Szabó Emese: Határ a csillagos ég | I. Regényíró pályázat

Szabó Emese: Határ a csillagos ég | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Szabó Emese: Határ a csillagos ég című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Az emberiség egy hatalmas háborúba sodorta a galaxist, amit Mágikus Áramlatok hálóznak be. Egy rég letűnt faj, az Ősik, a háború okozta károkat nagy erőfeszítések árán tudta helyrehozni, ám mielőtt újra egyesültek a Mágiával, kiválasztották a nimfákat, akiknek feladata az egyensúly fenntartása. A nimfák feladata lett a galaxis szellemi egyensúlyának fenntartása. A fizikai egyensúly megőrzéséért a 12 Legenda felelt: ők szinte korlátlan Mágiával bíró harcosok voltak. Volt még 12 tanítvány is, őket Fabuláknak nevezték. Csakhogy a Legendák teste és elméje hosszabb távon képtelen ilyen hatalmas Mágiát elviselni, ezért szükségük van egy különleges Horgonyra: ez pedig a Legenda legszorosabb emberi kapcsolata.

Szabó Emese: Határ a csillagos ég

romantikus, fantasy

1. Fejezet
Sápadt csillagok

Opál, mögötted! – a saját kiáltásomra riadtam fel.

Kinyitottam a szemem, de koromsötét volt, nem láttam semmit.

Nem tudtam mozgatni a lábaimat.

A világ pillanatok alatt egyetlen gondolattá szűkült: megszökni. A pulzusom dobolása a fülemben minden más neszt elnyomott, és ahogy a pánik eluralkodott rajtam, vergődni kezdtem, ütni, rúgni, harapni próbáltam. Bármit, csak ne kerüljek oda vissza.

Ám az ütéseim nem érték el célpontjaikat, mást viszont megéreztem: az átizzadt hálóingem, és a lábamra tekeredett takaró durva szövésű anyagának a tapintását. A rémálmok szövetén csak lassan tudott keresztülszivárogni a valóság.

Újabb pillanatoknak, perceknek kellett eltelnie, amíg tudatosítottam magamban, hogy az ellenség, akivel harcoltam, csak a képzeltem szüleménye. De a tudat magában még nem volt elég: fényre volt szükségem, látnom kellett, hogy tényleg egyedül vagyok a szobában. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy biztonságban vagyok.

Tapogatózni kezdtem az éjjeliszekrényen, és szinte azonnal meg is találtam a kis kezelőpanelt, de az olvasólámpát nem tudtam felkapcsolni. Kis nyöszörgő hang hagyta el a számat, ahogy a pánik fokozódott bennem, de még sikerült uralnom. Szinte kitéptem a fiókot az éjjeliszekrényből, és addig kotorásztam benne, amíg megtaláltam a kéziszámítógépemet. Ahogy a kezembe vettem, azonnal bekapcsolódott, és tompa kék derengésbe burkolta a szobát. Csak a tárgyak körvonalait világította meg, de már ez is elég volt: a pulzusom lassan csillapodott, és a zihálásom is megszűnt.

Sose kerülök oda vissza.

Biztonságban vagyok.

De az álomtól nem tudtam szabadulni: még mindig hallottam a kézifegyverek hangját, a fájdalomkiáltásokat, a Mágikus kisülések sercegését. Valóságos volt, mert megtörtént. Újra magam előtt láttam az embereket, akiket nem tudtam megvédeni, pedig ez volt a feladatom. És mégis: én élek, ők pedig meghaltak.

Végtelenül önzőnek éreztem magam, amikor felkeltem az ágyból. Nem tudtam egyedül maradni. Akkor is elmenekültem, és még mindig menekülök.

Felszisszentem, amikor letettem a lábam a hideg fapadlóra, de nem volt energiám megkeresni a csizmámat, ezért csak a takarót terítettem a vállamra, és a folyósón is igyekeztem a kopott szőnyegen haladni. Még mindig a kis komputeremmel világítottam, mert az épületben sehol nem égtek lámpák, és a környező házak fényei sem szűrődtek be az ablakon: az egész városnegyedben áramszünet volt.

Még messze volt a hajnal, mindenki mélyen aludt, ezért a gyerekek hálókörlete felé indultam. Két szintet kellett lemásznom a nyikorgó hátsó lépcsősoron, amikor a folyósó végén megláttam a vékony kis fénycsíkot, ami a figyelőszoba ajtaja alatt szűrődött ki.

Az utolsó pár méter megtétele tűnt a legnehezebbnek. A vékony fénysugár egyszerre volt megnyugtató és otthonos, de közben eltöltött szégyenérzettel is: még a kisgyerekek is tudnak sötétben aludni. De én nem.

Az ajtó előtt felcsatoltam a komputeremet a csuklómra, és tettem egy felesleges kísérletet arra, hogy megigazítsam a zilált külsőmet. Amikor benyitottam, Patrisa nővér cseppet sem tűnt meglepődöttnek, de azonnal elmosolyodott és a teáskannához nyúlt:

– Szeretnél egy bögrével? Még meleg.

– Köszönöm, kérek – büszke voltam magamra, hogy egy kicsit sem remegett meg a hangom.

Patrisa nővér félretette az újságot, amit eddig az olajlámpa fényénél olvasott, és töltött az odakészített bögrébe, majd a kezembe adta. Amikor belekortyoltam, szinte meg sem lepődtem, hogy nyugtató tea volt, pont úgy ízesítve, ahogy én szeretem. Patrisa nővér egy kivételes tehetséggel megáldott füvesasszony volt, és fantasztikus emberismerő: már várt rám, tudta, hogy jönni fogok. És ahogy lassan kortyoltam a teát, kezdtem átmelegedni, közben pedig tényleg megnyugodtam. Ez volt Patrisa nővér varázsereje, úgy, hogy közben egy cseppnyi Mágiát sem birtokolt.

A szobában csak két ülőfelület volt: a karosszék, amiben az apáca ült, és egy vékony priccs vele szemben, amin helyet is foglaltam. Egy darabig csak csendben ültünk, ő tovább olvasta az újságot, én pedig próbáltam elcsitítani a gondolataimat.

– Mikor ment el az áram? – kérdeztem pár perc múlva.

– Úgy egy órája, vagy talán kicsit kevesebb.

– De a Környezetvédelmi rendelet szerint nem is mi következtünk volna… – nem kérdeztem, csak kijelentettem, Patrisa nővér pedig egy bólintással helyeselt. Tudtuk, hogy nem tanácsos ebben a témában összefüggéseket keresni.

A Környezetvédelmi rendeletet az Imperatrix, világaink vezetője hozta törvénybe. Egyes bolygókon felosztotta a városokat kerületekre, és felállított egy sorrendet, hogy melyik éjszakákon kik maradnak áram nélkül. Ez elvileg a nem megújuló energiaforrások védelme és az energiatakarékosság miatt történt, csakhogy nem kell hozzá nagy tudomány, hogy az ember észrevegye: ez a törvény csak azokra a bolygókra, városállamokra vonatkozik, ahol jelentős gyártevékenységek zajlanak. Mint például nálunk.

És még ez sem elég, mert éjszaka az energiaellátás rendszeresen szakadozik: két héten belül ez már a második ilyen éjszaka. A dolgok akkor romlottak meg látványosan, amikor az Imperatrix átvette az uralmat: valahogy semmiből sincs elég. Nincs elég ruha, élelem, gyógyszer, áram vagy pénz.

De ezekről mindenki mélyen hallgat.

Összerezzentem, amikor Patrisa nővér hirtelen lecsapta az újságot az asztalra. Csak a szemében láttam, hogy mennyire ingerült, a szavai higgadtak voltak, miközben felsorolta, mit olvasott az újságban:

– Több alapélelmiszert lehet már kapni az élelmiszerjegyekért, a központi világokban gyakorlatilag megszűnt a nélkülözés, és a peremen is csökkent a bűnözés.

A kezemben a csésze megremegett a nyilvánvaló hazugságokat hallva, de tompa hangon válaszoltam az elvárt mondattal:

– Az Imperatrix végtelen gondoskodásának hála.

– Hogy fulladna bele inkább a Mágia forrásába! – az apáca csak suttogta a szavakat, de én mégis ösztönösen összébb húztam magamat. Láttam, hogy a tűz azonnal ki is hunyt a szemében, és már meg is bánta a nyíltságát. Már maga a gondolat is veszélyes volt, de így hangosan kimondva… Elképzelhetetlen bajt hozna a fejünkre, ha az egyik gyerek meghallotta volna…

– Hogy van Reyna? – kérdeztem, hogy témát váltsak, és a felségáruló gondolat teljesen eltűnjön a szobából.

Patrisa nővér sóhajtott:

– Megint felszökött a láza.

Már szinte a válasz előtt felálltam:

– Megnézem – mondtam.

A figyelő a két fő hálóterem között helyezkedett el, ajtó helyett pedig csak egy nehéz függönnyel volt elválasztva. Én a lányok hálója felé indultam, és ahogy a függöny visszazárult mögöttem, néhány percig csak hallgattam a gyerekek egyenletes szuszogását: ilyenkor éjszaka különösen békések és gondtalanok voltak. Mi napközben is mindent megtettünk érte, hogy a külvilág problémáit az árvaház falain kívül tartsuk, de a lehetőségeink rendkívül korlátozottak voltak.

Óvatosan elsétáltam az ágyak mellett, megigazgattam a takarókat, és suttogva elmormoltam egy-egy jókívánságot az anyanyelvemen, közben pedig letöröltem egy kósza könnycseppet. Csak egy ijedt, fiatal nő, és néhány jókívánság egy mára ismeretlen nyelven: ennyi maradt a népemből. Ők nem akartak harcolni, az volt az életük értelme, hogy a tudást és a művészetet eljuttassák mindenkihez. És aztán azért haltak meg, mert Mágusnak születtek.

A következő kiságynál megtorpantam, mert üres volt. Ezzel a kislánnyal volt a legszorosabb a kapcsolatom a csoportból, úgyhogy pontosan tudtam, hogy hova mehetett. Felvettem hát a földről a papucsát, és kimentem utána az erkélyre. Első pillanatban még nem láttam meg, mert a régi kőkorláton ücsörgött az egyik vízköpő takarásában, de utána kibújt a Hold a felhők mögül, és így észrevettem a fehér hálóingét.

Nem voltam hangos, de Reyna már tudta, hogy itt vagyok. Vékony kis hangja megtörte az éjszaka mozdulatlanságát:

– Nem tudtam aludni, mert melegem volt. Ugye nem akarsz megbüntetni, amiért felültem a korlátra?

Elmosolyodtam a gyermeki naivitáson

– Tőlem csak akkor kapsz ki, ha leesel – mondtam, aztán felültem mellé a korlátra, magamhoz húztam és mindkettőnket betakartam a takarómmal. Noha a kőkorlátból sütött a hideg, Reyna bőre természetellenesen meleg volt. Magasabb volt a láza, mint gondoltam.

A kislány a tenyerébe vette a kezemet, és megsimította a karom belső oldalán az ezüstszínű tetoválást.

– Ezt eddig még nem vettem észre… Mit jelent? – kérdezte.

Magamban felszisszentem: jobban szerettem, ha a lehető legtöbb bőrfelületem takarásban maradt, de a szobámban még csak a menekülésre tudtam gondolni, és mivel most nem viseltem kesztyűt, jöttek is a kérdések. Talán hazudnom kellett volna valamit, de itt, a csillagok alatt nem éreztem helyesnek: Reyna csak egy kislány, aki megérdemli az igazságot, illetve azt a részét, amelyiket meg tudja érteni. Úgyhogy válaszoltam:

– A népem úgy tartotta, hogy ez a virág, az azálea a nők jelképe. A legendáink szerint ez a szimbólum segít megtalálni a boldogságot.

– Hiszel benne?

A kérdése beleszúrt egy tüskét a szívembe, és elhúztam a kezemet:

– Nem tudom, Prücsök. Mára már eltűnt a Mágia, ahogy azok is, akik ezt mondták nekem.

Reyna megpróbált úgy helyezkedni, hogy a szemembe nézhessen:

– Te nem hiszel a boldog befejezésben?

Megráztam a fejem:

– Szerintem azt ki kell érdemelni, de én már elpocsékoltam az összes esélyemet.

– Akkor az, hogy itt vagy velünk, és segítesz a Nővéreknek, az nem elég boldog befejezés?

Megsimogattam a haját:

– Nem maradhatok itt örökké. Már így is több időt töltöttem itt, mint szabadott volna: engem keresnek a rossz emberek, és bajt hoz rátok, ha itt találnak meg.

Reyna bólintott, mert pontosan értette. Az ő családja is az üldöztetés alatt halt meg:

– De azt ugye megígéred, hogy nem fogsz búcsú nélkül elmenni? – kérdezte.

– Lehet, hogy nagyon hirtelen kell elmennem… Nem tudom ezt megígérni, Prücsök – fájt a szívem, hogy még csak ennyit sem tehetek meg érte.

Szomorúsággal átitatott csönd telepedett ránk. Reyna sokkal több gonoszsággal találkozott már élete során, mint szabadott volna egy ennyi idős kislánynak, és eljön az idő, amikor én is fájdalmat fogok okozni neki.

– Válaszolsz nekem, ha kérdezek valami furcsát? – szólalt meg hirtelen. – A felnőttek mindig azt mondják, túl kíváncsi vagyok.

– Figyelj rám jól! Van egészséges kíváncsiság, azzal nincs semmi baj, viszont nem mind-egy, hogy kitől kérdezel, és mit.

– Oké… Akkor elmondod, kik a Legendák?

Csak most kezdtem megérteni, hogy Reyna kérdései valójában mennyire veszélyesek lesznek. Egy pillanatig tépelődtem, hogy válaszoljak-e, de aztán arra jutottam, hogy inkább most válaszolok én, minthogy később kérdezzen meg véletlenül egy rossz embert.

– Hát, ők egy különleges csoport voltak – kezdtem. – Egyszerre mindig csak 12 Legenda volt, és ők vigyáztak a békére és az egyensúlyra az egész ismert univerzumban. Szinte határta-lanul nagy volt a Mágiájuk és a bölcsességük, sőt, még a legképzettebb harcosok is ők voltak. Ha valahol nagy baj történt, vagy túl sok volt az igazságtalanság, akkor jött egy Legenda, és segített megoldani a bajt.

– De hát itt is van egy csomó igazságtalanság! Akkor miért nem segítenek?

Kis híján elsírtam magam, hallva a teljesen jogos kérdést: tényleg nagy szükség lenne most rájuk, de a Legendák már nem tehetnek semmit.

– Meghaltak egy nagy csatában – mondtam halkan. A folyamat természetesen kicsit hossszabb volt, de így is néhány hét alatt lezajlott az egész.

– Mindegyikük?

– Igen… Az egyik Legenda többre vágyott, ezért elárulta a társait. Ő lett az Imperatrix, és megölt mindenkit, akiről azt gondolta, hogy fenyegeti a hatalmát.

– Akkor ő gonosz ember?

– Nem lesz akárkiből Legenda, Prücsök. Az Imperatrix is jó ember volt, de aztán… eltévedt: rossz eszközöket választott, és lassan egy szörnyeteggé vált. De elárulok egy titkot: még a Mágia sem adhat az Imperatrixnak örök életet. Egyszer majd nem lesz elég óvatos, hibázni fog, aztán pedig minél jobban próbálkozik, annál többen fognak kicsusszanni a kezéből. A régi rend vissza fog állni, mert Legendáknak mindig lenniük kell. Ez a Mágia egyik alaptörvénye.

Reyna hallgatott egy kicsit, átgondolta, amiket megtudott, majd újra megszólalt:

– És kik a nimfák?

A szívem kihagyott egy ütemet, és szinte éreztem, ahogy megfagy a vér bennem.

– Ki beszélt neked róluk?

A kislány megérezte, hogy most valami nagyon rosszat mondott, azonnal mentegetőzni kezdett:

– Én igazán nem akartam hallgatózni, és csak pár mondatot hallottam. A zárdavezető főnővér beszélt egy évfordulóról és gyászról. És a nimfákról.

Sebesen járt az agyam, hogy mit mondjak, de végül rájöttem: egy idő után úgyis megtud-ná, hogy mi történt… Akkor legalább legyen valaki, aki a szép dolgokról is mesél neki:

– A nimfák voltak az a kicsiny nép, akik a Sötét Kor és a Nagy Háború után, először tudták használni a Mágiát. Néhány Mágiatörténész szerint az utolsó Ősik tanították a nimfákat, akik így hatalmas erőre, bölcsességre és szinte felfoghatatlan méretű tudásra tettek szert. Nagyon ügyesek voltak a művészetekben is: például volt köztük zenész, író, festő és építész is. És a legfontosabb az volt, hogy a nimfák terjesztették ezt a tudást: a legnagyobb egyetemeken, akadémi-ákon tanítottak, de elutaztak a messzi csillagrendszerekbe is, hogy az egyszerű embereket is tanítsák.

Az előtt tudtam, hogy melyik kérdést teszi fel, mielőtt megszólalt volna:

– Oké, de mi történt velük? – kérdezte.

Tűz, és füst.
A szálló por és törmelék szaga.
A könnyeim sós íze.
A bőre puhasága, és a szorítása, ahogy fogja a kezemet.
A hangja érdessége: – Kérlek, Sziporka… Ígérd meg, hogy élni fogsz!

Minden erőmmel a jelenre koncentráltam, és így kirántottam magam az emlékből, hogy válaszolhassak:

– A hírek szerint egy agresszív betegség megtizedelte őket, a lakosság maradéka pedig szétszóródott a galaxisban – legalábbis ez volt a hivatalos álláspont.

Reyna kutató tekintettel méregetett:

– De tényleg ez történt?

– Nem… – sóhajtottam. – Először az Imperatrix jött a katonáival, és csak aztán a betegség… A nimfáknak esélyük sem volt. Aki pedig mégis elmenekült, vagy eleve nem is volt a támadás alatt otthon, őket üldöztették és elfogták – nagyot nyeltem, és kiböktem az utolsó hírt: – Mára már mind meghaltak.

– Remélem, hamar visszatérnek a Legendák! Az Imperatrix nagyon gonosz ember, meg kell állítani! – ez a dacos kis hang ébresztett rá, hogy mit tettem.

Olyan hirtelen fordultam szembe Reynával, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat és leestem. Megragadtam a két vállát, és a szemébe néztem:

– Ezekről soha nem beszélhetsz hangosan! Soha nem tudhatod, hogy ki besúgó! Az árvaház sem biztonságos!

A kislánynak az ijedtségtől kigördült egy könnycsepp a szeméből:

– Ígérem! Nem fogom elmondani senkinek!

Újra magamhoz öleltem, de attól, hogy halálra rémítettem, egyáltalán nem lettem elégedettebb vagy nyugodtabb, ezért elkövettem még egy hibát. Egy hibát, ami sokkal, de sokkal nagyobb volt annál, hogy megtudott néhány igazságot, amit az Imperatrix el akart feledtetni, mert elkezdtem dúdolni egy dallamot: azt a dalt, amit az édesanyám énekelt nekem kiskoromban.

A józan eszem azt súgta, hogy fejezzem be az éneklést, mert ha gyenge és ártatlan is volt, de ez is egyfajta Mágia: az Ősök Mágiája.

De éreztem, ahogy Reyna ellazult a karjaimban, és szinte azonnal el is aludt. Adtam egy kis puszit a homlokára, majd nekitámasztottam a hátam az egyik vízköpőnek, és kényelmesen elhelyezkedtem.

A szél végre elűzte a felhőket, és a csillagok mintha szemrehányóan hunyorogtak volna rám: meg fogom fizetni az árát, hogy most egy varázslatot hajtottam végre.

Csakhogy már elegem volt belőle, hogy a józan eszem szabályaira hallgassak, ezért folytat-tam az éneklést. Ez nem az a Mágia volt, amire Reynának szüksége lett volna a gyógyuláshoz, ez túlságosan gyenge és nyers volt ahhoz, de szép álmokat hozott neki. Adhattam pár kellemes emléket egy kislánynak, aki fiatal korához képest túlságosan sok gonoszságot látott.

Adhattam neki valamit, amire emlékezni fog, ha már nem leszek mellette. Mert tudtam, hogy az Univerzumot nem csaphatom be, és ha eljön az ideje, be fogja hajtani a tartozásaimat.

2. Fejezet
Lidércfény

Egy gyengéd érintésre ébredtem. Azonnal, egy pillanat alatt megfeszültek az izmaim, és készen álltam a menekülésre. Kis híja volt, hogy lelökjem az ölemből a még mindig alvó Reynát, de szerencsére azonnal megláttam, hogy csak az egyik apáca áll mögöttem.

– Egész éjjel itt voltatok? – kérdezte.

– Nem, Nővér.

– Vagyis nagyjából kipihented magad. Kérlek, kövess, mert a Zárdafőnök beszélni szeretne veled.

Bólintottam, és épp megpróbáltam kitalálni, hogyan emelhetném fel Reynát, majd fektethetném le az ágyára úgy, hogy nem ébred fel, amikor a kislány kinyitotta a szemét. Gyorsan megértette, hogy vége az alvásnak, ezért lekászálódott a korlátról.

Az ügyeletes nővér elindult a hálóterembe, és én is mentem volna utána, de Reyna belekapaszkodott a hálóingembe:

– Mesélnem kell valamit!

Megfogtam a kezét:

– Most el kell mennem, de ha visszajöttem, beszélgethetünk.

– Most le fognak szidni, hogy kiültél velem a korlátra? De ugye azért mosogatnod nem kell?

Elmosolyodtam a gyermeki naivitáson, hogy a legrosszabb büntetés a konyhai munka… Bárcsak igaz lenne.

Megsimogattam a homlokát, és örömmel állapítottam meg, hogy nincs láza:

– Dehogy is, Prücsök.

Gyorsan megöletem, majd sietősen elindultam az irodába, ahol a Zárdavezető nővér már várt rám:

– Foglalj helyet, Gyermekem – kért halkan.

Leültem az íróasztala másik oldalán álló székre, és hirtelen tényleg olyan érzésem lett, mintha visszaléptem volna az időben: mint amikor elkövettünk valami csínyt, és a büntetést vártuk. De akkor nem voltam egyedül, mert mindig velem volt…

Elhessegettem az emlékeket, és megszólaltam:

– Tehetek értetek valamit?

– A kereskedők idén a szokásosnál is többet késnek.

Bólintottam, hogy tudok róla. Az apácák ritka növényekből különleges, és jó minőségű festékeket állítottak elő: az adományokon kívül csak ezt a bevételt tudták az árvaház fenntartására fordítani. Csakhogy mostanában az embereknek egyszerűen nem marad pénzük jótékonykodni is, és minél jobban elharapódzott a bűnözés a galaxisban, annál ritkábban jöttek a kereskedők.

– És én mit tudok segíteni? – kérdeztem.

Az Apátnő gondterhelten sóhajtott.

– Már azt sem tudjuk biztosan, hogy idén jönnek-e. Így most nagyon le kell csökkentenünk a kiadásainkat, és sajnos nem fogunk tudni több gyógyitalt venni a kis Reynának.

– Megértettem – mondtam halkan. Nehéz döntést kellett meghozniuk, mert a kislány csak a lázcsillapító gyógyszerek miatt volt még életben. De az apácáknak a többi gyereket is nézniük kell, és hiába próbálnak önfenntartóak lenni, az élelmiszerjegyeket, az áramot, a vizet, a bérletidíjat nekik is ki kell fizetni.

– És Patrisa nővér? – jutott hirtelen eszembe. – Talán ő tud hasonló elixírt készíteni.

– Hajnalban beszéltem vele erről. Mindenképpen meg fogja próbálni, de szüksége lesz hozzá egy gyógynövényre, amit mi nem tudunk beszerezni. De Te talán igen…

Megkönnyebbülten fellélegeztem:

– Vállalom. Én bármit meg…

Az Apátnő felemelte a kezét, hogy megállítson.

– Várj, sajnos ennyire nem egyszerű a helyzet – mondta. – Patrisa nővérnek azálea szirmokra van szüksége, azálea pedig nem nő akárhol…

– Óh – a lelkesedésem láthatóan megbicsaklott, de összeszedtem magamat. Reyna megérdemel egy hosszú és boldog életet, nekem pedig a hatalmamban áll segíteni, úgyhogy meg is fogok mindent tenni. A gyomromba viszont mégis egy csomó költözött, miközben visszamondtam az információkat, amikre még a régi füvészóráimról emlékeztem:

– Az azálea az egyetlen növény, amelyiknek a megtalálása nem bolygórendszerhez és égövhöz, hanem Mágiához kötött. Ahol sok Mágia van, ott kell árnyas, vízközeli helyen keresni.

A Főapát reménykedve nézett rám:

– Akkor tudsz esetleg olyan helyet is, ahol előfordulhat?

A legrosszabb az egészben az volt, hogy régen azáleát minden valamirevaló füvesasszony boltjában lehetett venni. De aztán az Imperatrix üldöztetni kezdte és behódolásra kényszerítet-te a Mágusokat, így már ha találnék is helyet, ahol elég Mágia van, hogy vadon nőjön azálea, jó eséllyel megfigyelik. És csak leleplezném magamat és az apácákat, hogy tiltott bájitalokkal foglalkoznak.

Vagyis merészebbnek kell lennem, mint amit az Imperatrix kinéz az emberekből. És csak közeli helyszín jöhetett szóba, ahova el tudok jutni suhanóval, mert más nem állt az árvaház garázsában.

Nagyot nyeltem.

– Tudok egy helyet: a Fekete-mocsár.

– Mi reménykedtünk, hogy talán tudsz egy kevésbé veszélyes helyszínt is. De ha nem, akkor adok valamit, amire még szükséged lehet – a Zárdafőnök lassan fölállt, és a mögötte lévő szekrényből elővett egy vastag barna papírba burkolt csomagot. A formájából nem lehetett következtetni a tartalmára, de az apátnő végtelen óvatossággal helyezte le az asztalra, és én hirtelen rájöttem, hogy mi lehet a csomagban.

– Eddig a padláson őriztük – mondta.

Próbáltam nem árulásnak látni a tettüket, de nem igazán sikerült, és így nem tudtam a vádaskodást sem kitörölni a hangomból:

– Azt mondtátok, hogy a folyóba vesztek. Azt mondtátok, nincs semmim!

Az apátnő mereven bólintott:

– Valóban hazudtunk, de nem fogok érte bocsánatot kérni. Először csak el akartuk rejteni a gyerekek és az önkéntesek elől. De aztán mire magadhoz tértél, a világ megváltozott, és már attól féltünk, hogy hirtelen felindulásból, teljesen feleslegesen megöletnéd magadat. Akár még a gyerekeinkre is veszélyt hozhattál volna. Nem hagyhattuk… És én sem hagyhattam.

Az árulás fullánkja egy pillanat alatt eltűnt. Arról az időszakról összemosódtak az emlékeim, csak a mindent betöltő gyászra emlékeztem, de most visszagondolva reálisnak ítéltem meg a félelmüket. Lassan felvettem, és magamhoz öleltem a csomagot, miközben csak egyetlen pillanatnyi elgyengülést engedélyeztem magamnak: annyit, hogy egy könnycsepp lefolyhasson az arcomon.

– Estére itt vagyok.

Nem tudom, hogy elköszöntem-e. Szinte futva tettem meg az utat a szobámig, ahol finoman letettem az ágyra a csomagot. A lehető legóvatosabban bontottam meg a csomagolást, majd felemeltem a fegyveremet: egy nimfa íját.

Pontosan két standard éve történt a támadás, és ennyi időt adott nekem az Ősanya, hogy elbújva a sebeimet nyalogassam. Akkor hibáztam, amit sosem fogok tudni jóvá tenni. De most itt van egy kislány, akinek én vagyok az egyetlen esélye.

A támadás óta rejtőzködnöm kell. Azok a fizikai jellemzők, amik régen önmagammá tettek, most csak veszélyt hoznak rám. Az ezüstszínű tetoválásaimat ruhával könnyen el tudom fedni, de a hajammal nincs ilyen könnyű dolgom: kusza, fekete hullámokból áll, a tincsek vége pedig ezüstszínű. A festék nem fogja meg, és bármennyit vágtam le belőle, akkor is mindig kivilágosodott az utolsó néhány centi. Nagyon sok ideig tartott, míg kikísérleteztem egy olyan kontyot, ami minden hajvéget takar, tartása is van, és nem túl figyelemfelkeltő.

Ma már a rutintól percek alatt megcsináltam… Legalább a bujkálásban mutattam fejlődést.

Benyúltam a szekrény alá, és a meglazított padlódeszka alól elővettem a régi egyenruhámat. Hosszú hetek alatt, közösen készítettük el a többi testőrrel együtt ezt a különleges szövetet, és közben többször is átitattuk Mágiával, hogy ugyanannyi védelmet nyújtson, mint egy elektrotestpáncél.

És még ez sem volt elég az Imperatrix hadserege ellen.

Az arcomhoz érintettem a felsőmet, de csak a molyirtónak a levendulaillatát éreztem. Ostoba dolog volt, mert azt már tudtam, hogy a Mágia kikopott belőle, és mikor felgyógyultam, alaposan kimostam a ruhákat, majd elcsomagoltam őket. El akartam tűntetni minden nyomát a támadásnak.

Még kiépített lőállásaink sem voltak, egyszerűen a tetőn álltunk, amikor beléptek a légkörbe az Imperatrix csapatszállítói. Csak kicsi, ezüstös pöttyök voltak a láthatár szélén, de a fenyege-tést ide éreztük. Mi vagyunk a Mágia, a tudás őrzői. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy valaki lerohanjon minket.

És most még is megtörténik.

Nem vagyunk felkészülve.

– Biztos, hogy támadni fognak? – kérdezte valaki.

– Ja, mert Te is ekkora hadsereggel jönnél látogatóba! – morogta mellettem Opál.

Erős volt a kísértés, hogy szemrehányóan rápillantsak, de végül kötelességtudóan inkább a célon tartottam az íjamat, úgy, mint a társaim. Több, mint ötven kiváló harcos; komoly fenyegetést jelentünk.

De messze nem elég nagyot.

A Kapitány leengedte a messzelátóját.

– Pihenj, nem repülnek el idáig. A jó hír az, hogy nem akarnak kiirtani minket: akkor szőnyegbombázást is alkalmaztak volna, az a leggyorsabb. De ők inkább az uralmat akarják átvenni.

Akkor logikus következtetés volt, de valójában hatalmasat tévedtünk.

