Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A történet főhőse egy félig tündér, félig ember lány, idilli életet él apjával Erdővölgyben.
Azonban egy nem várt látogató teljes káoszba borítja a főszereplő életét, akinek kalandos élete megkezdődik.

TITKOK ÉS BÚVÓHELYEK

1. fejezet

Idegenek

Az előbb még semmi sem sértette az éjszaka világát, de most hangos, kétségbeesett kiáltás sebezte meg a csendet. Aleysia éberen ült fel az ágyában. Sötét volt, ám ő látott mindent az ablak felől beszűrődő halvány derengésben. A kislány kimászott színes, szövött takarója alól az ágy elé terített birkabőrre, és úgy ácsorgott ott mezítláb, hosszú, fehér ingében, és figyelt. Megborzongott a hűvös, nyárvégi éjszakában. A kastélyt betöltötték a szokásos neszek. Alvó emberek nyugodt lélegzetvétele, az ősz fegyvermester horkolása, egerek aprócska lábainak csendes, gyors tipergése, egy macska osonása a kertben, Zsoldos, a hosszú szőrű, foltos juhászkutya szuszogása a nagyterem kandallója előtt, ahová öreg csontjait melegítendő, behúzódott. A nyájra, odakint a legelőn, már a fiai vigyáztak. Aleysia az apjára figyelt, de a báró mélyen aludt a szomszédos hálószobában.

Tudta, hogy nem ébredt fel hiába. Várakozott egy kicsit, aztán elindult. Óvatosan elhaladt a szemközti falnál alvó dajka mellett. Elég nagy volt már, hatéves, de az apja ragaszkodott hozzá, hogy állandó felügyelet alatt legyen. A báró nem szigorúságból, inkább féltésből hozta ezt a rendeletet. Aleysia tudta, hogy hamarosan egyedül lehet, amire már nagyon vágyott. Apja megígérte neki, hogy hétéves korára a dajkát egy komornára cseréli, és annak már nem kell a hálószobában aludnia. Aleysia soha nem félt egyedül, vagy a sötétben, mint más gyerekek. Egy erős tölgyfaláda állt a szobája sarkában, oda igyekezett. Felhajtotta a tetőt, mely zajtalanul nyílt fel. Félretolta a ruhákat és felemelte, majd egy rúddal kitámasztotta a láda alját. Alatta sötét üreg és rövid lépcső rejlett. Több titkos járat is akadt a nagy házban és a kislány mindet ismerte.

Bemászott a ládába, lelépett néhány lépcsőfokon, aztán a láda alját visszaigazította a helyére. Teljes sötétben maradt. Ekkor ismét hallotta a kiáltást. Most már tudta, hogy egy bajba került, rettegő nyest az. A láda alatt először lefelé kellett mennie, aztán balra fordult és kijutott egy keskeny folyosóra, mely a ház hosszában futott végig. Néhol lőrések engedtek be némi holdfényt. Csendesen lépkedve igyekezett a segélykérés irányába. A sarokba csigalépcsőt építettek, amely felvitt egyenesen a padlásra. Az ezüstös fény itt jobban beszűrődött a falat alkotó széles deszkák között. Aleysia hallotta a mocorgást a sarokból. A nyest felnézett a jöttére. Értelmes kis pofáján, sötét gombszemében fájdalom látszott. Csapdaként kirakott hurokba gabalyodott bele, ami most szorosan a hátsó lábába vágott. Vajon ki tehette oda? Alighanem valamelyik szolga rájött, hogy valami állat kószál erre, és megpróbálta megfogni. Most pedig fogalma sincs arról, hogy itt vergődik a csapdában, nyugodtan alszik valahol, talán épp a másik oldalára fordul. Aleysia eleinte nem értette, hogy más emberek miért nem hallják ugyanazt, mint ő. És azt sem tudta, hogy miért nem értik az állatokat.

– Segíts! – nézett fel rá a vergődő jószág. – Kérlek! Segíts! Fáj a lábam és félek! Ez a dolog nem ereszt!

Felemelte a jobb mellső mancsát és bizalommal nézett a kislányra.

– Jól van. Maradj nyugton!

Aleysia leguggolt mellé és kicsi, de ügyes ujjaival türelmesen elkezdte szétszedni a hurkot. A nyest remegett, de nyugton állt, csupán hosszú, loboncos farkát görbítette maga mellé. Barna szőre finom volt és a torkán lévő fehér folttal igazán elegánsan festett. Csupán fél percbe tellett, és a gyerek kiszabadította a jószágot. Ellenállt a késztetésnek, hogy megsimogassa. Tudta, hogy a vadállatok nem szeretik az ilyesmit.

– Köszönöm. Ha bármikor segíthetek, csak szólj. Gyors vagyok…

– Vigyázz máskor – mondta a kislány komolyan. – Légy óvatosabb. Ahol emberek laknak, az nem neked való hely, érted?

– Most már tudom – szuszogott a nyest. – Csak az a sok izgalmas illat… Az egerek például… meg a tollas népek…

A sarokban álmosan mocorgott egy galamb. Aleysia sejtette, hogy ez csábította ide a kis ragadozót, de nem mondta ki. A hálás jószág még egyszer ránézett, aztán megrázta magát és fürgén, hullámzó mozgással végigszaladt a gerendán, annak végénél pedig kibújt a kis ablakon. Aleysia kinézett utána. Denevérek suhantak a holdfényben, éjszakai lepkékre, bogarakra vadászva. A kislány elgyönyörködött könnyed röptükben. Vékony kis cikkantásokat hallott felőlük.

Aleysia lekecmergett a padlásról és visszatért a szobájába. A dajka továbbra is aludt. Reggel mit sem tud majd védence útjáról, ahogy a többiről sem volt fogalma. Néha ugyan csodálkozott a gyerek koszos lábacskáin, de nem törte rajta sokáig a fejét. A kislány visszamászott a nagy ágyba és elégedetten sóhajtott. Hamar elaludt.

