KEZDETEK
– Novella –

részlet Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás című könyvéből

Hazafelé tartunk a suliból, lassan vége a 11. osztálynak. Szótlanul ülök az anyósülésen, a mellkasom szorít, alig kapok levegőt. Átment előttünk egy fekete macska. Mire begurulunk az udvarra, a körömágyamat véresre vakarom. Anya kiszáll és elindul a ház felé. Én lecövekelek a járda szélén, kezdek kétségbeesni. Végig kell csinálnom a rituálémat, mielőtt bemegyek, különben a szorongásom szintje az egekbe ugrik. Tudom, hogy csak idő kérdése lenne, és kiszöknék, hogy bepótoljam. A szívem vadul kalapál, izzadni kezd a tenyerem, és érzem, ahogy a hajam töve nedvesedni kezd.

– Nemsokára megyek! – kiáltom anya után.

Amint eltűnik a láthatáron, szembeállok egy repedéssel, és nagy levegőt veszek.

– Csak négyszer kell átsétálnom rajta, csak négyszer! – suttogom, és nekikezdek.

Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza.

De nem sikerül. Legalábbis nem úgy, ahogy az nekem megfelelő lenne. Kínomban felröhögök. Az agyam olyan játékot játszik velem, amilyet akar. Ha túl gyorsan lépem át, nem jó. Ha túl lassan, és emiatt kiesek az ütemből, az szintén hibának számít. Ha számolás közben úgy találom, hogy nem megfelelően mondtam ki a számot, újra elölről kezdhetem. A sor végtelen.

Újra átlépem és vissza. Újra és újra. Már tizenhatnál tartok, de még mindig nem jó.

Az izzadság csorog le a hátamon, az agyamban villog a lámpa, hogy hamarosan be KELL mennem – én meg sehol sem tartok.

Anya már bentről kiabál, hogy merre vagyok.  Az ablakra pillantok, szerencsére nem lát.

– A kutyussal játszom, mindjárt megyek! – kiáltom vissza.

Önigazolásként megvakargatom Athos fültövét, amire boldog lihegéssel és farokcsóválással válaszol. Természetesen elállja az utat, hogy folytassam, megnehezítve ezzel az amúgy sem egyszerű feladatomat. Legszívesebben ordítanék. A szemem könnybe lábad.

A megváltást a düh és kétségbeesés keveréke hozza el. Csorgó izzadsággal a homlokomon és könnyekkel a szememben összeszedem minden erőmet, és nekikezdek újra. Lép-lép-vissza-vissza. Dühösen számolok félhangosan, hogy ne tévesszem el, aztán újabb tizenhat lépés után elindulok befelé. Az agyam teljesen kiégett – már képtelen vagyok gondolkodni –, megadja magát, és egy rövid időre elereszt.

Leülök a puffra az előszobában, leveszem a cipőmet, és próbálom visszanyelni a könnyeimet. Amikor anya elmegy előttem, rámosolygok. Félhomály van, nem láthatja tisztán az arcomat, mennyire elgyötört vagyok. De nem értené meg. Úgy érzem, csak a tökéletesség a lényeg.

Végül fogom a táskámat, és felmegyek az emeletre, a szobámba.

Sírva fakadok. A kétségbeesés végigszánt rajtam, fogalmam sincs, hogyan tovább. Ez most már örökké így marad? Soha többé nem leszek normális? Innentől kezdve félve fogok menni mindenhová? Előre rettegek, hogy majd egyszer ki kell mennem innen vécére, vagy vissza a földszintre.

– Mi történik velem? – kérdeztem suttogva magamtól. – Megőrültem?

Pár hónapja még a középiskolások boldog életét éltem, és egyik napról a másikra mintha megnyomtak volna rajtam egy gombot, szorongó és ismétlő üzemmódra váltottam. Fogalmam sincs, mi ez, vagy miért történik ez velem, és azt sem tudom, kinek szólhatnék, aki nem mondaná azt, hogy elment az eszem. Éles szúrást érzek a mellkasomban, ha arra gondolok, ha ez kiderül, megint csalódást fogok okozni anyának. Nem lehet rám büszke, hiszen valami gond van a gyerekével. Bezzeg a többiek normálisak. A mellkasom jobban szorít, mint eddig valaha. Páni félelem fog el, hogy nem fogok megfelelni.