Mielőtt a végtelen gyászspirál újra magába húzott volna, erőnek erejével elnyomtam magamban az emlékeket, és próbáltam a jelenre fókuszálni. Hogy eltereljem a figyelmemet, gyorsan áttúrtam a kis ruhásbatyut, és kiválogattam belőle az alsóruháimat. Belebújtam a nadrágba és az ujjatlan, hosszított felsőbe, majd elvégeztem néhány nyújtógyakorlatot. A ruha pont olyan kényelmes volt, mint ahogyan emlékeztem, de valami hiányzott: a Mágia.

Egy kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha újra átitatnám vele a ruhákat. A szavakat ismertem, de végül mégis a torkomon akadtak, mert nem mertem belevágni: a Mágusok megérzik a mágikus tárgyakat és a Mágiahasználatot, és így szükségtelenül nagyot kockáztatnék, amíg kijutok a városból. A Fekete-mocsárban pedig, ha olyan közel kerül hozzám egy lény, hogy meg tudjon sebesíteni, már nem fog számítani, mert régen halott leszek.

Az alsóruhám magában még nem takarta el teljesen a tetoválásaimat, és a szabása is jellegzetesen mozgáshoz készült, ezért felvettem felülre az egyik novíciusruhát, amit az apácáktól kaptam. Végül befűztem a puha bőrcsizmámat, és aztán újra a fegyvereimhez fordultam: figyelmesen végigellenőriztem az íjamat és az összes nyílvesszőmet, mert egy kis egyenetlenségen, egy ferde tollon múlhatott a lövés pontossága, és az életem. Ezzel együtt pedig Reyna élete is.

Amikor mindent rendben találtam, visszacsomagoltam a fegyvereimet a papírba, és melléjük tettem az egyenruhám többi darabját is. Már csak annyi volt hátra, hogy megpróbáljam valahogy helyettesíteni a légtisztító maszkot, mert a mocsárban borzasztó büdös a levegő. Végül egy kendőt választottam, és arra cseppentettem egy kis mentaaromát: jobb híján megteszi.

A fegyvereimmel a kezemben léptem ki a szobámból. Amennyire tudtam, elkerültem a fő folyósókat, és így szerencsére pont nem találkoztam senkivel. A gyerekek nem találták volna ki a csomag tartalmát, de azt érezték volna, hogy valami nincs rendben, és nem akartam felzaklatni őket.

A garázsba érve rögtön odamentem a jobbik suhanóhoz, és összecsomagoltam a napelemes töltőegységét. Öreg gép volt, de miután megnéztem néhányszáz infovideót, sikerült életet lehelnem a lebegtetőrendszerébe. Nem emelkedik olyan magasra, mint az újabb modellek, de a 2-3 méteres magassággal nincs baja. Általában.

A biztonság kedvéért a fegyvereimet még egy ponyvába is beletekertem, majd rögzítettem a csomagtartón. Kívülről semmi jellegzetesség nem látszott a csomagon, és hacsak nem egy szőrszálhasogató aktakukacba futok bele, minden rendben lesz.

Gyorsan minden rendszert átellenőriztem, majd felültem az ülésére és a kormányhoz hajoltam. Szerettem ezt az öreg gépet, mert aerodinamikus volt, és formájában rendkívül hasonlított a régi talajmotorokhoz. Ha nem is emelkedett magasra, száguldani azért lehetett vele.

Mivel az árvaház a külvárosban volt, és még kora reggel volt, néhány perc alatt elértem a városfalhoz és az ellenőrzőponthoz. A legkevésbé sem hívhattam fel magamra a figyelmet, ezért türelmesen várakoztam, amíg sorra nem kerültem. Az őr unottan felnézett az okostáblájából:

– Azonosító?

Némán átnyújtottam neki a kártyát, amit az árvaház állított ki nekem, mint novíciájuknak. Nem tudtam, hogy ez a hazugság hogyan fért bele a hitükbe, de az ilyen alkalmakkor nagyon örültem neki.

– Úticél? – kérdezte, miközben beszkennelte az azonosítómat.

– Délpelér. Orgonavirágot gyűjtök, festéknek.

– Ellenőriznem kell a csomagtartót, hogy szállít-e tartós élelmiszert, cenzúrázatlan írásos anyagot vagy fegyvert.

A tenyeremet vékony rétegben ellepte az izzadtság, de nagyon figyeltem rá, hogy az idegesség kívülről ne látszódjon rajtam, és teljesen higgadtan válaszoltam:

– Mindenki tudja, hogy a Felkelőket bármiben is támogatni halálbüntetést von maga után… De mondja csak: komolyan felmerült Önben, hogy az apácáknak fegyvere van? – mélyen a szemébe néztem, és egy csipetnyi Mágiát is sűrítettem a szavaimba, majd éberen figyelve vártam a választ.

Sajnos csak azt láttam a tekintetén, hogy tiszteletlennek érezte, és ő most már csak azért is keménykedni fog velem. Pillanatnyi hezitálás nélkül tértem át a tartaléktervre: azt az érzést küldtem felé, hogy fáradt és le szeretne ülni egy kicsit pihenni. Ez már több Mágiát és koncentrációt igényelt, de a szerencse végre mellém állt: a katonatiszt eléggé unott és figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy ez a késztetés átmenetek nélkül jelent meg nála.

Visszafojtott egy ásítást, majd egy vágyakozó pillantást vetett a székeikben ücsörgő és beszélgető társai felé, majd egy sóhaj kíséretében visszaadta az azonosítómat:

– A kijárási korlátozás előtt érjen vissza, különben kint fogja tölteni az éjszakát – és egy intéssel elbocsátott.

Gyorsan felvettem a motoros szemüvegemet, majd köszönés nélkül elhajtottam. Gondolatban közben alaposan leszidtam magamat, hogy máris Mágiát kellett használnom. Legfőképpen az zavart, hogy nem tagadhattam: jó érzés volt… Végre nem nyomtam el az igazi énem, és önmagam lehettem…

Nagyon nehéz lesz majd újra visszállnom a rejtőzködésre.

Menet közben állítottam át a navigációskomputert. Az első egy órában még a főúton haladtam a Főváros felé, majd lefordultam az egyik jelöletlen útra, és végre elkezdtem igazán száguldani. A síkságból nemsokára dombok, majd hegyek lettek, és az út is határozottan vékonyabb lett. A szerpentin, a hirtelen kanyarok és szakadékok miatt mindenki más lassabban, óvatosabban vezetett volna, de én régen kiváló pilóta voltam, és kellett a reflexeimnek a gyakorlás… Mert a Fekete-mocsár tele volt ősi, mágikus lényekkel, akiket szinte semmilyen szabály nem kötött… Még a galaxis legerősebb lénye, az Imperatrix sem próbálta megölni, vagy elüldözni innen őket, pedig az nagy gazdasági fellendülést jelentett volna nemcsak a bolygónak, de az egész régiónak is: ez a különleges, kén alapú mocsárgáz fontos alapanyag lehetett volna az üzemanyag előállításban.

Átértem a gerinc túloldalára, és a lefelé útnak is megtettem a nagyját, amikor a számítógép figyelmeztetőleg felvillant: innentől nemsokára nem vezet kiépített út, csak egy ösvény. Átállítottam a lebegésem magasságát, lassítottam, és letértem az útról: a Fekete-mocsár egy völgyszurdokban kezdődik, ezt kellett megtalálnom. A fák öregek, göcsörtösek, és rendkívül alacsonynövésűek voltak, néha a fejemet érték az alsóbb ágaik. Az ösztöneimre hagyatkozva ke-restem a bejáratot, és majdnem el is hajtottam mellette, de a két egyforma szikla magához vonta a figyelmemet. Nem is kellett látnom az ősi rúnákat, már a Mágia pulzálásából tudtam, hogy jó helyen járok.

Leszálltam a motoromról, majd gyorsan levettem a szemüvegemet és a novíciusruhát, aztán kicsomagoltam a fegyvereimet. Türelmetlenül magamra csatoltam a szépen kidolgozott bőr mellvértemet, és az alkarvédőimet. Egyedül nehezen boldogultam, korábban mindig volt segítségem.

Opál kisimította az izzadt tincseket a homlokomból:

– Mesélj, mi történt, Sziporka?

Még mindig szaggatottan vettem a levegőt:

– Szörnyű rémálmom volt: a nimfákat láttam… És rengeteg vért… Halottakat…

– Sziporka, csak álmodtad! – Addig ölelt magához, addig simogatta a hátam, amíg a rettegésem csillapodott, és akkor újra megszólalt: – Apa még alszik … Van kedved íjászkodni reggeli előtt?

És mielőtt válaszolhattam volna, már elővette a fiókból az alkarvédőimet, és segített összefűzni.

Opálon kívül csak egyvalakinek meséltem az álmaimról, aki arra is rájött, hogy Látó vagyok. De ezt soha nem árulta el nekem, csak kihasználta a képességemet…

Belebújtam a Gárdától kapott köpenyembe, felcsatoltam a tőrömet a combomra, a tegezt a hátamra, és felvettem a méretre készíttetett hátizsákomat is: kicsi volt, háromszög alakú, és keresztpántos, ami szépen odasimult a tegez mellé, ráadásul semmilyen mozgásban nem akadályozott. Csak egy kulacs víz, szárított gyümölcs, némi pénz, egy apró, de nagy hatótávú rádió, pár energiacella, és egy távcső volt benne. A fegyvereimen kívül semmim sem volt, ezeket a tárgyakat is csak az apácák nagylelkűségének köszönhettem.

Megálltam a sziklák között, és lefordítottam a két legnagyobb rúnát: menedék és börtön. Láttam, hogy vannak még további jelek is, mert csak akkor tudja a kövek mágiája bent tartani a lényeket, ha minden fajnak a neve fel van tüntetve. De túl sok idő lett volna, ha egyesével bogarászom ki a jeleket, ezért rátettem a kezemet a kövekre, és hagytam, hogy a rúnák ereje átáramoljon rajtam.

Egy pillanatra meginogtam és a kövekre kellett támaszkodnom, mert a Mágia sokkal hatalmasabb volt, mint számítottam rá, de nem zúzott szét, mert nem módosítani akartam rajta, hanem csak megnézni. Egymás után jelentek meg a rúnák a lelki szemeim előtt, egyre gyorsab-ban váltották egymást, míg végül elfogytak, én pedig lerogytam a kő mellé.

A szívem szaporán vert, és hirtelen nagyon hálás lettem, hogy az Ősik megalkották ezt a helyet, és idegyűjtötték ezeket a lényeket. Ha most is szabadon garázdálkodnának a galaxisban, soha nem léphettünk volna ki a Sötét Korból…

Még mindig a kövek mellett ülve, elővettem a táskámból a gyümölcsöket, és elkezdtem eszegetni, hogy visszatérhessen az erőm, de közben sebesen jártak a gondolataim. Egyre kíváncsibb lettem az Ősik régen letűnt civilizációjára, mert hozzájuk képest a nimfák csak játszadozó gyerekek voltak. Vajon miért tűntek el? És mit csinálnának, ha tudnák, hogy most ismét beköszöntött egy Mágia nélküli kor, ahol mindenki, aki jártas a rúnák művészetében, veszélyt jelent az Imperatrix hatalmára, és ezért üldözik?

Összehajtogattam az üres zacskót, és visszaraktam a táskámba: már sose tudom meg, ők mit tettek volna, felesleges ezen törnöm a fejemet. Fel akartam állni, de ekkor észrevettem egy új rúnát a szemem sarkából, aminek nem éreztem a mágiáját. Hitetlenkedve hajoltam közelebb, és a repedések, elszíneződések között újra megtaláltam: a szeretet és a hűség rúnáit karcolta bele egy nem túl szakavatott kéz. De akkor miért nem éreztem az erejét?

Rátettem a kezemet a jelekre, de nem pulzált belőlük Mágia: ezek csak erő nélküli vonalak voltak, amiket egy olyan valaki karcolt a kőbe, akinek nem volt kapcsolata a Mágiával.

A tudat teljesen elképesztett: egy idegen megpróbálj fenntartani a Mágia nyelvét.

A nimfák nyelvét.

Könnyek folytak le az arcomon:

– Nem vagyok képes rá!

Opál minden erejét összeszedte, és felemelte a kezét, hogy még utoljára visszasimítson egy rakoncátlan tincset a fülem mögé:

– Dehogynem! Te vagy a legerősebb ember, akit csak ismerek! Csak te vagy elég kitartó, hogy megoldást találj arra, hogyan viheted tovább a népünk tanítását!

Egy idegen, akinél én sokkal gyávább vagyok… Mert nem tettem semmit, csak elbújtam.

Szerettem volna hinni, hogy most már elég erős vagyok ahhoz, hogy teljesítsem Opál utolsó kérését, de mélyen belül már tudtam a választ: rég letértem az utamról, és esélyem sincs visszatalálni. Nem tudom jóvá tenni a hibáimat, de most talán segíthetek egy kicsit…

Reynáért összeszedtem a maradék lelkierőmet, és kiléptem az önmarcangolás mocsarából. A kövekbe kapaszkodva felálltam és leporoltam ruhámat, de közben már a feladatomon járt az eszem: a félelem a mocsár lényeitől olyan erős az itteni emberekben, hogy csak a legszükségesebb esetben jártak erre, de ha valaki mégis ide vetődne, azonnal feltűnne neki a motorom, és könnyen visszakövethetne a zárdáig…

Sem nekik, de pláne nekem nem volt szükségem arra, hogy oda irányuljon a katonák figyelme, úgyhogy inkább lassan áttoltam a kövek között a motoromat, és elindultam vele az ösvényen. Néhány méter séta után, ahogy a csapás kanyargott és az aljnövényzet sűrűsödött, végül találtam egy megfelelő rejtekhelyet neki.

Nagyon óvatosan tértem csak le az ösvényről, és pontosan megjegyeztem minden lépést, mert ebben a pillanatban a túlélési esélyeim drasztikusan csökkentek: az egyetlen megkötést az itteni lényeknek az jelentette, hogy az ösvényen közlekedőket nem bánthatták… Mindenki más viszont szabad préda volt…

Gondosan elrejtettem a motoromat és a novíciaruhát, majd a saját lábnyomaimba lépve visszatértem a csapásra, és folytattam utamat. Egy kis ideig még úgy tűnt, ez csak egy egyszerű erdei ösvény, de egyre inkább csúszósabbá vált a talaj, és az a szag, ami lassan ellepett… Valahol az égett gumi és a záptojás bűze között volt. Hányinger kerülgetett, ezért az arcom elé kötöttem a sálamat. Hála az Ősiknek, a menta illata szinte minden mást elnyomott, így kevésbé háborgó gyomorral indulhattam tovább.

A köd szinte egyik pillanatról a másikra lepett el. Próbáltam nem csak a szememre támaszkodni, de a párafelhőben a hangok is jobban terjedtek. Amikor egy közeli csobbanást hallottam, reflexből azonnal egy vesszőt helyeztem az idegre, megfeszítettem az íjam, és néhány percig csak csöndben figyeltem.

Nem mertem a Mágiámat használni, mert azzal csak idecsaltam volna azokat a lényeket, akiket el akartam kerülni. Így viszont egy nagyon fontos érzékszervemtől fosztottam meg magam: olyan volt, mintha szándékosan hátrakötöttem volna az egyik kezemet.

Amikor aztán semmi mozgást nem érzékeltem, leengedtem az íjamat, és még óvatosabban indultam tovább. Úgy véltem, hogy már elég nagy távolságot tettem meg a mocsár belseje felé, hogy találjak azáleát, ezért a talajra szegeztem a tekintetem… És ekkor vettem észre, hogy eltűnt az ösvény a lábam alól.

Azonnal felnéztem, hogy a nap állásából tájékozódjak, de semmit nem láttam: a köd is korlátozta a látási viszonyokat, és a fák is teljesen összezárultak a fejem fölött…
Beleestem a mocsár csapdájába.

De akkor is… Észre kellett volna vennem, legalább a fokozatos besötétedést. Vagy legalább azt, amikor leléptem az ösvényről, hiszen én ennél sokkal tapasztaltabb vagyok.

Olyan hirtelen csapott fejbe a felismerés, hogy megtorpantam: miután elrejtettem a moto-romat, már vissza sem találtam a csapásra, csak valami becsapta az érzékszerveimet, és ezt hitette el velem. Most pedig elcsalt a mocsár légmélyére. Pontosan azzal szolgáltattam ki magamat, hogy elzárkóztam a Mágiától, és így egy nálam sokkal hatalmasabb erő könnyedén játszadozhatott velem…

Szinte letéptem az arcom elől a kendőt, hogy biztosan ne akadályozzon, aztán azonnal megfeszítettem az íjamat, és mivel a Mágia intenzíven kavargott bennem, a rúnák is felragyogtak rajta. A tarkómon felálltak a kis pihék, megéreztem, hogy a lény mögöttem van valahol, ezért megperdültem. Gondolkozás nélkül kimondtam néhány szót és elengedtem az ideget, majd azonnal felhelyeztem a következő vesszőt is, és lőttem még néhányat a körülöttem álló fák törzsébe.

Csak alapszintű tűzmágiát használtam: a vesszők meggyulladtak, fényes lángon égtek, de más nem kapott lángra.

Morgásszerű szavakat hallottam:

– Elrontottad a játékomat!

A korábbiakhoz képest szinte fényárba borítottam a tisztást, a köd is enyhült egy kicsit, de még mindig nem láttam a hang tulajdonosát. Az agyam szélsebesen járt, és gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet: ha meglátom, milyen lénnyel van dolgom, rájövök, hogyan tudok harcolni ellene, melyik rúnát használjam. Talán csak egy félelmekkel táplálkozó szellem az…

– Kérlek, engedj utamra! Csak egy azáleát keresek! – kiáltottam. Tudtam, hogy nem hagy elmenni, de talán felfedi magát.

A következő pár másodperc szinte örökkévalóságnak tűnt, mégis türelmesen vártam, noha azzal is tisztában voltam, hogy nyílvesszőim lassan elégnek. Már éppen azon kezdtem el gondolkozni, hogy megéri-e fárasztanom magam az égés lassításával is, amikor a lény lassan kilépett az árnyékok közül:

– Komolyan azt mondtad, hogy kérlek? Azt hitted, hogy lesz rám bármi hatása?

A szempár egy pillanatra eszembe juttatott valamit, ám nem tudtam megragadni a benyomást. De nem is foglalkoztam vele: az íjam újra ezüstösen felizzott, és én habozás nélkül elengedtem az ideget: egy alakváltó megöléséhez nem kell Mágia, csak pontos találat.

Csakhogy a vesszőm nem ért célba: a levegőben egyszerűen elporladt, a tigris pedig még közelebb lépett hozzám, és az egyre gyengülő fényben is megláthattam a bundáját: nem közönséges sárga színű volt, hanem ragyogó arany.

Azonnal rájöttem, hogy mi áll velem szemben, és arra is, hogy az életbenmaradási esélyem egyjegyű számra csökkent. Csak azért tudtam, hogy valahogy túl lehet élni egy ilyen támadását, mert maradtak fent írások a lidércekről. Amiket valakiknek meg is kellett írniuk.

Új rúnák neve tolult a nyelvemre, de mielőtt kimondhattam volna a nevüket, a lidérc újra megszólalt, és bennem a vér is megfagyott a szavaitól:

– Engem sem mágikus, sem emberi fegyverrel nem fogsz tudni megölni. Én már halott vagyok!

Szóval ez volt a hiányzó információ, ami mindent megmagyarázott. Egy pillanatig sem vitattam az állítás valóságtartalmát, és mivel nem maradt más lehetőségem, ezért futásnak eredtem. Az íjam felizzott, ahogy menekülés közben kimondtam még egy rúna nevét, és ellőttem a vesszőmet arra, amerre a lidércet sejtettem. Nyilván nem találtam el, de az aljnövényzet felgyulladt: talán le tudom lassítani egy kicsit.

Mögöttem felhangzott a nevetése, bár a hangját minthogyha egy kicsit messzebbről hallottam volna:

– Elég ügyes próbálkozás volt, de mondd csak: szerinted elengedek egy olyan nimfát, aki letért az útról?

Nem néztem hátra, csak futottam tovább, közben fürgén kerülgettem a fákat, átugráltam a gyökereket, a lidérc pedig végig a nyomomban járt. Tisztában voltam vele, hogy csak játszik velem, mert elég közel voltam hozzá, bármikor leteríthetett volna… De ez a lény azt akarta, hogy féljek: először az elmém kellett neki, utána a testem. Én viszont egyiket sem akartam megadni neki.

A következő pillanatban vízbe ért a lábam, és megtorpantam: egy nagy, mocsaras tó partjához értem. Itt csak pár ködfelhő lógott fátyol szerűen a víz fölött, és a nap pedig épp eltűnt a környező hegyek mögött: vagyis a mocsár nemcsak a helyismeretemet, de az időérzékemet is teljesen megbolondította.

Nem volt többet hova futnom, mert a víz csak lassan mélyült: beleragadtam volna az iszapba, mielőtt úszni tudtam volna. Annyi mindent túléltem már, ezért nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a világ végén halok meg egy olyan lény által, ami a legtöbb ember szerint csak a gyerekek ijesztgetésére kitalált mese. Visszafordultam hát az erdő felé, megfeszítettem az íjam, és kimondtam a legveszélyesebb rúna nevét:

– Halál.

A lidérc kilépett a fák közül, és végigmért:

– Mondd csak, Nimfa! Van akár halvány fogalmad is róla, hogy mi lesz veled, ha eltalálsz egy olyan nyílvesszővel, amire ezt a rúnát olvastad?

Nagyot nyeltem:

– Már ha csak megkarcollak vele, azonnal megöllek. Én pedig elveszítem minden kapcsolatom a Mágiával.

– Megérné?

Nem gondolkodtam a válaszon:

– Ha így tudok vinni azáleaszirmokat, és megmenthetem vele Reynát, akkor megteszem!

A tigris ásított egy nagyot, majd kényelmesen leült a földre, és megszólalt:

– Tudtad, hogy a lidércek régen nimfák voltak? Csak néhányan itt ragadtunk a halálunk után, mert még van befejezetlen ügyünk, és most szétszóródtunk a világban olyan helyeken, ahol erősen jelen van a Mágia.

A kezem egy pillanatra megremegett, de újra megfeszítettem az izmaim:

– Miért mondod el ezt nekem?

– Csak hogy tudd: még maradt egy esélyed, úgyhogy azt ne tékozold el! – nagymacskásan nyújtózkodott egyet, majd kecsesen visszasétált a fák közé.

És ahol az előbb feküdt, a gyökerek között megláttam néhány szál azáleát. Biztos voltam benne, hogy bár nem látom, még itt van a környéken, ezért hálásan megszólaltam:

– Köszönöm!

Ahogy leengedtem az íjamat, fokozatosan elhalt a rúna ragyogása a vesszőn, de óvatosan el kellett távolítottam a Mágia minden maradványát is: ilyen hatalmas erőkkel tilos volt felelőtlenül bánni. Nem hazudtam a lidércnek, amikor azt mondtam, hogy Reynáért megtenném, de eszembe sem jutott egy kis mulasztás miatt elveszíteni a kapcsolatomat a Mágiámmal. Annál még a halál is jobb.

Amikor megbizonyosodtam róla, hogy végeztem, gyorsan letéptem a virágokat, és beraktam őket a táskámba. Elégedett voltam, mert sokkal többet találtam, mint eredetileg akartam, és amikor visszavettem a hátamra a hátizsákot, a kivezető ösvényt is észrevettem.

A lépéseim ruganyosabbá váltak, tudtam, hogy most már biztonságban vagyok.

De aztán meghallottam a lövéseket. Azonnal rájöttem, hogy a lidérc nem a virágok miatt terelt ide.

Gódor Andrea: Örök Boldogság | I. Regényíró pályázat

Gódor Andrea: Örök Boldogság | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Gódor Andrea: Örök Boldogság című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Éta-pí-25 egy Örök Boldogság nevű paradicsomi helyen él valamikor a jövőben egy trópusi félszigeten. A mesterségesen létrehozott emberek egy „tisztító” nevű szerkezetben éjszakáznak, ami meggyógyítja őket, befolyásolják az elméjüket és érzelmeiket is. Nem ismerik a fájdalmat és úgy hiszik halhatatlanok, a régi szenvedéssel teli világ pedig elpusztult. Minden munkát emberszerű robotok (vértelenek) végeznek, ők kedvteléseiknek élhetnek. Teremtőjüket, az Alapítót istenként tisztelik.

Gódor Andrea: Örök Boldogság

akció, sci-fi

I. Felhők az égen

Feküdt a parton a homokban és nézte az eget. A lassan lemenő nap sugarai melengették még az arcát, és a hűs tengeri szél borzolta tincseit. Nem is tudta mennyi ideje lehetett ott mozdulatlanul, csak bámulta a furcsa alakokat öltő felhőket. Meglepő, hogy korábban sosem tűntek fel neki milyen rendkívül sokfélék tudnak lenni ezek a képződmények, ma pedig egész délután ez kötötte le.

Mióta pár nappal ezelőtt észrevette, hogy valami nincs rendben a tisztítójával, – feltételezhetően egyáltalán nem működött – azóta egyre furcsábban érezte magát, és egyre meglepőbb és korábban sosem tapasztalt dolgokat látott és gondolt.

Sokféle képet fedezett fel kirajzolódni az égen, fákat, majd madarakat látott hosszú szárnyakkal, fenséges fejdíszekkel, különféle furcsa alakú csőrökkel; majd emberi alakokat, egy férfi arcvonásait. Vajon korábban mások voltak a felhők, vagy benne változott meg valami? Nem tudhatta biztosan, de úgy vélte az utóbbi valószínűbb. Mindig is érzett valami furcsa ürességet magában, de nem voltak rá fogalmai, hogy legalább önmagának leírhassa vagy akárcsak körvonalazhassa, hogy mi is hiányzik, s most mintha ez az űr kezdene nagyon lassan felszívódni benne. Mi értelme egyáltalán annak, hogy a felhők képeket alkossanak? Lehet ennek is volt valami jelentősége még a régi, az Örök Boldogság előtti időkben?

– Boldogság! – zavarta meg töprengéseit hirtelen egy éles, vidám férfihang. Apró, hideg kis vízcseppek peregtek a nő arcára a hang tulajdonosának meztelen, napbarnított mellkasáról, ahogy fölé hajolt és eltakarta előle az eget – Te meg merre voltál egész nap?

– Boldogság! – köszönt vissza felülve. – Teljesen összevizezel!

– Most jövök a szörfözésből. Fantasztikus a víz, óriásiak a hullámok. Képzeld egy delfincsapattal úsztam együtt. Nem is tudom lassan a sziklamászást szeretem jobban vagy a hullámokon lovagolni? Te miért nem jöttél? A reggeli festés órát is kihagytad – értetlenkedett a férfi.

– Te látsz képeket a felhőkben? – kérdezte tőle, nem tudva elszakadni korábbi gondolataitól.

– Képzeld ma este már elérhető lesz egy új festési technika, töltsd le te is, és holnap kipróbáljuk, már alig várom. …Mi van a felhőkkel?

– Te is látsz képeket a felhőkben? – ismételte meg.

– Ezt meg hogy érted? Vetítenek valamit a felhőkre?

– Nem, csak úgy maguk a felhők, mintha képeket alkotnának.

– Nem értem miről beszélsz. Minek lennének képek a felhőkben, a felhők felhők, onnan esik az eső. Jössz a holnapreggeli festésre? Töltsd le az új technikát ma este, és holnap kipróbáljuk. Megyek, mert még le kell zuhanyozzam, aztán mindjárt idő van, igyekezz te is! – kiáltott még vissza elmenőben a szörfdeszkával a hóna alatt.

– Nem is hallotta amit mondtam. Csak az az ostoba szörfözés meg hegymászás… „Töltsd le!” persze, de hogy, mikor nem is működik a tisztítóm, nyilván a letöltés sem megy így – mormogta magában dühösen. – Lehet mégis szólnom kellene? Azt mondják veszélyes, ha nem fekszünk minden este a tisztítóba, …de az enyém már két napja nem működik, vagy ki tudja, lehet már régebb óta, csak észre sem vettem. És tessék, semmi bajom, …vagy lehet mégis, csak nem tudok róla? Nem hallottam senkiről még aki csak egy napot is kihagyott volna, akkor meg honnan tudnák a vértelenek mi történik? Bár úgy tűnik rólam sem derült még ki, hogy nem használom. Hiszen az Örök Boldogság előtt is tisztító nélkül éltek az emberek. Akármilyen borzalmas is volt, valahogy mégis fennmaradtak.

Egész úton a kapszulája felé tartva azon tépelődött mit tegyen. Egyrészt félt, másrészt nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, hogy mi fog vele történni, ha továbbra sem használja a gépet. Végül arra jutott egyelőre nem szól senkinek. Azzal nyugtatta meg magát, hogy ha úgy látja gond van, jelenti, akkor majd rendbe hozzák a tisztítóját és minden újra a régi lesz. Kérdés már csak az, hogy kell-e neki az „újra a régi”?

 

– Tudok repülni! Te jó ég, én tudok repülni! – nyitotta ki szemeit Éta-pí-25 másnap reggel. Maga sem értette hogy lehet, de arra ébredt, hogy tudta hogyan kell repülni; csak ki kell tárnia a karjait, csapkodni velük, és a magasba emelkedik. Nem működött a tisztítója, és a letöltések sem, de egyébként sem hallott róla soha, hogy létezne a repülés képessége a letöltési listában, így egyáltalán nem értette hogyan lehetséges ez. Mindenesetre azonnal ki akarta próbálni. Izgatottan kikelt az ágyból, gyorsan felöltözött, és kilépett a kapszulájából. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem látja, ki tudja nem kerülhet-e bajba, ha bárki tudomást szerez különleges képességéről, és aztán elkezdett csapdosni a karjaival. Először kecsesen, fenségesen, lassan mozgatta fel-le mindkét végtagját, térdét enyhén megrogyasztva, majd mivel semmi sem történt, egyre hevesebben és türelmetlenebbül hadonászott, vergődött…de erőfeszítéseinek csupán egyetlen eredménye lett; hogy megfájdult a karja. Lassan feladta. Kicsit összezavarodott, dühös és csalódott volt. Gyorsan visszament a kapszulájába és leült az ágyára, hogy kifújja magát.

– Azt hiszem mégsem tudok repülni. Pedig tudtam, biztos voltam benne. Mintha már csináltam volna pont most mielőtt felébredtem volna, mintha nem is itt feküdtem volna az ágyamban, hanem szálltam volna az égen, ahogy azok a furcsa felhőmadarak.

