Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse | I. Regényíró pályázat

Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A történet főhőse egy félig tündér, félig ember lány, idilli életet él apjával Erdővölgyben.
Azonban egy nem várt látogató teljes káoszba borítja a főszereplő életét, akinek kalandos élete megkezdődik.

Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse

akció, fantasy

Előjáték

 

A Regélő bő, sötétzöld bársony köntösén különös, régi hímzések bonyolult mintái rajzolódtak ki. Kényelmesen ült a kandalló melletti öblös karosszékben. Szépen zengő, mély hangja betöltötte a helyiséget. Elmúlt időkből mesélt, csodálatos történeteket. Olyanokat, melyeknél már nem tudni, mennyi benne az igazság és mennyi a fantázia által hozzátett rész. Dús, vállára hulló, erősen deres haja és arasznyi szakálla tetszett a gyereknek, ahogyan a mese is. Aleysia az apja ölében ült, kényelmesen bevackolódva, biztonságban és boldogan.

Nalmer báró magas, jó alakú férfi volt, szinte mindennap vívott, és gyakorolta a kézitusát embereivel. Arca nem kimondottan szép, de nyílt és megnyerő, az a fajta, akit észrevesznek a nők. Barna hajába már ősz szálak keveredtek az idő múlásának nyomán. Szája sarkában és szeme körül finom ráncok jelezték a sok nevetést és a szomorú, magányos estéket. Nem hordott ékszereket, kiváló anyagból készült ruhája tiszta volt és egyszerű. Alig figyelt a történetre. A gyertyák és a megrakott kandalló libbenő fényénél kislányát nézte, ahogy sötétkék szeme tágra nyílt, annyira élvezte a mesét. Kicsi keze egy szalaggal babrált, amit hosszú hajából szedett ki, de nem tudta, mit csinál. Aztán egyszerre ásított egyet, néhányszor laposat pislogott, majd a hosszú pillás szemek lecsukódtak.

A Regélő elhallgatott és mosolyogva nézte, ahogy Nalmer felnyalábolta a gyermeket, óvatosan talpra állt, és hosszú lépteivel elindult vele az emeletre. A lányka göndör, aranybarna haja úgy csordult végig a vállán, mint a méz. Az öreg Chillendilre gondolt, aki elment, és sóhajtott. Nagy kezével megdörgölte a csípős tavaszi hidegtől sajgó térdeit és ivott egy kortyot a forralt borból. Az embereknek néha különös sors adatik. Ugyanakkor mindennek megvan az oka, és semmi sem történik véletlenül. Ám a dolgok gyakran fájdalmasak, és csupán évek múltán derül ki – már ha egyáltalán –, hogy az élet miért alakult úgy, ahogyan.

TITKOK ÉS BÚVÓHELYEK

1. fejezet

 

Idegenek

 

Az előbb még semmi sem sértette az éjszaka világát, de most hangos, kétségbeesett kiáltás sebezte meg a csendet. Aleysia éberen ült fel az ágyában. Sötét volt, ám ő látott mindent az ablak felől beszűrődő halvány derengésben. A kislány kimászott színes, szövött takarója alól az ágy elé terített birkabőrre, és úgy ácsorgott ott mezítláb, hosszú, fehér ingében, és figyelt. Megborzongott a hűvös, nyárvégi éjszakában. A kastélyt betöltötték a szokásos neszek. Alvó emberek nyugodt lélegzetvétele, az ősz fegyvermester horkolása, egerek aprócska lábainak csendes, gyors tipergése, egy macska osonása a kertben, Zsoldos, a hosszú szőrű, foltos juhászkutya szuszogása a nagyterem kandallója előtt, ahová öreg csontjait melegítendő, behúzódott. A nyájra, odakint a legelőn, már a fiai vigyáztak. Aleysia az apjára figyelt, de a báró mélyen aludt a szomszédos hálószobában.

Tudta, hogy nem ébredt fel hiába. Várakozott egy kicsit, aztán elindult. Óvatosan elhaladt a szemközti falnál alvó dajka mellett. Elég nagy volt már, hatéves, de az apja ragaszkodott hozzá, hogy állandó felügyelet alatt legyen. A báró nem szigorúságból, inkább féltésből hozta ezt a rendeletet. Aleysia tudta, hogy hamarosan egyedül lehet, amire már nagyon vágyott. Apja megígérte neki, hogy hétéves korára a dajkát egy komornára cseréli, és annak már nem kell a hálószobában aludnia. Aleysia soha nem félt egyedül, vagy a sötétben, mint más gyerekek. Egy erős tölgyfaláda állt a szobája sarkában, oda igyekezett. Felhajtotta a tetőt, mely zajtalanul nyílt fel. Félretolta a ruhákat és felemelte, majd egy rúddal kitámasztotta a láda alját. Alatta sötét üreg és rövid lépcső rejlett. Több titkos járat is akadt a nagy házban és a kislány mindet ismerte.

Bemászott a ládába, lelépett néhány lépcsőfokon, aztán a láda alját visszaigazította a helyére. Teljes sötétben maradt. Ekkor ismét hallotta a kiáltást. Most már tudta, hogy egy bajba került, rettegő nyest az. A láda alatt először lefelé kellett mennie, aztán balra fordult és kijutott egy keskeny folyosóra, mely a ház hosszában futott végig. Néhol lőrések engedtek be némi holdfényt. Csendesen lépkedve igyekezett a segélykérés irányába. A sarokba csigalépcsőt építettek, amely felvitt egyenesen a padlásra. Az ezüstös fény itt jobban beszűrődött a falat alkotó széles deszkák között. Aleysia hallotta a mocorgást a sarokból. A nyest felnézett a jöttére. Értelmes kis pofáján, sötét gombszemében fájdalom látszott. Csapdaként kirakott hurokba gabalyodott bele, ami most szorosan a hátsó lábába vágott. Vajon ki tehette oda? Alighanem valamelyik szolga rájött, hogy valami állat kószál erre, és megpróbálta megfogni. Most pedig fogalma sincs arról, hogy itt vergődik a csapdában, nyugodtan alszik valahol, talán épp a másik oldalára fordul. Aleysia eleinte nem értette, hogy más emberek miért nem hallják ugyanazt, mint ő. És azt sem tudta, hogy miért nem értik az állatokat.

– Segíts! – nézett fel rá a vergődő jószág. – Kérlek! Segíts! Fáj a lábam és félek! Ez a dolog nem ereszt!

Felemelte a jobb mellső mancsát és bizalommal nézett a kislányra.

– Jól van. Maradj nyugton!

Aleysia leguggolt mellé és kicsi, de ügyes ujjaival türelmesen elkezdte szétszedni a hurkot. A nyest remegett, de nyugton állt, csupán hosszú, loboncos farkát görbítette maga mellé. Barna szőre finom volt és a torkán lévő fehér folttal igazán elegánsan festett. Csupán fél percbe tellett, és a gyerek kiszabadította a jószágot. Ellenállt a késztetésnek, hogy megsimogassa. Tudta, hogy a vadállatok nem szeretik az ilyesmit.

– Köszönöm. Ha bármikor segíthetek, csak szólj. Gyors vagyok…

– Vigyázz máskor – mondta a kislány komolyan. – Légy óvatosabb. Ahol emberek laknak, az nem neked való hely, érted?

– Most már tudom – szuszogott a nyest. – Csak az a sok izgalmas illat… Az egerek például… meg a tollas népek…

A sarokban álmosan mocorgott egy galamb. Aleysia sejtette, hogy ez csábította ide a kis ragadozót, de nem mondta ki. A hálás jószág még egyszer ránézett, aztán megrázta magát és fürgén, hullámzó mozgással végigszaladt a gerendán, annak végénél pedig kibújt a kis ablakon. Aleysia kinézett utána. Denevérek suhantak a holdfényben, éjszakai lepkékre, bogarakra vadászva. A kislány elgyönyörködött könnyed röptükben. Vékony kis cikkantásokat hallott felőlük.

Aleysia lekecmergett a padlásról és visszatért a szobájába. A dajka továbbra is aludt. Reggel mit sem tud majd védence útjáról, ahogy a többiről sem volt fogalma. Néha ugyan csodálkozott a gyerek koszos lábacskáin, de nem törte rajta sokáig a fejét. A kislány visszamászott a nagy ágyba és elégedetten sóhajtott. Hamar elaludt.

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredtek. Aleysiát megmosdatta, szépen megfésülte dajkája, göndör, aranybarna haját hátratűzte két nagy fésűvel és átkötötte egy szalaggal. Bokáig érő, nefelejcskék ruhájában igazán bájosan festett. Belebújt könnyű cipőjébe és leszaladt a nagyterembe, ahol apja ült az asztalnál. A báró sötét nadrágot és finom anyagú, fehér inget viselt, vállig érő haját hátrafésülte. Már végzett a reggelivel, most valami iratot tanulmányozott, a kardja mellette feküdt a fal melletti padon. Mosolyogva nézett a lányára, és ahogy Aleysia hozzáfutott, gyöngéden megölelte.

– Jó reggelt kis kincsem! Hogy aludtál?

– Jól, papa, köszönöm. És te?

– Mint a bunda.

– Hogyan alszik a bunda? – incselkedett vele a kislány.

– Hm. Talán kérdezd meg tőle – kacsintott rá az apja.

Aleysia kuncogott, és elégedetten felült az egyik magas székre, aztán szétnézett az asztalon. Volt ott mindenféle finomság, friss kalács, lepény, vaj, sonka, apró nyári körte és tej nagy kancsóban. A szolgálólány már oda is lépett mellé és telitöltötte egyszerű ezüstkupáját az aznap reggel fejt, édesen, fehéren csorduló tejjel. A lányka vett egy szelet kalácsot és megvajazta. Apja szeretettel figyelte, hogyan harap jóízűen az ételbe. Visszafogottan, egyszerűen élt, nem kereste a különleges ínyencségeket, nem hordott hivalkodó ruhákat, és sok időt töltött a gyermekével. Aleysia nem ismerhette az édesanyját, Nalmer pedig nem keresett új asszonyt. Ha lettek volna rokonai, talán zaklatják, hogy házasodjon meg újra, de nem voltak, így hát kettesben éltek a lányával.

A vár és benne a kényelmes, emeletes ház dimbes-dombos táj rejtekében állt és szinte körülölelték a környező zöld erdők. Erdővölgy volt a birtok neve és ez teljesen illett is rá. A báró uradalmához tartozó kis falvak lakói szántottak, vetettek a domboldalak keskeny telkein, amelyeket szorgos munkával tettek termővé, teheneket, nyulakat és néhány baromfit tartottak a ház körül. Patak több is volt, friss vizet és halakat kínálva, mindenki el tudta látni magát, a báró pedig csupán a termés tizedét kívánta adóképpen. Nyugalomban éltek, mindössze egyetlen út vezetett a főváros felé. Erdővölgyön nem jártak keresztül utazók, és csak alkalmanként tévedt ide egy-egy kereskedő. Nalmer maga nem fordult meg a királyi udvarban már évek óta.

Ekkor Zsoldos feltápászkodott a kandalló elől. A báró rápillantott és vágott egy darabot a sonkából az öreg kutyának, mivel azt gondolta, az megéhezett. De Zsoldos kifelé figyelt. Aleysia abbahagyta a rágást. Lódobogást hallott. Idegen lovak rúgtattak be az udvarra. A kutya ugatni kezdett és felborzolódott a szőre. Aleysia tisztán érezte a nyugtalanságot és valami erős indulatot. Apjára nézett. A báró letette az iratot, és a kardja után nyúlt.

– Jól van, Zsoldos, csend legyen – szólt rá az öreg kutyára.

Zsoldos ránézett, engedelmesen abbahagyta az ugatást, de morogva állt a helyén továbbra is. A várnagy, egy erős, középkorú, szakállas férfi lépett be aggodalmas arccal.

– Uram, a király emberei…

Magas, sovány, sötét ruhás férfi jelent meg az ajtóban, és félretolta a várnagyot az útból. A szája mellett húzódó sebhelytől az arckifejezése keserűvé és félelmetessé vált. Volt valami vibráló indulat körülötte, amitől a kislány gyomra összeszorult. Egy csapat katona tódult be mögötte. A királyi egyenruhát viselték, fekete nadrágot, sáfrányszínű zekét, fényes mellvértet, rövid, fekete köpönyeget. Nem köszöntötték a ház urát.

A báró már állt a nagy asztal mögött, most megkerülte, és büszkén a betolakodó elé lépett.

– Ki vagy uram, és mit jelentsen ez a korai látogatás?

Az idegen nem ijedt meg. Felszegte a fejét.

– A nevem Vrohent. Őfelsége a király, Thuered parancsát hozom, az ő kancellárja vagyok és Lápvidék bárója. A parancs úgy szól, hogy az országában lakó minden főnemesnek – így tenéked is – kötelező egy családtagját az udvarba küldenie, a király melletti személyes szolgálatra. A parancs erre a családra nézvést a mai naptól érvényes. A többi bárónak ez év végéig kell eleget tenni a követelésnek. Úgy tudom, van egy leányod, sőt, ha nem tévedek, itt ül melletted, igaz?

Mosolytalan pillantást vetett a kislányra.

– Nem hallottam erről a parancsról – mondta Nalmer.

– Sok mindenről nem hallottál, uram, itt a világ végén. A dolgok változnak.

A báró anélkül, hogy hátranézett volna, rászólt Aleysiára:

– Menj fel a szobádba, gyermek!

Ritkán beszélt hozzá ilyen határozottan. Aleysia pontosan érezte a hangjában a feszültséget, sőt, valami többet is. Az idegen veszélyt hozott a házba. Tudta, hogy nincs értelme tiltakozni. Leugrott a székéből és a lépcső felé indult.

– Nem ajánlom, hogy ellenszegülj, báró! – reccsent Vrohent kellemetlen hangja. – Jobb, ha tudod, hogy mindenképpen elvisszük a lányt. Katonák!

Két fickó már ugrott, hogy megfogja a gyereket, a báró azonban egy gyors mozdulattal kivonta kardját és elébük vágott.

– Fuss, Aleysia – szólt hátra.

A kislány rémülten szedte a lábát felfelé.

– Elfogni! – parancsolta Vrohent. – Ellenszegül a királyi parancsnak!

Zsoldos végig ott állt morogva a kandalló előtt, most sajgó csontjait feledve nekiugrott Vrohentnek. A kancellár lerázta magáról a tompa fogú, öreg kutyát és belerúgott. Ahogy Zsoldos megpróbált feltápászkodni, Vrohent odahajolt és tőrével elvágta a torkát. Nalmer felhördült. A katonák először megtorpantak, aztán valamennyien kardot rántottak. Az ajtóban álló várnagy az őrökért kiáltozott.

– Ide mindenki! Védjük meg az uraságot!

Talán tucatnyi fegyveres vigyázott a várra, szükségtelen volt többet tartani, hiszen békeidőket éltek, ezek most rohanvást jöttek.

– Nem jutok élve a kezedre! – jelentette ki a báró. – Nem adom a lányomat, és nem viszel a gyilkos királyod elébe!

– Így is jó, Nalmer – mosolyodott el farkasvigyorral Vrohent. – Öljétek meg a felségsértő árulót!

Vrohent kisebb seregnyi kísérettel utazott. Talán huszonöt embere maradt az udvaron, nyolc vette körül idebent, a nagyteremben. Nalmer embereinek felét már odakint levágták, hiába küzdöttek, alig néhány jutott be a terembe.

Nalmer báró remek vívó hírében állt, és a híresztelés nem túlzott. Erős volt és hajlékony, egymás után küldte pokolra a király katonáit. A várnagy közben átvágta magát a gyűrűn és egyenesen Vrohentre támadt, aki eddig csupán irányította az eseményeket. A kancellár néhány védekező mozdulat után kihátrált a csatából és csak figyelt, mint kígyó az avarban. A várnagy engedte odébb lépni, az volt a célja, hogy gazdája mellett lehessen. Nalmer úgy mozgott, mintha a hátán is lenne szeme. Felugrott az első lépcsőfokra, szúrt, vágott, jobbra fordult, majd visszaperdült, a katonák eleinte nem bírták megsebezni. Aztán az egyik fickó megvágta a báró bal vállát. Vörös vérpatak csordult a fehér ingen. A támadók felhördültek és újult erővel rohamozták meg a sebesültet.

A várnagy odaért hozzá, s így, egymás mellett, megvadult oroszlánokként küzdöttek az életükért. Mivel azonban a támadás hirtelen, saját otthonukban érte őket, páncélt nem viseltek, nem úgy, mint a katonák, akik egyre többen áradtak befelé. Az első sebesülés után a második, majd a harmadik érte őket. Vadul osztogatták a csapásokat, de kezdtek fáradni, és egyre több sebből véreztek. Nyolc-tíz ellenfél jutott mindkettejükre, folyamatos támadásukat egyre nehezebb volt visszaverni. Az illatos füvekkel felhintett fapadló már iszamós volt a vértől. Vrohent elégedetten látta, ahogy a túlerő legyűri előbb a várnagyot, aki elcsúszott egy vértócsában, aztán a bárót is, aki kétségbeesetten igyekezett talpon maradni, de végül térdre rogyott, majd több halálos seb terhe alatt elvágódott, akár egy kivágott fenyőfa.

– Eredjetek! Hozzátok le a lányt! De élve! – parancsolt rájuk a kancellár.

Nalmer báró haldokolva, iszonyú erőfeszítéssel megpróbált feltápászkodni és elébük állni, de fájdalmas kiáltással visszahanyatlott. Utolsó erejét összeszedve kiáltani akart a lányának.

– Aleysia – suttogta – menekülj!

Odafentről a dajka sikoltása, egy tál csattanása hallatszott. Aztán kiabálás, az ajtó betörésének durva hangja. Végül visszajöttek a katonák.

– Nagyságos uram, nem találjuk. Eltűnt.

Vrohent bosszúsan köpött egyet. Tudta, hogy a király őt fogja felelősségre vonni. Eddig jól alakult minden. A báró ellenállt és meghalt, ahogyan eltervezte. De a kölyke meglépett és ez dühítette. Hiszen csak egy ostoba, rettegő kislány. Fogalma sincs, mi történik körülötte.

– Ugyan már! A kölyök fél és elbújt. Nézzetek az ágy alá! Találjátok meg!

Valami eszébe jutott:

– A dajka! Majd a szolgáló megmondja, hová lett!

Az egyik katona lenézett a földön heverő, több sebből vérző testre, a csizmájával átfordította.

– Nemigen mond semmit, nagyságos báró úr, meghalt…

Vrohent káromkodott dühében. A király katonái szétszéledtek, hogy átkutassák a házat. Lépteik végigdobogtak a lépcsőkön és a folyosókon. Benyitottak a szobákba, benéztek az ágyak alá és a nagy ruhásládák mélyére, szétszórták a holmikat és felhasogatták a függönyöket.

2. fejezet

 

Menekülés

 

Aleysia rémülten rohant fel az emeletre. Nem tudta, miért jöttek a király emberei, de biztos volt benne, hogy rossz szándékkal. Édesapja nem küldte volna fel, ha nincs nagy veszélyben. Lentről felhallatszott a szóváltás, majd a csata szörnyű hangjai, a kiáltások, hörgések, fegyvercsattogás, lábdobogás. Szívből remélte, hogy apja, aki a legbátrabb, legügyesebb harcos azok közül, akiket csak ismer, aki idehaza bárkit legyőzött vívásban, úrrá lesz a helyzeten és egyszer csak utána jön és karjába zárja. Ösztöne azonban azt súgta, hogy meneküljön. Ha minden jóra fordul, még mindig előbújhat a rejtekhelyéről.

Benyitott a szobába. A dajka ott rendezkedett, mindkét ágyat bevetette és letakarta színes szövetekkel, aztán karjára vette a törlőkendőt és éppen a mosdótál után nyúlt.

– Mi történt, kincsem? – kérdezte a kislánytól. – Miért nem reggelizel? Mintha idegen hangokat hallottam volna.

– Igen, idegenek jöttek. Rossz emberek, és a papám felküldött – válaszolt a lányka. – Kardot rántott…

A dajka ijedten megtorpant, aztán indult kifelé.

– Szentséges Ég! Maradj itt szívecském, megnézem, mi történik. Reteszeld el az ajtót, és csak nekem vagy édesatyádnak nyisd ki! Megértetted?

Nehézkesen fordult ki az ajtón, kezében a mosdótállal. Aleysia remegő kézzel rátolta a reteszt, aztán gyorsan körülnézett a szobában. A zsebébe rejtette azt a tenyérnyi kis szőrpamacsot, amit Mucónak hívott, és amivel aludni szokott. Bebújt a ládába és egy perc múlva már a sötét rejtekfolyosón lapult. Itt hallotta meg apja suttogását. Abban a pillanatban teljes bizonyossággal tudta, hogy a báró halálán van. A szájába tömte az ujjait, hogy ne sikoltson. Legszívesebben visszarohant volna, de végül – félig vakon a könnyektől – tovább botorkált a félhomályban. Emlékezett, hogy a hátsó falnál jobbra nyílik egy titkos alagút, mely átvezet a várfal alatt, ki az erdőbe. Hallotta a dajka sikolyát, Vrohent parancsait, a kutakodó katonák hangjait. Összeszedte minden erejét, és ment, egyre távolabb kerülve az apjától és egész eddigi életétől.

Csak órák múltán hagytak fel a kereséssel.

– Mindegy, túsznak már úgysem jó, hiszen árva – köpte a szavakat Vrohent. – Gyújtsátok fel a kócerájt! Ha elbújt, legfeljebb bent ég.

– De hiszen csak egy kislány, uram – próbálkozott az egyik embere tétován.

A kancellár szúrósan nézett rá.

– Egy áruló, egy felségsértő lánya, te ostoba! – förmedt rá. – Az ilyeneknek írmagja se maradjon!

– A sebesültekkel mi legyen, uram? – kérdezte egy másik.

Vrohent elhúzta a száját.

– Semmi. Majd meghalnak.

Kifelé indult az udvarra, ahol néhány halott vagy haldokló cseléd hevert. Felült a lovára és lassan kilovagolt a nagykapun át az erdei útra. Mögötte magasra csaptak a lángok. A király emberei hosszú sorban követték őt.

Így halt meg Nalmer, Erdővölgy bárója, a várnagya, a katonái, és a cselédei közül azok, akik mellette küzdöttek vagy csupán nem bírtak elmenekülni a gyilkosok és erőszaktevők elől. De Aleysia élt.

A hosszú titkos alagút a Csörgő-patak partján ért véget. A kijárata úgy festett, mint egy régi borzvár. A kislány csak négykézláb fért ki rajta. Levánszorgott a partra és ivott, aztán megmosta az arcát és a szemét, mely dagadt volt a könnyektől. Összekuporodott egy bokor alatt és sírt. Hallotta a távoli kiáltozást és az elszabaduló tűz hangját, ahogy harsogva belekap a fába. Tudta, hogy az otthona ég. A volt otthona. A lépcső, amelynek az alján az apja kardot rántott. Az ő erős apja…

Fogalma sem volt, hová mehetne. Ült hát és nézte a halkan csobogó patakot, a lombok sötét árnyékát a vízen, és sírt. Egy apró, remegő bajszú cickány megszimatolta, aztán elszaladt. Halak ezüstös oldala villant a vízben. A fű közt nyíló apró szirmú, fehér virágok fölött méhek zümmögtek, lepkék libbentek. Kék szitakötő szállt a karjára, kicsit megpihent, majd elcikázott a keskeny part fölött. Aleysia gyászában nem látta és nem hallotta őket. Eltelt a nap, későre járt. A kislány fázott, reszketni kezdett. Éhséget érzett, ettől a félbehagyott reggelire gondolt, és ismét belemart a fájdalom, ahogy a báró mosolya jutott az eszébe. Az édesapja utolsó mosolya neki szólt. Mint ahogyan az utolsó szavai is.

Valami történt, amiről neki nincs tudomása. A király katonái voltak. Thuered a neve, néhányszor hallotta emlegetni. Meg a régi királyt is, akiről azt mondogatták, hogy jó ember volt. Aztán az meghalt, talán megbetegedett, vagy mert nagyon öreg volt már… Ez az új király pedig megharagudott az apjára és őrá is. De vajon miért? Biztosan tévedés az egész. Hiszen az apja nem járt a királynál az utóbbi időben, nem találkoztak. Nalmer csak otthon ült, az erdőt járta, lovagolt, néha vadászott, mint ahogy tavaly is. Egy nagy hímpárduc jött le a hegyekből és rákapott a jószágra, hiszen könnyebb zsákmány egy kövér juhocska, mint valami fürge lábú zerge a sziklákon. A juhászkutyákat könnyen elintézte, az emberek dühösek voltak rá, és féltek tőle. Féltették a gyermekeket és ők maguk sem mertek egyedül kijárni, így aztán megkérték a bárót, hogy segítsen rajtuk. Nalmer fogta az íját, és egy holdvilágos éjszakán lesbe ült a karám mellett. Elpusztította a párducot, és a faluba visszatért a nyugalom.

A kislány arra gondolt, a közeli falu lakói bizonyára segítenek majd rajta. Hiszen mindig örömmel köszöntötték őket, ha közéjük látogattak, hálásak voltak az apjának. Elindult lefelé a völgybe, a patakot követve. Hamar rátalált egy ösvényre, azon haladt tovább. Egy idő után étel-, füst-, állat- és emberszag keveredett a tiszta levegőbe. Megérkezett a faluba. A szélső ház körül rendes pitvart látott, a kötélen néhány ruhadarab száradt. A baromfiak halkan kotyogva már elültek az ólban, tehénbőgés hallatszott az alacsony istállóból. Esti fejés ideje volt. Egy asszony teli sajtárral lépett ki az épületből. A lányka feléje indult. A küszöb mellől nagy, foltos szőrű kutya emelkedett fel, ugatott néhányat, inkább csak jelzés gyanánt, de nem bántotta a gyereket.

– Kérem – szólította meg Aleysia az asszonyt. – Kérem, segítene rajtam?

A nő megállt az udvaron, felé fordult és végigmérte. Felismerte benne az uraság lánykáját. Majdnem elejtette a sajtárt meglepetésében. A szomszédokkal már suttogtak arról, hogy valamit elkövethetett a báró, mert a király katonái felgyújtották a várat és kegyetlenül lemészárolták az embereit, végül őt magát is. Néhány falubeli rokona fent szolgált a bárónál, azok most a házakba húzódva virrasztottak gyászukban. Bár az idegenek már elmentek, a félelem még a levegőben gomolygott, mint valami ocsmány, sötét köd.

– Te vagy az kisasszonkám? – álmélkodott. – Ki gondúta vóna, hogy életben vagy?! Ennyi borzasztóság… Jer befelé, szaporán…

Beterelte a gyereket a házba, ahol a tűzhely parazsa világított, gyorsan letette a sajtárt és merített belőle egy csuporba.

– Igyék, angyalom… Hozok mindjárt egy kis lepényt is.

– Én is… – hallatszott egy vékony hangocska mellette. – Adjá’ nekem is…

Háromévesforma lányka bámult rá, meg a tejre.

– Mingyán… – simogatta meg az asszony a kicsi fejét. – Elébb a vendég.

Aleysia elvette az egyszerű csuprot és belekortyolt, de felkavarodott a gyomra a langyos tejtől. A lepényből evett pár falatot. Hirtelen nagyon álmosnak érezte magát. Az asszony adott a lányának is, aztán elgondolkodva tett-vett körülöttük. Látta, milyen kimerült a jövevény, majd lefordul a zsámolyról, amin ül.

– Odafel a padláson elalhatik, kedves. Van friss széna, csak menjen fel, oszt aludjék.

A gyerek felkapaszkodott a létrán. Finom, frissen kaszált, szárított fű illata töltötte be a levegőt. A sarokban valahol egér motoszkált. Az apró ablakon alkonyati fény szűrődött be. Aleysia ledőlt a szénára és zaklatott álomba merült.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mikor hangok hallatszottak odalentről. Két férfi és az asszony beszélgetett.

– ’Iszen csak egy lyányka – mondta éppen a fiatalabb férfi. – Ellakhatna itten a miénkkel.

Odanézett a sarokba, ahol a gyerek aludt szalmazsákján, egy könnyű takaró alatt.

– Nem úgy van a’ – ellenkezett az asszony. – Mindenki felismerné, tudják, kicsoda. Egy faluban nincs titok. Tán beárulnának minket. Aztán egyszer csak idecsődűnének a király katonái, oszt minket is legyilkolnának. Szegény báró urunk most mán nem véd meg minket, nem fog segíteni… Elveszett a tisztesség meg az igazság mifelénk. Tán felgyútanák a mi házunkat is, a lyánykát meg elvinnék. Én nem fogom itten bújtatni, az bizonyos.

– De ’iszen már bújtatod – mondta az idősebbik férfi. – Odafel alszik a padláson.

– Csak enni adtam, meg hagytam, hogy elvackoljon – rándított egyet a vállán a nő. – A báró mindig jó volt hozzánk, aszonta, mindenkinek köll segíteni.

– Te mit gondúsz a dologrul, apám? – kérdezte a fiatalabb ember. – Többet láttál mán, mint mink.

Az öreg megvakarta a fejét.

– Aszondom, föl köllene adni a királynak. Bajunk lehetne, ha nem tennénk. Ha meg bevisszük neki, talán még meg is jutalmaz minket. ’Iszen keresték. Valamért köll nekik az a gyerek.

Az asszony a férjére nézett. A kezét tördelte.

– Nem is tudom… Ezeknek a gyilkosoknak nem adnám, de a király csak nem bántaná… Új tető köllene a házra. Meg vehetnénk még egy tehenet. Talán kettőt is.
A fiatalabbik férfi haragosan nézett rá.

– Ugyan mit okoskodsz? Még nem láttunk semmiféle jutalmat. Lehet, hogy csak levágnák ezt a kicsikét, oszt még minket is, hogy minek ártjuk bele magunkat. Nem jó dolog a kapzsiság, asszony, meghozza a bajt mindég!

– Itt van a baj, fönn aluszik a szénában – morogta az asszony. – Nem én hívtam ide, csak úgy begyütt az udvarra. Hát csak nem kergethettem el… De most aztán nézhetjük magunkat.

Aleysia felült a szénában. Hát bajnak jött ő ide? Rosszat hozni a házra? Akár úgy döntenek, hogy elviszik a királyhoz, akár nem, el kell mennie innét. Négykézláb, csendesen a létrához mászott. Leóvakodott, és búcsú nélkül elfutott a háztól. Az erdő mélyén körülölelte a sötétség, nem tudta, merre menjen. Megállt és figyelt. A fák ágait csendesen ingatta a szél, mindenfelé állatok motoszkáltak. Egy bagoly suhant el fölötte hangtalanul, mintha a tollai nem is érintenék a levegőt. Csak a mozgásra kapta oda a fejét.

– Bagoly, te sokfelé jársz. Nem tudsz egy helyet, ahol elbújhatnék? – szólt oda neki.