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredtek. Aleysiát megmosdatta, szépen megfésülte dajkája, göndör, aranybarna haját hátratűzte két nagy fésűvel és átkötötte egy szalaggal. Bokáig érő, nefelejcskék ruhájában igazán bájosan festett. Belebújt könnyű cipőjébe és leszaladt a nagyterembe, ahol apja ült az asztalnál. A báró sötét nadrágot és finom anyagú, fehér inget viselt, vállig érő haját hátrafésülte. Már végzett a reggelivel, most valami iratot tanulmányozott, a kardja mellette feküdt a fal melletti padon. Mosolyogva nézett a lányára, és ahogy Aleysia hozzáfutott, gyöngéden megölelte.

– Jó reggelt kis kincsem! Hogy aludtál?

– Jól, papa, köszönöm. És te?

– Mint a bunda.

– Hogyan alszik a bunda? – incselkedett vele a kislány.

– Hm. Talán kérdezd meg tőle – kacsintott rá az apja.

Aleysia kuncogott, és elégedetten felült az egyik magas székre, aztán szétnézett az asztalon. Volt ott mindenféle finomság, friss kalács, lepény, vaj, sonka, apró nyári körte és tej nagy kancsóban. A szolgálólány már oda is lépett mellé és telitöltötte egyszerű ezüstkupáját az aznap reggel fejt, édesen, fehéren csorduló tejjel. A lányka vett egy szelet kalácsot és megvajazta. Apja szeretettel figyelte, hogyan harap jóízűen az ételbe. Visszafogottan, egyszerűen élt, nem kereste a különleges ínyencségeket, nem hordott hivalkodó ruhákat, és sok időt töltött a gyermekével. Aleysia nem ismerhette az édesanyját, Nalmer pedig nem keresett új asszonyt. Ha lettek volna rokonai, talán zaklatják, hogy házasodjon meg újra, de nem voltak, így hát kettesben éltek a lányával.

A vár és benne a kényelmes, emeletes ház dimbes-dombos táj rejtekében állt és szinte körülölelték a környező zöld erdők. Erdővölgy volt a birtok neve és ez teljesen illett is rá. A báró uradalmához tartozó kis falvak lakói szántottak, vetettek a domboldalak keskeny telkein, amelyeket szorgos munkával tettek termővé, teheneket, nyulakat és néhány baromfit tartottak a ház körül. Patak több is volt, friss vizet és halakat kínálva, mindenki el tudta látni magát, a báró pedig csupán a termés tizedét kívánta adóképpen. Nyugalomban éltek, mindössze egyetlen út vezetett a főváros felé. Erdővölgyön nem jártak keresztül utazók, és csak alkalmanként tévedt ide egy-egy kereskedő. Nalmer maga nem fordult meg a királyi udvarban már évek óta.

Ekkor Zsoldos feltápászkodott a kandalló elől. A báró rápillantott és vágott egy darabot a sonkából az öreg kutyának, mivel azt gondolta, az megéhezett. De Zsoldos kifelé figyelt. Aleysia abbahagyta a rágást. Lódobogást hallott. Idegen lovak rúgtattak be az udvarra. A kutya ugatni kezdett és felborzolódott a szőre. Aleysia tisztán érezte a nyugtalanságot és valami erős indulatot. Apjára nézett. A báró letette az iratot, és a kardja után nyúlt.

– Jól van, Zsoldos, csend legyen – szólt rá az öreg kutyára.

Zsoldos ránézett, engedelmesen abbahagyta az ugatást, de morogva állt a helyén továbbra is. A várnagy, egy erős, középkorú, szakállas férfi lépett be aggodalmas arccal.

– Uram, a király emberei…

Magas, sovány, sötét ruhás férfi jelent meg az ajtóban, és félretolta a várnagyot az útból. A szája mellett húzódó sebhelytől az arckifejezése keserűvé és félelmetessé vált. Volt valami vibráló indulat körülötte, amitől a kislány gyomra összeszorult. Egy csapat katona tódult be mögötte. A királyi egyenruhát viselték, fekete nadrágot, sáfrányszínű zekét, fényes mellvértet, rövid, fekete köpönyeget. Nem köszöntötték a ház urát.

A báró már állt a nagy asztal mögött, most megkerülte, és büszkén a betolakodó elé lépett.

– Ki vagy uram, és mit jelentsen ez a korai látogatás?

Az idegen nem ijedt meg. Felszegte a fejét.

– A nevem Vrohent. Őfelsége a király, Thuered parancsát hozom, az ő kancellárja vagyok és Lápvidék bárója. A parancs úgy szól, hogy az országában lakó minden főnemesnek – így tenéked is – kötelező egy családtagját az udvarba küldenie, a király melletti személyes szolgálatra. A parancs erre a családra nézvést a mai naptól érvényes. A többi bárónak ez év végéig kell eleget tenni a követelésnek. Úgy tudom, van egy leányod, sőt, ha nem tévedek, itt ül melletted, igaz?

Mosolytalan pillantást vetett a kislányra.

– Nem hallottam erről a parancsról – mondta Nalmer.

– Sok mindenről nem hallottál, uram, itt a világ végén. A dolgok változnak.

A báró anélkül, hogy hátranézett volna, rászólt Aleysiára:

– Menj fel a szobádba, gyermek!

Ritkán beszélt hozzá ilyen határozottan. Aleysia pontosan érezte a hangjában a feszültséget, sőt, valami többet is. Az idegen veszélyt hozott a házba. Tudta, hogy nincs értelme tiltakozni. Leugrott a székéből és a lépcső felé indult.

– Nem ajánlom, hogy ellenszegülj, báró! – reccsent Vrohent kellemetlen hangja. – Jobb, ha tudod, hogy mindenképpen elvisszük a lányt. Katonák!

Két fickó már ugrott, hogy megfogja a gyereket, a báró azonban egy gyors mozdulattal kivonta kardját és elébük vágott.

– Fuss, Aleysia – szólt hátra.

A kislány rémülten szedte a lábát felfelé.

– Elfogni! – parancsolta Vrohent. – Ellenszegül a királyi parancsnak!

Zsoldos végig ott állt morogva a kandalló előtt, most sajgó csontjait feledve nekiugrott Vrohentnek. A kancellár lerázta magáról a tompa fogú, öreg kutyát és belerúgott. Ahogy Zsoldos megpróbált feltápászkodni, Vrohent odahajolt és tőrével elvágta a torkát. Nalmer felhördült. A katonák először megtorpantak, aztán valamennyien kardot rántottak. Az ajtóban álló várnagy az őrökért kiáltozott.

