A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

1. Fejezet

Csak el ne kapjanak

Hang nélkül, szürke szellemként suhant a félhomályban. Pusztán szeme villogása árulkodott hollétéről, amint a pókhálós raktárat pásztázta. Egy halk nesz hallatán a  fiatal hópárduc a fejét az egyik sötét sarok felé kapta. Légies mozdulatokkal kapaszkodott fel a polcokon a szekrénysor tetejére, majd lapítva a hang irányába indult. Széles mancsai biztosan tartották, hosszú farkával kecsesen egyensúlyozott az ingatag bútorokon. Egyik puha lépés a másik után, szinte nyomot sem hagyott a vastag porban. Az ösvény végére érve a mélybe tekintett, kiengedte karmait, nekirugaszkodott és ugrott.

– Áu! – kiáltott a szürke farkaskölyök, mikor a párduc földet ért mellette és leteperte.

– Te vagy a fogó! – nevetett a párduc, miközben a fehér ruháját porolta.

– Mondtam már, hogy ne karmolj, Betty! – nyalogatta a farkas a vállán vöröslő csíkokat.

– Bocs, Tom, nem akartam! Fogócska közben mindig előbújnak, nem is veszem észre. De akkor is te vagy a fogó!

Hirtelen kicsapódott az ajtó és egy mogorva képű rozsomák rontott be rajta egy hosszú vascsövet lengetve. Amint meglátta a két megszeppent kölyköt, leeresztette fegyverét.

– Hála Földanyának, már azt hittem, hogy fosztogatók járnak a kamrámban. Honnan ke- rültetek ide? Hol vannak a szüleitek? – kérdezte megkönnyebbülten, ám mikor észrevette a Betty fülében csillogó aranygyűrűket, arca elkomorult és a vascső újra a levegőbe lendült.

Fenyegetően lépett egyet a kölykök felé. – Szóval így állunk… no, majd én megtanítalak, hogy nem szabad betörni másokhoz, ha már a barbár, pogány szüleidnek nem sikerült, mocskos szukafattya!

– Futás! – kiáltott Tom, majd Bettyvel együtt az egyik szekrényhez ugrottak és gyorsan át- bújtak a mögötte tátongó résen.

Miután kikeveredtek az erdőnyi felaggatott ruhanemű közül, a két kölyök elé tárult a mor – boni piac hívogató forgataga. Halárusok és pékek reklámozták hangosan a portékájukat. Az egyik standon mindenféle kövér gyümölcs, a másikon színes édességek tolongtak. Lobogtak a szélben a szép új ruhák, szinte nyújtóztak a járókelők felé, hogy próbálják fel őket. Az éksze- rek csillogásukkal vonták magukra a tekinteteket.

– Jaj, ne! Hová lett anya? Elvesztettük! Mi lesz most? – görbült le a párduc szája.

Tom csukott szemmel beleszagolt a levegőbe, majd Betty karját megragadva belépett a tö- megbe. – Ne félj, nincs messze. Érzem Debra néni parfümét.

Csakugyan hamar megtalálták, nehéz is lett volna eltéveszteni. A szikár nőstény hópárduc vörös ruhájával és hatalmas kalapjával messze kitűnt a tömegből. Selymes, hosszú bundája úgy hullámzott a szélben, mint egy királynénak. Arcára a két kölyök láttán boldog mosoly hú- zódott.

– Hol a csudában voltatok, gyerekek? Már a második kört futottam ebben a zűrzavarban.

– Csak fogócskáztunk, anya! – motyogta Betty lesütött szemmel.

– Ez nem játék, kincsem! Ha bajod esne, talán rád sem találnék! – dorgálta az anyja. – Ha máskor is le akarsz velem jönni a városba, akkor végig fognod kell a mancsomat.

– De anya! – fordult el Betty mérgesen. – Te mindig olyan unalmas helyekre mész!

– Nincs vita! – szólt határozottan a nőstény. – Most pedig gyere, megyünk haza. Szegény apád már halálra aggódhatja magát.

