt belépett volna, lehúzta a cipőjét, majd ösztönösen meghajolt. A szentély egy hatszögletű teremből állt, a padló hideg márványkőből készült, a tetejét pedig nem lehetett látni, noha kívülről alacsony épület volt.

Az egyetlen tárgy, amit látott a szobában, az egy smaragd volt. Ezt az ökölnyi méretű drágakövet a terem közepén lévő márványtömbre helyezték. A legszebb dolog volt, amit valaha látott. Hatalmas volt a kísértés, hogy kézbe vegye, csakhogy pontosan tudta, mi az, és azt is, mivel járna, ha kézbe venné.

– Ez a falu Ereklyéje – suttogta. Denn rémülten nézett szét. Mielőtt belépett, gyorsan megszabadult a cipőjétől, utána pedig idegesen odarohant Elenához.

– Hogy beszélhetsz Alor Ereklyéiről egy Sina szentélyben?

– Jó-jó, bocsánat – mondta Elena, pedig egyáltalán nem sajnálta. Nem hitt a Sinákban, és ő egészen biztosan tudta, hogy ez Alor Ereklyéje. Iletria minden városában volt Ereklye, ezek feleltek azért, hogy a termés jó legyen, a víz tiszta, a betegség pedig minél tovább elkerülje a lakókat. Az Ereklyék feleltek azért, hogy az Ég városai az égen maradjanak, a Vízalattiak ne fulladjanak meg, a Földalattiakra pedig ne omoljon rá a talaj.

A templomot elhagyva ismét kiálltak a hegy legszélére és a kilátást csodálták. Azonban Dennt láthatóan még bántotta a megkezdett vitájuk.

– A te Ereklyéidről senki sem tudja, hogy valóban léteznek-e.

– Az Ereklyékről mindenki tudja, hogy léteznek, csak ti, szentpatakiak, meg a többiek Jameitől délre, ti meséltétek be magatoknak, hogy a halálistenek toteme.

– Többször is megmásztam már a Sinát. És láttam is azt az izét, amit ti, Alorhitűek, Ereklyének neveztek. Ha a te Alorodé lenne az ,,Ereklye”, akkor nyilván nem a Sinán lenne elhelyezve.

Elenát kezdte dühíteni, hogy a fiú mennyire félvállról veszi az istenét.

– Én magasról teszek rá, ha megharagudnak rám a halálisteneid, de még egy szót szólsz, seggbe rúglak!

Denn hátrafordult.

– Ez nem hölgyhöz illő beszé. A szüleid talán nem tanítottak meg az illemre?

Elena kinyögött egy kelletlen ,,de”-t. Denn érezhette, hogy ezzel megbánthatta a lányt, úgyhogy megpróbálta viccelődéssel enyhíteni a feszültséget.

– Amúgy is, fogadjunk, meg sem érezném, ha megrúgnál!

– Csak figyelj – mosolygott rá a lány, de végül is nem csinált semmit.

Elena látta ám most is, hogy Denn nemcsak a tájban gyönyörködik, hanem benne is. Magában mosolygott.

– Gyönyörű .

– Gondoltam, hogy tetszeni fog. A lányok szeretik az ilyesmit.

– Fogd be!

Elena játékosan beleütött a fiú vállába.

Nem túlzott, a látvány, ha lehet, még lenyűgözőbb volt, mint korábban, mikor felértek a fákhoz. Belegondolni sem mert, hogy ha erről a hegyről ilyen a kilátás, akkor a nagyobbakról milyen lehet.

– Tudtam, hogy tetszeni fog – ismételte Denn, ezúttal minden csipkelődés nélkül mondta. – Tényleg szép a kilátás.

Elena bólintott és leült. A lábát lelógatta a hegy tetejéről és bámulta az eget.

– Azt mondják – szólalt meg néhány perc múlva -, a legmagasabb hegy tetejéről lehet látni az Ég városait.

– Hazugság. Az Iletria ege túl magasan van ahhoz, hogy egy hegy tetejéről láthassuk.

– Voltál már az Ég bármelyik városában? – kérdezte Elena sértődötten. – Nem. A Föld alatt és a Víz alatt sem voltál. Sőt, más Föld településen sem, csak Szentpatakon.

– De sokról olvastam. Ez sem rosszabb, mint a fővárosban születni.

– De én jártam ám máshol is, nem csak Limontban.

Titkon igazat adott a fiúnak: feleannyit sem tudott Iletriáról, mint amennyit akart, pedig a világ legvarázslatosabb országának tartotta.

Olyan jó lenne egy égi várost látni. Úgy érezte, hogy egészen hihetetlen, hogy bár Iletria bárói családjai közé tartozott, soha nem járt még sem az égen, sem a föld alatt, sem a víz alatt. Iletria messze földön híres volt arról, hogy a természet különös módon alakult át: Iletria ugyanis négy részre volt felosztva.

Monor volt a neve a földön található területeknek, amely az ország legnagyobb részét tette ki. Itt olyan volt, mint bármely más országban, a folyó is úgy folyt, a házakat is ugyanígy építették.

Daran volt a neve az Égnek. Azt mondták, lebegő szigetek, egymás között függőhidakkal összekötve, amelyeket falvak és városok leptek be.

Meiso volt a neve Iletria víz alatti részének. A Nelos-tenger mélyén éltek a meisoiak, Elena úgy tanulta, hogy az ő településeiket óriási buborék veszi körül, így tudnak az ottaniak lélegezni odalent.

Egy-két kolónia pedig a föld alá rendezkedett be, amelyet a Gemai területeknek hívtak.

Elena tényleg mindent megadott volna, hogy láthassa ezeket a messze földön legendás helyeket. Senki sem tudta, hogy és miért alakultak ki. Volt rá vallási, tudományos magyarázatuk is, de ezek egytől egyig mondvacsinált megoldások voltak. Csak egy dolog volt biztos: Iletria egy csoda volt, a világ legcsodálatosabb országa.

Mélázásából Denn riasztotta fel, aki szólt neki, hogy ideje lenne indulni. Igaza lehetett, mert sötétedni kezdett. Elena nem mert belegondolni, hogy mit fog kapni otthon, ha későn ér haza, főleg, hogy még a ruháját is rendesen tönkretette útközben, úgyhogy bólintott.

Visszafelé fel sem merült, hogy a sziklákon menjenek, helyette az erdőn sétáltak végig. Séta közben öntudatlanul is közelebb húzódtak egymáshoz, nemcsak, mert lehűlt a levegő, hanem mert az erdő a napvégi homályban nyugtalanító hellyé vált. Elena nem győzött imádkozni, hogy ne tévedjenek el, de úgy látszott, Denn ismeri az utat. A sötétben már Elena nehezebben kerülte ki a sarat vagy a pocsolyákat, így az eleve rossz állapotú cipője az eddigieknél is sárosabb lett.

– Odanézz!

Várdai Brúnó Csaba: Iletria legendája

illusztráció: Papházi Lázár Bendegúz

A gondolataiból megint csak Denn riasztotta fel. Ő, aki az egész úton idáig az Alor-hit ellen szólt, most megkövülten meredt előre. Elenának hunyorítania kellett, hogy ki tudja venni, amit Denn nézett, de amint meglátta, leesett az álla. Egy szarvas volt ott, békésen legelte a füvet. Mikor megérezte, hogy figyelik, felkapta a fejét és egyenesen Elenáékra nézett. A szőre hófehér volt, az agancsa pedig ragyogott. Mitöbb, bevilágította az utat körülöttük. Csoda, hogy csak most látták meg; ez az állat nagyobb volt bármely szarvasnál, amely Iletriában élt.

– Egy csodaszarvas! Azt hittem, ilyenek csak a mesékben léteznek.

Elena kelletlenül bólintott. A szíve a torkában dobogott, ahogyan a lényre nézett. Nagyjából egy méterrel nőtt az átlagos méretű szarvasok fölé, a szemei pedig zölden fénylettek.

Csodaszarvasok… Az Ereklyék védőállatai közül egy. A legtöbben így gondolták. Mások úgy, hogy csak Iletria újabb csodái, a szarva gyógyít, és a szarvas képes repülni, meg hasonló szamárságokat. Megint mások egyszerű szarvasnak gondolták, amely átalakult. De a legtöbben, akik nem láttak még egyet sem, egyszerűen tagadták a létezését.

Elena nem. Ő már látott, és az emlék a mai napig kísértette őt.

Denn közelebb lépett a szarvashoz. Az nem mozdult, csak mereven bámult rájuk.

– Denn…

A fiú nem válaszolt, csak kinyújtotta a kezét.

– Egy Sina földi alakja. Ha más nem, ez meg kell győzzön téged arról, hogy nekem van igazam.

– Közel ne menj hozzá. Denn!

A barátja után nyúlt, de az nem hagyta magát visszatartani. Láthatóan feltett szándéka volt, hogy hozzáérjen. A szarvas meglepetten fújta ki a levegőt, de nem mozdult.

Elenának belefájdult a feje, ahogy a régi emlékek visszatértek. Vér… sikítás… a szarvas hirtelen mozdult…

– Denn!

– Szia… csodaszarvas. Gyönyörű vagy.

Meg sem hallotta Elena kiabálását, vagy ha mégis, teljesen figyelmen kívül hagyta.

A lány még közelebb lépett, hogy elránthassa a lénytől a barátját. Annak ujjai már majdnem érintették az orrát. Az még mindig nem mozdult, csak kíváncsian nézett Dennre.

– El tudod ezt hinni, Elena?

Már majdnem elérték az ujjai, amikor Elena megragadta a vállát és hátrább rántotta. A szarvas ijedten fújtatott egyet, majd sarkon fordult és elvágtatott tőlük. Néhány pillanat múlva már nem lehetett nyomát sem látni.

– Na! – csattant fel Denn. – Ezt miért csináltad? Láthattál egy csodaszarvast! Miért kellett neked… Elena, hiszen remegsz, mint a kocsonya. Jól vagy?

Nem volt. A lány megkövülten bámult az állat után. Denn nem túlzott: egész testében reszketett.

– Csak… csak hideg van – motyogta. Megint megtörténik! Megint?! – Menjünk. Gyere.

– De… Elena, mi a baj? – noszogatta a másik.

– Tűnjünk el innen! – csattant fel a lány, és két kezével átölelte magát.

Az út további részét csendben tették meg. Elena minden zörrenésre azt hitte, hogy a szarvas tért vissza. Míg visszaértek a városba, legalább hatszor vagy hétszer felsikított állatok hirtelen felbukkanására, vagy csak gallyakra, amelyekre véletlenül taposott rá.

Egyikük sem tudta kiverni a fejéből a csodaszarvast. Elena nagyon jól tudta, hogy Denn csak azért nem áradozik az egész úton, mert megérezte, hogy ő nem szívesen beszélne róla.

Mikor visszaértek a faluba, elbúcsúztak egymástól. Elena gyorsan megtisztította magát a patakban, amennyire tudta, majd elindult ő is hazafelé. A lány majdnem minden lépése után félve pillantott hátra, hogy nincs-e mögötte a lény. Meg-megbotlott, egyik lábát nehézkesen tette a másik után. Rettegett, és csak reménykedni tudott, hogy a szarvas nem követte őt. Miért… van itt egy ilyen?

Épen és biztonságosan jutott el az otthonáig. Ekkor pedig új gondolat, egy hasonlóan kínzó gondolat férkőzött be a fejébe, amely ideiglenesen száműzte az incidenst a csodaszarvassal; ha belép, szembe kell nézzen az apjával.

– Kérlek, aludj…

De nem volt szerencséje. Sigton Hollarton az ebédlőasztalnál ült elgondolkodva, szigorú szemeivel Elenát nézte.

– Merre jártál? – kérdezte rémisztően fagyos hangon. – És mi történt veled?

Elena csak most jött rá, hogy a sötétben nem mosta ki elég alaposan a ruháját. Nyelt egyet. Már csak azért imádkozott, hogy ne kapjon ki nagyon.

– Én csak Dennel játszottam – felelte. Sigton bólintott egyet felé, majd még egyet lassan.

– Nem voltam elég világos – mondta. – Azt mondtam, minden nap sötétedéskor itthon vagy, világos?

Elena nagyot nyelt.

– Igen, apám.

– Szentpatak és a környező falvak nincsenek könyvelve a birodalomban – folytatta a férfi. – A gyilkosok és erőszaktevők, akik elmenekültek a fővárosból, mind errefelé lapultak meg. Nem akarom, hogy bármi történjen az egyetlen utódommal.

A legjobb helyre kerültünk.

– Igen, apám.

– Menj és feküdj le.

Elena bólintott és berohant a szobájába. El sem tudta hinni, hogy ilyen olcsón megúszta. Viszont most ismét eszébe jutott a találkozás a csodaszarvassal. Nemcsak az iménti, hanem az egy évvel korábbi is. Éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. Képtelen lett volna, mert folyton csak ezt látta maga előtt.