– Ide mindenki! Védjük meg az uraságot!

Talán tucatnyi fegyveres vigyázott a várra, szükségtelen volt többet tartani, hiszen békeidőket éltek, ezek most rohanvást jöttek.

– Nem jutok élve a kezedre! – jelentette ki a báró. – Nem adom a lányomat, és nem viszel a gyilkos királyod elébe!

– Így is jó, Nalmer – mosolyodott el farkasvigyorral Vrohent. – Öljétek meg a felségsértő árulót!

Vrohent kisebb seregnyi kísérettel utazott. Talán huszonöt embere maradt az udvaron, nyolc vette körül idebent, a nagyteremben. Nalmer embereinek felét már odakint levágták, hiába küzdöttek, alig néhány jutott be a terembe.

Nalmer báró remek vívó hírében állt, és a híresztelés nem túlzott. Erős volt és hajlékony, egymás után küldte pokolra a király katonáit. A várnagy közben átvágta magát a gyűrűn és egyenesen Vrohentre támadt, aki eddig csupán irányította az eseményeket. A kancellár néhány védekező mozdulat után kihátrált a csatából és csak figyelt, mint kígyó az avarban. A várnagy engedte odébb lépni, az volt a célja, hogy gazdája mellett lehessen. Nalmer úgy mozgott, mintha a hátán is lenne szeme. Felugrott az első lépcsőfokra, szúrt, vágott, jobbra fordult, majd visszaperdült, a katonák eleinte nem bírták megsebezni. Aztán az egyik fickó megvágta a báró bal vállát. Vörös vérpatak csordult a fehér ingen. A támadók felhördültek és újult erővel rohamozták meg a sebesültet.

A várnagy odaért hozzá, s így, egymás mellett, megvadult oroszlánokként küzdöttek az életükért. Mivel azonban a támadás hirtelen, saját otthonukban érte őket, páncélt nem viseltek, nem úgy, mint a katonák, akik egyre többen áradtak befelé. Az első sebesülés után a második, majd a harmadik érte őket. Vadul osztogatták a csapásokat, de kezdtek fáradni, és egyre több sebből véreztek. Nyolc-tíz ellenfél jutott mindkettejükre, folyamatos támadásukat egyre nehezebb volt visszaverni. Az illatos füvekkel felhintett fapadló már iszamós volt a vértől. Vrohent elégedetten látta, ahogy a túlerő legyűri előbb a várnagyot, aki elcsúszott egy vértócsában, aztán a bárót is, aki kétségbeesetten igyekezett talpon maradni, de végül térdre rogyott, majd több halálos seb terhe alatt elvágódott, akár egy kivágott fenyőfa.

– Eredjetek! Hozzátok le a lányt! De élve! – parancsolt rájuk a kancellár.

Nalmer báró haldokolva, iszonyú erőfeszítéssel megpróbált feltápászkodni és elébük állni, de fájdalmas kiáltással visszahanyatlott. Utolsó erejét összeszedve kiáltani akart a lányának.

– Aleysia – suttogta – menekülj!

Odafentről a dajka sikoltása, egy tál csattanása hallatszott. Aztán kiabálás, az ajtó betörésének durva hangja. Végül visszajöttek a katonák.

– Nagyságos uram, nem találjuk. Eltűnt.

Vrohent bosszúsan köpött egyet. Tudta, hogy a király őt fogja felelősségre vonni. Eddig jól alakult minden. A báró ellenállt és meghalt, ahogyan eltervezte. De a kölyke meglépett és ez dühítette. Hiszen csak egy ostoba, rettegő kislány. Fogalma sincs, mi történik körülötte.

– Ugyan már! A kölyök fél és elbújt. Nézzetek az ágy alá! Találjátok meg!

Valami eszébe jutott:

– A dajka! Majd a szolgáló megmondja, hová lett!

Az egyik katona lenézett a földön heverő, több sebből vérző testre, a csizmájával átfordította.

– Nemigen mond semmit, nagyságos báró úr, meghalt…

Vrohent káromkodott dühében. A király katonái szétszéledtek, hogy átkutassák a házat. Lépteik végigdobogtak a lépcsőkön és a folyosókon. Benyitottak a szobákba, benéztek az ágyak alá és a nagy ruhásládák mélyére, szétszórták a holmikat és felhasogatták a függönyöket.

2. fejezet

Menekülés

Aleysia rémülten rohant fel az emeletre. Nem tudta, miért jöttek a király emberei, de biztos volt benne, hogy rossz szándékkal. Édesapja nem küldte volna fel, ha nincs nagy veszélyben. Lentről felhallatszott a szóváltás, majd a csata szörnyű hangjai, a kiáltások, hörgések, fegyvercsattogás, lábdobogás. Szívből remélte, hogy apja, aki a legbátrabb, legügyesebb harcos azok közül, akiket csak ismer, aki idehaza bárkit legyőzött vívásban, úrrá lesz a helyzeten és egyszer csak utána jön és karjába zárja. Ösztöne azonban azt súgta, hogy meneküljön. Ha minden jóra fordul, még mindig előbújhat a rejtekhelyéről.

Benyitott a szobába. A dajka ott rendezkedett, mindkét ágyat bevetette és letakarta színes szövetekkel, aztán karjára vette a törlőkendőt és éppen a mosdótál után nyúlt.

– Mi történt, kincsem? – kérdezte a kislánytól. – Miért nem reggelizel? Mintha idegen hangokat hallottam volna.

– Igen, idegenek jöttek. Rossz emberek, és a papám felküldött – válaszolt a lányka. – Kardot rántott…

A dajka ijedten megtorpant, aztán indult kifelé.

– Szentséges Ég! Maradj itt szívecském, megnézem, mi történik. Reteszeld el az ajtót, és csak nekem vagy édesatyádnak nyisd ki! Megértetted?