Debora megragadta Betty mancsát és a tömeg sodrásával szemben haladva elindult. Tom segítőkészen átvette az egyik kosarát, szorosan mögé zárkózva követte a párducot. Hamar ki- értek a piactér kapuja előtti kövesútra. Bár itt már nem volt olyan sűrű a tömeg, a város utcáin is élénken pezsgett az élet. Betty érdeklődve figyelte a szekereken utazó, dobozokat cipelő, dolgukra igyekvő, kölykeiket terelő állatokat. Tekintetét néha különös alakok ragadták meg: volt, akinek hiányzott a karja vagy a lába, mások az arcukon fémálarcot, vagy félelmetes gu- mimaszkot hordtak. Szinte nem is ugyanazok voltak, mint egy évvel azelőtt. Nem hasonlítot- tak azokra a délceg hímekre, akik szép ruhákban búcsúzkodtak a kedveseiktől, hogy aztán puskáikkal a vállukon felszálljanak arra a hosszú vonatra, aminek a vagonjait Betty fél napon át számolta. A legtöbbjüket akkor látta utoljára.

– Tom! – fordult a barátjához. – Te hogyan tudsz egyedül eligazodni ezeken az utcákon?

Én örökké bolyonghatnék, akkor sem jutnék el oda, ahova szeretnék.

– Ha annyit járnál rajtuk, mint én, hamar beletanulnál – válaszolt a farkas. – De én sem jutottam el még egyszer sem a célomig, mert igazából nem is megyek sehova. Csak úgy megyek.

– Mint egy légy a szobában? – mosolygott Betty.

Tom bánatosan felsóhajtott.

– Úgy is mondhatjuk. Mióta a bátyám elment a háborúba, anyu és apu folyton veszekednek. Anyu pedig olyankor elküld otthonról. Csak bolyongok az utcákon egymagam és azt képzelem, hogy a következő sarok után a bátyám vár rám.

Lassacskán ritkulni kezdett a tömeg. A sűrű házsorokat felváltották a beépítetlen telkek és a gyümölcsültetvények. Növényevő kölykök zsibongtak a szőlőtőkék között, vidáman falatoztak a kékes fürtökről. A közeledő párducok láttán elnémultak és a levelek közé ugrottak. Ahogy Bettyék közelebb értek, hallották a suttogásukat. Mintha csak a szőlőszemek beszéltek volna: “Már itt vannak! Látjátok a gyűrűket a fülében? Ne menjetek közel! Ha elkapnak, felvisznek a hegyre és megesznek!”

– Köszönöm a segítséget, Tom! Innentől már boldogulok – vette vissza Debora a kosarat – Mondd meg a szüleidnek, hogy üdvözlöm őket!

A farkast elhagyva letértek a kőútról egy keskeny ösvényre, melyet mindkét oldalt magas szőlőtőkék szegélyeztek.

– Debra néni! – futott utánuk kisvártatva Tom. – Azt szeretném kérdezni, hogy felmehetek a kastélyukba Bettyvel játszani?

A párduc szemét elöntötte a könny, hiszen tudta jól, hogy az apró szürke farkas miért nem szeretne hazamenni. – Jaj, Tom, még kérdezned sem kell, hisz tudod, hogy mi mindig szívesen látunk.

– Köszönöm, Debra néni! – ölelte át Tom a párduc derekát, mintha csak a saját anyja volna.

– Az nem kastély, hanem egy ozohar kolostor – javította ki Betty az apja beszédét utánozva. – A Nagy Madár kolostora.

Hirtelen zörögni kezdtek a szőlőlevelek, mintha csak feltámadt volna a szél. A levegő azonban nem mozdult.

– Végre megvagytok! – jelent meg a kövesúton a vascsövet lóbáló rozsomák. – Préda után leselkedtek a városban, he? Ezúttal nem ússzátok meg, rohadt pogányok!

Debora kicsatolta a táskáját és egy pisztolyt húzott elő belőle.

– Ha most azonnal eltűnsz a szemünk elől, talán elfelejtem, amit az előbb mondtál.

A rozsomák egy pillanatra megtorpant, aztán harsány nevetésben tört ki.