Teljesen érthetetlen volt számára mi történhetett vele, de biztos volt benne, hogy ennek is köze volt a nem működő tisztítóhoz. Összeszedte magát és elindult reggelizni. Béta-43 már ott ült az asztalnál és gyümölcsteáját szürcsölgette.

– Boldog reggelt hétalvó! Letöltötted az új festéstechnikát végre? Mindjárt kezdődik az óra.

– Boldog reggelt! Farkaséhes vagyok, megyek is, hozok valamit – terelte el a szót. Összeszedett pár szem almát, banánt, pár szelet ananászt, dinnyét, egy kis rizst és három tükörtojást. Úgy kóválygott az ételosztó asztalok között mint egy holdkóros. Nem is figyelte mit csinál, csak pakolta a tányérjára ami a keze ügyébe került.

– Veled meg mi van? – tűnt fel barátnője mellette. – Nem lesz ez egy kicsit sok?

– Nem is tudom, de lehet.

– Jól vagy?

– Persze, csak kicsit furán érzem magam.

– Jelentkezz a javítóban, hogy végigfuttassanak rajtad egy elemzést, nehogy valami gond legyen, amit a tisztító nem észlelt.

– Á, nem hiszem, minden rendben.

– Ne viccelj, mi van veled? – vonta kérdőre újfent.

Látta hogy barátnőjét nem tudja megtéveszteni, és szerette volna végre valakivel megosztani a titkát. Megbeszélték, hogy délután találkoznak a szokott helyen, és ott elmondja neki mi furcsa viselkedésének az oka. Théta-77 nagyon kíváncsi volt, alig bírta kivárni a két órát, a találkozó időpontját, hogy végre megtudja mi történhetett Étával. El sem tudta képzelni hogy mégis mit higgyen, szigorúan kontrollált és monitorozott világukban nem voltak gyakoriak a váratlan események.

Jóval korábban ott volt már a hatalmas mocsárciprusfa alatt, melynek teteje több mint negyven méteres magasságba nyújtózott felette. Sokszor beszélgettek itt a fűben ülve. Mindkettőjüket nagyon érdekelték az Örök Boldogság eljövetele előtti idők. Kevés információ volt hozzáférhető, azok is elég homályosan megfogalmazva. Az az egy volt biztos, hogy abban a világban szörnyű volt élni és mindenki boldogtalan volt. Csak fájdalom és szenvedés jutott az embereknek. Mit is jelent valójában a „fájdalom és szenvedés”, ezt nem tudhatták, hiszen mióta az Alapító létrehozta az Örök Boldogságot, azóta ezek eltűntek az emberek életéből. Megteremtették ezt az új világot, ahol mindenki örökké boldog lehet. Őket azonban érdekelte, hogy mi volt ezelőtt. Letöltötték az olvasás képességét is, amíg még elérhető volt. Azóta már törölték a listáról, hiszen kinek lenne szüksége erre az elavult, haszontalan tudásra. Annak idején történetek mesélésére használták az írást, és arra, hogy tudást szerezzenek általa, így tehát az olvasás képessége nélkül nem lehetett szinte semmit dekódolni, de manapság a vetítőkön megnézhetik a történeteket és ha bármilyen tudásra van szükségük lefekvés előtt csak kiválasztják a listáról ami agyukban leképződik miután a tisztítót aktiválták, és reggelre letöltődik az elméjükbe. Minden sokkal egyszerűbb így. Őket mégis megnyugvással töltötte el hogy még megszerezték ezt a tudást, bár ebben az új világban nem sok hasznát vették. Egymásnak rajzolgatták a jeleket néha a homokba, ott írtak üzeneteket, amiket a többiek persze nem tudtak értelmezni, s ez még magasabbra emelte értékét számukra.

Társaik többsége kicsit különcnek és furának tartotta őket, de ez számukra cseppet sem volt zavaró, sőt. Egyszer találtak egy fémdarabot is a homokban, amin állt egy felirat: „Magánterület, belépni tilos!”. Fogalmuk sem volt mi is lehet az a magánterület, de nagyon örültek, hogy el tudták olvasni. El is rejtették a fájuk, ahogyan az ősi itt lakó népek nevezték a „vizek öreg urá”-nak hatalmas, kapszulányi méretű törzsének rései közt. Itt gyűjtögettek minden régi világból való titokzatos kincset. Mostani találkozójukat is ide beszélték meg. Volt egy „Tilos a dohányzás’” és egy „18 év alattiak alkohol fogyasztása tilos!” feliratos fémdarabjuk is. A dohányzás és az alkohol is ismeretlen kifejezések voltak, de azt megállapították, hogy ezt a tilos szót láthatóan igen kedvelték a régiek.

Megérkezett végre Éta is. Leült barátnője mellé, aki egy szót sem szólt, csak kérdően meredt rá.

– Tényleg furán érzem magamat, de tudom mi miatt – vágott bele. – Napok óta rossz a tisztítóm.

– Hogy érted azt hogy rossz?

– Azt hiszem nem működik egyáltalán, nem világít, nem hozza be a letöltési listákat sem, nem csinál semmit.

– És nem jelentetted?

– Nem. Kíváncsi voltam mi történik ha nem használom.

– De mi lesz így veled? Elromlik benned valami, vagy elfogy a boldogságod, vagy hogy is mondjam, tudod, valami szörnyűség történik.

– Látod, itt vagyok, eddig semmi nem változott…csak kicsit máshogy érzem magamat. Mi van ha nem is olyan borzalmas a tisztító nélküli élet?

– De hát azt mondták….

– Igen, azt mondták. És mi van ha nem igaz, amit mondtak?

– Nem tudom, erre nem is gondoltam, miért hazudnának?… De mit érzel pontosan?

– Mindenféle alakokat látok a felhőkben, és ma reggel azt hittem …tudok repülni.

– Mi??? – kérdezte a lány nevetve – de ugye nem tudsz…vagy mégis? – komolyodott el döbbenten hirtelen.

– Nem, persze hogy nem,…de olyan volt mintha tudtam volna, sőt mintha ki is próbáltam volna. Csodálatos érzés volt szárnyalni szabadon az égben a felhők közt. El sem hiszed…

– De honnan tudod ha nem repültél sosem?

– Egyszerűen csak tudom, mintha repültem volna, de persze mégsem.

– Nem értem miről beszélsz, de látod akkor lehet mégis elromlott benned valami.

– De én nem azt tapasztalom hogy elromlott volna, hanem éppen ellenkezőleg, mintha valami jó történne velem.

– És mit fogsz most csinálni?

– Egyelőre rajtad kívül senki nem tud erről, úgy tűnik hogy a vérteleneknek sem jelzett a rendszer, mert gondolom akkor már megjavították volna. Kérlek ne szólj senkinek! Szeretném megtudni hogy mik ezek a furcsa változások bennem.

– De hogy akarod kideríteni?

– Nehéz lesz. A letöltések között már minden elérhető adatot felkutattunk, csak egyetlen ötletem van hogy juthatnánk közelebb az Örök Boldogság előtti világhoz, ahol talán megvan a válasz.

– Az égbe nyúló ősi kapszula! – vágták rá egyszerre.

 

Valóban csodálatos volt a világuk, amiben éltek, bár hasonlítani nem tudták máshoz, hiszen sosem láttak mást. A korábbi életről kizárólag azt tudták hogy mindenben az ellenkezője volt a jelenleginek. Nem volt elég és megfelelő tápértékű élelem, az emberek nem tehették azt amihez kedvük volt, olyan tevékenységet kellett sokszor végezniük amit nem akartak, de rá voltak kényszerítve. Nem voltak tisztítók sem, amik gondoskodtak volna róla hogy tökéletes egészségben, fiatalságban és fájdalom nélkül élhessenek. Bár mivel sosem tapasztalták nem tudták mit is jelent pontosan az hogy fájdalom, de azt tudták hogy ez valami negatív, valami rendellenességet jelzett. Szerencsére mindez már a múlté, hiszen olyan fejlettségi szintre jutott a tudomány hogy a vértelenek elvégeztek minden olyan feladatot amihez az embereknek nem volt kedvük, és a tisztítók gondoskodtak minden testi rendellenesség és hiba azonnali megszűntetéséről. Szabadon hódolhattak bármilyen szenvedélyüknek, és minden feltétel adott volt a gondtalan élethez, volt hol lakniuk és volt mit enniük, ezek alapjogként jártak mindenkinek.

Az is köztudott volt, hogy a régi emberek tönkretették a bolygót, kegyetlenek voltak embertársaikkal épp úgy mint az állatokkal. Beszennyezték a földet, a vizet, de még a levegőt is. Örök Boldogságban mindennek már nyoma sem volt. Minden tiszta és egészséges volt, megszámlálhatatlan állat- és növényfaj élt itt vadon, háborítatlan nyugalomban. Mindenki egyenlőnek számított, semmi okuk nem volt az embereknek egymás ellen fordulni, mindenkinek megvolt amire szüksége lehetett, és senkinek sem volt több ennél. Világukat egyik oldalról sziklás tengerpartok, korallzátonyok, mangroveerdők borította mocsaras partok, hatalmas pálmafák övezte homokos lagúnák, másik oldalról fenséges hegyvonulatok szegélyezték. A hegyekben friss, hűs vizű patakok eredtek, melyek sebes folyású folyóvá duzzadtak, majd vízesésként zuhantak alá. Kristálytiszta földalatti barlangtavak, különleges sziklaképződmények, a természet végtelen, szemet gyönyörködtető csodája vette körül az itt élőket.

Az egyetlen emberek által lakott rész egy völgyben állt ennek a kis földi paradicsomnak a közepén. Apró „kapszulák” sora szegélyezte a település utcáit. Egy-egy ilyen lakóegység egy háló- és egy fürdőszobából állt. Mindegyik teljesen egyforma, lekerekített szélű téglatest volt, csupán egy jel volt mindnek az ajtaján ami megkülönböztette őket egymástól. A két métert épphogy meghaladta a magasságuk és csak akkora volt a területük hogy egy ágy, egy ruhatároló rekesz és a mellékhelység egy zuhanyzóval elférjen benne. Csak egyetlen nyílás volt rajtuk, ahol ki-be járhattak lakóik. A fák és bokrok között megbújva igyekeztek beleolvadni az őket körülölelő természetes környezetbe. A város sárga kővel kirakott utcái úgy helyezkedtek el mint a nap sugarai, a tágas főtér pedig a város közepén, mint a fényes napkorong. Itt állt minden közösségi épület; az étkező, a különféle művészeti ágak gyakorlására kialakított szobák, a vetítőtermek, számtalan sportolási lehetőséget kínáló egység és a javító is. Itt jelentkezhettek maguk az emberek, vagy ha esetleg olyan baleset történt hogy erre képtelenek lettek volna, ide szállították a vértelenek őket segélyhívásukat követően. Nem volt semmi különösebb veszélyforrás, de azért néha napján megesett hogy valaki olyan sérülést szerzett, például eltörte valamijét, amivel jobb volt nem várni az éjszakai tisztító használatig. Ezen a helyen gondoskodtak róla, hogy rövid időn belül újra tökéletes formába kerüljön a sérült.

A vértelenek mindenütt ott voltak, és mindenben segítségükre voltak a város lakóinak. Külsőjüket tekintve hosszú évek során addig fejlesztették őket, míg már teljesen emberszerű gépezetekké alakultak. Egyértelmű volt hogy az emberek így veszik legszívesebben a közelségüket, ha teljesen úgy mozognak, viselkednek és néznek ki mint ők. Akik a sérülteket segítették kék egyenruhát viseltek, akik a konyhán dolgoztak sárgát, akik a fizikai munkát végezték zöldet, minden területnek megvolt a maga egyenruhája. Csak annyiban tértek el a valódi emberektől, akik szürke ruhát viseltek, hogy a halántékukon volt egy kis szerkezet, azon keresztül kapták az utasításokat.

A város központjában hatalmas emlékmű állt az Alapító tiszteletére. Az ő elméjének szüleménye volt, ő hozta létre Örök Boldogságot. Úgy tisztelték mint egyfajta teremtőt vagy megváltót. Tekintélyt parancsoló szobra büszke tekintettel meredt a távolba. Ha valaki közelebb lépett az emlékműhöz, vagy felpillantott az arcára ezzel automatikusan elindította az Alapító híres jelmondatának lejátszását célzottan a néző által hallhatóan;

„Eltöröltünk minden sötétséget, hogy miénk lehessen az örök világosság!”

II. Az égbe nyúló ősi kapszula

A várostól távoleső partszakasz ágas-bogas növényzetének sűrűjében, a földből kikandikáló gyökerek között két női alak bukdácsolt. Nehézen haladtak, de hamarosan ritkult a fák és bokrok kusza hada és kijutottak egy kis ösvényre ahol kevésbé volt bajos az előrejutás. Határozottan haladtak egy irányba, láthatóan ismerték már a helyet és tudták merre menjenek.

– Gyere már, mit piszmogsz? Sosem érünk oda, és még vissza is kell jutnunk sötétedésig! – hajtott el arca elől egy ágat Éta.

– Tudom, igyekszem. Biztos vagy benne hogy jó ötlet ez? Induljunk el inkább majd holnap reggel kicsit korábban, és majd akkor biztonságban visszaérünk, halasszuk el a dolgot – válaszolta Théta.

Az elöl haladó megtorpant és visszafordult társához.

– Figyelj, én már eldöntöttem, nem fordulok vissza, meg akarom végre nézni hogy mi van ott, találnom kell valamit a régi világról, hogy megtudjam mi történik velem. Ha nem tartasz velem, hát menj! Ha neked elég az a pár ócska tábla amit találtunk a furcsa feliratokkal, és nem vagy kíváncsi többre, megyek egyedül. Én ennél jóval komolyabb dolgokat akarok megtudni.

– Dehogy, én is kíváncsi vagyok, csak …

– Akkor meg gyere, mindjárt ott vagyunk! – válaszolta dacosan és már ment is.

Egyszerre véget ért a talaj a lábuk alatt, kijutottak egy meredek sziklafal szélére. Még egy lépés és a mélybe zuhanhat a gyanútlan erre tartó ahogy kibukkan az utolsó bokor ágai közül. Ők is majdnem így jártak mikor először voltak itt. Szerették nézni és hallgatni a madarakat, rábukkantak a letöltési listában egy madártani anyagra, így minden madárfajról pontosan tudták hogy hol él, hogy néz ki és milyen hangja van. Heteken át járták a kiterjedt bokros területet az itt fészkelő egyedeket kutatva, hogy élőben is meghallgathassák éneküket. Bizonyos fajok csak errefelé fészkeltek. Egy ilyen útjuk során jutottak el ide és találtak rá arra amit csak úgy neveztek maguk közt; „az ősi kapszula”.

Ahogy letekintettek a szikla széléről a mélybe elsőre csak a háborgó tengert, és az alattuk a sziklafalnak csapódó hatalmas hullámokat látták, de ahogy még kijjebb hajoltak feltűnt, hogy egy valószínűleg magasabbról leszakadt sziklaszirten kissé lejjebb mint ahol állnak, valami nem oda illő rejtőzik. Mivel elég viharvert volt és láthatóan nem a természet alkotta arra jutottak hogy ez csakis egy régi világból való épület lehet; egy „ősi kapszula”.

Nagyon izgatottak lettek és örültek a felfedezésüknek, egy újabb titoknak amiről csak ők tudtak, de ezidáig nem szánták rá magukat hogy megpróbálják jobban megközelíteni. Elég kockázatosnak tűnt. Ha a mélybe zuhannak, innen biztosan lehetetlen a nagy távolság miatt segélyhívó jelzést küldeni, és ha nem tudnak visszamászni, örökre ott ragadnak. Ahogy jobban megvizsgálták a helyet, úgy tűnt a sok növény gyökérzetébe fogódzva talán lejjebb lehet ereszkedni egy fáig, aminek félig kifordult gyökere még szilárdan kapaszkodott a szakadék oldalába, törzse pedig természetes hídként összeköttetést biztosított a leszakadt szirthez, melyen az épület állt.

Éta indult neki elsőként. Megkapaszkodott a legszélső bokrok ágaiba és lábával elkezdte kutatni a szakadék oldalán legmagasabban kiálló gyökereket ahol megtámaszthatja magát hogy lejjebb ereszkedjen. Úgy tűnt elég erősek hogy megtartsák és biztonságosan rögzülnek a sziklafalban.

– Gyere, menni fog! – nézett vissza, miután pár métert haladt lefelé. Théta követte, s pár perc múlva mindketten a kidőlt fa kifordult gyökerénél álltak. Csak pár méter választotta el őket a leszakadt szirttől, de hatalmas mélység volt alattuk. Innen már sokkal jobban kivehető volt az épület. Szinte az egész oldala és tetejének is jelentősebb fele hiányzott, így belsejének egy részét innen is jól láthatták. Jóval nagyobb volt mi az ő lakókapszuláik, ezért azt gondolták valamiféle közösségi épület lehetett hajdanán. Az óriási kétszárnyas kapuból az egyik fél már teljesen elenyészett, a másik félig leszakadva, magányosan lógott. Az ajtó felett egy kerek üvegablak koronázta meg a hajdani büszke, robosztus kőhomlokzatot. Rengeteg apró színes darabból tevődött össze. Itt-ott ezekből is hiányzott már, de mélyen megbújva a széles falban nagyobb része még épségben maradt. Azt már lehetetlen volt kivenni hogy mit is ábrázolt a kép valaha, de ahogy a napsugarak átsütöttek a színes kis szilánkokon varázslatos kék, vörös, zöld mintákat rajzoltak a túloldalon a földre. Mintha csak odafentről, a napsugarakon érkezett titkos üzenetet fordította volna le képpé az ablaküveg a megmaradt padlózat köveire. Megbabonázva nézték ezt a csodás fényfestést, míg Éta kijózanodva meg nem törte a csendet.

– Induljunk, különben lemegy a nap és az orrunkig sem fogunk látni idekinn.

Bizonytalanul rálépett a kidőlt fa törzsére és karjait széttárva igyekezett egyensúlyát megőrizve elindulni rajta. Théta-77 még lepillantott utoljára a mélybe, majd vett egy nagy levegőt, összeszedte minden bátorságát és követte társát. Ahogy közeledtek egyre jobb belátást nyertek az épület belsejébe. Hiányos, szétkorhadt padok sora állt két oldalt, és a kapuval szemben az épület végében a falra felakasztva egy függőlegesen hosszabb és egy vízszintesen rövidebb egymással összeilleszett faléc lógott. Alatta a padlózat is meg volt emelve, és valami emelvény féle állt a nagy fagerendák lábánál. A főépület mellett volt egy kisebb is, hozzá építve a másikhoz, de mégis láthatóan külön egységként, ahol mintha egy ágy maradványait vették volna ki.

A hatalmas főépület teteje valaha a messzi magasan boltívben végződhetett, a még álló falak tetején itt–ott elindultak vágyakozva a díszes kőívek a szemben lévő társaik felé nyújtózva, de többé nem érhették el egymást. A falakon részben néhol még kivehető képek nyomai sejletek fel. Az egyik egészen jól láthatón egy nőt ábrázolt, amint ölében keresztben fekszik egy szinte teljesen meztelen férfi. A fekvő alak nagyon sovány volt, mindenütt vérző sebek borították a testét, szeme lecsukva, feje, karjai, lábai erőtlenül lógtak lefelé. Fején egy koszorú volt, ami sebeket ejtett a homlokán, innen is vörös patakokban folyt le arcára a vér. Nagyon megrázó volt a látvány. Éta számára azonban még érdekesebb volt a nő, akin láthatóan nem volt egyetlen seb sem, mégis furcsa szorítást érzett a mellkasa környékén ahogy az arcát fürkészte. Karjaiban tartotta férfit egész testével ráhajolva, körülölelve őt. Sosem látott még ehhez hasonló képet életében. Ilyesmiket nem festettek a művészeti órákon. Valami olyan erős összetartozás sugárzott róluk, és olyan mély érzelmek, amik számára teljesen ismeretlenek voltak.

Éta meg is feledkezett kényes helyzetükről, úgy belemerült abba hogy tekintetével minél több részletet kutathasson ki a csodálatos kép részleteiből, mikor Théta visszafogott, de hirtelen váratlanul a csendbe hasító sikolyára lett figyelmes.

– Szakad le alattunk a fa!

És valóban hallható volt ahogy recseg-ropog alattuk a régi korhadt fatörzs, melynek túl sok volt a két nő súlya, egyre hangosabban és gyorsabban nyíltak újabb és újabb törésvonalak a lábuk alatt.

Megfordultak és amilyen gyorsan csak tudtak úgy, hogy egyensúlyukat még ne veszítsék el, rohantak visszafelé, miközben hidjuk lassan darabokra hullott alattuk. Elrugaszkodtak amikor már valóban semmi nem maradt a talpuk alatt és így még az utolsó pillanatban sikerült elérni a falat, amibe a fa gyökere kapaszkodott. Ott lógtak zihálva a kiálló ágakba és gyökerekbe kapaszkodva. Éppen csak fellélegeztek, hogy megmenekültek. A lehulló darabok után tekintettek, majd egymásra pillantottak, mikor ráébredtek, hogy a hatalmas fa gyökérzetét is magával fogja rántani a mélybe, így még koránt sincsenek biztonságba. Ahogyan csak bírtak, másztak a falon felfelé a kiálló ágakba és gyökerekbe kapaszkodva, hogy minél magasabbra jussanak, nem ellenőrizve hogy ami a kezük ügyébe kerül az elbírja súlyukat vagy sem. Thétán olyan pánik tört ki, valóban oda sem tekintett, hogy legalább kapaszkodója vastagságát felmérje, csak eszeveszetten kapkodott minden felé ami a keze ügyébe került, így sikerült egy olyan gyenge ágat megfognia ami ahogy ráhelyezte súlyát azonnal kiszakadt a földből. Szerencséjére társának volt annyi lélekjelenléte, hogy sikolyát meghallva hátra nézett és utána kapott, így még éppen sikerült megragadnia a csuklóját.

– Nyugodj meg, nem omlik tovább, itt már biztonságban vagyunk! – mondta, igyekezve higgadt hangon beszélni, miközben Théta kezét ráhelyezte egy biztonságosan szilárd, vastag gyökérre, mely már nem a kidőlt fából eredezett.

Végre feljutottak a sziklafal tetejére. Lihegve dőltek ki ahogy hanyatt feküdtek a földön.

– Majdnem itt maradtunk. Ha lezuhanunk soha többé nem tudunk visszamászni, innen nem tudunk senkinek szólni hogy bajba kerültünk. Ostobaság volt ide jönnünk. Nem szabadott volna hallgatom rád! – tört ki Thétából.

Éta némán felkelt a földről, és kezét nyújtotta a másiknak.

– Gyere, indulnunk kell, hamarosan ránk sötétedik.

A nap már lemenő sugarainak fényénél igyekeztek minél gyorsabban visszajutni a városba. Némán meneteltek egymás mellett. Csak bólintottak egymás felé mikor megérkeztek és elváltak útjaik. Mindketten bementek kapszulájukba és magukra csukták az ajtót.

Éta csak most nézett végig magán. Ruhája koszos és sok helyen szakadt volt. Egész nap nem evett semmit, de nem volt most sem kedve, sem ereje elmenni az étkezőbe. Nyilván feltűnt volna másoknak is hogy hogy néz ki, magyarázatot kellett volna adnia hogy miért, még esetleg a javítót is felhozták volna, hogy menjen oda megvizsgáltatni magát, amit félt megtenni, hiszen ki tudja akkor nem derülne e fény rá hogy már rég nem használja a tisztítót. Valójában nem is volt éhes. Vajon igaza volt Thétának? Ostobaság volt tőle ez az egész? Igen, részben valóban igaza lehet, de neki akkor is tennie kell valamit. Nem festegethet meg sportolgathat tovább napról napra, mintha semmi sem történt volna. Igen, valóban veszélyes volt, de muszáj volt lépnie.

Levetette a ruháját és kidobta egyhelységes lakótere sarkában álló gyűjtőbe, ami azonnal beszippantotta az öltözéket és nyoma sem maradt. Végignézett meztelen testén, tele volt apróbb-nagyobb horzsolásokkal és zúzódásokkal. Ha a tisztítója működne most zuhanyzás után csak belefeküdne és reggelre nyoma sem lenne a sérüléseknek. Kérdés hogy mi lesz így? Szerencsére amennyire meg tudta állapítani nem esett súlyos baja, ha másnap reggel felvesz egy új ruhát, akkor nem fog látszani semmi, mert a combja, térde és könyökei sérültek, az arca szerencsére csak koszos, de egyébként érintetlen. Remélhetőleg a tisztító nélkül is begyógyulnak a sebei. Nyilván a régi emberek is meg kellett sérüljenek, és nagyrészt ők is meggyógyultak.

Abban biztos volt hogy Thétát többé nem tudja rávenni hogy segítsen neki. Úgy érezte senki sem értheti meg, senki nem tudhatja mi munkálkodik benne, hiszen senki nincs aki ne használná a tisztítót. Magának sem képes leírni a benne kavargó furcsa gondolatokat, hogyan tudná másnak megmagyarázni, még ha esetleg képes is lenne az a valaki felfogni. Ez még inkább megerősítette benne hogy folytatnia kell a kutatást, nem térítheti el semmi tőle hogy a lehető legtöbbet kiderítsen a régi világról. Már csak az a kérdés hogyan jut át a szakadékon hogy elérje a régi épületet. Lefeküdt kemény, a teste vonalaihoz igazodó rideg ágyába és sokáig forgolódott mire végre el tudott aludni. Állandóan a nő arcát látta maga előtt, ahogy a vérző férfit tartja a karjaiban, és ahányszor erre gondolt, újra érezte azt a furcsa szorítást a mellkasában. Nem volt kellemes, nem volt örömteli ez az érzés ami lassan elárasztotta egész lényét, mégis újra és újra fel kellett idézze magában.

Másnap fáradtan kelt. Megvizsgálta a sebeit és megnyugodva tapasztalta hogy bár nem tűntek el de nem vérzik semmije, és jobban néz ki minden sérülése, tehát teste kevésbé hatékonyan de gyógyulásnak indult önmagától, a tisztító nélkül is. Farkas éhes volt, gyorsan felöltözött hát, kinyitotta az egyetlen szekrény fémajtaját, mely a szobája falába volt beépítve, és kivett egyet a tucat mértani pontossággal azonosan összehajtogatott teljes egyforma új öltözékek közül, aztán vetetett egy gyors pillantást az fém ajtóban visszatükröződő képmására. Megbizonyosodott róla hogy ruhában semmi jele rajta a tegnapi kalandnak, és kilépett az ajtón. Az ebédlőben már ott ült Théta. Megtorpant egy pillanatra, nem tudta hogy oda merjen–e ülni mellé az asztalhoz, vagy jobb ha nem beszél vele, és inkább elmenekül a konfliktus elől. A lány felpillantott, és úgy tűnt fejével int neki, hogy csatlakozzon hozzá. Ezen felbátorodva, bár nem tudta, hogy szemrehányás, vagy bocsánatkérés vár rá, letette a tálcáját asztalára.

– Boldogság!

– Boldogság! – nyelt le egy falatot éppen Théta. – Ülj már le, mire vársz? Jól vagy?

– Persze, semmi bajom.

– Megjavították a tisztítódat?

– Nem, nem szóltam senkinek róla, még minisg csak te tudod…és kérlek ne is mondd el senkinek!

– Rendben, ahogy akarod.

– Te jól vagy?

– Persze, az én tisztítóm működik.

– Nem akartalak veszélybe sodorni, csak…

– Most mit fogsz csinálni? – szakította félbe Théta.

– Még nem tudom, de az biztos hogy át kell jutnom valahogy.

– Szükséged van valaki olyanra aki tud segíteni hogy sikerüljön. Valakire, aki erősebb nálunk, elbír téged és jól tud mászni.

– Béta! – vágták rá egyszerre.

– Igen, ő lenne a legmegfelelőbb, de hogyan vesszük rá hogy segítsen? Ő nem az a fajta, akit kicsit is érdekelnének az ősi, sötét világ dolgai, el van foglalva a hegymászással és szörfözéssel – gondolkodott hangosan Théta.

– Ezeknél már csak egyetlen dolog érdekli jobban; a festés!

Éta gyorsan szájba tömte az utolsó falatot a tányérjáról és már indult is. – Még éppen ott találom azon az átkozott órán, amivel napok óta nyaggat.

A főtér hegyekkel szegélyezett végén állt egy nagyobb közösségi épület, a művészetek háza. Itt lehetőség volt számtalan képzőművészeti ág kipróbálására. Lehetett szobrászkodni, festeni, rajzolni, szőni. Egy hosszú folyosó két oldalán sorakoztak a termek, mindegyiknek az ajtaján jelekkel amik az ott folyó tevékenységre utaltak. Itt kipróbálhatták ki a lakók a különféle előzőleg letöltött technikát és tudást a gyakorlatban.

Éta meg sem állt amíg el nem érte a festészetet jelző ajtót. Éppen véget ért a foglalkozás, sorban jöttek kifelé az emberek, akik részt vettek az órán. Izgatottan kutatta szemével a kiáramlók sokaságát. Ahogy ott állt, egyszercsak megkopogtatta valaki a vállát hátulról.

– Te aztán jól elkéstél. Igazán sajnálhatod, remek új digitális és analóg technika keresztezéséből létrehozott módszert alkalmaztunk, de ne aggódj, még elérhető lesz, letöltheted később is.

– Igen, igen, tudom. Beszélhetnénk? Én tudok neked valami olyat mutatni amit nem tudsz sehonnan letölteni – válaszolta Béta-43–nak, aki értetlenül ráncolta szemöldökét.

Az volt a terv, hogy ha elmeséli a férfinak milyen csodálatos üvegre festett alkotást és falfestményt talált, azzal felkelti az érdeklődését és rá tudja venni hogy segítsen neki átjutni az ősi kapszulához.

– Nem is tudom, nem kellene inkább jelentenünk, hogy mit találtatok? – volt az első reakciója, amitől Éta is tartott.

– Ugyan, tudod milyenek! Azonnal elpusztítanak minden ősit. Ha megtudják lerombolják az egészet mielőtt a közelébe juthatnánk.

– Igen, valószínű így van, de nyilván nem véletlen.

– Kár! Pedig ahogy átsüt a nap azokon a színes kis üvegdarabkákon ahhoz hasonlót még sosem láttam, és ki tudja mi lehet még az épületen belül? Tele lehet titokzatos, sosem feltöltött és így örök feledésre ítélt csodákkal. De igazad van, lehet tényleg túl veszélyes, és talán nem vagy mégsem elég jó, hogy egy ilyen meredek falat megmássz.