Nehézkesen fordult ki az ajtón, kezében a mosdótállal. Aleysia remegő kézzel rátolta a reteszt, aztán gyorsan körülnézett a szobában. A zsebébe rejtette azt a tenyérnyi kis szőrpamacsot, amit Mucónak hívott, és amivel aludni szokott. Bebújt a ládába és egy perc múlva már a sötét rejtekfolyosón lapult. Itt hallotta meg apja suttogását. Abban a pillanatban teljes bizonyossággal tudta, hogy a báró halálán van. A szájába tömte az ujjait, hogy ne sikoltson. Legszívesebben visszarohant volna, de végül – félig vakon a könnyektől – tovább botorkált a félhomályban. Emlékezett, hogy a hátsó falnál jobbra nyílik egy titkos alagút, mely átvezet a várfal alatt, ki az erdőbe. Hallotta a dajka sikolyát, Vrohent parancsait, a kutakodó katonák hangjait. Összeszedte minden erejét, és ment, egyre távolabb kerülve az apjától és egész eddigi életétől.

Csak órák múltán hagytak fel a kereséssel.

– Mindegy, túsznak már úgysem jó, hiszen árva – köpte a szavakat Vrohent. – Gyújtsátok fel a kócerájt! Ha elbújt, legfeljebb bent ég.

– De hiszen csak egy kislány, uram – próbálkozott az egyik embere tétován.

A kancellár szúrósan nézett rá.

– Egy áruló, egy felségsértő lánya, te ostoba! – förmedt rá. – Az ilyeneknek írmagja se maradjon!

– A sebesültekkel mi legyen, uram? – kérdezte egy másik.

Vrohent elhúzta a száját.

– Semmi. Majd meghalnak.

Kifelé indult az udvarra, ahol néhány halott vagy haldokló cseléd hevert. Felült a lovára és lassan kilovagolt a nagykapun át az erdei útra. Mögötte magasra csaptak a lángok. A király emberei hosszú sorban követték őt.

Így halt meg Nalmer, Erdővölgy bárója, a várnagya, a katonái, és a cselédei közül azok, akik mellette küzdöttek vagy csupán nem bírtak elmenekülni a gyilkosok és erőszaktevők elől. De Aleysia élt.

A hosszú titkos alagút a Csörgő-patak partján ért véget. A kijárata úgy festett, mint egy régi borzvár. A kislány csak négykézláb fért ki rajta. Levánszorgott a partra és ivott, aztán megmosta az arcát és a szemét, mely dagadt volt a könnyektől. Összekuporodott egy bokor alatt és sírt. Hallotta a távoli kiáltozást és az elszabaduló tűz hangját, ahogy harsogva belekap a fába. Tudta, hogy az otthona ég. A volt otthona. A lépcső, amelynek az alján az apja kardot rántott. Az ő erős apja…

Fogalma sem volt, hová mehetne. Ült hát és nézte a halkan csobogó patakot, a lombok sötét árnyékát a vízen, és sírt. Egy apró, remegő bajszú cickány megszimatolta, aztán elszaladt. Halak ezüstös oldala villant a vízben. A fű közt nyíló apró szirmú, fehér virágok fölött méhek zümmögtek, lepkék libbentek. Kék szitakötő szállt a karjára, kicsit megpihent, majd elcikázott a keskeny part fölött. Aleysia gyászában nem látta és nem hallotta őket. Eltelt a nap, későre járt. A kislány fázott, reszketni kezdett. Éhséget érzett, ettől a félbehagyott reggelire gondolt, és ismét belemart a fájdalom, ahogy a báró mosolya jutott az eszébe. Az édesapja utolsó mosolya neki szólt. Mint ahogyan az utolsó szavai is.

Valami történt, amiről neki nincs tudomása. A király katonái voltak. Thuered a neve, néhányszor hallotta emlegetni. Meg a régi királyt is, akiről azt mondogatták, hogy jó ember volt. Aztán az meghalt, talán megbetegedett, vagy mert nagyon öreg volt már… Ez az új király pedig megharagudott az apjára és őrá is. De vajon miért? Biztosan tévedés az egész. Hiszen az apja nem járt a királynál az utóbbi időben, nem találkoztak. Nalmer csak otthon ült, az erdőt járta, lovagolt, néha vadászott, mint ahogy tavaly is. Egy nagy hímpárduc jött le a hegyekből és rákapott a jószágra, hiszen könnyebb zsákmány egy kövér juhocska, mint valami fürge lábú zerge a sziklákon. A juhászkutyákat könnyen elintézte, az emberek dühösek voltak rá, és féltek tőle. Féltették a gyermekeket és ők maguk sem mertek egyedül kijárni, így aztán megkérték a bárót, hogy segítsen rajtuk. Nalmer fogta az íját, és egy holdvilágos éjszakán lesbe ült a karám mellett. Elpusztította a párducot, és a faluba visszatért a nyugalom.

A kislány arra gondolt, a közeli falu lakói bizonyára segítenek majd rajta. Hiszen mindig örömmel köszöntötték őket, ha közéjük látogattak, hálásak voltak az apjának. Elindult lefelé a völgybe, a patakot követve. Hamar rátalált egy ösvényre, azon haladt tovább. Egy idő után étel-, füst-, állat- és emberszag keveredett a tiszta levegőbe. Megérkezett a faluba. A szélső ház körül rendes pitvart látott, a kötélen néhány ruhadarab száradt. A baromfiak halkan kotyogva már elültek az ólban, tehénbőgés hallatszott az alacsony istállóból. Esti fejés ideje volt. Egy asszony teli sajtárral lépett ki az épületből. A lányka feléje indult. A küszöb mellől nagy, foltos szőrű kutya emelkedett fel, ugatott néhányat, inkább csak jelzés gyanánt, de nem bántotta a gyereket.

– Kérem – szólította meg Aleysia az asszonyt. – Kérem, segítene rajtam?

A nő megállt az udvaron, felé fordult és végigmérte. Felismerte benne az uraság lánykáját. Majdnem elejtette a sajtárt meglepetésében. A szomszédokkal már suttogtak arról, hogy valamit elkövethetett a báró, mert a király katonái felgyújtották a várat és kegyetlenül lemészárolták az embereit, végül őt magát is. Néhány falubeli rokona fent szolgált a bárónál, azok most a házakba húzódva virrasztottak gyászukban. Bár az idegenek már elmentek, a félelem még a levegőben gomolygott, mint valami ocsmány, sötét köd.