A bagoly leült egy ágra. Karmai között tartotta zsákmányát, egy kövér, elnyaklott mezei egeret. Óvatosan megigazította, nehogy leessen, aztán a lányra nézett, oldalra biccentette a fejét és válaszolt:

– A baglyoknak sok rejtekhelye van, de azok nem nektek valók.

– Mennem kell valahová – mondta neki Aleysia. – Rossz emberek felgyújtották az otthonomat és megölték az apámat. Egyedül vagyok. Kell valaki, aki segít.

– Láttam a helyet. Még forró a tűztől. Kiégett és csúf. Mindenfelé… pusztulás. Sajnállak téged.

A bagoly körbeforgatta a fejét, és pislogott. A legrosszabbat, hogy minden tele van elszenesedett halottakkal, nem mondta ki. Erősen gondolkozott.

– Talán felmehetnél a hegy napkeleti oldalára, a forráshoz. Ahol a szénégetők laknak. Azok nemigen beszélnek másokkal. Jó rejtekhelyük van.

Aleysia tudta, miről beszél. Néhányszor jártak arra az apjával. A patak nagy kanyarral ért ide, a forrása messze fent volt a fenyőfák között, a hegy másik oldalán, a határvidéken. Azon túl sosem mentek. Ott már Ezüstbérc hegyei emelkedtek.

– Jól van. Okos vagy, bagoly. Elmegyek a szénégetőkhöz. Talán azok nem akarnak kiadni a királynak. Talán a király katonái sem tudják, hogy ott szénégetők vannak.
Aleysia elindult kelet felé. Emlékeiben feltűnt a szénégető felesége, kedves asszony foltozott köténnyel, és van két vagy három gyerekük is. Igaz, a báró nem beszélgetett velük, éppen csak fogadta köszönésüket, de talán rendes emberek, és ő sem hoz rájuk bajt.

Az apja mindig azt mondta, van, aki gazdagnak születik, és van, aki szegénynek. A népnek adót kell fizetni az urának, a bárók meg a királynak fizetnek. Ám a szegényeknek is meg kell élniük abból, amivel foglalkoznak. Egy bárónak kötelessége törődni azokkal, akik a birtokán élnek. A katonákkal, a szolgákkal, a többiekkel is mind. A magányos remetével is, aki az erdő mélyén, egy magányos kunyhóban lakott. A mesterségből származó jövedelmet pedig néha ki kell pótolni. A molnár is tart libákat, a kovács is ültet káposztát a kertben. Nalmer pedig engedte három kis faluja, meg a néhány tanya lakóit a tisztásokon pónit legeltetni, az erdőben fát gyűjteni, gombát, málnát szedni. A patak halakat adott, a kevés disznó makkolhatott a tölgyek alatt. Az okos gyermekeket kitaníttatta számolásra, betűvetésre, vagy valami mesterségre. A csalást, erőszakot pedig nem tűrte maga körül. Nem a származás a fontos – mondta Aleysiának – hanem hogy van e becsület és szeretet valakiben.
A lányka tudta, hogy az erdő menedéket és élelmet adhat. Talán egyszer, valamikor lesz egy jó király, olyan, mint a régi volt, aki az apjára hasonlít igazságosságban, aki nem fogja őt kergetni, akkor megint kisasszonyka lesz, és nem kell bujkálnia. De az édesapja mindig hiányozni fog. Soha többé nem fogja látni őt. Nem hallja a hangját. Nem takarja be őt esténként és nem mesél neki többé. Kitapogatta Mucót a zsebében. Már csak ez maradt neki.

Aleysia sírva ment felfelé a keskeny vadcsapáson. Nem félt a sötét erdőben, az éjszaka, a rengeteg nem rémisztette. Tudta, hogy nem az erdő gonosz, hanem azok, akik megölték az apját. A katonák. A kancellár. A király. Vajon mit vétettek ellenük, hogy így rájuk törtek? Újra meg újra ezek a kérdések tértek vissza, szűnni nem akaró módon, ahogyan a mardosó fájdalom is végigkísérte az útján. Elfáradt, leült egy kidőlt, mohos fatörzsre pihenni és gondolkozni. Pockok motoszkáltak a fűben, odébb egy róka vadászott rájuk.

Csak ritkán voltak látogatóik a várban, egy-két ember az udvarból, néhány kereskedő, utazó mutatványosok. Ez utóbbiakat igazán kedvelte Aleysia. Akadt köztük táncos, zenész, énekes, tűznyelő és regélő. Ezek különösen jó napok voltak, a mutatványosok az udvaron mókáztak tarka ruháikban, a mesemondók és az énekesek vacsoraidőben, a tűzhely mellett adták elő vidám vagy szomorú történeteiket. Ám a kislány általában korán aludni tért. Az apja eztán gyakran beszélgetett velük többnyire egy korsó sör mellett, ezt a szolgálótól tudta.

Amennyire vissza tudott emlékezni, régen, talán két esztendeje jött valaki, egy idősebb, bársonyruhás, aranyláncot viselő uraság, még az előző király idejében, aki visszahívta az udvarba az apját. Ezt másnap a báró elmondta neki, mert azt akarta, hogy a lánya tudja, hogy bár tiszteli a királyt, és megfontolta az ajánlatát, inkább vele marad a birtokon. Aleysia sóhajtott.

Aztán hírnök érkezett, fekete lobogó alatt, sötét ruhában, a király halálhírével. Röviden beszélt és nem maradt sokáig. Néhány óra pihenés után váltó lovat kért és elment. A báró feldúlt volt, alig evett, egyedül ment kilovagolni és csak késő este tért vissza, mikor a lánya már lefeküdt. Aleysiának azonban könnyű álma volt, és meghallotta az apja hangját. Kinyitotta a szemét és figyelt a sötétben, de nem bújt ki az ágyából, hogy üdvözölje, mert hallotta a hangján, érezte, milyen zaklatott. Sokáig forgolódtak mindketten azon az éjszakán.

Eltelt néhány hét, és egy ősz szakállú, csendes mosolyú, vándor regélő kopogtatott náluk. Gyönyörű, hosszú meséket tudott, szebbeket bárkinél. Ráadásul úgy mondta el, hogy aki hallgatta, szinte ott lehetett a történetben. Aleysia aznap sokáig fennmaradt, de végül elnyomta a fáradság és az apja ölben vitte fel a szobájába. Sajnos, mire a lányka felébredt, az öreg már továbbállt. Akkor ő egész nap duzzogott, hiszen a mesemondók általában több időt töltöttek náluk. Végül a báró, aki maga is szomorúnak látszott, azzal vigasztalta meg, hogy megígérte, a következő zenésztől megtanulhat játszani a hangszerén, legyen az lant, hárfa, vagy bármi egyéb.
Kis idő múltán egy másik hírnök jött, fekete és sáfrányszín ruhákban, ez koronázásra hívta az apját. Ünnepségre, tiszteletadásra, az új király elébe. Akkor a báró igen kimérten viselkedett és udvariasan elutasította a meghívást. Sürgős teendőire hivatkozott, mondván, hogy nem hagyhatja el a birtokot. Másnap a báró felnyergeltette kedvenc lovaikat, felpakolt némi élelmet – nem túl sokat, hiszen útközben bárhol vendégül látták őket –, és körülvezette őt Erdővölgyön. Aleysia eleinte haragot és szomorúságot érzett az apja hangjában, később valami féltést, mintha rossz előérzete volna. Ettől ő maga is szomorú lett, és ez az egész kirándulásra rányomta bélyegét. Úgy látszik, ez a koronázás valami rossz dolog lehetett.

A kislány valamikor elszenderedett, végigborulva a vaskos mohán, mert arra ébredt, hogy virrad. Fázott, didergett, amikor elgémberedve felállt. Egy mókus riadtan futott el a közeléből. Továbbment, karjait összefonva, szaporán lépve. Lassan kimelegedett. Talált pár szem áfonyát, azt megette. Az ösvény mostanra megkerülte a hegyet és kiért tágas, nyílt területre ért. Aleysia jóval magasabban járt, mint ahol a falu házai álltak. Ha azon az oldalon maradt volna, most az otthona romjaira látott volna, de mivel körbement, más táj terült el előtte. Lágyan hullámzó dombok zöldelltek a napfényben, mögöttük pedig a távolban egy nagy hegyvonulat meredek, kopár sziklái látszottak. Az már a határ, a Zordvidék. Fáradt volt, a cipő feltörte a lábát. Még soha nem gyalogolt ennyit. Szeretett volna mielőbb a szénégetőkhöz érni. Néhány kedves szóra vágyott, és egy helyre, ahol elalhat. Ekkor szemközt a távoli fák között tábortüzet pillantott meg. Talán az lesz a tanyájuk. Nem emlékezett pontosan, merre kell menni, inkább sejtette az irányt. A rettentő fájdalom a szívében és a fáradság felőrölte az erejét. Elindult a tűz felé. Hirtelen elszédült, megingott, lába alól kiszaladt a föld és ő elvágódott.

Mofet, a szénégető megigazította a nyársat a tűz fölött. Vadnyulat sütött éppen ebédre, a hús mellé gomba és hagyma volt tűzdelve. Az ember talán harmincöt-negyven lehetett, de bőre cserzett volt az időjárástól, a keze sötét, arcán sok apró ránc. A lábánál ülő bozontos kis fekete kutya, mely eddig a pecsenye készítését figyelte teljes odaadással, most felállt és a rét túloldala felé nézett. A füleit mozgatta, vakkantott néhányat és nyüszíteni kezdett.

– Hát teneked mi bajod, Kócos? – kérdezte a szénégető a kis ebet.

Felállt és kezébe vette a husángját, mire a Kócos elindult előtte, hátranézett, hogy követi-e, aztán elfutott a magas fűben. A nagydarab ember darabos mozgással követte. Talán valami állat van ott. De lehet ember is. A kutya máshogy jelzi a farkast. Esetleg valami kisebb jószág. Aztán hirtelen valami világoskék foltot látott maga előtt. Mofet megszaporázta a lépteit. Hogyan került ide ez a kislány? Durva lapátkezével óvatosan félresimította a hullámos hajat és érezte, hogy a gyerek homloka forró. Hamar felnyalábolta, és futott vele visszafelé. A fák között, a boksáktól távolabb a felesége a kunyhójuk előtt ülve a kisebbik gyereket szoptatta. Csodálkozva nézett fel.

– Asszony! Gyere gyorsan!

Az egyszerű, alacsony rönkházban a szénégető felesége egész éjjel virrasztott a lányka mellett. Saját gyerekei az ő helyén aludtak az apjuk mellett, ő pedig a jövevény mellett ült és borogatta, gyógyteával itatgatta a lánykát. Az nehezen vette a levegőt és félrebeszélt. Az átélt sokk és a megfázás együtt legyűrték. Az asszony figyelt rá, és megtette, amit lehetett. A fűzfakéreg és kamillavirág főzet jót tett, reggelre lement a kicsi láza és az álma is nyugodtabbá vált. Mofettel elgondolkozva nézték. Ráismertek, hogy az uraság kislánya. Először azt hitték, eltévedt talán. Aztán a szénégető elballagott a hegy túloldalára, onnan látta a romokat, és két ismerős favágó elmondta, mi történt.

Aleysia csak két nap múlva tért magához. Fáradt volt és szomjas. Körülnézett. Valami kunyhóban feküdt. A berendezés egyszerű volt, durván ácsolt asztal, lóca, rávetett állatbőrökkel, ágyak gyanánt illatos fenyőágak halma viseltes, de tiszta pokróccal letakarva. Jobboldalt a szülőké, balra a gyerekeké, ezt foglalta most el. A sarokban egyszerű, tapasztott tűzhely a téli időre.

Az asszony belépett és rámosolygott Aleysiára.

– Nohát, hogy végre felébredtél, kisasszonka. Az én nevem Lamma. A szénégető Mofet felesége vagyok. Jó ember… Van két gyerekecskénk is, azok mostan odaki játszanak.

– Szomjas vagyok – szólalt meg Aleysia rekedten.

Az asszony megitatta. A lányka hálásan dőlt vissza a fekhelyére.

– Pihengessé’ csak galambocskám… Majd később megfésülöm a szép hajacskádat és le is mosdatlak, de most még erősödnöd kell…

Mofet odakint igazgatta a boksákat. Három is volt. Figyelnie kellett, hogy a fa ne kapjon lángra, éppen csak parázslott a nagy halom, gondosan, félgömb alakban összerakott sok fahasáb. A szénégető keményen dolgozott, a kész faszenet aztán ősszel levitte a faluba eladni vagy elcserélni élelemre, néhány vég vászonra, edényre, ami kellett. Megélt belőle a család. Néhanap Mofet a husángjával agyoncsapott egy-egy farkast vagy mosómedvét, annak a bőrét kidolgozta, és az asszony téli holmit varrt belőle maguknak. A nagyobb gyerekkel bogyókat gyűjtöttek, halat fogtak a patakban, vagy mézet kerestek az erdőben. A méheket aztán ki kellett füstölni, ami nem volt egyszerű dolog, de a finom lépesméz megérte a fáradságot, és azt a néhány csípést, amit elszenvedtek ilyenkor. A kicsit még cipelni kellett, alig totyogott, az anyja magára szokta kötni egy kendővel.

A báró – noha más nagyurak gyakran megtették ezt – sohasem tiltotta, hogy a birtokain a szegények halat fogjanak, mézet gyűjtsenek vagy tűzifát szedjenek. Nyulat is foghattak, volt belőlük elég. Erdővölgy népe nem ismerte az éhezést, és hálás volt az urának.

Az asszony odament az urához.

– Nem idevaló – mondta aggodalmasan. – Olyan gyönge virágszál. Minden bordája láccik, vékonyka…

– Ühm – bólintott Mofet. – Micsinájjunk véle? Ki nem lökhetjük a vadonba. Nincsen neki hová mennie. Talán keresik is.

Megdörzsölte a tarkóját, mint mindig, ha valami gond akadt.

– Elbújhatna itten, de ez nem való neki, főleg ha gyün a tél – erősködött Lamma. – A mieink mán megszokták, erősek, belenőnek ebbe az életbe… Nekünk jó itten, de félek, hátha meg sem maradna. Arra gondútam, ha erre jár az öreg, elvihetné magával. Jó ember és azt mondta, háza van, baromfival, kerttel. Mégis csak olyashoz van szokva, és nála tán sose találják meg, akik ártani akartak néki…

Mofet megvakarta borostás állát. Mond valamit az asszony. De vajon jön-e az öreg? Lamma, mintha a gondolatát találná ki, folytatta:

– Ha megtudja, mi történt, bizonyosan elgyün. Köll néki az ilyesféle dógokat tudnia, hogy mi történt, hogyan vót, az a mesterségihöz tartozik.

– ’Iszen mi sem tudjuk, mi vót odaát a kastélyba’.

– Ez a lyánka, szegénke, tuggya – nézett rá Lamma jelentőségteljesen. – És az öregné’ jobb vóna neki.

– Majd figyelek – bólintott Mofet. – Ha gyün, szólok néki.

Lamma elégedetten tért vissza a munkájához. A faluból másnap feljött az egyik paraszt és kérdezősködött, hogy nem látták-e a gyermeket, de Mofet elküldte.

– Nincsen nálunk senki idegen – mondta a nagydarab ember komolyan.

Ez igaz is volt, mert ők nem tekintették Aleysiát idegennek. Vendégnek igen, de nem idegennek. Vigyáztak rá, etették, itatták, az asszony varrt neki egyszerű inget, vállkendőt, bőrből kis bocskort, ő pedig, ahogy megerősödött, segített nekik, amiben tudott. Megkérdezte a mókusokat, merre van a vadméheknek fészke, aztán megmutatta a csodálkozó Lammának. Próbálkozott a varrással is. A két gyerekkel egy ágyban aludt, azok már megszokták, összebújtak, mint a malacok, de neki furcsa volt, ámbár biztonságot adott.

A Regélő egy szép, napos délután kocogott végig a völgyön. Erős, csillagos homlokú, sötétpej lovon ült, ami talán túlságosan is jó volt egy efféle kóborlóhoz. Őszbe csavarodott szakálla a mellkasát érte, kék úti köpönyege egyszerű volt és tiszta. Mofet messziről meglátta, elébe ment.

– Aggyisten Öreg! Tiszteld meg a házunkat…

Aleysia egy rönkfán ült a ház előtt, éppen foltot varrt az egyik egyszerű, zsákforma ruhára. A nyelvét is kidugta, úgy igyekezett egyforma öltéseket rakni egymás mellé. Saját, tüsketépte kék ruháját már megvarrogatta. Oda akarta adni vendéglátói kislányának, de Lamma azt mondta, nem való az a holmi idekintre. Feltekintett a munkájából és ahogy meglátta a jövevényt, rögtön megismerte.

– Regélő – suttogta felcsillanó szemmel.

Rögtön el is szomorodott, mert a mesemondó felbukkanása a régi szép napokat idézte fel. Az öreg is megismerte őt, mert szürke szemén komoly árnyék futott át, leszállt a lováról és meghajtotta magát az ültéből felemelkedő kislány előtt.

– Üdv néked, Aleysia kisasszony – köszöntötte. – Fogadd részvétemet. Atyád, Nalmer báró kiváló ember volt. Egyike a legjobbaknak, akiket életem során megismertem. Sajnálom, ami történt, de boldoggá tesz, hogy téged viszontláthatlak.

– Én is örülök, hogy látlak, regélő – nézett fel rá Aleysia, de a szeme elkönnyesedett. – Jó veled találkozni…

– Enyém a megtiszteltetés – nézett rá az öreg komolyan. – Régen jártam nálatok, de úgy látom, emlékszel rám.

– Hogyne emlékeznék, csak a nevedet nem tudom.

– Regélőnek emlegetnek, de a valódi nevem Femelon, kisasszony.

– Mondasz nekünk mesét, Femelon mester?

– Hogyne, kis hölgy, minden nap elmondok egyet, ámde most beszélnem kell néhány szót ezekkel a jóemberekkel, ha megbocsátasz…

A regélő nem maradt sokáig. Épp csak megpihent, és még aznap megfordította a lovát és visszafelé haladt ugyanazon az úton, amelyen jött, a határ, a Zordvidék felé. Csakhogy most a nyeregben ott ült előtte Aleysia. A kezében kis batyut szorongatott, amit Lamma pakolt nekik össze.

– Vigyázzál reája – nézett az öregre, mikor elindultak. – Megszerettük őtet… De tenálad jobb helye leszen…

Az asszony még nem tudta, hogy a regélő kis erszényt hagyott a lócán. Szívesen hagyott volna többet is néhány ezüstnél, de tudta, hogy büszke, jószívű szegénységükben ezt sem fogadnák el, ha nyíltan adná, így aztán csak odacsempészte, mielőtt elindult.

Aleysia szíve is elnehezedett, mikor Lamma búcsúzóul megölelte. A kis szőrme-babát, Mucót odaajándékozta a kisebbik gyereknek, mert adni akart valamit, és mása nem volt. Aztán odanyújtotta kezét az öregnek, aki felemelte a lóra. Volt Femelonban valami megnyugtató, mintha már réges-régen ismernék egymást. Valami, ami a régi világhoz kötötte, ahol még ő volt a bárókisasszony, és élt az apja. Ha az öreg szemébe nézett, bátorítást látott és tiszteletet. Enyhe pipafüst és rozmaring illata volt, jólesett nekidőlni. Tudta, hogy messzire viszi a szülőföldjétől, de nem bánta.

Pál Tibor László: Eléretlen rózsák | I. Regényíró pályázat

Pál Tibor László: Eléretlen rózsák | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pál Tibor László: Eléretlen rózsák című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A történet főszereplője maga az író, huszonkétéves egyetemi hallgató, aki kriminológus szeretne lenni.
Szerelem, szenvedély, félelem és tragédia. Ezen elvont fogalmak története Hídvéghi Lili élete és halála. Egy fiatal lelket elveszteni mindig elmondhatatlanul fáj, de aki ismerte Lilit, az tudja, hogy Isten a gyönyörű szőke lány elvételével megbocsáthatatlan bűnt követett el – ahogy a gyilkosa is.

Pál Tibor László: Eléretlen rózsák
(Hídvéghi Lili halálának igaz története)

krimi, bűnügyi

„Túl könnyű eltörölni valakit a föld színéről, és istentelenül nehéz felnevelni helyette egy másikat.”

Ross Macdonald – A fúriák

Juhász Gyula – Mindig…

Mindig reménytelen volt a szerelmem,
Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
Mindig csillaghonvágy égett szívemben,
Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
Mindig kellettek eléretlen rózsák,
Örök talányok, édes szomorúság.

Mindig nevettek, akiket szerettem,
Mindig nevettem, aki szeretett,
Mindig csak vágytam és sohase mertem,
Mindig csak vártam én az életet,
Az élet elment, én is tovább mentem,
Mindig daloltam és mindig feledtem.

Előszó

Az érzelmeknek ára van.

Valahol azt hallottam, hogy az a közhely, hogy a pénz irányít mindent, egy hatalmas hazugság. Az ember persze hajlamos az ilyen közhiedelemmel szembemenő kijelentéseket mindennemű belegondolás nélkül egy laza vállrándítással vagy egy becsmérlő felmordulással elintézni, de az, akitől ezt hallottam, nem állt meg ennél a kijelentésnél. Hosszas magyarázatba kezdett, melynek a lényege azonban roppant egyszerűen összefoglalható: a pénz nem irányíthat mindent, mert ezt az érzelmek teszik. Minden emberi lény végső soron a saját érzelmeinek a rabja, még akkor is, ha hevesen hadonászva az ellenkezőjét állítja. Szeretet, dicsőség, félelem – mindegy, hogy melyik. Az érzelmeink irányítanak bennünket és mi semmit sem tehetünk ellenük.

Már akkor is úgy gondoltam, hogy van benne igazság, a megtörtént eseményekkel a hátam mögött pedig már biztos vagyok benne, hogy ez az igazság. Elkeserítő, hogy ahhoz, hogy erre ráeszméljek, tragédiák sora kellett, hogy elvezessen. Közben arra is rá kellett jönnöm, hogy mindközül a legveszélyesebb érzelem a szerelem. Szinte látom magam előtt, ahogy a kedves olvasó forgatja a szemeit az előbbi mondatot olvasván, és arra gondol: nesze neki, egy újabb maszlag került a kezeim közé. Nos, lehet, hogy így van. De minden, ami történt, a szerelem miatt történt. Minden ezzel az érzéssel kezdődött, és ezzel is fejeződött be. Van, aki számára örökre.

Szerelem, szenvedély, félelem és tragédia. Ezen elvont fogalmak története Hídvéghi Lili élete és halála. Egy fiatal lelket elveszteni mindig elmondhatatlanul fáj, de aki ismerte Lilit, az tudja, hogy Isten a gyönyörű szőke lány elvételével megbocsáthatatlan bűnt követett el – ahogy a gyilkosa is.

Bizonyos vagyok benne, hogy a kedves olvasó, aki majd kezébe veszi ezt a könyvet, tudja a tényeket és a szaftosra ferdített bulvárlapok badarságait is ismeri ezzel az üggyel a kapcsolatban. Amikor felkértek, hogy írjam meg Lili halálának a történetét (tekintettel arra, hogy barátok voltunk, és, hogy a véletlenek összeesküvése révén fontos szerepet töltöttem be a megoldásában), először nem tudtam választ adni a szerkesztőnek. Még úgy sem, hogy történetesen magam is elgondolkoztam addigra már azon, hogy papírra vetem a gondolataimat – ha nem is azért, hogy egy szélesebb közönség is megismerhesse azt, hanem, hogy kiírjam magamból a fájdalmat, és könnyítsek valamicskét a gyászon. Aztán egy ismételten izzadt forgolódással töltött nyugtalan éjszaka után kora reggel felkelve egyből felhívtam a szerkesztőt, és beleegyeztem, hogy megírom a könyvet. Lehet, hogy lesznek, akik úgy tekintenek majd erre, mint egy olcsó és visszataszító marketingfogásra, de én inkább úgy érzem, ez egy utolsó csokor rózsa Lili sírjára. Tartozok annyival neki, hogy megismertessem a világgal halálának igaz történetét, amivel talán még segíthetünk is másokon. Segíthetünk, mert tudom, hogy Lili is ezt akarta volna.

Szeretném leszögezni, hogy ez a könyv csak és kizárólag Hídvéghi Liliről szól. Az, hogy közben az olvasó majd megismerheti a gondolataimat és az érzéseimet, pusztán annak köszönhető, hogy azok mind szükségesek a nagy egész megértéséhez – még akkor is, ha első pillantásra ez nem így tűnik. Ennek a memoárnak nem én vagyok a hőse.

A szavamat adom rá, hogy amit itt olvashatnak, az a teljes, kendőzetlen igazság. A lehető legjobban igyekeztem eldobni magamtól az elfogultságom, miközben dolgoztam és emlékeztem. Nem mindig sikerült, de nem is hiszem, hogy mindig sikerülnie is kellett volna.

Remélem, hogy Ön, aki olvassa most ezeket a sorokat, a történet végére megérti azt, amit nekem sosem fog sikerülni. Ahogy pedig halad előre, kérem, mindig tartsa szem előtt:

Az érzelmeknek ára van.

Egy

Ahogy belekezdtem az írásba, rájöttem, hogy a legnehezebb feladat a kezdetet meghatározni. Hol kezdődik egy gyilkosság? Az áldozat halálánál? A gyilkos terv megszületésénél? Az első baljós jelnél? A jó krimik mindig messzebbről kezdenek, hogy bemutathassák a szereplőket, és, hogy fokozhassák a feszültséget. A sorozatgyilkosokról íródott true crime könyvek (ha most eltekintünk attól, hogy a bennük foglaltak mennyire valósághűek, avagy mennyire nem azok) általában a szörnyetegek gyerekkorától kezdik el mesélni a rémmesét. Az én regényem azonban nem a gyilkos pszichéjét kívánja feltárni – ugyanakkor elkerülhetetlennek érzem, hogy erről is szó essék majd. Végül is jó néhány órányi többnyire céltalan gondolkodás után arra jutottam, hogy ott kezdem, ahol én tulajdonképpen belecsöppentem az események akkor még nem annyira sűrű sodrába.

Nyár volt. Méghozzá abból a fajtából való, amiből az utóbbi időben elég sok kijutott nekünk: perzselő, száraz forróság monotóniája, amit talán egy hónapban ha két esős nap szakított csak meg. Nos, ez a június eleji szombat éppen egy esős napra esett. A levegőnek ugyan nem sikerült lehűlnie, de a langyos esőcseppek fátyolalakzatba verődve hullottak alá a kiszáradt földre. Az íróasztalomnál ültem, amely a nappalim sarkába volt beszuszakolva, és a laptopom képernyőjét bámultam tág pupillákkal. A kurzorom egy többnyire fehér oldal közepén villogott, jelezve, hogy még közel sem vagyok a beadandó dolgozatom végéhez. Levettem a szemüvegem, hátradőltem, és kibámultam az ablakon. Lent, a társasházhoz tartozó apró és gondozatlan kertecskében a fakó fűszálak lehorgasztott fejjel kuksoltak. Olybá tűnt, hogy hatalmas teher nehezedik rájuk, és bánatukban nem tudják felemelni fejüket. Mintha csak sejtették volna, mit hoz a jövő a számomra. A számunkra. Persze ez humbug – csak a képzelettársításokra hajlamos elmém látja bele egy természeti jelenségbe a már megtörtént jövő érzéseit. A valóság az volt, hogy az esőcseppek lassan–lassan vízgömböcskéket formáltak a növények fején, amik mindaddig húzták őket lefelé, míg nem engedtek a gravitációnak.

Visszaerőltettem a tekintetem a képernyőre, de ugyanezt nem sikerült megtennem az agyammal. Hiába próbáltam koncentrálni a múlt századi kriminálpolitika jellemzőire, valahogy nem akaródzott az egész. A gondolataim minduntalan máshol kóboroltak, ráadásul megmagyarázhatatlanul levert voltam. Már éppen ott tartottam, hogy félreteszem az aggodalmaimat a közelgő leadási határidővel kapcsolatban, és nézek egy sorozatot, amikor is megcsörrent a telefonom. A kijelzőn ott virított a név: Kata.

Nálam ritkaságszámba ment, ha valaki felhívott. A kapcsolattartásaim túlnyomó részt személyesen vagy Messengeren zajlottak. Különben sem szerettem telefonálni. Valahányszor telefonon kellett beszélnem valakivel – akár baráttal, akár zaklató telemarketingesekkel – mindig egyfajta szorongás fogott el, mintha csak nyeretlen tinédzser lennék, aki szerelmet akar vallani az osztálytársnőjének. Éppen ezért töltött el rossz érzéssel, amikor láttam, hogy Kata, az egyik szorosabb barátom telefonon keres. Végül is, nem voltam nagyon eltévedve a rossz érzéseimmel.

– Mondja kérem – szóltam bele a telefonba.

– Nem írja ki a telefonod, hogy én kereslek, vagy csak ilyen pocsék a humorod?

– Erre inkább nem válaszolnék, ha lehet.

– Tudtam – nevetett fel a légköri zavarokkal terhes vonal másik végén Kata. – Figyelj csak, egy kis szívességet szeretnék kérni tőled.

Bevallom, miután ez a mondat elhangzott, tehetetlenül tűrnöm kellett, ahogy vadabbnál vadabb eshetőségek százai cikázzanak át lelki szemeim előtt. Hiába, ilyen az, amikor valakinek élénk a képzelőereje, aminek a tetejében ráadásul szeret már–már kórosan álmodozni is. Néhány másodperc némaság után válaszoltam csak, amit reméltem, hogy Kata betud majd a térerő minősíthetetlen minőségének.

– Miről lenne szó?

– Nem nekem kéne segíteni, hanem az egyik barátnőmnek. – Itt megállt, majd kicsivel később tette csak hozzá a nevet, mintha az külön jelentőséggel bírna. Azzal is bírt. – Lilinek.

Ezért hívott volna csak fel?

– Nem ismerem – mondtam erre. – Kéne?

– Majd megismered. Van egy érzésem, hogy kedvelni fogod.

– Szőke? – kérdeztem.

– Alap. Ráadásul szingli.

– Akkor már kedvelem is – nevettem egyet. – Miben kéne segítenem?

– Valami technikai malőrje akadt a telefonjával. Nem tudom, nem értek hozzá. Gondoltam, ha már úgy is jössz, ránézhetnél.

Úgy is megyek? – kaptam fel a fejem. Miért mennék Katához? Megpróbáltam kipréselni egy valamire való emlékfoszlányt megfáradt agytekervényeim közül, de csak nem sikerült. Nem volt hát más hátra, mint beismerni a vereséget. Tapogatózóan kérdeztem:

– Hát persze… na de… miért is megyek?

– Csak nem felejtetted el, hogy költözöm? – kérdezte szemrehányóan Kata. Szinte láttam magam előtt fitymáló nézését – ahogy összepréselt szemhéjakkal, félrehúzott szájjal egyenesen a lelkembe lövell villámokat.

A költözés! Tényleg!

– Hogy is felejtettem volna el – mondtam pökhendin. – Talán ilyet feltételezel rólam?