Vér… sikítás… a szarvas hirtelen mozdult…Vér… sikítás… a szarvas hirtelen mozdult… Csak vér volt és sikítás.

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Földönkívüliként jól gondold meg, hogy mit kívánsz. És hogy ezt kimondod-e hangosan. Ha pedig mégis megtetted, akkor ne csodálkozz!

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó (erotikus sci-fi, dramedy)

I. fejezet: Füstbe ment terv

 

Vajon unalmassá válhat az élet egy örökké nyüzsgő városban, ahol még nagyítóval sem lehet egyetlen nyugodt és csendes zugra bukkanni?

– Haa?

A férfi önmagán is elcsodálkozva emelte fel fejét, amit eddig puha tenyerébe temetve támasztott, ülésében ülve.

Ez a kósza gondolat, miért pont most futhatott át az agyamon? Főleg, hogy ma este lesz a hónap csúcspontja, és nagyon nem kéne, hogy más egyébnek is helye legyen a koponyámban. Nem vallana rám.

Ezen jót kuncogott.

A kutatási eredmények megvitatása után tartott zárómuri – sóhajtott jóízűen. – S mindig összehozzuk, akár jók, akár rosszak az eredmények. Legfeljebb bánatunkban és nem örömünkben isszuk le magunkat, majd koronázzuk meg az egészet egy érzéki orgiával.

Száját és fogait lassan, élvezettel végignyalta.

– Hmmm…

Felállt, ráérősen odasétált kabinja ablakához, s míg kikémlelt rajta, hosszan sóhajtott. A horizonton épp egy űrsikló távoli fényei tűntek fel, majd halványultak el három holdjuk, a Horo, Noro, és Zsoro közt tovaszállva. Bőrén a mellettük haladó hajó fényei, belül mocskos képek színei játszottak, ahogy mindkét jármű az átláthatatlan sötét tengert szelte.

Remélem, Berhi Yahz is ott lesz. A kis tacskó elég szemtelen volt a legutóbbi gyűlésen, meg kellene büntetni. Úgy eljátszok majd vele, hogy két nyögés közt fog könyörögni nekem, hogy hagyjam abba.

Erre ajkába harapva megmasszírozta nyakát.

Aah, kemény lettem… Miért kellett ezt tennem magammal?! Még el sem jutott a hajóm Erho-Meeir szigetére… nekem meg ebben az állapotban kell majd meghallgatnom a bátyám legfrissebb jelentéseit? Messze még az este, nagyon messze. Még szerencse, hogy drága fívérem ismer már, mint a rossz pénzt.

Levette az átizzadt és füstszagú ingét, tisztát húzott, majd kis illatosítót fújt magára.

Csak hogy borzolhassam a két kis asszisztense kedélyeit.

Gyors pillantás a tükörbe, fésülködés, finoman fogvillantó mosoly, épphogy csak csillantak az agyarai.

Ez a fogász egy zseni, talán hálából elviszem randira valamelyik nap, hogy megtisztította a füvek okozta, szemet bántó foltoktól.

Nem sokkal később a hangosbemondó figyelmeztette a lassításra és a kikötés pillanatának közeledtére. Ezt az időt kihasználva, még gyorsan megtöltötte a zsebtartóját hamakival. Imádta az illatát, ha tehette volna, egész nap a kis varázsrudakat szívná. S csak a legjobbaktól vett ilyesmit, főleg, hogy neki az egyik legerősebb fajtára van szüksége ezekből a gyógyászati csodákból. Mellső zsebébe süllyesztette a kincset rejtő matt-fényes szelencét, majd megpaskolta kívülről, kabátján keresztül.

Jó lesz ez, nagyon jó. Csak lazán, mint mindig. Hamar eljön az este, s vele az én időm is. Addig meg muszáj lesz hamaki nélkül lecsitítanom az alsó tájékom, különben ingem-gatyám rámegy a készlet feltöltésére meg a doki két mesteri kezére.

Lassan, ráérősen nézelődve indult el a kikötőből, s hamar meg is látta azt, akit keresett. Nem mást, mint a fekete bőrének hála már messziről világító bátyját. Mondjuk főhősünk szemében az az öt perc, amivel őelőtte távozott anyjuk méhéből, nem nagy korkülönbség.

– Dante! – köszönt rá mikor már csak néhány lépésre voltak egymástól.

– Hughie! – érkezett a válaszüdvözlés.

Dante az örömét egy mosollyal toldotta meg, amit rövid kézfogással társított ölelés követett.

– Helyzet, drága bátyám? Hogy alakul az új gyűrű tesztelése a Kutak Mezején? – kérdezte tőle.

– Szerencsére kivételesen tehetséges csapatot tudtam összerakni – kapta meg a választ, míg Dante rágyújtott gyógynövényes pipájára –, s ha minden igaz, még előbb is végzünk néhány nappal a tervezettnél.

Azzal jó mélyet szívott belőle, majd egy hatalmas, méregzöld felhőt fújt a másik arcába.

– Fene a fekete képedet! – korholta őt Hughie tettetett zabossággal. – Most voltam fogorvosnál, és te máris kínálgatsz vele? Tudod, hogy az én ezüst agyaraimon könnyebben nyomot hagy, mint a te karmazsin fogazatodon!

– Miért nem csiszoltatod le őket? – kérdezte a bátyja.

Közben lassan baktatva beértek az ipari szektorba, a gyűrűk közé, hogy megkeressék a legújabb, beüzemelésre várót, ami a soron következő útjuk kapuja is lesz egyben.

– Hogy is ne! Odalenne a szexepilem, amiért a becenevem is kaptam! – vetette oda neki Hughie, továbbjátszva a felháborodás szerepét.

– Mármint, hogy olyan jól megy a furulyázás, mintha nem is lenne fog a szádban? – kérdezte tőle Dante kaján vigyorral a száján.

– Természetesen! S eme képességemet szívesen öregbíteném a csinos kis segédeiden – vonta fel kacéran szemöldökét.

Épp ahogy pont került a mondat végére, meg is érkeztek célpontjukhoz.

– Beluchi és Hughie Kaiman! – köszöntek lelkesen az újoncok, miközben fejet hajtottak.

– Ugyan-ugyan, szólítsatok csak Toothless-nek! – válaszolt nekik Hughie, és rájuk kacsintott.

Ehee, ezt az arckifejezést lehetetlen megunni, még egy kaashir-raát is egyszerűen zavarba lehet hozni, amíg még fiatal. Mondjuk engem, még a törzs többi tagjához képest is, szinte lehetetlen.

Szórakozott pillantást vetett a kettővel arrébb lévő kútgyűrűre.

– Nocsak-nocsak! Azt hittem, ez a mező egy másik szegletében van. Ezen a kapun keresztül jött apa, ugye? Azon a kettővel ezelőtti küldetésen érkezett anyával, a Föld nevű bolygóról. Mikor megyünk oda legközelebb? – kérdezte a bátyjától, rápillantva az objektumokra.

– Hmmm, ottani idő szerint 1895-ben tett látogatást a bolygón, szóval talán az ezt követő génfrissítő küldetés után. Esetleg még hamarabb, ha a második féléves próbákon sikeresek leszünk. Képzeld – emelte meg pipáját Dante –, pont nemrég restauráltattam a könyveket, amiket onnan hoztak, melyekből a központi darabja a vitrinüknek az lett, amelyiket anyánk ihlette meg, s apa egyik barátja írta.

– A Drakula, ugye? – pillantott testvérére.

– Igen, az – bólintott Dante.

Hihetetlen, hogy mitikus lények lettünk, és ilyen mélyen beágyazódtunk az emlékezetükbe – gondolta Hughie szórakozottan –, pedig összesen hétszer jártunk a Földön, mióta létezik az ottani civilizáció!

– Hümm – tűnődve lépett be a gyűrűbe, majd szórakozottan a testvérére tekintett. – Jó lenne egyszer elmenni oda, még a mi életünkben.

– Igen – válaszolta Dante, miközben az ő vörös szemében is ugyanaz a kalandvágyó fény csillant. – Elképe…

Ekkor azonban olyan történt, amire egyikük se számított. A gyűrűn lévő jelek kigyulladtak és bekapcsolt az utazóprogram. Épp csak a döbbent tekintetük tudott találkozni egymással.

– Dante! – szakadt ki Hughie szájából még utoljára, mielőtt ők hárman eltűntek a szeme elől, s elkezdte útját egy kaleidoszkópok garmadájához hasonlító csőcsúszdában.

Aztán amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen is ért véget utazása. Rögvest látta, hogy nem egy hivatalban, hanem egy kutatóállomás közepén áll. Egyrészt a barlangot idéző belső tér, másrészt az előtte álló két alak nyúzott képe és viharvert köpenye miatt volt benne olyan biztos. Persze ismerte is a bolygót, ahová ez a példány telepítve volt, s apjának meg a rendszeres jelentéseknek hála, nagyon is pontos képe volt arról, hogy hogyan kellene egy diplomáciai helyszínnek kinéznie ezen a területen.

Nos, először a házigazdát kell üdvözölni, nemde? Legyen már értelme a diplomata képzésnek, na meg a végeláthatatlan nyelv- és vitaóráknak. Ahogy látom, eléggé meg vannak lepve. Mondjuk nem is csodálom… Elképesztő, hogy azt hiszik, az övék az egyedüli lakott bolygó.

Miután mindenki sóbálványként, pislogás nélkül állt továbbra is, Hughie elhatározásra jutott.

Szóval, fogta magát és lazán ellépett a gyűrű peremétől, és elsősorban a hozzá közelebb álló két másik földlakó – egy hím és egy nőstény – felé intézte szavait.

– Helló! Hughie Kaiman vagyok, Rehnisz bolygóról, Kaashir-Raa szigetéről, és azon belül is Hamra Roszaa városából, minek nem csak lakója, hanem vezető feje is vagyok. De ti nyugodtan szólíthattok Toothless-nek! S ha lesztek olyan jók és eláruljátok, hogy ti aktiváltátok-e, s ha igen, milyen céllal a Földre vezető kútgyűrűnket, akkor meg is mutathatom nektek, miért kaptam ezt a nevet – azzal nagyon finoman megnyalta a szája sarkát és feléjük villantotta a legbájosabb mosolyát.

Istenem, hát igaz, amit anyánk mesélt a Föld levegőjéről, hogy mennyivel magasabb itt az oxigénszint. Tényleg felér egy ajzószerrel…

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

illusztráció: Simonics János

II.fejezet: Vakszerencse

 

Ketyegés. Pittyenés. A billentyűzet kopogása. Unott nyöszörgés. Sóhajok, míg lefőtt a kávé.

Legyünk túl egy újabb, semmilyen napon.

A fekete nedű gazdája rutinos ízetlenséggel morgott, míg, az iménti gondolattal fejében, orra alá emelte bögréjét.

Kurva vadak… Fél éjjel nem aludtam, mert három napelemnek is nekimentek és beindították a biztonsági protokollt. És persze, hogy én keltem fel bepötyögni a deaktiváló kódot. Mivel a két ütődött telezabálja magát altatóval, mert a tücsökciripeléstől is összefosnák magukat.

Sandán két segédjére nézett, majd betoppant az állandó csoport negyedik tagja.

Mellette meg akár ágyúval is lőhetnének. Őnagysága álmát semmi sem zavarhatja meg, míg ki nem alussza magát.

– Jó reggelt! – hajolt meg vidáman a nő.

– Reggelt Oskula – morgott Marhaq Maerifa, és belekortyolt ébresztőjébe.

– Már ezerszer megmondtam, hogy kollégák vagyunk. Tehát, Tofi! – intett ujjával felé mosolyogva a nő.

– Jó reggelt, Tofi! – mondta kórusban a másik kettő.

– Látod! Ha nekik megy, neked is – mutatott rá, miközben ő is bekészített egy főzetre való feketét.

– Csak, mert remélik, hogy megcsöcsörészhetnek. Pszichomókusként ez nem tűnik fel?

A másik kettő sértődött arcot vágott, míg a nő kollégája megnyúlt képét végigmérte.

– De, hogyne tudnám – súgta oda a férfinak, míg bögréjéért nyúlt. – Attól még elviselhetőbbé és emberibbé teszi azt, hogy el vagyunk vágva a civilizációtól.

Persze… Semmi net, mert még valaki feltöri a kutatási jelentéseket. Nem mintha nem hinné bármelyik hacker egy sokadik gyíkemberes agymenésnek azt, ami feljegyzésre kerül – dünnyögte szinte némán, inkább magának a férfi.

Aztán a nő gőzölgő italával leült asztalához, majd kiemelt fiókjából egy zacskó pillecukrot, és elkezdte kávéjába hajigálni őket.

Már a látványtól diabéteszt kapok – húzta el száját Maerifa, és ledobta magát saját asztalához.

– Frilz, Lyö, indulhat a tesztkör! – intett hanyagul a másik kettő felé.

– Igenis! – szólt a kórus.

És kezdetét vette a véletlenszerű matematikai számsorok futtatása.