– Egy nőstény fegyverrel! Csoda, ha a ravaszt meg tudja húzni!

– Nem szeretnélek megölni, fiam – szólt nyugodtan Debora. – És nem is foglak. De ha még egy lépést teszel, olyan sebet lövök neked, amit egész életedben nyögni fogsz!

A rozsomák nem szólt semmit, csak nevetett tovább, egyre félelmetesebben. A csövet a vállára véve közeledett feléjük. Debora maga mögé vonta a kölyköket és megemelte a pisz- toly kakasát. Ekkor azonban a szőlő közül egy fabunkó kiütötte a mancsából a fegyvert. Egyszeriben egy egész csapat felfegyverkezett állat termett körülöttük.

– Tényleg köztünk járnak, ahogy mondta! Valóban, látom a szemükben a gazságot! Gyerünk, mutassuk meg, hogy legközelebb hol leskelődjenek préda után! – morogták.

A ziháló Tomot egy erős kar kirántotta Debora háta mögül. – Vigyázz, kölyök, mert téged is felfalnak!

– Nyugodj meg, kicsim, nem lesz semmi baj! – csitította Debora a zokogó lányát.

– Rohadt vadászok! Már a kölykeinket sem merjük az utcára engedni miattatok! – lépett elé a rozsomák.

– Nem tettünk semmit! – vicsorgott a párduc, ám lendült a nehéz vascső és könnyűszerrel elroppantotta a térdét. Debora felsikított fájdalmában, lába természetellenes irányba hajlott.

A rozsomák már emelte fegyverét, hogy a másik lábára is lesújtson, ám ekkor egy méltóságteljes, idős mókus jelent meg előttük az ösvényen. Fekete palástot viselt, akár egy pap, ám alatta világi létét hirdette a vasalt ing és a tökéletesre kötött csokornyakkendő.

Karjait felemelve utasította a szitkokat skandáló állatokat. – Földanya nevében, elég legyen! Tegyétek le a fegyvereket!

– De polgármester úr! – nézett rá csodálkozva a rozsomák.

– Azt mondtam, elég! – kiáltott a mókus. – Ti mind Földanya hűséges hívei vagytok, aki nagyon büszke rátok. De az eltévelyedetteket nem bántani és eltiporni kell. Megértéssel és tü- relemmel kell fordulni hozzájuk, hogy lelküket megtisztíthassák a gonosztól. Most pedig menjetek, és ne feledjétek, Földanya figyel titeket!

A tömeg egy csapásra feloszlott, magára hagyva a két párducot és a mókust.

– Köszönjük! – sziszegte Debora a fájdalomtól vicsorogva.

– Ugyan, hisz ez a kötelességem! – szólt a mókus. Közelebb lépett a párduchoz, de nem hajolt le hozzá, hogy felsegítse. – A nevem Aegon Harsch, Morbon polgármestere vagyok. A városlakók nevében elnézést kérek az incidensért, buzgó hívek és néha elragadtatják magukat. Lábra tud állni?

– Nem – egyenesítette ki a párduc a fájdalomtól vicsorogva a lábát, majd a karmával lehasított egy darabot a szoknyája széléből. – Gyorsan, húzzon ki két szőlőkarót és az egyiket törje ketté!

A polgármester arca egy pillanatra megrezzent az utasítás hallatán, ám nyájas mosolyát újra magára öltve a még mindig zokogó Betty felé fordult. – Hallottad anyádat, egy-kettő!

– Megszakadt a szívem a gondolattól, hogy így kell látnom magát – szólt Deborához, egy pillantásra sem méltatta a vastag fa eltörésével próbálkozó kölyköt. – De azt sem mondhatom, hogy a városiaknak nincs igazuk. Maguk pogányok, ráadásul a hitük a gyilkoláson alapszik.

Az ilyennek nincs helye a mai világban és egy olyan hithű város lakói, mint Morbon, nem is fogják magukat sokáig tűrni, hacsak egy befolyásos személy, mint én, nem békíti meg a háborgó lelküket. Csakhogy nekem is van ám lelkiismeretem, amit a pogányok védelme alaposan próbára tesz. Kell valami, ami elcsitítja…

– Jaj, bökje már ki! Mennyi pénzt akar? – vicsorgott továbbra is Debora most már inkább a dühtől, mint a fájdalomtól.