– Ebbe a beszélgetésbe nem hinném, hogy bele akarsz menni.

– Jogos.

A helyzet az, hogy valóban nem felejtettem el, hogy megígértem Katának, segítek neki cipekedni, bár az már kiment a fejemből, hogy az ma lesz. Tudtam, mennyire fontos ez neki. Kata az a fajta lány volt, aki valószínűleg már születésekor is parancsokat osztogatott a nővéreknek. Határozott volt, és semmi másra nem vágyott jobban, mint egy családra. Ezt pedig nem győzte hangoztatni eleget. De persze nem minden olyan könnyű, ahogy azt az amcsi limonádé-mozik lefestik: Kata szülei nem voltak olyan jó módban, hogy támogathassák lányuk önállóságra törekvésének állomásait, ráadásul a viszonyuk sem volt éppen viharfelhőtől mentes. Így az, hogy Kata közel ötévnyi szakadatlan gürcölés után végre ki tudott fizetni egy lakást, és el tudta választani magát az otthon kellemes, ámde zsarnok melegétől, az eddigi legnagyobb személyes sikereként könyvelhető el. Az már csak hab a tortán, hogy a lakás történetesen ugyanabban a bérházban volt, amiben Emma, az egyik legjobb barátnője is lakott.

– Mikorra is kell odaérnem? – kérdeztem.

– Elég, ha olyan egy órára idejössz. Addig Botond segít nekem a kisebb dolgokat elrendezni.

– Még valaki, akit ismernem kéne?

A vonal végén kattogó csend állt be.

– Ő a Lili tesója – mondta végül Kata, de a mondat végét elhúzta, mintha mondani akarna még valamit, de mégsem akarna mondani még valamit. Aztán csak kibökte: – Tudod, az Emma pasija.

– Hát hogyne – mondtam kissé rezignáltam. – Az Emma pasija.

Hát ezért hívott fel. Felkészített a viharra. Rendes tőle. Természetesen nem tudtam, hogy Botond kicsoda, de még csak arról sem tudtam, hogy Emmának barátja van. Olyan barátja. Természetesen érthető volt, Emma miért nem mondta el: aligha tudtam volna letagadni, hogy az átlagosnál kicsit nagyobb füleim végéig bele vagyok szerelmesedve Kata legjobb barátnőjébe. Én persze úgy könyveltem el magamban a dolgot, hogy ez egyes egyedül az én titkom – a saját, senki más által nem ismert plátói szerelem –, csakhogy az igazság ennél messzebb nem is lehetet volna ettől. Önnön magamat nyugalomba ringató hazugságnak tökéletes volt, na de címeres ökörnek (vagy vak balfácánnak) kellett lennie annak, aki nem vette észre, hogy is ityeg az a bizonyos fityeg. Gondolom Emma nem akart szimbolikus tőrt döfni amúgy is érzékeny szívembe, így készséggel titokban tartotta előlem a kapcsolatát. Viszont a kapcsolatoknak van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy többnyire fény derül rájuk, ha akarjuk, ha nem.

Kata valószínűleg átérezte a helyzet faramuciságát, és úgy érezte jobb, ha előbb kapok egy pofont egy kedves kéztől, mintha ott futok bele egy érdes tenyérbe. Ezért is szerettem őt.

– Szóval a lényeg, hogy készítsd fel azt a kis okos fejedet – szólt bele a telefonba Kata. Hallottam a hangján, hogy szeretné már befejezni a beszélgetést.

– Az mindig készen van – feleltem. – Ne aggódj, ott leszek.

– Reméltem is. A te érdekedben.

– Hogyne, hogyne. Kicsinálsz, ha becsaplak.

– Óh, életem, az nem kifejezés – nevetett fel Kata.

Kinyomta a telefont.

Hátradőltem a székemben, ami panaszos nyekergéssel engedett a súlyomnak. Lehunytam a szemem. Kata szavai visszhangzottak a belső fülemben. Szóval Emma bepasizott. Őszintén, csodálkoztam, hogy eddig ez nem történt meg. Emma ugyanis nemcsak roppant csinos – mit csinos, gyönyörű – volt, de az öreg szakállas ott fenn a felhők között páratlan humorérzékkel és sziporkázó elmével is megáldotta. Persze talán mindez túl idealizált képnek tűnhet, de most mit csináljak, ha én csak így látom? Mindegy is. Már pasasa van. Na nem, mintha számítana valamit is. Tisztában voltam vele, hogy én meg nemhogy játékos, de még csak kispados sem lehetek az érte folytatott játékban. És ez jól is volt így – azt hiszem.

Azonban minden hiába, még látatlanba is nehezteléssel vegyes lenézéssel gondoltam erre a Botondra. Így működik az emberi elme: még akkor is tudsz féltékeny lenni valakire, ha ahhoz a valakihez szemernyi közöd nincsen. Ilyen az élet – ahogy Frank Sinatra mondaná.

Megráztam a fejem, hogy kirázzam belőle a sodródó gondolatokat. Ránéztem az órámra. Fél óra múlva dél. Felpillantottam a laptopomon tanyázó üres dokumentumra és búcsút intettem neki. Hosszan lenyomtam a bekapcsoló gombot – a fehér ürességet fekete űr váltotta fel. Visszatükröződött benne az arcom: rendezetlen hajam az arcomba lógott, kék szemeim hideg csillagként égtek fekete üregükben, hosszúkás orrom hegyén megpattant a mennyezeti lámpa fehér fénye, meg aztán egy borotválkozás is rám fért volna, mert a szakállam kontúrjai már rég elmosódtak. Egyszóval, ismerős kép köszönt vissza. Én nem köszöntem neki.

Inget vettem és vékony, kék–kockás nadrágot húztam. Úgy gondoltam, még megállok a városban az egyik kedvenc kocsmámban, ahol szendvicseket is adtak a szomjazó közönségnek, ebédnek az is megteszi. Megtapogattam a zsebeimet, immáron ötödszörre. Mindent rendben találtam, így becsukva magam mögött az ajtót nekiindultam a lépcsőn. Volt ugyan lift, de egészen kicsi korom óta ódzkodtam a szűkös, instabil helyektől, meg különben is csak két emeletet kellett lefelé caplatnom a lépcsőkön.

Éppen nyitottam volna a jobb napokat is látott bejárati ajtót (amihez puszta kézzel nyúlni istenkísértés volt), amikor a földszinten lévő egyetlen lakás ajtaja valósággal feltépődött. Apró, ráncokkal sűrűn tarkított arc jelent meg a nyílásban, dauer-es ősz hajhullámok áradata alatt. Kék–sárga mintás otthonkába öltözve kicsoszogott Piroska néni, a bérházam nem hivatalos házinénije. Nem hivatalos, mert igazság szerint a házmestert Tölgyesi Károlynak hívták, de annak az esélye, hogy valaki megpillantsa őt a házban, a lottószámok egymás utáni többszöri eltalálásának az esélye felé konvergált. Így hát a házmesteri teendők oroszlán részét Károly bá helyett anyukája, Piroska néni látta el, és tévedés ne essék, az akkor már a nyolcvanas éveit taposó hölgyemény minden vehemenciáját latba vetette az ügyek intézése során.

– Mész valahová aranyom? – kérdezte rekedtes hangján. Mentol és moly–írtó különös egyvelege csapta meg az orromat.

– Csak segítek az egyik barátomnak költözni, Piroska néni – mosolyogtam rá.

– Jajj, szívecském, pedig már abban reménykedtem, végre valami lyányt hozol a házhoz.

Azt el is hiszem, akkor lenne miről pletykálni a többi vén satrafával a bingó klubban.

– Dehogyis, Piroska néni. Tudja, hogy megrögzött agglegény vagyok. De ha nem haragszik… – próbáltam gyorsan eloldalogni a balfenéken, mert az öreglánynak szokása volt mindenféle lehetetlen munkát a nyakába akasztani a gyanútlan áldozatának. Ezúttal azonban szerencsém volt, mert bár egy lépést sem jutottam kijjebb, de nem a szokásos mondókával kezdte a behálózást Piroska néni.

– Ne haragudj, kedvesem – kezdte pironkodva –, de attól tartok, hogy elkevertem az egyik leveledet. Szörnyen röstellem, de tudod, az én koromban már megesik. – Ezzel már nyújtotta felém remegő kezét, benne egy gyűrött levéllel.

Szóval ez a hiányzó gázszámla. Még jó, hogy egy hete lejárt a fizetési határidő. Az önkéntes házinéninknek több rossz szokása közül az egyik az volt, hogy elorozta mindenki levelét, mondván, hogy ő majd célhoz juttatja őket, de egy-két levél valahogy mindig elkallódott.

– Rá se rántson, kérem – mondtam. – Nem nagy ügy. Köszönöm, hogy odaadta.

Kiléptem az ajtón, amilyen gyorsan csak lehetett.

– Várj csak, Tibikém! Nem láttad véletlenül az én kis Mazsolámat?

Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Egyenesen a ház háta mögötti parkolóban álló kocsimhoz mentem, dacolva a hideg esőcseppekkel. Mazsola – Piroska néni rusnya utcaszéli keverék macskája, aki mindig megszökött otthonról – a Fordom motorháztetején ásítozott, összekenve az egészet sárral.

– Lépés van, Church! – sziszegtem felé, majd a táskám egy jól irányzott lendítésével lemeszeltem a kocsimról.

Úgy látszik az istenek legalább akkor velem voltak, mert elsőre beindult a kis Fiesta, ami merőben szokatlan viselkedés volt tőle. A váltóval már nem volt ilyen szerencsém, vagy húsz próbálkozásba és jó néhány kihullott hajszálamba került, mire végül bevette a rükvercet.

Kiaraszoltam a csendesen csordogáló forgalomba, és maximumra tekertem a hangerőt a rádión, ahol valamelyik nevenincs adón légköri zavaroktól terhes Elvis-maraton ment. Kata és Emma úgy harminc kilométerre laktak tőlem, egy csendesebb kisvárosban, aminek még egy helyre kis strand is jutott a Balaton tömött partszakaszán. Gond nélkül jutottam keresztül a két-három falun, ami az utamba esett, de a közvetlenül az úti célomhoz vezető gyorsforgalmin minden volt, csak gyors forgalom nem. Előttem és utánam is vagy harminc kocsi vergődött a kipufogó-gázba fojtott nyári zivatarban, akár hatalmas, vaspikkelyes halak a halászhajó fedélzetén.
Közel háromnegyed órámba tellett keresztülvánszorogni a maradék néhány kilométeren, és ha mindez még nem lett volna elég, a hűtővizem is majdnem felforrt, ami egy jó negyed órás kényszerpihenőt is eredményezett. Már negyed kettő is elmúlott, mire befutottam Katáék szomorú-szürke társasházához. Volt ugyan hátul egy kialakított parkoló, de jobb szerettem a ház előtt parkolni.

Halvány fogalmam sem volt, hányas számú lakásba költözött, így becsöngettem Emmához. Cserfes női hang válaszolt, de nem ő.

– Igen? Bíró Emma lakása.

– Tibi vagyok. Lennél szíves beengedni? Amilyen cukipofa vagyok, még a végén elolvadok itt az esőn.

– A Pál Tibi, igaz?

– Mást is vártok?

Rekedten megszólalt egy csengő, jelezve, hogy szabad az út befelé.

Felcaplattam az elsőre, és már kopogtam is volna a lépcsővel szemben lévő ajtón, de az kinyílott, és Kata lépett ki rajta, melegítőben és kék pulcsiban. Egy szót sem tudtam szólni, már is ellenállhatatlan erővel ragadott magához, és átölelt, a szuszt is majdnem kinyomva belőlem. Kövezzenek meg, de sosem szerettem ölelkezni. Valahogy mindig is úgy éreztem, egy ölelés nem más, mint a másik aurájába való erőszakos behatolás. Az én hibám, tudom. Nem így azonban Katával – titkon valahogy mindig is szerettem, amikor Kata átölelt. Olyankor mindig úgy érezem, hogy minden rendben van, ott vagyok, ahol lennem kell, ahol szeretnek. Ahogy a hideg és dohszagot árasztó lépcsőházban állva (ami úgy látszik minden lépcsőháznak kötelező alkotóeleme) megéreztem a Kata mahagóni-barna hajzuhatagából áradó virágillatot, az addig háborgó lelkem lenyugodott.

– Na jó, azért még szeretnék levegőt venni, ha nem bánod – nyögtem, megbontandó az ölelést.

– Még jó, hogy bánom – eresztett el Kata. – Késtél.

– Ezt hányd a szemére annak, aki úgy gondolta, hogy jó ötlet felmenni egy négy méter széles traktorral a gyorsforgalmira. Azt hittem, lepetézek, mire ideérek.

– Korábban kellett volna indulni, édesem.

– Majd legközelebb itt is alszok. Van valami kajátok? Éhen veszek.

– Emma épp most rendelt pizzát. Amint megjön, nekiállunk a melónak, szóval ne edd tele magad.

– Nem ígérek semmit – mondtam, majd befelé vettem az irányt.

Kata megállított, megszorítva a karomat. A szemembe nézett, és úgy festett, mint aki mindjárt évszázados titkokat fog a fülembe suttogni.

– Készen állsz?

– Készen? – adtam a hülyét. – Mire? Bemelegítettem otthon, ha erre gondolsz.

Kata lövellt felém egy szúrós pillantást, de nem szólt semmit.

Keresztülfurakodtam a szűk és zsúfolt előtéren, majd a jobb első ajtón át beléptem a nappali-konyhába. Emmába botlottam, aki éppen a konyhapultnak támaszkodva magyarázott valamit rengeteg beleéléssel a vele szemben lévő asztalnál ülő, szőke lánynak. Ahogy beléptem, mindketten rám néztek, hirtelen elvágva a beszélgetés fonalát.

– Szia Tibi! Téged is látni? – köszönt Emma.

– Néha kénytelen vagy kibírni – intettem neki. Megpróbáltam kerülni vele a szemkontaktust, hogy megelőzzem a bajt, de már éreztem, hogy valószínűleg az orrom hegyéig elpirosodtam.

Még jó, hogy a szakállam miatt nem látszik annyira, hogy vörös lettem, mint a napon felejtett rák, naptej nélkül.

– Melyikőtök akarta, hogy a bugyogó is leázzon rólam?

– Az én lettem volna – nevetett fel az asztalnál ülő lány.

– Ti még nem ismeritek egymást – mondta Emma. – Tibi, ő itt Lili. Lili, te pedig már hallottál eleget róla.

– Még szép. Hídvéghi Lili. Örülök, hogy végre megismerhetlek.

Hát itt volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egész életem során addig a pillanatig nem láttam még olyan szép lányt, mint Lili. Merthogy éppenséggel láttam már, ráadásul nem is kellett messze tekintenem, csak a pultnál feszengve álldogáló Emmára kellett ránéznem. Csakhogy Liliből valami nem evilági vonzerő áradt, ami az első másodperctől kezdve elcsavarta az emberfia fejét. Hirtelen-szőke, hátközépig érő hajzuhataga, mindig mosolyra húzódó, vérvörösre színezett ajkai, és a közte megvillanó gyöngyházfényű fogai, na és persze az orra mellett lévő apró anyajegy mintha mind arra lettek volna tervezve, hogy rabul ejtsen minden egyes férfit a világon.

Kezet ráztunk, oly módon, ahogy a férfiak szoktak a nőkkel, gyengéden, szinte csak megérintve egymás kezeit. Az övé puha volt, selymes. Egy belső hang azt búgta, hogy soha nem lenne szabad eleresztenem. Azért én csak eleresztettem. Ha másért nem is, hát azért, mert ugyanez a belső hang már vagy öt éve szokta ugyanezt súgni, mikor Emmához értem.

– Részemről az öröm – mondtam, megeresztve egy mosolyt. – De én a helyedben vártam volna az előző kijelentéssel. Ha többet találkozol velem, a végén biztos a pokolba kívánsz majd. Mindenki azt teszi.

– Tanúsíthatom – szúrta oda Kata, aki megpróbált átvágni rajtunk egy jókora dobozzal a kezében.

– Segítsek? – kérdeztem tőle.

– Nem, köszi. Ebben vannak a fehérneműim.

– Nem azt mondtam, hogy fel akarom próbálni őket.

– Pedig adnék egy tízest, ha felvennéd a piros csipkés szettet.

A hang mély volt, és a nappaliból az egyik szobába vezető ajtó felől jött. Természetesen nem kellett nagyon törnöm a fejemet, hogy kitaláljam, ki az.

Botond állt az ajtóban, teljes életnagyságban. Töredelmesen meg kell vallanom, eddig mindent elkövettem magamban, hogy már látatlanban megutáljam azt, aki elvette tőlem Emmát. Azonban ahogy Botond betoppant, mindezen bombabiztosan felépített utálat összedőlt bennem: ekkor értettem meg, hogy Emma miért választotta őt. Botond magas volt, és a maga módján jóképű: hanyagul felnyírt sötétbarna hajához passzoló szemekkel, markáns állkapoccsal, napbarnított bőrén elszórt szeplőkkel. Arról nem is beszélve, hogy egyszerű, szürke pólója alatt csak úgy dagadoztak az izmok. Nem lett volna kedvem ölre menni vele, az egyszer biztos. Egyszóval: az utálatom elröppent, a helyét önsajnálat vette át, és az a fajta értelmetlen féltékenység, mely többnyire a plátói szerelmek sajátja.

– Dobj hozzá egy doboz sört, és megegyeztünk – fordultam felé, ügyetlenül erőltetett mosollyal üdvözölve.

– Ez a beszéd – nevetett fel. – Hídvéghi Botond, ha még nem találtad volna ki.

– Pál Tibor. Remélem, csak rosszat hallottál rólam.

Vele is kezet fogtam. Erős szorítása volt és érdes bőre. Mikor elengedte a kezem, a sajátom a hátam mögé rejtettem, és próbáltam lerázni róla a fájdalmat.
Botond közben elfoglalta méltó helyét Emma mellett: átkarolta, puszit nyomott a homlokára, és ő is nekitámaszkodott a pultnak. Mintha némi feszengést láttam volna megvillanni Emma szemeiben, ahogy rám nézett. Elfordítottam a tekintetemet.

– Azt mondták, én leszek a hős megmentőd – fordultam inkább Lilihez. – Segítség kell valamiben?

– Ha ilyen infómókus vagy, akkor valóban te leszel a megmentőm. De ehhez szerintem le kell ülni.

Jó példaként elöl járva, le is huppant a konyhaasztal mellett lévő egyik székre. Én leültem kettővel arrébb.

– Mi az, csak nem félsz tőlem? – kérdezte Lili gúnyosan. – Azt hiszed, harapok?

Kérdőn néztem rá.

– Aj, ülj már ide mellém! – Lili szó szerint megfogott, és átrángatott a mellette lévő székre.

– Csak lassan a testtel, Lili – röhögött fel Botond. – Ha ilyen harcias vagy, elriasztod szegény fiút.

– Nem ijedek meg azért olyan könnyen – mondtam, majd figyelmen kívül hagyva Emma rosszmájú nevetését, így folytattam: – Akkor lássuk. Elő a lopott holmival.

– Nemrég vettem egy új telefont, de nem tudok bejelentkezni a felhőbe. Pedig ott van minden adatom. Valamilyen hibaüzenetet ír ki.

– Hát, nem vagyok egy nagy telefonmágus, de add csak, meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.

Lili előhalászta a zsebéből a telefonját. Megpróbálta feloldani, de nem sikerült neki.

– Ah, ez a vacak! – kezdte el egyre bosszúsabban nyomkodni. – Most meg már fel sem tudom oldani.

Botond eleresztette Emmát, belenyúlt a zsebébe, és kihúzta a saját mobilját belőle. Megpróbálta ő is feloldani. Mondanom sem kell tán, hogy nem igazán sikerült neki.

– Hagyd, Lili – mondta aztán. – Nem is fogod feloldani. Az az én telefonom, ez itt a tiéd.

– Megint összecseréltétek? – érdeklődött Emma.

– Ah, mondtam, hogy vegyél egy másik tokot rá. Lehetőleg más színűt – torkolta le testvérét Lili.

– Vegyél te, hugi.

– Én nem dolgozom, veled ellentétben. Ha minden jól megy, év végére pedig már szegény egyetemista is leszek.

– Jelentkeztél egyetemre? – kérdeztem.

– Igen – válaszolta Lili, zöld szemeiben élénk ragyogással. – Pszichológus szeretnék lenni.

– Dicséretes. – Füttyentettem egyet. – Legalább lesz kinek szólnom, ha már nem bírom tovább cérnával a beadandókat.

– Igaz is, te is egyetemre jársz még.

– Inkább csak tönkre megyek, de igen.

– Mesélj már, hogyan mennek az egyetemen a dolgok? Én teljes sötétségben vagyok ezzel kapcsolatban. Egy kicsit talán még félek is tőle.

– Oh, hát… – kezdtem volna bele, de Kata ismét bevágtatott a szobába, és félbe szakított.

– Majd máskor tartasz élménybeszámolót. Megjött a pizza. Mindenki egyen gyorsan, aztán álljunk neki, apa negyed órán belül itt lesz a teherautóval, és az első adag holmival.

– Igenis, főnök! – Szalutált Botond. – Ahogy parancsolja, asszonyom.

Kata kiöltötte felé a nyelvét.

– Emma, te légyszí addig majd segíts nekem kiválogatni a dobozokat.

– Turkáljak a fehérneműid között?

– Lesz benne rosszabb is – kacsintott Kata. – Te meg iparkodj, Tibi, bűvöld meg azt a telefont, aztán öltözz át.

– Öltözzek át? – hökkentem meg. – Mégis mibe?

– Nem hoztál magaddal másik ruhát?

– Minek hoztam volna? Gyűrött ez az ing, vagy mi?

Emma felnevetett.

– Tipikus Tibi – mondta. – Még a saját sírod is frakkban ásnád meg.

– Jól van, kerítek én neked egy szettet. – indult neki Botond. – Van egy hitvány munkásszerelésem, az megteszi. Bár lehet, hogy egy picit nagy lesz, de oda se neki.

Picit nagy? Háromszor beleférek a ruhádba. Akkora a karod, mint az én lábam.

– Ezer köszönet – mondtam. – Na, lássuk azt a telefont.

***

Este a hatost hagyta el az óra nagymutatója, mikor lement az utolsó fordulónyi bútor és miegymás. Ötöt kellett fordulni – szerencsére azonban Kata szülei csupán negyedórányira laktak az ő otthonától.

– Azért néha kicsit megrémít a gondolat, hogy anyám akármikor leugorhat kölcsönkérni egy kiló cukrot, meg vetni rám egy megvető pillantást – mondta Kata, mikor Botond megjegyezte neki, hogy ha a szülei kicsit messzebb laknának, a kivénhedt teherautó már rég beadta volna a kulcsot.

Jogosan tarthatott a cukorkunyerálástól. Ugyanis míg Kata apja nagy lendülettel belevetette magát a költözésben való segédkezésbe, addig édesanyja csak fejcsóválva, mérgezett tekintettel mustrált minket.

– Ez a nő nyársra húz a tekintetével, ahányszor elmegyek mellette – súgta oda nekem Botond, miközben egy tömörfa komódot próbáltunk kiszuszakolni Kata régi szobájának az ajtaján. – Úgy érzem magam, mint egy drogcsempész a reptéri ellenőrzésen.

– Ha meglátod, hogy gumikesztyűt húz, fuss.

Az utolsó forduló után elköszöntünk Kata apjától, aki nagy kacsingatások közepette a kezünkbe nyomott fizetség gyanánt egy szörpös üveget, melyen ákombákom betűk hirdették annak valódi tartalmát: VEGYES.

– Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom – mutatott Botond a palackra. – Múltkor megbütyköltem az öreg verdáját, akkor is adott egy üveggel. Egy hétig éreztem a számban a döglött macska ízt. De legalább az olajfoltot leszedi mindenről.

– Apám pálinkájáról beszéltek? – Jött le elénk Kata.

– Ne haragudj, de ezt nem lehet pálinkának nevezni – nézett rá bocsánatkérően Botond.

– Mit csinálsz idekint? – Kérdeztem Katától. – Minket ellenőrzöl, vagy csak eleged van a benti dolgokból?

– Is–is – vont vállat Kata. – Meg rá is akarok gyújtani. Kértek?

Mindketten megráztuk a fejünket. Kata azért előhalászta hátsó zsebéből a Zippo–ját, és kiázott egy szálat a kezében lévő cigarettásdobozból.

– Tudod mit, mégis adj egyet – gondolta meg magát Botond. Alig gyújtotta meg a sajátját, Kata már a második szálat vette elő. Csakhogy azt amint vörös ajkai közé fogta, rögtön vissza is tette a dobozba.

– Most mit nézel így rám? – bökött felém a dobozzal. – Le akarok szokni. Nem szabad kettőt szívnom.

Este tíz felé nagyjából már értékelhető rendet vágtunk Kata új lakásában, de azért még Emmánál ültünk össze. Addigra Lili telefonja is kész volt a frissítéseivel, ami megoldotta a problémáját is.

– Hálám örökké üldözni fog – mondta nekem.

– Remélem is – mondtam neki.

– Vedd le ezeket a göncöket magadról, szívem – rángatta meg a pólót rajtam Kata. – Úgy nézel ki, mint akit kimosott a mosógép.

Valóban – Botond pólóját tunikaként is használhattam volna, munkásnadrágjának kantárját háromszor csavartuk meg, hogy legalább megálljon rajtam. Kész felüdülésként értem meg, hogy végre visszaöltözhettem a saját ruháimba, még ha az ingem kicsit szűk is volt.

– Mindjárt újra embernek érzem magam – mondtam, ahogy betoppantam a nappaliba.

– Úgy is nézel ki végre – szúrta oda Emma. – Bár a hajad azért levágathatnád.

– Miért, így nem tetszik?

– Erre most tényleg válaszolnom kell?

– Szerintem így is jó – mondta Lili, és rám mosolygott. – Kicsit olyan Matthew McConaughey-s.

– Persze, bátorítsd csak – legyintett Emma. – Még a végén elkezd amerikai akcentussal beszélni.

A folyosóról heveny káromkodás hallatszott. Kinyílott az ajtó, és Liza, a szomszédok macskája futott be rajta. Megtorpant az asztal előtt, körülnézett, majd felmérve a helyzetet, felugrott Lili ölébe.

– Az a nyavalyás macska a lábam elé ugrott – bosszankodott Botond, aki a macskát követve lépett be az ajtón, egy üveg sörrel a kezében. – Majdnem kilottyant a söröm.

– Ne bántsd szegényt – simogatta a vádlottat Lili, miközben az szaggatottan dorombolt. – Nem tehet róla, hogy nem nézel a lábad elé.

– Ha még egyszer bejön a lakásba ez a szőrgombóc, hozzávágom a Judit nénihez, az egyszer szent – dohogott tovább Botond. – Még a turmixgépet sem hozta vissza, mi?

– Dehogy hozta – mondta Emma. – De hallom, ahogy minden nap gyilkolja. Egész ültetvénye lehet odabenn, annyit turmixol.

– Aú! – kiáltott fel Lili.

Liza úgy látszik, megunta a simogatást, mert belekapott Lili nyakába, majd elspurizott, és kiugrott a nyitott ablakon.

– Jól vagy? – kérdezte tőle Kata.

– Persze, csak megkarmolt.

– Milyen szép nyakláncod van – jegyezte meg Emma. – Nem is láttam még.

Lili nyakában tényleg egy helyre kis nyakék lógott, ami eddig a pólója alá volt rejtve. Lenge láncon egy stilizált, aranyszín Nyilas szimbólum lógott.

– Ez igazi arany? – kérdezte Kata.

– Öhm… igen, az… – válaszolta megszeppenve Lili. Amilyen gyorsan csak tudta, visszaszuszakolta a láncot a pólója alá, elrejtve kíváncsi szemeink elől.

– Biztos jó drága lehetett.

– Áh, csak néhány karátos – mondta Lili, tettetett nemtörődömséggel.

Pocsékul hazudsz, Lili.

– Hol vetted? – érdeklődött Emma. – Én is nézegettem hasonlókat.

– Úgy kaptam. Ági nénitől.

– Te aranyláncokat kapsz a nagynéninktől? – horkant fel Botond. – Én születésnapomra egy pár zoknit kaptam. Karácsonyosat. Áprilisban születtem.

– Mi a baj a zoknival? – kérdeztem.

– Azzal önmagában semmi. De legalább négy számmal kisebb volt a kelleténél.

Ránéztem Katára. Fáradtnak látszott. Mi tagadás, én is az voltam.

– Na jól van, gyerekek – sóhajtottam egy nagyot. – Itt az ideje, hogy könnyes búcsút vegyek tőletek.

– Már mész is? – kérdezte Emma.

– Még van egy beadandóm, amit meg kell írnom. Azon kívül, a kocsim sem mindig indul be könnyen.

De ez most nem így volt. Merthogy be sem indult. Berregett, durrogott, illetve egyéb egészségtelen hangokat adott ki, de beindulni, azt nem akart. Gondolom az egész kerületben hallani lehetett, mert egyszerre kinyílt a bérház ajtaja, és Botond jött ki rajta.

– Nem akarja az igazat? – mutatott a kocsira.

– Nem akar ez semmit – csóváltam a fejem. – Te autószerelő vagy, nem?

– Pattintsd fel, megnézem.

Megnézte. Vagy negyed órán keresztül nézegette, mire végül megszólalt.

– Te Tibi, hogy a fenébe működik még egyáltalán ez a tragacs?

– Nehezen.

– Azt sejtettem.

– Mi a baja?

– Soroljam?

– Úgy értem, most miért nem indul.

– Mert valahol elvesztettél egy gyertyát – csapta le a motorháztetőt Botond.

– Van a csomagtartóban egy egész készlet.

– Az szuper. Na és van benne egy pótmotor is?

– Hogy mi?

– Mert ezzel nem indulsz el ma már sehova – ütött rá a kocsimra. – Maximum vontatóval.

– Annyira rossz a helyzet?

Annyira rossz volt.

– Holnap szólok a főnöknek, elvisszük a műhelybe, és egy kicsit helyre pofozzuk.

– Mennyibe fog az nekem fájni? – húztam el a számat.

– Csak adj az alkatrészekre pénzt, a többi miatt ne fájjon a fejed.

– Ezer köszönet. De mivel megyek ma haza?

– Majd én hazadoblak.

Lili jelent meg mellettünk, kulcsot pörgetve a mutatóujján.

– Az én kocsimmal? – háborodott fel Botond.

– Te már ittál, nem? Különben is, megígérted, hogy kocsikázhatok vele.

– Akkor kellett volna fejbe csapni egy serpenyővel – morogta Botond. – Na jól van, de ha egy karcolás lesz rajta…

– Lárifári, na, gyere, Tibi.

Odadobtam a kulcsokat Botondnak.

– Ezen akármennyi karcolás lehet – mondtam neki. – Már nem számít neki. És még egyszer köszönöm.

***

Lili úgy vezette Botond BMW-jét, mintha két nap múlva már a Dakaron szeretne indulni. Alig volt olyan kanyar, amiben nem farolt volna ki, a kilométeróra mutatója pedig sosem ment a 100-as alá.