Öt éve… Ötödik éve ugyanaz az idő- és adópénzpazarlás…

Az első kódhalmaz végénél jártak, mikor koppant Maerifa üres bögréje az asztalon, és szokás szerint, semmi reakció. Ahogy a továbbiak során sem, aztán jött a hatodik sor, és vele a fényár.

A kopott és rejtélyes jelekkel cifrázott kerek objektum megszakította sötét és konok hallgatását. Felgyúltak a fények, ami után belső terét megtöltötte egy gyanús halmazállapotú, higanyszerű matéria. Csodálkozva álltak fel, majd szájtátva figyelték, ahogy ez az anyag egy oszlop formájában tör a magasba. Aztán semmivé foszlott, és ott állt a közepén egy több, mint két méter magas, látszólag humanoid, hímnemű lény.

Ezüst színű bőr, haj, és szem. Aztán az ezekhez tartozó száj meg is szólalt, ráadásul emberi nyelven, angolul. A megszeppent bagázs köpni-nyelni nem tudott. Nem csak az idegen látványos feltűnése, hanem emberi nyelvű – sőt, nagyon is emberi – bemutatkozása miatt.

Most tényleg megidéztük Drakulát…? Akkor innentől átcsapunk Szellemirtókba, vagy mi?! – ráncolta fáradtan szemöldökét Marhaq Maerifa. – Most akkor Muldert és Scullyt, vagy a Winchester tesókat hívjam? Ehh… Faszom…

Azzal megdörzsölte homlokát, eközben ujjai takarásában oldalra sandított kollégájára és mindenki lélekbúvárjára, a japán-svéd félvér, Oskula Tofanára.

Talán az Agytündér majd kitalál valamit. Mert láthatóan ért minket, így esélyes, hogy átverni se tudjuk egykönnyen. Vagy legfeljebb eltereli a figyelmét. Ezek a vérszívók úgyis a dögös bigékre buknak. Belőle meg van mit bőségesen lecsapolni…

 

Mikor a gyűrű fénye felizzott, Oskula Tofana azt hitte, hogy csupán egy szokványos, eseménytelen, de biztonságos tesztkörsorozat lesz. Aztán ha letudták a napi kötelezőt, mehetnek ötórai teára. Épp arra gondolt, melyik megkezdett kekszes zacskó maradékát fogja elpusztítani ma. Mikor is a, próbák hatására általában végig csak sejtelmesen fel-felderengő, ásvány viselkedése hirtelen megváltozott. Száját csiklandozták a kávéján úszó színes kis labdák, míg kinyúlt az anyag. Aztán miután köddé vált, egy idegen állt a kör közepén.

– Ajjaj – szaladt ki a száján.

Míg végigmérte a különös szerzetet, döbbenetében kiitta a maradékot, és olyan lassan tette vissza üres csészéjét, mintha TNT lenne benne. Nyelvén rágódva, kívülről semmit se mutatva hallgatta meg bemutatkozását, majd észrevette, hogy Marhaq Maerifa őt lesi.

Szóval a pszichológustól várod a diplomáciai hadviselést… – finoman elvigyorodott. – Ha nem ismernélek, elgondolkodnék egy fél percre, hogy ezt a húzásod a gyávaság, vagy a megfontoltság szülte…

Nagy levegőt vett, és a gépek csipogásába vesző cipője kopogásától kísérve, közelebb lépett.

– Légy üdvözölve Toothless! Nagy öröm, hogy közös nyelvet beszélhetünk.

A nő rövid meghajlást mutatott be, majd kiegyenesedés után folytatta:

– Megkérdezhetem milyen szándékkal érkeztél?

 

Hughie lenézett a földi nőre, bele egyenest a szemébe.

Nem semmi, a genetika elég bőkezűen osztogatta neki a jutalompontokat. Alul-felül lehet benne kapaszkodni rendesen.

– Ó, voltak nekem szándékaim, csak épp máshol… – válaszolt a teremtmény és még szélesebbre húzta vigyorát. – Bár, még nincs kizárva, hogy a nap a terveim szerint alakul…

 

Hmmm. A nyitás biztató volt.

Majd ő is közelebb lépett, így már épp csak kartávolságra volt tőle. Kinyújtotta jobbját, amit hezitálás nélkül fogadott el a nő.

Nem ijedős. Tetszik – gondolta elégedetten Hughie.

– Máshol? Ezek szerint valamiféle meghibásodás történt és az hozott ide? – kérdezte továbbra is udvariasan Oskula.

– Legfeljebb nálatok. A kútkáva nálam lévő vége nem volt használatban. Váratlanul bekapcsolt és elhozott ide. És ahogy elnézem – másik kezét a nőére tette, és végigsimított rajta –, nem is akkora baj.

Marhaq Maerifa erre köhintett egyet.

– Ó, elnézést! – szabadkozott nyájasan Hughie. – Szóval, valószínűleg ti alkottatok valamit.

– Beletrafáltunk? – vakargatta fejét Marhaq.

Majd rájött, hogy még mindig üres bögréjét szorongatja, így gyorsan lerakta azt.

– Más nem lehetett – túrt hajába Hughie. – Ugyanis az összes kútkáva, amit kihelyeztünk galaxisszerte, kizárólag az anyabolygón lévő párjával képes kapcsolatot teremteni. Nincs szomszédolás másokkal.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezett vissza Marhaq. – Most is egy baki miatt vagy itt.

– Ki mondta, hogy az volt? – szólt derűs hangon Hughie. – A párok között a kommunikáció egyenlő és kölcsönös. Így tud jól működni, és kevesebb a hibaszázalék, ha nem egy oldalon múlik az egész folyamat. Továbbá azért tartom kizártnak a harmadik tényezőt, mert ez egy úgynevezett ikerkő, ami egyedül a mi anyabolygónkon fellelhető. S ennek az ásványnak van egy jellegzetes tulajdonsága, amit mi csak úgy hívunk: hazavágyódás. Azaz erősen kötődik a hegyhez, amiből kifejtették. A mezőt pedig, ahol felállítottuk a kávákat, ezek a hegyek veszik körül. És mivel külön-külön egy gyűrűnek nincs akkora ereje, ezért képtelen megzavarni a kapcsolatot, és elérni, hogy ne a központ vonzza oda magához a kihelyezett darabok által kibocsátott jelet. Szóval az anyaföldön lévőé a legerősebb, mert ott a forrás, ezért minden külső hívás oda fut be.

– És ha valaki szintetizálja az anyagot, vagy reprodukálja ezt a tulajdonságot? – érvelt hosszú hajába túrva a másik.

– A rendszer fennállása óta nem volt erre példa, és nem ma kezdtük – kacsintott a férfi felé.

Marhaq Maerifa ezen elgondolkodott, majd hümmögve megvonta vállát.

– Mindegy. Ezzel majd később foglalkozunk, mert láttam én már karón varjút. Szóval, nem hiszek a nulla hibaszázalékban.

– De a nagy számok törvényében csak-csak hiszel, nem? – kérdezett bele Oskula Tofana. – Mióta is próbálkozunk kideríteni mi ez és hogy működik?

Elengedte az idegen kezét, majd azzal körbemutatott, és Marhaq felé fordult közben.

– Tényleg… – ébredt némi gyanú a férfiban – …mire is kellenek nektek ezek az átjárók?

– Vérfrissítés – jött a tömör válasz.

Olyan hanyag eleganciával dobta oda ezt az egy szót, mintha semmiség lenne.

Aztán az ezüstös, vigyorgó bájgúnárra bámulva, Marhaq szeme előtt hirtelen lepergett az összes valaha látott vámpírsztori. Ettől cseppet sem szívderítő érzés fogta el.
– Vérfrissítés? – kérdezett vissza erős, gyanakvó éllel.

Óvatosan hátrált egy fél lépést, és gyorsan fejben számolni kezdett.

Vajon milyen messze van az íróasztal felső fiókjában csücsülő pisztolyom?

– Mire kell nektek a mi vérünk? – szólalt meg újra óvatosan. – Befőttek vagyunk a polcon?

Hughie arcán behízelgő mosoly terült szét, és szeméből az sugárzott, amit egy oktondi gyerek mókás kérdése vált ki felnőttekből.

– Befőtt? – visszhangozta jót mulatva.

Aztán meglódult, és szinte sikló léptekkel előtte termett. Fölé magasodott, és míg átkarolta derekát, teljes hosszában hozzásimult.

– Családbővítés – susogta bele arcába közvetlen közelről.

Jaj, ne… – húzta el nyűgösen szája szélét Marhaq – …két kapura játszik. Most már én is aggódhatok, hogy szárazra szívnak, ha nem vigyázok.

A. N. Vespree: Az öröm hangja

A. N. Vespree: Az öröm hangja

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Amikor a Halálszellem a szabadsága idejére emberi alakot ölt, azonban nem figyel társa intelmeire, ezért meglepő helyzetekben találja magát. Még az öngyilkosság is megfordul a fejében, csakhogy elmeneküljön.

A. N. Vespree: Az öröm hangja (fantasy, romantikus)

Első fejezet

Deva

 

– Ember lettem! – sikított fel boldogan.

Furcsa dolog testet ölteni.

Néhány pillanattal ezelőtt szellemként térdelt a teremtő előtt. Szeme sarkából nézett fel rá. Kicsit tiszteletlen dolog, jól tudta, de a hatalmas, rózsaszín, vibráló lény vonzotta a tekintetét. Sosem látott nála gyönyörűbb jelenést. Mindig elcsodálkozott rajta, pedig többször találkoztak.

Mennyiszer? Háromszor.

Amikor létrehozták, amikor beosztották és megkapta az erejét, illetve most.

– Tisztelet és megbecsülés a szolgálatodért – búgta a teremtő finom, női hangján.

Deva körül megszűnt a világ. Kikapcsoltak az érzékszerveit? Ellepte a természetes kétségbeesés, rágta a lelkét, eluralta az elméjét és kiszorított minden más gondolatot. Az időérzéke összeomlott. Ha nem lát, hall, érez, és a többi, mi alapján mérje be magát, és a valóságot?

Mikor lesz vége? Mikor? Mikor? Mikor?

Eszébe jutott a teremtő és lehengerlő kedvessége. Annyira imádta! Semmi pánik. Elnyomta magában a rettegést. Hitt benne, ez erőt adott neki. Akármeddig lebegett ebben az állapotban, elmúlt. Utána ide került.

– Ember lettem! – ismételte meg.

Észrevette, hogy kiabál, így halkabbra vette a hangját.

Talán ez olyan hely, ahol nem szabad hangoskodni.

Valójában nem tudta, hol vannak, és miért ide hozták. Mindegy, jelenleg ez érdekelte legkevésbé. Azért gyorsan körbepásztázta a környéket az elméjével. Egyetlen ember életenergiáját sem érezte a közelben.

Így nehéz lesz találkozni velük.

Biztosan kitaláltak valamit erre. Sosem hagynák egy évig a semmi közepén, az nagyon ronda lenne. Bízott bennük, hiszen mindig támogatták egymást a szellemtársak.

– Ez olyan izgalmas!

A romos, üres ház egyik szobájában állt. Hogyan nézhet ki az épület? Egyetlen körbepillantás után elhatározta, nem deríti ki. Tárgyak és bútorok sehol, minden koszosan és öregen szárad el lassan, az ajtófélfa félig elrohadt, a plafonon csinos penészfoltok legelték a vakolatot.

Ne foglalkozz ezzel!

Kit érdekelt a málló festék, és a felhízott pókok? Helyette megbabonázva meredt magára a mocskos ablak nehezen kivehető visszatükröződésében. Egy fekete hajú lányt látott. Vékony arcút, csontosat. Bájosat. Nagy, sötétbarna szem ült hófehér bőrén. Illet hozzá. Ó, igen, csodálatos. A teste – az ő teste! – karcsúnak látszott, alacsonynak, apró, jó helyeken kellemesen domborodott. Minden emberférfi álma.

Mi a fenéért érdekelne ez? Mondjuk… Az is egyfajta öröm. De nem ezt keresed. Nem-nem.

– Ez ideiglenes – szólt rá Omk, a szellem. Közvetlenül mellette állt – mióta? –, összefonta a karját a mellén. Hófehér és arany szálak kacskaringóztak a lelkében. Sorsszálak.

– Tudom, tudom, egy év – legyintett, nem foglalkozva a semmiből megjelenő szellemritkaságokkal. Kit érdekelt? Hiszen most öltött testet!

Mélyen a tüdejébe szívta a savanyú dohszagot.

Furcsa érzés.

Kellemetlen, de minden kellemetlenség különösnek és meglepőnek tűnt. Olyasminek, amiben egy szellemnek általában – szinte soha – nincs része. Újra megpróbálta. Levegőt vett, hosszan, hogy kiélvezhesse az érzést. Lélegezés nélkül megfulladna? Igazi testet kapott? Befogta az orrát, és összeszorította a száját. Egy perc múlva a mellkasa égni kezdett. Elengedte.

De, igen, hús és vér. Légzés letesztelve.