Hisztérikusan kipakolom a könyveket a táskámból, és az asztalomra dobom őket. Kinyitom az egyiket, de nem tudok koncentrálni, folyamatosan dobolok a lábammal és ütögetem az ujjammal az asztallapot.

Csippan egyet a telefonom: a szerelmemtől jött üzenet.

Összeszorul a gyomrom, ahogy az üzenetét olvasom. Néhány hónappal ezelőtt még a kapcsolatunk is rendben volt, most már ebben is kételkedem, ahogy a józan eszemben.

Kedvesen válaszolok neki, így persze ő sem sejti, mi zajlik bennem.

Most veszem csak észre, hogy már szorítom a lábaimat, annyira kell pisilnem. Kihagy egy ütemet a szívem. Még a gondolatát is igyekszem elhessegetni, hogy ki kell mennem a szobámból. Próbálom tartogatni, de ez teljesen elvonja a figyelmemet, így nem tudok tanulni.

Végül felállok és az ajtóhoz megyek.

Első akadály: átlépni a küszöböt. Kínomban felröhögök. Ez nevetséges! Nem tudok kimenni a saját szobámból! Nagy levegőt veszek és kilépek rajta. Onnan kábé két lépés még a fürdő. Bemegyek és leülök a vécére. Kapkodom a levegőt, és attól félek, mindjárt kiszakad a nyaki ütőerem a helyéről. Közben végzek a dolgommal. Elhasználom a fél guriga vécépapírt egy nyamvadt pisiléshez! Aztán meg nem tudok onnan felállni. Már nem is számolom, a combom zsibbad, annyiszor ülök le és állok fel.

– Legalább edzek – vigasztalom magam.

Nagy nehezen felkászálódok. Erővel felvértezve egy lépéssel ki is jutok, majd visszasietek a szobába. De ott zakatol az agyamban, hogy nem jól mentem ki a szobámból és nem jól jöttem ki a fürdőből. Kapaszkodok a székembe.

– Nem mész vissza! Nem ismétled meg! Nem! Nem! Nem! – suttogom magamnak egyre ingerültebben.

Ég a belsőm, a lelkem nyüszít, az agyam feladatokat diktál. Végül megadom magam, és mint egy robot, követem az utasításokat. Nincs más választásom.

Erőteljes lökéssel gurítom hátra a széket, és elindulok az ajtó felé. Fújtatok. Elkezdem a „gyakorlatot”: ki-be-ki-be, mint egy őrült. Nem számolom, mennyinél tartok, de egyszer csak megnyugszom. Akkor kimegyek a fürdőbe, és ott is megismétlem az egész műveletet. Vécére le, fel, majd kilépés a fürdőből, újra és újra és újra.

Kimerülten rogyok le a szobában a székemre, és a tenyerembe temetem az arcomat. Elegem van! Az agyam zsibbad, és folyni kezd a könnyem. Szeretném, ha valaki megölelne és megnyugtatna, hogy minden rendben lesz. De ez nem fog megtörténni.  Szomorúan rádőlök az asztalra. Elment az egész délutánom.

Anya kiált lentről, hogy menjünk le vacsorázni.

Remegés fut végig rajtam.

– Megyek! – kiáltom vissza. Az öcsém leviharzik a lépcsőn, így legalább van időm végigcsinálni a rituálémat.

Elindulok az ajtó felé, most egészen hamar túljutok rajta.

A lejáró nehezebb eset. Halkan kell lépegetnem, mert anyuék a lépcső alatti ebédlőben vannak. Amint rálépek a felső fokra, megreccsen, így belekapaszkodok a korlátba, és azon tartom magam. Mellé teszem a másik lábamat is. Visszalépek és megismétlem még legalább kilencszer ugyanezt. Amikor úgy érzem, nyugodtabb vagyok, végre el tudok indulni lefelé.

Leülök az asztalhoz vacsorázni. Csendesen eszünk, alig beszélgetünk közben.

– Dórikám, vidd ki a maradékot a kutyának, légy szíves! – szól anyu.