– Sétálni is tudok ám, nem muszáj egészen hazavinned – mondtam egy olyan hajtűkanyar után, ahol csak Páduai Szent Antal keze mentette meg a kocsit és minket attól, hogy a szerpentin aljára érkezzünk meg a rövidebb utat igénybe véve.

– Ez megjegyzés volt a vezetési stílusomra? – nézett rám Lili.

– Dehogy, csak hangosan gondolkodtam.

– Ha már hangosan gondolkodsz, akkor mond csak, miért volt ez a titkolódzás?

Na, egy jó kis téma így éjfél felé.

– Miféle titkolódzás? – adtam a hülyét, megfelelően nagyra kerekített szemekkel.

– Emma már vagy két hónapja jár Botonddal. Tudtommal nagyon jó barátok vagytok, nem?

– Tudtommal.

– Akkor… szóval hogy… érted… Hogy-hogy nem…

– Hogy-hogy nem szóltak róla nekem? – fejeztem be helyette a kérdést.

– Igen. – Sóhajtott megkönnyebbülten Lili, leelőzve egy csigalassan, alig százhúsz kilométer per órával haladó autót. – Tudod, csak furcsállom a dolgot.

Én nem.

– Én is. – Megvontam a vállam. – Emma néha olyan, mint Isten.

Lili kérdőn pillantott felém.

– Kifürkészhetetlenek az útjai – somolyogtam. – Bár ez igaz lehet a legtöbb nőre.

– Érdekel, szerintem mi van a dolog mögött?

Hajaj, ha te azt tudnád.

– Halljam, mit mond a női megérzésed?

– Szerintem féltek attól, hogy Botond meg te kijöttök-e egymással.

Nem erre a válaszra számítottam.

Talán több van a dolog mögött, mint hittem?

– Ezt hogy érted?

– Hát, te vagy Emma egyik legjobb barátja, nem?

Ezt nevezik a témával foglalkozó szakkönyvek friendzone–nak. Megint másik szakkönyvek pechnek.

– Mondhatni.

– Szeretem Botondot, és tényleg rendes meg minden, de iszonyú féltékeny tud lenni. Ráadásul ő nemigen hisz a fiú–lány barátságban. Szóval szerintem féltek attól, hogy esetleg Botond és teközted balhé törhet ki.

– Még élek. Ergo egész jól ment a dolog.

– Láttam. Becsüld is meg magad, Botond ritkán jön ki ilyen jól másik férfiakkal. A tesztoszteron mindig túlteng benne. De azért Kata fenyegetései is megtették a magukét– nevetett fel Lili. Csilingelő hangja betöltötte a kocsi külvilágtól elzárt belső terét, és elvarázsolt. Szerencsésnek éreztem magam. Csak később döbbentem rá, hogy mekkorát tévedtem.

Az út, ami nekem háromnegyed óráig is eltartott, Lilinek csak tíz percébe került. A percek úgy suhantak, akár csak mi az éjszakai forgalom hiányában. Lili nagy műgonddal nyomott egy satuféket a bérházam előtt.

– Parancsolj – mondta. – Itt is lennénk.

Isteni csoda. Neki kell állnom imádkozni.

– Igazán köszönöm – hálálkodtam, miközben kászálódtam kifelé a kocsiból. – Megmentettél egy húzós taxizástól.

– Szóra sem érdemes, így legalább törlesztettem valamit a segítségedért.

– Ugyan.

Megálltam az autó mellett. Ő sem szólt, én sem. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy talán be kéne hívnom magamhoz egy italra vagy miegymásra, de ez csak egy kósza ötlet volt. A langyos éjszakai szellő el is mosta.

– Hát akkor, jóéjszakát. És vigyázz magadra hazafelé – köszöntem el tőle. – Majd még találkozunk.

– Szia, Tibi. Légy jó!

Alig csuktam be az ajtót, Lili már el is startolt. A fekete BMW áramvonalas tömege néhány másodpercen belül elveszett az éj haragoskék és narancs-lámpaszín egyvelegébe.

Épp ideje volt, hogy én meg elvesszem az ágyamban.

Precíz lábmunkával félretessékeltem az ajtóban nyávogó Mazsolát, aztán magam mögött hagytam a nap történéseit.

Pap Reni: A bosszú ölelésében | I. Regényíró pályázat

Pap Reni: A bosszú ölelésében | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pap Reni: A bosszú ölelésében című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Egy múltbéli tragédia árnyékolja be a főszereplő életét, aki minden idejét annak szenteli, hogy bosszút álljon. A cél szentesíti az eszközt.

Pap Reni: A bosszú ölelésében

romantikus

Remek! Már megint nem működött a belépő kártyám. Hiába, egy óriási multicég IT osztályának ez már túl kicsi probléma ahhoz, hogy meg is oldja majd egyszer. Most megint várhattam, mire beenged valaki. Már többször gondoltam arra, hogy el kéne kérnem a portás számát, hogy legközelebb fel tudjam hívni, de még egyszer sem jutottam el idáig. Már el is indultam egy közeli pad felé, amikor meghallottam egy kocsi ajtajának csukódását. Amikor megfordultam, kiderült, hogy a nagyfőnök fia száll ki egy taxiból, és a zsebében kutatva közeledik felém. Nagyon sok nő csorgatta utána a nyálát, és meg is értettem miért. A stílusáról lerítt, hogy bőven van pénze, emellé pedig egy olyan karakteres arc is párosult, amitől a pasas sok mindenki számára megnyerő lehetett. Gordon – ha jól emlékszem így hívták – rám sem nézett, és még csak nem is köszönt, csak odaérintette kártyáját a kijelzőhöz, és már nyitotta is az ajtót. Bunkó. Kihasználva a bejutási lehetőséget én is becsusszantam mögötte, és már fordultam is jobbra, hogy lépcsőn menjek fel a negyedik emeleten található irodámba. Na jó, ez még így fejben is túlzás. Szóval a negyedik emeleti kis lyukamhoz. Felérve észre vettem, hogy a főnököm irodájában már égnek a lámpák. Furcsa. 9 óra előtt soha nem láttam még itt. Gyorsan ledobtam a táskámat a székre, és kisiettem a konyhába, hogy megfőzzem neki a reggeli kávéját. Utáltam ezt csinálni. Bármi mást szívesebben tettem meg, de valahogy ez olyan alantas feladatnak tűnt. Bár nyilván ez is az asszisztensi munkakör velejárója volt.

– Jó reggelt! – köszönt rám valaki, amire úgy megijedtem, hogy kiöntöttem a vizet, amit a készülékbe szántam. Mikor megfordultam, láttam, hogy Köpcös áll ott.

– Önnek is jó reggelt, igazgató úr. Épp a kávéját csinálom.

– Jaj de jó, akkor nem kell megtanulnom, hogy kell használni azt az izét – mondta. Persze, mert marha bonyolult vizet önteni a tartályba, betenni egy kapszulát és megnyomni a gombot, mérgelődtem magamban. – Tegnap este kaptam a hírt, hogy mi is pályázunk egy új sportcég kampányára, és talán be is társulunk. A vezetőség azonnali megbeszélést rendelt el ma 10 órára, hogy tisztázzuk a feltételeket és a konstrukciót. Marha ideges vagyok tőle.

– Ez nagyon jó hír igazgató úr. Igazán megérdemelt már egy ilyen megbízást – mondtam negédesen.

– Meg bizony, dolgoztam érte eleget. Na takarítsa fel, amit összepacsált, és hozza a kávét! – mordult rám.

– Igen, máris csinálom.

Megfogtam egy rongyot, és elkezdtem felitatni a vizet, miközben megint eltűnődtem azon, hogy egy ilyen vidéki bunkóból hogy lett marketingigazgató. Hát nem az eszével küzdötte fel magát, az biztos. Az a pletyka keringett róla, hogy az ügyvezetőség egyik férfi tagjával ápolt igen szoros kapcsolatot, de tényleges bizonyítást soha nem nyert, főleg, hogy a pasi kb. 20 éve nős volt, és bár gyerekük soha nem született, én az eddigi munkám alatt nem láttam arra utaló jelet, hogy meleg lenne. Időközben lefőtt a kávé is, így raktam bele három kanál cukrot, és a gusztustalan szirupot már vittem is a főnök irodájába. Nem csoda, hogy alig bír már felállni a székéből, a napi 5 kávéjához 15 kanál cukor társult, ami szerintem már önmagában is meghaladja a normál keretet, de emellé minden fiókjában valami kis bonbon vagy cukorka is lapult.

– Itt a kávé, igazgató úr. Rakjam át a 11 órás ügyfelet egy kicsit későbbre?

– Nem kell. Tud várni.

– Igen, uram – és már fordultam is ki.

Hogy én hogy utáltam ezt a seggnyalást. “Igen, uram. Nem, uram. Persze, igazgató úr.” Pfújj. Mintha kiérdemelné ezeket a jelzőket. Egy nagy senki. Visszaértem az asztalomhoz, és bekapcsoltam a gépet, miközben magamban puffogtam tovább.

 

Köpcös még javában a tárgyalóban volt, amikor megérkezett a 11 órás ügyfél. Kedveltem ezt a pasit, mindig nagyon jól elbeszélgettünk amíg a főnököt várta, ami sajnos többször előfordult, mint kellett volna.

– Jó napot Benák úr! Sajnos megint rossz hírrel várom. Az igazgató úr még tárgyaláson van, és meg sem tudom mondani, hogy mikor ér vissza.

– Semmi gond, már szinte teljesen megszoktam – válaszolta. – A főnökének az az egy nagy szerencséje van, hogy a titkárnője egy nagyon kellemes társaság, akivel szívesen töltöm az időmet. – Benák mindig ezt csinálta. Folyamatosan bókolt, de nem nyomulósan vagy komolyan, csak olyan kellemesen. – Meséljen valami jót nekem Anita, ha már megint ilyen rossz hírrel várt engem.

– Nem sok mesélni valóm van. Ellenben az ön megjelenése arra utal, hogy új terméket dob a piacra? Vagy más ügyben érkezett?

– Nem, nincs új termék. Egyenlőre csak a cégemet akarom felturbózni egy kicsit új reklámokkal, mert amíg nem ismernek minket, hiába kínálok én új terméket. De gondolom ezt magának nem kell részletezni.

– Igen, úgy valóban felesleges termékskálát bővíteni, ha a régieket sem ismeri senki – mosolyogtam rá. Nagyon kevés emberrel voltam őszintén kedves, de ő a kivételek közé tartozott. Látszott rajta, hogy nem érdekből ismerkedett vagy flörtölt velem, csak egyszerűen szimpatikus voltam neki.

– Hagyjuk a munkát. Mikor jön már el velem egy randira? Ilyen sok visszautasítást már nehezen bírok, lassan minden remény elhagy.

– Mindig a remény haljon meg utoljára. De sajnos most is vissza kell, hogy utasítsam.

– Tudom, tudom. Az életébe most nem fér bele egy ilyen frenetikus, jóképű férfi, mint én – mosolygott rám.

– Hát a múltkor, mintha ezeket a jelzőket kihagytam volna. De jó, legyen. Az életembe most nem fér bele egy ilyen frenetikus és jóképű férfi, mint maga. – mosolyogtam rá. Pedig nagyon is belefért volna. Jól tudtam, hogy ezzel a pasival nyugodt és kellemes életem lehetne. Bár lehet, hogy néha unalmas. Tipikusan az a férfi, akitől egy átlagos, de boldog életet kapsz. Aki segít teregetni, és kirándulni mentek vasárnap a gyerekekkel. Most valahogy még sem tudtam egy ilyen életre gondolni. Ahhoz előbb le kellett zárnom az előzőt.

– Rendben, csak annyit ígérjen meg nekem, hogy ha már beleférek, akkor nem felejt el szólni.

– Benák úr, elnézést a késésért, egy nagyon fontos tárgyaláson voltam – jött be a főnököm fontoskodva.

– Semmi gond, Palcsik úr. Jó társaságban voltam – és már indultak is a belső szobába, de útközben még Benák visszafordult, és mosolyogva rám kacsintott.

 

Dél körül éppen kint cigiztem, amikor Köpcös hívott telefonon.

– Hol a francba van már? Reggel óta nem ittam kávét.

– Elnézést igazgató úr. Máris megyek.

Egy rohadt cigit nem lehet elszívni normálisan. Azért én szép komótosan végigszívtam, és után sem kezdtem nagy rohanásba. Így is úgy is morogni fog, teljesen mindegy, hogy hány percet kések. Belopóztam a konyhába, és nekiálltam kávét csinálni. Egyébként már én is kíváncsi voltam, hogy mi volt a tárgyaláson, így nem húztam tovább az időt.

– Elnézést a késésért igazgató úr. Nem tudtam Benák úr mikor távozik. Hogy sikerült a tárgyalás?

– Szörnyen! – így már értem a rossz kedvét – Legközelebb csak a déli kávém után menjen akárhova is. És remélem nem bagózni ment, mert utálom a dohányosokat.

– Értem. Megkaptuk a megbízást?

– Több fordulós a pályázat. Holnap ismét lesz egy tárgyalás. Oda maga is jön.

– Én? Minek? – csúszott ki a számon.

– Mindenki hozott magával valakit, aki kávét vitt elé és süteményt szedett a tálakról. Szégyenmód csak én voltam ott egyedül, és csak engem nem szolgált ki senki. Nem voltam járatos az ilyen fontos tárgyalásokon, de még egyszer ezt a hibát nem követem el. Jön maga is.

– Mikor lesz?

– 9-kor.

– Értem, uram. Természetesen ott leszek. – A francba. Még így is utáltam kiszolgálni ezt a baromarcot, hogy csak ő látja, nem még az egész felső vezetés és csupa más cég főnökei előtt.

Délután a budapesti forgalmat próbáltam legyőzni robogómmal, több-kevesebb sikerrel. A gyomrom már akkor görcsbe rándult, amikor elindultam az irodából a Rém felé. Lehet, hogy be kéne fejeznem, hogy mindenkinek gúnynevet adok, de ez a pasi tényleg maga a megtestesült rémálmom. Azt hiszi, mindent tud rólam, hogy ismer. Pedig minél mélyebbre akar ásni bennem, én annál jobban elzárom a dolgokat. Nem tudom, miért kéne megbíznom egy vadidegenben és feltárnom neki lelki mélységeimet, mert az le van írva egy pszicholószar könyvben. A terápiát azért írták elő, hogy kezelni tudjam a dühömet és a keserűségemet azzal, hogy beszélünk a történtekről, meg persze hogy átrágjuk az érzéseimet. Nagy szart.

– Jó napot Anita. Nem jött a múlt héten – nyitott a pszichológusom.

– Nem tudtam eljönni – vágtam rá tettetett lazasággal, miközben lehuppantam a székre.

– Nem gondolja, hogy illett volna erről szólni? 1 órát ültem itt tétlenül, önre várva.

– Kár volt tétlenkednie, akár csinálhatott is volna valamit – gúnyolódtam rajta.

– Látom, megint humoránál van. A lényeg, hogy legközelebb szóljon, ha közbe jön valami. Így illik.

– Két hónapja fél órát vártam magára, mire egy vadidegen nő közölte, hogy az aznapi pácienseket lemondta. Nem gondolja, hogy illett volna szólnia?

– Tényleg ezt hozza fel? 40 fokos lázzal feküdt otthon a lányom. De persze nem magyarázkodni akarok, valóban elfelejtettem önnek üzenni. Elnézést kérek. Önt mi bírta az elmaradásra?

– Nem volt hangulatom önhöz.

– Őszinte – mosolyodott el. – Rendben. Hogy telt az elmúlt két hete? Mi van a munkahelyén?

– Elvagyok vele. Nem történt semmi különös. És magával?

– Nézze. Elég rég óta jár már ide, és őszintén semmi javulást nem látok. Tényleg élete végéig heti egy órát velem akar tölteni?

– Az állam fizeti, maga egy helyes férfi, engem nem zavar. Addig sem otthon fogyasztom az áramot – gúnyolódtam vele továbbra is.

– Oké, én viszont meguntam. Tudja, hogy mi minden függ attól, hogy milyen jelentést teszek a bíróság felé? Van fogalma a következményekről, vagy csak viccelődni jár ide?

– Nem tudom mit akar tőlem.

– Elmondom. Egy hónapot adok arra, hogy történjen valami. 1 éve semmi eredmény nincs.

– Ez lehet, hogy nem engem minősít – vigyorogtam rá, miközben magamban teljesen mást gondoltam róla. Az irodája a belváros közepén volt, egy harmadik emeleti, luxus bútorokkal berendezett váróval. Maga a szoba egyszerű volt, de elegáns. A Rém mögötti falon szinte előírás szerűen ott lógott az összes eredménye, diplomája, az asztalán pedig a családjáról készített tökéletes pillanat fényképe. Nem, Kardos Dániel a szakma elitjének számított, ezért nem is értettem soha, hogy a bíróság miért hozzá rendelt.

– Rendben. Jövő hétre kérek egy esszét. Írja le pontról pontra, hogy mi történt azon a napon négy éve. Minden részletet látni akarok. Eddig csak az utódolgokról beszéltem, hogy hogy lehet egy ilyet feldolgozni. Ez nem hatott, úgyhogy most maga jön. Azt nem kértem soha, hogy beszéljen nekem a történtekről, de most írja le – nézett rám szigorúan.

– Ezt nem mondhatja komolyan. Nem teszem meg. – hárítottam azonnal.

– Hmm. Ez már az ön dolga. Ne tegye meg, és jelentem a bíróságon, hogy nem beszámítható és 1 éves terápiával sem értünk el semmit. Kíváncsi rá, hogy milyen egy évig egy intézetbe zárva, bűnözők között indulatkezelést tanulni? Akkor ne írja meg az esszét. Ha pedig mégis úgy gondolja, hogy hajlandó együttműködni velem, akkor jövő héten legyen az asztalomon. Viszontlátásra – mondta, miközben felállt, és az ajtó felé indult, hogy kikísérjen.

– Még le sem telt az 1 óra – ellenkeztem.

– Azt hiszem ennyi elég volt mára mindkettőnknek. További szép napot!

– Ugye tudja, hogy ez nekem nem segít? – néztem a szemébe.

– Majd meglátjuk – mondta, és becsukta az orrom előtt az ajtót.

Egy óra múlva már a teremben dühöngtem. A box mindig is többet ért, mint a heti 1 órás indulatkezelésem. Imádtam püfölni a boxzsákot és nem gondolni semmire. De most ez sem kapcsolt ki. Kikészítettet, hogy egy vadidegen ember véleményétől függök, akit ráadásul még a jelenlétem is felidegesített. Egy pszichológusnak pont tudni kéne kezelni egy ilyen helyzetet. Mondjuk jobban bele gondolva talán még így is elég türelmes volt velem. Az első pár hét alkalmával megszólalni sem voltam hajlandó, azóta pedig folyamatosan csak gúnyolódtam vagy viccelődtem vele. Iszonyatosan fájt már minden porcikám, amikor bejött Zsoca és szólt, hogy lassan bezárja a termet.

– Minden rendben?

– Csak minden a szokásos. Te hogy vagy? Rendbe jött a térded? – kérdeztem csak az illedelmesség kedvéért, mert a válasz egyáltalán nem érdekelt.

– Köszi, megvagyok. Kiírták a következő műtét időpontját, úgyhogy ha azon túl leszek, akkor már csak pár hónap pihentetés kell neki.

– Értem – feleltem, miközben már a törölközőmet felkapva indultam az öltöző felé – Hát sok szerencsét a műtéthez – és már léptem is be a kis szobába, amit enyhén nagyképűség öltözőnek nevezni. Szerintem egész Pesten ez volt a legsemmilyenebb boxterem, és alig járt ide egyáltalán valaki. Én pedig pont ezért imádtam. Egyedül Zsoca, a tulaj próbált meg velem mindig jópofizni, de ezt elég gyorsan le szoktam kezelni. Még soha nem boxoltam szemtől szembe senkivel, csak a zsákon szoktam levezetni a feszültségemet. Az igazi küzdelemhez koncentráció kéne, én pedig azért járok ide, hogy ne kelljen figyelnem semmire, csak arra, hogy kifulladásig püföljek egy ronggyal töltött zsákot.

A zuhany után felültem a robogómra, és hazaindultam. A kijelző 10 órát mutatott, így túl korán volt még ahhoz, hogy hazamenjek. Leparkoltam az utcában, és bementem a lakásom alatti bárba. Ez a hely is egy kis csendes kocsma volt, alig járt ide valaki, mert az utca kívül esett a turistaútvonalaktól, és a csomópontoktól is messze volt. Erre a helyre tipikusan csak törzsvendégek jártak, és már én is annak számítottam. Éppen ezért amint beültem a szokásos kis sarkomba, Toma már hozta is a vodkámat jéggel.

– Szia kislány. Nem nézel ki valami jól. Megkínoztak valahol? – kérdezte.

– Az élet kínoz maga. Köszi a piát – mondtam neki, hátha elmegy végre.

– Egészségedre. Ideüljek, majd ha lesz egy kis időm, hogy ne legyél egyedül?

– Köszi, de pont azért járok ide, hogy egyedül legyek.

– Olyan jó csaj vagy. Miért szeretsz ennyire egyedül lenni? Én bármikor szívesen lennék a társaságod 20 perc erejéig. Csak szólnod kell – mosolygott rám sármosan.

– 20 perc? Ez a nagy ajánlat? – nevettem rá.

– Ó, el sem tudod képzelni mire elég 20 perc.

– Hát úgy látom arra nem, hogy kiszolgáld azt az öregasszonyt a pultnál. Elég csúnyán néz rád.

– Oké, egyszer úgy is ráveszlek, hogy fel gyere hozzám.

– Csak bírd kivárni. – Suttogtam magam elé, és végre magamra is hagyott. Toma nagyon nagyképű fickó volt, bár talán volt is mire, mert a dumájával majdnem minden nőt levett a lábáról. Azt hitte, mindent megkap az élettől. Mondjuk munkaköréből kifolyólag tényleg sok lánynál sikere is volt, a véletlenül ide tévedő tinédzserek éltek haltak érte. De ez hosszútávon úgy sem kielégítő. Legalábbis nem olyannak tűnt, aki még 40 év múlva is ezt szeretné csinálni. Egyszer elmondta, hogy a nagy álma, hogy egy saját kaszinója legyen. Szegény elég messze állt ettől a tervtől.

 

Egy parkban ültem, amikor egy gyönyörű, szőke göndör fürtös kislány szaladt felém. Az anyukája messziről rohant felé, és kiabált, hogy lassítson már. De a 4 év körüli kislány nem hallgatott rá, és egyenesen az ölembe futott. Csacsogni kezdett valami meséről, amiben kutyák mentenek meg embereket, és hogy az ő kedvence Skye (ha jól értettem), mert ő lány, és rózsaszín a repülője, és csak mondta és mondta, én pedig teli vigyorral csak néztem őt, mert nála szebb teremtést el sem tudtam képzelni. Végre beérte őt az anyukája is, és amikor felnéztem, Rékát, a húgomat láttam meg. Ekkor váratlanul dörgött egy hatalmasat az ég, amire mindannyian összerezzentünk, én pedig zokogni kezdtem. Ekkor izzadtan, zilálva ültem fel az ágyamban, és próbáltam magamhoz térni a sötétben. Hát persze, hogy csak egy nyavalyás álom volt. Kimentem a konyhába egy pohár vízért, majd letörölve a könnyeimet visszafeküdtem aludni.

 

Másnap fél 9-kor már fent voltam a nagytárgyalóban a többi asszisztenssel együtt, és készülődtünk a megbeszélésre. Az én feladatom volt, hogy a süteményeket körkörösen elhelyezzem a tálcára. Nagy feladat. Ráadásul a tegnapi vodkáktól szétrobbant a fejem. Reggel úgy ébredtem, mintha egész éjszaka egy rock koncert első sorában álltam volna a hangszóró mellett. Megpróbáltam szép ruhával és sminkkel kompenzálni azt, hogy mennyire szarul éreztem magam, ezért ceruzaszoknyát, tűsarkút húztam egy átlátszó combfixszel, felülre pedig egy világoskék inget vettem fel, amiből ízlésesen kiemeltem a nem túl nagy mellemet. Egy szolid smink, lófarok, és már úgy is néztem ki, mint ha most léptem volna ki egy újság “hogyan öltözzünk szexin az irodába” című cikkéből. Bárcsak belülről is érezném ezt a magabiztosságot. Nem ismertem a tárgyalóban serénykedő lányokat, de az jól látszott, hogy már rég beszippantotta őket az üzleti világ. Semmi mosoly, semmi rugalmasság, csak a munka. Mert marha fontos, hogy a süti körkörös legyen, és a kirakott kávés csészék is kört alkossanak. Az ételek pakolása közben rossz szokásomnak megfelelően egy gúnyos kis mondókát ismételtem magamban, ami a “a sütiket csak körbe lehet rakni, máskülönben ott kell őket hagyni” különböző dallamú előadásaiban merült ki.

– Úgy látom, a kör inkább ovális lett – mondta egy férfi hang nagyon halkan mögöttem. Ezek szerint nem sikerült annyira jól magamban énekelni.

– Igen, de úgy nem hangzott olyan jól – reagáltam anélkül, hogy ránéztem volna.

– Nem láttam még itt. Ki maga? – nem bírtam ki, hogy ne forduljak meg, de amikor megtettem, kiderült, hogy a férfi közelebb áll hozzám, mint hittem, így egyenlőre csak egy nagy mellkast láttam magam előtt. Felemeltem a fejem, és majdnem eldobtam az agyamat, amikor megláttam, hogy ki az.

– Anita vagyok. És ön kicsoda? – kérdeztem úgy, mintha nem tudtam volna a választ.

– Nem tudja, hogy ki vagyok? Itt engem mindenki ismer – mondta nagyképűen.

– Ahogy ön is mondta, nem vagyok itt jártas. Nem ismehetek valakit csak azért, mert mindenki más ismeri. – A válaszom széles mosolyt eredményezett nála.

– Akkor egyelőre legyen elég annyi, hogy a nevem Gordon. Milyen munkakörben dolgozik a cégnél?

– Asszisztens vagyok. Próbáltam érvényesülni a mondókákkal is, de ez sajnos túl szofisztikáltnak bizonyult az üzleti szférában.

– Pedig én látom a lehetőséget benne. A maga előadásával még azok a bolti sütemények is kívánatosabbak lettek.

– Hallaná a mirelit krumplihoz írt versemet. Szívesebben enné meg, mint egy vajon sült pisztrángszeletet – erre felnevetett.

– Maga vicces. Ritka manapság – mondta, miközben végignézett rajtam. Sötét és mélybarna szemei voltak, és úgy tudott nézni vele, hogy minden nőnek görcsberándult volna a gyomra. Sajnos az enyém sem volt különb.

– Jó napot uram! – lépett hozzánk Köpcös, aminek most kivételesen még örültem is – Remélem nem tartotta fel az asszisztensem. Új még a tárgyalások világában, nem tudja mi a szokás. – Baromarc. Még hogy én nem tudom mi a szokás.

– Sajnos ez fordítva történt, és én tartottam fel őt. Ne haragudjon. – Nézett rám.

– Nem történt semmi. Bár még két tálcám hátra van, és 5 perc múlva mindenki itt lesz – néztem rá mosolyogva, hátha érti a célzást.

– Anita, hogy képzeli! – szólt rám a főnököm sziszegve – Tudja egyáltalán, hogy kivel beszél?

– Nem, ami azt illeti, ez még nem derült ki a beszélgetésből.

– Ő itt Reitz Gordon, a cég elnök–vezérigazgatójának fia – mondta okoskodva – Minden ügyben ő jár el az elnök úr helyett.

– Részemről az öröm – néztem fel rá – és most ne haragudjanak, de a sütemények nem rendeződnek maguktól körkörösen a tálcára.

Hátat fordítottam nekik, és elkezdtem pakolni a sütiket, amikor éreztem, hogy egy kéz nyúl a zacskóba az enyém mellé, és kivesz pár darabot.

– Felelősnek érzem magam, hogy elcsúszott a feladatával. Engedje meg, hogy segítsek.

– Bocsánat, hogy ezt mondom, de az udvariassága valószínűleg nem ér annyit, hogy az egész cég magán röhögjön, amiért sütiket pakol.

– Annyit beszélünk már ezekről a süteményekről, hogy lassan tényleg megkívánom őket.

– Elég valamiről sokat beszélni, hogy megkívánja? – kérdeztem kihívó arccal, miközben az ő kezében még mindig ott volt három mini isler.

– Persze, úgyhogy meséljen gyorsan valamit magáról. – Erre kacéran, de egyáltalán nem őszintén felnevettem.

– Ezt nem tudom, hogy bóknak vagy sértésnek vegyem-e.

– Hogy érti?

– Hát sértés, mert ezek szerint elsőre nem talált kívánatosnak – kezdtem el magyarázni, miközben kivettem a sütiket a kezéből, és nyújtottam neki egy szalvétát – és bók, mert egyébként szándéka van rá.

– Nem szólítottam volna le, ha nem lenne szimpatikus nekem. Higgye el, hogy nem a béna mondókája győzött meg arról, hogy beszélgetni szeretnék magával, annál inkább a formás hátsója. – Nyomulós barom. Ha jól sejtem úgy gondolja, hogy már ma este az ágyában kötök ki, csak mert egyáltalán rám nézett. Hát nagyon téved. Éppen válaszolni akartam valami frappánsat, amikor észrevettem, hogy már mindenki a helyén ül, és minket néz. Úgy tűnt, hogy ezt Gordon is észrevette, mert megköszörülte a torkát, bólintott egyet felém, és leült az asztalfőhöz. Én is elfoglaltam a helyemet egy ablak melletti széken, és mivel nem kaptam olyan utasítást, hogy figyeljek a tárgyalás menetére, elmélyedtem a gondolataimban. Az ebből az 5 percből is nyilvánvaló volt, hogy bármikor megkaphatnám Reitz Gordont egy éjszakára. Csak még arra nem jöttem rá, hogy hogyan lehetne ez hasznomra. Ekkor kezdett becsúszni egy gondolat, hogy egy éjszaka sehogy nem lenne hasznomra, de több már igen. Mivel valószínűleg fel tudnám használni őt a célom megvalósításához, azt kéne elérnem, hogy közelebbi kapcsolatot alakítsunk ki. És ha ez megvan, akkor majd kialakul a terv többi része is. Oké, ezt könnyű volt kitalálni. De hogyan valósítsam meg? Hogy lehet elérni, hogy egy ilyen öntelt, nőcsábász és gazdag férfi beleszeressen egy átlagos lányba? Hát egyelőre fogalmam sem volt, de már alig vártam, hogy vége legyen a tárgyalásnak, és felhívjam Dömét, a legjobb és egyben egyetlen barátomat. Majd ő segít. Elő is vettem telefonom, és mint egy iskolás tinédzser próbáltam úgy írni neki egy “Este ráérsz?” sms–t, hogy senki ne vegye észre, majd kikapcsolva az agyamat bámultam tovább kifelé az ablakon.