– Te vagy az kisasszonkám? – álmélkodott. – Ki gondúta vóna, hogy életben vagy?! Ennyi borzasztóság… Jer befelé, szaporán…

Beterelte a gyereket a házba, ahol a tűzhely parazsa világított, gyorsan letette a sajtárt és merített belőle egy csuporba.

– Igyék, angyalom… Hozok mindjárt egy kis lepényt is.

– Én is… – hallatszott egy vékony hangocska mellette. – Adjá’ nekem is…

Háromévesforma lányka bámult rá, meg a tejre.

– Mingyán… – simogatta meg az asszony a kicsi fejét. – Elébb a vendég.

Aleysia elvette az egyszerű csuprot és belekortyolt, de felkavarodott a gyomra a langyos tejtől. A lepényből evett pár falatot. Hirtelen nagyon álmosnak érezte magát. Az asszony adott a lányának is, aztán elgondolkodva tett-vett körülöttük. Látta, milyen kimerült a jövevény, majd lefordul a zsámolyról, amin ül.

– Odafel a padláson elalhatik, kedves. Van friss széna, csak menjen fel, oszt aludjék.

A gyerek felkapaszkodott a létrán. Finom, frissen kaszált, szárított fű illata töltötte be a levegőt. A sarokban valahol egér motoszkált. Az apró ablakon alkonyati fény szűrődött be. Aleysia ledőlt a szénára és zaklatott álomba merült.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mikor hangok hallatszottak odalentről. Két férfi és az asszony beszélgetett.

– ’Iszen csak egy lyányka – mondta éppen a fiatalabb férfi. – Ellakhatna itten a miénkkel.

Odanézett a sarokba, ahol a gyerek aludt szalmazsákján, egy könnyű takaró alatt.

– Nem úgy van a’ – ellenkezett az asszony. – Mindenki felismerné, tudják, kicsoda. Egy faluban nincs titok. Tán beárulnának minket. Aztán egyszer csak idecsődűnének a király katonái, oszt minket is legyilkolnának. Szegény báró urunk most mán nem véd meg minket, nem fog segíteni… Elveszett a tisztesség meg az igazság mifelénk. Tán felgyútanák a mi házunkat is, a lyánykát meg elvinnék. Én nem fogom itten bújtatni, az bizonyos.

– De ’iszen már bújtatod – mondta az idősebbik férfi. – Odafel alszik a padláson.

– Csak enni adtam, meg hagytam, hogy elvackoljon – rándított egyet a vállán a nő. – A báró mindig jó volt hozzánk, aszonta, mindenkinek köll segíteni.

– Te mit gondúsz a dologrul, apám? – kérdezte a fiatalabb ember. – Többet láttál mán, mint mink.

Az öreg megvakarta a fejét.

– Aszondom, föl köllene adni a királynak. Bajunk lehetne, ha nem tennénk. Ha meg bevisszük neki, talán még meg is jutalmaz minket. ’Iszen keresték. Valamért köll nekik az a gyerek.

Az asszony a férjére nézett. A kezét tördelte.

– Nem is tudom… Ezeknek a gyilkosoknak nem adnám, de a király csak nem bántaná… Új tető köllene a házra. Meg vehetnénk még egy tehenet. Talán kettőt is.
A fiatalabbik férfi haragosan nézett rá.

– Ugyan mit okoskodsz? Még nem láttunk semmiféle jutalmat. Lehet, hogy csak levágnák ezt a kicsikét, oszt még minket is, hogy minek ártjuk bele magunkat. Nem jó dolog a kapzsiság, asszony, meghozza a bajt mindég!

– Itt van a baj, fönn aluszik a szénában – morogta az asszony. – Nem én hívtam ide, csak úgy begyütt az udvarra. Hát csak nem kergethettem el… De most aztán nézhetjük magunkat.

Aleysia felült a szénában. Hát bajnak jött ő ide? Rosszat hozni a házra? Akár úgy döntenek, hogy elviszik a királyhoz, akár nem, el kell mennie innét. Négykézláb, csendesen a létrához mászott. Leóvakodott, és búcsú nélkül elfutott a háztól. Az erdő mélyén körülölelte a sötétség, nem tudta, merre menjen. Megállt és figyelt. A fák ágait csendesen ingatta a szél, mindenfelé állatok motoszkáltak. Egy bagoly suhant el fölötte hangtalanul, mintha a tollai nem is érintenék a levegőt. Csak a mozgásra kapta oda a fejét.

– Bagoly, te sokfelé jársz. Nem tudsz egy helyet, ahol elbújhatnék? – szólt oda neki.

A bagoly leült egy ágra. Karmai között tartotta zsákmányát, egy kövér, elnyaklott mezei egeret. Óvatosan megigazította, nehogy leessen, aztán a lányra nézett, oldalra biccentette a fejét és válaszolt:

– A baglyoknak sok rejtekhelye van, de azok nem nektek valók.

– Mennem kell valahová – mondta neki Aleysia. – Rossz emberek felgyújtották az otthonomat és megölték az apámat. Egyedül vagyok. Kell valaki, aki segít.

– Láttam a helyet. Még forró a tűztől. Kiégett és csúf. Mindenfelé… pusztulás. Sajnállak téged.

A bagoly körbeforgatta a fejét, és pislogott. A legrosszabbat, hogy minden tele van elszenesedett halottakkal, nem mondta ki. Erősen gondolkozott.

– Talán felmehetnél a hegy napkeleti oldalára, a forráshoz. Ahol a szénégetők laknak. Azok nemigen beszélnek másokkal. Jó rejtekhelyük van.

Aleysia tudta, miről beszél. Néhányszor jártak arra az apjával. A patak nagy kanyarral ért ide, a forrása messze fent volt a fenyőfák között, a hegy másik oldalán, a határvidéken. Azon túl sosem mentek. Ott már Ezüstbérc hegyei emelkedtek.