– Levegőre van szükségem! – sóhajtotta.

Az örömtől bizsergett a bőre. A bőre?

– Látod a napfényt? Olyan mókásan nézek ki tőle! – kacagott fel.

– A napfénytől? – suhant mellé a szellem.

Körberepülte, és alaposan végignézett rajta.

Deva felkuncogott. Hát Omk nem értette? Ennyi idő után igazán ismerhette volna a gondolkozását.

Akarat kérdése.

Persze, ez túl távol állt a sorsszellemtől. Valamiért mégis barátok lettek. Hogyan? Olyan régen történt.

– Olyan vagyok így, mint egy nagy, érett narancs – felelte inkább.

Karja árnyékot vetett az öreg, kopott padlóra, miközben forgatta és nézegette. Elvigyorodott.

– Sokkal élethűbbre sikerült a teremtőnek, mint amire számítottam.

– A tökéletesség alapvető. Nem illene ezen meglepődnöd.

Deva elszökkent az ajtó felé.

– Miért ne? Olyan más! Teljesen emberek tűnök.

Bőr húzódott a húson. Szinte érezte az alatta lüktető szívét, hosszan ízlelgette a szájában gyűlő, édes nyálat, és végignyalt sima, éles fogain.

Olyan más!

– Nagyszerű! Élő halálszellem. Ez a világ egyre viccesebb!

Legkedvesebb barátnője az aprócska szobában fényfoltként világított. Mindig így nézett ki. Mint egy szellem-ajándék. Na, megint ez az emelt orr és egyenes tartás… Folyton ezt csinálta. Mindig. Nem baj, elnézte neki. Mindenki hibákkal együtt létezett. A sorsszellemek is.

Omk állandóan éreztetni akarta, hogy közelebb dolgozik a teremtőhöz. Annál több szabály, munka és elvárás zúdult a nyakakba. Teher, teher, teher. Azt Deva nem bírná elviselni. Levegő kellett, játék és humor két elragadott lélek között. Például erre. Emberként. Álemberként. Ha egy év múlva magától meghal, hamis test lehetett.

Ah, mindegy.

– Figyelj rám légyszíves, tudom, hogy sok az újdonság, de koncentrálnod kell – szólt rá a szellem. Türelmetlennek tűnt. Valószínűleg nem lelte kedvét ebben az egészben.

– Tessék?

Felkapta a fejét. Durcásan összefonta a karját a melle alatt.

Aha!

– Azért ide hoztál, hogy semmi se terelje el a figyelmemet! – emelte fel a fejét.

– Tévedsz.

– Nagyon ravasz vagy, de szeretném, ha tudnád, hogy ilyen könnyen engem egyszerűen képtelenség átverni!

Évszázadokat élt az embereket figyelve és elemezve, mintha mind egy túlméretezett sakktábla szereplője volna. Nem tudna fontos dolgokra koncentrálni? Neki kell kitalálnia, melyik bábut kellett kiütni a többi előrelépéséhez. Igen, ehhez néha halál kellett. Tökéletesen megmutatta, mennyire felelősségteljes tud lenni.

– Tökéletesen betartok minden parancsot – jelentette ki.

– Mert muszáj.

– Lelkesedésből – tárta szét a karját. Visszasétált az ablak mellé. – Ha nem így lenne, már régen nyakon csaptak volna.

– Ezt kétlem.

Deva megrázta a fejét. A fejét, ami nem éjfekete és ködszerű volt. Egy emberi fejet. Halandó testének részét. Az övé? Furcsán nézett ki. Fajtájában átlagosan, de mégis…

– Figyelek! – állt vigyázba. – Minden energiám és figyelmem a tiéd, kisajátíthatsz! – kacagott fel.

Tudta, halálra idegesíti. Nem érdekelte. Halálra. Halálszellemként. Vagy emberi testben halálemberként?

– Ha találkozok egy mágikus halandóval, és megkérdezi, mi vagyok, mit mondjak neki? Halálszellem, vagy halálember? – pislogott rá.

Vajon az agyára ment? Fel tudná dühíteni? Sosem látta mérgesnek. Lehetne ez legközelebb az új célja. Megmérni, mennyi vacak humor kell egy méltóságteljes sorsszellem felidegesítésére.

Mindegyik nagyra értékelné.

Így is hisztiztek a sok munka miatt. erre fel hátráltatja őket. Tényleg ki fog kapni. Mondjuk, ezzel az emberesdivel nekik csinált plusz munkát… Ezt átgondolhatta volna. Áh, mindegy. Megkapta.

– Viselkedj – ingatta a fejét Omk. – Egész végig.

– Már megint erről van szó? – forgatta a szemét.

Lenézett a ruhájára, és megigazgatta. Minden ráncot el akart tűnteni róla. Ronda hely ide vagy oda, nézzen ki rendesen. Ez az első napja emberként!

– Unalmas vagy! – szűrte ki a fogai alatt.

– Nem már megint erről van szó, hanem még mindig. Idefigyelnél végre?

– Ismerem a szabályokat – sóhajtott fel. – Ha ilyen sietős, mehetsz, nem tartalak fel. Ne pazarold rám a ritka sorsenergiád vagy mi a fenédet – legyintett.

– Nem árt az ismétlés, és úgy látom, szükséged van rá – kezdett bele újra, mintha direkt nem figyelt volna rá. – Nincs varázslás az emberek között. Semmit nem tudhatnak rólunk. Nem sejthetik, hogy…

– Jaj, ne! Csak beszélsz és beszélsz és beszélsz, szabályokat mormolsz, amikkel már régen tisztában vagyok ahelyett, hogy elsorolnád, szerinted milyen mókás helyeket találhatok a környéken. Szabadság, hahó! Majd munka közben komoly leszek, mint szoktam. Olyan komoly és halálos. Most nem halálos, hanem haláli szeretnék lenni, rendben? Persze, izgalmas, hogy nem tudom, hol vagyok és hová megyek majd, mit kezdek a pihenőidőmmel, de azért kiindulópontot adhatnál.

Azon kapta magát, hogy hevesen mutogat a kezével és apró ujjaival. Teste mellé szorította a tenyerét. Várjunk… Miért? Miért ne mutogathatna? Ettől nem tűnt tiszteletlennek. Vagy mégis?

– Ne aggódj, már elhelyeztem a kiindulópontokat – hajtotta oldalra a fejét Omk. – Ha nem leszel túl felelőtlen, akkor…

– Akkor sem vagyok felelőtlen! – kiáltotta. – Játékos igen, szórakozott is, de a kettő nem zárja ki egymást. Tudom, miért van ez! Te is jobban szeretnéd a humort, ha elemi rettegéssel bámulnának rád az emberek, amikor életük utolsó percében meglátnak.

– Deva, érzem a frusztrációdat.

A szellem megint mellé lebegett. Végigsimított a hátán.

– Mi a baj? Hátha segíthetek.

– Tudod, én élvezem a pillanatot, amikor az életerejük átfolyik a lelkembe, de így lettünk összerakva! – csattant fel. Tett egy lépést balra. – Tudod, nem én választottam, hogy élvezem, hanem megmondták, hogy élveznem kell és kész!

– Jól van, értem. Akkor mit szeretnél?

– Csak kell a móka, sok móka és humor és vidámság és szabadság – vágta rá. – Amit én választok. Ennyi.

– Rendben. Egy kicsit belenyúlok a sorsszáladba. Ez a teremtő ajándéka neked. Nagyon kérlek, ne élj vissza vele. És tudod, hogy ennyi nem elég. A sorsba a legnagyobb beleszólása mindig az egyénnek van.

– Ó, sorsok szelleme! – vigyorgott rá. – Távozhatok, vagy terhelsz még a szabályokkal?

Omk hirtelen elmosolyodott. Mosolygott? Egy sorsszellem? Ajaj… Talán kitervelt valamit, vagy sikerült nagyon felhúznia.

– Csak még egy nagyon fontos dolog – mondta a barátnője.

– Már megint? Ismerem mindet. Könyörgök, hagyj már békén!

– Fel is tudnád sorolni mindet?

– Mind? Tudom, az nem elég? – sóhajtott fel.

– Csak még egy. Ne legyél szerelmes.

A. N. Vespree: Az öröm hangja

illusztráció: Janki Krisztina

Második fejezet

Norik

 

Percekig ujjait tördelve követte szemével a parancsnok ingerült fel és alá járkálását. Egy apró, föld alatti irodában izzadtak. Dísztelen, levegőtlen lyukként megült benne a bűz. Verejtékbe keveredett rémület, ezt jól ismerte. Szinte fojtogatta, mégsem foglalkozott vele. Ellenben a főnök minél több fordulatot tett, Norik annál idegesebbé vált.

Uralkodnom kell magamon.

– Most azonnal meg kellene ölnöm téged – morogta a férfi.

Norik körbenézett az apró helyiségben. Menekülési útvonalat keresett. Nem létezett ilyen, mégis, a remény percenként felpislákolt benne, hogy utána a realitás a mélybe taszítsa.

Ebben a helyzetben mi lehet a legreálisabb döntés?

Gyorsan végiggondolva ráeszmélt, hogy két lehetősége maradt.

Az első: ragaszkodik minden elvéhez, és büszkén vállalja a halált. Uralkodik a félelmén, és mindig életösztönét elnyomja magában. Felemelt fejjel kijelenti, hogy bármilyen mérget azonnal, önként lehúz. Ezzel vége lenne mindkét fél szenvedésének.

A második: kimagyarázza magát, és utolsó lehetőségként felajánl valamit. Elég jónak kellett lennie ahhoz, hogy felkeltse a parancsnok figyelmét. Elengedik, ha a jutalom nagyobb az esetleges árulásánál.

Az utóbbi mellett döntött. Tudta, innen sosem fog szabadulni. Bármit tesz, valamilyen szinten engedni fog az elveinek. A vadászok folyamatosan megfigyelik majd, ezek után nem fognak megbízni benne. Azon sem lepődött volna meg, ha bezárják, és kísérletezésre használják a végletekig kizsigerelt testét. Most is ezt tették, csupán elvileg önként vett részt bennünk. Gyakorlatilag folyamatosan fenyegették. Választás nélkül maradt.

A terve a következőképpen nézett ki:

Első lépés: azonnal kitalálni valamilyen hihető, de rendkívüli hazugságot.

Második lépés: elérni, hogy kiengedjék.

Harmadik lépés: úgy végezni magával, hogy balesetnek tűnjön. Akkor őt hibáztatják a vadászok helyett, így azok nem próbálnak bosszút állni a szülein.

Bármilyen más döntéssel az apja, és az anyja életét tette kockára. Így megszabadul minden kíntól, és a szülei biztonságban lesznek. Ha nem sikerül, meghal, és talán bosszúból lemészárolják a családját. Mindezt a becsületességnek nevezett valamiért, ami a mellkasában dobogott, és ki akart törni. Mert képtelen végignézni mások kínzását, szenvedését és halálát.

– Egyetlen indokot mondj – fordult felé a parancsnok, Balszerencse. Két öklével megtámaszkodott az íróasztalon. – Egyetlen indokot mondj, hogy miért ne ölesselek meg.

– Azért mondtam Átoknak, hogy kilépek, mert tudtam, hogy a lény figyel – vágta rá habozás nélkül.

Az egyik módszere, hogy igaznak tűnjön, amit mond. Elég gyorsan kellett válaszolni, és közben a másik szemébe nézni.
– Nem tudom, hogy miféle, de régóta figyel – tette hozzá. – Kinézett magának. Szerintem a megfelelő alkalmat várja, hogy megtámadjon. El akartam kapni.

– Mégis miféle lény? – egyenesedett fel Balszerencse.

– Fogalmam sincs. Még sosem találkoztam hasonlóval, pedig minden elfogott mágikus lényt láttam az elmúlt jó pár évben. Egy ilyen sem volt közöttük.

A parancsnok vakargatni kezdte az állát, így Norik folytatta.

– A műszer kiakadt a közelében. Olyan mágikus erőt mutatott ki, amilyennel még soha nem volt dolgunk. Ha azt hiszi, hogy kiléptem, és egyedül vagyok, akkor nagyobb eséllyel támad rám. Én felkészültem várom.

Legalább fél percig néztek egymás szemébe, mire Balszerencse végigsimított kopasz fején, felsóhajtott, és az ajtó felé mutatott.

– Két napod van. Ha rájövök, hogy hazudtál, én magam lőlek fejbe.

Norik biccentett. Mielőtt nagydarab vezetőjük meggondolhatná magát, gyorsan kilépett a folyosóra. Elképesztő sebességgel nyargalt végig a labirintusszerű hálózaton. Egyenesen a felszínre vezető lifthez rohant. A vadászok elálltak az útjából. Senki sem üldözte, pedig hihették azt, hogy éppen megszökik. Azt tette. Alternatív módon.

A banda bízott Balszerencsében, azt mondogatták, mindenkinél erősebb, ügyesebb, okosabb. „Képtelenség meglógni előle.”