– Ó, hová gondol? – lepődött meg színpadiasan Harsch. – Én nem árulom pénzért a védelmet. Ellenben lelkes műgyűjtő vagyok. Csupán egy szívességet szeretnék kérni a férjétől. Úgy hallottam, hogy sok régi és elfeledett nyelvet ismer. Csak annyit kérek, hogy havonta egyszer fordítson le nekem egy-egy pár oldalas dokumentumot, cserébe úgy járhatnak-kelhetnek becses városomban, ahogy a kedvük tartja.

– Ennyi az egész? – kérdezte meglepetten Debora.

– Csak ennyi – felelte Harsch, majd megfordult és távozott. Ahogy elhaladt mellette, Betty látta a mókus arcára kúszó gonosz vigyort.

illusztráció: Kiss Dorina Hedvig

Rémek között

Egy évtized telt el a polgármesterrel való különös találkozás óta. Az apró párduckölyök ez idő alatt gyönyörű nősténnyé cseperedett. Selymes bundája, mosolya és igéző, szürke szeme bárkit könnyűszerrel megbabonázhatott volna, ám lelkében be nem gyógyuló sebet ejtett a hajdani támadás emléke.

– Bátorság! – fogta le Betty a remegő térdeit. – Sokszor jártál már itt, és nem volt semmi baj. Miért pont most történne bármi?

Egy mély sóhaj után felállt a padról és a morboni piac kapuja felé fordult. – Így van. Miért pont most?

A félelemtől zsibbadtan lelépett az útról és belevetette magát a piac élénk forgatagába. Úgy érezte, mintha víz alatt próbálna levegőt venni. Tagjai szüntelen remegtek, érzékei eltompultak. A szeme sarkába beúszó ijesztő alakok villogó szemekkel bámultak rá, néha még egy-egy lépést is tettnek felé. Hallotta a szavaikat: “Tényleg köztünk jár! Látom a szemében a gazságot! Gyerünk, mutassuk meg, hogy legközelebb hol leskelődjön préda után!” Ám mikor a fejét feléjük kapta, egyszeriben elszállt róluk az árny és visszaváltoztak boltosokká, járóke- lőkké, koldusokká. Végezték a saját dolgukat, nem is néztek a fiatal párducra.

– Csak képzelődsz! – motyogta Betty magában. – Ne fordulj utánuk, még azt hiszik, bolond vagy. Koncentrálj a feladatra és vedd meg végre a tejet!

Megcélzott egy élelmiszerpultot és beállt az előtte kanyargó sorba. Szemével többször vé- gigpásztázta a tömött polcokat, ám sehol sem látta a tejesüveget, amit elkérhetett volna.

– Mi kéne? – fordult Betty felé a boltos.

A párduc nagyon megrémült, tehetetlennek érezte magát. Kérdezze meg, hogy van-e tej, amikor nyilvánvalóan nincs? Valamit pedig válaszolnia kell, hiszen feltartja a sort.

Óráknak tűnő görcsös kínlódás után mindössze egyetlen szót tudott kipréselni magából.

– Bocsánat!

Megfordult, kilépett a sorból és otthagyta a meglepett boltost. Minden egyes lépte egyre gyorsabb lett, míg végül azon kapta magát, hogy céltalanul lohol a bódék között. Lihegve állt meg a piac túlsó végében.

– Csak ennyi sikerült? – dorgálta saját magát. – Megfutamodtál, mikor hozzád szóltak? Mire számítottál, mi történt volna, hogyha megkérdezed, hogy van-e tej és nemmel válaszol? Semmi nem történt volna! Te mégis elfutottál. Most pedig fogod magad, visszamész és meg- kérdezed!

Megfordult és tett egy bizonytalan lépést, ám tagjai mintha nem akartak volna engedelmeskedni.

– Gyáva! – morgott magában.