– Jól van. Okos vagy, bagoly. Elmegyek a szénégetőkhöz. Talán azok nem akarnak kiadni a királynak. Talán a király katonái sem tudják, hogy ott szénégetők vannak.
Aleysia elindult kelet felé. Emlékeiben feltűnt a szénégető felesége, kedves asszony foltozott köténnyel, és van két vagy három gyerekük is. Igaz, a báró nem beszélgetett velük, éppen csak fogadta köszönésüket, de talán rendes emberek, és ő sem hoz rájuk bajt.

Az apja mindig azt mondta, van, aki gazdagnak születik, és van, aki szegénynek. A népnek adót kell fizetni az urának, a bárók meg a királynak fizetnek. Ám a szegényeknek is meg kell élniük abból, amivel foglalkoznak. Egy bárónak kötelessége törődni azokkal, akik a birtokán élnek. A katonákkal, a szolgákkal, a többiekkel is mind. A magányos remetével is, aki az erdő mélyén, egy magányos kunyhóban lakott. A mesterségből származó jövedelmet pedig néha ki kell pótolni. A molnár is tart libákat, a kovács is ültet káposztát a kertben. Nalmer pedig engedte három kis faluja, meg a néhány tanya lakóit a tisztásokon pónit legeltetni, az erdőben fát gyűjteni, gombát, málnát szedni. A patak halakat adott, a kevés disznó makkolhatott a tölgyek alatt. Az okos gyermekeket kitaníttatta számolásra, betűvetésre, vagy valami mesterségre. A csalást, erőszakot pedig nem tűrte maga körül. Nem a származás a fontos – mondta Aleysiának – hanem hogy van e becsület és szeretet valakiben.
A lányka tudta, hogy az erdő menedéket és élelmet adhat. Talán egyszer, valamikor lesz egy jó király, olyan, mint a régi volt, aki az apjára hasonlít igazságosságban, aki nem fogja őt kergetni, akkor megint kisasszonyka lesz, és nem kell bujkálnia. De az édesapja mindig hiányozni fog. Soha többé nem fogja látni őt. Nem hallja a hangját. Nem takarja be őt esténként és nem mesél neki többé. Kitapogatta Mucót a zsebében. Már csak ez maradt neki.

Aleysia sírva ment felfelé a keskeny vadcsapáson. Nem félt a sötét erdőben, az éjszaka, a rengeteg nem rémisztette. Tudta, hogy nem az erdő gonosz, hanem azok, akik megölték az apját. A katonák. A kancellár. A király. Vajon mit vétettek ellenük, hogy így rájuk törtek? Újra meg újra ezek a kérdések tértek vissza, szűnni nem akaró módon, ahogyan a mardosó fájdalom is végigkísérte az útján. Elfáradt, leült egy kidőlt, mohos fatörzsre pihenni és gondolkozni. Pockok motoszkáltak a fűben, odébb egy róka vadászott rájuk.

Csak ritkán voltak látogatóik a várban, egy-két ember az udvarból, néhány kereskedő, utazó mutatványosok. Ez utóbbiakat igazán kedvelte Aleysia. Akadt köztük táncos, zenész, énekes, tűznyelő és regélő. Ezek különösen jó napok voltak, a mutatványosok az udvaron mókáztak tarka ruháikban, a mesemondók és az énekesek vacsoraidőben, a tűzhely mellett adták elő vidám vagy szomorú történeteiket. Ám a kislány általában korán aludni tért. Az apja eztán gyakran beszélgetett velük többnyire egy korsó sör mellett, ezt a szolgálótól tudta.

Amennyire vissza tudott emlékezni, régen, talán két esztendeje jött valaki, egy idősebb, bársonyruhás, aranyláncot viselő uraság, még az előző király idejében, aki visszahívta az udvarba az apját. Ezt másnap a báró elmondta neki, mert azt akarta, hogy a lánya tudja, hogy bár tiszteli a királyt, és megfontolta az ajánlatát, inkább vele marad a birtokon. Aleysia sóhajtott.

Aztán hírnök érkezett, fekete lobogó alatt, sötét ruhában, a király halálhírével. Röviden beszélt és nem maradt sokáig. Néhány óra pihenés után váltó lovat kért és elment. A báró feldúlt volt, alig evett, egyedül ment kilovagolni és csak késő este tért vissza, mikor a lánya már lefeküdt. Aleysiának azonban könnyű álma volt, és meghallotta az apja hangját. Kinyitotta a szemét és figyelt a sötétben, de nem bújt ki az ágyából, hogy üdvözölje, mert hallotta a hangján, érezte, milyen zaklatott. Sokáig forgolódtak mindketten azon az éjszakán.

Eltelt néhány hét, és egy ősz szakállú, csendes mosolyú, vándor regélő kopogtatott náluk. Gyönyörű, hosszú meséket tudott, szebbeket bárkinél. Ráadásul úgy mondta el, hogy aki hallgatta, szinte ott lehetett a történetben. Aleysia aznap sokáig fennmaradt, de végül elnyomta a fáradság és az apja ölben vitte fel a szobájába. Sajnos, mire a lányka felébredt, az öreg már továbbállt. Akkor ő egész nap duzzogott, hiszen a mesemondók általában több időt töltöttek náluk. Végül a báró, aki maga is szomorúnak látszott, azzal vigasztalta meg, hogy megígérte, a következő zenésztől megtanulhat játszani a hangszerén, legyen az lant, hárfa, vagy bármi egyéb.
Kis idő múltán egy másik hírnök jött, fekete és sáfrányszín ruhákban, ez koronázásra hívta az apját. Ünnepségre, tiszteletadásra, az új király elébe. Akkor a báró igen kimérten viselkedett és udvariasan elutasította a meghívást. Sürgős teendőire hivatkozott, mondván, hogy nem hagyhatja el a birtokot. Másnap a báró felnyergeltette kedvenc lovaikat, felpakolt némi élelmet – nem túl sokat, hiszen útközben bárhol vendégül látták őket –, és körülvezette őt Erdővölgyön. Aleysia eleinte haragot és szomorúságot érzett az apja hangjában, később valami féltést, mintha rossz előérzete volna. Ettől ő maga is szomorú lett, és ez az egész kirándulásra rányomta bélyegét. Úgy látszik, ez a koronázás valami rossz dolog lehetett.