– Nem hiszem el, hogy maga az egyetlen, akinek könyörögni kell, hogy öntsön nekem egy kávét! – ébresztett fel mély gondolataimból a főnököm körülbelül egy óra múlva. – Visszaülök a helyemre. Most azonnal hozzon egy kávét és egy tányér süteményt! – sziszegte felém.

– Elnézést. Nem vettem észre, hogy szünet van. Azonnal viszem igazgató úr – szabadkoztam. És tényleg, már minden vezető lézengett, vagy indult a teraszra cigizni. Mit meg nem adnék, ha kimehetnék én is rágyújtani. Mintha a gondolataimat ki is mondtam volna, Gordon lépett oda hozzám, és kérte, hogy levegőzzek vele egyet .

– Ne haragudjon, de kávét kell vinnem a főnökömnek.

– Lujza – hívta oda saját titkárnőjét Gordon – legyen szíves és vigyen egy kávét Palcsik úrnak. Hogyan issza? – nézett rám.

– Eszpresszó, három cukorral.

– Jesszus. Kár azzal a kis kávéval elrontani a cukrot – viccelődött Gordon. – Halotta Lujza, legyen szíves kiszolgálni.

– Persze, már megyek is – mondta Lujza.

– Most már velem tart? – nyújtotta felém karját, hogy belékaroljak.

– Azt hiszem, hogy sok választást nem hagyott nekem – és hogy ne legyek teljesen kiszolgáltatva neki, az ajtó felé indultam, egyértelműen jelezve, hogy a felém nyújtott karját nem fogadom el. Kifele menet azon gondolkoztam, hogy hogyan ne rontsam el a kialakult helyzetet. El kell valahogyan érnem, hogy ne egy egyéjszakás numerának gondoljon, de az érdeklődését se veszítse el. A könnyed flörtölés tűnt egyenlőre az egyetlen megoldásnak.

– Untatta a tárgyalás? – kérdezte kiérve.

– Őszinte leszek. Fogalmam sincs, hogy miről volt szó. Nem zavarja, ha rágyújtok?

– Nem. Főleg, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy a ruhája melyik zugába dugta el a cigarettáját, ugyanis táskát nem látok magánál. – Ezzel Gordon fején találta a szöget, ugyanis a doboz a combfixembe volt betéve a combom belsejénél, hogy Köpcös ne vegye észre, de a tárgyalás előtt még rá tudjak gyújtani. Gordon kihívóan nézett rám, és szemével szinte felfalta a testemet, keresve rajta a cigis doboz kidudorodását.

– Oké, rendben. Forduljon el.

– Kizárt dolog. Ráadásul már csak 5 perc van a szünetből, úgyhogy én a maga helyében gyorsan elkezdeném szívni azt a cigit. – Annak ellenére, hogy utáltam flörtölni, vagy csak egyáltalán úgy tenni, mintha érdekelne ez a pasas, sejtettem, hogy csak rajta keresztül tudok eljutni a célomhoz. Ebből erőt merítve körbenéztem, hogy figyel–e minket valaki, majd feljebb húztam a szoknyámat, de csak addig, hogy Gordon éppen megláthassa a combfix csipkéjét, és szép lassan kiemeltem a dobozt. Lábammal visszajátszottam a szoknyát a helyére, kivettem egy szál cigit, és rágyújtottam.

– Kér egyet? – nyújtottam a dobozt Gordon felé.

– Nem köszönöm, a munkahelyemen nem dohányzom – köszörülte meg torkát.

– Csak itt nem?

– Nagyon szép lába van. – mondta, miközben mélyen a szemembe nézett.

– Köszönöm. Magának is jó… az öltönye. – böktem ki hosszas gondolkodás után. Erre Gordon felnevetett.

– Ez volt az első dolog, ami eszébe jutott rólam? – kérdezte tőlem.

– Ez az egyetlen, amit egészében látok.

– Ezt bármikor orvosolhatjuk ám – és szája szexi mosollyá alakult – de tudja, nagyon sokan dicsérik a szememet. Azt is látja teljes egészében.

– Na látja, ebben nem vagyok olyan biztos. A szem nem csak a színe miatt szép. Mutatja az ember érzelmeit, vagy a pillanatnyi állapotát. A magáé fedezékbe vonult, és a színén kívül nem látszik semmi. Ezért dicsérni sem tudom. – próbáltam folyatni a könnyed flörtölést.

– Nem csoda, hogy észre veszi a tartózkodásomat, hiszen a maga szeme sem tükröz sok mindent. Ezt leszámítva azért én megjegyzem, hogy gyönyörű szép zöld szeme van. Tetszik.

– Szép lábak, szép szemek – vezettem fel mondanivalómat, miközben beleslukkoltam a cigibe – csak nem megtalálni vélte a mai numeráját?

– Ez a kérdés egy kicsit gúnyosra sikeredett. Azt gondolja rólam, hogy minden nap más lány fekszik az ágyamban?

– Hát őszintén azt gondolom, hogy ön fekszik minden nap más lány ágyába. Szerény 10 perces ismeretségünkből úgy ítélem, hogy a saját lakását túl intimnek tartja ahhoz, hogy minden nap más nőt tartson ott. – Nem tudom, hogy ezt miért mondtam ki, bár tényleg így gondoltam. Látszott rajta, hogy zárkózott típus, így nem mindenki nyerhetett bebocsátást a személyes életterébe.

– Nem tart sokra engem. Honnan ez a merő rosszindulat? Talán túl sok pletykát hallott rólam?

– Elnök úr, ne haragudjon, hogy megzavarom, de már mindenki csak magára vár – szólt közbe Lujza, a titkárnője.

– Máris megyek – de nem indult el, csak visszafordult hozzám. Én nem is vettem észre, hogy már mindenki bement. – Jöjjön el velem ma este vacsorázni, hátha tudok egy kicsit javítani a rólam kialakult véleményén – mondta ekkor Gordon.

– Erre semmi szükség, nincs rossz véleményem magáról. Engem nem zavar, ha valaki így éli az életét. – A felénél elnyomtam a cigimet, és elindultam befelé, de megfogta a vállamat és visszafordított maga felé.

– Magával akarok tölteni egy estét. Talán tetszene magának az is, ami az öltöny alatt van – mondta.

– Ez egy nagyon kedvező ajánlat, de én nem vagyok ilyen könnyű eset. Nem is leszek soha az. És most ne haragudjon, de maga miatt abban sem vagyok biztos, hogy meglesz még az állásom, amikor visszamegyek az asztalomhoz.

– Jön a gálaestre szombaton? – kérdezte váratlanul.

– Szerencsémre nem vagyok rá hivatalos – feleltem, majd határozott léptekkel visszaindultam a székemhez.

Fogalmam sem volt, mi volt a három órás tárgyalás témája. Azon agyaltam, hogy hogyan csináljak magamból egy Gordon számára valóban értékes nőt, hogy ne csak egy éjszakára tervezzen velem. Muszáj lesz beleférkőznöm valahogy az életébe, hogy közel tudjak kerülni a családjához. Ez eddig is tervben volt, csak azt nem tudtam, hogy kezdjek neki. Már az is kész csoda, hogy egyáltalán szóba állt velem. Bár ez nyilván csak a ruhának és a sminknek köszönhető, mivel tegnap reggel a bejárati ajtónál annyira sem méltatott, hogy egyáltalán köszönjön.

Amint elhangzott a tárgyalást lezáró mondat, már fel is pattantam a helyemről, és a lépcsőház felé siettem, hogy mindenkit elkerülhessek, aki lifttel megy, élén Köpcössel.

Pólya Zoltán: Örökség | I. Regényíró pályázat

Pólya Zoltán: Örökség | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pólya Zoltán: Örökség című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Vilmos nyugdíjas éveit szeretné könyvírással tölteni, régi esetek, köztük a Berzeviczky Anna halálának felelevenítésével. Anyaggyűjtés közben, Romániában már megismerte a család múltját, és meggyőződése, hogy a Berzeviczkyek egykor legendás vagyona még nem veszett el teljesen, és legfőképpen, hogy erről Szilágyi Mihálynak is tudomása van.

Pólya Zoltán: Örökség

bűnügyi

1. Áldozatok

A lány arca békés volt és nyugodt, halvány mosoly rajzolódott ki vértelen ajkain, és ez a mosoly még a halottszállítókat is elbizonytalanította, mert elkerekedett szemekkel bámulták a félig összezárt fekete zsákban heverő áldozatot. Gábor, aki eddig mögöttük téblábolt, oda akart hajolni, hogy segítsen nekik, de ekkor öklendezés gyomorforgató hangja vonta magára a figyelmét. Ahogy megfordult, a szemébe villant a liget fái között megcsillanó őszi napfény, egy pillanatra elvakította az éles, kora reggeli ragyogás.

– Őnagysága kitaccsolt. – A rágógumiját rágcsáló járőr az egyik közeli fa előtt görnyedő fiatal nő felé biccentett. – Szerintem már eleget láttál, úgyhogy akár el is hagyhatod a területet.

– Még közel sem láttam eleget. – Gábor megint a halottszállítókat figyelte; a magasabbik, kopasz férfi végre ráhúzta a zippzárt arra az angyali mosolyra. A négy férfi egyszerre sóhajtott fel. – Ki találta meg a lányt?

– Tudod, hogy semmit sem mondhatok. – Gémesi Zoli tekintete megint a fának támaszkodó nő felé villant. – Húzz el gyorsan innen, utálom, amikor Farkas üvöltözik.

– Úgyis csak velem szokott üvöltözni, úgyhogy nyugi. Basszus, Zoli, legalább annyit mondj már el, hogy ki találta meg az áldozatot.

Gémesi tétovázott. Egyre többen álldogáltak a színes szalaggal körbekerített terület körül, a városszéli, elhanyagolt bozótosokkal tagolt liget eddigi álmos nyugalmát darabokra törte a kíváncsiskodók megilletődött súgás-búgása, a halkan beszélgető rendőrök és persze a nyomozónő öklendezése. Zoli még egyszer körülnézett, majd gyorsan ezt súgta Gábornak:

– Egy kutyáját sétáltató öreg néni találta meg a kiscsajt. A kutya kitépte a pórázt az öreglány kezéből, a néni pedig követte. Őt vitték el az előbb a mentők, szegénykém úgy le volt sápadva, hogy először azt hittük, ő az áldozat. Előbb a fiát hívta, ő pedig értesítette a központot.

– Mikor történhetett a gyilkosság?

– Gábor, értsd meg, hogy nem mondhatok többet.

– Zoli, emlékezz csak, ki volt az, aki a gimiben őrködött, amikor te meg Csabi haverod cigiztetek a vécében! Hányszor szóltam, hogy jön Szabó, a tesitanár, na?

– Bálint Gábor! Azonnal hagyja el a műveleti területet!

Farkas Mariann, a nyomozást vezető rendőrtiszt maga sem volt jobb színben, mint az áldozat. Még az ajkai is elfehéredtek, mandulavágású, erősen kihúzott szemei villogtak, ahogy száját egy zsebkendővel törölgetve Gábor elé lépett, vörösre festett haja pedig csak úgy lángolt a levelek között áttűző napfényben.

– Jól van már. Megyek. – Gábor még egy pillantást vetett a szerencsétlenül járt lány becsomagolt testére, majd kelletlenül intett Zolinak. – Majd beszélünk.

– Zoli, mi a fenéért engedtél be egy civilt a lezárt területre? – Mariann hamar megtalálta a hangját. – Maga pedig, Gábor, lépjen le innen, most!

Gábor kelletlenül elindult a szalaggal körbezárt terület széle felé, majd, ahogy meghallotta azt a szót, hogy civil, mégis megtorpant. Barna, borostás arca elsötétült, ahogy előbb a kényelmetlenül feszengő Zolira, majd Mariannra nézett.

– Nem vagyok civil – mondta lassan és hangosan, hogy a kordonon kívül állók is jól hallják. – És mi a fenéért magázol engem?

– Magadnak köszönd, hogy nem te állsz most itt – emlékeztette a megfellebbezhetetlen igazságra Mariann, majd a fák között álló emberekhez fordult: – Kérem, hagyják el a liget területét, és ne akadályozzák a rendőrség munkáját! Köszönöm az együttműködésüket!

 

Néhány perce dübörgött el a debreceni gyors, majd ahogy a vonat zaja elhalt, megint csend lett a városszéli utcákon. Éles hangon kopogtak a beton járólapokból felpattogzó darabkák, ahogy Gábor séta közben rugdosta a málló járdaszegélyt. A járdát már legalább harminc éve nem gondozták ezen a környéken, elhagyott gyártelepek mellett vezetett az útja, akácfák tövises ágai értek az arcához, ahogy szétfeszítették a rozzant kerítések léceit. Végigment az Kossuth Lajosról elnevezett utcán, majd a végén balra fordult, követve az út kanyarulatát; zsebre vágta a kezét, úgy bámult be a kerítések rései, a kapuk vasalatai között. Néhány háznál már kora délelőtt előkerültek a motoros fűrészek, az egyik kerítés mögött pedig gallyaprító kerepelt, hangját Gábor még a következő utcasaroknál, a régen bezárt kocsmához érve is hallotta.

Tíz óra felé ért haza. A kilencvenes években emelt társasház lépcsőháza zsúfolásig volt gondosan összemadzagozott újságpapírral, halmokban álltak az általában a postaláda alá bedobált színes reklámújságok, a házbeli gyermekes szülők gondos kezei csomagolták így össze őket. A postaládájába gyömöszölt prospektusokat egyszerűen ráhajította az egyik halomra, mire az újságok szárazon zörögve szóródtak szét a padlón. Az egyik halom mellé rugdosta őket, majd, mivel a színes papírok így sem akartak maguktól összegyűlni egyetlen rendezett halomba, jól belerúgott az egyik összepréselt papíroszlopba. A madzag halkan pattanva adta meg magát, az újságok göngyölege pedig szétterült a lépcső alatt.

– Mi az ördög…?

Amikor már harmadjára próbálta sikertelenül elfordítani a kulcsot a zárban, akkor esett csak le neki, hogy nincs is bezárva az ajtó. Önkéntelenül is az jobb csípője felé kapott, majd szitkozódva leeresztette a kezét. Belökte az ajtót, és átgázolt az aprócska előszobán; lendülete azonban megtört néhány lépés után. Beleszagolt a levegőbe.

Nem, nem Margitka néni zajongott a szomszédos lakásban a Zepteres lábasaival, egyértelműen az ő konyhája felől jött a zaj. Néhány hosszú lépéssel átszelte a lakást. Az egyébként is alulméretezett hátsó helyiséget egymagában kitöltötte egy zömök figura, aki termetét meghazudtoló könnyedséggel aprította éppen a húst Gábor konyhaasztalán a Gábor késével. Fel sem nézett, amikor a lakás tulajdonosa megállt az ajtóban, úgy elmélyült a hangtalanul egymásra rogyó-simuló hússzeletek látványában.

– Hát te mi a fenét keresel itt? – Gábor csak ennyit tudott mondani.

 

A hús étvágygerjesztő illatok kíséretében sült a nagy lábas mélyén. Gábor egészen összehúzta magát, úgy gubbasztott kedvenc kávézós székében, a sarokban, hosszú lábait majdnem a hasáig felhúzta, mint régen, a szülői házban, amikor serdülni kezdett. Megbámulta az öreg véreres kezeit, miközben apja kávét töltött először neki, majd saját magának.

– Üres volt a hűtőd – magyarázta Vilmos szinte mentegetőzve. – Vettem egy-két dolgot. Persze csak ha ha nem gond.

– Margarin, vákuumzacskós felvágott, kenősajt, teljes kiőrlésű kenyér, narancslé. Mind lidis cucc. Hétkor mentem el itthonról, te közben még megjártad volna a boltot is oda meg vissza? Apa, ne akarj ilyen ócska trükkökkel megetetni.

– Még mindig kiváló nyomozó vagy, azt látom.

Apja letelepedett mellé. Vastag, nyakánál kigombolatlan flanelingében, régimódi acél karórájával a szőrös csuklóján úgy festett, mint valami vidéki használtcikk-kereskedő, és az összhatásra még rá is tett egy lapáttal a szupermarketekben kapható, színes madzagon a nyakán lógó bazári olvasószemüvege; Gábor azonban lassan negyven éve ismerte már az öreget.

– Jobb, ha el sem kezded a gúnyolódást. – Belekortyolt a kávéba. Méregerős volt. Két hosszú korttyal kiitta az egészet.

– Nem szoktam gúnyolódni. Még azon sem, akire különben ráférne.

Gábor felnyúlt, és kinyitotta a feje fölötti, szokás szerint éppen csak behajtott kisablakot. A huzat megzörgette a konyhapulton hagyott csomagolópapírt, felborzolta Vilmos ősz hajszálait, és a közeli játszótérről gyerekhangokat sodort magával.

– Ne mondd nekem, hogy nem tudod.

– Mit nem kéne nem tudnom?

Vilmos vastag táskák mögé rejtőző bogárszemei a szokásos kiismerhetetlen derűvel csillantak, ahogy fia felé fordult; közben akkurátusan tejszínt csorgatott a kávéjába, és ellágyulva nézte, hogyan olvad egymásba a két szín, a fekete meg a fehér a csésze porcelánpartjai között.

– Pont te ne tudnád – dünnyögte Gábor. Rákönyökölt az asztalra, és csak nézte saját kiürült csészéjét. – Pont te ne tudnád.

– Tényleg nem tudom, miről beszélsz. – Apja belekortyolt a kávéba, majd elfintorodott. – Jézusom, hol vetted ezt a szörnyűséget?

– A sarki százasban. Le volt akciózva minden kávé Pünkösd előtt. Ha nem ízlik, vegyél másikat. Egyébként pedig fel vagyok függesztve.

Várakozóan pillantott apjára. Az öregnek szeme sem rezdült, továbbra is az ital rejtett mélységeit fürkészte. Komótosan ivott, Gábor pedig dobolni kezdett ujjaival az asztalon.

– Na? – kérdezte végül.

– Mit na? – kérdezett vissza Vilmos. Egy Rodolfót is megszégyenítő mozdulattal lepedőnyi kockás zsebkendőt húzott elő valahonnan, és belefújta az orrát. – Csukd már be azt az ablakot, légy szíves. Ilyen huzatban nem csoda, hogy meg voltál fázva.

– Honnan tudod, hogy beteg voltam? – pislogott Gábor.

– Fiam, a szagából ítélve te legalább egy hónapja nem ürítetted ki a szemetest. Elég volt csak belenéznem, teli van papírzsebkendővel. Egyébként azt is levittem az előbb.

– Köszönöm. Szóval, csak ennyi? Azt hittem, ennél azért jobban ki fogsz majd akadni. – Gábor megint felnyúlt, és jó erősen becsapta az ablakot.

Vilmos vállat vont.

– A te életed.

– Meg sem kérdezed, hogy miért függesztettek fel?

– Miért függesztettek fel?

– Mert bevertem egy akadékoskodó fiatalember orrát. Azért.

– Hm. Régóta hangoztatom, hogy helytelen dolog megruházni a gyanúsítottakat. Azt hiszem, mindjárt kész a hús. Mi legyen a köret? Megfelel a bulgur? Olyat ettél már?

Bálint Vilmos nyugalmazott rendőr alezredes valószínűleg még sohasem járt olyan közel ahhoz, hogy neki is beverjék az orrát, mint abban a pillanatban, amikor nekiállt, hogy két tányér miatt feltúrja fia konyhaszekrényét. Gábor az asztalra szorította lapátnyi tenyereit, és még a lélegzetét is visszatartotta, úgy nézte mereven az össze-vissza vagdosott kockás viaszkosvászon terítőt. A legutóbbi alkalommal, pénteken délelőtt ezt a technikát javasolta neki a rendőrségi pszichiáter, és egészen eddig a percig úgy tűnt, hogy be is válik. Vilmos közben megterített, olyan otthonosan sürgött-forgott fia konyhájában, mint a tulajdon ötödik kerületi lakásában.

– És mit lehet tudni a gyilkosságról?

Gábor összerezzent. Töprengve figyelte apját, ezt az ismeretlen, másokról gondoskodni kívánó kedves idős bácsikát a konyhájában. Bálint Vilmosnak azt az oldalát láthatta abban a pillanatban, amit addig csak nagyon kevesen. Akkor esett csak le neki, hogy mi zavarta eddig apja megjelenésében: Vilmos farmerben volt, amit egyébként jószántából sosem viselne; ráadásul nem is volt teljesen jó rá, mert a szövet finoman recsegett, miközben viselője a tűzhelynél tett-vett.

– Miféle gyilkosságról? – kérdezett vissza lassan.

– Hát arról, ami reggel történt a külvárosban, azon a ligetes részen. – Apa komótosan maga alá húzta a hokedlit, és nagyot sóhajtva ráereszkedett. – A vonatról láttam szirénázva száguldani a mentőt, aztán ahogy leszálltam, ott volt a fák között, ahogy a rendőrautók is. Te pedig nem voltál itthon, de biztosan nem futni mehettél, mert farmerben vagy. – Ezzel magában derűsen göcögve nekiállt felvágni a húst.

– Egy fiatal nőt öltek meg. – Gábor csak nézte maga előtt az ételt. Hirtelen elment az étvágya, ami egyébként nem volt jellemző rá. Látott ő már annál cifrább halálokat is, mint ami a könyvtárosnőt utolérte.

– Megerőszakolták? Kifosztották?

– Nem. Erőszaknak, dulakodásnak semmi nyoma. Valószínűleg várt a támadójára, talán ismerte is őt. Tegnap késő este vagy éjszaka történhetett az eset, valamilyen hegyes tárggyal végeztek vele. Tudtommal megvannak az iratai és a pénze is.

– Hm. És te tulajdonképpen mit kerestél ott?

– Az egyik járőr régi cimborám. Rácsörögtem reggel, amikor hallottam a szirénázást.

– Meglehetősen laza nálatok a fegyelem, ha egy civil is odamehet a tett helyszínére nézelődni.

Gábor olyan erővel vágta bele a villát a lágyan rezgő, enyhén megborsozott tojásba, hogy a fém nyikorogva szaladt végig a porcelán sima felületén. Nagy levegőt vett, és hosszan benntartotta, miközben a kocsonyásan rezgő ételdarab végigcsúszott az abroszon, megállapodva apja tányérja előtt.

– Sokáig maradsz? – kérdezte lassan.

– Néhány napig. Legfeljebb. Miért?

– Angiék jól vannak?

Vilmos megtörölte bajuszát a szalvétával, mintha nagyobbik lánya említése késztette volna erre az árulkodó mozdulatra.

– Jól. Tavasszal voltam náluk, Bandika születésnapján. Végre láthattam a legkisebb unokámat, az az átkozott járvány sok mindenben megakadályozott.

– És Juliék?

– Ők is. Angiék után egyenesen hozzájuk utaztam.

– Anyától tudom, hogy tavasszal végigturnéztad az egész családot. Voltál Angéláéknál Tatabányán, Juliéknál Balatonfüreden – sorolta ujjain a családtagokat Gábor – Fecóéknál Győrben, sőt, még Anyát is meglátogattad Budán, csak hozzám, Szolnok mellé nem jöttél le Pestről egyetlen egyszer sem. Akkor most minek köszönhetem ezt a megtisztelő látogatást?

– Gondoltam, van annyi időm a jövő heti konferencia előtt, ahová meghívtak mint vendégelőadót, hogy meglátogassalak téged is. Talán baj, ha rád is gondolok néha?

– Valóban lesz egy bűnügyi konferencia, csakhogy Egerben. Mit kerestél akkor te Debrecenben?

Apja akkor először esett ki a szerepéből. Homlokát ráncolva, szemüvege fölött pillantott fiára. Meglehetősen sok mit sem sejtő gyanúsítottnak jelentett ez a nézés fordulópontot az életében.

– Honnan veszed, hogy Debrecenben voltam?

– Ne próbálj már megetetni, apa. Engem ne. Csakis Debrecen felől jöhettél, mert a mentő hozzánk Karcagról indul. A négyesen láthattad, amikor egy szakaszon együtt halad a főút a vasúttal. Szóval?

Apa köhintett, majd újból nekiállt, hogy az utolsó tojásdarabokat is kitunkolja a tányérból.

– Találkozni szeretnék néhány emberrel. És tényleg látni akartalak téged is.

– Igazán kedves tőled – dünnyögte Gábor. Szórakozottan elkezdte vagdalni a húst, miközben Vilmos a falvédő mintáit nézte elmerülten.

 

Barátlaka régi mezőváros, szélesen terülve el a Nagykunság szélén, legkeletibb szántói már a Hortobágyhoz tartoznak. Gábor gyermekkorának városa ez, tizennégy éves koráig élt itt, hogy aztán két évvel ezelőttig ide se dugja az orrát. Tulajdonképpen azért is csak önmagát okolhatta, hogy nem Szolnokon tölt be éppen valami kényelmes vezetői pozíciót; ehelyett megint azokat az utcákat kénytelen róni, mint amelyeken annyit lófrált fiatalon. A régi éttermet, ahová anyával jártak ebédelni vasárnaponként már elbontották, korszerű művelődési ház épült helyére a lakótelep tömbjei közé, odébb pedig, egy patinás épületben, amely egykor a város első iskolája volt, cukrászdát működtetett egy karcagi vállalkozó.

A régi suli utcáján vén gesztenyefák sorakoztak, mintegy folytatásaként a vasútállomásról idáig vezető hosszú Karinthy utcának; nyáron oly tömör lombozatuk az utóbbi napokban látványosan megritkult, egyre több helyen tört utat magának ágaik között a kora őszi álmos fény. Apa őszinte érdeklődéssel forgatta a fejét, ő több, mint negyedszázada nem járt már itt; legutóbb valószínűleg akkor, amikor volt felesége unszolására ellátogatott egyetlen közös gyermekük általános iskolai ballagására.

– Nem is emlékszem erre az épületre – mondta, amikor Gábor odakísérte őt a cukrászda teraszához. – Ez eddig is itt volt?

– Ez volt az az iskola, ahová még elsőben jártam. Egy éttermet működtettek itt utána valameddig, ide költözött előző helyéről, onnan szemből a Gesztenyés Ház. Ahol a ballagási ebédemet tartottuk.

– Hm. Azért az állítólagos bécsi szeletért valóban kijárt annak a helynek a földig rombolás.

Helyet foglaltak. Gábor gyanakodva, lapos pillantásokkal figyelte apját; nézte azokat a megtévesztően kényelmes mozdulatokat, ahogy Vilmos öregurasan elfészkeli magát a széken, majd fintorogva maga elé húzza a gyűrött, összefogdosott laminált papír étlapot és az orrára csúszó szemüvege fölött böngészni kezdi azt.

– Hellló. – Magas, a megfelelő helyeken gömbölyödő pincérnő lépett oda hozzájuk, rágózás közben hosszan elnyújtva a hangokat. Sötét, barna szemei Gábor felé villantak. – Mit hozhatok a nyomozó úrnak és az édesapjának?

– Ennyire látszik a rokonság? Akkor inkább meg sem próbálom letagadni. Anettkám, nekem csak kávé lesz, a szokásos, egy tejszín, egy cukor. Apa, neked?

– Kávét nem kérek, köszönöm. Tapasztalataim szerint a cukrászdai kávék általában nem finomak. A cukrászok ugyanis csak kényszerből tartják a kávégépet, és nem is fordítanak nagy figyelmet a személyzet kiképzésére, egyszerűen más a profiljuk. Ez az ischler, ha szabad kérdeznem, az az ischler?

Anett különben sem elhanyagolható méretű keblei árulkodóan megemelkedtek, miközben a pincérnő nagy levegőt véve megmarkolta az egyik szék háttámláját.

– Igen, uram, jól látja, ischler. – Anett hangja vészjóslóan elmélyült, Gábor pedig jobbnak látta inkább elmélyülni az étlap rejtelmeiben. Volt már szerencséje ehhez a hangsúlyhoz. – Milyen sütemény lehetne, ha egyszer az van odaírva?

– Nos, mert a szolnoki az egyetlen és igazi ischler, minőségi csokoládéöntettel, és természetesen felvert tojásfehérjével megtöltve, nem lekvárral, mert az véleményem szerint nem ischler, az valami más sütemény. Az önöké ilyen, hölgyem?

– Biztosíthatom róla, uram, hogy így készítjük el. Szolnokiasan. Nálunk ez a hagyomány.

– Hm. Nincsenek jó tapasztalataim a vidéki készítésű ischlerekkel. Akkor inkább kérnék egy lúdláb szeletet, azt úgysem lehet elrontani.

– Gábor? – Anett elfehéredett ujjakkal szorította a szék támláját. – Akkor neked biztosan nem lesz más?

– Ööö .. Anettem. A kávé. És tudod mit? Egy ischlert is kérek. Úgy megkívántam hirtelen.

A pincérnő biccentett, majd visszacsörtetett a cukrászda belsejébe. Gábor nagy levegőt vett, majd összecsapta az étlapot. Hátradőlt székén, és úgy nézte hunyorogva a bágyadt délutáni melegben szendergő utcát.

– Ismerősöd a hölgy? – pillantott fel a menüből Apa, mert még mindig azt nézegette.

– Olyasmi. De ha így folytatod, akkor hamarosan a gyilkosom. – Gábor áthatóan pillantott a szemközti széken békés nagypapa módjára kucorgó öregemberre. – Meddig maradsz? Vagy már ezt kérdeztem?

– Vendégmarasztaló kisváros, nem mondom, de azért Szolnok egy fokkal kellemesebb hely. – Vilmos levette a szemüvegét, és egy papírzsebkendővel tisztogatni kezdte. – Mit tudsz egyébként az áldozatról?

– Az áldozatról? Úgy hetven év körüli, elhízott, bajuszos, ősz hajú férfi. Valószínűleg nyugalmazott iskolapedellus vagy házmester lehet, nem helybeli. Egy cukrászdában használatos alumínium tálcát döftek a hátába, de előtte teletömték a száját tojáshabos ischlerrel.

Apja kissé értetlenül meredt rá, úgy ráncolta a homlokát, hogy egészen összeért a két szemöldöke. Gábor elvigyorodott, majd hintázni kezdett a székén. Élvezte az arcát simogató napsütést, a kora őszi meleget, amely megrekedt a házak, a gesztenyefák között.

– Arra a hölgyre gondoltam, akit ma reggel találtak meg a ligetben. Ismerted őt?

– Látásból. Benedeczki Katalinnak hívták, a könyvtárban dolgozik. Vagy pontosabban csak dolgozott. Szerintem helybeli volt, biztosan a főiskola elvégzése után ez volt az első munkahelye – és az utolsó is, szegény kiscsaj. Mi az, apa, szagot fogtál? Összeismertethetlek a nyomozást végző munkatársammal, ha akarod. Kedves nő, te biztos csípni fogod.

Anett lépett melléjük, egy nagy tálcán egyensúlyozva Gábor kávéját és a süteményeket. Önmagához képest visszafogottan öltözött, fehér ingének csak a legfelső gombját hagyta nyitva, Vilmos tekintete pedig megpihent feltáruló dekoltázsán, miközben Anett áthajolt kettőjük között. Elkapta fia pillantását, majd elvörösödve gyorsan maga elé húzta a tányért.