– Az biztos, hogy ha valaki, akkor én meg tudom mászni azt a falat, nem arról van szó.

– Igen, ehhez nem fér kétség, de felejtsük el, végülis rengeteg csodás letöltés vár még ránk, amikhez mindenki hozzáférhet, többek közt mi is – legyintett Éta, s már ment is. Tudta, hogy időt kell adnia Bétának.

Nem kellett soká várnia. Másnap reggel a férfi oda ült mellé a reggelinél.

– Tényleg olyan csodálatos amit ott láttál?

– Biztos lehetsz benne hogy még ehhez hasonlót sem töltöttél le soha. És ez csak amit kívülről a távolból sikerült megfigyelnünk.

– Nagyon mély az a szakadék?

– Le kell ereszkedni vagy húsz méter mélyre, onnan visszamászni körülbelül tizenötöt. Nem biztos hogy sikerül, de nem látszik lehetetlennek.

– Holnap hajnalban ötkor legyél a város szélén ahol az erdős rész kezdődik! Vezess oda, megcsináljuk!

– Ahogy akarod – válaszolta Éta. Ahogy Béta felállt és elment szája szegletében egy apró, elégedett mosoly jelent meg.

Minden a terv szerint alakult. Valóban Béta volt a legalkalmasabb a feladatra, hogy megmássza a sziklafalat. Megvolt a fizikai ereje és a technikai tudása, ki tudta építeni az utat és biztosítani Éta számára is a feljutást az ősi épülethez. Volt némi kockázat benne, hogy jelenti a felfedezésüket, de ezt vállalnia kellett, mert más reménye nem volt. Azt hitte Thétát többé nem tudja rávenni hogy csatlakozzon, de úgy látszik kiheverte a múltkori sokkot, vagy olyan nagy volt benne a kíváncsiság hogy felülkerekedett félelmein. Bárhogy is volt, velük tartott. A felkelő nap már a sűrű erdős részen találta őket. Elöl ment Béta-43, mögötte Éta-pí-25, majd a sort Théta-77 zárta. Már az ösvényen mentek, nem kellett mutatniuk az utat új társuknak, csak menetelni a sűrű ágak között míg el nem érik a sziklaszirtet. Már közel jártak.

– Vigyázz, mindjárt ott vagyunk! – figyelmeztette Éta a férfit, mielőtt az nagy lendülettel elérné az út végét és lezuhanna. Megérkeztek. Béta letekintett a mélybe.

– Ott van, látod? – mutatott az ősi épület irányába Éta.

– Igen. Elég mélyen van és meredek a fal is, de nem lehetetlen megmászni – mondta, miközben elővett pár mászáshoz használt eszközt a hátizsákjából – maradjatok itt, először lemászok én egyedül, majd a szakadék aljáról biztosítással sorban utánam mászhattok.

– Rendben. Vigyázz magadra! – engedte útjára Éta a férfit. Kicsit azt érezte kihasználja Bétát céljai eléréséhez, de bízott benne hogy nem esik baja, és azzal mentette fel magát hogy a túloldalon fellelhető festészeti értékekkel kapcsolatban nem állított valótlant, és végülis a férfi maga vállalta a kockázatot.

Béta valóban könnyűszerrel ereszkedett le a szakadékba, és biztosítással gond nélkül jutottak le a többiek is utána. A túloldalon már nehezebb dolga volt, a mélyből figyelve jópár alkalommal riadtak meg mikor egy–egy kisebb szikladarab kicsúszott a lába alól, de végül feljutott a szirtre ahol a titokzatos épület állt. Leeresztette nekik is a kötelet. Alig bírták kivárni hogy végre ők is fenn lehessenek, Éta szíve egyre hevesebben vert ahogy egyre magasabbra jutott, bár nem tudta valójában mit is találhat odafenn ami közelebb viszi a kérdései megválaszolásához, de pillanatnyilag nem volt semmi a világon amit jobban akart volna mint végre ott lenni.

– Köszönöm – mondta a férfi kinyújtott karját megragadva, az utolsó lépést is megtéve.

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő | I. Regényíró pályázat

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A Múlt, Jelen, Jövő utazás az időben, egy többszereplős családregénybe ágyazva. A cselekmény a szereplők – akiknek útjai lépten-nyomon keresztezik egymást – életének eseményeit járja körül, mintegy száz évet felölelve, a huszadik század negyvenes éveitől a jelenkoron át egészen a huszonegyedik század közepéig. S mint mi mindannyian, ők is úgy gondolják, hogy a hétköznapi ember életét mindössze érintőlegesen befolyásolja a világpolitika, ettől függetlenül élnek és halnak, gyűlölnek és szeretnek.

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő

romantika

„Minden egyes pillanat,
a múlt, a jelen és jövő,
mindig is létezett és
mindig létezni fog.”

Kurt Vonnegut

01.05.2051

 

Belefeledkezve a gondolataimba elindulok a kórház irányába, de a következő pillanatban arra eszmélek, hogy egy autó csikorgó fékkel áll meg, a combomtól néhány centiméterre.

– Vak vagy kisanyám! Piros a lámpa!

A taxis a lehúzott ablakon kihajolva kiabál rám, nem mérgesen, inkább kihívóan, miközben tetőtől talpig végig stírol. „Kisanyám? Honnan jött ez a fickó?”, de azért jól esik a megkülönböztetett figyelem. Bocsánatot kérek, majd immár a zöld jelzésnél átsietek az út másik oldalára.

Eredetileg a Városligetbe indultam volna, mint minden május elsején. És mint minden alkalommal, most is késésben voltam.

Ahogy letettem a telefont, azonnal kocsiba vágtam magam, és úgy nyomtam a gázt, mint még soha. Már csak azért is, mert nem igen vagyok hozzászokva a pedál nyomogatáshoz. Két héttel ezelőtt az automatika véglegesen megadta magát. Még szerencse, hogy otthon voltam, és apa szerelője meg tudta bütykölni. „Nem teljesen szabályos, de akár egy évig is járhatsz vele, viszont levizsgáztatni nem lehet”, mondta szürke bajusza alatt bazsalyogva, miközben a pénzt szinte észrevétlenül a zsebébe csúsztatta.

Egy óra alatt tettem meg a kétszáznegyven kilométert, miközben végig azon imádkoztam, hogy még találkozzunk. Most, hogy itt vagyok, már azt sem tudom, mi lenne a jobb.

A közkórház lepusztult épülete előtt többen álldogálnak a bejutásra várva. Beállok a sor végére, és előveszem a mobilom.

Mákosdi Bertalan, a kiadó vezetője hívott, de nem vettem észre, mert véletlenül lenémítottam ezt a szart. Hoppá, üzit is küldött, „az Olga Popova regény fordításának határideje tegnap lejárt, ha holnapig nem küldöd, nem kapsz egy vasat sem”. Fordulj fel.

– Szia Berci! Bocs, valami történt a telómmal, csak most vettem észre, hogy kerestél. Szeretnélek megnyugtatni, már befejeztem a fordítást, de telefonáltak a debreceni közkórházból, hogy aput bevitte a mentő, életveszélyes állapotban van…

Baszd meg, Te most azt hiszed, hogy ezt kitaláltam? Menj a picsába, mindjárt meghal az apám!

Remegve nyomom ki a telefont, felnézek, s meglepetten szembesülök a körülöttem állók megbotránkozó pillantásaival. Basszuskulcs, nincs elég bajom?

A bejáratnál álló biztonsági őr kaján vigyorral fogad, amikor belekezdek a mondandómba, egy „igen, hallottam” megjegyzést követően elmagyarázza, merre találom az intenzív osztályt.

A lift előtt állva döbbenek rá, már megint elfelejtettem rendezni a parkolást. De most erre nincs idő. A lift még mindig sehol, némi várakozás után elindulok a lépcsőn. Próbálok nem sietni, nem szeretném, ha izzadtan találkoznék apuval. És bizonyára az orvossal is beszélnem kell. Az első benyomás mindig fontos, nem lenne túl jó belépő lihegve és csapzottan beesni az ajtón.

A lépcsőnél jobbra fordulok, végig megyek a folyosón, ahol végre találkozom egy nővérrel. Akitől megtudom, hogy balra kellett volna menni. De legalább azt is elárulja, hogy apu a kétszázkettes szobában van. Ahogy az orvos is.

Amit egyébként is megtaláltam volna, mert ez az egyetlen szoba, aminek az ajtaján hangok szűrődnek ki. Belépve az ajtón nagy nyüzsgés fogad, az ágyak lepedőkkel elválasztva, de csak az egyiknél zajlik az élet.

Apu életéért folyik a harc. A folyamatos sípszerű hang azt jelzi, a szíve nem működik. Ennek ellenére az orvos még próbálkozik. A következő pillanatban rám néz, s mint aki nem hisz a szemének, hosszan becsukja és ismét kinyitja a szemét. Arcán maszk, a fején műtőssapka, csak a nagy szürkésbarna, meglepődéstől tágra nyílt szemeit látom.

Képtelen vagyok megmozdulni, mintha elvarázsoltak volna. Egy ápoló megfogja a karom, szabályosan kirángat a kórteremből, majd elnézést kérve leültet a folyosó végén, az ablak mellett. Ami nyitva van. Hallom a madarak csicsergését, az autók zaját, az emberek beszédét.

Lenézek az udvarra, épp megáll egy mentőautó. Az ápolók egy öreg nénikét ültetnek be egy kerekesszékbe, hogy eltolják a szomszédos épület bejárata felé. „Nos, Andrea néni, nincs jó hírem, állítólag itt csak a nyolcvan év alattiakat szokták megdugni”, mire a másik, „te teljesen hülye vagy?”, „nyugi, süket, mint az ágyú”, válaszolja amaz röhögve. És egy pillanatra megfeledkezem arról, hogy…

Meghalt az apám. És mint mindig, most is elkéstem.

2022.01.14.

 

– Amikor anyám meghalt, minden hétvégén haza mentem apámhoz, mostam, főztem, takarítottam egész nap. Zsuzsa nővérem akkor már szociális otthonban volt, Irma Pécsről nem tudott minden hétvégén haza járni, Ilike meg nem beszélt apámmal, mert megharagudott a szüleimre, amikor Zsuzsával összerúgták a port. Egy piros lábason vesztek össze, amibe a lekvárt főzték, mind a ketten azt mondták, hogy az övék, és a végén Ilike meg az ura, Jóska, behúzták Zsuzsát az utcáról, és addig püfölték a kerítés mögött, amíg beszélni tudott. Akkor már harmadik napja járt az ablakuk elé, és kígyót-békát kiabált rájuk, lehordta a húgát mindenféle tolvajnak, hallotta az egész utca. Igaz, ami igaz, Zsuzsa sem volt szent, de azért még sem kellett volna összeverni! Anyámék természetesen az áldozat mellé álltak. Sajnos nem sokáig kellett apámhoz járni, három hónap múlva ő is elment anyám után.

„Miket beszélsz, édesanyám?”, s már szólásra nyitnám a számat, de aztán úgy döntök, visszafogom magam. Végül is, nem az első eset, hogy anyám megváltoztatja a múltat. És mindig úgy, hogy ő jobbszínben tűnjön fel. Kivételesen erre éppen emlékszem, mert akkoriban én is meglátogattam nagyapát párszor. De anyám egyszer sem volt ott! Minek is lett volna, amikor Sándor bácsiék három házra laktak? Sándor bácsi vagy Kati néni nap, mint nap benéztek az öreghez, de ha mégis valami dolguk akadt, akkor a két lány, Kati vagy Zsuzsi látogatta meg nagypapát. Jó, azt el tudom fogadni, hogy egyszer történt ilyen, de minden héten! Mondjuk, a jövőt már nem igen tudja módosítani. És nem is akarja. „No Future”, jut eszembe a múlt század hetvenes éveinek punk jelszava. Te Jó ég, én is ilyen leszek?

Nem ez az egyetlen dolog, ami miatt úgy döntöttem, hogy elhozom magunkhoz. Azt már megszoktam, hogy soha nem kérdez senkiről. Mintha csak neki lennének problémái. S mindez már olyan szinten, hogy ha megpróbálom elmondani, mi van az unokáival, meg sem hallgatja. Legalábbis nem reagál. Nem mondom, olykor előfordul, hogy kiderül, mégis csak felfogta, amit mondtam. Bezzeg az ő fájdalmai! Na, azt hallgathatod reggeltől estig. Most éppen azt, hogy beleállt a görcs a bordaközti izmába, amikor beült mellém az autóba. És azt én el sem tudom képzelni, hogy az mennyire fájdalmas tud lenni. „Anyukám, nálam ez naponta előferdül!”, mondanám, de hallgatok.

Persze hiába tudom, hogy ezzel mindenki jobban jár, ezt a taktikát csak ideig-óráig tudom tartani, előbb-utóbb kibukik belőlem a paraszt.

De annál még akkor is jobb, mintha elkezdene politizálni. Mintha bekapcsolnám a tévét! És hiába pofázok, hogy az ellenségkép gyártó propagandának nem szabad bedőlni. Egyébként meg, nem is értem, mit várok, hiszen ebben élte le a fél életét, a Rákosi korszaktól a hidegháborúban virágzó Kádár rendszerig.

Legutóbb úgy összevesztünk, hogy rám vágta a konyhaajtót. Aznap már nem kellett kommunikálnunk egymással. Ennek köszönhetően mindketten igyekszünk hanyagolni a témát. Így aztán Kinga lányom lett a politikai vélemények állandó hallgatója. Szerencsére ő sokkal jobb természet, s nagyon ügyesen tereli el a nagyanyját más vizek felé.

Emellett annak ellenére, hogy már minden mamapoént kívülről fúj, úgy tud nevetni, mintha most hallotta volna először. Amitől persze anyámnak is jobb kedve lesz.
Ábel fiamra mindez már kevésbé igaz. Úgy látszik, nem esett messze az a bizonyos alma, tőle már én is megkaptam jó néhányszor, „apa, ezt már legalább százszor hallottam”. Ráadásul még igaza is van, ami több mint kurva szar.

A január már évek óta az úgynevezett egészség hónapom, alig iszom alkoholt, elmegyek vért adni, igyekszem minél többet mozogni, torna, úszás, kocogás (séta), és most kivételesen még reumatológiai kezelésre is járok, gyógytorna, fizikoterápia, masszázs. Ha nem lenne ilyen hideg, még biciklizhetnék is.

Régen volt már ilyen az évkezdet, az első napokban leesett jó húsz centi hó, ami végre meg is maradt. Hajnalban mínusz tíz alá csökken, és napközben sem kúszik nulla fok felé a hőmérő. Miközben faljuk a kilométereket, szinte szikrázik a havas táj a napfényben. Bizonyára csak az emlékek szépítik meg, de gyerekkoromban szinte minden tél ilyen volt.

Ugye mondtam, már kezdődik (tiszta anyja)! Úgyhogy jobb lesz, ha minél előbb elkezdem megírni a memoárom, mielőtt én is tudatosan megmásítom az emlékeim!

*

Ó, azok a csodás téli szünetek! Tizenhárom voltam, amikor karácsony második napján leesett egy jó húsz centiméteres hó. Napok óta erre vártunk, délelőttönként megtelt a falu egyetlen szánkó dombja. Csak sötétedés után keveredtem haza, a szenes kályha mellett levettem a hótól nedves szerelésem, s addig melegedtem ott, míg anyám teleöntötte a kádat fíínom meleg vízzel. Imádtam a régi, öntöttvas fürdőkádunkban lubickolni, amire sajnos csak ünnepnapokon volt lehetőség, mert nem volt egyszerű kivárni, mire az a rengeteg víz megmelegedett a gáztűzhelyen, s egyébként sem volt olcsó mulatság. Viszont ezeken a napokon mindig részesülhettem ebben a kegyben.

A hosszú téli estékre egyébként is szívesen emlékszem. Hétfőnként, amikor nem volt tévé adás, vagy ha a tévénk elromlott (ez is gyakran megesett), anyám felolvasott. A Pedagógiai hőskölteményre ma is emlékszem, hogyan formált Makarenko a szerencsétlen árva gyerekekből igazi, összetartó közösséget, akinek minden tagja a Szovjetunió hasznos elvtársa lett. A nagy kommunista pedagógus! Szerintem, anyámnak ő volt a példaképe, s minden bizonnyal azt szerette volna, hogy én is tanár legyek.

Szilveszterkor hatalmas szél támadt, kis híján kifújta a kezemből a pogis tálat, amikor Király Pistiékhez mentünk. Ez volt az első olyan évvége, amire igazán szívesen emlékszem. Végre nem csak a szokásos „fenn maradhatsz kettőig, egyél sütit és igyál kólát” Szilveszter volt, és tulajdonképpen nekem köszönhettük. Legalábbis akkor azt hittem.

Apa halála óta kettesben töltöttük az év utolsó napját, ezúttal azonban Pisti barátoméknál ünnepelhettünk. Csak évekkel később jöttem rá, hogy az egész egy kommendálási akció volt. Ugyanis Pistiék nem csak minket hívtak meg, hanem Ódorékat is. Ódor Csaba faterja évekkel ezelőtt vált el, ugyanis az anyja meglépett egy katonatiszttel, aki az őszi betakarításra kivezényelt kiskatonák parancsnoka volt. Persze ezt mindenki tudta a faluban. No és láttam eleget Csabit verekedni a szünetekben, miután valaki lekurvázta az anyját. Annak ellenére, hogy alig ismertem, szimpatikus volt. Akkoriban anyura is mondtak csúnyákat, mondjuk őt nem kurvázták, hanem buzizták. Mert évek óta nem volt senkije. Abba most ne menjünk bele, hogy erre nem éppen ez a megfelelő szó, minden esetre eme apróság nagyszerűen rávilágít arra, hogy faluhelyen egyedülállónak lenni nem annak a jele, hogy szerencsés csillagzat alatt születtél. Gondolom, éppen ezért próbálták Pisti szülei összehozni a szüleinket. Csaba apja a Téeszben volt valami kisfőnök, Pisti apjának a közvetlen beosztottja. Anyunak meg Pisti anyukája volt a főnöke, mint az iskola igazgatóhelyettese.

Mi, „az ifjúság” gyorsan elvonultunk a nagyszobába, míg a felnőttek maradtak a nyári konyhának nevezett hátsó épületben. Pista nővére, Jutka is velünk tartott, bár elsőre nem volt túl boldog a dologtól. Mint kiderült, a szülei nem engedték el a kézilabda csapat bulijára. „Majd jövőre kislányom, ha már középiskolás leszel”, utánozta az apját.

Némi vita után a magyar kártya mellett döntöttünk, ami már csak azért is furcsa, mert nálunk nem volt divat a kártya, és csak körbefosozni tudtam. „Az is valami, legalább a lapokat ismered”, nevetett ki Jutka. Egy idő után Csabi felvetette, hogy ha ezt játsszuk egész éjjel, az marha unalmas lesz, inkább lórumozzunk. Aminek rajtam kívül mindenki megörült. De mikor Jutka megígérte, hogy megtanít, akkor már én is örültem. Ja, igen, ő volt a legjobb csaj az egész iskolában, szőke haj, kék szemek, kerek popó, formás cicik, mindez határtalan önbizalommal megspékelve. Emellett ő volt az egyetlen a nyolcadikos lány kézicsapatban, aki már a helyi felnőtt csapatban játszott, sőt, nyáron Debrecenben volt edzőtáborban, és már azt is lezsírozták, hogy oda fog járni középiskolába.

Talán Ódor Csabi volt az egyetlen, aki soha nem hajtott volna rá, ugyanis negyedik óta Varsányi Esztikével járt. Ők voltak az iskola „álompárja” (bár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de tényleg elvette, három gyerekük van, és úgy tudom, a mai napig együtt vannak).

Amíg a fiúk szétnéztek a konyhában munícióért, Jutka elmagyarázta a szabályokat, ami után néhány leosztást is kipróbáltunk, miközben sikerült többször is megnevettetnem. Meg kell mondjam, piszkos hamar belerázódtam, a negyedik körtől már én vezettem. Szóval ez a lórum nagyon bejött, gyufaszálban játszottunk, s éjfélre már utcahosszal vezettem. Ami tulajdonképpen nem is lenne lényeges, de annyiból talán mégis, hogy ezen az éjszakán nagyot nőttem Jutka szemében. Valljuk meg, eddig csak az öccse egyik haverja voltam, most meg úgy lettem a főzsugás, hogy előtte pont tőle tanultam meg a játék alapjait.

Éjfél előtt kimentünk a felnőttekhez. Igen emelkedett volt a hangulat, Pista faterja az asztalba kapaszkodva énekelte a kedvenc nótáját, amit Csaba apukája kísért tangóharmonikán, az anyukák meg nevetve próbáltak csatlakozni. Persze mi is beszálltunk, s jutalmul kaptunk egy üveg pezsgőt. És éjfél után, amikor mindenki megpuszilt mindenkit, Jutkától nem az arcomra, hanem a számra kaptam puszit! Utána felöltöztünk és csillagszórókkal a kezünkben kimentünk az udvarra. Még most is előttem van, az ég csodálatosan tiszta volt, mintha a csillagok is az újévet köszöntötték volna. És akkor Jutka még egyszer megcsókolt a sötétben, ezúttal sokkal hosszabban. Persze a többiek ebből semmit nem vettek észre. Amikor visszamentünk, megittuk a pezsgőt, nekem mindössze két pohár jutott, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy becsípjek, életemben először. Pistitől azzal váltam el, hogy holnap délben találkozunk, és elmegyünk korizni a csatornára.

Amikor újév napján felvettem a korit, és neki indultam a végtelen folyosóra emlékeztető jégpályának, olyan érzésem volt, mintha egy akvárium felett korcsolyáznék. Olyan csodás jeget azóta sem láttam, a szilveszteri szél teljesen simára fújta a csatornát.

A korcsolyát még apától kaptam, bakancsra szerelhető, állítható kori volt. Piszkos messzire elkoriztunk, közben beszélgettünk és nagyokat nevettünk egymáson, ha elestünk. Ilyen gyorsan még soha nem mentem korcsolyával. Visszafelé egy horgász léket későn vettem észre, pont belezúgtam a közepébe. Szerencsére a víz csak a derekamig ért, Pisti segített kikecmeregni, s azonnal felajánlotta, menjünk hozzájuk, egyrészt sokkal közelebb laknak, mint mi, másrészt náluk gyorsan be tudok feküdni a kádba, ami most nagyon fontos. Kiabálva rontott be a lakásba, de a szülei nem voltak otthon, csak Jutka jött ki álmosan. Pisti gyorsan elhadarta a történteket, majd elindult hozzánk, hogy másik ruhát hozzon.

Jutka határozottan beirányított a fürdőszobába, és már nyitotta a melegvizes csapot, közben rám parancsolt, hogy azonnal vetkőzzek le. Elég bambán állhattam ott, mert amikor visszanézett rám, elkezdett nevetni. Persze én teljesen lefagytam, képtelen voltam megmozdulni. Szabályosan lecibálta rólam a ruhát, és szinte erőszakkal beültetett a meleg vízbe. Majd még mindig nevetve kibújt a pizsamájából! Filmbe illő jelenet volt: először szép izmos pocija tűnt elő, aztán a gömbölyded mellei azokkal az édes kis bimbókkal, majd hosszú haja leomlott a vállára, és ott állt előttem anyaszült meztelen. Majd sejtelmesen mosolyogva beült a kádba, velem szemben. Annyira zavarban voltam, hogy csak lopva mertem ránézni, ő megfogta a kezem, s a szeméremdombjára húzta, közben ő is simogatta az ágyékom. Nem kellett sok, hogy elmenjek. Amikor ő is elélvezett, kiszállt a kádból, közben megpuszilta a homlokom. Amint kiment a fürdőszobából, nyílt a külső ajtó, de mire Pisti behozta a váltóruhám, a történteknek már nyoma sem volt.

Rá két napra, egy újévi felkészülési tornán a legjobb magyar női csapat, a Vasas szúrta ki Jutkát, de ők nem vártak szeptemberig, azonnal lecsaptak az ifjú tehetségre. Amikor legközelebb, a nyári szünetben találkoztunk, már megközelíthetetlen volt, mint egy királynő.
A napokban láttam a tévében, mint egykori válogatott játékos nyilatkozott a sportcsatornán a női kézilabda világbajnoksággal kapcsolatban. Nos, az utcán elmentem volna mellette…

Ezen az emlékezetes napon, 1980. január elsején tiltakozásul Afganisztán megszállása ellen Teheránban megrohamozták a Szovjet nagykövetséget. És bármennyire hihetetlen, csak ekkor vezették be Magyarországon az SI nemzetközi mértékegység rendszert. Kicsit le voltunk maradva…

 

Másnap megkezdődött a két hétig tartó népszámlálás, melyben, mint a legtöbb pedagógus, jó anyám is részt vett. Az eredmény szerint az ország lakosainak száma tízmillió-hétszáztízezer fő volt. Most épp egy millióval vagyunk kevesebben…

De akkor ezt ügye még nem sejthettem. De ha tudtam volna, akkor is magasról leszarom.

*

– Áronkám, légy szíves kikészíteni a kisbögrébe a gyógyszereim. Tudod, hogy el ne felejtsem bevenni!

– Igen édesanyám!

Már megint ez az „igen édesanyám”! Úgy hangzik, mint az odaadó gyermek udvarias válasza, miközben a mézes-mázos megszólítás valódi jelentése, „mondjad csak anyukám, tudom, hogy hülyeség, de most mit csináljak?”. Azt hiszi, nem tudom?

Azért, mert süket vagyok, még nem vagyok teljesen idióta! Jóóó, sokszor fogalmam sincs, milyen nap van, de ez azért van, mert, nem tökmindegy? A bolt minden nap nyitva, és sehova sem kell időre menni. Az orvost kivéve. Illetve a járvány óta már ez sem igaz, elég telefonálni, utána meg csak a gyógyszertárba kell elsétálnom.

Kíváncsi vagyok, mikor böki már ki végre az igazságot. Hogy akkor most végleg ide akar költöztetni. Pont a nyolcvanadik születésnapom előtt!

Mert az „anyukám, jobb lesz Neked nálunk ebben a hidegben” szöveg elég furcsán hangzott. Attól, hogy tavaly eltörtem a csuklómat hólapátolás közben, még nem törvényszerű, hogy minden évben bekövetkezik valami baleset!

Akkor voltam először náluk, egy hónapig. Egyébként azt leszámítva, hogy állandóan azt a másik híradót nézette velem, egész jól éreztem magam. Bianka, a második felesége, tündéri teremtés. Nem mintha az előző nejével bármi gondom lett volna. Annival sokkal inkább neki volt baja. Persze én már az elején láttam, hogy nem illenek egymáshoz!

És a kis Kingával olyan jókat lehet beszélgetni! Mennyi idős is? Tizenöt lesz? Igen, ősszel ment középiskolába, s az ország egyik legjobb gimnáziumába jár.

Kár, hogy Ábel nem lakik itt. De hát ilyen az élet, a gyerekek kirepülnek, mi meg megöregszünk! És hamarosan mérnök lesz a nagyfiú! Apám idejében ez még elképzelhetetlen lett volna. Hogy egy falusi parasztból mérnök legyen! Szegény édesanyám ugyan mondogatta mindig, „tanulj tinó, ökör lesz belőled!”, de bár csak ilyen egyszerű lett volna.

Emlékszem, amikor bejelentettem, hogy gimnáziumba akarok menni, apám vörös fejjel kiabálta az arcomba, „szegények vagyunk mi ahhoz, fiam!”. A következő héten haza jöttek a nővéreim. Irma akkor már Kabán lakott a férjével, terhes volt a kis Marikával, Zsuzsa is férjnél volt már, ő Karcagról vonatozott haza. Ilike még otthon lakott, de már dolgozott a petritelepi kisboltban, olykor segítettem neki, amikor nagytételben kapott árut. Bár ez az ötvenes években ritkán fordult elő. Hárman estek neki anyámnak. Mit képzel magáról ez a kis taknyos? Még hogy gimnázium! Mint valami úrikisasszony! És mégis, hogy képzeli ezt édesanyánk?

A családban minden gyerek szakmát tanult, ami a szüleinkhez képest igenis nagy szó volt, hisz nekik csak a hatosztályuk volt. Tizenkét évesen mentek dolgozni, mint a többi ladányi parasztgyerek. Szegény anyám, apámat még meg tudta volna győzni, de ekkora ellenszél láttán kénytelen volt visszavonulót fújni.

Egyedül Sándor bátyám nem ágált a tovább tanulásom ellen, de neki akkoriban sokkal nagyobb problémája volt. TBC-s lett. Kopácsi doktor úr, az öreg orvos persze azt hitte, hogy ebbe a szikár, inas fiatalemberbe még a villám se tud belecsapni, biztos szimulál. Nem írt ki neki még gyógyszert sem. Isteni szerencse, hogy Debrecenben dolgozott, és a munkahelyén lett rosszul, mert így azonnal beszállították a kórházba. Hosszú ideig élet-halál között lebegett, azt hittük, a nyarat sem éri meg.

Így aztán maradtam a szakmatanulásnál, amiben lány létemre nem volt túl nagy a választék. Lehetek kereskedő vagy varrónő, mint a nővéreim. Ilike unszolására a bolti eladó szakmát választottam. Ment is volna a dolog, ha lett volna kedvem hozzá. De nem volt.

– Anyukám, még egyszer kérdem, hova tegyem a gyógyszeres bögrét?

– Jóóóvanna, nem kell kiabálni! Tedd oda a kisasztalra, ott biztos megtalálom.

 

Úgy látszik megint belefeledkeztem a gondolataimba. Így van ez, ha a nyolcvanat tölti az ember. Hehe, nem csoda, ha azt hiszi, nem vagyok teljesen épelméjű!
De hát mi máson is járhatna az eszem, mint a múlton. Az első emlékképemben Irmával, Ilikével és anyámmal ülünk a nagy ebédlőasztal alatt összefogódzva, én a kör közepén, a többiek úgy takarnak be, mint egy sátor. Borzalmas zaj van, mintha hatalmas vihar érte volna a falut. Persze az is lehet, csak képzelem hogy emlékszem rá, hiszen akkor még csak két és fél éves voltam. Ennek ellenére teljesen berögzült az emlékezetembe, most is látom magam előtt a nővéreim ijedt arcát. Anyám számtalanszor elmesélte a negyvennégyes bombázást, aminek a célpontja a vasútállomás lett volna, de még Püspökladány másik végébe is jutott néhány eltévedt bomba. Sándor bátyám kinn maradt az udvaron, segített az állatok körül, mert apám a marhák és a lovak életét a magáénál is többre tartotta. Zsuzsa meg azért maradt kinn, mert épp lenn volt a kert hátuljában, s az ijedtségtől földbe gyökerezett a lába. Nagy nehezen elkúszott a disznóólig, és ott maradt fekve. Aztán az egyik bomba a szomszéd udvarára esett, a föld megremegett alatta, és a légnyomás lesodorta az ól tetejét. Amikor szegény Zsuzsára néhány vályog ráesett, azt hitte, őt is bombatalálat érte. Meg sem tudott mozdulni, apám és Sándor húzták ki a törmelék alól. Az ijedtségen és néhány zúzódáson kívül nem lett semmi baja. De még felnőttként is előjött ezzel a történettel. Főleg, amikor beszittyózott.