A kislány valamikor elszenderedett, végigborulva a vaskos mohán, mert arra ébredt, hogy virrad. Fázott, didergett, amikor elgémberedve felállt. Egy mókus riadtan futott el a közeléből. Továbbment, karjait összefonva, szaporán lépve. Lassan kimelegedett. Talált pár szem áfonyát, azt megette. Az ösvény mostanra megkerülte a hegyet és kiért tágas, nyílt területre ért. Aleysia jóval magasabban járt, mint ahol a falu házai álltak. Ha azon az oldalon maradt volna, most az otthona romjaira látott volna, de mivel körbement, más táj terült el előtte. Lágyan hullámzó dombok zöldelltek a napfényben, mögöttük pedig a távolban egy nagy hegyvonulat meredek, kopár sziklái látszottak. Az már a határ, a Zordvidék. Fáradt volt, a cipő feltörte a lábát. Még soha nem gyalogolt ennyit. Szeretett volna mielőbb a szénégetőkhöz érni. Néhány kedves szóra vágyott, és egy helyre, ahol elalhat. Ekkor szemközt a távoli fák között tábortüzet pillantott meg. Talán az lesz a tanyájuk. Nem emlékezett pontosan, merre kell menni, inkább sejtette az irányt. A rettentő fájdalom a szívében és a fáradság felőrölte az erejét. Elindult a tűz felé. Hirtelen elszédült, megingott, lába alól kiszaladt a föld és ő elvágódott.

Mofet, a szénégető megigazította a nyársat a tűz fölött. Vadnyulat sütött éppen ebédre, a hús mellé gomba és hagyma volt tűzdelve. Az ember talán harmincöt-negyven lehetett, de bőre cserzett volt az időjárástól, a keze sötét, arcán sok apró ránc. A lábánál ülő bozontos kis fekete kutya, mely eddig a pecsenye készítését figyelte teljes odaadással, most felállt és a rét túloldala felé nézett. A füleit mozgatta, vakkantott néhányat és nyüszíteni kezdett.

– Hát teneked mi bajod, Kócos? – kérdezte a szénégető a kis ebet.

Felállt és kezébe vette a husángját, mire a Kócos elindult előtte, hátranézett, hogy követi-e, aztán elfutott a magas fűben. A nagydarab ember darabos mozgással követte. Talán valami állat van ott. De lehet ember is. A kutya máshogy jelzi a farkast. Esetleg valami kisebb jószág. Aztán hirtelen valami világoskék foltot látott maga előtt. Mofet megszaporázta a lépteit. Hogyan került ide ez a kislány? Durva lapátkezével óvatosan félresimította a hullámos hajat és érezte, hogy a gyerek homloka forró. Hamar felnyalábolta, és futott vele visszafelé. A fák között, a boksáktól távolabb a felesége a kunyhójuk előtt ülve a kisebbik gyereket szoptatta. Csodálkozva nézett fel.

– Asszony! Gyere gyorsan!

Az egyszerű, alacsony rönkházban a szénégető felesége egész éjjel virrasztott a lányka mellett. Saját gyerekei az ő helyén aludtak az apjuk mellett, ő pedig a jövevény mellett ült és borogatta, gyógyteával itatgatta a lánykát. Az nehezen vette a levegőt és félrebeszélt. Az átélt sokk és a megfázás együtt legyűrték. Az asszony figyelt rá, és megtette, amit lehetett. A fűzfakéreg és kamillavirág főzet jót tett, reggelre lement a kicsi láza és az álma is nyugodtabbá vált. Mofettel elgondolkozva nézték. Ráismertek, hogy az uraság kislánya. Először azt hitték, eltévedt talán. Aztán a szénégető elballagott a hegy túloldalára, onnan látta a romokat, és két ismerős favágó elmondta, mi történt.

Aleysia csak két nap múlva tért magához. Fáradt volt és szomjas. Körülnézett. Valami kunyhóban feküdt. A berendezés egyszerű volt, durván ácsolt asztal, lóca, rávetett állatbőrökkel, ágyak gyanánt illatos fenyőágak halma viseltes, de tiszta pokróccal letakarva. Jobboldalt a szülőké, balra a gyerekeké, ezt foglalta most el. A sarokban egyszerű, tapasztott tűzhely a téli időre.

Az asszony belépett és rámosolygott Aleysiára.

– Nohát, hogy végre felébredtél, kisasszonka. Az én nevem Lamma. A szénégető Mofet felesége vagyok. Jó ember… Van két gyerekecskénk is, azok mostan odaki játszanak.

– Szomjas vagyok – szólalt meg Aleysia rekedten.

Az asszony megitatta. A lányka hálásan dőlt vissza a fekhelyére.

– Pihengessé’ csak galambocskám… Majd később megfésülöm a szép hajacskádat és le is mosdatlak, de most még erősödnöd kell…

Mofet odakint igazgatta a boksákat. Három is volt. Figyelnie kellett, hogy a fa ne kapjon lángra, éppen csak parázslott a nagy halom, gondosan, félgömb alakban összerakott sok fahasáb. A szénégető keményen dolgozott, a kész faszenet aztán ősszel levitte a faluba eladni vagy elcserélni élelemre, néhány vég vászonra, edényre, ami kellett. Megélt belőle a család. Néhanap Mofet a husángjával agyoncsapott egy-egy farkast vagy mosómedvét, annak a bőrét kidolgozta, és az asszony téli holmit varrt belőle maguknak. A nagyobb gyerekkel bogyókat gyűjtöttek, halat fogtak a patakban, vagy mézet kerestek az erdőben. A méheket aztán ki kellett füstölni, ami nem volt egyszerű dolog, de a finom lépesméz megérte a fáradságot, és azt a néhány csípést, amit elszenvedtek ilyenkor. A kicsit még cipelni kellett, alig totyogott, az anyja magára szokta kötni egy kendővel.

A báró – noha más nagyurak gyakran megtették ezt – sohasem tiltotta, hogy a birtokain a szegények halat fogjanak, mézet gyűjtsenek vagy tűzifát szedjenek. Nyulat is foghattak, volt belőlük elég. Erdővölgy népe nem ismerte az éhezést, és hálás volt az urának.