Némán összepakolom a maradék húst, és felöltözök. A bejárati ajtón hamar kijutok, de az udvar egy mozaikosra tördelt akadálypálya. Tele van repedésekkel, törésekkel, ami számomra egyet jelent: minden repedésen csak jobb lábbal léphetek át, a repedés tilos, és ha valami nem stimmel, kezdődik az ismételgetés.

Nagy levegőt veszek, és nekiiramodok. Jobb lábbal átverekedem magam az akadályokon és odaadom a kutyának az ételt. Már épp indulok visszafelé, amikor az udvarunkban megjelenik egy fekete macska. A szívem kihagy egy ütemet, és könnybe lábad a szemem. Megint nem tudok bemenni. Tíz percembe kerül ez a rohadt macska.

Feldúltan érkezem vissza a lakásba. Nem beszélek, csak leteszem a tálat, és felviharzok a szobámba. Lefekszem az ágyamra, becsukom a szemem, és kapkodva veszem a levegőt.

– Minden rendben lesz! Minden rendben lesz! – biztatom magamat. – Nem vagy őrült! – aztán fejben számolni kezdek, lassan nyugodtabbá válik a légzésem és én ott maradok mozdulatlanul, nehogy újra valami bekapcsolja rajtam ezt a hibás üzemmódot.

Előszó

Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás

Szerző: Szabó-V. Dóra
Kiadó: Stílus és Technika
Illusztrálta: Réka Onódi, Szabó Dorka, Pozsonyi Letti Panna
Illusztrációk száma: 30
Oldalak száma: 184
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-5-1
Méret: 190 mm x 130 mm x 10,65 mm

Előszó

részlet Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás című könyvéből

Amikor Dóri megkeresett azzal a kéréssel, hogy írjak előszót a könyvéhez, már a megfogalmazásából éreztem, hogy mennyire fontos volt számára a könyv megírásának folyamata. Bátorságot és nem kevés erőt, kitartást kívánt tőle, hogy lelkének árnyékos oldalát, a kényszerbetegséggel való küzdelmének hullámvölgyeit is meg merje mutatni számára ismeretlen embereknek – azaz leendő olvasóinak.

Ez a könyv egyes szám első személyben vezet végig a kényszerbetegség kialakulásának, felismerésének és a gyógyulás keresésének években mérhető, rengeteg szenvedéssel járó útján. Azzal a céllal íródott, hogy kapaszkodót jelenthessen és bátorítást nyújtson a hasonló gondokkal küszködőknek. Úgy érzem, ezt a célt maximálisan el is éri a szerző. A „minden rendben”, vagy helyesebben fogalmazva „mindennek rendben KELL lennie” felszín repedésein olyan poklokba láthatunk be, vagy zuhanhatunk alá, amit senki sem feltételezne a jól teljesítő, kedves, helyes fiatal lány és nő életében. Szóba kerül itt számos fontos élettéma, szerelem, házasság, gyermekvárás, hazugságok, csalódások… de legfőképp a mindent elárasztó, időnként pánikká lobbanó, máskor jegesen fojtogató szorongás. A szorongás, ami ellen muszáj valamit tenni, különben elviselhetetlen… A KELL és a MUSZÁJ szorítását csak bizonyos szertartások – kényszercselekvések – enyhítik egy időre. Ebbe a világba tekinthetünk be olyan novellák segítségével, amelyek abszolút átélhetővé teszik azt a nagyfokú feszültséget, amit olyan jól ismer az író. Pszichológusként bármennyit is írhatnék a kényszerbetegségekről, soha nem lennék képes így, ilyen fokon érezhetővé, láthatóvá tenni, hogy miről van szó, mint ahogy ez a „Kezdetek” vagy „Repedés” c. novellában megjelenik. Amikor végigkövetjük a várandós anyuka „Egy nap”-ját, a végén azt érezzük, hogy bennünket is letaglóz az a bírhatatlan fáradtság, amit a kényszercselekvések végeláthatatlan sorának ismételgetése okozott.

A könyv a kezdetektől vezet a jelen sokkal nyugodtabb, derűs világába az „Élet fájához”. A novellákat a szerző szakirodalomban olvasott, illetve terápiája során felismert élményei, gondolatai kötik össze, fontos kapaszkodók ezek is a sorstársak számára.