A következő emlékem már az orosz katonákhoz kötődik. A falu elfoglalása után a kamrában szállásoltak el egy csapat katonát, és a tisztaszobában lakott egy tiszt. Apám kicsit beszélt oroszul, mert az első világháborúban együtt dolgozott egy ruszki hadifogollyal a vasútnál. Ő Iván kapitannak hívta. Nagyon szeretett engem, Eszterke gyévocskának szólított, a térdén lovagoltatott, és gagyogott hozzám, ahogy egy kisbabához szokás.

Pedig már tudtam beszélni, és arra is emlékszem, hogy Ványa gyágyának hívtam, pedig akkor még nem is hallottam Csehovról (he-he)! Egyszer, amikor anyám az aznapi fejést hozta be a házba, az egyik kiskatona elé állt, és egyre erőszakosabban követelte a sajtárt. Anyám persze nem akarta átadni, hiszen télidőben a tyúkok is alig tojtak, ez volt az egyetlen biztos napi betevőnk. Szerencsére Iván bátyuska pont akkor érkezett meg, iszonyúan leszidta a beosztottját, apám szerint azt mondta neki, hogy a tej a kislányé, és ha még egyszer meglátja, hogy el akarja venni, kikötözi. Erre persze nem emlékszem, apám mesélte később. Milyen finom is volt a meleg tej puliszkával!

– Szia Mama! – a kisunokám dugja be az orrát, ezek szerint most érkezett haza. – Gyere vacsorázni, apa rántottát csinált, azt Te is szereted!

– Jobb lenne egy kis puliszka, meleg tejjel!

– Ha gondolod, megnézem a neten, és készítek Neked, jó?

– Nem kell azt megnézni, a puliszka még fejből is megy!

Összenevetünk, és megöleljük egymást. Milyen szép lány lett ez a Kinga! Hány éves is? Ja persze, tizenöt, ősszel ment középiskolába, s az ország egyik legjobb gimnáziumába jár!

Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel | I. Regényíró pályázat

Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A regény a 2. Magyar Hadseregnek a keleti frontot érintő hadjáratának története, időben 1942 szeptemberétől 1943 februárjáig tart. A regény főszereplője a huszonkét éves Markovitz Nándor (Nándi) honvéd, akinek tolmácsolásában ismerhetjük meg az ő és katonatársai történetét.

Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel

akció, történelmi

1.

Sortűz

Az őszülő hajú őrnagyot és a főtörzsőrmestert reggel fél hatkor vezették elő a kivégzőhelyre. Némán figyeltük, ahogy az őreik által közrefogva sétálnak felénk. Hideg volt, még alig pirkadt, de a Don irányából felszálló nyirkos, gallér alá bebúvó fuvallatok hamar elűzték a korai ébresztő miatti álmosságunkat. Mindannyian fáztunk. Az őrnagy és korábbi alárendeltje is reszkettek, de nem a hidegtől, hanem a félelemtől. Mégsem jajveszékelt, vagy könyörgött egyikük sem. Némán tűrték, amikor a katonai csendőrök gyakorlott kezei az előre odakészített kötelek segítségével kikötözték őket a nyírfák tövében álló oszlopokhoz.

– Utálom ezt – sóhajtotta mellettem egy hang.

– Pedig most először csinálsz ilyet – válaszoltam.

– Igen. De már most utálom.

Néhány perccel ezelőtt, amikor a halálraítéltek még a fogdájukként szolgáló csűrben vártak a sorsukra, és megkapták a táborparancsnokság által nagylelkűen engedélyezett utolsó, langyos kávéjukat, az őrnagy megkísérelte a lehetetlent; utoljára fogott magyarázkodásba.

– Mi értelme? – kérdezte. – Hiszen mindenkit halálra ítéltek. – reszkető kezekkel vette el az ütött-kopott porceláncsészét, ivott néhány kortyot, aztán letette maga mellé a priccsre és felállt. – Magukat is, meg az egész magyar hadsereget. – sorban végig hordozta a tekintetét a néma őrökön. Ha a segítőkészséget nem is, legalább az együttérzés jeleit próbálta megtalálni a borostás arcokon, az acélsisakok alól azonban unott tekintetek néztek vissza rá. – Ha egyszer megindul az offenzíva, úgyis vége mindennek. Én csak menteni akartam, akit még lehet.

A barnászöld egyenruhába öltözött katonák – a csapatcsendőrök mellé beosztott, egyszerű bakák – némán egymásra néztek. Efféle magyarázkodást hallottak már korábban is. Vállat vontak hát és behúzták maguk mögött az ajtót, az utolsó perceikre még magukra hagyva a gondolataikkal egykori tisztjeiket. Az őrnagy lassan visszaült az ágyára és ökölbe szorított kezekkel, némán bámult maga elé. Rabtársa, a magas, vékony bajszú főtörzsőrmester, aki a szálkás deszkafalnak dőlve várakozott, egyszer sem szólalt meg, mióta előző nap este ideszállították őket a voronyezsi ideiglenes katonai börtönből. Az arcáról sem lehetett leolvasni semmiféle érzelmet. Ha bánta is a percet, amikor hallgatott a felettesére és tárgyalni kezdett az oroszokkal, nem mutatta ki. Inkább egy kis dobozkát húzott elő a zsebéből, aztán gyufa sercent, és a fiatal férfi elszívta élete utolsó cigarettáját.

Tizenkét főből álló kivégzőosztagunk elé egy fényesre súrolt csizmában feszítő, peckes százados lépett. Piszok magabiztosnak látszott, nagyon is tisztában volt a feladata fontosságával. Némán végignézett rajtunk, megeresztett felénk egy félmosolyt, aztán katonásan hátat fordított nekünk. Papírt húzott elő a zsebéből, majd az oszlopokhoz kötözött tisztekhez intézte mondandóját.

– Sipos Ferenc őrnagy és Molnár Ádám főtörzsőrmester! – kezdte. – Kötelességem közölni önökkel, hogy a Magyar Királyi Honvédség főparancsnoksága elutasította fellebbezési kérelmüket. Az ítéletük golyó általi halál, amiért tárgyalásba bocsátkoztak az ellenséggel. A tervük az volt, hogy a századuk leteszi a fegyvert, és megadja magát, ha cserébe az embereik elegendő élelmiszert és orvosi ellátást kapnak. Ezzel nemcsak a frontvonal védelmétől kívántak elvonni katonai erőt, de nyilvánosan megszégyenítették a hadseregünket azzal, hogy azt a téves információt hozták az oroszok tudomására, miszerint nem rendelkezünk megfelelő ellátással.

– Miért, talán igen, te barom? – szűrte a fogai között dühösen ugyanaz a hang, amit az előbb is hallottam.

– Fogd már be! – mordultam rá. Más sem hiányzott, mint hogy a százados meghallja Karesz zsörtölődését.

A magas nyírfák felső ágaira akár a halál angyalai, néhány fekete varjú telepedett és a fejüket forgatva kíváncsian méregették az alant szorgoskodó embereket. A százados közben eltette a papírt, majd intett az odébb várakozó csendőröknek. Egyikük azonnal az elítéltekhez lépett, előhúzott a zsebéből két piszkos, fekete kendőt, majd az elítéltek szemei elé kötötte, örökre elzárva előlük a nyirkos szeptemberi hajnal erőtlen fényeit. Aztán két vörös színű papírdarab következett, amiket egy-egy biztosítótű segítségével erősített a zubbonyaikra, egyenesen a szívük fölé. Végül hátralépett, megszemlélte a munkáját, aztán fontoskodva odabiccentett a századosnak. Látszott rajta, hogy elégedett magával. Ennél nagyobb elégedettséget már csak akkor érzett, amikor néhány nappal ezelőtt három, hasonló vádak alapján elítélt tisztet húzott fel egyesével egy diófára.

Az őrnagyra és a főtörzsőrmesterre is kötél várt volna, mert a tettük hivatalosan is árulásnak minősült; hogy végül mégsem így történt, az a főparancsnokság egy magas rangú tisztjének volt köszönhető, aki valamilyen távoli rokoni kapcsolatban állt az őrnaggyal. A haláltól megmenteni ő sem tudta az elítélteket, de annyit elért, hogy legalább gyorsan és fájdalommentesen segítsék át őket a túlvilágra ahelyett, hogy percekig bokáztak volna egy vaskos faágról alálógva.

– Készüljenek fel a tüzelésre! – fordult vissza hozzánk a százados, mire tizenkét puska závárzata csattant egyszerre. – És ne feledjék, nem kell sajnálniuk ezeket a disznókat, még akkor sem, ha korábban a maguk felettesei voltak. Ezek árulók, akik a vesztünket akarták. Nem érdemelnek kegyelmet – recsegte, én pedig arra gondoltam: fordulj fel, te féreg. Remélem, egy nap téged is a sajátjaid lőnek agyon. Bár személyesen nem ismertem a halálra ítélteket, és a letartóztatásukról is csak az előző napon szereztem tudomást, mégis szánalmat éreztem irántuk. Bűnösök, ismételgették nekünk a tisztjeink keményen, amikor kijelöltek bennünket erre a megtisztelő feladatra, de én nem voltam ebben annyira biztos. Inkább tartottam a dolgot egy kétségbeesett lépésnek, semmit árulásnak, éppen ezért is szégyelltem magam, amiért itt kellett állnom ma reggel, fegyverrel a kezemben.

Kivégzőosztagunk bal szárnyának, köztük nekem is az őrnagyra kellett tüzelnem, a jobb szárnyak pedig a főtörzsőrmesterre. Újabb parancs hangzott el, mire mindannyian a vállunkhoz szorítottuk a puskatust. Hiába takarta az áldozatok szemét immár kendő, a tekintetemet nem bírtam az arcukra irányítani. Úgy éreztem, az őrnagy pillantása még a rongydarabon is átsüt és bennünket méreget. Minden igyekezetemmel azon voltam hát, hogy a látóteremet a jó tizenöt méterrel odébb elhelyezkedő vörös papírfecni töltse ki, semmi más.

– Nándi! Mi lenne, ha mellé lőnék? – suttogott megint Karesz, aki még ekkor sem bírt csendben maradni.

– Valószínűleg te lennél a következő, akit odaállítanak – válaszoltam neki.

– Kuss legyen! – üvöltött ránk a százados. Aztán nagy levegőt vett és kiadta a tűzparancsot.

2.

Felderítők

Másfél hónappal korábban, augusztus utolsó napjaiban vonultunk le a Donhoz, ami most is ott kanyargott valahol, a keleti látóhatárt lezáró fák mögött. Védelmi állásokat építettünk ki a folyónak háttal, a környéken elszórt kis, szovjet falvak közötti területen, de az egyre mostohább időjárás miatt a művelet vontatottan haladt. Emellett minden nap végeztünk felderítéseket a környéken; kisebb, néhány fős csoportokba verődve jártuk végig az erdőket és a magas fűvel benőtt lankákat. A védvonalaink errefelé, Uriv és Korotojak települések közelében nem mindjárt a Don partján húzódtak úgy, mint innen hetven kilométerrel északabbra, Voronyezs alatt, hanem attól egy-két kilométerrel hátrébb, mert a folyót ezen a szakaszon sokfelé mocsaras partvonal szegélyezte, ami lehetetlenné tette volna az állások kiépítését.
Nem volt ez másképp ezen a napon sem. Miután elfogyasztottuk a kukoricakásából és főtt tojásból álló, szerény reggelinket, hozzáláttunk, hogy a lövészárkokat bővítsük. Megterhelő munka volt ez, a nehéz, sáros föld lapátolása minden erőt kiszívott az emberből. Mégis csinálnunk kellett, mert a munkaszolgálatosok jó részét elvitték tőlünk Voronyezsbe, másokat Urivba. Akik maradtak, azoknak a többsége középkorú, elkényelmesedett férfi volt már, elszokva a nehéz fizikai munkától, állandó félelemben élve az ellenségtől, és a saját őreiktől egyaránt. Valóságos megváltás volt a számukra egy-egy olyan nap, amikor a rájuk vigyázó keretlegények átadták őket nekünk majd közölték, hogy csak este jönnek vissza értük.

– Ez a rohadt sárdagasztás – morogtam, aztán ledobtam az ásót, majd cigaretta után kezdtem kotorászni zsebemben. – Hát mi vagyok én, vadmalac? – dühösen kisöpörtem a szememből a verejtékemmel keveredő vízcseppeket. Az eső szinte megállás nélkül szakadt már vagy másfél hete. Hideg cseppekben hullt alá az ólomszürke égből, és nyúlós mocsárrá változtatta a földet. A korábban kiásott lövészárkokban sokfelé kis patakokban szaladt, máshol pedig lábszárig ért az összegyűlt víz, így homokot szórtunk bele, arra pedig deszkapallókat fektettünk, hogy megkönnyítsük a járást. Az egyenruháinkon fekete penészfoltok tünedeztek fel a szűnni nem akaró csapadék miatt. Éjszakánként lehetetlen volt rendesen megszárítkozni a huzatos, nyirkos barakkok mélyén. Az átázott öltözék, és a penész szagától folyamatos rosszullét környékezett mindannyiunkat.

– Ismered az ide vonatkozó bölcsességet, nem? – kacsintott rám az Öreg. – Csak addig nem szereted, amíg meg nem szereted.

– Ez lehetne az egész keleti front mottója. Ha lesz egy kis időm, rá is hímzem a zászlónkra. – nagyot szívtam a cigarettába, aztán körbe néztem. Közelebb és távolabb is ronggyá ázott emberek szorgoskodtak, vagy csak támaszkodtak a lapáton.

– Kilógathatnád mellé a gatyádat is – javasolta Somló Karesz. – Az oroszok elájulnának a gyönyörtől, amiért fehér lobogót látnak.

– Hát hogyne, biztos remek előadás volna – szólt közbe egy idősebb, félszemű munkaszolgálatos, aki leginkább egy kiöntött ürgére emlékeztetett a víztől csöpögő vattakabátjában. – De a folytatást nem találnátok ennyire viccesnek. A múlt héten állítólag egy egész szakasz szeretett volna a vörösökhöz csatlakozni Scsucsje alatt, ha úgy végre hazajuthat. Személyesen a német barátaink lógatták fel őket, aztán megtiltották a temetésüket. A hullák ott maradtak a fákon, amolyan elrettentő példaként.

– Erről nem is hallottam – mondta neki Tóth Péter, aki olyan nyugodtan üldögélt az egyik talicska szélén, mint akinek semmi dolga. – Jól értesült vagy.

– Ezt pletykálták – vont vállat amaz. Intelligens arcú, magas férfi volt, közelebb az ötvenhez, mint a negyvenöthöz. Korábban mesélte, hogy még a nyáron veszítette el a fél szemét, amikor a keretlegények vezetője – a munkásszázadra felügyelő katonák őrmestere – alaposan helybenhagyta egy nádpálcával valami apróságért. Részvétet éreztünk iránta, és ha valami munka akadt, mindig igyekeztünk magunk mellé kérni a keretből. Hiába volt parancs arról, hogy nem beszélgethetünk velük, ha az őreik nem voltak a közelben, ezzel a kutya se törődött.

– Na, János, maga ismét jó ellesz itt velünk máma – mondta neki az Öreg még reggel. – Csak lapátoljon, de módjával. Mi se igen törjük össze magunkat.

– Az biztos – helyeselt Tóth, aki olyan szigorúan tartotta magát ehhez az elgondoláshoz, hogy a feneke lassan oda nőtt a talicskához.

Már egy jó órája dolgoztunk, amikor az árok szélén megjelent Horváth őrmester, az elmaradhatatlan, büdös szivarjával a szájában.

– Hé, maguk négyen – mutatott végig rajtunk. – Kapják össze magukat máris, és negyedóra múlva cipeljék be a valagukat Fodor alezredeshez. Feladatuk van. Ha azt mondtam máris, azt úgy is gondoltam, ürgemajmok.

– Jelentem uram, már kaptunk feladatot – tisztelgett Somló Karesz sáros arccal, szélesen vigyorogva. – Az árkok bővítését.

– Nem mondom még egyszer! Ne a sarat túrják, hanem szedjék össze a felszerelésüket, de még ma, ha kérhetem.

Szentségelve tettük le a szerszámainkat. A lapátolást utálatos elfoglaltságnak tartottuk, ám ha választani lehetett, még mindig inkább ez, mint hogy oroszok után koslassunk. De nem volt mit tenni, mentünk, mert Horváth elég nagy szarházi volt ahhoz, hogy az ellenkezésünk miatt esetleg jelentést tegyen parancsmegtagadásért.

– Már megint én – dohogott Péter, akit senki nem hívott a keresztnevén, hanem mindenki csak Tóthnak szólította. – A múlt héten kétszer is kint voltam. Több ezren vagyunk itt, akkor hogy lehet, hogy mindig engem találnak meg?

– Vedd megtiszteltetésnek – válaszoltam, miközben a lövészárok oldalába vert vastag karókba kapaszkodtam, amelyek azt a célt szolgálták, hogy a föld oldalról ne omolhasson be. Felhúztam magam, aztán lenyúltam, és segítettem felmászni Tóthnak is. – Fodor biztos szereti a képedet nézni eligazítás közben.

– Pedig igazán elfelejthetné már egy időre – zúgolódott tovább.

– Ne legyél úgy oda – szólt neki az Öreg is, aki már az összesározott bakancsát igyekezett megtisztogatni egy darab ronggyal, de inkább csak szétkente rajta a piszok java részét. – Cserkelünk egyet az őszi zuhéban. Legalább elmondhatod, hogy bejártad egész Oroszországot. – visszafordult a munkaszolgálatos felé. – Hát maga csak dolgozzon, és figyeljen az őrökre.

Visszamentünk a körletünkbe, ami néhány száz méterrel odébb helyezkedett el. Hevenyészett faházakból állt, amiket egy kiterjedt fenyőfaliget szomszédságában húztak fel nemrég. Az épületek környékét kaviccsal és homokkal szórták be, gondolva az őszi esőzésekre, így itt kevesebb volt a sár. Az épületek mellett fél tucat, a hajnali órákban érkezett LT–38-as harckocsi állt, szürke páncélzatuk tompán csillogott az esőtől. Vadonatújak voltak, még egy karcolás sem látszott rajtuk.

– Nézd már! – Karesz megrugdosta az egyik jármű lánctalpát. – Mi folyik itt, végre beindult odahaza a hadiipar?

– Na, ha ezekkel nem megyünk el egészen Moszkváig, akkor semmivel – méregette az Öreg a csehszlovák gyártmányú járműveket. – Nem érzitek túlzásnak ezt a hat darabot? Fele ennyivel is megnyernénk a háborút. – lemondóan ingatta a fejét.

Meg tudtuk érteni a csalódottságát. Harckocsik tekintetében pocsékul álltunk. Volt néhány Toldi páncélosunk, és egy pár német gyártmányú könnyű harckocsink, de ezeken kívül semmink, csak lövegek és régi mozsárágyúk, amik még az előző háborúból maradtak. Eközben odaát, a Don túloldalán az oroszok a legújabb típusú T–34-es harckocsikat sorakoztatták fel, amiket százával hoztak ide a gyáraikból. A hadvezetés minden egyes nap ígéretet tett arra, hogy hamarosan megérkezik a jobb ellátmány, többek között az új egyenruháink, az esőkabátok, járművek és a téli felszerelés. Ám a vonatok csak újoncokat hoztak, többségében ártatlan tekintetű, tizennyolc éves fiúkat, akik közül a legtöbbnek még pehely sem volt a szája felett. Meg persze fegyvereket. Puskákat, német gránátvetőket, páncéltörő ágyúkat, és néhány ócska harckocsit, de sajnos egyikből sem eleget.

– Még így is jobban fel vagyunk szerelve – magyarázta Tóth –, mint az innen délebbre állomásozók. Azt hallottam, van, ahol földbe ásott lyukakból figyelik a folyót, de nincs semmi egyéb erősítés.

– Szóval mi vagyunk a félszemű királyok a vakok között? – sóhajtottam, de azért jól tudtam, miről beszél. A magyar vonalak kétszáz kilométer hosszan kanyarogtak a Donnal párhuzamosan, de feleannyi ember és felszerelés sem állt rendelkezésünkre, mint amivel egy ilyen hosszú szakaszt hatékonyan tartani lehetett volna.
Bementünk a barakkunkba, ami most, a délelőtti órán üres volt. A társaink vagy őrségben voltak, vagy ők is az állásokat bővítették. Többségüket még kora reggel felvezényelték az egy kilométerre lévő Bazkij-dombra, a környék legmagasabb pontjára, hogy kiépítsék a fával és földdel lefedett bunkerrendszert, valamint a körülötte lévő állásokat néhány löveg számára. Átvágunk az épületeket összekötő, hosszú folyosón és átmentünk a parancsnoki szárnyba, ahol jelentkeztünk az alezredesnél, aki egyedül tartózkodott a térképszobában.

– Kedves, hogy benéztek hozzám, és nem nekem kellett magukat megkeresnem – mondta köszönés helyett. A szoba közepén álló asztalra egy jókora térkép volt kiterítve. – Jöjjenek ide – intett –, és figyeljenek!

Az asztal köré csoportosultunk, ahol a térképen kívül egy petróleumlámpa, egy gramofon, és egy üveg ecetízű, német bor is helyet kapott. A térképen már számtalan jelölés látszott, amiket az asztalon szanaszét szórt, színes ceruzákkal rajzoltak rá korábban.

– Felderítést kell végezniük a mai nap. Menjenek el a folyóig, majd végig a part mentén, le a Molgov-szigetig – bökött a térképre – ami innen délre, nagyjából tíz kilométerre található. Az oroszok állítólag nagyobb erőket vonultattak fel a túlparton. A hadvezetés egyelőre nem erőlteti a légi felderítést, mert nem akarják, hogy az oroszok esetleg megtudják, kiszúrtuk őket. Ezért van szükség magukra. A mai napra megmenekülnek a lapátolástól.

– Így is a sarat fogjuk gyúrni – sóhajtotta Tóth, de Fodor elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– A Donnak ezen a szakaszán eddig nem voltak jelentős orosz csapatmozgások – folytatta. – Az erőik jelentős része Uriv alatt van, vagy fent, Voronyezsnél. De fel kell rá készülnünk, hogy végül itt is megjelennek.

– Nem biztos, hogy visszaérünk sötétedés előtt – mondta az Öreg.

– Számítok erre, tizedes – biccentett Fodor. – Ha így lesz, jól húzzák meg magukat valahol éjszakára, és ne ugráljanak virradatig! Hősi halottakra van a legkevesebb szükségem.

Egész nap az eső áztatta vidéket tapostuk, bakancsainkkal cuppogva dagasztottuk a helyenként bokáig érő sarat. Egy teremtett lelket sem láttunk sehol, a saját vonalainkat kivéve, ami néha át derengett az esőfüggönyön, néhány száz méter távolságra a kijelölt felderítő útvonalunktól. Később aztán a kiépített állások sora elmaradt mögöttünk, ahogy folyó nagy kanyart vett délnyugati irányba, és mi követtük az irányát, utat törve magunknak a lápos parton, a magas fák alatt.

A kiterjedt nádasokat fedezékként használva délután három óra körül jutottunk el a célul kijelölt Molgov-szigetig, ami lényegében nem volt több mint egy jó fél kilométer hosszú, lapos, kavicsos kiemelkedés, néhány nagyobb bozóttal a közepén; a sziget a tavaszi áradások alatt rendszeresen víz alá került, most azonban a nagy esőzések ellenére sem tűnt még el. A folyó ezen a ponton nagyjából kétszáz méter széles lehetett, és ugyanolyan csendesen hömpölygött, mint a fentebbi szakaszán. Hiába erőltettük a szemünket, hiába figyeltük távcsővel a túlsó partot, életnek semmi jelét nem láttuk. Odaát nem volt más, csak esőben ázó dombok. Innen nem messze a Potudany névre keresztelt vízfolyás ömlött bele a folyóba, és a mocsarakkal tagolt torkolatvidék arrafelé szintén lehetetlenné tette számunkra a védelmi állások kiépítését.

– Erről ennyit – mondta az Öreg, miközben a mutatóujja hegyével leseperte az esőcseppeket tömött, fekete bajuszáról. – Valaki biztosan látott pár felderítőt, és berezelt. Egyből azt hitte, egy zászlóaljnyi katonával van dolga.

– Szép kis kirándulás volt a semmiért – köpött nagyot Tóth. – Csak azt nem értem, miért nem küldtek ki egypár önkéntest? Akad belőlük éppen elég, és mindegyik azért ácsingózik, hogy kapjon egy snájdig medált az egyenruhájára.

– Fújjuk ki magunkat – javasoltam, azzal máris lehuppantam a vizes fűbe és előhúztam a zsákomból egy üveg konyakot.

– Ezt meg hol szerezted? – nézett nagyot Karesz.

– A konyhán, még tegnap. Az egyik szakács tartozott nekem némi pénzzel. A zsebembe akart dugni pár rubelt, meg márkát, de mondom, mégis mi a fenét kezdjek itt azzal, a semmi közepén? Úgyhogy inkább elhoztam ezt.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen finomságokat is tartanak itt.

Körbe adogattuk az üveget és mindenki jól meghúzta. Közben Tóth nagyokat káromkodott, és néhány tetűt sepert ki fintorogva a hajából, a füle mögül. A penész mellett a kis vérszívók jelentették a másik gondot. Kaptunk ellenük egy enyhén büdös, sárgásfehér port, hogy azzal szórjuk be magunkat, de láthatóan nem sokat használt. Az embernek először liftezett a gyomra, ha arra gondolt, miféle apró dögökkel kell megosztania az ágyneműjét és az egyenruháját, lassan mégis megtanultunk együtt élni velük, hiszen mást úgysem tehetünk. Néhanapján azzal biztattak minket cinikusan, hogyha télre is itt ragadunk, a kemény fagy bizonyára eltünteti őket.

Feltápászkodtunk, és elindultunk visszafelé. Nem sokkal később az ég sötétedni kezdett, de mi még mindig úton voltunk. Egy kisebb, kopasz domb tetején álltunk meg, hogy ismét pihenjünk egy keveset.

– Valamelyik este – mondta Karesz – megint kártyázhatnánk. Csak mi, esetleg még az a Juhász Feri nevű fiú. Te is gyere – bökte oldalba Tóthot.

– Nem, az kizárt – legyintett. – Kösz, de bőven elég volt nekem tegnap este.

Az előző napi kártyapartin Karesz végig nyerő sorozatban volt. Összeszedett jó pár töltényt és cigarettát, ráadásként Tóth feltette a következő háromnapi kenyérfejadagjának egynegyedét is, szemben Karesz adagjának feléért. Veszített, ami súlyos érvágás volt az állandóan éhes fiú számára, hiszen a kenyérből egy napra mindössze ötven dekát kaptunk.

– Úgy lesz, ahogy mondtam. Kint ragadunk éjszakára, hacsak nem vágjuk le valahol a visszafelé vezető utat – mondta az Öreg, és a térképet böngészte, amiknek a legtöbbjét az orosz állásokban talált atlaszok alapján írták át magyarra, belerajzolva azokat a tereptárgyakat is, amiket a felderítő repülések során fotóztak le. – Képtelen vagyok eligazodni. Olyanok ezek a vacakok, mintha holdkórosok készítették volna.

– Mutasd csak! – lépett oda hozzá Karesz. Összedugták a fejüket, sötétzöld rohamsisakjaik halkan egymásnak koccantak. Mi ketten addig álltunk és vártunk. Tóth azzal küszködött, hogy cigarettára gyújtson.

– Átázott ez az istenverte gyufa – morgolódott. – Nándi! – nézett rám. – Nándi, van száraz gyufád?

– Az nincs. De itt van helyette ez. – a zsebembe nyúltam és átadtam neki a benzines öngyújtómat, aminek az oldalába egy ötágú csillagot gravíroztak.

– Szép darab – méregette irigy tekintettel. Rágyújtott vele, aztán visszaadta. – Honnan van?

– A székesfehérvári hadtest egyik őrmesterétől nyertem kártyán, még a nyáron. Ő meg állítólag egy halott orosz zsebében találta. Nem is gondolnád, mi minden van azoknál a muszkáknál. Állítólag az amerikaiak tömik őket felszereléssel. Azt mondta, talált még nála amerikai cigarettát, csokoládét, meg texasi marhahúskonzervet is. Hallottál már ilyet? Néha az az érzésem, valójában nem is az oroszokkal harcolunk, hanem a jenkikkel. Gondolom, hadianyagot is küldenek ide bőven.

– Az anyjukat! – sóhajtotta Tóth, aki leragadt az étel említésénél. – Marhahús? Én meg egy hete csak kenyeret eszek, meg néha egy kis kását. – ez kétségkívül túlzás volt, de az igaz, hogy mostanában egyre szegényesebb étrenddel kellett beérnünk.

– Csend legyen! Próbálok rájönni, hol vagyunk – mordult ránk az Öreg, becsületes nevén Béres Miklós, de én még nem találkoztam senkivel, aki így szólította volna. Tartalékos honvéd volt, már elmúlt negyven, és ezzel köztünk, huszonéves honvédek között valóban öregnek számított. Özvegyember volt, egy tizennégy éves lánygyermeket hagyott odahaza, akit most az Öreg húga nevelt.

– Ha ennél facsoportnál nyugatnak fordulunk – bökött a térképére Karesz – aztán végig megyünk itt, a nádason keresztül – húzta végig az ujját a vizes zsírpapíron – akkor még jó két óra, és elérjük az állásainkat.

– Nem tetszik nekem az a nádas.

– Nekem sem barátom, de csak ott tudunk rövidíteni.