Az asszony odament az urához.

– Nem idevaló – mondta aggodalmasan. – Olyan gyönge virágszál. Minden bordája láccik, vékonyka…

– Ühm – bólintott Mofet. – Micsinájjunk véle? Ki nem lökhetjük a vadonba. Nincsen neki hová mennie. Talán keresik is.

Megdörzsölte a tarkóját, mint mindig, ha valami gond akadt.

– Elbújhatna itten, de ez nem való neki, főleg ha gyün a tél – erősködött Lamma. – A mieink mán megszokták, erősek, belenőnek ebbe az életbe… Nekünk jó itten, de félek, hátha meg sem maradna. Arra gondútam, ha erre jár az öreg, elvihetné magával. Jó ember és azt mondta, háza van, baromfival, kerttel. Mégis csak olyashoz van szokva, és nála tán sose találják meg, akik ártani akartak néki…

Mofet megvakarta borostás állát. Mond valamit az asszony. De vajon jön-e az öreg? Lamma, mintha a gondolatát találná ki, folytatta:

– Ha megtudja, mi történt, bizonyosan elgyün. Köll néki az ilyesféle dógokat tudnia, hogy mi történt, hogyan vót, az a mesterségihöz tartozik.

– ’Iszen mi sem tudjuk, mi vót odaát a kastélyba’.

– Ez a lyánka, szegénke, tuggya – nézett rá Lamma jelentőségteljesen. – És az öregné’ jobb vóna neki.

– Majd figyelek – bólintott Mofet. – Ha gyün, szólok néki.

Lamma elégedetten tért vissza a munkájához. A faluból másnap feljött az egyik paraszt és kérdezősködött, hogy nem látták-e a gyermeket, de Mofet elküldte.

– Nincsen nálunk senki idegen – mondta a nagydarab ember komolyan.

Ez igaz is volt, mert ők nem tekintették Aleysiát idegennek. Vendégnek igen, de nem idegennek. Vigyáztak rá, etették, itatták, az asszony varrt neki egyszerű inget, vállkendőt, bőrből kis bocskort, ő pedig, ahogy megerősödött, segített nekik, amiben tudott. Megkérdezte a mókusokat, merre van a vadméheknek fészke, aztán megmutatta a csodálkozó Lammának. Próbálkozott a varrással is. A két gyerekkel egy ágyban aludt, azok már megszokták, összebújtak, mint a malacok, de neki furcsa volt, ámbár biztonságot adott.

A Regélő egy szép, napos délután kocogott végig a völgyön. Erős, csillagos homlokú, sötétpej lovon ült, ami talán túlságosan is jó volt egy efféle kóborlóhoz. Őszbe csavarodott szakálla a mellkasát érte, kék úti köpönyege egyszerű volt és tiszta. Mofet messziről meglátta, elébe ment.

– Aggyisten Öreg! Tiszteld meg a házunkat…

Aleysia egy rönkfán ült a ház előtt, éppen foltot varrt az egyik egyszerű, zsákforma ruhára. A nyelvét is kidugta, úgy igyekezett egyforma öltéseket rakni egymás mellé. Saját, tüsketépte kék ruháját már megvarrogatta. Oda akarta adni vendéglátói kislányának, de Lamma azt mondta, nem való az a holmi idekintre. Feltekintett a munkájából és ahogy meglátta a jövevényt, rögtön megismerte.

– Regélő – suttogta felcsillanó szemmel.

Rögtön el is szomorodott, mert a mesemondó felbukkanása a régi szép napokat idézte fel. Az öreg is megismerte őt, mert szürke szemén komoly árnyék futott át, leszállt a lováról és meghajtotta magát az ültéből felemelkedő kislány előtt.

– Üdv néked, Aleysia kisasszony – köszöntötte. – Fogadd részvétemet. Atyád, Nalmer báró kiváló ember volt. Egyike a legjobbaknak, akiket életem során megismertem. Sajnálom, ami történt, de boldoggá tesz, hogy téged viszontláthatlak.

– Én is örülök, hogy látlak, regélő – nézett fel rá Aleysia, de a szeme elkönnyesedett. – Jó veled találkozni…

– Enyém a megtiszteltetés – nézett rá az öreg komolyan. – Régen jártam nálatok, de úgy látom, emlékszel rám.

– Hogyne emlékeznék, csak a nevedet nem tudom.

– Regélőnek emlegetnek, de a valódi nevem Femelon, kisasszony.

– Mondasz nekünk mesét, Femelon mester?

– Hogyne, kis hölgy, minden nap elmondok egyet, ámde most beszélnem kell néhány szót ezekkel a jóemberekkel, ha megbocsátasz…

A regélő nem maradt sokáig. Épp csak megpihent, és még aznap megfordította a lovát és visszafelé haladt ugyanazon az úton, amelyen jött, a határ, a Zordvidék felé. Csakhogy most a nyeregben ott ült előtte Aleysia. A kezében kis batyut szorongatott, amit Lamma pakolt nekik össze.

– Vigyázzál reája – nézett az öregre, mikor elindultak. – Megszerettük őtet… De tenálad jobb helye leszen…

Az asszony még nem tudta, hogy a regélő kis erszényt hagyott a lócán. Szívesen hagyott volna többet is néhány ezüstnél, de tudta, hogy büszke, jószívű szegénységükben ezt sem fogadnák el, ha nyíltan adná, így aztán csak odacsempészte, mielőtt elindult.

Aleysia szíve is elnehezedett, mikor Lamma búcsúzóul megölelte. A kis szőrme-babát, Mucót odaajándékozta a kisebbik gyereknek, mert adni akart valamit, és mása nem volt. Aztán odanyújtotta kezét az öregnek, aki felemelte a lóra. Volt Femelonban valami megnyugtató, mintha már réges-régen ismernék egymást. Valami, ami a régi világhoz kötötte, ahol még ő volt a bárókisasszony, és élt az apja. Ha az öreg szemébe nézett, bátorítást látott és tiszteletet. Enyhe pipafüst és rozmaring illata volt, jólesett nekidőlni. Tudta, hogy messzire viszi a szülőföldjétől, de nem bánta.