Az utolsó megfelelő bolt egy régi téglaépület előterében volt berendezve. A pult mögött álló vén kecske felkapta a fejét az ajtócsengő hangjára, ám a párduc láttán arca nyomban elkomorult. Tiltakozón emelte maga elé az újságját.

– Elnézést! – köszörülte a párduc a torkát. – Csak azt szeretném megkérdezni, hogy árulnak-e itt tejet?

– “Árulnak-e itt tejet?” – ismételte gúnyosan a boltos. – Még egy kecske sem mekeg ennyire. Igen, árulunk tejet, de a feleségem nem szolgál ki vadászokat!

Betty tagjai mintha megkövültek volna, gyomra összerándult. – Nem vagyok vadász!

– Ó, dehogyis nem! – csapta le a kecske az újságot. – Ti ott fent a hegyen mind azok vagytok! Az őseid az én őseimet rángatták fel a kereskedőútról a templomotokba, ahol kifosztották és felfalták őket.

– Az Ozoharok már legalább ezer éve nem csinálnak ilyet! – vágott vissza Betty szinte sírva.

– Az egész rohadt pogány hitetek ezen alapszik! – emelte fel a kecske a hangját. – Látni a szemetekben a vérszomjat. Az ilyesmi nem kopik ki a családotokból. Az utóbbi időkben sokak figyelme a hegyetek felé szegeződött, kislányom. Állatok tűntek el nyomtalanul, mind növényevő. Fogadni mernék rá, hogy az egyikük megcsonkolt teste most is az oltárotokon fekszik!

Újra szólt az ajtócsengő, egy magas, jó kiállású hópárduc hím lépett az üzletbe, és letette az ajtó mellé barna utazóbőröndjét. Szépen vasalt inget és nyakkendőt viselt, egyik fülében aranygyűrűk voltak, akárcsak Bettynek, a másik viszont csonkán fityegett. Szürke szemeit szúrósan meresztette a boltosra.

– Szép napot! – köszönt, mintha pusztán csak betévedt volna az üzletbe, ám hangszíne el- árulta, hogy hallotta a kecske szavait. – Van valami probléma?

– Nahát, még egy Agat! – emelte fel a kecske az újságot, hangja rosszul leplezett rémülettől remegett. – Figyelmeztetlek titeket, ha most elvisztek, a nejem titeket fog hibáztatni!

A hím magabiztosan a pultra könyökölt, orra szinte hozzáért az újsághoz. – Ne aggódjon, most nem fáj a fogunk a kecskehúsra. Ha a további megjegyzéseket mellőzve odaadja a hú- gomnak, amit kért, már távozunk is.

Halk káromkodás hallatszott a papír túloldaláról, majd a kecske levette a polcról a tejet és beütötte az árát a kasszába.

– Bocsánat, de úgy látom, kétszeresen számolta az árat – szólt félénken Betty.

A bátyja mintha meg sem hallotta volna, mosolyogva dobott a pultra három koronát a két koronára emelt egy korona árú tejért, és ígéretéhez tartva magát kivezette Bettyt a boltból.

– Miért járkálsz egyedül a városban? – ragadta meg a hím a vállát. – Bajod eshetett volna! Betty belenézett a szürke szempárba, majd boldogan bátyja nyakába ugrott.

– Gary!

– Jól van, jól van. – hámozta le magáról a hím mosolyogva.

– Nem azt mondtad, hogy csak ősszel tudsz hazajönni? – kérdezte Betty.

– Akadt egy kis dolgom a városban, és ha már itt vagyok, gondoltam megmentelek attól a bolond vén fűrágótól.

– Gyere, legalább köszönj be anyáéknak! – ragadta meg Betty a mancsát. – Biztos örülni fognak neked.

– Ne aggódj, nem sietek vissza, egy-két napot terveztem maradni. Csak beugrottam a pi- acra egy kis macskamentáért.

– Tavaly azt mondtad, hogy leszoktál!

– Úgy is volt, de azóta történt egy-két dolog. Szükségem van rá, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni.