Körülnéztünk. A vörösbe csavarodott tölgyfák által alkotott kis liget, amit a térkép jelölt, a domb legalján állt, nagyjából ötszáz méterre tőlünk. Ebből a távolságból, a szakadó esőben és a lassan alászálló szürkületben nem tűnt többnek, mint egy hanyagul a vászonra kent, elmosódott festékfolt. Felkerekedtünk és elindultunk. Öt percbe sem telt, és elértük a fákat, amiknek fekete törzse körül magas bozótos nőtt. Megkerültük a burjánzó növényzetet, és egy kis tisztásra bukkantunk mögötte. Nagyjából harminc méterre tőlünk, egy kidőlt fatörzsön magas, kopasz katona ült, nekünk háttal, a puskáját maga mellé támasztotta. A társa mellette állt. Ők is egy térképet böngésztek, ahogy mi is tettük az előbb. Cigarettafüst szagát sodorta felőlük a szél. Úgy el voltak mélyülve, hogy nem vettek észre minket.

– Ti is eltévedtetek, mi? Szépen vagyunk – szólt oda barátságosan Tóth. – Melyik egységtől vagytok?

Válasz helyett a férfiak villámgyorsan eldobták a cigarettát, aztán hasra vágták magukat a fatörzs mögött. Izgatott kiabálás ütötte meg a fülünket. Akkor már mi is szétugrottunk, hogy minél nehezebb célpontot nyújtsunk az esetleges lövésekkel szemben, és lebuktunk a magas fűbe.

– Ez szép. Ruszkik! – röhögött fel Karesz.

A két orosz figyelmetlen volt, nem számítottak ellenségre, és nekünk ez volt a szerencsénk. Még mielőtt igazán felfoghatták volna, mi is történik, leakasztottam az övemről egy kézigránátot, majd egy jól irányzott mozdulattal a mohos fatörzs mögé hajítottam. Pár pillanattal később robbanás hangja sepert végig a tisztás felett, megrázta a fák vörösesbarna lombozatát, és avarfelhőt köpött a magasba.

– Nézzük meg, mi újság – intett a fejével az Öreg, majd lassan előre óvakodott, mi pedig követtük.

Mindkét orosz halott volt. A kopasz hanyatt feküdt, felakadt szemekkel, egyik kezében még mindig a térképet szorongatta görcsösen. A társa arccal hevert a sárban, a fejéről lerepült a sisak, a jobb keze csuklóból hiányzott. A vére egyre gyengülő, sötétvörös sugárban spriccelt a földre, de a férfi már nem érzett semmit a fájdalomból.

– A szentségit – morogta Tóth. – Mit kerestek ezek itt?

– Hát nem nyilvánvaló? Felderítők voltak, ahogy mi is. – az Öreg lehajolt és átkutatta a holmijukat. A térképen kívül talált még egy iránytűt, meg egypár papírlapot. Néhányra már firkáltak valamit.

– El tudja ezt olvasni valaki? – kérdezte. Csak a fejünket ráztuk. – Mindegy, magunkkal visszük, majd akad a táborban olyan ember, aki igen.

A leszakadt kezű fickó zsákját átnézve előkerült egy üveg vodka, meg néhány kaviárkonzerv. Az innivalót egy pillanat alatt eltüntettük, az ételt pedig testvériesen szétosztottuk egymás között.

– Ezek aztán tudnak élni – mondtam, miközben elsüllyesztettem a dobozt a hátizsákom mélyére. – Kaviár.

– Mit ért vele, ha mi esszük meg? – vigyorgott Tóth, aki a saját részét már fel is bontotta és mélyen belemártotta a kanalát.

– Nem érsz rá ezzel addig, amíg visszaérünk? – kérdeztem fintorogva. – Ezek még ki sem hűltek, te meg már a konzervjüket zabálod?

– Sajnálom, de nem – csámcsogta teli szájjal. – A gyomrom követelőző fajta. Meg aztán én már a vagongyárban megszoktam melósként, hogy ne akkor egyek, amikor ebédidő van, hanem amikor ráérek.

– Jól van, zabát befejezni, indulás! – intett az Öreg. – Semerre nem látok mozgolódást, de szeretnék minél gyorsabban eltűnni innen, mielőtt még egy másik csapat orosz esetleg utána akarna nézni annak, mi volt ez a robbanás?

Most már óvatosabban mozogtunk, mert joggal tartottunk attól, hogy esetleg újabb ellenséges katonák lehetnek a közelben. Széthúzódtunk, három-négy méter távolságot tartva egymástól menet közben, hogy ne nyújtsunk zsíros célpontot. Szorosan markoltuk a fegyvereinket – német gyártmányú Kar98k puskát használtunk, kivéve az Öreget, aki egy Danuvia 39-es géppisztolyt használt – és így haladtunk tovább.

Néhány perccel később egy széles lapályhoz érkeztünk, ahol deréig érő fű nőtt, majd nemsokára elértük a nádast is. Közben gyenge szél támadt, az elsárgult nád zizegett és hajladozott, mi pedig óvatosan lépkedtünk előre az embermagas növényzetben. A talaj egyre puhább és ingoványosabb lett a lábunk alatt. Büdös, fekete víz préselődött ki a földből a lépéseink nyomán, mígnem azt vettem észre, hogy majdnem bokáig érő vízben gázolunk. Nem sokkal odébb aztán a nád ritkulni kezdett, a talaj még lazábbá vált, és egyszer csak ott terpeszkedett előttünk a zöld fűcsomókkal pöttyözött, barna víztükör, amire körkörös hullámokat rajzoltak az aláhulló esőcseppek.

– Ennyit a nádasról – mondta az Öreg. – Ez egy rohadt mocsár.

– Szép kis rövidítés. Add csak ide azt a térképet! – csettintett Karesz a hüvelykujjával.

– Minek?

– Mert ki akarom törölni vele. Arra talán még jó lesz.

A térkép újra előkerült, de szerencsére nem jutott el Karesz hátsójáig. Most már mindannyian köré gyűltünk és elmélyülve vizsgálgattuk. Az ég eközben egyre sötétebbé vált, a víz és a nádas lassan egyforma, mocskos szürkévé olvadt össze.

– Valahol csak át lehet rajta menni – tanakodtunk.

– Menjünk vissza arra, amerről jöttünk – javasolta Tóth.

– Francokat! – ellenkeztem. – Ha már kint maradunk éjszakára, akkor nekem semmi kedvem a sötétben korzózni. Inkább táborozzunk le, különben úgy eltévedünk, hogy reggelre a Fekete-tengernél találjuk magunkat.

– Átmegyünk itt – zárta le a kérdést az Öreg. Az iszapos partra mutatott, amit kitartóan nyaldostak a hullámok. – Arra. Ha hinni lehet ennek a vacak térképének, akkor a mocsár túlsó végén elérünk egy erdősávot. Annak a szélén haladva pedig visszajutunk az állásainkhoz.

Libasorban haladtunk tovább a part vonalát követve. Az Öreg vezetett minket és én zártam a sort. A szél mindinkább feltámadt, mi pedig egyre jobban dideregtünk a teljesen átázott öltözékünkben. Jobb kézre ott hullámzott a barna víz, amibe igencsak kockázatos dolog lett volna belegázolni, mert az alján elterülő, sűrű iszap csak arra várt, hogy elnyelje a próbálkozókat. Balra pedig a zizegő nád, ami magasabb volt annál, semhogy átláthassunk felette. Ha vaddisznó vagy farkas bújik meg benne, az még hagyján. De a képzeletem a vadállatoknál sokkal veszélyesebb élőlényekkel, vérszomjas oroszokkal népesítette be a sűrűt, akik ott lapultak minden árnyékfolt mélyén, és csak a pillanatra vártak, amikor nekünk ugorhatnak. Azt hiszem, a többiek is erre gondoltak, bár hangosan egyikünk sem mondta ki.

Félórát haladtunk még, mire teljesen ránk sötétedett. Az előttem két-három lépéssel caplató Kareszt mindössze fekete foltnak láttam. A léptei ritmusára szedtem én is a lábam, amikor egyszer csak megtorpant előttem, olyan váratlanul, hogy beleütköztem. Meg akartam kérdezni, mégis mit csinál, de a következő másodpercben hasra vágta magát, úgyhogy szó nélkül követtem a példáját.

Ötpernyi néma várakozást követően – ami a hideg földön heverve, az esőben ázva, a vaksötétben öt teljes órának tűnt – feltápászkodtunk és folytattuk az utat, mintha mi sem történt volna. Az elöl haladó Öreg valószínűleg rosszul látott valamit. Mindenesetre tökéletesen meg tudtam érteni az óvatosságát. Bármikor belefuthattunk volna egy állig felfegyverzett ellenséges őrjáratba, esetleg egy csapat partizánba, és soha nem tudja meg senki, mi történt velünk?

– Állj! – sziszegte hátra nem sokkal később, de most már nem hasalt a földre, csak féltérdre ereszkedett. Köréje gyűltünk.

– Mi az? – suttogtam.

– Ott, elöl – nyújtotta ki a kezét. – Ti is látjátok a fényt?

A zuhogó esőfüggöny elfedte a kilátás jó részét, de ahogy a szememet erőltettem, egy perc múlva halványan derengő fénypontot pillantottam meg a távolban.

– A mi csapataink?

– Nem tudom. Lehet, hogy már elértük az állásainkat, de azért legyünk óvatosak.

Tovább indultunk. Attól, hogy bárki is meghall minket, nem kellett tartanunk, a szél és az eső elnyomta lépteink zaját. Egy kisebb emelkedőhöz értünk, ami pár méterrel a víz fölé nyúlt, bokáig érő fű nőtt rajta, meg egy magas fenyőfa, ami magányosan zúgott a szélben. Lehasaltunk alá és a szemünket meresztettük a szurokfekete sötétségbe. Most már mindannyian jól láttuk, hogy messze előttünk valóban fény pislákol. Az Öreg elővette a távcsövét, és belenézett.

– Na, mi az? – suttogta Tóth.

– Ebben a sötétben elég nehéz megállapítani, milyen messze is lehet – magyarázta halkan az Öreg – de azt mondanám, úgy kétszáz méterre van. Az már ott biztos a mocsár nyugati vége.

– Végre átértünk rajta. Szóval? A mieink?

– Aligha. Előretolt állásban tilos fényt gyújtani, te is tudod.

– Esetleg itteni parasztok – találgattam.

– Jó lenne, de szerintem nincs olyan szerencsénk. – elrakta a távcsövet. – Tóth, menj előre Karesszal, és nézzétek meg, mi újság? Én és Nándi maradunk. – biccentett felém, majd az órájára nézett. – Itt találkozunk, pontosan húsz perc múlva. Ha nem vagytok itt időben, még tíz percet várunk aztán elhúzunk, azt feltételezve, hogy elkaptak benneteket.

– De miért mi menjünk, he? – kérdezte Tóth. – Miért?

– Mert én vezetem az egységet, és azt mondtam – zárta le a vitát az Öreg.

Karesz már el is indult a berzenkedő cimboránkkal a sarkában. Ketten maradtunk a fenyőfa alatt hasalva, és néma csendben lapulva vártuk a társainkat, akik vissza is értek, alig negyedóra múltán.

– Négy orosz ott tömte a fejét egy földbe vájt lyukban – kezdte Karesz. – Ég bent egy petróleumlámpa, annak a fényét láttuk. Elég jól kiépítettnek tűnik. Homokzsákokkal pakolták körbe és betakarták lombokkal, szóval nem csak valami földhányás, ahol átmenetileg megálltak éjszakára.

– És egy földbe ásott géppuskafészek is van, kicsivel odébb – folytatta Tóth. – Abban ketten őrködnek.

– Jó. El tudjuk intézni – bólintott az Öreg.

– Elintézni? – kérdeztem rémülten. – Erről nem volt szó. Kerüljük ki őket és tűnjünk a fenébe, mielőtt a nyakunkon lesz az egész Vörös Hadsereg.

– Megoldjuk – vigyorgott rám biztatóan Karesz. – Voltunk már ennél nagyobb lekvárban is, emlékszel? Ez itt mindössze hat ember.

– Igen, odébb meg talán egy egész század állomásozik.

– Tudni akarom, mit keresnek itt. – az Öreg ellenőrizte a tárat, van-e benne elég lőszer? – Az ott egy kiépített állás. És ha egy van, lehet több is. Nem akarom, hogy váratlanul zúduljanak a lövészárkainkba, mert akkor csúnya meglepetésben lesz részünk. Szükség van legalább egy fogolyra, akit magunkkal vihetünk kihallgatásra.
A parancsa értelmében kétfelé váltunk és elindultuk az oroszok állása felé, előreszegezett fegyverrel. Menet közben a puskám elejére tűztem a szuronyomat, miközben reménykedtem, hogy olyan gyorsan vége lesz az összecsapásnak, amilyen gyorsan csak lehet. Harc előtt az ember mindig ebben reménykedik. Tartson minél rövidebb ideig a vérfürdő, úgy van rá a legtöbb esély, hogy ép bőrrel megússzuk.

Karesz és Tóth értek oda elsőnek. Lehasaltak, majd odakúsztak a géppuskaálláshoz. Az oroszoknak felocsúdni sem volt idejük. Egy rövid sorozat, és máris halottak voltak. Az Öreg és én közben berohantunk az ágakkal fedett lyukba, ahol a megriadt katonák éppen felugráltak a lövések zajára. Az egyikük egy pisztolyból tüzelt rám, de a lövedék szerencsére célt tévesztett, és a fülem mellett zúgott el, ki a sötétbe. Meghúztam a Kar98-as ravaszát, a bundasapkás katona pedig átlőtt mellkassal esett hanyatt. Az Öreg kezében felkerepelt a Danuvia, és a másik két orosz, akik éppen a puskájukért ugrottak, szintén a földre zuhantak. Csak a hatodik, egy őrmesteri rendfokozatot viselő férfi maradt életben.

Aztán ránk szakadt a csend. Hiába hegyeztük a fülünket, nem hallottunk semmit. A hadsereg, ami a képzeletemben az imént még ott sorakozott a sötétségen túl, elenyészett. Tényleg csak ennyi orosz volt itt.

– Ez gyorsan ment – vigyorgott Karesz, aki utánunk jött a lyukba, és a vállamra csapott. – Beszari – vigyorgott rám.

– Hagyj békén! – intettem le. – Ez már a második egység, akikkel ma találkozunk. Neked talán nem jutott eszedbe, hogy esetleg többen is lehetnek itt?

– Lehet, hogy eszembe jutott – vont vállat könnyedén.

Az Öreg felrángatta a földről az őrmestert, aki villámló tekintettel méregetett bennünket.

– Gratulálok, ezt most megúsztad – mondta neki. – Majd a parancsnokságon elbeszélgetnek veled.

– Nahát, úgy látom, maradt még valamennyi a vacsorájukból – nyomakodott be mellénk Tóth, aki máris rávetette magát a földre terített rongyon sorakozó élelmiszerekre. A hátizsákjába dugott egy darab fekete kenyeret, meg egy vöröskáposzta konzervet. Volt ott még némi sült hús is, ami viszont olyan száraz volt, hogy alig bírta megrágni. – Az istenit! – köpte ki az összerágott falatot. – Ezek a szerencsétlenek is olyan jól el vannak eresztve kaja terén, mint mi. Az a kevéske kaviárkonzerv lehetett a legjobb falat mostanában, amit kaptak.

– Látjátok? Német revolver – emeltem fel közben a földről a fegyvert, amivel majdnem agyonlőttek. – Ezek nem tapasztalatlan újoncok voltak. Már találkoztak az ellenséggel. – a derekam mögé dugtam a fegyvert. – És most? – kérdeztem az Öreget. – Kivárjuk itt a reggelt?

– Semmi esetre sem. A térkép szerint egy erdő van közvetlenül mögöttünk. Végig megyünk a szélén, és máris otthon vagyunk.

– Ezt mintha már hallottam volna – fújtam. Az a szó, hogy „térkép” lassan a legutálatosabb szóvá kezdett válni számomra.

Az orosz őrmester kezét hátrakötöttük, majd közrefogtuk és magunk mögött hagytuk a halott bajtársaival teli állást. Valószínűleg hamarosan keresni fogják őket, amiért nem jelentkeznek, és mi akkor már nem akartunk a közelben lenni. Bevetettük hát magunkat a közeli erdőbe. Egy jó órát botladoztunk a sűrű aljnövényzetében, kihasználva a fák takarását, de végül este nyolc óra körül megálltunk. Akkor már szinte percenként botlottunk meg, estünk el a kiálló gyökerekben, vagy tépték meg az egyenruhánkat a tüskés bozótok, úgyhogy elegünk lett a vakon ténfergésből. Korábbi tervünk ellenére mégis úgy határoztunk, megvárjuk a hajnalt, és csak akkor megyünk tovább.

Felváltva őrködtünk. Amíg kettő pihent, kettő a sötétben hallgatózott, és két óránként váltottuk egymást. A zuhogó eső hosszú idő óta először alábbhagyott, és éjféltájt már éppen csak szemerkélt, a szél viszont továbbra is fújt, megborzolta a fejünk felett az őszi erdő megvörösödött lombját. Az orosz őrmester, aki egyébként meg sem próbált ellenállást tanúsítani, meglepetésemre szintén elszunyókált, mint aki nem zavartatja magát olyan apróság miatt, mint hogy foglyul ejtették. Egész idő alatt egyetlen szót sem szólt hozzánk, igaz, mi sem próbáltunk vele kommunikálni. Nem a mi dolgunk volt kikérdezni, azt majd megteszik a tisztjeink.

A sötét erdőben időnként felkiáltott egy-egy madár, máskor a lehullott avar zörrent meg. Vékony ágak reccsentek, ahogy az állatok motoszkáltak köztük. Lehettek persze ellenséges katonák is, de most már nem tartottam attól, hogy ránk találnak. Olyan jól befészkeltük magunkat a fák és a bokrok tövébe, a sötétség pedig olyan fojtogató volt, hogyha nem gyalogolnak át közvetlenül rajtunk, akkor soha nem szúrnak ki.

Messze kelet felől, amerre a Don hömpölygött, a szél időnként távoli motorzúgás hangját sodorta felénk.

– Oroszok – suttogta az Öreg, aki velem együtt virrasztott. – Odaát vannak.

– Aha, meg ideát is – tettem hozzá, közben a foglyul ejtett őrmesterre néztem. – Hamarosan akkora szarban leszünk, amilyet még életünkben nem láttunk.

– Nem hiszem. Az oroszokat most leköti Sztálingrád. A németek állítólag jól haladnak a város elfoglalásával. Azt mondják, legkésőbb karácsonyra, vagy még hamarabb a kezükön lehet az egész. Paulus tábornok érti a dolgát, és a németeknek nagyon jó felszerelésük van. Irigylem őket ezért.

– Jó, és Sztálinnak vajon mennyi katona áll a rendelkezésére egy ekkora országban? Jut belőlük Sztálingrádba is, meg ide is bőven.

Karesz váratlanul nagyot horkantott álmában. A hátát egy fa törzsének vetve, ülve aludt. Összerezzentünk a hangra és idegesen néztünk szét. Az elmúlt napokban már annyira megszoktuk az eső zúgását, hogy most, amikor végre elállt, úgy éreztük, minden apró zaj, amit csapunk, kilométerekre elhallatszik.

– Emlékszel, hogy a nyáron már átkeltünk a Donon Tyimnél?

– Igen – bólintottam. – De most megint ideát vagyunk.

– Nem ez a lényeg. Egyszer már megfutamítottuk az oroszokat. Megtesszük másodszorra is – bizakodott az Öreg.

Az oroszok az első támadásaink idején valóban visszavonultak, igyekeztek elkerülni a nagyobb összecsapásokat. De ez augusztus elejéig tartott, amíg ki nem ismerték a harcmodorunkat és a gyengeségeinket, aztán ellentámadások sorozatát indították meg, hogy a hídfőállásaikat kiszélesítsék, melléjük pedig újakat létesítsenek. Oroszország minden szegletéből érkeztek a katonák, egyre nagyobb mennyiségben, egyre jobb felszerelésekkel, a mi helyzetünk viszont mindinkább elkeserítővé vált. Korotojak alatt például a teljesen elcsigázott, 12. szekszárdi könnyű hadosztályt vetették be, akik akkor érkeztek meg egy hosszú gyalogmenet után; az egységet a fronttól több száz kilométerre sikerült a vonatokból kirakodni, és onnan még hetekig tartó út várt rájuk, ki a frontra. Nem csoda, hogy a szekszárdiak úgy kóvályogtak a harcmezőn, mint a részegek, és magukra is alig tudtak vigyázni, nemhogy eredményesen harcolni. Hiába kaptak páncélos támogatást, néhány nap múlva fel kellett adniuk Korotojak térségét, az oroszok pedig átkeltek a folyón. A széles, szürke vizű Don, ami addig a napig egy masszív, óriás védelmi állás látszatát keltette, hirtelen egészen kicsire zsugorodott, jelentéktelennek tűnt. Szeptemberre az addig elfoglalt területek mind elvesztek, nekünk pedig el kellett hagynunk a folyó keleti partját, és visszavonulni a túlsó oldalra, ott pedig védelmi állásokat létesíteni. Az utóbbi hetek viszonylagos nyugalomban teltek – úgy tűnt, a szovjet hadvezetést túlságosan lefoglalja a tőlünk délre, jó háromszáz kilométerre lévő Sztálingrád – de senki nem hitte azt, hogy a háború végéig csak ülünk majd a fenekünkön, és malmozunk. Az oroszok túl régóta voltak már csendben, nyilvánvaló volt, hogy készülnek valamire.

Öt óra után kezdetét vette a pirkadat. Felkeltünk, megettük a maradék ennivalónkat és az orosz őrmesternek is adni akartunk belőle, de nem fogadta el. Morcos tekintettel nézett ránk, de továbbra is csendben maradt. Az ennivaló persze így sem ment kárba, mert a bélpoklos Tóth kapott az alkalmon, hogy néhány harapással máris eltüntesse a fickónk szánt adagot, aztán elindultunk. A levegő hideg volt és nyirkos, az esővíztől elnehezült öltözékünk úgy tapadt ránk, mint egy hüllő lenyúzott bőre. A fák között hajnali pára ült, az erdő mögötti tisztáson szintén. Ahogy azonban az ég percről percre lett egyre világosabb, úgy tűnt fel a szakadozott szegélyű felhők mögött az égbolt sápadt kékje. Fél hét körül, miután már megtettünk vagy két kilométert, a horizonton, a Don irányából a napkorong puffadt, narancsvörös arca bukkant elő a piszkos ködfátylak mögött. Újabb fél óra sétát követően, egy számomra ismeretlen védőszentnek hála végre megpillantottuk a vonalainkat az esőcseppektől csillogó, füves dombok között. Kisvártatva már a parancsnokságon voltunk, ahol átadtuk a foglyot, a felderítőknél talált térképet, meg a telefirkált papírokat, majd beszámoltunk az éjszaka történtekről. Mint kiderült, néhány társunk már leírt minket. Ők azt gondolták, még az este visszaérünk, és mivel ez nem történt meg, biztosra vették, hogy eltettek bennünket láb alól. Karesz hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Ne már! Egyikőtök se gondolhatja, hogy engem olyan könnyű kicsinálni. Mégis ki lenne képes rá?

– Nem tudom. A ruszkik? – kérdeztem, de nem válaszolt rá semmit.

A kantin előtt verődtünk össze, és a jobb híján kávénak nevezett reggeli löttyöt iszogattuk. A hosszúra nyúlt felderítést követően a mai napra mentesültünk a lapátolás alól. Az Öreg jött oda hozzánk. Bagót rágott.

– Elégedettek velünk az éjszakai kiruccanás miatt – mondta minden bevezető nélkül.

– Mindig öröm jó melót végezni a parancsnokság részére – biccentettem. – Adnak esetleg jutalomszabadságot, vagy plusz fejadagot?

– Plusz fejadag? Álmodozz csak – horkantotta Tóth. – Azt mondta a szakács az előbb, hogy gulyást készít ebédre. Már most kíváncsi vagyok, mennyire lesz szörnyű hús nélkül, mert azt egy hete nem láttam sehol. Megeszem persze nélküle is, de úgy nem lesz az igazi.

– Életemben nem találkoztam még ilyen éhenkórásszal – csóváltam a fejem. El sem tudtam képzelni, hová tűnik el az a sok étel, amit Tóth olyan jóízűen zabált be minden alkalommal? Mert feneketlen gyomor ide, vagy oda, a fiú alig volt robusztusabb egy seprűnyélnél.

– Mit csináljak? Vannak bizonyos igényeim.

Néha még az olyan borúlátó embereket is érheti kellemes csalódás, mint Tóth. Amíg mi az éjszakát a senki földjén töltöttük, végre tisztességes ellátmány érkezett hazulról, így a gulyás első osztályúra sikerült, hús úszkált benne és burgonya, az ebéd végeztével pedig csokoládét kaptunk, sőt, még egy-egy pohár sör is jutott mindenkinek. Azon a napon a kenyérfejadagot is megduplázták. Sajnos az ilyen kiadós étkezések egyre inkább ritkaságszámba mentek. Napról napra kevesebb ennivaló jutott.

– Mi van itt? – kérdezte hitetlenkedve Karesz. – Holnap kivégeznek minket, és ez az utolsó étkezésünk, vagy mi?

– Nem, csak végre rájöttek odafent is, hogy teli hassal bizonyára hatékonyabban vagyunk – mondta az Öreg, aki mindig jól értesült volt az ilyesmikben. – Sokan panaszkodtak ugyanis, hogy a német fejadagok, amiket eddig kaptunk, olyanok a gyomruknak, mint a víz.

– Ebben egyetértünk – bólogatott Tóth, miközben egy darab kenyeret rágcsált.

– Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, amikor bőséges ételhez jutunk – mondtam.

– Hogy érted ezt?

– Mit gondoltok, meddig fogják tűrni, hogy itt lebzseljünk? – megráztam a fejem. – Azok az oroszok, akikre az este bukkantunk, nem azért voltak itt, mert nem akadt jobb dolguk. Nem akarok vészmadár lenni, de előbb-utóbb lerohannak minket. Sztálin papa nem fogja tűrni, hogy a Donnál legyen a magyar határ.

– Sztálinnak ott van a kedvenc városa – utalt Tóth a Volga partján elterülő Sztálingrádra. – Ő most amiatt aggódik inkább. Ha a németek elfoglalják és kitűzik rá a zászlót, tudjátok, hogyan fog az hatni a Vörös Hadseregre, meg a szovjet népre? Összeomlanak, ilyen egyszerűen – csettintett. – Úgyhogy ne aggodalmaskodj annyit! Ránk nem marad ideje.

Úgy döntöttem, hiszek neki, csak hogy megnyugodjak. Még nem tudtam, mekkorát tévedtem.

Mészáros Lajos: Pesti balhé | I. Regényíró pályázat

Mészáros Lajos: Pesti balhé | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Mészáros Lajos: Pesti balhé című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Kovács Misi, a piti tolvaj, amikor munkára fogja agytekervényeit, mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezen felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Balul sikerült akciója miatt nem várt módon kerül a rendőrség érdeklődésének középpontjába.

Mészáros Lajos: Pesti balhé

akció, krimi, bűnügyi

Első fejezet

1.

1993. november 14. vasárnap

– Halljam, hol van? – tette fel a kérdést higgadtan Sebész, de a nyomaték kedvéért egy csattanós pofont is mellékelt hozzá.

– Rohadjatok meg! – közölte az ütés elszenvedője, miközben felszakadt szájából vér csurgott csupasz mellkasára.

Az áldozat, Erdős Péter ezután ingerült szitkozódásba kezdett, mely hisztérikus reakció egy ilyen helyzetében teljesen érthető, sőt, elvárható. A saját házában, esete, előzetes bejelentés nélkül törtek rá egykori társai, Imre és Sebész. Kirángatták az ágyából, leteperték a földre, majd levonszolták a lépcsőkön a fényűzően berendezett budai villa dolgozószobájába. Végezetül úgy, ahogy találták, anyaszült meztelenül egy székhez kötözték őt.

A sebtében kialakított vallató helységben sejtelmes félhomály uralkodott. Csak a barokk diófa íróasztalon álló antik olvasólámpa szolgáltatott némi sárgás fényt, amit egyenesen Péter arcára irányítottak. Éppen úgy, ahogy minden rendes kényszervallatáson.

Sebész egyáltalán nem volt türelmetlen, de már irritálta a fékevesztett káromkodás, ezért újfent felpofozta Pétert, ezúttal ököllel, mire az elnémult. Sebész megfordult, és a lámpa fényét kezével kitakarva Imre tekintetét kereste, aki egy hatalmas bőrfotelben terpeszkedett.

Imre mélyen barázdált homlokát dörzsölgette, miközben hüvelyk ujjával a halántékát masszírozta. A hatvanas éveiben járó férfi kocsonyás tekintete, püffedt, vörhenyes arca hűen tükrözte alkoholhoz fűződő halálos vonzalmát, és jelen esetben másnaposságát is.

– Hmm? – biccentett türelmetlenül Sebész, utasítást várva. Bár több, mint két éve nem látta Imrét, őt nem lepte meg az állapota. Végig kísérték egymás életútját, gyerekkoruktól kezdve, így testközelből követhette Imre lassú öngyilkosságát.

Imre az öltönyéből egy csomag Symphoniát kotort elő, kihúzott belőle egy cigarettát és rágyújtott. Jó mélyen letüdőzte a kesernyés füstöt, majd szinte azonnal köhögésben tört ki. Fájdalmas arckifejezéséből kiolvasható volt, hogy ez a művelet cseppet sem segített sajgó koponyáján.

– Lennél kedves elárulni, hogy miért csinálod ezt, Péter? – krákogta grimaszolva.

– Mit miért? – kérdezett vissza üvöltve a férfi, miközben erőtlen kísérletet tett kezei kiszabadítására.

– Az a kérdés, hogy miért szórakozol velünk? Mi mind egy oldalon állunk, sőt, mi több, barátok vagyunk…

– Sose voltunk barátok! – vágott a dohányos szavába Péter.

Imre az ablakhoz lépett, kezével végigsimította a korábban gondosan összehúzott, damaszt sötétítő függönyt, mialatt végig rosszallóan csóválta a fejét, mint aki szörnyen elégedetlen a hallottokkal.

– Szóval, azt mondod, hogy nem voltunk barátok? – kérdezte megjátszott csodálkozással a hangjában. – De ez a mérhetetlen gazdagság, amire szert tettél az elmúlt évtizedekben, a rendszer által jóváhagyva, finanszírozva, az azért jó volt, ugye? – mutatott rá a szoba falait díszítő festményekre. – Arról nem is beszélve, hogy mindkét gyermeked az Egyesült Államokban tanulhatott, ahol mi segítettünk megalapozni az életüket.

– Én ezekért mind megdolgoztam! Megérdemeltem!