– Köszönjük, kisasszony. Majd szólunk, ha szükségünk lesz valamire.

– Hogyne. Majd szólnak – szűrte a szót a fogai között Anett. Egy pillanatig állt ott, mintha kérdezni szeretett volna valamit, majd ott hagyta őket, papucsa hangosan csattogott, ahogy átlibbent a másik asztalnál éppen letelepedő családhoz.

– Vajon ő ismerte az áldozatot? – Apa villájával a pincérnő felé mutatott.

– Egészen biztos, hogy ismerte. Itt egy átlagos héten megfordul a fél város, általában ischlert kérnek és kávét. A lúdlábuk ugyanis közismerten pocsék.

– És te ismerted?

Gábor eldöntötte a süteményt a tányérján. Az ischler-fanatikusok régi trükkjét használta: szétválasztotta a két felét, majd villája élével elkezdte feldarabolni a habos-csokis tésztakorongokat.

– Mondtam már, hogy csak látásból. Legalább egy tízessel fiatalabb volt nálam, akkor járhatott itt suliba, amikor én már az egyetemre. Egyszer-kétszer összefutottam vele, mert a könyvtár ott van a rendőrség épületével szemben. Mindig lehajtott fejjel sétált. Olyan igazi jókislány volt.

– Emlékszel, mit mondtam neked mindig az első benyomásról? Hogy mennyire meghatározza az egy másik emberről később alkotott képünket?

Gábor elkezdte befelé lapátolni a süteményt. A másik asztalnál ülő két gyerek zajongva, egymás szavába vágva válogatott a sütemények között, apjuk pedig a felesége tekintetét gondosan kerülve mondott valamit Anettnek; Gábor jót szórakozott kétségbeesett igyekezetén, ahogy megpróbált csak az étlapra koncentrálni közben. Vilmos is abbahagyta a kérdezősködést, és a falatokat megfontoltan forgatva a szájában komótosan eltüntette a tányérról a süteményt. Fia kényelmesen hátradőlt a nyikorgós széken.

– Ha gondolod, alhatsz az én ágyamon – mondta hosszas hallgatás után. – Még az első itteni fizumból vettem az Ikeában, tehát még neked is meg fog felelni.

– És te akkor hol alszol? Azon a kicsi díványon?

– Nem, apa. – Gábor vigyorgott. – Annál azért kényelmesebb helyen.

 

Reggel percre pontosan nyolckor csöngött a telefonja. Gábor álmosan hunyorogva tanulmányozta a mennyezetet, igazából azt sem tudta hirtelen, hogy milyen nap van éppen. Az elmúlt egy hetet igyekezett egyfajta hosszú szabadságként felfogni, de ahogy teltek a napok, egyre inkább azon kapta magát, hogy kezd beleunni a semmittevésbe. Például egészen eddig, ha esett, ha fújt, ő kocogással kezdte a napját, de múlt szerda óta alig mozgott valamit.

Addig nyújtózkodott, amíg elő nem tudta halászni a szék támlájára dobott nadrágja zsebéből a mobilját. Elfintorodott. Farkas.

– Tessék – szólt bele álmosan.

– Jó reggelt. – Mariann hangja frissen és kipihenten csendült a vonal másik végén. – Kilencre legyél bent, Gábor. Beszélnünk kell.

– Ó, szóval most már kell. – Gábor tenyere hirtelen csúszóssá vált, és ahogy felült, a szíve hirtelen meglódult. Köhintett. – Kilenckor nekem sajnos más dolgom van, de tízkor ott leszek, ha értem küldesz valakit.

– Azt mondtam, kilencre.

Mariann ezzel letette. Anett pont ekkor lépett be, és ahogy könyökével benyomta az ajtót, úgy áradt be a kávéillat a konyhából. Két csésze volt nála. Gábor elmélyülten nézte a nő meztelen lábait, azt a finom hullámzást, ahogy vádliján megfeszült az izom, miközben a csészéket egyensúlyozva, kapaszkodás nélkül leült mellé törökülésben az ágyra. Erre a mutatványra is csak Anett volt képes az ismerősei közül. Kibontott, dús haja az arcába hullt, furcsa módon kihangsúlyozva így finom szarkalábait.

– Fogadjunk, hogy a faterod hívott, mert friss szendvicset szeretne enni, és nem talál hozzá a hűtőben vajat.

– Rosszabb. Farkas volt. – Gábor a takaróra hajította a mobilt, és ahogy a kávéért nyúlt, tekintete találkozott a nőével. – Mi az?

– Semmi. – Ahogy vállat vont, Anett mellei sokat sejtetően hullámozni kezdtek a pizsama helyett viselt bő, kockás ing alatt. – Csak úgy néztél rám az előbb, amikor bejöttem, mint akit éppen elküldött a nője a picsába.

– Hát, amikor Farkassal beszélek, általában úgy is érzem magam. Lehet, hogy előbb hazaszaladok, és megnézem, mi van apával. Farkas pedig várhat. Nekem ne pattogjon az a kiscsaj, tegnap is ott rókázott mindenki szeme láttára. Én az első halottam után elmentem ebédelni, ez meg itt kivágta a taccsot.

– Rókázott…? Jézusom. – Anett megborzongott. – Szerencsétlen kislány. Azért örültem, hogy este hazakísértél. Még a polgárőrök is kint voltak az utcán, pedig milyen nyugi volt eddig.

– Nem erőszakoskodtak a lánnyal, és nem is rabolták ki. Szerintem egyszeri eset volt, vagy legalábbis nagyon remélem. El sem tudom képzelni, kinek árthatott, a fenébe is, hogy így kellett végeznie.

Anett feljebb tornászta magát az ágyon, és szabad bal kezével kisöpörte arcából a haját. Mélybarna szemei felcsillantak.

– A főnököm szerint együtt járt Kövesdivel – suttogta. – Mármint az ifjabbikkal, Árpival.

– Mármint Katika? – kérdezett vissza elgondolkodva Gábor. – Kövesdi, Kövesdi … ismerős a neve.

– Az apja agrárvállalkozó. Kenderes felé vannak földjei meg egy csomó traktora. Egy jóvágású hatvanas faszi, a fia viszont nem egy nagy szám. Te nem emlékezhetsz rá, de korábban voltak balhéi a környéken, egyszer egy kocsmai verekedés után elő is állították.

– Elég nehéz elképzelni, hogy egy olyan művelt, finom kis csaj, mint a Benedeczki Kata összejött volna egy ilyen … balhés kölyökkel. – Gábor nekilátott, hogy megigazgassa Anett inggombjait.

– Én nem igazán ismertem ezt a kislányt, egyszer-kétszer betévedt hozzánk, kért egy sütit, pillanatok alatt betörölte, aztán ment is tovább. Mindig egyedül volt – tette hozzá jelentőségteljesen Anett. – Na, ne macerálj már. Jelenésed van, nem emlékszel?

– Hát, nem tudom, mit szeretne nekem mondani Farkas, de majd megemlítem neki ezt a Kövesdi-dolgot. Talán érdekelni fogja. – Gábor széthúzta a nő ingét. Anett megitta az utolsó korty kávét is, néhány pillanatig tűrte, hogy a férfi cirógassa a mellét, majd finoman odébb tolta a kezét.

– Volt erre este elég időd, nyomozó.

Olyan hirtelen szólalt meg a kapucsengő, hogy mindketten összerezzentek. Anett sietve visszagombolta az ingét, Gábor pedig nagyot sóhajtva hanyatt dőlt az ágyon. A felhúzott redőny mögött, az utcán sorakozó fák alatt Barátlaka éppen zajosan vágott neki egy újabb dolgos hétnek.

Anett visszajött. Nagy levegőt vett, de szavainak éle elnyomta az ing sokatmondó megfeszülésével kiváltott hatást:

– Az apád az. Azt kérdezi, hogy van-e kedved sétálni.

Metz Ferenc: Zéró momentum | I. Regényíró pályázat

Metz Ferenc: Zéró momentum | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Metz Ferenc: Zéró momentum című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

2020. szeptember 15-én, pontosan hajnali három órakor szinte az egész Földön megállt az idő. Azóta egyetlen másodperc sem telt el. Minden élő és élettelen egyetlen pillanatban rekedt, és abból többé nem mozdult. Az emberek menthetetlenül az időtlenség börtönébe estek. Ezt az eseményt nevezik zéró momentumnak azon kevesek, akik olyan területen tartózkodtak a katasztrófa idején, ahová ez az időtorzulás nem jutott el.

Metz Ferenc: Zéró momentum

sci-fi

Egy

Teó egy hatalmas fehér papírt tett fel gyurmaragasztóval a falra, majd felírta rá sötétkék filccel az „önismeret” szót. Egy szinte teljesen üres nappaliban állt, vele szemben négy ember ült egy székekkel kirakott félkörben. A Teó mellett lévő asztalra félig száraz pogácsákat és kávét készített ki a résztvevőknek. A földszinti lakás ahhoz a társasházhoz tartozott, ahol a többiek is laktak. A közös munkahelyük, a Lazumit Zrt. által biztosított épületben éltek. A csoport tagjai tehát legalább látásból ismerték egymást.

A harminchat éves Teó izgatottan készült erre a foglalkozásra. Trénerként dolgozott a cégnél, de szívesen gyakorolta a tanfolyamokon elsajátított módszereket a szabadidejében. Hetekkel ezelőtt kiküldte emailben a szomszédjainak, hogy szervez a lakóközösség számára egy ingyenes személyiségfejlesztő tréningsorozatot, aminek az első alkalmának a „miért így reagálunk a világra?” címet adta.

Az „önismeret” szó végére odaírt egy kérdőjelet, de mielőtt bármit is szólt volna, körbenézett a csoport tagjain.

Péter volt a legfiatalabb, alig múlt húsz éves. A cég telephelyét biztosító vagyonvédelmi cégnél dolgozott biztonsági őrként.

Mellette ült Kamilla. A szőke nő, Teóval egykorú lehetett, de ezen kívül csak annyit tudott róla, hogy a pénzügyi osztályon dolgozik.

Karcsi egy igen testes hatvanév körüli férfi. Teót komolyan meglepte, amikor ő is jelentkezett a csoportba. A raktár logisztikai részlegénél vezényelte a targoncásokat. Amikor viszont meglátta, hogy a Karcsi az élettársát, Katát is elhozta, akkor már megértette, hogy valószínűleg a nő unszolására jött el a férfi is. Katát nagyon ritkán látta, még azt sem tudta, melyik részleghez tartozott.

Nagyon apró lett ez a csoport, gondolta Teó, majd az órájára nézett. Este nyolc óra múlt tíz perccel.

– Miért fontos az önismeret? – tette fel ezt a rendkívül erőtlen nyitókérdést Teó. – Milyen haszonnal jár, ha tudatosítjuk a saját értékeinket, gyengeségünket és a bennünk rejlő lehetőségeket?

– Jaj, ne már! – fakadt ki Karcsi. – Ez tényleg ilyen női napilapos bájcsevej lesz? Ne haragudj, Teó, de ez nekem annyira lapos.

Teó megértette Karcsi aggodalmát. Gyakorlatias embernek tűnt, neki nincs szükség a felvezetésre. Mivel ezeket a csoportokat úgyis az új módszerek kipróbálása végett szervezte, ezért úgy gondolta, egyből belevág a közepébe.

– Rendben, Károly – mondta kimérten Teó. – Akkor az elméleti felvezetés helyett, kezdjük egy helyzetgyakorlattal! Péter, szeretném, ha segítenél ebben.

Péter megvonta a vállát. Teó sem tudta pontosan, miért őt választotta. Talán a kissé görnyedt testtartása miatt feltételezte azt, hogy ő nem fog annyira ellenkezni, mint Karcsi.

– Képzeld el, hogy két éned van! – mondta Teó. – Az egyik éned egy híd korlátjára kapaszkodva mered a mélységbe, és arra készül, hogy leugorjon. A másik éned, pedig le akarja beszélni erről. Mit mondana az öngyilkosságra készülő énednek a másik?

Karcsi a szemeit forgatta, de nem szólt semmit. Péter komolyan megfontolta a választ, de végül csak ennyit mondott:

– Ez így baromság! – jelentette ki Péter, és keresztbe tette a kezeit. – Miért akarnék öngyilkos lenni?

– A hangsúly azon van, hogy miért akarnál élni? – pontosított Teó. – Tehát? Miket mondanál?

A többiek kíváncsian várták Péter válaszát.

– Olyasmit, hogy ne legyen hülye – felelte Péter, majd megvonta a vállát.

– Mit értesz ezalatt? – kérdezett rá Teó.

– Hogyha meghal, akkor… akkor vége. Már nem tud változtatni semmin. Akkor vesztett.

– Min változtatnál? – Teó gyorsan felmérte a csoportot. Úgy tűnt, Karcsi ellenállása is enyhült, és ha más miatt nem is, legalább a kíváncsiság miatt csendben maradt.

Péter egy pillanatig maga elé meredt, majd kikerekedtek a szemei, mintha maga is meglepődött volna a magában megfogalmazódott válaszán.

– Ugye, akkor itt minden titok? – kérdezte Péter óvatosan a többiektől.

– Senki nem vihet ki innen semmit bizalmasat, amit a másikról megtudtunk – nyugtatta meg Teó. – Mondd csak! Min változtatnál?

– Szóval… a munkát otthagynám.

Karcsi egy gúnyos mosollyal az arcán felszisszent.

– Mi van? – förmedt Karcsira Péter. – Mi olyan vicces?

– Ennyi? – mondta Karcsi. – Ez a nagy kínod? Szar a meló?

– Karcsi! – szólt közbe Teó. – Hagyjuk, hogy Péter elmondhassa, mire gondol. Péter?

Teó már ekkor sejtette, hogy a mai alkalmon nem fog sokat haladni az önismeret témájában, és inkább az tagok közötti konfliktusokat kell foglalkoznia.

– Mit mondjak? – folytatta idegesen Péter. – Utálom a melót! Sokkal másabb lenne az életem nélküle. Rühellem a három műszakot, no meg a telep biztosítása se a legérdekesebb dolog. Szeretnék egyszer nem úgy felkelni, hogy azt számoljam, mennyi időm van még a következő műszakig.

Karcsi megint szóra akarta nyitni a száját, de Kata a vállára tette a kezét, és megrázta a fejét. Ezzel jelezte neki, hogy most jobb, ha hallgat.

Péter tényleg keserűnek tűnt, talán kicsit korán értek el egy ilyen fontosságú kijelentéshez. Nem kellett volna még felhozni ezt a „két éned van” gyakorlatot, gondolta. Karcsi ellenállása miatt elvesztette a fókuszt, és ez lett az eredménye.

– Ilyenkor mi a fasz van? – kérdezte Kamilla.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Teó.

– Mármint, most bevallotta, hogy rühelli a munkáját. Most mi lesz? Rábeszéled arra, hogy hagyja ott a Lazumitet?

– Nem beszélhetek rá senkit semmire – mondta Teó. – Az önismereti tréningen csak megértünk valamit, ami már bennünk van. Megfogalmazzuk, kifejezésre juttatjuk, hogy aztán elemezni tudjuk.

Teó tudta, hogy elvesztette a csoport felett az irányítást, ezért inkább felvette a megfigyelő szerepét. Abban bízhatott, hogy a korai konfliktus miatt felszínre tört érzelmek miatt könnyebben majd dolgozni velük a későbbiekben.

– Te mit tennél? – szegezte Kamillának a kérdést Péter, aki már nagyon kényelmetlenül mocorgott a székében.

– Otthagynám a céget a fenébe! – vágta rá választ Kamilla azonnal. – Nem szívsebész vagy, csak egy biztonságis. Már bocsánat!

Péter sértődötten hátradőlt a székben.

– Nem tudhatod, mit miért tesz, vagy éppen nem tesz a másik – magyarázta Teó. – Soha ne mondjuk, hogy „ha a helyedben lennék”! Nem tudjuk, milyen a másik helyében. Pusztán valamiféle elképzelésünk van arról, miképp viselkednénk mi magunk egy hasonló szituációban, de az nem ugyanaz.

– Bocs! – vetette oda Kamilla Péternek.

– Nem olyan egyszerű az – mondta keserűen Péter, és elindult a termosz felé. – Pénzből él az ember. Igazad van, nem vagyok szívsebész, és azon kívül ezer más dologhoz sem értek. Szinte semmihez. Valahogy sehol sem találom a helyem.

– Ha ezt mondanád a másik énednek, egyből leugrana – jegyezte meg Karcsi, és jót nevetett.

– Karcsi! – szólt rá Kata. – Hagyd már!

– Baszódj meg! – mondta Péter csak úgy maga elé, de nem dühösen, inkább keserűen, és töltött magának egy adag kávét.

– Mit mondtál? – förmedt rá Karcsi, és felpattant.

Péter letette az asztalra a poharát, és elindult Karcsi felé. Teó felállt, közéjük lépett, és azt mondta:

– Nyugodjunk meg!

– Azt mondtam, hogy baszódj meg – ismételte meg Péter, majd elindult az ajtó felé. Teó megpróbálta megállítani, de nem hagyta. – Sejtettem, hogy ez az egész hülyeség.

Azzal becsapta maga mögött az ajtót.

Kata megfogta Karcsi kezét, de a férfi elrántotta, és elindult az asztal felé. Felmarkolt négy pogácsát, és elkezdte falni azokat egymás után.

– Szerintem máskor folytassuk! – javasolta Kamilla.

– Hiszen még csak most kezdtük – mondta Teó.

Nagyon rosszul esett neki, hogy így alakult a csoport dinamikája, pedig őszinte lelkesedéssel készült a tréningsorozatra. Szerette volna megmutatni a többieknek, mire is képes, ám pont az ellenkezőjét sikerült elérni. Egyúttal jó lehetőség lett volna arra, hogy kicsit jobban megismerje azokat, akikkel egy épületben él. Fél éve költözött a társasházba, és annak ellenére, hogy nem csak szomszédok, de kollégák is, mégse tudtak egymásról szinte semmit.

– Gyakorold még ezt kicsit, Teó! – mondta lenézően Karcsi.

– Azért köszönöm, hogy eljöttetek – mondta legyőzötten Teó. Nagyon szégyellte magát, elvégre tényleg hitt abban, hogy a munkáját jól végzi, most mégis úgy érezte magát, akár egy kezdő.

Karcsi zsebre tett még néhány pogácsát, majd kiment. Kata lépett Teóhoz, a vállára tette a kezét, és csak annyit mondott:

– Sajnálom! Nem mindig viselkedik így.

Teó bólintott, majd Kamilla mellé ült, aki széttárta a kezeit, majd fanyar arccal annyit mondott:

– Ez szarul ment. Azért ne csüggedj! A következő jobb lesz.

Kamilla is visszament a lakására.

Teó átment a másik szobába, és a tanfolyamon készített jegyzeteit kezdte olvasgatni, aztán egy óra múlva már ő is az ágyában feküdt, de elaludni még sokáig nem tudott. Sokáig gondolkodott, mit kellett volna másképp csinálnia, de végül sikerült elfogadtatnia magával, amit Karcsi is megfogalmazott: gyakorolnia kell még ezt.

A reggeli ébredésekor is érezte még az előző este kudarcát. Kinyitotta az ablakát, hogy a kinti levegő kicsit felfrissítse, de a nappali fény helyett sötétség fogadta.

alamiféle fekete ponyvát terítettek az épületre, emiatt nem látott semmit a városból. Magára kapott valamit, majd elindult kifelé, ám meglepetésére Péter fogadta az ajtóban.

– Szia, Péter – üdvözölte Teó a biztonsági őrt. – Mi történt?

– Csak annyit közöltek – válaszolta Péter –, hogy nem hagyhatjuk el az épületet.

– Kik mondták ezt?

– A szakaszvezetőnk hajnalban idejött a telepről, és ő kérte meg az itt lakó biztonságiakat. Ezért most szólunk minden lakónak, hogy lehetőleg maradjanak a lakásukon további értesítésig.

Idegesen átnézett a férfi válla felett, és látta, hogy Kamilla lakása előtt egy másik őr, Kálmán állt.

– Miért? Mi történt? – kérdezte idegesen Teó. – Miért van az épület letakarva?

– Nem tudom, tényleg – felelte feszülten a másik. – Amint megtudok valamit, szólok.

– Köszönöm.

Azzal Teó becsukta az ajtót. Ránézett a telefonjára, de sem térerő, sem internetkapcsolat nem volt. Beszaladt a nappaliba, bekapcsolta a tévét, de egyetlen csatornán sem volt adás.

Biztosan, csak valami gázszivárgás vagy ilyesmi; tudták, hogy itt laknak az őrök is, megkérhették őket a társasház felügyeletére, gondolta Teó.

Megmelegítette a tegnapról maradt kávét, öntött bele egy kis tejet. Odaállt a konyhaablakhoz, ami a belső udvarra nézett, és figyelte, ahogy Kálmán tájékoztatja Kamillát a helyzetről. A kollegina nagyon idegesnek tűnt. Ő nem fogadta olyan könnyen a bizonytalanságot.

Kálmán a Teó lakása előtt álló társa felé nézett, és megvonta a vállát.

Teó a kávé végeztével elindult zuhanyozni, közben arra gondolt, hogy legalább amiatt nem kell aggódnia, hogy a munkahelye nem tud a késése okáról, elvégre biztosan ők rendelték ki a biztonsági szolgálatot.

Mivel valamiért nem volt sok melegvíz, így gyorsan végzett. Egyelőre nem engedte a fejébe azokat a gondolatokat, hogy akár komoly veszélyben is lehet, inkább arra készült, hogy aznap már nem kell munkába mennie, ezért kényelmes ruhát vett elő. Pakolás közben néha elhalványult a világítás, ami az agya hátsó részében az eddig alattomosan megbújó feszengést apránként tovább növelte.

Leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét, de továbbra sem jött adás. Ekkor már a gyomrában érezte, hogy valami tényleg nincs rendben.

A nappali ablakához lépett, ami még mindig nyitva volt, és továbbra is sötét lepel takarta el a kilátást. Nem hallott szirénákat, semmi olyan zaj nem szűrődött be, ami aggodalomra adott volna okot.

Nem érkezett semmiféle hang sem kintről.

Bár egy nem túl forgalmas mellékutcára nyílt az ablak, de a kedd reggeli hét órás forgalomból semmi sem szűrődött fel. Ekkor már a félelem egészen közel lépett hozzá, és bár ez még távol volt a pániktól, de ez egész tudatállapota megváltozott.

Ráeszmélt arra – vagy inkább most engedte előtérbe a gondolatot –, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

Nem láthat rá a külvilágra.

Kint minden elnémult.

Nincs semmilyen kapcsolata a külvilággal.

Nem hagyhatja el az épületet.

A tények felsorolása hirtelen más megvilágításban láttatták a helyzetét. Teó egy pillanatig nagyon ostobának érezte magát, amiért ilyen naivan kapaszkodott – még ha csak rövid ideig is – a „minden rendben lesz” elvhez.

Újra a bejárathoz sietett, de Péter már nem volt ott. Beszédhangok szűrődtek a földszintről. Teó lesietett, ahol a két biztonsági őr állt, négy lakóval szemben. Kamilla mellett állt Teó közvetlen szomszédja, Árpád. Mögöttük Karcsi és Kata toporzékolt, a férfi pedig dühösen azt kiabálta:

– Hogyhogy nem tudtok semmit? Akkor milyen jogon zártak be minket az épületbe?

– Zárva van a főkapu? – csatlakozott a csoporthoz Teó. – Bocsánat, hogy csak így közbevágok. Jó reggelt kívánok!

– Bezárták, és persze ők nem tudnak semmit – válaszolt Kamilla.

– Szevasz, Árpád – köszöntötte Teó a szomszédját.

Teó fél éve lakott a céges lakásban, és azóta futólag összebarátkozott Árpáddal, aki két műszakban dolgozott a logisztikai részlegen. Árpád pár évvel volt idősebb nála, és már néhány beszélgetésük után az az elképzelése támadt, hogy nagyon jól kijönnének egymással, ám komolyabban mégsem barátkoztak össze.

– Mi is ki szeretnénk jutni – szólalt meg Kálmán.

– Akkor miért nem mehetünk ki? – érdeklődött Árpád higgadtan.

– Ki zárta be a főkaput? – kérdezte Teó.

– Nem tudjuk biztosan, talán a szakaszvezető – felelte Péter. – Ő jött be a kapun utoljára.

– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – szólt az említett szakaszvezető, aki épp a pince felőli lépcsőről sétált fel. Negyvenöt év körüli, rövidhajú, sportos alkatú férfi volt, igazi katonai megjelenéssel bírt. – Fekete Róbert vagyok. A biztonsági emberek az én beosztottjaim, és csak segíteni szeretnénk. Elmondok mindent, amit nekem mondtak.

– Végre! – mondta a kezeit széttárva Karcsi.

– Tegnap este a telepen voltam ügyeletes – kezdte a beszámolót Róbert. – Beállított az épület fenntartásért felelős vezető az irodámba, majd a kezembe nyomta ezt.

A szakaszvezető egy vastag, sötétkék lefűzős mappát vett elő a hátitáskájából. Ez állt rajta:

„Protokoll 23”.

– Ez leírja – folytatta Róbert –, miben tud a Lazumit Zrt. segíteni a cég által biztosított szállásokon tartózkodó dolgozókon katasztrófa esetén.

– Miféle katasztrófa? – kérdezte Kamilla, miközben a kezeit a teste köré fonta.

– Azt mondták, hogy ez csak gyakorlat, ami a biztonsági szolgálattal kötött szerződéses feltételek meglétét hivatott ellenőrizni.

– Hála a jó égnek! – sóhajtott fel Karcsi.

– A helyzet azért nem ilyen egyszerű – mondta a szakaszvezető. – Nagyon sürgették az indulásom, így éjjel tizenegy óra körül értem ide. Addigra már be volt takarva a teljes épület ponyvával. Valaki állt a főkapu előtt, de nem a mi emberünk volt. Ez az alak beterelt ide, mondta, hogy kövessem a dokumentumban leírtakat, és kérjem az itt lakó őrök segítségét. Hozzátette, hogy további utasításig ne hagyjuk el az épületet, meg hát amúgy se tudnánk.

– Elég komolyan veszik a gyakorlatot – jegyezte meg Teó.

– Szerintem ez nem gyakorlat – mondta Árpád. – Igaz?

Róbert bólintott, majd folytatta.

– Hajnali három órakor valami történt. Hirtelen minden elhallgatott.

– Sok zaj eleve nem lehetett olyan korán – mondta Kamilla.

– Épp a tetőn voltam – mesélte tovább Róbert –, próbáltam rálátni a városra, de a ponyva olyan magasra van húzva, hogy csak az eget láttam. Egyik pillanatról a másikra hirtelen minden kintről jövő zaj megszűnt. Tényleg minden. A szellő hangja, a közelben elhaladó néhány autó motorhangja, minden. Fülsiketítő csend. Ekkor szűnt meg a rádiójel és a hálózati kapcsolat is.

– Jaj, ne! – szólalt fel Karcsi, és elindult a főbejárathoz.

– Nem hiszem, hogy gyakorlat lenne – mondta Róbert.

– De mégis miről lehet szó? – kérdezte Teó. – Amikor idejött, tapasztalt bármit is a városban? Bármit, ami indokolná a helyzetünket?

– Minden normálisnak tűnt – felelte a szakaszvezető.

– Akkor ennek semmi értelme – mondta Teó. – Hacsak nem látták előre, hogy valami történni fog, akkor ez csakis gyakorlat lehet. Mi ércfeldolgozással és szállítással foglalkozunk, mégis honnan tudott volna a cég bármiről is?

– Jogos kérdés – mondta Róbert, majd az égre meredt. – Viszont ez az egész nem stimmel. Egy gyakorlatért nem blokkolják a hálózatot, nem takarnak le egy teljes lakóépületet, nem ütemezik éjjeli órákra, és nem azonnali hatállyal indítják el.

– Ez valamiféle karantén? – kérdezte Kata.

Karcsi ekkor kezdte el a főbejáratot rángatni, de hiába. Hamar feladta, majd riadt arccal visszaindult az udvarra a többiekhez.

– Karantén esetén nem sötétítik le a célterületet – magyarázta a szakaszvezető. – A ponyva eleve nem alkalmas elzárásra, tehát a kémiai vagy a biológiai kockázatot kizárnám.

– Mit ír a dokumentum? – kérdezte Árpád.

– Főleg alapvető utasításokat. Ami viszont hasznos, az ez.

Róbert előhúzott a lapok közül egy kulcsot, majd hozzátette:

– Az épület pincéjét nyitja. Lementem, és ellenőriztem. Rengeteg ivóvíz tartály, ételkonzerv és proteinszelet van elzárva. A porból és a pókhálókból ítélve, jó régen helyezték el ezeket, de még fogyasztásra alkalmasak. Hogy pontosan mennyi ideig tartanak ki, ahhoz létszámlálást kell tartanunk, és leltárt kell készítenünk.

– Várjunk csak egy kicsit! – szólt Kamilla. – Akkor ez most komoly? Ez most élesben megy?

– Megerősíteni nem tudom – felelte Róbert –, de szerintem kezeljük komolyan a helyzetet, és akkor nem lehet baj.

– Büdös picsába! – kiáltott fel Karcsi, aki már a lépcsőn ült maga elé meredve.

– Karcsi! – szólt rá Kata. – Nyugodj meg!

A férfi csak legyintett.

– Kálmán – szólt Róbert a beosztottjai felé fordulva –, keresd fel az összes lakót, és hívj le az udvarra mindenkit nyolc órára! Elmondom nekik is, amit maguknak. Péter, te menj le a pincébe, és készíts leltárt!

Azonnal el is indult vissza a lakásába füzetért és tollért.

Kata felajánlotta Kálmánnak a segítséget a gyülekező összehívásához.

Árpád és Teó elindultak a lakásuk felé. Árpád az órájára nézett, majd azt mondta:

– Kettőezer-húsz szeptember tizenötödike.

– A mai dátum – állapította meg Teó. – Mi van vele?

– Jelenleg úgy tűnik – mondta Árpád –, hogy a világvége egy keddi napra esett.

– És?

– Én hétfőre tippeltem volna.

Kettő

Nebedek arra ébredt, hogy a feje megbiccent. Önmaga is meglepődött azon, hogy képes volt ilyenkor elszenderedni A vonaton inkább a visszaúton szokott aludni. Ez volt az első alkalom, hogy odafelé is nyugodt volt. Legalább is nyugodtabb, mint a korábbi felderítéseknél. Nem békességet érzett, inkább egyfajta belső csendet. Gondolatai egy időre elnémultak.

Elővette a zsebóráját. Este tíz óra. Hamarosan befut a vonat az ellenőrző pontra. Pusztán egyetlen szerelvényt és egy tehervagont húzott gép, ami megszokott volt a memorokat szállító járatokon. A mozdonyvezető és három memor utazott rajta: egy jártas és két deák.