Nem volt semmilyen lény. A műszere nem jelzett ki, senki nem nézte ki magának, vagy ha igen, fogalma sem volt róla.

Ez hamarosan nem fog számítani. Hamarosan véget ér minden. Hamarosan megkapom a megváltást, ami után olyan régóta vágyakozok.

Néhány perc múlva az autójában ült, és a város határa felé hajtott. Tudta, melyek azok a részek, ahol alacsony a forgalom. Jó húsz perc múlva tanyák és szántók mellett suhantak el. Nem gondolta meg magát, sőt, minden egyes perccel nőtt benne az elhatározás. Meg fogja tenni. Tudta. Így lesz a legjobb mindenkinek. Neki, hiszen elmúlik a szenvedése. A szüleinek, akik megszabadulnak a tehertől, hogy a fiuk akaratlanul egy alvilági bandában ragadt. Az ártatlan mágikus lényeknek, akiket levadásztak, bezártak, és kísérleti nyúlnak használtak az idióta, mágiaellenes hadjáratukban.

Egyre gyorsabban hajtott. A motor hangosan bőgött, nehezen bírta az iramot. Még egy kicsit… Ott a kanyarnál nem fordul el. Rengeteg a fa, ha ilyen sebesség mellett nekihajt az egyiknek, biztosan szörnyet hal. Balesetnek fog tűnni. Néhány másodperc, és vége. Lehunyta a szemét.

Megváltás. Béke. Jövök, édes boldogság.

Az anyósülésen hagyott mágialokátor felsípolt. Norik szeme felpattant, egy pillanatra odakapta a fejét. A kijelzőn olyan nagy, fekete pont jelent meg, amilyet sosem látott.

Ilyen nem létezik. Az előbb hazudtam nekik. Hazudtam. Nem, lehet, hogy most… A sors akarta így? Vagy isten.

Elfogyott a döntésre szánt ideje. Leengedte a lábát a gázról, és rátaposott a fékre. Éppen be tudta venni a kanyart. Néhány méter után megfordult, és elindult a pötty felé. Nem tudta, mit akar tenni, viszont hitt a sorsban és a véletlenekben. Valaki odafent azt akarta, hogy ne haljon meg.

Talán isten végre felfigyelt a könyörgésére, és segít rajta? A legtöbb csodás jelenés és furcsa egybeesés a halál pillanatában történt. Így hallotta. Nem ezért indult el, tényleg meg akarta tenni. Rendelkezett az elhatározással.

Ennyit a megváltásomról.

Valaki odafent nem akarta a halálát. Talán a lokátoron lévő fekete pont lesz az, aki segít neki kiszabadulni ebből a rémálomból? Követte visszafelé. Egy romos tanyán villogott. Norik leparkolt az út mellé. A keze egyre jobban remegett, a szeme könnyezni kezdett. Gyorsan a farmerja zsebébe túrt, kihalászott egy zsebkendőt. Áttörölte az arcát, és mély levegőt vett. Túl sok negatív érzés kavargott benne. Gyűlölet, szánalom, tehetetlenség.

Nem eshetek össze. Több rosszat éltem át a többi embernél. Erős vagyok. Ez egy lehetőség, meg kell ragadnom. A picsába, élni akarok!

A bal kezével megfogta a jobbat, hátha nem remeg annyira. Talán a friss levegő… Meg kellene néznie azt a lényt. A kesztyűtartóból kivett egy pisztolyt, az övére tűzte. A ruhája eltakarta, semmi sem látszott belőle. A zsebébe csúsztatott két sűrű, fekete folyadékkal teli üvegcsét. Mély levegőt vett, bent tartotta, majd lassan kiengedte. Újra. El kellett rejtenie a negativitását. Már megállt. Megnézi magának azt a nagy, fekete pontot. Megfogta a lokátort, kikapcsolta, és a hátsó zsebébe helyezte. Újabb mély levegőt vett. Kiszállt az autóból.

Basszus, mit csinált? Miért állt meg? Annyira könnyű, ha kizuhan azon a szélvédőn… Nem. Nem omolhatott össze. Ez az ő esélye. Bezárta a kocsit. Belépett az egyik fa árnyékába. Kivette a lokátort a zsebéből, és bekapcsolta. A fekete pont közeledett.

Egy huszonéves, talán majdnem vele egykorú, ébenhajú lány bukkant fel a ház mögül. Gyönyörűnek találta. Aprócska és vékony, fürgén lépkedett az út felé. Látomásként. Norik gyorsan eltette a lokátort, és megszorította a fegyvert.

A vadászoknál azt tanulta, hogy minden mágikus lény gonosz, és átverik az elméjét. Becsapják. Játszanak vele, mielőtt megölik, és felfalják. Tudta, nem így van és minél tovább nézte, annál biztosabbá vált abban, hogy ez a törékeny teremtés soha, senkinek sem tudna ártani.

Amethyst Sama: Tiszta lelkek

Amethyst Sama: Tiszta lelkek

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Demetrius Mideren városállam hercege és trónvárományosa, ám koszfóbiája folyvást megkeseríti az életét – képtelen elszakadni egy térbeli ponttól, amíg azt tisztára nem sepri. Ahelyett, hogy keseregne e tulajdonságán, inkább beleállt, s mágiáját tisztító jelleggel ötvözve megalkotta titkos személyazonosságát, a Seprűherceget.

Amethyst Sama: Tiszta lelkek (fantasy, romantikus, humor)

1. fejezet

 

Demetrius

– Gyermekem, ha nem tanulsz rendesen, a végén utcaseprő lesz belőled!

Ó, drága jó anyám, te még nem sejthetted, hogy keresve se találnék kedvemre valóbb elfoglaltságot!

 

Benyálazott ujjával eloltotta a gyertya lángját. Kusza, keményszálú haját mélyen a szemébe nyomta, a tincseket egy homlokpánttal rögzítette – felfordított seprűfejnek tetszett. Kis ideig fülelt, majd elégedetten hümmögött.

A galambdúc is elnémult. – Csettintett egyet. – Ideje színre lépni!

A hálókörzetben elboldogult, rutinosan szelte a métereket, cövekelt le egy sóhajtásnyi időre az ablaklécek ritmikusan váltakozó árnynyalábjaiban. Hanem a fordulón túl magabiztossága megcsappant. Hátravolt még a cselédlépcső, melynek szúrágta fokai, ha megnyikordultak talpa alatt, egy-egy tőrdöfésnek hatottak. Lépett. És lépett. Érezte, hogy verítéke csiklandozza fülkagylójának tövét. Nagyokat nyeldesett izgalmában.

Nincs mit tenni. A felszerelés a lelke mindennek. Lovag nem indul csatába kard nélkül, utcaseprő nem…

– Demetrius D’nenielle Soron!

Felnyikkant. Tarkóján felkunkorodtak a hajszálak, mintha áramütés érte volna. Vége, lebukott. Mély levegőt vett, s bár minden idegszála tiltakozott ellene, megfordult, hogy lássa a szemtanúját.

Morózus férfialak tartózkodott a forduló ablaka előtt, holdfénnyel körülhatárolt árnyéka alattomos óriáskígyóként kúszott fel a lépcsőfokokon, akárha a tolvaj nyomába szegődne, hogy a sarkába marjon.

– Meg sem próbálsz mentséget keresni éjféli osonásodra, Demetrius? – kérdezte felvont szemöldökkel.

Demetrius, bár állta a férfi tekintetét, feszengett, ádámcsutkája fel-alá kúszott.

– A-pám, kérem, nézze el, hogy a cselédszállón bóklászok, csak… tudja, valaki éjnek évadján leverte a folyosó egyik virágos vázáját, s mivel atyám parancsára ide rejtettek minden takarítóeszközt…

– Elég a szócséplésből, te… hazug disznó! – dördült az uralkodó. – A királyságunk szégyene!

Cöh, mentséget kért, hát most megkapta. Mit vár tőlem, milyen kifogást? – morfondírozott magában. Bár nem realizálta, szemöldökét sűrűn ráncolta, homlokpántja már-már félrecsúszott, s nagy gonddal elrendezett frizurája is kezdett szétbomlani. Mint egy szebb napokat látott, agyonhasznált seprűfej.

– Atyám – szólt aztán megemberelve vonásait –, emlékszik még? A minap nekem szegezte a kérdést – még a déli delegáció híre előtt –, hogy akad-e kedvemre való hajadon az udvarhölgyek körében. Nos, atyám, ami azt illeti, igencsak szemrevaló cselédlányt pillantottam meg napközben a palotakomplexum ezen részlegén, éppen az ő keresésére indultam, hogy kipuhatoljam a származását…

A férfi az első lépcsőfokra taposott. Demetriust kirázta a hideg. Az egész faállványon végigrezonált édesapja, a király haragja.

– Demetrius. – Metsző tekintete átsütött a félhomályon. – Nyomatékosan megkértelek, hogy hagyj fel az esztelen hóbortjaiddal. Megtiltottam, hogy eztán seprűvel a kezedben járd a birodalmunkat. Maholnap frigyre lépsz egy szomszédos állam hercegnőjével, és átveszed tőlem a városállam igazgatását. Nem engedheted meg magadnak, hogy egy efféle gyerekes rigolya pernyefoltként telepedjen a hírnevedre! – Még egy fokot feljebb hágott. Fia hiába tartózkodott magasabban, nem érte el az apja vállát sem. Tagbaszakadt, medvealkatú ember volt. – Felfogtad? Én, Kiryemes D’ntaza Soron, az északi Mideren városállam törvényes uralkodója, MEGTILTOM!

Demetrius nagyot nyelt. Megadóan leszegte fejét. Ismét gyerekké töpörödött nemzője árnyékában.

– Igenis, atyám.

A király elégedetten hümmögött. Megpördült, palástjának vert redője megkaristolta fia térdét. Ám a lépcső utolsó fokán megállapodott. Bohókásan csettintett az ujjával, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.

– Majd elfeledtem! Ha már mindketten a cselédszállón veszteglünk, tegyük hasznossá a jelenlétünket. Gyártsunk egy elfogadható ürügyet a pórnép számára, hogy elébe menjünk az ártó pletykáknak.

Demetrius rosszat sejtett, ám még mielőtt érdemben reagálhatott volna, Kiryemes füttyentett egyet.

Jaj, ne! Csak őket ne!

Lélekszakadva vetette le magát a lépcsőről, ám elkésett. A belső kerengőre nyíló átjáróban vészjósló pórfelhő gyülemlett, mint eleven rontás tobzódott és közelített a cselédek szálláshelyéhez. Demetrius alig győzött megkapaszkodni a lépcső korlátjában, nehogy elragadja a koszos áradat – a törpemalacok végeláthatatlan csordája.
Kiryemes, a király öblös nevetése belevegyült a háziállatok röfögő, visongó vonulásába. Részint fia riadtságán mulatott, részint gyönyörűségét lelte az ölmalacai által keltett zavarosban: az anyaállatok porszemeket eregettek sörtéikről, a kisebb jószágok sárosabb rögöket záporoztattak – őket alighanem dagonyázás közben érte a király hívószava.

Ezzel el lesz egy darabig az én tébolyult fiam – gondolta magában Kiryemes. – Mire végez a cselédszállón, a kedve is elmegy attól, hogy nyakába vegye a város szemétdombjait…

A cselédség ugyan felriadt a folyosón támadt hangzavarra, de már csak az állathad után fennmaradó rendetlenség fogadta őket. A patakopogás és trappolás mind távolabbról morajlott. Kiryemes őfelsége a malacokkal együtt köddé vált.

A fiatal cselédlányok félénken, kinyíló ajtólapjaik takarásából méregették a helyszínt kócos hajukat felmarkolva. Csupán a rangidős Madia lépett a tettek mezejére. Ő nem bíbelődött a csipkefőkötővel, ő aludni is fedett fővel szokott, megalapozva erényességének jó hírét. Fekete szoknyáján huzigálta a ráncokat, miként kilépett hálószobájából.

– Ezer szúrágta lépcsőfok a mennyek küszöbéig – sopánkodott a szőnyeg összemocskolt, összefoltozott szakaszához érve.

Csípőre tette a kezét, s bár éjszaka volt, fél tenyerével árnyékolta szemét, hogy felmérje a pusztítás túlsó felét. Összerezzent, mikor észrevette, hogy valaki kuporog mellette a sötétben a földön.

– Ezer szúrágta lépcsőfok a pokol bugyráig! – sikoltott fel. – Hercegem, te vagy az?

Demetrius remegett, mint a nyárfalevél, noha kellemes, meleg fuvallat nyaldosta arcát az imént kivágódott ajtó nyomán. Nem is hideg rázta – az undor késztette viszolygásra. A csípős, orrfacsaró buké, mely nem iramodott el a malacokkal együtt, hanem megülepedett a helyiség minden négyzetcentiméterén. Demetriust szó szerint betegítette a piszok, így a felfordulás földi pokolnak hatott érzékeny, gyermeteg lelkének.