– Dolgoztál? Na, ne röhögtess… nélkülünk egy senki lennél! Mindent nekünk köszönhetsz! Most pedig válaszolj! Hol van?

– Mi hol van? Azt se tudom, miről beszélsz! Engedjetek már el!

– Ne hazudj a képembe!

– Nem hazudok!

– Pedig tudjuk, hogy tudod, hogy hol van, amiről már mi is tudunk!

A mondat hallatán halvány, visszafogott mosoly ült ki Sebész arcára, ami nem kerülte el Imre figyelmét sem.

– Most mi van? – nézett Sebészre felhúzott szemöldökkel.

– Á, semmi – vigyorgott amaz.

– Nem fogom a kedvedért átfogalmazni – duzzogott Imre, majd újra Péterhez fordult. – Péter, legalább azt áruld el, hogyan tudtad ennyi éven át titokban tartani, hogy nálad van? És egyáltalán, mi hasznát láttad így?

– Te teljesen hülye vagy? Tényleg nem érted, hogy fogalmam sincs, miről zagyválsz?!

Imre a megkötözött férfi arcába fújta az utolsó slukk füstjét, majd a csikket látványosan átnyújtotta Sebésznek.

– Én a helyedben most rögtön beszélnék, hisz ismered őt – biccentett sokatmondóan a mellette álló társa felé.

Igen, tudta, hogy kicsoda Sebész, hát hogy a kurva életbe ne tudta volna!

– Higgyétek el, hogy tényleg nem tudok semmit! – hebegte, miközben rémülettel telt szemét le sem vette a parázsló cigaretta csikkről.

Sebész kesztyűs kezével lassan megsimogatta a férfi izzadságtól csatakos fejét, majd perverz élvezettel búgta:

– Tudod, szeretném azt mondani, hogy ez csak üzlet, bla, bla, bla, de az igazság az, hogy ezt nagyon fogom szeretni! Amint befejezte a mondatot, ráfújt a halványan parázsló csikkre, mire az vörösen felizzott. Sebész nem teketóriázott, rögvest a férfi combjába mélyesztette.

Péter felüvöltött a fájdalomtól és megperzselt bőrének kellemetlen szaga lassan betöltötte a szobát. Eközben Sebész arca felragyogott és egy jóleső sóhajtás hagyta el az ajkát, mert végre megint úgy érezhette, hogy él! Ismét önmaga lehetett, mint a régi szép időkben, nem pedig egy haszontalan vénember, aki nap, mint nap otthon üldögél „öreg-szagú” köntösében és csak várja a kaszást.

– Mit szólnál hozzá, ha kiherélnélek? – folytatta kéjesen Sebész.

– Basszátok meg, ti őrültek vagytok! – sziszegte összeszorított fogakkal Péter.

– Imre megmondta az előbb, hogy tudjuk, hogy tudod, hogy… – Sebész szava hirtelen elakadt, elmosolyodott, majd erősen megmarkolta a férfi sörhasa alatt rejtőzködő, pöttömnyire zsugorodott farkát.

– Ne… Kérlek… csak azt ne! – fakadt sírva végső elkeseredésében Péter.

– Tudtad, hogy a tököd összeköttetésben van a fenekeddel? – vigyorgott Sebész, egyre szorosabban markolva az említett testrészt.

– Nem… – nyögte Péter, teljesen elvékonyodott hangon.

– Ha levágom – hatásszünetet tartott –, összeszarod magad! – fejezte be diadalittasan mondandóját, majd egy gyors mozdulattal eljátszotta, mintha tényleg le akarná metszeni a korábban szóbahozott testrészt.

Péter rémületében felsikoltott, úgy vernyákolt, mint egy bagzó macska a bádogtetőn, majd minden átmenet nélkül, egyszerűen elájult. Ezzel együtt fekália bűzlő folyama kezdett el csörgedezni alatta.

– Semmit se változtál – jegyezte meg fejcsóválva Imre.

– Én megmondtam, hogy összeszarja magát – vonta meg a vállát vigyorogva Sebész.

– Még jó, hogy leterítettük a fóliát, viszont ez a bűz, ez valami borzalmas – folytatta Imre, miközben egy zsebkendővel eltakarta az orrát. – Pucold fel alóla!

– Jól van – sóhajtott Sebész –, de add a kezed, segíts felkelni – nyújtotta balját, miközben gyermeki huncutság ült ki az arcára.

Imre, első szándékból oda is lépett hozzá, ám egy pillanattal később, amikor eljutott tudatáig a turpisság, rémülten visszarántotta Sebész felé nyújtott jobbját, mely egy pillanattal korábban még Péter nemiszervét markolászta.

– Na, ne szórakozz velem – grimaszolta –, én aztán meg nem fogom a kezed! Most inkább kimegyek vizelni, míg te takarítasz!

2.

Kovács Misi a lepukkant, Bihari úti bérház harmadik emeletén ismét kénytelen volt munkára fogni agytekervényeit. Bár ez korántsem volt egyedi, netán kirívó eset, hisz hetente legalább egyszer előfordult vele és mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették őt (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezene felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Hisz 22 éves volt, kijárt volna már a Dolce vita. Végre-valahára olyan nagymenő akart lenni, aki cigipapírként is ötszázasokat sodor fel, és meglátása szerint mind ehhez továbbra sem volt semmi másra szüksége, mindössze a tuti balhé végrehajtására. Viszont az elmúlt hetekben több ilyen jellegű, ám sajnálatosan félresikerült „tuti” ügye is volt, mely eredménytelenség változtatásokért kiáltott. Így ez alkalommal azzal kezdte a felkészülést a melóra, hogy a felhalmozódott negatív tapasztalatokat alaposan kielemezze.

Vasárnap délben, miután elfogyasztott egy párizsis szendvicset, kényelmesen elnyúlt az ágyán (a koszlott fekhely elnyűtt rugói eközben a földet súrolták), kezeit a feje alá tette, majd fél óra leforgása alatt sikerült is azonosítania azt az egy fő okot, amely mindezidáig gátat szabott könnyű és gyors meggazdagodásának.

A balszerencse volt az, melyről tudható, hogy ha mellénk szegődik, nem igen áll tovább, és akivel Misi gyerekkora óta kéz a kézben jár. Egyértelmű és könnyű szívvel vállalható befutó volt, mint legfőbb indok a sikertelenségre. Nagy kő esett le Misi szívéről, hogy ily módon felmentést adhatott magának, és amint felébredt a szundikálásból (az önvizsgálat elég fárasztó tud lenni), rögvest belevágott a legújabb balhé kifundálásba.

Felült, kinyújtóztatta végtagjait, majd lehajolt a körülötte felhalmozott szemétkupachoz és beletúrt annak kellős közepébe. Úgy rémlett neki, hogy lennie kell ott egy Budapest térképnek, amit még augusztusban zsákmányolt a Váci utcában, egy turista farzsebéből. Fintorogva félrekotorta a penészes ételmaradékokat, a több tucat összegyűrt pöttyös rudi csomagolópapírt, cukorkás fóliákat, kakaós zacskókat, hogy megtalálhassa az ágy alá csúszott térképet. Már augusztusban is biztos volt abban, hogy egyszer még jó lesz valamire és tessék, igaza lett!

Óvatosan széthajtogatta és kiterítette a matracára, aztán nekilátott átböngészni a budai oldal őt érdeklő utcáit. Később, saját lakhelyétől kiindulva, a mutatóujjával megrajzolta az odáig vezető útvonalat. Mindeközben erősen igyekezett fejében elraktározni, hogy mikor, melyik közlekedési eszközre kell felszállnia és hány megállót kell majd megtennie azzal.

Lépésről lépésre haladva vette át a rá váró feladat minden mozzanatát, miközben előkészítette a kivitelezéshez szükséges felszerelést, amit azután a nadrágzsebében rejtett el. Aprólékosan átgondolt és alaposan ellenőrzött mindent, végre kifújhatta magát. Ismét. Elterült az ágyon, aztán csak bambán, félálomban bámulta a szürkés-fehér, repedezett mennyezetet. Zsongott a feje a tömérdek információtól, melyet megpróbált beleszuszakolni, és már a felette össze-vissza futó hézagokban is Rózsadomb kacskaringós utcáit vélte felfedezni, ennek ellenére jóleső bizsergés borzolta testét. Ismerős volt számára ez a kellemes, vágyakozással teli érzés, ám ez alkalommal más is keveredett belé; valami új, valami jobb és ettől a plusz valamitől lett igazán izgatott. Habár ezt a valamit nem volt képes nevén nevezni, mégis minden porcikája azt súgta, hogy ma este örökre meg fog változni az élete, és soha többé nem tér vissza jelenlegi, nyomorúságos kerékvágásába.

Lehunyt szemekkel ábrándozott tovább, míg Budapest sötétségbe nem burkolózott. Akkor útnak eredt, hogy kifossza a Bólyai és Apostol utcák kereszteződésében álló közértet.

***

Misi egész testében reszketett, mire két saroknyira megközelítette a boltot. Ezt természetesen a csípős hidegre fogta, hisz sosem vallotta volna be önmagának, hogy fél. Hiába fűtötte őt az izgatott vágyakozás, a susogós melegítő nyakát muszáj volt felhúznia az orrára. Elkékült kezét zsebre vágta, de az sem segített. A hideg olyan csípős volt, hogy a mindig precízen megkoreografált laza mozgását, mellyel mások előtt szokott parádézni, most inkább hanyagolta. Helyette összehúzta magát és szaporán szedte lábait.

Régóta híján volt már egy kabátnak, egy igazán meleg téli dzsekinek. Arra az egy bizonyos kabátra vágyott, arra a vagány szőrmegallérosra, amilyet az amcsi rappereken látott a videoklipekben… A tervének részét képezte az is, hogy ha bejön a balhé, a Váci utcában megveszi a hőn áhított dzsekit. Igen, Magyarország legdrágább üzleteinek egyikében fogja megvenni, mert márkásat és eredetit akart, nem holmi utánzatot a gyáli lengyelpiacról, hisz olyat bármelyik csöves vehet magának.

A nedves aszfaltút egyik oldalán házak, mit házak, villák! – álltak, hatalmas kertekkel, magas, masszív kerítésekkel. Másik oldalt Pest szürke ködfoltokon átsejlő, tompa fényei látszottak, a máskor csodálatos panorámát nyújtó hegyoldalról. A környék szépsége mit sem változott az elmúlt években, ám a kellékek, mint egy varázsütésre, lecserélődtek. Ez még Misinek is feltűnt. Alig három éve, a rendszerváltás előtt Zsigulik és Moszkvicsok parkoltak a villák előtt, de ő, aznap este egyet sem látott; helyüket mind egy szálig nyugati autók vették át.

Szájtátva állt meg egy villa előtt, melynek felhajtóján vadonatúj, lilás bordó Jaguár XJ6 parkolt. Nyolchengeres, háromezerkettőszáz köbcentis motorral… ilyet se látott még élőben sehol! Az autó csodálatos volt, szinte ráfeszült az útra a széles kerekeivel, gyönyörű, metál fényezése a padlizsán színét idézte. Szeretett volna odahajolni a vezető oldali ablakhoz és meglesni a műszerfalat, a kocsi belsejét, mint ahogy az ilyen esetekben szokása volt, de a díszes, kovácsoltvas kerítés útját állta.
– Egyszer nekem is lesz egy ilyen! – sóhajtotta párapamacsokat lehelve maga elé.

Izgatottan indult tovább, hisz már csak egy sarok választotta el a hőn áhított meggazdagodástól. Szinte hallotta fülével, ahogy zizegnek kezében az ezresek, látta maga előtt a zöld Bartókokat és érezte az új kabát melegét a testén. Ismét beleborzongott a gondolatba, hogy végre megváltozhat az élete és megannyi sikertelen próbálkozás után révbe érhet. De lehet, hogy csak a hideg rázta…

Pár lépésnyire volt a céltól és a nyálkás, sűrű ködön át felsejlett a kiszemelt bolt sziluettje. Hunyorogva vette szemügyre a szocialista időkből ismerős, tipikus „sarki kisközértet”, ami szürke falaival, rozoga bejáratával és az ahhoz vezető téglavörös lépcsőkkel nem kelthette azt az érzést senkiben, hogy odabent hegyekben áll a zöldhasú; még Misiben sem.

Összeráncolt homlokkal túrt bele ápolatlan, kócos fekete hajába, mialatt átfutott az agytekervényein, hogy talán érdemes lett volna az akció előtt legalább egyszer eljönnie ide személyesen, és nem csak a haverokra hagyatkozni. Lehet, hogy megszívatták? Pedig tisztán emlékezett, hogy egyik este, lent a krimóban egyöntetűen megfelelő célpontként emlegették ezt a helyet, ahonnan zsákszámra talicskázzák ki a bevételt a tulajok.

Felnézett a közért homlokzatára szegecselt, kopottas cégtáblára, melyet neoncsövek fogtak közre és világítottak meg halványkék fényükkel. A fehérre pingált bádoglemezen fekete betűkkel a következő felirat virított:

„kis-NAGY ABC”

A bolt ajtajára kifüggesztett, kartonpapírra írt tájékoztató szerint még volt 10 perc zárásig.

Misi körbe kémlelt az utcán járókelők után kutatva, de öt méternél messzebb nem látott el. Benézett hát a sarkon túlra, a másik utcába is, ami szintén csendesnek és kihaltnak tűnt.

– Legalább az időzítés tökéletes – motyogta, majd a zsebéből előkotorta a gondosan össze hajtogatott felszerelést; egy felszaladt szemű nejlonharisnyát.

Nagy műgonddal bújt bele (ezt otthon többször is gyakorolta), ügyelve rá, hogy a hibás rész hátulra kerüljön. Végig futott a hátán a hideg, ahogy a nejlon alsónemű a fejére feszült, de úgy volt vele, hogy ez is a munka része, ennyit ki kell bírnia. Vágott egy grimaszt, majd remegő kezét a melegítő felső zsebébe csúsztatta, oly módon, mintha stukker lenne elrejtve benne. Szíve már a torkában dobogott és a hideg idő ellenére érezte, ahogy tarkóját izzadtság cseppek csiklandozzák.

Összeszorított fogakkal, óvatosan lopakodva ment fel a lépcsőn, kezét a fagyos kilincsre helyezte, majd lassan benyitott az üzletbe; a bejárat fölé szerelt csengő azonnal hangos kolompolásba kezdett.

– A francba! – sziszegte ijedten.

Visszafojtotta a lélegzetét és mozdulatlanná dermedt, mint egy vadászkutya. Néhány idegőrlő másodperccel később megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kolompolás hangjára nem bukkant fel senki. Óvatosan, hogy ne csapjon több zaj, kifújta a tüdejében rekedt levegőt és szemügyre vette belülről a boltot, ami olyan kicsi és lepukkant volt, mint amilyenre a külseje alapján számítani lehetett. Alig volt nagyobb tizenöt négyzetméternél.

Misivel szemben, a bolt közepén egy polcsor húzódott, megrakva édességekkel, lekvárokkal, konzervekkel. Tőle jobbra egy ósdi tejhűtő zümmögött, amellett a hangokból ítélve egy újabb hűtőegység lehetett, de azt már eltakarta az előtte tornyosuló polc. Ahogy balra fordult azonnal felragyogott a szeme, hisz szinte karnyújtásnyira virított tőle az elárvult kassza. Egy fehér bútorlapokból készült, derékmagasságú, több méter hosszú pult bal szélén díszelgett az egység. Körülötte ötösével kizacskózott, szikkadt zsemlék várták, hogy valaki hazavigye őket.

Misi első pillantásra szerelembe esett a testes, szürke-fehér pénztárgéppel. Onnantól nem is tudott másra koncentrálni, így érthető, hogy egyáltalán nem érezte gyanúsnak a bolt ürességét. Míg hatodik érzéke kézzel-lábbal hadonászott, Misi csillogó szemmel, vigyorral a képén indult meg a pénztárgép felé, hogy felmarkolja annak tartalmát… ám a következő pillanatban, tompa puffanással vágódott hanyatt a nedves padlón. Hatodik érzéke durcásan csóválta a fejét…

– Segíthetek? – csendült fel rögtön egy nyájas, ám korántsem angyali hang.

Misi félszegen nyitotta ki a szemét. Először csak a szivárvány színeiben pompázó csillagokat látott, kisebb fajta tűzijátékkal a háttérben, majd azokon túl felderengett a fölé tornyosuló férfi alakja. Kopasz, minimum százhúsz kilós, karfiol fülű birkózó, aki őszinte, gyermeki mosollyal az arcán támasztott egy felmosónyelet.

– Csúszik a padló – kuncogott a boltos.

– Vettem észre – nyögdécselte válaszként Misi.

A harisnyán át megtapogatta lüktető koponyáját, miközben azért fél szemmel az előtte álló, két fejjel magasabb szörnyet vizslatta.

– Most már tudom, mit jelent a bolton a „kis-NAGY” felirat – sóhajtotta lemondóan.

– Ja, a bolt a kicsi, én meg a Nagy! – válaszolt a hegyomlás, majd lassú, kéjes mozdulattal – olyan bűnös élvezettel, mintha VHS kazettán hangalámondásos tiroli pornót nézne – lehúzta Misi fejéről a harisnyát. – Hát ez? Minek? Ilyen hideg van odakint? – folytatta kaján vigyorral az arcán.

A súrlódástól égre meredő, kócos haja még a szokásosnál is szerencsétlenebb külsőt kölcsönzött Misinek. Némi jégpályára való csúszkálást követően sikerült feltápászkodnia a földről, majd azonnal zsebre vágta a kezét és odabent újfent pisztolyt formázott belőle. Alkalmi fegyverét habozás nélkül rászegezte az eladóra.

– Jót szórakoztunk, seggfej! Most viszont pakold ki a kasszát és már itt sem vagyok! – mordult rá, amilyen mély hangon csak tudott.

A hatás kedvéért sokatmondóan biccentett egyet a „pisztoly” irányába és reménykedett, hogy a nagydarab pali is azt látja benne, amit ő szeretne.

– Mondanám, hogy beszartam tőled, de nem akarok hazudni – mondta cinikusan az eladó, mire Misiben egy világ dőlt össze. – Nyugodtan vedd elő a stukit! Csak nehogy szappanból legyen, mint abban a Woody Allen filmben! Bár, ki tudja… ahogy így végignézek rajtad, hasonlítasz rá. De most tényleg! Nyeszlett kis törpe vagy, már csak a szemüveg hiányzik rólad.

– Woody ki? – értetlenkedett Misi, de kénytelen-kelletlen belátta, hogy terve kudarcba fulladt, így kirántotta kezét a zsebéből, majd rögtön, egy váltott lábas ugrással kungfu alapállásba helyezkedett.

Ahhoz képest, hogy életében nem sportolt semmit, egész jól utánozta a mozdulatokat és tapasztalatból tudta, hogy az elrettentő fellépés nagyon sokat számít. Pláne akkor, ha valaki vasággyal együtt is csak ötven kilót nyom és nem éri el a százhetven centit sem, mint ő. Egyszóval, hogy még jobban nyomatékosítsa szándékának komolyságát, elővezette Bruce Lee legendás mozdulatát: hüvelykujjával megérintette az orrát, majd kinyújtotta a kezét és négy ujját egyszerre mozgatva intett a férfinek, hogy támadjon. Igyekezett a lehető legszigorúbb, vérszomjas arckifejezését elővenni és szinte megfagyott körülötte a levegő, ám ez látszólag semmi hatást sem váltott ki ellenfeléből. Úgy tűnt, hogy a boltos egyszerűen nem bírja levakarni a karfiol fülei közé szorult mosolyt, és ahogy teltek-múltak a másodpercek, a helyzet egyre kínosabbá vált Misi számára. Az igazat megvallva, fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Eddig a pontig tartott a tudománya és most egyetlen haverja sem állt a háta mögött, hogy kihúzza őt a csávából.

– Figyelj, kis Woody – törte meg a csendet a boltos –, jópofa srác vagy, meg minden, és nem akarom szétverni rajtad ezt a felmosónyelet, mert még új, de ha nem takarodsz ki az ajtón önszántadból, én esküszöm, kisegítelek rajta! – A hegyomlás, csak hogy nyomatékot adjon előbbi mondandójának, dobbantott egyet a lábával, mely úgy tetszett, mintha kisebb földrengés rázta volna meg a bolt környéket.

Több se kellett Misinek! Riadt nyúl módjára pattant ki a nyitott ajtón és kezdett eszeveszett vágtába. Ötven méterrel arrébb, kifulladva, lihegve fordult vissza, hogy meggyőzödjön róla, biztonságos távolságba került.

– Szerencséd volt, hogy nem aprítottalak szét! – üvöltötte Misi a tisztes távolságtól és a köd lepte sötétségtől felbátorodva.

A birkózó kint állt a bolt lépcsőjén, és esze ágában sem volt megkergetni a tolvajt.

– Szivi, gyere vissza, kérlek! – kiáltotta röhögve és integetésre emelte a karját. – Itt maradt a harisnyád! Úgy lóbálta az alsóneműt, mint ahogy a kisdobosok lengették zászlócskáikat a dísztribün előtt masírozva Május elsején.

– Rohadj meg! – mutatott be középső ujjával Misi, habár a boltosból már egy kukkot sem látott.

Orrcimpája kitágult, összeszorított szája csak egy vékonyka csík volt remegő arcán. Mérgében a járdaszéli, elszáradt bokrokat rugdalta, és amikor meglátta a korábban megcsodált autót, azt a bizonyos Jaguárt, a villa felhajtóján, teketóriázás nélkül átmászott a kerítésen. Legörnyedve, macska módjára lopakodott át az előkerten, és úgy fürkészte a terepet, mintha egérre vadászna. Egér? Neki sokkal nagyobb vadra fájt a foga: egy jaguárra!

Amint a luxusautó oldalához ért, még utoljára körbekémlelt, majd belesett az autó belsejébe. Vajszínű bőr borította az üléseket, az ajtókat, de még a kormánykereket is, mely világos enteriőrt mahagóni fabetétekkel ellensúlyozott a gyártó. A látottak elnyerték Misi tetszését.

Elégedett bólogatással nyugtázta a számára elérhetetlen luxust, majd lekuporodott a gépkocsi mellé. Durcás volt és duzzogott, mint egy óvodás, aki most értesült arról, hogy szülei nem veszik meg neki a kiszemelt játékot.

– Nem fogok üres kézzel hazamenni! – sziszegte dühtől parázsló homlokkal.

A motorháztetőhöz ugrott és megragadta az ott ágaskodó emblémát. Feszegetni kezdte a jaguárt, mert muszáj volt bizonyítania önmagának, hogy képes elérni a kitűzött célokat, hogy koránt sem annyira szerencsétlen, mint amilyennek jelenleg érezte magát. Nekiveselkedett, de az acél nem engedett. Ettől csak jobban feldühödött.

Lábát az autó lökhárítójának támasztotta, és teljes testével tépte, rángatta az emblémát, mint egy őrült, de legalább elérte vele a célját. Kisvártatva, fémes csikorgás kíséretében a kis jaguár kiszakadt a helyéről. Misi extázisban ünnepelt. Csak a szexhez fogható, jól eső kielégülést érzett, hogy végre magáénak tudhatta azt a kincset!

– Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!

Misiben megállt az ütő, ahogy meghallotta az idegen férfi hangját, ami pár lépésnyire a háta mögött zengett. A villa kitáruló ajtaján át kiáradó fény pedig azonnal felfedte Misi sötétben somfordáló alakját. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy nem vert gyökeret a lába, és ideje, hogy hasra vágja magát. Az adrenalinfröccs hatására Misi szinte elit kommandóssá változott, egy másodperc alatt, hangtalanul kúszott át a kocsi túloldalára. Aztán csak fülelt, lélegzet visszafojtva, és reménykedett, hogy elkerülheti a lebukást.

Ami úgy tűnt, hogy sikerül neki, hisz a villából kilépő férfi nem kezdett el hangosan óbégatni, nem ugrott rá üvöltve, az ökleivel kaszabolva a hátára, és még csak rendőrért sem kiáltott. Misi mindössze gyufasercegést hallott a Jaguár túloldaláról, majd a murván csikorgó léptek zaját. Aztán egy pár fekete cipő állt meg közvetlen a gépkocsi mellett. Misi szíve a torkában dobogott. Egy zipzár fémes siklásának zaja szüremlett fülébe, egy rekedtes sóhaj, majd utána vizelet akadozó csobogása.
Misi agya veszettül pörgött, de gondolatai a „hogyan vágjam ki magam a slamasztikából, amibe hülyeségem okán kerültem” címet viselő kézikönyv pontjai helyett teljesen máshol jártak. Egyre csak azon kattogott, hogy mennyire ciki lenne, ha felfedeznék őt, kezében a kocsi letört emblémájával, és emiatt a piti dolog miatt vernék bilincsbe a fakabátok. Nem is annyira a tulaj vagy a zsaruk előtt lenne kellemetlen a dolog, mert ugye az ő véleményük senkit sem érdekel, sokkal inkább a telepen, ha kitudódna, hogy miért kasztlizták be… pedig a kóterból tuti eljutna a hír… egy nap se kellene… és ez a sztori örökre bemocskolná csillogó renoméját.

Legalább egy VHS magnó lenne a hóna alatt, amit a villából mentett! Vagy a kisbolt bevétele, mondjuk kötegbe göngyölt ezresek dudorodnának a zsebében… Na, az menő lenne, és teljesen más megvilágításba helyezné őt, ha lebukna… De egy autóembléma? Tiszta blama…

Míg őt ezen gondolatok gyötörték, a Jaguár túlfelén a férfi befejezte a vizelést, eltaposta a csikket, majd bement a házba. Misi végre kiereszthette a tüdejében rekedt levegőt, ahogy észlelte a távolodó lépteket, majd hallotta becsapódni a bejárati ajtót. Újra sötétségbe burkolódzott a gépkocsifelhajtó, menekülési lehetőséget biztosítva Misinek, aki köszönte a lehetőséget és azon nyomban talpra ugrott.

Csak a kerítés tetején szólalt meg fejében a kisördög, emlékeztetve őt erre a mondatra:

„Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!”

A Jaguár mellett kuporogva eszébe sem jutott értelmezni a kifülelteket. De most, hogy az első sokkból felocsúdva éppen a jéghideg kovácsoltvasat markolászta, ismét bekúszott elméjébe, és határozottan érdekesnek találta. Sőt, mi több! Olyan kíváncsiság vett erőt rajta, ami néhány másodpercnyi tétovázás után, mint a gravitáció, lekényszerítette őt a kerítés tetejéről.

Az a nagyfokú tudásvágy, ami Misi esetében mohóságot jelent, két kézzel markolt bele kócos hajába és húzta őt egyenesen vissza, a villához. Fejében hangosan csikorogtak a logika rozsdás kerekei, míg átvágott a gépkocsi felhajtón és az épület oldalába kerülve, az egyik ablakhoz nem lopódzott. Vélhetően féltett titkokat fürkészhet ki, mely információhalmazt felhasználva akár százezreket vagy talán milliókat is kereshet. Bár sosem keveredett ilyesmibe, de nem volt hülye. Colombo és Petrocelli ügyein nőt fel, melyek éppen elégséges és magabiztos alapot szolgáltattak elképzeléseinek ahhoz, hogy kivitelezhessen egy zsarolást. Az jól fizető meló, érdemes lehet kockáztatni. Arról nem beszélve, hogy elég menő is…

***

Imre ugyan csak pár percig volt távol, ám visszatértekor azonnal leverte a víz, és kis híján elhányta magát az elé táruló látvány miatt. Az még csak haggyán, hogy Sebész nem takarította fel a mocskot, ez volt a kisebbik, ignorálható probléma. A nagyobbik, mely komoly magyarázatra szorult, és leküzdhetetlen akadályt gördített a vallatás folytatása elé, valamint csúnyán felkavarta Imre vodkával feltöltött gyomrát, az Péter padlón elterülő, élettelen teste volt. A férfi falfehér arcának a feje körül terjengő, feketének tetsző vértócsa adott rémséges kontrasztot, mintha csak Péter hirtelen láthatóvá vált aurája lett volna. Ott feküdt, elvágott torokkal, mozdulatlan. Kikerekedett, bevérzett szeme a plafont bámulta, mindezt oly csendesen, némán… Némán! Ez a kurva némaság idegesítette Imrét a legjobban!

– Ezzel még várhattál volna… Hisz nem adtam rá parancsot! – dadogta a dühtől remegő arcizmokkal.

– Pszt! – intette őt csendre Sebész, vértől csöpögő kését a szája elé tartva. – Épp azt próbálom kitalálni – folytatta suttogva, ügyet sem vetve az Imre által felcitált „erre nem adtam parancsot” témára –, hogy mi lehetett az utolsó gondolata.

– Te megőrültél? – hördült fel Imre, és két kezével nem létező haját markolászta. Persze nem várt választ, a kérdés pusztán költői volt, és teljeséggel felesleges. – Legalább elárulta? – folytatta egy másik, lényegesebb kérdéssel, majd jókorát húzott a zsebéből előkotort Vodkából.

– Nem – válaszolta Sebész, némi hatásszünet után.

– Mi nem? – kiabálta Imre. – Nem őrültél meg, vagy nem árulta el?

– Dupla nem…

Imre feje lángolt a dühtől, és már úgy üvöltött, hogy a nyál is kifröccsent a szájából.

– Baszd meg, Sebész! Miért kellett? Most, hogy szedjük ki belőle? Te vén idióta!

Eközben Sebész felegyenesedett a halott férfi mellől és ingerült társa fölé tornyosult, mint egy ragadozó a prédája fölé.

– Velem nem beszélhetsz így… – közölte rémisztően nyugodt hangon, szinte suttogva, miközben a vértől csöpögő pengével néhány milliméternyire megközelítette társa bal szemgolyóját. Hisz jobbkezes, így volt kézenfekvő.

Imre arcából kifutott a vér. Nem úgy, mint Péteréből, de mégis hasonló módon kifehéredett. Gyöngyöző homloka, remegő keze mind-mind hűen tükrözték kétségbeesését, és azt a számára megdöbbentő felismerést, hogy az előtte pózoló idős férfi, akit valaha a legjobb és leghűségesebb „katonájaként” tartott számon, megőrült. Most már kérdezni is felesleges lett volna.

– Nyugodjunk le! – ennyit sikerült kinyögnie, majd hátrálni kezdett.

– Tudom, hogy tudod, hogy csak… ugratlak! – kacsintott mosolyogva Sebész, majd leeresztette a kését.

– Elmész te a búbánatos francba! – zihálta Imre, jobb kezét a mellkasára szorítva, kb. szívtájékon. Úgy volt vele, ha említett szerve megpróbálna kiugrani, amire komoly esélyt látott, legalább visszapréselheti a helyére.