– Mi az? Rájöttek a munkahelyeden, hogy kirúgtak az akadémiáról? – szúrt oda sunyi vigyorral Betty.

– Ha még csak az lenne – sóhajtott búsan Gary. – Mások gyógyítására és az elme megérté- sére szenteltem az egész életemet, ám egyre nagyobb kamatja van a kutatásaimra kapott pénznek. Szörnyű dolgokat követelnek tőlem. De nem hagyhatom cserben azokat, akiknek az életét a kutatásaim megmenthetik.

Gondolataiból kikeveredve, szomorúan nézett húgára. Betty a hallottaktól meghökkenve, szótlanul sétált mellette.

– Már ezerszer elmondtam: nem csaptak ki, én hagytam ott az akadémiát – váltott gyorsan témát, hogy Bettyt felvidítsa. – Az ott tanító kóklelrektől legfeljebb változatos kínzási módszereket lehet tanulni.

– Úgy gondolod, hogy okosabb vagy a professzoroknál?

– Az elme működéséről ők sem és én sem tudunk szinte semmit. A különbség az, hogy míg ők a sötét foltokat vallásos mesékkel és feltételezésekkel töltik ki, én vállalom a tudásomat és igyekezek bővíteni azt.

– Ahogy apa szokta mondani: csak azt tudjuk, hogy nem tudunk semmit – bólintott Betty.

– És még mindig nem tudom azt sem, hogy miért jöttél egyedül a városba – nézett rá Gary szúrós szemmel.

– Csak ezt vettem – lóbálta Betty a tejesüveget.

– Annyira megszomjaztál a tejre, hogy nem tudtad megvárni, a bevásárlást?

Betty megadóan lesütötte a fejét.

– Jó, igazából azért jöttem, hogy a városiak között lehessek. Próbálom legyőzni a félelmemet, mert tudom, hogy butaság. A morboniak legnagyobb része rendes velem, vagy nem is figyel rám, engem mégis rettegés tölt el, ha közöttük vagyok.

– Tökéletesen megértelek – nyugtatta Gary. – De akkor is azt mondom, hogy ne egyedül járkálj, hiszen a félelmeid egyáltalán nem alaptalanok, mint ahogy az előbb láthattad. Folyamatosan veszélyt érzel, ám próbálod elnyomni a félelmet. Így meg éppen túlzottan vakmerő leszel és nem veszed észre, ha tényleg bajban vagy.

– Szeretnék barátkozni, Gary! Beszélgetni másokkal, ismeretségeket kötni. És az egyetlen, aki ebben megakadályoz, az én magam vagyok. Olyan unalmas ott fent a kolostorban! Ha el- utazhatnék és olyanok között élhetnék, akik nem ismernek, talán nem félnék közéjük menni. De tudom, hogy apáék sosem engednének el.

– Fontos feladatot szánnak neked – nézett Gary a házak közül elő-előbukkanó hegycsúcsra.

– Azt a feladatot neked szánták, hiszen te vagy az elsőszülött – szólt komoran Betty a sok régi veszekedésre emlékezve. – De te úgy döntöttél, hogy más életet akarsz, mint amit elrendeltek neked. És emiatt én már nem dönthetek.

– Te sem vagy lemaradva semmiről – veregette meg Gary a vállát. – Apa is vándorútra indult, miután főpap lett. És akár azt is mondhatod majd, hogy a Nagy Madarat azon túl csak idilli tengerparton, úszkálással és szörfözéssel lehet tisztelni. Ki tudja, lehet, hogy még új híveket is szereznél és nem a mi családunk lenne az utolsó.

Az ősi oltár utolsó pillérei

Két órányi fullasztó hegymászás után végre eléjük tárult az Ozohar kolostor ősi, tiszteletet parancsoló alakja. Az épület a hegy déli oldalából szökő kőpárkányon állt, egyik fala a hegy- oldalnak támaszkodott, a másik a mélységbe tekintett. Bástyás kőfal védte az évszázadok veszedelmeitől, ám a kaput már nemzedékek óta nem eresztették le, talán nem is volt a helyén. A belső épület területét egy fából készült toldás növelte, az udvaron pedig egy istálló bújt meg. Ezeket láthatóan sokkal később állították, mint az ősi kőfalakat.