– Jól vagyok, Madia asszony. – Finoman eltolta az öregasszony kezét, aki megpróbált a fiatalember hóna alá nyúlni, hogy felsegítse. – Szóljon az alárendeltjeinek, hogy nyugodtan térjenek vissza a hálószobáikba.

– Na de hercegem… legalább ezt a rusnya foltot bízza a fehérszemélyekre! Ne kelljen már a hercegnek térdre ereszkedni a kiskefével… A por még hagyján, de ha a becses kezét bemocskolja a híg sár!

Demetrius szótlanul kinyújtotta kezét. Madia értett a pillantásából, meghajtotta fejét, s engedelmesen elsomfordált a szertárba. Egy vadonatúj seprűvel tért vissza.

– Majd én gondoskodom erről – jelentette ki Demetrius. – Elvégre ez az én saram.

Amethyst Sama: Tiszta lelkek

illusztráció: Amethyst Sama

Kiryemes őfelsége jól kigondolta fia megbüntetését. Valóban a cselédfolyosón érte utol a pirkadat. Se vége se hossza nem volt a malacok patanyomainak, melyek gondosan beleitták magukat a szőnyeg szálaiba és a faltövek menti burkolatlan kövezetbe. Mire Demetrius a saját folyosójának fordulójába ért, szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, az álcájának számító seprűfej-frizura pedig egészen szétcsúszott. Vállig érő szőke haja előre-hátra hullámzott, amint ritmikusan sepert és guggolt le, hogy lapátra tegye az összegyűjtött halmokat.

Bár különc időtöltésének hála jól kijött a palota takarítószemélyzetével, tisztában volt vele, hogy mindenki ferde szemmel tekint rá. Még a cselédek is. Érezte, hogy hangtalanul somfordálnak a háta mögött, titkon össze-összekuncognak egymás között, felelevenítve az éjszaka történteket.

„Vajon kit akart meglátogatni Demetrius úrfi az éj leple alatt? Nem lehetett egy világszépe úri kisasszony, ha a herceg végül inkább a takarításba temetkezett!”

„Ugyan, kérlek! Hiszen ismered a hercegünket. Inkább néz szembe egy istállónyi takarítanivalóval, minthogy meg merjen szólítani valakit az udvarhölgyek közül, haha!”

Demetrius mélyet sóhajtott. Nem neheztelt senkire. Túlságosan is gyermeteg lélek volt ahhoz, hogy haragot tartson, s mind gyarapodó évei is arra késztették, hogy megvesse öntudatlan reakcióit, melyek beárnyékolhatták leendő, uralkodói tekintélyét.

A tisztaságmániája. A tény, hogy addig képtelen elszakadni egy térbeli ponttól, amíg tisztára nem sikálja a felületeit, amíg össze nem gyűjti s meg nem szabadul a portól, a kosztól és egyéb, szemétre való szöszöktől. Kiryemes, a király tisztában volt fia gyenge pontjával, ezért is halmozta el tennivalóval. A palotához láncolta, hogy esztelenségét ne tegye közszemlére a négy falon kívül.

Pedig szívesebben lopództam volna ki a város utcáira, hogy ott segítsek, ahol igazán szükség van rám. Itt hiába raktam rendet az éj folyamán. Az álprobléma orvoslása nem vívja ki senki megbecsülését, ellenben roppant mód lefárasztja az embert…

Körülnézett. Sehol senki. Az utolsó kupac tövébe állt, fél kezét kinyújtva varázsigét mormolt. Csekély mennyiséget kellett megsemmisítenie, pár szótag elkántálása után a halom máris feketébe vegyült, összezsugorodott, majd eltűnt. A reggel fényei csillagokat szórtak a minden négyzetcentiméterében patyolattiszta folyosóra. Demetrius csendben szemlélte munkája gyümölcsét. Bár szédelgett a fáradtságtól, s szemében is összemosódtak a kontúrok, megelégedés kellemes árja gyúlt elnehezült mellkasában. Megengedett magának egy szikrányi büszkeséget.

– Egy kis teát, Demetrius úrfi?

A herceg arrébb ugrott, mint a megbokrosodott ló, úgy megriadt az érkezőtől. Látván Demetrius ijedelmét, a hölgy fél mancsával egyensúlyozva a tálcát a másikkal eltakarta mosolyra görbülő ajkait.

– Na de úrfi, ennyire nem lehetek ijesztő látvány! Mintha legalább a Kóricálók orgyilkos-klán tagja lennék, pedig az én karmaim világéletükben csak halszálkák között vájkáltak.

A herceg leereszkedett a boltív domborművén, melyre ösztönszerűen kezdett felmászni. Válla össze-összerázkódott. Nem ismert megnyugtatóbb hangot az öreg macskanő kuncogásánál, de lelkét annyira felkorbácsolták az éjszaka történtek, az édesapja fölényes egyben lesajnáló tekintete, hogy most minden elzárt érzékenysége, eltitkolt sérelme egyszerre zúdult rá. Eltört nála a mécses.

– Dadus! – A terebélyes macskanő elé toppant, szégyent nem ismerve omlott a térdére, hogy arcát belefúrhassa a másik fél kötényébe, mint tette azt gyerekkorában is, jóllehet akkoriban csupán a macskanő könyökéig ért fel. – Dadus, Dadus, annyira örülök, hogy te itt vagy, annyira örülök, hogy téged nem kergetett ki a világból a rigolyám…

– Ugyan, ugyan, úrfi! – nyávogta a Dadusnak becézett macskanő. Fél mancsával megcirógatta a herceg kócát. – Állj fel, úrfi, ha így szorongatsz, a végén még a nyakadba öntöm a herbateát… Fáradj be szépen a szobádba, hadd terítsek meg reggelire!

Demetrius szippantott párat. Orrába kúszott a tálcán sorakozó finomságok íncsiklandó, meghitt illata.

– Ugye, csatlakozol hozzám?

Dadus megeresztett egy anyai mosolyt, látván a herceg elesettségét.

– Hát persze, úrfi.

 

Dharmattani Dagályvölgyi Sihiya. Aranyszívű, tyúkanyó-természetű macskanő volt. Dús szőrzetét már ősz foltok halványították, főleg a csipkefőkötő körüli sávot és lompos farkának végét. A kontinens északi tengerpartjáról került a palotába mint szakácsnő és teamester, nem sokkal azután, hogy egy jégvihar megtépázta öblüket, és a fókavadászatra indult hajók jelentős része elsüllyedt – köztük volt Dagályvölgyi Sihiya férje és nagyobbik fia is.

Mivel éhínség járta az északi féltekén, és Sihiya is feledni kívánta a tragédiát, karon fogta kisebbik fiát és serdülő lányát, s meg sem álltak a frissen felvirágzott Mideren központjáig – ekkortájt vette kezébe a Soron dinasztia a városállam irányítását. A macskanő két porontyával ideiglenesen az egyik fogadóba vackolt be. A fiatal államalakulat még nem épített ki jelentős kereskedelmet a jobbára kis közösségekbe, törzsekbe tömörülő állatemberekkel, így Sihiyának és gyermekeinek kezdetben sok kellemetlenséget kellett elviselniük. Ha másért nem, mondvacsinált halszaga révén panaszkodtak rájuk a fogadó vendégei, utalva a szakácsnő és pincérnő származására.

– Mondja, még mindig érezni rajtam a halszagot? – tette fel napjában többször is a kérdést Sihiya, akkortájt a fogadó tulajdonosának, később a palota dolgozóinak is.
A vélt vagy valós testszaga okán kapott rá a teakészítés művészetére. A fogadós fogatlan anyja okította ki eme ősi tudományra, hogyan s miképpen kell az elfogyasztott tea által elérni a kívánt illatfelhőt. Eztán Sihiya – ha csak megengedhette magának az alapanyagokat – legszívesebben birsalma és jázmin aromájával egészítette ki természetes auráját.

Sihiya lánya már nem viselte ilyen jól a hátrányos megkülönböztetést. Azt is nehezményezte, hogy az anyja ebbe a déli városállamba ráncigálta őket ahelyett, hogy megpróbáltak volna északon boldogulni, mint tették azt a fajbéliek. Anya és lánya kapcsolata olyannyira elmérgesedett, hogy a fiatal macskanő fogta magát, és elszökött.

– Csak később tudtam meg, hogy a halászfaluban már szemet vetett rá egy fiatal kandúr. Őmiatta húzta haza a szíve olyannyira, hogy képes volt faképnél hagyni a sajátjait – motyogta Dadus, miként sokadszorra is felelevenítette magában az esetet.

A palotabeli illem szerint eltartotta mancsának legkisebbik ujját, ám szőrös markában így is elveszett a parányi csésze. Megfújdosta a teát, kis hullámokat borzolt a színére, mielőtt nyelvével óvatosan belelefetyelt volna.

Demetrius éppen az utolsó falat gyümölcskását nyelte le, bár Dadus utóbbi kijelentésétől kiskanala az ajakvonalához tapadt. Torkában a részvét gombóca feszült. Tudta jól, már gyermekként is sejtette, hogy az idősödő macskanő beletörődő mosolya sok-sok lelki heget rejt, de csak az utóbbi időben, midőn jómaga is felnőtté cseperedett, avatta be Sihiya a herceget féltett gondolataiba. Mostanra kezdett csak a bizalom húrja beszédes dallamokat pendíteni közöttük.

– Na és… van valami fejlemény? Mármint, azóta sikerült kiderítened, hogy a lányod vajon épségben visszatért-e északra? – kérdezte finoman.

Dadus, bár nem jelezte, hogy megrendítené a kérdés, csészéjének pereme egy fokkal élesebben koccant az alátéten. Lesütötte sárga szemét.

– A déli útra is pénzzé kellett tennem minden megmaradt ingóságunkat, hogy kompenzáljuk a költözés költségeit. A lányom nem lopta meg a munkaadónkat, így aligha lehetett elég pénze ahhoz, hogy új életet kezdjen odafönt. – Felsóhajtott. Fehér bajuszszálai is megremegtek. – Egy ideig úgy hírlett, hogy a helyi nyilvánosház fogadott fel egy fiatal macskanőt, mint egzotikumot. Hogy azóta összeharácsolta-e a hazaútra valót a legősibb mesterséggel… Nem tudhatom. Többet színét sem láttam.

Demetrius átnyúlt az asztallapon, hogy megérintse s megcirógassa Dadus kézfejét. Hajnalban Dadus volt az ő támasza, most pedig megemberesedve szerette volna viszonozni a macskanő szívélyességét. Nem csak a legutóbbit. Az évek óta gyakorolt kedvességét is valamiképp kompenzálni akarta.

Lánya szökése után Dadus a fiával a palotába kerültek, szakácsnőre és a teamesterre volt szüksége a Soron családnak. Úgy alakult, hogy ekkoriban vált anyátlanná Demetrius, így a macskanőt bízták meg a herceg felvigyázásával is. A kisfiú pedig annyira megszerette ezt a csupaszőr dadaimitátort, hogy később sem cserélték le egy szakavatott nevelőnőre. Demetrius ragaszkodott a macskanőhöz, mindenüvé követte, mintha csak a macskakölyke lenne, Dadus pedig le sem tagadhatta, hogy a kis herceg is egyfajta gyermekpótlék a számára. A nagyobbik fia és lánya nyomán kialakult űrt próbálta betölteni ennek a szeretnivaló, cirógatnivaló pendelyesnek a jelenlétével. Ekkoriban még nem sejtette, hogy önzetlensége milyen nagy hatással lesz a hercegre.

A kis Demetrius ugyanis csupa szem csupa fül, érdeklődő gyermek volt. Sülve-főve együtt volt Dadussal és annak fiával, így egy idő után öntudatlanul is leutánozta az emberszabású macskák gesztusrendszerét. Magának sem merte bevallani, de tobzódott benne a gyanú, hogy a tisztaságmániája, s az álma, hogy utcaseprő legyen, részben visszavezethető Dadusék közvetlenségére.

Most is, miként elköltötte reggelijét, Dadus kezét fogva s szemét lehunyva felelevenült előtte egy meghitt emlékkép, melynek bűvereje bármely kilátástalan helyzetet képes volt szétzilálni. Látta a tulajdon összetöpörödött árnyékát, amint minden erejét latba vetve bukdácsol a macskanő léptei nyomán, hogy utolérje őt. Ha nagyon megerőltette magát, megérinthette Dadus macskafarkát. De legtöbbször csak megbabonázottan figyelte, mint mozog, hullámozik, seper a macskafarok öntudatlanul, akárha különálló életet élne. Dadus anélkül, hogy realizálta volna, utat rajzolt a porba, dús, hosszú szőrzete kifényesítette a járdaköveket, simára polírozta a gyakran megtett körutakat. Demetrius pedig a maga gyermeteg felfogásával úgy dekódolta a látottakat, hogy a macskanő útvonalat készített az ő, azaz a kis Demetrius számára. Követnie kell a tiszta utat, mely a szeretett személyhez vezet.