Nekem, mint traumapszichológusnak különösen magával ragadó volt a „Mélyen eltemetve” című kis írás. Épp olyan szemléletesen és drámaian láttatja a múlt és a jelen összefonódását, ahogyan az a traumatizált emberek elméjében, érzelmeiben és testi reakcióiban megjelenik. Egy gyermekkori abúzus története sejlik fel, lélegzetelállító olvasmány!

Minden elismerésem azért a kitartásért, folyton megújuló reményért és a bátorságért, ami a gyógyulás útján végigvezette Dórit. S hogy mindezt meg is merte írni, azt jelenti, hogy szembe mert nézni a legnehezebb érzések egyikével, a szégyennel, ami évtizedeken át sakkban tartotta és nem engedte, hogy megmutassa, felvállalja önmaga árnyékos oldalát. Jó példát mutat ez a könyv arra is, hogy az EGÉSZSÉG csak akkor érhető el, ha fény és árnyék – akár a nappal és az éjszaka – összeérnek, találkoznak. Ha a hasítás (minden VAGY semmi, jó VAGY rossz) helyett megtanulunk rugalmasabbá, nyitottabbá válni a változásokra, kinyílhat előttünk egy új, színesebb világ. Ha a merev, ítélkező mentalitás helyébe a többszempontúság és a tolerancia lép (ez IS, az IS lehet igaz/jó/szép…stb), rezilienssé, azaz rugalmas megküzdővé válhatunk. Olyan emberré, aki a stresszt, nehézségeket kihívásként kezeli, és képes igénybe venni a közösség segítségét is, mert önmagát a közösség egyenrangú részének érzi. Sem többnek, sem kevesebbnek. Mindannyiunknak van árnyékos oldala, de van bennünk épp elegendő fény is ahhoz, hogy önmagunkat és egymást – az Életet – megbecsüljük!

Élményekkel teli olvasást kívánok azoknak is, akik belülről ismerik a kényszerek útvesztőit és azoknak is, akik számára ez egy ismeretlen világ!

Budapest, 2023. július 4.
Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna
pszichológus, EMDR-terapeuta és szupervízor

GONDOLATOK

A könyv létrejöttét sok munka, önreflexió, szorongás, sírás, nevetés és megkönnyebbülés kísérte végig. Két évvel ezelőtt megszületett bennem az elhatározás, hogy muszáj végre leszámolnom a kényszerbetegséggel, az állandó szorongással és frusztrációval, ami az életemet övezi.

Ez a könyv, amit a kezedben tartasz, nem egy szakkönyv, nem értekezés, nem hivatalos orvosi kézikönyv. Egyszerűen egy ventiláció, történetek sokasága… egy vallomás. Vallomás arról, nálam hogyan indult, mikor jelentkezett ez a betegség, hogyan kerültem egyre lejjebb, mígnem elértem a mélypontot, ahol már azt kellett mondanom, hogy ne tovább! Amikor be kellett látnom, hogy ezen változtatnom kell, különben az egész életemet rabságban fogom eltölteni – időt vonva el a családomtól, gyerekeimtől, magamtól.

Bevallom, az elhatározás könnyebb volt, mint maga a kivitelezés. A fájdalmas munka, a rögös út során többször fordult meg a fejemben, hogy „kész, ennyi, nincs tovább – befejezem”. De vettem néhány mély levegőt, és túljutottam az önsajnálaton. Arra gondoltam, hogy „tényleg azt szeretném a gyerekeimnek példaként mutatni, hogy nem érdemes küzdeni?” Erre a válasz mindig határozott NEM volt.

A következő kérdésem pedig magamhoz szólt: „tényleg így szeretnéd leélni a hátralévő életedet?” – erre szintén nemmel feleltem. Így nem volt mit tenni, mentem tovább. S bár a pszichológiai munkát a kényszerbetegséggel kezdtem, nem is sejtettem, mennyi mindent cipelek a hátamon, és milyen mélységében van önmagammal dolgom. A kényszerbetegség a gyógyulás folyamatában csak a kezdet volt, az egész életemet tekintve pedig egy védekező mechanizmus, egy következmény.