Egy lövés dörrent az udvaron, mikor Betty és Gary a kapu alá értek. A karó tetejéről törötten hullott le egy agyagdarab, közben Debora már a következő célpontra emelte puskájának csövét.

– Figyelj, anya! – kiáltott Betty, és egy kavicsot dobott a levegőbe.

Debora felé pillantott, a magasba kapta az irányzékot és lőtt. A kavics darabokra robbant, a lehulló törmelék halk dallamot játszott a célpontnak kihelyezett üvegeken és cserepeken.

– Ni csak, hát hazarepült a madárka! Már megint a városban kószáltál? – puskája csövével fellökte széles kalapja karimáját, így meglátta a Betty mögül leselkedő Garyt.

– Kisfiam! – ugrott a párducnak.

– Szia, anya! – üdvözölte Gary, miközben menekülni próbált az erős szorításból. – Hogy van a lábad?

– Már sokkal jobban, a gyógyszered megtette a hatását. Még mankó sem kell!

– De azért ne erőltesd nagyon, ez csak a fájdalmat enyhíti. – fogyott el Gary levegője.

Debora elengedte, majd megigazította az inge gallérját. – Csont és bőr vagy, fiam! Nincs tán valami baj?

– Elég nehéz időszakon megyek keresztül – felelte Gary. – De meg tudom oldani, ne aggódj.

– És mit műveltél a füleddel? Nem kellett volna kivágnod a gyűrűket, apád csak mérgében mondta, amit mondott.

Gary óvatosan kitapintotta a csúnya heget. – Csak félmunkát tudtam végezni, a másik fülemre egy csepp erőm sem maradt. Hidd el, rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában.

– Ozohar vagy, a Nagy Madár oltalmaz, bármerre sodor az élet – ráncolta a homlokát De- bora. – Nem számít, hogy mit hiszel, vagy hogy mások mit mondanak neked.

Horkantásba fulladó kiáltás hallatszott a hátuk mögül. Az épület sarkánál egy torz alak jelent meg és sebesen megindult Bettyék felé. Görnyedten futott, néha első mancsaival is lökve magát. Ruhái csak lógtak hosszú, csontos végtagjain, vitorlákként lobogtak utána. Egyik szemhéját durva varrat zárta össze, ép szemét gyorsan kapkodta egyik párducról a másikra.

– Ez meg micsoda? – hőkölt hátra Gary.

A lény megállt Betty előtt és vihogó, röfögő hangok kíséretében mancsait a nőstény vállára tette, mintha át akarná ölelni.

– Nem micsoda, hanem kicsoda – javította ki Debora. – A neve Allan Poch, de otthon csak Félszeműnek hívták. Ő a testvérem. És a ti nagybátyátok.

– A testvéred? – kérdezte Gary, miközben az őt szaglászó lény apró szemét figyelte.

– Jó, csak a féltestvérem. A nagymamátoknak hajdanán volt egy róka szeretője, ő lehetett Allan apja. A nagyapátok rajtakapta őket az istállóban, azóta nem láttuk a rókát. Bár ahogy aput ismerem, valószínűleg agyonütötte és elásta valahol a pusztában – nevetett Debora. – Nem maradhatott az üres tanyán, nem tud magáról gondoskodni.

– Még sosem láttam ilyen rossz állapotú és mégis ilyen idős korcsot – jegyezte meg Gary.

– Írnotok kellett volna róla, könnyen bejuttathattam volna egy, az ilyen eseteknek létesült otthonba.

– Még mit nem! – hördült fel Debora. – Ő is a család tagja, akárcsak te! Nem fogom be – dugni egy kórházba! Ki tudja, mit csinálnának ott vele?

– Képzett ápolók segítenének neki teljesebb életet élni – válaszolt Gary. – Nézz csak rá! Láthatóan alig eszik és irritálják a ruhák. Bármennyire szereted, vagy tekinted családtagnak, ő egy korcs, akinek egyéni igényei vannak! Arról nem is beszélve, hogy nem szabad egy kor csot háznál tartani, rendőrségi ügy lehet belőle, ha ez kiderül.