– Mi a baj, úrfi? – kérdezte Dadus, mikor észrevette a herceg elbambult tekintetét. – Úrfi – ismételte kuncogva. – Lassan őfelségének kell már szólítanom téged, hiszen felnőtt férfivá cseperedtél! Innen látom, hogy az ablakból bekandikáló fény megtörik a borostádon, s mintha az állad is javában pelyhedzene már.

Demetrius durcásan megdörzsölte az álla vonalát, kitapogatta az ott honoló, parányi gödröcskét, melyet Kiryemes őfelségétől örökölt. Valóban. Körme nyomán már sercegett a frissen kisarjadó szakáll.

– Nem akarok király lenni – dünnyögte. – Nem akarok apám nyomdokaiba lépni…

– Mindenkinek megvan a neki rendelt helye a világban – öltött Dadus bölcselkedő képet. – A Soron dinasztia tagjaként nem bújhatsz ki a kötelességed alól.

Molitor Zsófia: Legyőzzük a démonokat is!

Molitor Zsófia: Legyőzzük a démonokat is!

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Egy budapesti középiskolás diáknak mi köze van a japán démonokhoz?

Molitor Zsófia: Legyőzzük a démonokat is! (fantasy)

Előszó

 

A kitsunék tartják egyensúlyban a világot. Az ő jelenlétük nélkül a természet körforgása felborulna. Ők őrködnek az emberiség fölött és kordában tartják a gonoszt.

Rókaszellemek, melyek legjelentősebb tulajdonságai közé tartozik a bölcsesség és a ravaszság. Rendkívül okosak és emberi mércével mérve öregek. Minden kitsune képes láthatatlanná válni és repülni. A színük igen változatos a vöröstől elkezdve az aranyon át a cseresznyevirágig minden színben és árnyalatban fellelhetők. A száz éves kort elérve képesek alakot váltani és a farkaik számát százévente megtöbbszörözni. A kilencedik farok megszerzésével fehér és arany színű mennyei rókává válnak. Ők képesek egyedül tüzet vagy villámot csiholni a farkukkal, továbbá álmokban megjelenni és illúziókat létrehozni.

A számtalan ellenségük közül a legerősebb a Yako-tsuki, amely képes megszállni az embereket, akikre rémálmokat bocsájt és az őrületbe hajszolja őket. Bármilyen alakot képes magára ölteni. Eleme a káosz, a zűrzavar, a fejetlenség, a fájdalom és a kétségbeesés. Képes az emberekben felkorbácsolni a negatív érzéseiket, ami a táplálékot jelenti számára. Minél több szenvedésnek lesz a tanúja, annál erősebbé válik.

A ninkok láthatatlan rókaszellemek, akiknek a jelenléte teljesen rejtett. Csak akkor lehet érzékelni, ha valakit megszállnak.

Akit megszáll a Yako-tsuki vagy egy ninko új képességek birtokába kerül. Például folyékonyan beszél bármilyen nyelven, fizikálisan képes olyan dolgokra, amikre korábban nem, valamint a szellemi képességei is felerősödnek. Ezt az állapotot nevezik Kitsunetsuki-nak – vagyis rókaarcúnak, de ez a mentális betegségek gyűjtőneve is.

A Yako-tsuki szolgálatában többféle yokai áll, ilyenek az onik, vagy az olyan démoni szellemek, mint a teke-teke vagy a kyokotsu.

Molitor Zsófia: Legyőzzük a démonokat is!

illusztráció: Theisz Patrícia

1. Fejezet

Budapest
Raiden Krisztián

 

Az edzőtábor harmadik napján érkezik a telefon apától a tragédiáról. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni a szavai értelmét. Nem akarom megérteni, hogy komolyan beszél. Hiszen nem lehet igaz. Ha mégis megtörtént volna, amit állít, személyesen jött volna el értem és szemtől szemben mondja el. Nem csak így telefonban, ahogy a gyávák.

Egy kéretlen gondolat suhan át az agyamon.

Ez nálatok családi vonás.

Súgja a kis ördögi hang és eszembe villan az évekkel ezelőtti üzenet, amit Nikinek küldtem. De most nem tudok a bűntudatommal foglalkozni. Van ennél sokkal nagyobb problémám is.

Lesújtva állok a kosárpálya szélén és képtelen vagyok felfogni a hallottakat. Nem lehet ez a valóság. Kizárt, hogy ez a mi családunkkal tényleg megtörténik. Képtelenség.

A kosárlabda a semmiből érkezik és keményen a fejemnek csapódik. A fájdalom végig cikázik rajtam. Csengeni kezd a fülem, a látásom egy pillanatra elhomályosul. Arra gondolok, hogy ez a fizikai megtestesülése apám hívásának. A fejbe vágó igazság.

Időközben a csapattársaim elindulnak felém. A nagyrészük nevet és poénkodik valamin, de Márkó a legjobb barátom már messziről kiszúrja, hogy gáz van. Sietve indul meg felém, de nem elég gyors.

– Na mi van Anderson? Nem láttad a labdát? Pedig szóltam, hogy dobom.

Röhög fel az egyik srác, történetesen Kolovics, mire rá emelem a tekintetemet. A többiekből harsány nevetés tör ki, én meg egyre idegesebbé válok. A srác lehet hogy azt hiszi magáról jó-pofa, vagy csak gyáva és nem mer felelősséget vállalni a tetteiért, de mindenesetre elég ostoba hozzá, hogy tovább fűzze a szót.

– Azt hittem ennél jobb kosaras vagy.

Az öklöm a levegőbe lendül és még azelőtt célba talál, hogy realizálhatnám mit is teszek. A gyökér meglepetten hátra tántorodik, de hamar össze szedi magát és vissza támad. Az első ütése elől még időben elhajolok, de a következő már betalál. A dühöm a fájdalommal együtt lángol fel és a körülöttünk felerősödő hangzavarral együtt rávetem magam.

Érzem, ahogy karok ragadnak meg hátulról, amikből igyekszem kiszabadulni. Olyan érzés, mintha a víz alá akarnának lerántani. Teljes pánikban vergődőm a szorításukban, de sehogy sem tudok szabadulni, nem tudok a felszínre törni.

Az edző ordítása vet véget a kétségbeesett küzdelmemnek. Mozdulatlanná dermedek. A kezek lehullanak rólam és egy nyikkanás sem hagyja el senki száját.

– Mégis mi a jó isten folyik itt?!

Üvölti el magát a férfi, mire rajtam kívül mindenki ijedten hátrál egy lépést. Én csak rá emelem a tekintetemet. Nem tud ez az ember olyat tenni vagy mondani, amivel annál nagyobb fájdalmat okozhat, mint ami épp össze akar roppantani. Farkasszemet nézünk, csak úgy tajtékzik a dühtől, azonban én nem mozdulok. Meg sem fordul a fejemben, hogy válaszoljak, pedig erre vár. De nincs mit mondanom.

Hátat fordítok neki és a srácok között utat vágva magamnak, elindulok a faházak irányába. Még hallom, ahogy utánam üvölt, hogy azonnal menjek vissza, mégis mit képzelek magamról, de nem érdekel. Az utolsó, ami eljut a tudatomig az a fenyegetése, hogy ha még egy lépést teszek előre nem csak a táborból vág ki, hanem a kosárlabda szövetségtől is.

Egy pillanatra sem torpanok meg. Ez az utolsó csepp, ami átlendített a szakadék peremén. A jövőm elvesztésének hallatán hirtelen megszakad minden kapcsolatom a külvilággal.

Az egyetlen amire emlékszem még arról a napról az apám arca, aki az állomáson várt és mi-kor leszálltam úgy szorított magához, mintha egyedül én menthetném ki az áramlatból, ami elemi erővel sodorja a nyílt óceán felé. Csak kár, hogy már nekem se ért le a lábam, már én is csak lebegtem és így semmilyen kapaszkodónk sem maradt.

Még aznap vissza költöztünk a nagymamához, nem lett volna értelme elmenni a belvárosi házunkhoz. Hisz semmi sem maradt belőle. Semmi, amit meg lehetett volna menteni.

Azt hittem egy ilyen helyzetben ki leszek borulva, amiért csak az edző cuccaim maradtak meg és az a néhány dolog amit magammal vittem, de még csak eszembe sem jutnak az elégett ruháim vagy emléktárgyaim.

A húgom és az édesanyám halála teljesen kitöltötte… vagy inkább kiürítette az agyamat. Hetek telnek el úgy, hogy semmit sem érzékelek a külvilágból. Semmi sem érdekel. Nem mozdulok ki a régi szobámból. A redőny éjjel-nappal le van húzva és a tévé állandóan megy. Fogalmam sincs róla mit nézek vagy csinálok. Leginkább létezem.

A legmeglepőbb, hogy senki sem zaklat. Nagyi naponta többször is rám néz, hoz kaját. Né-ha elzavar fürdeni, vagy éppen kiszellőztet a szobában, de ennyi. Nem próbál beszélgetést kezdeményezni.

Apámat egyszer sem látom. Nem jön be hozzám. Igaz én se keresem őt.

***

Kaposfalva

 

A vegetálásunkat nagyi elégeli meg először. Egynap beállít hozzám és könyörtelenül felhúzza a redőnyt.

– Ne már! Meg fogok vakulni. Kiég a retinám!

Nyöszörgőm a fejemre szorított párna alól. Nem érkezik válasz csak nagyi távolodó léptei majd valami motozás, aztán újra bent van a szobában és oda jön hozzám. A hidegzuhany olyan váratlanul ér, hogy kiabálva pattanok talpra.

– Na most pedig kivonszolod a segged a fürdőszobába, megszárítkozol, felveszel valami tiszta ruhát. Utána pedig irány az istálló.

– Nagyi hagyjál már…

– Nem, ebből elég volt. Apáddal úgy viselkedtek mindketten mint két életképtelen nyomorék.

Totálisan elképedve meredek a nagymamára. Nem hiszem el, hogy tényleg nem fogja fel a helyzetet! Meg sem tudok szólalni. De nem is bánom, mert nem bízom annyira magamban, hogy a kellő tisztelettel képes lennék válaszolni.

– Ne pislogj úgy mintha istenkáromláson kaptál volna te gyerek! Igen, tragédia ami történt. Igazságtalan és felfoghatatlan. De az élet megy tovább. A lovak mellett meg túl sok a munka. Szóval indíts kifelé azonnal. És amit most gondolsz azt majd trágyázás közben add ki magadból!

Hadarja ellentmondást nem tűrő hangon a nagyi, mire legszívesebben a képébe ordítanék. Le akarom vezetni rajta minden dühömet és sérelmemet, minden fájdalmamat rá akarom zúdítani, de mégsem teszem. Nem azért mert olyan jó gyerek lennék, hanem mert a nagyi már a közelben sincs.

Idegesen kicsörtetek a fürdőszobába, majd bevágom magam mögött az ajtót. Elkezdek fel alá járkálni. A pólóm szegélyét megragadva lerántom magamról, majd a nadrágommal együtt a sarokban landol. Egy törölközővel szárazra dörzsölöm a hajamat.

Bele akarok vágni valamibe, törni zúzni akarok, de ekkor egy hangos ordítás zökkent ki a vörös ködből. Apám az. Majd nagyi pörölő hangját is meghallom.

A tekintetem megakad egy össze hajtogatott ruhakupacon. Két váltás ruha az, kissé ráncolom a homlokomat, de mikor meghallom a dübörgő lépteket a folyosóról és szinte beszakad a fürdőszoba ajtaja megértem mi volt nagyi ördögi terve.

Apa csurom vizesen és még idegesebben lép be az apró helyiségbe. Rám pillant és az arckifejezése azonnal megváltozik. Üres tekintettel mered rám, mintha nem is engem látna, hanem azokat az emlékeket, amelyeket felidézek benne.

Tudom, mert velem is ez van.

Valahányszor rá nézek látom anyát az oldalához simulni, látom, ahogy odahajol anyához és belepuszil a hajába. Szinte érzem az örökké tartó szerelmüket a levegőben. Látom, ahogy a kis-húgom rám nevet, apa ölelő karja alól. Az arca ragyog a felhőtlen boldogságtól.

Pislogok, hogy eltűnjenek az illúziók a szemem elől. Mert már csak ennyi maradt belőlük. Illúziók. Ahogy visszatérek a valóságba újra meghasad a szívem. Kettesben vagyunk. Apa le-hajtott fejjel áll. Felé nyújtom a törölközőt, amit még mindig a kezemben szorongatok.

Egy szó nélkül veszi el, de a tekintetünk össze kapcsolódik. Ugyan az a fájdalom csillog mindkettőnk szemében.

Gépiesen felveszem az oda készítette ruhákat, majd arrébb állok, hogy apa is odaférjen. Az ő vizes ruhái is a sarokban kötnek ki, az enyémek mellett. Ha már nagyi erre vetemedett viselje a következményeit.

Némán sétálunk le az emeletről és megyünk ki az udvarra. Néhány csaj lézeng a karám szélén vagy a pályán. Nem nagyon érdekelnek. Már a jelenlétük is idegesít.