A mai világban egyre világosabbá válik, hogy mindenki hordoz sebeket, traumákat, öröklődő sémákat. Én sem vagyok ez alól kivétel. A kérdés csupán az, vajon én meg tudom-e szakítani a rossz beidegződéseket, hogy a gyerekeimnek már könnyebb legyen? Nos, a választ majd megkapom tíz vagy húsz év múlva, én mindenesetre próbálkozom. És erre bíztatok mindenkit, aki egy kicsit is rosszul érzi magát a bőrében. Hogy próbálkozzon!

Mindenkinek megvannak a maga sérülései – a szüleinknek is, az ő szüleiknek is… a nagy különbség talán az, hogy ma már elfogadottá vált foglalkozni a lelki bajokkal, és nem jelent kirekesztettséget, ha valaki pszichológushoz jár. Évtizedekkel ezelőtt nem ez volt az általános felfogás. Éppen ezért az elődeink sokkal több sérülést hordoznak, és az csak rajtuk múlik, szembe mernek-e nézni önmagukkal, és felvenni a kesztyűt saját démonjaik ellen.

Mint ahogy nekem vagy neked, kedves Olvasó. Ha késznek érzed magad rá, vagy erőt szeretnél meríteni, olvasd el ezt a könyvet, hátha ad valamiféle löketet a változtatásra. Én is olvasással kezdtem, nagyon sokat merítettem mások történeteiből, és abból, hogy tudtam, nem vagyok egyedül. Nem én vagyok az egyetlen, aki szenved, akinek problémája van – sokan vagyunk.

A gyermekeimmel is nap mint nap beszélgetek arról, mennyire fontos, hogy tisztában legyenek saját magukkal, az érzelmeikkel, bánatukkal, félelmeikkel – és merjenek velük szembenézni. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a kötet illusztrációihoz felkérem a tatai Talentum Művészeti Szakgimnázium tanulóit, hogy készítsék el a novellákhoz a grafikákat. Nem csalódtam – tökéletesen átérezték, miről is szólnak a történetek. Úgy gondolom, a problémák nem kizárólag felnőtteket érintenek, sőt! Már gyerekkorban elkezdődik minden – ezért éreztem nagyon fontosnak ebbe a projektbe bevonni a fiatalokat is. Nagy örömömre készségesen elvállalták és gyönyörű illusztrációkat készítettek. Ezúton is köszönöm nekik, illetve az iskolának a közreműködést!

A célom a kötettel, hogy felhívjam a figyelmet erre a betegségre, a támogatás fontosságára, és arra, hogy igenis van kiút. Ha valaki őszintén elhatározza, hogy ebből elég, és van, aki fogja a kezét, lehet még teljes életet élni. Kemény menet, sok sírással, szorongással és gyötrelemmel jár, de én utólag is azt gondolom, megéri. És kell beszélni róla! Nem dughatjuk homokba a fejünket, mert a végén megfulladunk.

Nagyon sokat köszönhetek a jelenlegi férjemnek, aki az elejétől kezdve támogatott, fogta a kezem, meghallgatott, felhúzott a padlóról, amikor összeomlottam, végigbeszélgette velem az éjszakát, amikor pánikroham tört rám és képtelen voltam aludni. Csak biztatni tudok mindenkit, aki ettől a betegségtől szenved, hogy merjen beszélni – és a környezetet pedig arra, figyeljen a segítséget kérőre. Nem egyszerű a másik elé állni, csupaszra vetkőzni, és feltárni a legféltettebb titkunkat. De ez az első lépés a gyógyulás felé.

Azt hiszem, nincs is most már más hátra, minthogy belekezdjek a történetembe, bízva abban, hogy mire a végére érek, te is máshogy fogod magad érezni, és nyitott leszel a gyógyulásra – vagy legalább megkönnyebbülsz, mert rájössz, hogy nem vagy egyedül.

Tovább

Szabó-V. Dóra: Kényszer-vallomás

Szerző: Szabó-V. Dóra
Kiadó: Stílus és Technika
Illusztrálta: Réka Onódi, Szabó Dorka, Pozsonyi Letti Panna
Illusztrációk száma: 30
Oldalak száma: 184
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-5-1
Méret: 190 mm x 130 mm x 10,65 mm