– De nem derül ki. Ugye? – nézett Debora szúrós szemmel a fiára. – Menjetek be apátokhoz, nekem most dolgom van. Segítek a testvéremnek, ahogy egy családban illik.

A kolostor belseje leginkább egy ősi, elhagyott város érzetét keltette. Egymást követték a sötét, poros szobák és termek, melyek már évszázadok, talán egy évezred óta üresen álltak.

Gary tűnődve nézte a vastag pókhálókat.

– Még mindig nehezen tudom elképzelni, hogy százak éltek itt hajdanán.

– Nem szeretem ezt az ürességet. Olyan unalmas. De addig nem fognak új hívek érkezni, míg vadászoknak hisznek bennünket – hajtotta le a fejét Betty. – Főpapként apának kellene tisztáznia a családunkat és az egész vallást, de tudod, hogy ő milyen. Úgy érzi, nincs mit bizonyítania és inkább bezárkózott a kolostorba.

A hosszú séta után véget ért a sötét folyosó, és egy nehéz ajtón át kiléptek a szabadba. Földöntúli látvány tárult a szemük elé: a kolostor merészen tekintett a mélységes szakadékba, mely aztán egy völgybe torkollt. Szinte egyenesen nyúlt kelet felé az egész hegységen keresztül, mintha a hegyek engedelmesen elhúzódtak volna a felkelő nap sugarainak útjából. A horizonton az óceán kék habja keveredett az éggel.

A szakadék fölött, az összes közül a legkiállóbb meredélyen kilenc szikla állt szabályos körben, rajtuk mindenféle ősi szimbólumok. Az ötödik kövön, mely pontosan keletnek fordult, egy rés vezette a felkelő nap sugarait a kör közepén lévő asztalra. A sziklákon és a kolostor tetején már gyülekeztek a madarak, hogy a párducok elvonulása után az asztalra áldozat gyanánt helyezett kenyeret és húst a Nagy Madár nevében elfogyasszák.

A szentély előtt egy idős hópárduc térdelt az Ozoharok fehér csuhájában. Bár foltjai fakók, bőre ráncos volt, jelenléte mégis erőt, egy ősi istenség pártfogását sugározta.
Betty és Gary csendesen mögé léptek és letérdeltek, hogy leróják tiszteletüket.

– Miért térdelsz, Gary? – kérdezte halkan az idős párduc. – A Nagy Madár csak az Ozoharoktól vár alázatot.

– A hitemet nem hagytam el, apa! – mordult fel Gary.

Az öreg Betty felé fordult, meg sem hallva a fia válaszát.

– Elkészültél a fordítással, az anatómia leckével és a hittannal, mielőtt lementél a városba?

– Nem szabadott volna egyedül elengedni, hisz tudjátok, milyen veszélyes odalent! – vágott közbe Gary.

– Nem is engedtük el.

– Mindent megcsináltam úgy, ahogy kérted – válaszolt Betty. – Lefordítottam azt a régi levelet, tanulmányoztam a sötétagy és a beszéd kapcsolatáról szóló fejezetet.

– És? – vonta fel a szemöldökét az apja.

– És ezredjére is elolvastam a Nagy Madár tanításait – sóhajtott Betty. – De apa, miért kell ennyiszer átrágnom magam rajta? Már nagyon unom, kívülről el tudnám mondani!

– Ahhoz, hogy főpap lehess, nem elég látnod, hogy a betűk milyen szavakká állnak össze a pergamenen, értened is kell, hogy mit jelentenek – szólt ridegen az idős párduc, ám a szája szélén húzódó mosoly elárulta, hogy elégedett a lánya mai munkájával. – Mellesleg Tom vár rád az istállóban. Azt mondta, hátasmadarat szeretne választani magának.

Nyomban felcsillant Betty szeme. A kőasztal mellé tette a tejesüveget, még egyszer meghajolt az oltár előtt és elsietett.