Az istállóban el sem tudnánk téveszteni a munkát, hiszen az utat egy talicska és két lapát áll-ja el. Szó nélkül kapom fel az egyiket és belépek az első bokszba.

Nem akarom belátni, hogy nagyinak igaza volt. De a fizikai munka tényleg segít. Nem oldja meg a problémáimat, de legalább tudok magammal kezdeni valamit. Valamit, aminek értelme is van.

Apa is ezen a véleményen lehet, mert olyan nagy lendülettel hajigálja a talicskába a trágyát, hogy alig öt perc alatt megtelik. Szó nélkül oda megyek és kitolom hátra a trágyadombra. Ez az aprócska rutin művelet felidéz bennem valamit. Valami olyat, aminek végre semmi köze anyához és MíYo-hoz. A MíYo a Yoshiko Míra becézése. A szüleim annak idején nem tudták eldönteni, hogy melyik keresztnevünket használják, így alkottak egy vegyes becenevet. Így lettem én például Raisz.

Még mielőtt beköltöztünk volna a fővárosba, itt éltünk, itt nőttem fel. A pajtában, az istállóban, a végtelenbe vesző rétek és a lovak közt. Hányszor tettem meg ugyan ezt az utat ugyan így a talicskát tolva, számát sem tudom. Mindig is szerettem az állatok körül tevékenykedni és az elmúlt két évben rettenetesen hiányzott. Nem kimondottan a trágyázás, hanem ez az egész.

Némán dolgozunk és a munka egyre fogy. A bokszok sorra elkészülnek, kitrágyázunk, be-szalmázunk. Az utolsóból kilépve apára pillantok.

– És most?

– Kimegyünk terepre?

Kérdezi elgondolkodva, már közel sem tűnik annyira üresnek, mint korábban. Az élet szik-rája, halványan, de ott csillog a szemében, ahogy a nyitott ajtón át kinéz a lovak karámjára. Ez az apró változás vesz rá, hogy bólintsak.

– Menjünk. Ezer éve nem ültem lovon. Eléggé hiányzik.

Apa megértően hümmög, miközben leakasztunk két kötőféket és a karámhoz sétálunk.

– Szerinted nagyinak mindegy kit viszünk ki?

Kérdezem a lovakat fürkészve. A legtöbbet jól ismerem, de akad egy-két új, akik valószínűleg nemrég kerültek ide.

– Nem hiszem. De én be nem megyek megkérdezni.

– Dettó. Inkább nem kockáztatnám meg, hogy a közelébe menjek.

Elhallgatok és kínos csönd telepszik ránk. Érzem, hogy apa pontosan tudja, hogy miért mondtam ezt. Tudja, hogy mennyire kiakasztott nagyi a viselkedésével. De nem mondhat semmit, már így is tovább ment mint „illendő” lenne. Hiszen az anyja. Főleg előttem nem, bár szerintem elég nagy vagyok már hozzá, hogy a helyén tudjam kezelni a dolgokat.

– Mit szólnál Gránithoz és Katrinhoz?

Int a két ló felé apa, mire elvigyorodom. Katrin volt az egyik kedvencem, a pej kanca apa első lovának a csikója, míg Gránit anya kedvence volt, már amennyire ő szerethetett egy lovat. Automatikusan elindulok Katrin felé, hiszen biztos vagyok benne, hogy Gránittal apa akar menni.

– Raisz.

Szól utánam, mire visszafordulok hozzá. A keze idegesen babrál a kötőfékkel és nem néz rám. Némán várom, hogy mondja amit szeretne, nem sürgetem.

– Nem baj?

– Dehogy apa. Katrin hiányzott a legjobban, szívesen megyek vele.

– Tudom, csak nem szeretném, ha úgy éreznéd… én… anyád…

Elcsuklik a hangja, mire megremeg a szám széle. Dühösen össze szorítom és kényszerítem magam, hogy megszólaljak.

– Ne aggódj, rendben van. Tényleg nem gond. Gránit úgy is túl nyugis nekem.

Próbálom meggyőzni, próbálok a határozottnak tűnni, miközben azon igyekszem, hogy elfojtsam a könnyeimet. Komolyan gondolom, amit mondtam. Nem akarok Gránittal menni, apának ez sokkal, de sokkal fontosabb. Mármint, hogy a ló által újra maga mellett érezhesse anyát. Nekem sajnos ez nem segítene, a lovak sosem őt juttatták az eszembe. Persze apának biztos van egy csomó lovas emléke róla.

A régi énem, hogy oldja a hangulatot elsütött volna valami poént, apa korára, a nyugodt lovakra és az öregedésre vonatkozóan, de most csak némán megfordulok és oda sétálok a kancámhoz. A ló mikor észrevesz, felkapja a fejét és halkan felnyihog.

A látásom kissé elhomályosodik, de gyorsan kipislogom a könnyeket.

Komolyan Raiden Krisztán! Ne legyél már ennyire érzelgős bolond! Hisz csak egy ló!

Igen, egy ló, aki több hónapja nem látott, akin ezer éve ültél utoljára és aki még mindig emlékszik rád és szeret.

Megsimogatom az orrát, mire kaját keresve böködni kezd. Halvány mosoly suhan át az arcomon. Annyira hiányzott már ez.

Az elmúlt két évben próbáltam a kosárlabdára összpontosítani és emiatt nem maradt időm és energiám Pesten lovardát keresni, ahova eljárhattam volna legalább egyszer-kétszer lovagolni. Az elején nagyon szenvedtem a lóhiánytól, de szabadidőm nem lévén kénytelen voltam beletörődni, hogy nem lehet minden adott az életemben. Akkor a kosarat választottam. Az volt a fontosabb. Most nem adatott meg a választás lehetősége, a körülmények rendezték úgy, hogy ezt az apróságot vissza kapjam.

Vajon ez elég lesz ahhoz, hogy valaha is helyre jöjjek? Hogy újra egész legyek?

Katrin ismét megbök, most sokkal erősebben. Végre kizökkenek a gondolataimból és ráteszem a kötőféket.

Apa a kapuban vár és mikor odaérek együtt vezetjük ki a két lovat. Rutinszerű pucolás és nyergelés közben úgy érzem alig telt el idő az utolsó lovaglásom óta. Mintha csak reggel szálltam volna le a nyeregből.

***

 

Kint vagyunk már a semmi közepén, amikor apa megtöri az eddigi békés hallgatásunkat.

– Hogy vagy fiam?

A kérdés hallatán rápillantok. A tekintete éber, de az arcán nincs nyoma érzelmeknek. Rá akarom vágni, hogy jól, de az nem lenne igaz. Ahogy az sem, hogy megvagyok. Mert nem. Egyáltalán nem vagyok meg, a világom darabjaira hullott, én pedig…

– Leginkább létezem.

Sokáig nem érkezik válasz, már azt hiszem nem is hallotta vagy végül nem is mondtam ki a szavakat, csak gondoltam rájuk. Így meglepődők mikor megszólal.

– Igen, ezt átérzem. Mióta… itt vagyunk… Nem is tudom…

– Nincs kedvem semmihez. Semmi sem érdekel. Valahogy már semmi sem tűnik fontosnak.

Mondom ki halkan, mire apa bólogatni kezd.

– Olyan mintha elvesztettem volna az életcélomat, mintha megszűnt volna minden, amiért megérte dolgozni.

Suttogja és épp hogy csak meghallom a szavait, amik hallatán össze szorul a szívem. Tudom, hogy ezzel nem arra akart utalni, hogy én nem számítok, vagy nem vagyok neki elég fontos. Tudom, hogy nem akart fájdalmat okozni, de mégis rosszul esik. Rá akarok üvölteni, hogy én még itt vagyok neked, de nem teszem.

Ekkor jövök rá, hogy mennyire álszent is vagyok. Én a szemére hányom, hogy rólam meg-feledkezik, hogy velem nem foglalkozik, ugyanakkor én mit teszek? Ugyan ezt. Hisz azt hittem nem vagyok már önző kisgyerek, aki csak magával foglalkozik és körülötte forog a világ. Nagyon jól tudom, hogy apának anya a világot jelentette. Hogy mennyire különleges volt a kapcsolatuk és mennyire nagyon szerették egymást még hosszú évek múltán is.

Na és egy gyerek elvesztése… Vajon az milyen érzés? A szerelem elvesztését még csak-csak el tudom képzelni, de annak a halálát feldolgozni, aki a te védelmedre szorult…

Apának is hasonló gondolatok járhatnak a fejében mikor megszólal.

– Az én hibám. Ott kellett volna lennem. Velük kellett volna lennem. Elmehettünk volna valamerre kirándulni aznap. Mindig csak a hülye munkám volt a fontos. Amiatt szakítottalak ki titeket ebből a környezetből. Amiatt hagytam őket aznap magukra.

– Nem a te hibád. Ha te is otthon lettél volna akkor se tehettél volna semmit…

– Néha úgy érzem még így is ott kellett volna lennem.

A szavai gyomorszájon vágnak. Alig kapok levegőt a testemben feléledő dühtől. Katrin azonnal megérzi a hangulatváltozásomat és idegesen felkapja a fejét. Mivel erősen tartom a szárat, nem tud megindulni, így helyben kezd el topogni.

Apára pillantok, hogy észre veszi-e magát, de nem figyel. Gondolatban máshol jár. Talán éppen azon agyal, hogy követhetné a leggyorsabban anyát a sírba.

Nagyon nagy önuralomra van szükségem, hogy ne ordítsak rá, ne rángassam meg, hogy térjen már észhez. A szavai olyan sebet ejtettek rajtam, hogy most leginkább arra vágyom, hogy olyan fájdalmat okozhassak neki, mint amit én érzek. Már majdnem elhagyja valami meggondolatlan sületlenség a számat, amikor észre veszem, hogy könnyek csorognak le az arcán.

Most képtelen vagyok ezzel foglalkozni, így inkább teljesen figyelmen kívül hagyom és engedek a száron. Katrin abba hagyja a táncolást és megindul. Teljes egészében rá koncentrálok. A megfeszülő és elernyedő izmaira, a kirobbanó energiára, a sebességre.

Percekig nem is nézek semerre csak a közvetlen előttünk elsuhanó utat figyelem. Nem tudom apa jön-e, vagy megállt. Le van-e maradva vagy itt van közvetlenül mögöttem.

Össze szedem a bátorságomat és hátra pillantok. Kicsit le van ugyan maradva, de itt van. Mikor észre veszi, hogy ránézek valami megcsillan a szemében. Gránit felgyorsít, lassan beér minket. A két ló megnyújtja a lépteit és egymás mellett száguldunk.

Magamon érzem apa tekintetét, így én is felé fordítom a fejem. Mintha szavak nélkül kommunikálnánk. Egyszerre kapjuk előre a pillantásunkat. A lábszáramat Katrin oldalához szorítom, jobban kikönnyítek, kicsit engedek a száron. A kanca azonnal reagál és szinte kilő, de Gránit sem marad le.

Nem tudom mikor bukkan elő az arcomon a vigyor, de mire kiérünk az erdei ösvényről és vissza állunk ügetésre már levakarhatatlanul ott virít a fejemen. Az agyam végre teljesen kitisztult, végre kapok rendesen levegőt és súlytalannak érzem magam.

Egészen addig míg percekkel később vissza nem állunk lépésre. A tempó lelassulásával egyenes arányban tér vissza minden. A mosolyom lehervad, a tekintetem elkomorul.

– Raisz, jó volt újra boldognak látni.

Úgy érzem apa tényleg, így gondolja, de nekem elképzelhetetlen méretű bűntudatom támad. És a düh is visszatér. Apa megláthatja ezt rajtam, mert csendesen megszólal.

– Amit korábban mondtam… Én… sajnálom. Pont nem volt szükséged arra, hogy ilyeneket hallj tőlem. A fenébe, anyámnak igaza van. Fel kéne ébrednem és észre venni, hogy még mindig szülő vagyok. Hogy te még mindig itt vagy és a te veszteséged nagyobb mint az enyém…

Annyira meglepnek a szavai, hogy először még megszólalni sem tudok. Elkerekedett szemmel meredek rá, majd olyan hagyja el a számat, amivel még inkább megdöbbentem magam.

– Nem volt igaza. Mégis ki dönti el, hogy mennyire lehet nagy a veszteséged? Nincs senkinek joga, hogy beleszóljon a gyászba! Majd feldolgozod és tovább lépsz, amikor készen állsz rá.

– De attól még felelős vagyok érted. Attól még az apád maradok.

– Ez igaz. De én nem várom el, hogy jól legyél. Csak…

Elhallgatok, nem bírom rávenni magam, hogy kimondjam.

– Legyek melletted?
Kérdezi lágy hangon apa, mire bólintok.

Igen. Az jó lenne. Együtt könnyebb lesz átvészelni ezt az időszakot. Bármeddig is tart. Még akkor is ha elképzelhetetlen, hogy valaha is jobb lesz.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0