Nebedek negyvenöt éves volt. Húszonhárom évesen lett jártas, azóta számos deákot kísért el terepgyakorlatokra. Huszonkét év alatt hat deák halt meg a kísérete alatt. Ez az Egyetem szerint kiemelkedően jó lemorzsolódási aránynak számított.

Minden alkalommal tisztában volt azzal, hogy ez nem mindenkinek kétirányú út, mégse tudja magát elválasztani a köteléktől, amit kialakított a tanoncokkal. A jártas feladatkörét tekintve nem felelt a terepre érkező deákok testi épségéért, hiszen ők csak tizennyolc évesen léphetnek fel először a vonatra, azaz már felelős felnőttként vállalkoztak rá. Már nem gyerekek, és tudják jól, mi vár rájuk. Az Egyetem világossá tette, miféle veszélyekkel és feladatokkal jár az, ha valaki memornak tanul.

Valaki közelített felé a folyosón. Felismerte Zorália lépteit. A húszéves lányt a barátai Ziának hívták. Kiemelkedő szorgalmat tanúsított, ám nagyon nehezen tudott felülkerekedni a félelmein. Tizennyolc évesen jelentkezett először a vonatra, ám az indulás napján visszamondta. Fél év múlva újra megpróbálkozott, ezúttal a vonatra már feljutott, de leszállni már nem mert, így kénytelen volt a mozdonyvezetővel kivárni a visszautat. Ekkor kereste fel Nebedeket, hogy készítse fel a feladatra. A jártas leginkább a nevelői szempontból kihívást jelentő tanulókkal foglalkozott, ezért őt is elvállalta. Egy év intenzív felkészítés után, a lány újra jelentkezett a vonatra, persze csakis a mentora kíséretében.

Nebedek számított rá, hogy a deáklány felkeresi a fülkéjében az érkezés előtt. Illedelmesen bekopogott, majd félrehúzta az ajtót.

– Zavarhatlak egy kicsit? – kérdezte a lány.

– Nem zavarsz, Zia – felelte Nebedek, majd egy intéssel hellyel kínálta a szemben lévő ülésen.

– Köszönöm.

A hollófekete hajú lány egész testét átjárta a feszültség. Nebedek azonban felismerte benne, mennyire igyekszik az ő tanításait követni. A jártas mindig arra hívta fel a figyelmét, hogy a nyugalmi állapot nem mindig belülről kifelé mutatkozik meg, azaz, ha a testét nyugodt viselkedésre bírja, az elméje is elcsendesül.

Zia keresztbe tette a lábait, majd a térdén összekulcsolta a kezeit. Zöld szemeivel végigmérte az ablakon keresztül a tájat, majd egyenes háttal a lapockáit az üléshez támasztotta. A kecses mozdulatok azonban nem hatottak természetesnek, mégis úgy tűnt működött az elmélet. Mire viszonylagos kényelembe helyezte magát, addigra kissé megnyugodott. Ezt persze mentora jelenlétének is köszönhette.

– Korábban elsétáltam a fülkéd előtt – mondta Zia, közben a kisujját végighúzta az alsó szemhéján. – Le volt hunyva a szemed. Aludtál?

– Elbóbiskoltam – felelte a jártas.

– Tudom, azt mondtad, hogy ne mások tulajdonsága legyen a mértékadó, mégis érdekel, hogy tudsz ilyenkor aludni?

– Eddig nekem sem ment – felelte Nebedek. – Elsodortak a gondolataim.

– Merre?

– Egy gyerekkori emlék. Valami ünnepség lehetett. Lakodalom vagy díjátadó. A szüleim is ott voltak, és még valaki. Talán apám egy katonatársa. Nagyon kusza emlék, viszont az érzésre tisztán emlékszem. Nyugodt voltam, és biztonságban éreztem magam. Annyira erősen áthatot ez a békesség, hogy sikerült elfeledtetni velem a jelent.

– Nekem ilyenkor egy kellemes emlék sem tudja elnyomni a félelmet – mondta Zia.

– Amit tudtam, megtanítottam neked. Most már át kell ültetni a gyakorlatba.

– Tudom, Nebedek, tudom.

Zorália nagyot sóhajtott, majd egymás mellé tette a lábait, és kicsit előre görnyedt. Nebedek nagyon jól ismerte ezt a félelmet, ő maga is érezte minden egyes úton, persze már nem olyan erősen és bénítóan, ahogy a lány.

– Emlékszel még arra, mit mondtál nekem, amikor megkértél, hogy készítselek fel? – kérdezte Nebedek.

– Biztos közhelyekkel dobálóztam. Nem fogsz csalódni bennem. Mindent megteszek a sikerért. Ilyesmiket.

– Akadt abból is néhány – mondta Nebedek mosolyogva –, ám ami bennem megmaradt, az a pillanat volt, amikor leejtetted a táskádat.

Zia elmosolyodott.

– Szétszórtad a papírjaidat – folytatta Nebedek –, te azonnal leguggoltál, gyorsan visszadobáltad azokat a táskádba, majd felálltál, és olyan erősen szorítottad magadhoz a táskát, hogy hallottam a papírok gyűrődését. Azelőtt csak hebegtél-habogtál, és az előbb említett lelkes közhelyeket dadogtad nekem. Viszont miután megragadtad a táskát, egy sokkal elszántabb ember állt előttem.

– Azt éreztem, minden tekintélyem odaveszett – mondta Zia, és közben egyre szélesebb lett a mosolya. – Már nem veszíthettem semmit.

– Azt mondtad – folytatta Nebedek –, hogy a tested minden porcikája ellenzi, hogy a vonatra felszállj, de te mégis ezt akarod.

Zorália mosolya kicsit komolyabbra váltott. Ő ezidáig nem is emlékezett erre.

– Köszönöm – mondta a lány, majd felállt. – Valami ilyesmiért jöttem. Megyek szólok Renőnek, hogy készülődjön.

Renő fülkéjében szinte teljes sötétség uralkodott, csak feje felett lévő olvasólámpa adott némi fényt, és éppen a jegyzetfüzetébe meredt. Sötétbarna, rövid szakállát dörzsölgette, közben egy fényképet húzott elő a bőrkötéses füzetéből. Vaskos szemöldökét egy pillanatra leszorította, majd a gondolataiba feledkezett.

Harmincnyolc évesen ő volt az Egyetem legidősebb deákja. Számos járatra jelentkezett már az évek során, és bár nagyon jól teljesített, soha nem jelentkezett a jártassá váláshoz szükséges vizsga letételére. Ez volt az első közös útja Nebedekkel és Zoráliával, azelőtt velük csak futólag találkozott. A jártasról már sokat hallott, hiszen az Egyetem egyik köztiszteletben álló memorának és tanítójának számított, és szinte mindenki ismerte a nevét a városban.

Még mindig a fotóra meredt, de gondolatban már egészen messze járt. Zia léptei hozták vissza a jelenbe. A fényképet a lapok közé helyezte, majd eltette a füzetét a kabátja belső zsebébe.

– Jó estét, Renő! – köszöntötte a lány. – Minden rendben?

– Jó estét, kisasszony – mondta a férfi. – Igen, köszönöm kérdését, minden rendben. Foglaljon csak helyet!

A lány a korábbi leülős jelenetét előadta, bár kevesebb merevséggel, mint a mentora előtt, majd azt mondta:

– Tegeződjünk, ha nem okoz gondot.

– Köszönöm – mondta Renő. – Merre járunk?

– Úgy ötpercnyire az ellenőrzőponttól – felelte Zia.

– Akkor rám fér még egy kávé – mondta Renő, mire a lány szeme felcsillant.

Felállt, és az ülés feletti polcon lévő táskájából előkotorta a termoszát és két fémbögrét. Felnyitotta a kabin falán lévő asztalkát, és rápakolta a kávéskészletét.

– Te is kérsz? – kérdezte a férfi. – Talán még langyos, viszont jó erős.

– Kérek – válaszolta a lány –, köszönöm szépen. Hogy sikerült hozzájutnod?

– Pár hete az egyik járat talált egy hatalamas raktárat. Töménytelen mennyiségű őrölt kávét hoztak ki. Persze leginkább csak a rektori váró kávégépébe került, és sokan igyekeznek minél magasabb áron eladni. Egy barátom révén sikerül egy kis adaghoz jutányos áron hozzájutni.

Renő töltött mindkettőjüknek, majd Ziának átnyújtotta az egyik bögrét. Egyszerre kortyoltak bele, és érezték, hogy a frissítő ital már teljesen kihűlt. Mindketten elfintorodtak, majd elmosolyodtak.

Egy ideig csendben ültek, és az ablakra meredtek. Kint szinte teljes sötétség uralkodott, így leginkább csak önmaguk tükröződését láthatták. Elvétve láttak néhány fényfoltot, amelyek egy-egy távoli, elszeparált közösség életének aprócska jelzőfényeiként tűntek fel az éjszakában.

– Szeretnék kérdezni valamit – mondta Zia.

Renő felhúzta a szemöldökét, és a lány felé fordult. A bögréjét gyorsan kiürítette és az asztalkára tette.

– Csak tessék.

– Miért nem akarsz jártas lenni? – kérdezte a lány, majd a kisujját végighúzta az alsó szemhéján. – Nem muszáj felelned, ha nem szeretnéd.

– Te miért akarsz?

– Kérdésre kérdéssel feleltél – jegyezte meg Zia. A férfi rezzenéstelen arccal meredt a lányra, aki kicsit zavarba jött, ezért úgy érezte, jobb ha enged, és inkább válaszol. – Mindig is egy célt kerestem. Egy igazi célt, amiért megéri küzdeni. A memorok pedig pont ezt ígérték.

– Ennyi?

– Ennyi – mondta Zia, majd ő is letette a bögrét. – Memor akarok lenni, ha törik, ha szakad. Te jössz.

A férfi egy pillanatig elgondolkozott. A belső zsebe felé nyúlt, de meggondolta magát, így inkább csak megigazította a kabátját.

– Szeretek vonatozni – mondta végül, majd egy mosolyt erőltetett magára.

– Értem.

Zorália látta a férfin, mennyire nem akarja erőltetni ezt a témát, így inkább elengedte. Csalódott volt, mivel ő nagyon sok osztálytársát kikérdezte, hogy miért álltak be memornak, és mit gondolnak a hivatásról. A saját életében lévő hasonlóságokat kereste, mintegy megerősítésképpen. Szerette volna érezni, hogy belső küzdelmével nincs egyedül. Nebedek többször is felhívta a lány figyelmét arra, hogy saját értékrendet állítson fel, és ne mások mércéje szerint szabja meg a fejlődése menetét. Mégse tudta megtalálni a belső stabil alapot.

– Még egyszer köszönöm a kávét! – mondta Zia, majd felállt és a fülkeajtóhoz lépett. – Ideje szedelőzködnünk.

A vonat lassítani kezdett, ezért a Nebedek a mozdonyvezetőhöz indult. Az ellenőrzőpont saját maguk átvizsgálására szolgált, ilyenkor kellett átnézniük a felszerelést, valamint a gátlómezőket.

– Nebedek, jöjjön hamar! – szólt Dótor, a mozdonyvezető, amint a jártas vonat elejére ért. Ekkor már nagyon lassan haladtak előre. A jármű reflektorai a régi bakterházat és környékét világították meg, jól ismerték már, mert itt álltak meg mindig, mielőtt továbbhaladtak volna Székesvár felé.

– Mi a baj, Dótor? – kérdezte Nebedek, majd a mozdonyvezető mellé lépett. A masiniszta hatvanötéves vékony férfi volt. Korábban ő is jártasként dolgozott az Egyetemnek, visszavonulása előtt kezdte kitanulni a vonatok működését.

– Az ott – mondta Dótor, és a sínen heverő hatalmas farönkökre mutatott. Ekkor látta meg Nebedek a bakterház mellett parkoló teherautót. Azzal szállíthatták ide rönköket, gondolta.

– Csapda! – mondta Nebedek idegesen. – Álljunk meg! Zárkózzon be, és csakis nekünk nyissa ki az ajtót!

– Bányászok? – kérdezte aggódó tekintettel Dótor. – Már itt is?

– Attól tartok.

A vallás emberei nevezték magukat bányászoknak. Tanaik szerint a föld közepén lévő központ, a Mag a bolygó tudata. A gravitációt az ő mindent átható ölelésének gondolták. A bányász elnevezést a képletes törekvésük után kapták, mely szerint lélekben minél közelebb akarnak ásni a mindenható Maghoz, ezért is hatja át a vallást a bányászattal összefüggő eszközök és jelképek. Hitték, hogy csak azok alkotják a Föld igazi népét, akik tudatosan elfogadják a Mag mindenhatóságát, így magukat tartották az igazság nagyköveteinek. Minden kívülálló ellenségnek számított, és kötelességnek érezték, hogy mindent elvegyenek tőlük, hogy a vallás erejét növeljék.
Az Egyetem a józan ész gyakorlatiasságában hitt, és nem fogadta el a természetfeletti tanokat, ezért a bányászok a memorokat legfőbb ellenségnek tekintették. Tavaly új vezetőt választottak maguknak, aki sokkal aktívabb ellenállásra szólította a híveit az Egyetem ellen. Azóta több vonatot fosztottak ki. A legutóbbi összetűzésben egy memort és két deákját brutálisan lemészárolták.

Nebedek hátraszaladt a deákokhoz, és a fülkéjébe hívta őket.

– A bányászok úttorlaszt tettek az ellenőrzőpontra – mondta a mentoruk.

Zorália vett egy mély lélegzetet, Renő ökölbe szorította a kezeit.

– Menjetek a tehervagonba! – utasította a többieket Nebedek. – Csak a kardokat és a pisztolyokat hozzátok el, és bizonyosodjatok meg arról, hogy minden le legyen zárva!

A deákok azonnal el is indultak a fegyverekért. A tehervagon egy szűk garázsra emlékeztetett. A szekér szállítására és karbantartására alakították ki. Ez a szekér egy többrekeszes, szétnyitható, ember általi mozgatásra szánt jármű volt. Bőséges ivóvíz, tartós étel, fegyverek és egyéb eszközök hordására szolgált. Szükség esetén hordágyként vagy akár egy sátor alapzataként is lehetett használni. A fegyvereket és a hozzá tartozó javítószerszámok az oldalsó fiókokban és kinyitható rekeszekben tárolták. Minden tárolót ugyanaz a kulcs nyitott, amiből a terepre érkezők egy-egy másolatot kaptak.

Renő egy lőfegyvert a pisztolytáskájába rakott, egyet átnyújtott Ziának, egyet pedig zsebre rakott Nebedeknek. Bár a lőfegyverek a terepeken nem sokat értek, azért az alapfelszerelés részét képezték. Eddig emberi ellenállással nem nagyon kellett számolniuk.

A kardok speciális egyetemi tervezés alapján készültek, és kifejezetten a terepeken lévő veszélyek ellen lettek kifejlesztve. A penge törzse egy vaskosabb mechanikus szerkezetet rejtett, ami nagyon erős rugókkal csatlakozott öt pengéhez. Összecsukott állapotban egyszerű kardként működött, ám ha a használója megnyomta a markolaton lévő gombot, akkor a rugók kiengedtek, aminek köszönhetően gyorsan és erősen kirúgták a pengéket öt irányba. A markolat tövére szerelt orsóval lehetett visszahúzni a pengéket és a rugókat. Használatára az Egyetem külön harcmodort fejlesztett ki. A deákok csak akkor mehettek terepre, ha a rugóskard-forgatásból levizsgáztak.

Zia a hátán lévő kapocsra csatolta a pengéjét, Renőnek átnyújtotta az ő kardját, majd megragadta mentora kardját is.

– Mehetünk! – jelentette ki a lány.

– Koncentrálj! – mondta Renő, amikor meglátta a lány arcán a félelmet.

Nebedek is mindig azt mondogatta a tanoncnainak, hogy koncentráljanak. Soha nem azt, hogy ne féljenek. Mindig arra akarta terelni a gondolataikat, amiket tenniük kell, és nem akarta, hogy a félelemre úgy gondoljanak, mint egy szükséges rosszra. Inkább arra tanította őket, hogy ne pazarolják az energiájukat a nehezebben feldolgozható érzelmek tudatos kezelésére, hanem a tett pontos kivitelezése legyen az előtérben.

A deákok visszasiettek a jártashoz, de ő nem vette át a fegyvereket.

– Tárgyalok velük – mondta Nebedek. – Fegyvertelenül megyek ki.

A többiek nem szóltak, bár nagyon nem tetszett az ötlet, de nem akartak ellenkezni.

– Ha gond van – folytatta Nebedek –, zárkózzatok be Dótorhoz, adjátok neki a fegyvereimet, kapcsoljatok hátramenetbe, és irány az Egyetem.

– Rendben – mondta Zia, Renő bólintott.

Nebedek megigazította szürke mellényét, felvette a kabátját és a kalapját, majd leszállt a vonatról. Széttárta karjait, majd azt kiáltotta:

– A vezetőtökkel szeretnék tárgyalni. Fegyvertelen vagyok.

A sötétből három férfi lépett elő. Mindegyik bányászsisakot viselt, de csak az egyiknek égett az izzója. Sötétkék kezeslábast viseltek, és automata géppuskát szorítottak a kezükben.

– Arra! – szólalt meg az, akinek be volt kapcsolva lámpája, majd a bakterház felé mutatott. – Mozgás!

Nebedek elindult az épület felé, a három fegyveres két lépés távolságról követte, közben a vonatot lesték.

– Befelé! – utasította a bányász Nebedeket a ház ajtajához érve.

Egy nagyon kicsi épület volt, egy szobakonyhából és egy kis fürdőszobából állt. A falakon penészes foltok éktelenkedtek, mindent por és pókháló borított. Az áporodott levegőn némiképp enyhített a nyitott ablak, amin az éjszakai friss levegő áramlott be. A konyhapult melletti asztalnál ült egy férfi. Arcát egy a szoba egyetlen fényforrása, egy gyertya világította meg. Mutatóujját a sisakján húzogatta, majd a vele szemben lévő szék felé mutatott. Nebedek leült, kalapját az ölébe tette. Csak az egyik fegyveres maradt bent, aki megállt az ajtónál, a többiek kimentek.

– Jó estét kívánok! – köszöntötte a bányász a memort. – Én vagyok ennek a nyájnak a lelkésze. A nevem Rudolf.

– Üdvözlöm, én Nebedek vagyok, az Egyetem jártas memora.

– Hányan vannak a vonaton? – kérdezte Rudolf.

– Egy tucat jártas – felelte Nebedek. Nem számított rá, hogy a hazugságával bármit is elérhet, de egyelőre nem gondolta előnyösnek, ha együttműködik velük.

– Nem hiszem én azt. Csupán két deák, ugye?

– Mit akarnak?

– Mindent: a vonatot, a fegyvereket, az ellátmányt és a deákokat – mondta a bányász, majd hosszan a memor szemébe nézett. – Maga elmehet.

Amikor Nebedek meglátta a sínen heverő farönköket, már akkor sejtette, hogy ugyanazzal a csoporttal akadt össze, aki két héttel ezelőtt egy másik vonalon lévő memor járatra támadt. A teljes ellátmányt kifosztották, tönkretették a vonatot, és megölték rajta a jártast, a két deákot és a mozdonyvezetőt. A jártast a halála előtt meg is kínozták, a deáklányt pedig meggyalázták. Ez volt az első eset, hogy a vallás és az Egyetem közötti összetűzés halállal végződött. Ezért lehetett Rudolf is biztos abban, hogy csak két deákkal utazott jártas. Talán a jártas a vallatás során elmondta, hogy általában így utaznak a terepekre, gondolta a memor.

Nebedek tudta, hogy vesztes helyzetből indul, és tárgyalással itt többre nem megy. Át kellett vennie az helyzet felett az irányítást. Ismerte a vallás csoportjainak a működését. A nyáj számára a legfontosabb kapcsolatot a Maggal a lelkészük jelentette. Ha irányítani tudja a lelkészt, a csoport követni fogja minden utasítását. Az is nyilvánválóvá vált a jártas számára, hogy alábecsülték, hiszen közel engedték a lelkészhez, és csak egy őr figyelt rájuk.

– Nézze, Rudolf… – mondta ezt Nebedek úgy, mintha egy hosszú monológba kezdene. A homlokát a tenyerébe fektette, majd fújt egy nagyot.

Ám beszéd helyett cselekedett.

Míg az egyik kezével a homlokát dörzsölte, addig a másikkal a mellényéhez nyúlt, kihúzott egy tőrt a zsebéből, majd azt hirtelen a lelkész asztalon fekvő tenyerébe döfte, elfordította, majd kirántotta, és a szeméhez emelte. Az ajtóban álló őr rájuk emelte a fegyverét, és közelebb lépett hozzájuk, közben Rudolf fájdalmasan üvöltött a vérző kezét magához szorítva.

– Nyugalom! – mondta Nebedek az őrre nézve, közben a tőrét közelebb tartotta a lelkész szeméhez. – Csak okosan! Nagyon jól ismeri a memorokat, nem igaz? Akkor bizonyára azzal is tisztában van, hogy szeretjük a rugókat. Na már most, ebből a szögből a markolaton lévő gomb megnyomásával a tőr pengéje mindkét szemét átmetszi.

– Rudolf? – kérdezte az őr. – Lelőjem?

– Kezeket az asztalra! – utasította Nebedek Rudolfot az őrt teljesen figyelmen kívül hagyva. – Most!

A tőr hegyével megbökte a lelkész a szemhéját.

Rudolf a remegő tenyereit szétterítette az asztalon. A sebes kezéből az asztalra folyt a vére.

Nebedek a kabátzsebéből elővett egy érmét, amit a tátongó sebbe nyomott. Rudolf ordítozott, de próbált nem mocorogni.

– Ez a fájdalom – mondta Nebedek halkan. – Mondja utánam!

– Ho… hogy mi? – dadogta Rudolf.

– Tessék szépen ezt mondani: ez a fájdalom.

– Ez… a… fájdalom…

– Az őr leteszi a fegyvert, majd letérdel a szoba sarkában, arccal a falnak. Mondja utánam!

Nebedek megcsavart az érmét a sebben. A lelkész fájdalmasan nyüszített.

– Az őr leteszi a fegyvert – ismételte a memor. – Mondja utánam!

– Az őr… leteszi a fegyvert.

Nebedek az őr felé fordult, és a föld felé biccentett, mire az a földre dobta a puskát.

– Majd letérdel a szoba sarkában, arccal a falnak – folytatta az utasítást Nebedek.

Rudolf ezt is készségesen elismételte, és az őr eleget is tett a követelésnek. Nebedek egy pillanatra a lőfegyverhez lépett, azt odatámasztotta a saját székéhez, majd visszahelyezkedett korábbi pozíciójába: tőr a szemhez, érme a sebben.

Úgy tíz másodpercig némán figyelte a lelkész vergődését, aki izzadni kezdett. Fakó arcán a megtörtség jelei mutatkoztak.

– Rudolf – mondta Nebedek –, figyeljen rám nagyon jól! Ha ostobán viselkedik, akkor előfordulhat, hogy én itt meghalok. Nekem nem kell tovább élnem a maga ostobaságával, mert halott leszek. Előtte viszont kivájom a szemeit. Megértette? Ha most nem teszi, amit mondok, azon bánkódhat, hogy miért nem viselkedett okosabban, miért nem hallgatott a memorra? Élete végéig üldözni fogja a sötétség, és az utolsó dolog, amit látott, a szemeibe szúródó penge volt az én arcommal a háttérben. Megértette, hogy mennyire komoly döntések előtt áll? Megértette, Rudolf?

– Igen – suttogta amaz.

– Mi tovább fogunk menni a vonattal – folytatta kimért hangon Nebedek. – Nem adunk át semmit, nem hagyunk hátra senkit. Mondja utánam: a vonat tovább fog menni.

– A vonat tovább fog menni – suttogta Rudolf.

– Mivel nem bízom magában, össze fogom gyűjteni az embereit egy helyre, hogy biztosítsam a távozásunkat. Ehhez tudnom kell, hányan vannak. Meg fogom kérdezni az emberétől is a létszámot, és ha más számot mond, mint maga, kiherélem. Csak így, egyszerűen kivágom a golyóit. Eddig tud követni?

Rudolf nyelt egy nagyot, majd bólintott.

– Nagyon halkan súgja meg nekem – mondta Nebedek –, hányan vannak most itt?

– Velem együtt tizenegyen – felelte halkan Rudolf.

Nebedek felállt, kivette az érmét a sebből, megragadta a puskát, és a térdelő őrhöz sétált. Odahajolt hozzá, és a megkérdezte tőle is a létszámot.

– Tíz bányász és a lelkész úr – válaszolta az őr.

Nebedek egy pillanatra a konyha felé fordult, és felemelt hüvelykujjal jelezte a lelkésznek, hogy elégedett a válasszal.

Visszament Rudolfhoz, levette róla a nadrágszíjat, és azzal összekötötte a kezeit a háta mögött. Erősen vérzett a sebe. Felállította, és a bal karjánál, a hóna alatt előre csúsztatta a puskát, a tőrét pedig jobb oldalról a szeméhez emelte.

– Kimegyünk lassan – mondta Nebedek –, maga pedig ezeket a szavakat mondogassa hangosan: „mindenki tegye le a fegyvert, tegyétek, amit mond”. Ismételje utánam, Rudolf.

– Mindenki tegye le a fegyvert, tegyétek, amit mond.

– Újra!

– Mindenki tegye le a fegyvert, tegyétek, amit mond!

– Rendben – mondta Nebedek. – Ne felejtse, most ha valami rosszul alakul, elveszíti a szeme világát.

Kiléptek az ajtón, közben Rudolf folyamatosan ismételgette a szájába adott mondatot. Az ajtónál álló őrök idegesen emelgették a fegyverüket, ám végül letették a földre. A sötétből bányászok léptek elő, a legtöbb azonnal le is tette a fegyvert, de páran hezitáltak. Ekkor Nebedek megkérte a Rudolfot, hogy még hangosabban üvöltve ismételje el, amit eddig.

Végül mind a tizenegy fő meglett. A lelkészt leszámítva mindenkit beterelt a bakterházba. Mielőtt rájuk csukta volna az ajtót, odaszólt a bányászoknak:

– Mi most elmegyünk a vonattal, a lelkészüket itt hagyom kint. Addig mindenki nyugodtan itt vár!

Közelebb lépett Rudolfhoz, és odasúgta neki:

– Ismételje el: mindenki nyugodtan itt vár!

Rudolf engedelmeskedett.

Nebedek rájuk zárta az ajtót, majd a lelkésszel együtt visszasétáltak a vonathoz. Renő nyitott ajtót, aki ezzel fogadta:

– Úgy látom, hogy jól ment a tárgyalás. Ez meg ki?

– Ő itt Rudolf lelkész – mutatta be a túszt Nebedek. – Segít nekünk a továbbjutásban.

Nebedek odaadta a puskát Renőnek, és azt mondta:

– Menjetek Ziával a házhoz, és ne engedjetek ki senkit! Előtte készíts két üveg Molotov-koktélt. Ha nem bírnak magukkal, gyújtsd rájuk a házat!

Renő azonnal el is indult Ziáért.

Nebedek a vonat fellépőjére ültette Rudolfot. A lelkész kezei remegtek, a nyakán folytak le az izzadságcseppek.

– Miért tették? – kérdezte a memor. – Miért ölték még a másik vonat utasait? Maguk voltak, nem igaz? Csak azért, mert nem hisszük el, amit maguk állítanak? Ezért megéri ölni? A világ nagy része elérhetetlen számunkra, erre az a kevés ember is egymásnak kell, hogy essen? Mert máshogy gondolkodunk?

– Igen – mondta Rudolf, majd némi magabiztosságot erőltetett magára, és fogvatartója szemébe nézett. – Ennyi bőven elég. Maga nem hisz semmiben. Ha bizonyos lenne abban, hogy az ellensége káros a nyájára, és az egyetlen helyes út az, ha felszámoljuk az ellenséget, akkor maga sem tétovázna.

Renő visszaért Ziával és a Molotov-koktélokkal.

Nebedek megragadta Renő vállát, és odasúgott neki valamit, mire a deák egy pillanatra kérdőn a mentora szemébe nézett. Látta a jártas arcán, hogy komolyan gondolta, amit mondott, ezért bólintott, majd deáktársával a bakterházhoz indult.

Mikor Nebedek látta, hogy odaértek a bányászokhoz, visszafordult a fogolyhoz, és azt kérdezte:

– Valóban úgy érezte, hogy amikor a nyájából többen is megerőszakolták a deáklányt, akkor helyesen cselekednek? Sok ocsmánysággal találkoztam a terepen, de maguk a legaljasabbak mind közül.

Rudolf megriadt.

– Én nem tudtam – mentegetőzött Rudolf, és a földre szegezte a tekintetét. – Én a jártast faggattam.

– Faggatta? Megkínozta.

– Nem tudtam, mit tesznek a lánnyal – védekezett tovább Rudolf. – Esküszöm a Magra, nem engedtem volna!

– A hite szerint úgyse számít, nem igaz? – mondta Nebedek. – A vallás ellenségei nem érdemlik meg az emberi bánásmódot, azt tehetnek velünk, amit csak akarnak. Nem számít egy deáklány becsülete és élete.

A memor a lelkész elé guggolt, közel hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett.

– Megbüntette a tetteseket? – kérdezte Nebedek.

– Meg fogom, esküszöm – mondta Rudolf.

– Hagyja csak! – mondta a memor legyintve. – Majd mi megtesszük.

Nebedek intett Renőnek.

A deák a puskatussal betörte a ház egyik ablakát, meggyújtotta a Molotov koktélokat, majd behajította mindet. Hatalmas kiáltozásba kezdtek a bányászok. Zia értetlenül állt az egész előtt, őt nem avatták be. Nem mozdult, csak némán figyelte ahogy Renő lelövi azokat, akik az ablakokan próbáltak kimászni.

A gyötrelmes ordítozás egy nagyon hosszú percig tartott. Nebedek komoran nézte a lángokat, de számára ezidőre elhallgatott a világ, és csak arra gondolt, hogy mit tett. Hiába Renő gyújtotta a tüzet, teljesen magáénak érezte a tettet és a felelősséget. Magában azon tépelődött, hogy vajon kellően megalapozott döntést hozott-e. Mire elhallgattak a sikolyok, addigra sikerült megértetnie magával, hogy ezt kellett tennie. Ez nála nem bemagyarázás volt, valóban úgy vélte, ez szükséges és jogos lépés volt a vallás ellen.

Rudolf térdre rogyott, és legyőzötten nézte végig a nyája kivégzését.

– Azt a deáklányt én is tanítottam – mondta Nebedek, és leült a fogoly mellé a kavicsos talajra. – Nem gondoltam volna, hogy alkalmam nyílik arra, hogy végezzek azokkal, akik ezt tették vele és a társaival. Most azonban elégedett vagyok. Ha a terepről nem is térnék vissza, ez a járat akkor is sikerrel járt.

A lelkész arcán a gyász, a rettegés és a düh jelei vegyültek, de nem szólt egy szót sem.

Nebedek elrángatta Rudolfot a lángoló épületig. Zorália háttal állt a háznak, Renő rezzenéstelen arccal figyelte a lángokat.

– Adjon át egy üzenetet a püspökének! – mondta Nebedek a lelkésznek. – Ha bármelyik embere akármelyik deákomnak ártani mer, levágom az egész nyájat. Nem lesz temetés, nem adom vissza őket a nagyságos Magnak. Elégetem a testüket, hogy a szél minél messzebb vigye őket az istenüktől.

Rudolf tekintete teljesen megváltozott. Tébolyult arccal fordult a fogvatartójuk felé, és üvöltözni kezdett:

– Nem fogom átadni az üzenetet! Nem fog maga elégetni több bányászt, mert levadászom magukat. Elmegyek az Egyetemükre egy hatalmas nyájjal, és meggyalázzuk az összes deákot, megkínozzuk az összes jártast, felégetjük az összes eretnek könyvüket. A testüket egy hatalmas gödörbe dobjuk, és a Mag pokla elnyeli a lelküket.
Zorália erre már megfordult, és komor arccal meredt a magából kifakadt lelkészre. Undor és félelem kerítette hatalmába.

– Hagyja az üzenetet fenébe! – mondta Nebedek, majd megragadta Rudolfot, nekilökte a ház falának, és belökte az égő ablakon. – Majd átadom személyesen.

A lelkész fájdalmasan kiáltozott, ahogy a tűz megkapta a ruháját. Elbotlott valamiben, és beleveszett a lángokba.

Zia hátrébb szaladt, és hányt egyet.

Nebedek komoran figyelte egy ideig az égő házat. Keserűség és elégedettség kavargott benne. Tudta, hogy a történtek miatt a vallás és az Egyetem közti feszültség immár háborúnak minősült. Bár ez elkerülhetetlennek tűnt, nem számított rá, hogy pont ő lesz, aki elsőként válaszol a memorokat ért támadásra.

– Ellenőrizzük a felszerelést! – adta ki végül az utasítást a jártas. – Aztán irány a terep!

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc | I. Regényíró pályázat

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Hadházi Simon őrnagy rendőrnyomozó az esetet első ránézésre szexuális indíttatású véli, mégsem hiszi, hogy az lenne. Közismerten jó szimata mást súg.
Eszébe jut egy korábban látott riport, ahol az áldozat arról beszélt, mennyire fontosnak tartja a tanulást. Nagymamája arra tanította, a szépség elszáll, a tudás megmarad. A nyomozót dühíti ez a „pazarlás”, hisz most ilyen brutális módon mindkettő elveszett. Számos kibogozhatatlannak tűnő bűneset megoldásával a háta mögött, és az általa felállított kreatív csapattal megkezdi a nyomozást.

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc

krimi, bűnügyi

#1

A villában hét órakor kezdődött a vacsora, amelyre meghívták Felföldi Alexandrát, a nemzetközileg ismert modellt is. A tulajdonos bosszúságára azonban a lány visszautasította az illusztris társaságba szóló meghívást, amelyért sokan bármire képesek lettek volna. Ennek ellenére – azzal az ürüggyel, hogy megbeszéljék a következő nagyszabású munkát – kilenc órára magához rendelte a lányt. Mondván, másnap elutazik és nem lesz idejük a részletek egyeztetésére.

Alexandra pontosan kilencre érkezett. Egyszerű színes pólót, sportos farmert viselt, hozzá vékonypántos nyári szandált. Az öltözékével is kihangsúlyozva, hogy nem a partira jött. Mégis kénytelen volt beköszönni a társaságnak, mivel Johann Kerekes titkára – főnöke szigorú utasítását követve – a hatalmas nappaliba terelte, ahol a jóllakott és már enyhén ittas társaság kitörő örömmel fogadta.

A férfi úgy tett, mintha nem a főnöke, hanem legalábbis a partnere lenne. Kéjesen fürdött az elismerő, irigy pillantásokban. Felföldi Alexandra természetes szépsége még így smink nélkül, farmerben és pólóban is annyira látványos volt, hogy a jelenlévők mindegyike jelentős összeget szánt volna rá, ha megkapja. Úgy vágytak rá, mint egy nagyszerű vadásztrófeára, vagy egy különlegesen értékes festményre, ami az ő köreikben a tulajdonos presztízsét növeli.

Alexandrát bosszantotta a megrendezett jelenet, mégis úgy gondolta, kivételesen nem teszi szóvá. Sürgette, essenek túl a hivatalos ügyeken.

Ezzel önkéntelenül is Kerekes malmára hajtotta a vizet, hiszen miért is vonulnának el kettesben – vélték a jelenlévők – ha nem lenne köztük semmi.

Távozásukat kétértelmű és nagyon is egyértelmű megjegyzések kísérték.

A milliárdos úgy látta, kellően előkészítette a talajt egy újabb házassági ajánlatra. Az volt a terve, ha végre sikerrel jár, visszakíséri a lányt a társaságba, hogy kiélvezze az előre borítékolható bámulatot. Legutóbb akkor volt hasonló sikere, amikor megszerezte azt különleges XVI. századi ékszerkollekciót, amelynek addigi tulajdonosát és valódi értékét még a fekete piacon is sűrű homály fedte. Szakértők pedig egyszerűen felbecsülhetetlennek emlegették.

Biztos volt benne, őt végérvényesen senki sem meri visszautasítani. Már-már rögeszméjévé vált, hogy ő lesz az, aki megszerzi a nőt.

Az ő legfőbb istene a pénz volt. Azt vallotta, mindennek ára van és bármit megszerezhetsz, ha a megfelelő árat kínálod érte. És neki nagyon-nagyon sok pénze van. Semmi sem állhat tervei útjába még egy ilyen jogi diplomát lobogtató csinibaba sem. Mert számára Felföldi Alexandra sem volt több mint egy szépséges játékszer, amit ő bizonyosan meg fog szerezni. Előbb vagy utóbb. Ez csak idő és pénz kérdése. Mert mindig van az a pénz…

– Úgy látom, nagyon elfoglalt vagy – indította a beszélgetést a lány, amint beléptek az irodába.

– Neked soha nem vagyok túl elfoglalt – negédeskedett a férfi a kanapé felé terelgetve őt, miközben hatalmas pocakjával szinte súrolta a karját.

A nő látványosan elhúzódott és az íróasztal előtt álló faragott székre ült. Jelezve, kizárólag a munka miatt van itt.

– Nézd, hosszú napom volt. Szeretnék minél előbb hazamenni – mondta.

– Megkínálhatlak egy itallal? Oldja a fáradtságot – ajánlotta a férfi és már indult is a könyvespolcba épített hatalmas bárpult felé. – Van egy egészen különleges whiskym, egyedül én tudom behozatni az országba. Ilyet még biztos nem ittál.

– Ne fáradj, tudod, hogy egyáltalán nem iszom.

– Tudom-tudom, de úgy gondoltam ez a kivételes munka megérdemli, hogy igyunk rá egyet. Nem mindennap kap egy magyar modell ajánlatot a híres Vogue magazintól, főleg nem olyat, ami egy ilyen egzotikus utazással is együtt jár.

– Mi tagadás tényleg meglepődtem rajta egy kicsit. Persze az után a díjnyertes fotó után, ami a szobám falát díszíti, számíthattam a nagyobb magazinok megkeresésére is. Hiszen mára már bejárta az egész világot – mosolyodott el a szépséges modell.

Felföldi Alexandrának, nem volt kétsége afelől, miért kapta a felkérést. Biztos volt benne, hogy az a fotós – aki komoly nemzetközi díjat nyert a képpel – ajánlotta be a magazinnak és azt is tudta, nem önzetlenül. Nyilván abban reménykedett, hogy további sikereket és még több pénzt érhet el vele. Azt, persze nem sejthette, hogy az egzotikus utazást Kerekes finanszírozza majd. Mert ugye pénzért mindent meg lehet venni.

– Megkeresnek, persze – mondta kajánul a férfi – különösen, ha egy tehetős támogató is áll a hátad mögött.

– Úgy, szóval a te kezed ebben is benne van. Akkor már egészen másképp fest a dolog. Akkor…

– Figyelj ide Tündérkém – szakította félbe a férfi – egyáltalán nem néz ki másképp. Ez részben jó üzlet a cégünknek, részben pedig egy kis ajándék tőlem neked.

– Ne is folytasd! Nem várok tőled ajándékot. A főnököm vagy, köt a szerződésem. Megfizeted a munkámat, és én sok pénzt hozok neked cserébe. Ez nem egy jótékonysági történet!

– Jó, persze, szép dolog az öntudat, de mit árthat, ha munka közben pihenünk együtt egy kicsit egy gyönyörű helyen.

– Miért utaznék veled?

– Mert azt remélem, végre igent mondasz és elfogadod tőlem ezt a gyűrűt – nyitott ki Kerekes egy kis bársonydobozt és a lány orra elé tolta.

A mennyezeti lámpa fénye megcsillant a különleges darabon. A platina karikára egy apró, finoman megmunkált kagyló simult, amelybe mélytüzű rubint ültettek.

– Felföldi Alexandra, kérlek, légy a feleségem! Ha akarod, akár le is térdelek előtted, csak mondj már végre igent!

A romantikusnak szánt leánykérés fényét kissé elhomályosította az a követelődző és erőszakos hangnem, amelyen a reménybeli vőlegény elővezette. A férfi kezdett feldühödni, de ezt egyelőre még sikerült palástolnia.

Hiú ember volt és nem tűrte a visszautasítást, különösen nem egy nőtől. Utoljára tinédzser korában fordult vele elő, hogy egy nőnemű lény nyíltan szembe szállt az akaratával. Ám ő sem úszta meg büntetlenül. Olyan hadjáratot indított ellene, hogy a lány néhány héten belül elmenekült az iskolából.

Viszont az a kudarc meghatározó élmény lett az életében. Annak ellenére, hogy évekkel később még egyszer alkalma nyílt megbosszulni. Mindig megszerezte magának, akit akart bármi áron. Még akkor is, ha utána úgy dobta el, mint egy használt papír zsebkendőt.

#2

A lány, akinek az emléke soha nem törlődött ki Kerekes emlékezetéből, alig múlt tizenöt, amikor a két évvel felette járó fiú felfigyelt rá. Mivel tinédzserként még karcsú volt és meglehetősen jóképű is a legtöbb lány kereste a társaságát. Ő pedig már akkoriban is ügyesen manipulálta a környezetét. Magához vonzotta az iskola nagymenőit, akiknek a legfőbb szórakozása a skalpgyűjtés volt. Egyetlen csinos lány sem menekülhetett előlük.

Anne szép arcú, törékeny alkatú, de erős akaratú lány volt. Hosszú sötétszőke haját rendszerint szorosan összekötve viselte. Szolidan öltözött. Kiválóan tanult és minden adottsága megvolt ahhoz, hogy vezető szerepet játsszon az iskolai közösségben. Ennek ellenére kerülte a feltűnést. Távol tartotta magát Kerekes zajos, kihívó társaságától. Szerencsétlenségére a fiú mégis felfigyelt rá.

Először csak heccből szólította meg. Gondolta, jó móka lenne elcsábítani, utána rövid úton dobni a lányt. Anne udvariasan megköszönte a meghívást, de nem kért belőle. Hihetetlen volt. Ilyet még egyik lány sem merészelt eddig a középiskolában. Ezután még két alkalommal tett neki különféle ajánlatokat, aztán megdühödött és ráuszította a haverjait. Anne megpróbált elbújni előlük. Két hétig beteget jelentett, remélve, közben elfelejtik, de hiába. A lány szülei végül rájöttek, mi történik és elvitték egy másik iskolába. Évekig nem találkoztak.

Legközelebb húsz év múlva akadtak össze. Véletlenül. Az egyik félig sem legális vállalkozásához keresett vegyészeket. Akkor talált rá a lány nevére az interneten, aki addigra elismert kémikus lett egy menő kutatóintézet alkalmazásában.

Még évek múlva is ellenállhatatlan nevetésre ingerelte, ha eszébe jutott, milyen döbbent képet vágott a nő, amikor váratlanul letartóztatták illegális drogkereskedelem vádjával.

Úgy intézte, ott legyen, amikor bilincsben elvitték az egész szomszédság szeme láttára, és kajánul a szemébe vigyorgott. Biztos volt benne, a nő megértette, neki köszönheti az egész meghurcoltatást. Hiába derült ki egy-kettőre a vádak alaptalansága, az árnyék ott maradt a nő szakmai karrierjén.

 

#3

Alexandra megcsodálta az ékszert, de nem nyúlt érte.

– Nem értelek – mondta. Már többször, világosan megmondtam, nem megyek hozzád. Egyébként is, hogy gondolod? Ott van neked Xénia, gyakorlatilag veled él. Gondolom, most is idevárod. Miért nem veszed el őt, ha annyira meg akarsz nősülni?

– Ugyan ne légy ostoba! – fortyant fel Kerekes. – Xénia nem számít! Van, mert nekem kell egy nő, szex nélkül nem működöm. Neki meg kell egy támogató. Ez csak egy kényelmes üzlet, win-win. Semmi más. De, ha téged zavar, bármikor kirúgom.

– Nem vagyok ostoba és eszedbe se jusson kirúgni bárkit is miattam. – Mi ez a zaj? Van itt valaki? – fordult a lány beszéd közben az ajtó felé.

– Nincs itt senki, kettesben vagyunk. Még a személyzet sem jöhet ide hívás nélkül. Biztos a klíma kapcsolt be, szokatlanul meleg van ma este. Szóval? Mi a válaszod? Tessék, vedd el! Egyedi darab, neked csináltattam. Ez a vörös rubin igazán illik hozzád. Hát nem gyönyörű? – közben egyre jobban forrt benne a düh. Egészen kivörösödött, úgy tűnt, már nem sokáig tudja türtőztetni magát.

A lány hirtelen megérezte a burkolt fenyegetést. Megijedt, de igyekezett nem mutatni. Próbálta tréfára venni a dolgot, elnevette magát.

– Ugyan, ne mondd, hogy komolyan gondolod. Végül is, van körülötted elég jogász, nincs szükséged egy modellre, aki ügyvédnek készül.

– Na, ja, a diplomád – a lekicsinylés csak úgy sütött a férfiből. Attól, hogy van egy diplomád, még nem vagy ügyvéd, és szerintem nem is leszel.

Johann Kerekesnek meggyőződése volt, hogy egy nőnek lehet akárhány diplomája, akkor is csak egy nő marad. A nők helyéről pedig egyértelmű véleménye volt.

Alexandra úgy látta, jobb, ha megy, felállt.

– Biztosan várnak már a vendégeid, én pedig túlságosan fáradt vagyok. Nem tehetnénk át a megbeszélésünket valami barátságosabb időpontra? – javasolta. Kezdett nagyon elege lenni ebből a parttalan társalgásból.

Ebben a pillanatban megcsörrent Kerekes telefonja.

– Igazad van. Tényleg hiányolnak. Rendben, akkor kedd délelőtt folytatjuk. Remélem, addig meggondolod magad.

– Akkor kedden. – válaszolta a lány és gyorsan az ajtóhoz lépett. Eszében sem volt meggondolni magát, de ezt most nem mondta ki. Igyekezett minél előbb kikerülni az irodából.

Kerekes mielőtt visszament volna a vendégeihez, kibontotta azt a különleges skót whiskyt, amit a lány visszautasított. A csiszolt üvegpohárba kanalazott jégkockákra rálöttyintett egy bőséges adagot. Lassan kortyolgatva próbálta dühét lecsendesíteni. Nem engedhette meg magának, hogy a vendégei – akiket egyébként is a pokolba kívánt – meglássák rajta, ezúttal sem járt sikerrel.

– Oké, kisanyám, megbánod te még ezt! Majd én gondoskodom róla – morogta.

 

#4

Ahogy ott feküdt elhagyatva, szemérmetlenül kitárulkozva a sárguló avaron, senki sem gondolta volna, hogy huszonnégy órával korábban még ő volt az egyik legkeresettebb modell, akiért versengtek a nemzetközi ügynökségek. Aki egy-két órával korábban még boldogan kikacagta mindhárom férfit, aki megkérte a kezét.

A kis ligetet az úttól eltakarta néhány bokor, amely még egyáltalán nem akarta észrevenni, hogy a naptár már szeptember vége felé ballag. Javában zöldelltek, csakúgy, mint a környező tölgyek, amelyek egy padokkal körülvett fa asztal fölé hajoltak. Megvédve azt a nap erőszakos sugaraitól. A jelekből ítélve a környék turisták, erdőjárók kedvelt pihenője lehetett. Legalábbis erre utalt az a kitaposott ösvény, amely éppen ide torkollott. A lányt azonban nem védte semmi a késő őszi verőfénytől.

Amikor a kis foxterrier szigorú neveltetését megcáfolva őrült rohanásba kezdett, majd hirtelen lefékezett, Barbara még arra gondolt, ideje a kutya megleckéztetésének. Ám amikor utolérte és meglátta, mi váltotta ki belőle az őrületet, legszívesebben ő is elfutott volna.

Látott már filmeken jó sok krimit, de mindig csak a szövevényes szálak megfejtésére figyelt, arra nem, mit kell tenni egy ilyen helyzetben.

Kinek kell szólni, kit kell felhívni és egyáltalán soha eszébe sem jutott, hogy ilyen a való életben is megtörténhet bárkivel, az ő világában pláne nem. Az meg, hogy éppen vele, még most is nyomasztó álomnak tűnt.

Ezért telt hosszú, dermedt percekbe, mire feltárcsázta a 112-t és bejelentést tett a lányról, akinek összeroncsolt feje mellett a rengeteg alvadt vér kétségtelenné tette, halott.

 

#5

– Ismeri az áldozatot? – kérdezte a magas, jóképű rendőrtiszt Barbarától, akinek a rendőrök kiérkezéséig sem sikerült megnyugtatnia az izgatott állatot.

– Nem, nem hiszem, nem tudom – mondta bizonytalanul. Eddig eszébe sem jutott, hogy ismerhetné.

Újra szemügyre vette azt a véres rongycsomót, ami nemrég még egy gyönyörű nő volt. A lány hason feküdt, arcából semmi sem látszott a szétzilált véráztatta aranyszőke haj alatt. Alsó testét lemeztelenítették. Felsője a háta közepén vérben ázott, nadrágját bokáig lehúzták. Átható alkohol szag terjengett körülötte. Furcsa módon azonban, vékonypántos szandálja a lábán maradt.

– Elmehetnék már? Van egy fontos megbeszélésem, amit nem tudok lemondani.

– Még egy kis türelmet kérek. Ha aláírta a vallomását, elmehet, de, legyen elérhető. Lehet még kérdésünk.

– Rendben, bár már elmondtam mindent, amit tudok. A kutyámat sétáltattam, ő talált rá.

– Egyelőre ennyi, de később felmerülhet még valami – válaszolta a nyomozó fel sem pillantva a papírjaiból.

Barbara, amint reszkető kézzel aláírta a hivatalos nyomtatványt, a maga részéről befejezettnek tekintve a beszélgetést, sarkon fordult és bizonytalan léptekkel, elindult az ösvényen visszafelé maga után húzva az izgatott ebet.

Azon kívül, hogy óriási sokk érte, amiről úgy érezte, soha nem fogja feldolgozni, valami motoszkált még az agya hátsó zugában, valami megfoghatatlan. De mivel egyetlen vágya volt, hogy az egész történetet kiverhesse a fejéből, nem foglalkozott vele.

Otthon hosszú percekig állt a forró zuhany alatt. Olyan erősen dörzsölte a bőrét, hogy szinte fájt. A haját is megmosta, hiába előző nap járt fodrásznál. Azt remélte, a forró víz képes lesz kiűzni a pórusaiba ragadt rettenetet. Legbelül azonban érezte, erre nincs sok esély.

Hajszárítás közben még egyre maga előtt látta azt a vérben ázó szőke hajat. És az a furcsa, megfoghatatlan érzés is egyre ott bujkált benne. A kis foxi fel-felnyüszített a kosarában, ő sem tudott megnyugodni.

Az órára pillantva észbe kapott, rohannia kell. Muszáj kivernie a fejéből az átélt szörnyűséget, az üzletfelek nem várnak.

 

#6

Amíg a helyszínelők, a nyomszakértőkkel és a fotóssal dolgoztak, Hadházi Simon őrnagy körbe járta a tetthelyet.

Kollégáit utasította, szedjenek össze mindent, amit a környéken találnak. A bokrok takarásában, az útról alig láthatóan felfigyelt az asztalra. A nyomokból ítélve népszerű lehet a hely a kirándulók között, állapította meg.

Többnyire olcsó, kis kiszerelésű göngyölegek hevertek szétszórva. Meglepő módon az egyik bokorból mégis egy meglehetősen drága hétdecis whisky üvege került elő.

– Ide nézzetek – emelte magasba az egyik fiatal helyszínelő – micsoda buli lehetett itt!

– Nem, semmi – válaszolta a másik – dobd be a többi közé, ez is pont olyan szemét, mint azok.

Bár első ránézésre a lány egy szexuális gyilkosság áldozatának tűnt, a nyomozó szinte biztos volt benne, ez az eset nem lehet ilyen egyszerű. Valami nem stimmelt, de egyelőre fogalma sem volt, mi. Ha megkérdezték volna tőle, miből gondolja, azt válaszolja, megérzés. Híres volt kollégái közt a szimatáról. Ahogy már az első szemle alkalmával szinte belelát a bűnözők agyába és kitalálja azok rejtett gondolatait. Főnöke egyszer tréfálkozva megjegyezte, „ha Simon nem a mi oldalunkon állna, soha nem tudnánk elkapni”. Ráadásul a tréfás hangnem ellenére ő ezt nagyon is komolyan gondolta.

Az őrnagy türelmetlenül várta, hogy a helyszínelők végezzenek, és végre megfordíthassák a testet. Látni akarta az arcát. Úgy érezte az majd többet elárul neki az történtekről.

A halott körül szorgoskodó orvoshoz fordulva, megkérdezte.

– Mit gondolsz, mióta halott?

– Azt mondanám, 8-9 órája fekhet itt – a patológus bosszúsan elhessentette a lány feje körül megjelenő zöld hátú legyeket. – Szerintem olyan éjjel tíz-tizenkettő körül ölhették meg, de persze biztosat csak a boncolás után tudok mondani.

– Megfordíthatjuk már, végeztél?

– Igen. Óvatosan bánjatok vele, és ha a fotósok elkészültek, azonnal hozzátok be. Nem maradhat itt sokáig a legyek, de a kutyások miatt sem – mutatott a sárga szalaggal körülzárt terület szélén összeverődött kutyatulajdonosok izgatott csoportjára.

A technikusok óvatosan, ügyelve a nyomokra, hátára fordították a lányt.

– Istenem! Hiszen ez Alexandra! – kiáltott fel Lívia, a nyomozó segítője, aki papírokkal a kezében, éppen odaért.

Hadházi Simon döbbenten meredt a tágra nyílt kék szempárba. Ez tényleg ő!

Felföldi Alexandra a maga huszonhat évével és híres szépségével együtt sem volt képes eloszlatni a körülötte állók elképedését.

Szinte mindenki ismerte őt nemcsak a környéken, de az egész országban. Évek óta élt már a rózsadombi házban. A szülei egy vidéki kisvárosba költöztek, ő itt lakott, amíg egyetemre járt. Már középiskolás korában ismert fotómodell volt. Arca gyakran feltűnt magazinok címlapjain, hirdető táblákon. Mégsem volt az a mostanság oly felkapott, magamutogató celeb, mint sokan abban a világban, amelyben ő is megfordult. Mindenáron komoly diplomát akart. Megfogadta, amit a nagymamája gyakran mondogatott neki, „a szépség elszáll, a tudás megmarad”.

Ez a mondat dübörgött most Simon fejében, amikor a halott lányt nézte. Nemrégiben látott egy, vele készült riportot, abban hallotta.

– A szépség elszáll, a tudás megmarad – dünnyögte maga elé – hát itt most minden elszállt!

– Takarjátok le és vigyétek be! – szólt a technikusoknak. Tehetetlen dühöt érzett az iránt a szörnyeteg iránt, aki képes volt elpusztítani ennyi szépséget és tehetséget.

 

#7

– Aláírnád ezeket a papírokat? – kérdezte Lívia.

A nyomozó segédjére nézett. Bognár Lívia hadnagy, közel tíz éve dolgozott mellette és alapjában véve meg volt vele elégedve. Mégis azt a már-már kegyetlenséggel határos érzéketlenségét – amellyel a bűneseteket kezelte – soha nem tudta megszokni. Ráadásul a legváratlanabb pillanatokban képes volt rázúdítani az adminisztráció, irritáló pókhálóját. Még ez a halott lány sem váltott ki belőle semmiféle tiszteletet, részvétet. Vagy, ha igen, azt jól titkolja – mosolyodott el.

Azért volt valami, ami mély érzelmeket keltett a hadnagyban, de ebből Simon semmit sem sejtett. Annál inkább a kollégáik, akik rendszeresen gyártottak tréfákat Líviának a nyomozó iránti áhítatáról. Cerberusként őrizte Simon irodáját, fél órával előbb érkezett nála és mire az őrnagy megjelent, már ott gőzölgött a kávé az asztalán. Rendben tartotta az íróasztalát, virágokat rakott az ablakába. Mindig készenlétben tartott kis hűtőjében alapanyagokat egy kiadós szendvicshez. Ha úgy látta, a főnöke nem tud időt szakítani az ebédre kérés nélkül is készített neki egyet-egyet.

– Hagyj most ezzel, majd később – hárította el a buzgólkodást és a kocsijához indult. Mielőbb el akarta hagyni ennek a szentségtörésnek a színhelyét.

 

#8

A magas kerítések mögött meghúzódó hatalmas villából gyakorlatilag semmit sem láthatott az arra járó, pedig a telek egy forgalmas főút mellett feküdt. A birtok hátsó részén álló háromszintes házhoz díszkővel kirakott autóút vezetett. A kovácsoltvas kerítés két oldalán – csak az avatott szem által felfedezhető – kamerás őrzés-védelmi rendszer vigyázta a villa titkait.

Éjszakánként fegyveres biztonsági őrök járőröztek az ősi fák alatt és tartották féken a négy izmos dobermannt. Az éber, intelligens, energikus állatok semmitől sem rettentek vissza, maximálisan lojálisak voltak idomítójukhoz, csak neki engedelmeskedtek.

A nagyszámú személyzet egy mellékutcából nyíló kaput használt, ugyanúgy, mint a szállítók, akik a háztartást látták el a legkülönfélébb árucikkekkel.
Volt még egy harmadik bejárat is, de erről csak kevesen tudtak. A jól álcázott hátsó kapuhoz, amely a domboldalt borító erdőbe vezetett, csak Johann Kerekesnek és legközelebbi bizalmi emberének volt kulcsa.

A biztonsági berendezésekkel jócskán ellátott dolgozószobába csak azok mehettek be, akiket a tulajdonos hívatott. Néhány fontos és többnyire titkos üzleti partneren kívül ide senki sem jókedvéből lépett be. Johann Kerekest, miközben a világ előtt az empatikus, gazdag mecénás arcát szerette mutatni, közvetlen környezete könyörtelenségéről ismerte.

A személyzetet hosszas kiválasztási procedúra után alkalmazták, melynek alapfeltétele a feltétlen hűség és a szigorú titoktartás volt. A legkisebb hibát is azonnal megtorolták. Még azok sem beszéltek a házban történtekről, akiket valamilyen okból elbocsátottak. Az elejtett szavakból és titokzatos balesetekből táplálkozó legendák szerint a villa jelenlegi és régebbi dolgozóinak tilos volt akárcsak a leghétköznapibb információt is megosztaniuk még családi körben is. Suttogtak olyan esetekről, amikor valaki megszegte ezt a szabályt és nem vitte el szárazon.

 

#9

A parti után, hajnaltájban hálószobájába belépve, Johann Kerekes ott találta ágyában Szántó Xéniát. Nem számított rá és egyébként is dühös volt. Nem sikerült elkápráztatnia vendégeit a hódításával. Begyűjtött ugyan néhány irigykedő pillantást, amikor a kérdéseket azzal hárította el, úriember nem beszél ilyen ügyekről. De ez édeskeveset számított neki.

Vendégei – gazdag üzletemberek, politikusok, állami vezetők – kiválóan érezték magukat a minden igényt kielégítő vendéglátás során. Jócskán hajnalodott, mire szedelőzködni kezdtek. Addig az istennek sem akartak hazamenni. Végül, kis híján kidobta őket. Szerencsére a legtöbbjük már annyit ivott, hogy észre sem vette, a pokolba kívánja őket. Kerekes kiválóan tudta titkolni valódi érzelmeit, mestere volt az álcázásnak minden téren. Visszafogta magát és egész éjjel a jópofa, szórakoztató házigazdát játszotta. Most azonban úgy érezte, végre szabadjára engedheti a dühét.

– Hát te mi a fenét keresel itt, mióta mereszted a seggedet az ágyamban? – kérdezte csöppet sem kedvesen.

– Mi a baj Mackókám? Nem sikerült valami? – Xénia úgy tett, mintha észre sem venné a gorombaságot. – Gyere ide, hagy vigasztaljalak meg, biztos elfáradtál, jó késő van már.

– Az kérdeztem, mióta vagy itt? – dörrent rá ismét a férfi.

– Ó, nem túl régen. Bocsi, nem akartalak zavarni, gondoltam megvárlak. Segítek ellazulni, tudod, jó vagyok ebben – bújt ki a takaró alól a nő, látszólag ügyet sem vetve a támadó hangnemre. Kiszámított, jól begyakorolt mozdulattal állt fel az ágyról. Az apró kis hálóing inkább felfedte, mint takarta kisportolt, tökéletes idomait. Odalépett Kerekeshez és átölelte annak hatalmas pocakját.

– Ugyan, hagyj már békén – morogta most már enyhültebben a férfi.

– Gyere – duruzsolta a nő – segítek zuhanyozni. Ígérem, nem lesz okod panaszra – suttogta sokatmondóan.

– Nem bánom, – adta meg magát Kerekes – de reggel már ne lássalak itt. Legközelebb pedig csak akkor gyere ide, ha én hívlak.

Xénia általában mindent bevetett, hogy a csöppet sem férfias külsejű, de kényes szexuális ízlésű milliárdosnak ne legyen oka panaszra. De ezúttal nem kellett különösebben megerőltetnie magát. Az ital, a mértéktelenül elfogyasztott zsíros ételek és a végtelennek tűnő éjszaka hamar kiütötte a milliárdost. Reggelre pedig, még jóval az előtt, hogy a férfi felébredt, el is tűnt a házból.

Ezek után dél is elmúlt, mire a házigazda belépett a dolgozószobájába. Kinyitotta a laptopját és rákattintott a népszerű hírportál friss híreire, ahogy minden reggel.
Addigra minden internetes oldalon vezető hírként szerepelt Felföldi Alexandra portréja és a haláláról szóló tudósítás.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0