És hogy mi járt eközben Sebész fejében? Őrület semmiféleképp, csupán hideg számítás. Beteljesítette évek óta elfojtott vágyait, vagyis elvégezte, amiért jött. Sikerült újra átélnie a katarzist, a velőt rázó kielégülést, és csak ez számított. Imre csupán kötelező kellék volt számára, a maga hülyeségeivel együtt. De hogyan tovább? Sajnos pillanatok alatt elillant az élvezet és rögtön komoly fejtöréssé nőte ki magát a kérdés. Sebésznek időre volt szüksége, hogy kifundálhasson valamit, amit tovább lendíti az ügyet, ami mozgásban tartja az úthengert, a kormány mögött Imrével és a Vörös Illuminátus tagjaival.

Nagyot sóhajtott és nosztalgiával gondolt vissza a letűnt rezsimre, amit oly galád módon elsöpört a rendszerváltás. Ott, abban az időszakban, abban a másik világban (mintha nem is ez a bolygó lett volna), minden egyszerűbb volt. Mármint az ő szemszögéből. Naponta kapott újabb és újabb megbízásokat, mert mindenki gyanús volt, aki csak élt és mozgott. Mert muszáj volt megvédeni a rendsz… a nagy semmit. De azt foggal, körömmel.

Sebész cseppet sem bánta, hogy a paranoia és az emberi hülyeség oly méreteket öltött, hisz ez éppen kapóra jött számára akkoriban. Csak legyen mindig friss „hús” a székhez bilincselve a kihallgatóban, vagy az eltűntetőben. Mindössze ennyi kellett, hogy ő boldog legyen és magasról tett az ideákra, s a többi marhaságra, ami körülötte zajlott.

Viszont most időt kellett nyernie, hogy kitalálja, hogyan folytatódjon a történet. Imrére nézett, aki időközben sikeresen elkerülte a szívrohamot és az arcszíne is visszatért a megszokott lilás-vöröshöz. Nyugtázta, majd fél szemmel Péterre sandított. És akkor megvilágosodott. Rájött, hogy a válasz ott hever a lába előtt, a padlón, vérbe fagyva! Jelenleg keresve sem találhatna jobb időhúzó tevékenységet, mint Péter testének aprólékos feldarabolása. Imre előtt szigorúan a hulla eltűntetésének megkönnyítésére hivatkozva… és amíg ő elszöszmötöl ezzel, addig Imre kedvére felforgathatja a villát, hátha megtalálja, amit keres.

Imre nem ellenkezett. Sőt! Művigyorral az arcán egyenesen nagyszerű ötletnek nevezte a felvázolt tervet… és miután az íróasztal teljes tartalmát egy zsákba ürítette, sietve elhagyta a helyiséget. Elmenekült, mondván, odafent az emeleten folytatja a kutatást.

Sebész nyugtázta a dolgot és éppen „belevágott” volna a feladat végrehajtásába, amikor zajt hallott. Persze Imre odafent tette a dolgát; tompa puffanások, koppanások szűrődtek le az emeletről, de ez más volt. Az ablak mögül, odakintről érkezett a recsegő hang.

Sebész felugrott és szétrántotta a résnyire nyitva felejtett függönyt. Egy alakot látott a kerítés felé vágtázni. Sovány volt, alacsony és még messziről nézve is röhejes volt látni, milyen nehézkesen kűzdi át magát a kerítésen.

– Ez még kapóra jöhet! – mélázott Sebész és halvány mosoly futott át az arcán.

3.

Misi még akkor is reszketett, mint a nyárfalevél, amikor egy órával később leszállt a metróról. Az Ecserinál jött fel az aluljáróból, majd rögtön a törzshelye felé vette az irányt. A Második félidő nevű kocsma egy tömbház aljában várta őt, késő esti nyitvatartással. Reményei szerint az egyik asztalánál ott ül még a Bandi, egyetlen barátja, és őt várja. Pénz híján csak tőle várhatott segítséget a problémáira. Sok-sok felest, akár egy liternyit is, csak hogy felejteni tudjon. A villánál látottak beleégtek a retinájába, és bármerre fordult, minduntalan azt a vérbefagyott szerencsétlent látta maga előtt. A nyakán tátongó nyílást, a feketének tetsző vért, ahogy az egyre csak terpeszkedik annak feje körül… és a sapkás csávót. Azt az öreg kéjencet, kezében a késsel, arcán az őrültek megszállottságával… Na, őt se fogja soha elfelejteni.

– Csak ott legyen Bandi a krimóban, csak fizessen egy-két kört – motyogta maga elé, míg szaporázta lépteit.

Mialatt morfondírozott, váratlanul egy fekete BMW ugratott fel elé a járdára az Üllői útról. A gépkocsi motorja hangosan bőgött, miközben egy látványos, gumifüstölős farolást követően leparkolt előtte, körülbelül tíz centiméterre Misi lábfejétől.

Misi hátrahőkölt és meglepetésében köpni-nyelni sem tudott. Tulajdonképpen csodálta a volán mögött ülő Karcsi vezetési technikáját, ámbár nem lehetett benne biztos, hogy az említett férfi így akarta kivitelezni az imént bemutatott manővert, vagy csupán a véletlennek köszönhető, hogy nem gázolta el őt?

Rémült tekintetét elvakították a BMW halogén lámpái, míg agyában velős kérdés fogalmazódott meg:

Miért?!

Igen, jól ismerte a kocsiban ülő galerit, és a háta közepére sem kívánta őket. Sőt, mi több, úgy volt vele, hogy inkább diskurálna az ábécés hegyomlással még fél órát, mintsem, hogy ezekkel egy percet is együtt töltsön. Bár ekkor beugrott neki, hogy ha sorrendet állítana az ügyben, hogy kivel nem szívesen lógna együtt, jelenleg magasan vezetne a Sapkás Öreg. Zsolti meg a bandája hozzá képest csak sereghajtó lehet, és ettől a gondolattól némiképp jobb kedvre derült, dacára a várható pofozkodásnak.

Az autó jobb oldali, sötétített üvege komótosan leereszkedett, és csak úgy dőlt ki rajta a dohányfüst, mint egy kőbányai gyárkéményből. A háttérből a Rapülők egyik száma üvöltött kazettáról, aminek szövegét a volán mögött ülő Karcsi, nagy átéléssel rappelte együtt Geszti Péterrel.

„Gyere ki a hóra egy szóra! És legyél nagyon bátor! / Ő csak, ő csak a helyi terminátor. / Szétszed téged. Hogyha nem vigyázol, véged!”

– Halkítsd már le, baszod! – adta ki az ukázt Zsolti, majd flegmán kikönyökölt az ablakon. – Már kereslek egy ideje – vetette oda foghegyről Misinek.

– Ne csináljátok, srácok! – fanyalgott Misi. – Kurva szar napom volt!

– És – kezdte Zsolt, majd az órájára pillantott –, még nem ért véget… Hol a pénzem? – folytatta, miközben az utolsó slukkot szívta az arany Marlboróból.

– Tetszik a kabátod! – egy hirtelen ötlettől vezérelve, Misi igyekezett volna más irányba terelni a beszélgetést, miközben közelebb lépet a kocsihoz. – Nagyon gengszteres! Olaszba vetted?

– Kapd be, a pénzről beszélj!

– Ja, a pénz! Képzeld, pont ma este akartam neked megadni! Nemrég kipucoltam egy ABC -t!

– Akkor virítsad!

– Sajnos történt egy kis bibi…

– Miféle bibi?

– Idefelé jövet a Petőfi hídon elkapott két csávó. Az egyiknél kés volt, a másiknál meg baseballütő. Azt mondták, hogy rögvest kicsinálnak, ha nem adom oda nekik a pénzemet. Én persze próbáltam ellenállni, mondtam, hogy nincs nálam lóvé, meg az egyiket forgó rúgással le is küldtem a földre, de a másik, a nagyobb darab megborított, majd a lábamnál fogva kilógatott a Duna fölé. Nem tehettem semmit, amíg fejjel lefelé lógtam, kivették a zsebemből a zsét, aztán elrohantak.

– Hű, ez érdekes – ironizált Zsolti, megnyúlt, csodálkozó képpel, aminek láttán Misi majdnem elröhögte magát. – És, hogy nem estél bele a vízbe?

– Az úgy volt, hogy amikor elengedte a lábamat, én zuhanás közben elkaptam a híd korlátját, tudod, ott alul, és így vissza tudtam magamat húzni – vigyorgott Misi, miközben hanyag mozdulattal és teljes testsúlyával rátámaszkodott az autó visszapillantó tükrére.

Legnagyobb sajnálatára az a vacak sokkal könnyebben megadta magát alig ötven kilójának, mint a jaguár embléma, néhány kilométerrel odébb, és végül ez lett az utolsó momentum, amire Misi tisztán emlékezett abból a találkozóból.

***

– Hidd el, a Hubertus majd segít – mosolygott kényszeredetten Bandi –, és még olcsó is! – majd megemelte a poharát.

A bisztró oldalfalait a nikotintól besárgult, eredetileg zöld-fehér színű Fradi zászlók, valamint röpképtelen, hungarocellből készült, zöldre festett Fradi sasok borították. A pult mögötti részen kapott helyet a „dicsőségfal”. Porlepte, ám díszes keretekbe ékelt fényképek lógtak az FTC egykori aranylabdás játékosáról, Albert Flóriánról és az ezüstcipős Nyilasi Tiborról. Mellettük bekeretezett újságkivágások szóltak a klub legnagyobb sikereiről az elmúlt évtizedekből, valamint a legfrissebb, idén begyűjtött NB1-es bajnoki elsőségről.

– Szarul nézek ki, mi? – nyögte Misi, amikor látta, hogy barátja fancsali képpel vizslatja feldagadt, lilára püfölt arcfelét.

Bandi bal kezével beletúrt rendezetlen, vöröses göndör hajába és csak fél szemmel sandított vissza rá. Az alkoholtól kivörösödött, szeplős arcán sajnálkozás tükröződött.

– Dehogy, nem vészes – nyögte kényszeredetten mosolyogva.

– Semmi nem jön össze mostanában, érted? Semmi! A minap el akartam kötni egy Zsigulit, egy szaros Zsigát… mert ugye mennyire nehéz kinyitni és elindítani egy olyat, ugye?

Bandi egykedvűen vonogatta cingár vállait. Nem mintha nem lettek volna elképzelései a dologgal kapcsolatban, hiszen végzettségét tekintve autószerelő volt, de nem akarta megfosztani barátját a történet közreadásától. Inkább előre dőlt, az asztalra könyökölt, rőt kecskeszakállas állát a tenyerébe fektette és nagy érdeklődét színlelve fülelt tovább.

– Semennyire! – folytatta Misi. – Csak egy csavarhúzó kell és csókolom, már el is vitted, de persze nekem ez sem ment! És tudod, hogy miért nem?

– Nem – csóválta a fejét Bandi.

– Már benne ültem, kihúztam és összekötöttem a kábeleket, de se szikra, se semmi… mert nem volt benne akku! Érted, ott állt az utcán és nem volt benne… á, hagyjuk is – legyintett Misi.

– Meghívlak még egyre – pattant fel Bandi, majd kissé bizonytalan léptekkel kioldalazott az asztal mögül.

A háttérből egy Williams flipper, a FunHouse ütemtelen kattogása, csilingelése és bárgyú zenéje hallatszott. Misi figyelmét egy nagy csattanás vonzotta oda, mely azt jelezte, hogy az előtte álldogáló alkoholista éppen szabadjátékot nyert.

– Mákos kurafi! – morogta megvetően, mikor barátja éppen visszatért az italokkal. – Nekem sose adja be – folytatta a zsémbelést Misi, és fejével a flipper felé biccentett, majd beletúrt a zsebébe és a csillogó jaguárt átcsúsztatta barátja elé. – Tessék! Ez legyen a tiéd. Most nincs nálam pénz, de legközelebb majd én hívlak meg téged.

– Ez mi?

– Minek látszik?

– Embléma. De honnan? Loptad?

– Persze, de… – és abban a pillanatban Misi komolyan elgondolkodott azon, vajon feltárja-e Bandi előtt a teljes történtet, hullástól, mindenestől. Érezte a késztetést, hogy megossza vele, és hogy talán megkönnyebbülne tőle… de végül, némi mérlegelést követően úgy döntött, egyelőre megtartja magának a sztorit. – Mindegy honnan van, tedd el, legyen a tiéd!

– Nekem nem kell, viszont te eladhatnád valakinek, néhány százast biztos kapnál érte – javasolta Bandi.

– Gondolod?

Bandi nézegette, forgatta kezében az emblémát, majd visszatolta Misi elé.

– Persze! Talán valakinek pont egy ilyen hiányzik a kocsijáról – mondta, mire mindketten nevetésben törtek ki. – Érted? Valakinek pont ez hiányzik a kocsijáról! – ismételte Bandi, mire még jobban röhögtek és potyogtak a könnyeik.

– Jól van, ha neked nem kell, akkor majd megpróbálom elpasszolni – húzta vissza a jaguárt Misi.

– Hol szerezted? – kérdezte Bandi a szemét törölgetve.

– Rózsadombon… – merengett maga elé Misi ködös tekintettel – De ne kérdezz többet.

– Legyen… És, mi történt az arcoddal?

Tessék! A nap másik történése, amit semmi kedve sem volt előadni, pláne nem őszintén, úgy, ahogy valóban megesett. Túl sok mindent kellett volna elmagyaráznia hozzá, hogy érthető legyen, ami még több kérdést vetett volna fel. Bandi pedig imád kérdezni. Ezért úgy dönött, egyszerűen csak mellébeszél. Hátha beválik.

– Elég annyi, hogy összefutottam Zsoltival meg a sleppjével – közölte egykedvűen.

– De hisz összevertek!?

– Kis csicskák ezek mind – kelt ki magából Misi, – azt hiszik, hogy ők itt a környéken a királyok, de ezt még visszakapják, megígérem! Most is simán levertem volna őket, ha nem ilyen hirtelen ugranak nekem!

– Tartozol nekik, igaz?

– Húszezret adott – bólogatott megadóan Misi, – de már harmincat követel.

– Az igen! – adott hangot meglepetésének Bandi. – Az több, mint kéthavi fizum!

– Szarul keresel, baszd meg!

– Lehet, de erre legalább számíthatok, minden hónapban!

Misi átnyúlt az asztal felett és jobb kezével vállon veregette a barátját.

– Ne kapd fel a vizet, nem azért mondtam.

Bandi benyúlt a zsebébe, majd két ötszázast tett az asztalra.

– Ne már, Bandi!

– Csak tedd el, ez is valami.

– Köszönöm – mondta Misi, és szemlesütve besöpörte a pénzt.

– Azért könnyebb lenne neked is, ha elmennél dolgozni.

– Baszod, kurva hálás vagyok, meg minden, de ezt ne kezdjük el megint! Könyörgöm, nagyon nem vagyok abban a hangulatban, hogy az élet nagy dolgait megdumáljuk, oké? Ezt párszor már amúgy is eljátszottuk és sosem fogunk egyetérteni, mert én nem vagyok olyan, mint te.

– Hát az biztos – húzta fel az orrát Bandi.

– Figyelj, én nem bírom elviselni, hogy mások mondják meg, mit csináljak, hogy mások osszák be az időmet. Emlékszel? Egyszer dolgoztam egy hétig, pont elég is volt abból a szarból. Hajnalban kelni, órákat utazni… meg nekem különben se parancsolgasson senki.

Időközben az utolsó vendég is kidülöngélt az ajtón, így a flipper is elcsendesült. Már csak ők maradtak az áporodott levegőjű, sörszagú, cigarettafüstös presszóban.

– Mások fényesen megélnek munka nélkül – folytatta Misi, – ott van például a Zsolti… Szóval nekem is sikerülhet.

– Olyan akarsz lenni, mint ő? – húzta fel a szemöldökét Bandi.

– Aha!

Bandi arcizmai megremegtek, majd felkapta a poharába kitöltött „nyugtatót” és ledöntötte a torkán.

– Akkor legyél olyan, te vak barom – pattant fel és a kabátjáért nyúlt.

– Ne menj, hallod? – kapta el a karját Misi. – Inkább igyunk még egyet!

A pultos, látva a közjátékot, felmérve a késői órát és előre kalkulálva a várhatóan igen csekély borravalót, azon nyomban rájuk pirított:

– Elég lesz mára, szeretnék zárni!

A kedves noszogatás hatására Misi is feltornázta magát az asztal mögül, és míg Bandi a kabátja felvételével bajlódott, ő lopva a pultost figyelte, aki éppen az aznapi bevételt számolta. Misi hunyorogva méregette az átnyálazott bankókat, miközben azt találgatta, hogy vajon mennyi lehet az annyi.

Dorothy Hall: Maui kéj | I. Regényíró pályázat

Dorothy Hall: Maui kéj | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Dorothy Hall: Maui kéj című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Adam Hall egy szemtelenül jóképű, fiatal és – nem mellesleg – meglehetősen gazdag New York-i üzletember. Fiatal kora ellenére remekül kitanulta a szálloda bizniszt és sikeresen veszi az akadályokat az apjával közösen vezetett vállalkozásban. De a sors hozzá sem volt mindig kegyes. Rövid idő alatt egyik csapás éri a másik után, de mégis ezek vezetnek el ahhoz, hogy újra megtalálja a szerelmet. Az igazi nagybetűs szerelmet.

Dorothy Hall: Maui kéj

romantika

1. fejezet

Adam

 

– Jó reggelt, Uram. Hozhatok Önnek valamit inni? – kérdezi a csinos légiutaskísérő, makulátlan, feszes kosztümben.

– Egy whiskyt jéggel, ha kérhetném. Köszönöm! – egy erőltetett mosolyt küldök felé, de a férfi mivoltomat ma sem tudom megtagadni, így szégyentelenül végig járatom a szememet hosszú combján, a keskeny csípőjén és a formás mellein. Gyönyörű, barna lány, akit más esetben biztos több figyelemmel tüntetnék ki.

Ahogy a dögös stewardess ringó csípővel távolodik, a tekintetemet újra az ablak felé fordítom, és csak bámulok ki a semmibe. Az előző estén gondolkodok. Azt hiszem még mindig nem fogtam fel igazán azt, ami történt.

– Ms. Hall-nak hozhatok valamit? – kérdezi a légiutaskísérő a mellettem lévő üres székre pillantva, mikor visszatér az italommal.

– Ms. Hall nem jött ma velem… – bámulom az üres helyet magam mellett – Egyedül utazom… Így Ms. Hall nem kér semmit, köszöni szépen – jegyzem meg talán kicsit nyersebben, mint azt illene.

A stewardess hatalmas, csábos mosolyra húzza a száját és látványosan végigsimít a testén. Ismerem a nőket és tudom, hogy ez mit jelent, de nem akarok élni a lehetőséggel… Ma még nem.

Elfordítom a fejem újra, amiből egyértelművé válik, hogy számomra ez a beszélgetés véget ért. Szomorúan bámulom az alattam végtelenül elterülő óceánt. Pedig boldognak kellene lennem, hisz egy menetrendszerinti járaton ülök New York és Hawaii között. A nászutamon vagyok. A kibaszott nászutamon. Ráadásul egyedül. Hogy miért? Lényegében ez egy igazán romantikus és szerelemtől csöpögő történet kezdete is lehetne… Csak nem az enyém. Az én happy end-emre még várni kell…

Adam Hall vagyok, akit a menyasszonya, Catherin, az esküvőnket megelőző próbavacsora után nemes egyszerűséggel dobott. Rohadtul lapátra tett. Elhagyott, pofára ejtett, vagy ha úgy tetszik, akkor kivágott, mint macskát szarni. Tőle megszokott felsőbbrendűséggel jelentette be, hogy ő inkább lelépne, ha nem veszem nagyon zokon. Nem akarja ezt végig csinálni, mert úgy érzi, hogy eddig tartott a közös utunk. Tud időzíteni azt meg kell hagyni. Gondolom, az elmúlt öt évben nem volt ideje két vásárlás vagy jóga között ezt az alig jelentős információt megosztani velem. Egy szimpla kedd este nem lett volna ennyire izgalmas ahhoz, hogy megtegye a nagy vallomást, biztosan ezért döntött emellett a jeles és emlékezetes dátum mellet. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem ért váratlanul. Viszont az önbecsülésemnek és a férfi egómnak azért nem esett jól. Bár valahol meg is könnyebbültem. 25 éves, én pedig 27 vagyok. Ebben a korban az ember még bőven élni akar. Főiskola óta voltunk együtt és talán a család nyomása miatt gondoltuk úgy, hogy össze kell házasodnunk. Jól megvoltunk, de inkább barátokként, mint szerelmespárként. Persze ezt a felismerést nehezen vallja be az ember magának. Mind a ketten nagyon gazdag és befolyásos családból származunk, így természetesen minden szempontból nagyon előnyös lett volna ez a frigy. Sodródtunk az árral, és idővel Cat erősebbnek bizonyult. Megmerte tenni azt a lépést, amit én nem. Elhagyott… Sértett voltam egy ponton, de örültem, hogy nem nekem kell elvinni a balhét és még a szabadságomat is visszakapom. Nem váltunk el haraggal, hisz barátok voltunk, még ha ezt egy darabig nem is akartuk bevallani. Biztosítottam Catherint arról, hogy ha bármiben tudok, segíteni neki, akkor meg fogom tenni ezután is. Viszont úgy éreztem, hogy most egy kis távolságra van szükségem. Távol akartam lenni a megszokott hétköznapoktól, a munkától, a családomtól és persze a kíváncsiskodó tekintetektől, akik hallottak a füstbe ment frigyről. Így a próbavacsora másnapján felültem a repülőre és eljöttem Mauira a nászutunkra. Ki volt fizetve, és kellett egy kis lazítás. Mindig azt mondják az okosok, hogy egy kis környezetváltozás jót tesz a léleknek. Hát én itt vagyok, készen állok és várok a saját csodámra.

Persze volt egy másik oka is annak, hogy erre a szigetre esett a választásom. Az apámmal közösen egy szállodaláncot vezetünk és tervben van, hogy itt is megvásároljunk egy épületet. A Mauin megszerzett komplexum jól mutat majd a Hall Industrial portfóliójában. A kiszemeltünk pont az a szálloda, amiben szobát foglaltam. A következő 10 napban feltérképezem az ingatlant, és ha minden jól megy, akkor nyélbe ütjük az üzletet. Az első tárgyalásom csak pár nap múlva lesz esedékes, addig szétnézek a szigeten, talán még meg is dugok egy-két dögös hawaii bigét. Rám fér már a változatosság. Jó ideje nem volt részem forró kalandokban. Ha jól belegondolok semmilyen izgalomban nem volt részem, már évek óta.

Hajnalban érkezem a szállodába. Egy gyors zuhany és reggeli után már indulok is az első programra, amit a szálloda szervezett. Nem akarok egy percet sem elvesztegetni. Gyorsan kiderül, hogy ez a kis kiruccanás több meglepetést tartogat számomra, mint ahogy vártam…

– Honnan indul a busz a szervezett programra? – kérdezem a recepcióst.

– A bejárat előtt fogja várni Önöket a szálloda saját busza, Mr. Hall. Az idegenvezetőnél kell majd jelentkezni, akit szintén ott fog megtalálni – válaszolja készségesen Kaleo, mint a névtáblájáról megtudtam.

Hűvös szellő csapja meg az arcom, amint kilépek az ajtón. Az óceán vizének sós illata kúszik bele az orromba. A reggeli nap sugarai simogatják a bőrömet. Ennyi természetközeli érzést régen tapasztaltam meg egyszerre. New York-ban ritkán figyelnek ilyen dolgokra az emberek, mikor reggel kiteszik a lábukat a lakásukból és beállnak a sorba, a rohanó emberek közé. Ott senki sem áll meg egy pillanatra sem azért, mert süt a nap, vagy fúj a szél. Mindenki megy a dolgára. Miután a mini relaxációmmal végeztem a bejárat előtt, a következő dolgom az, hogy megkeressem a buszom. A nap második csodája ott vár rám…

Már a busz ajtajában megpillantom a legtökéletesebben formált női testet, amit valaha a Föld hordhatott a hátán. A buszsofőrrel szemben áll és beszélgetnek. Amint mögé lépek – szinte isteni sugallatra – megfordul és egy angyalian szexi arc is társul ehhez a gyönyörű alakhoz. Hosszú, vörös haját laza mozdulattal a válla mögé sepri, majd végig simít a derekán, vélhetően azért, hogy a meggyűrődött pólóját megigazítsa. Apró, formás mellei és vékony dereka jól kivehető abban a testhez álló trikóban, amit visel. Extra mini farmer sortja kihangsúlyozza hosszú lábait és a takaros, kerek kis fenekét. Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nincs tudatában annak, hogy mennyire szexi. Az agyam talán még fel sem dolgozta teljesen azt, amit lát, de a farkam reakciója már majdnem szemmel látható.

Házassági fogadalom híján új ígéretet teszek magamnak. Addig nem megyek haza, amíg nem tehetek ezzel a vörös döggel azt az ágyamban, amit csak akarok, és ahányszor csak akarom. Amíg nem kiáltja a nevemet akkor, amikor élete legdurvább orgazmusát éli át. Nem tervezek hosszú távra természetesen, de érzem, hogy ez a lány pont az én farkamra való lenne.

Egész jó kis programnak tűnik, amit összerakott a szálloda, valami helyi nemzeti parkban, de az érdeklődésem azzal a lendülettel lankad a természet után, ahogy meglátom ezt a kiscicát a busznál. Egész nap őt figyelem. Olyan kecsesen mozog, mint egy leopárd. A gondolataim pedig igen sűrűn elkalandoznak, abba az irányba, ahova nem illene. A lelki szemeim előtt látom, ahogy a csípője körbe-körbe mozog az ölemben, amitől a hetyke kis mellei ringatóznak. Már szinte hallom a kéjes nyögését a fülemben. Gyerünk Adam, épp ideje a tettek mezejére lépni! Kapóra jön a „közös naplementézés”. Máris imádom ezt a programot – mosolyodom el a gondolatra. Kihasználva a romantikus pillanatot, szorosan mögé állok. Kíváncsi vagyok a reakciójára, és megpróbálom leszűrni belőle az esélyeimet. Vagy egy nagy pofon és morcos tekintet lesz a jutalmam vagy szapora pulzus és gyorsan emelkedő mellkas, amint megérzi, hogy én állok mögötte. Merthogy én állok… Készen állok… Mindenre! Legfőképp rá… A szó minden értelmében. Odalépek, és érzem a teste melegét. Olyan közel vagyok hozzá, hogy látom az aprócska szeplőket a hátán és az izgatóan szexi vállain. A karját összefonja maga előtt és szemmel láthatóan libabőrös lesz, amint észreveszi a közelségemet. Egyre szaporábban veszi a levegőt, amit jól mutat a formás melleinek gyors emelkedése és süllyedése. Hatással vagyok rá, és ha jól sejtem, akkor nem is akármilyen hatással. Persze a kibaszott naplemente sem utolsó, de az én szememet akkor már más vonzza. Hatalmas önuralom kell hozzá, hogy ne tegyem a kezem a derekára, hogy ne húzzam végig az ujjaimat a nyakán le egészen a válláig, hogy ne érintsem a formás kis seggéhez a merevedésemet. Meg akarom érinteni, de megállom. Nem az a célom, hogy megijesszem… Sokkal nagyobb terveim vannak vele. A nap végén félig kemény farokkal szállok le a buszról és megyek fel a szobámba. Szükségem van egy hideg zuhanyra, majd egy italra a bárban…

2.fejezet

Isabel

 

– Áhh… ez a nyár is ugyanolyan dögunalom lesz, mint az elmúlt három – panaszkodom nyávogó hangon Josh-nak, aki a legcukibb “barátnő” a világon. Több nőiesség szorult bele, mint a legtöbb nőbe a szigeten, az már tuti. Azt hiszem rossz időben született rossz testbe, de ő ebből a helyzetből is kihozza a legtöbbet.

– Neeem Cuncikám, a hatodik érzékem azt súgja, hogy most valami más lesz. Valami, ami megrengeti a világodat… Vagy a vaginádat? – nevet és látványos kézmozdulattal csettint egyet a levegőbe. – Hidd el, hogy az idei szezon más lesz, érzem a hormonjaimban a bizsegést.

– Hééé… Először is hatodik érzékük csak a nőknek van! Másodszor is, a próféta szóljon belőled, ha ilyen fajta megérzéseid vannak. Tényleg rám férne már valami vad és egyben szédületes numera, hisz idejét sem tudom mikor döntött le utoljára valaki a lábamról – nevetünk mind a ketten és nagyot szürcsölünk a koktélunkból.

– Én emlékszem! Mr. Johnny Walker a múlt hónapban, Paul szülinapi buliján elég nagy hatással volt rád. Ha jól rémlik három napig nem bírtál talpra állni tőle utána.
Isabel vagyok, 28 éves. Maui szigetén élek, és egy szálloda idegen vezetőjeként dolgozom. Szeretem a munkámat, szerencsés vagyok, mert szuper barátaim vannak és a világ egyik leggyönyörűbb helyén élek.

De valami mégis hiányzik… Nem pont arra vágyom, amire minden lány a világon. Nem kell a herceg a fehér lovon, nem kell a habos babos esküvői ruha és világraszóló lakodalom. Nincs szükség az uncsi ásó, kapa, nagyharang szövegre sem… Még most. Életet akarok! Vágyom végre egy vérpezsdítő flörtre, egy izgalmas, vad kalandra vagy egy olyan szenvedélyes éjszakára, ami feszegeti a józan ész határait. Persze, az se lenne nagy baj, ha ez mind együtt válna valóra a világ legdögösebb pasijával. Az igaz szerelem gondolatát már régen elengedtem, hisz egy turista paradicsomban minden csoda 7 napig tart. Nah jó, maximum 12 napig…

Maui, mint már említettem a világ egyik legszebb helye – ha nem a legszebb. A szigetet James Cook fedezte fel és nevezte el Sandwich – szigeteknek. Korábban a Molokai Lanai szigetek nevet viselte. A szigeteket körülölelő Csendes-óceán és a hatalmas zöld terület miatt könnyen a mennyországban érezhetjük magunkat a nap minden percében.

Egy működő vulkán és hatalmas trópusi fák tarkítják a szigetet. A kedvencem az afrikai tulipánfa, ami a korall színű virága és hatalmas mérete miatt igazi látványossággá nőtte ki magát ezen a területen. Mauin csak két évszak van. A száraz és a nedves. A melegebb idő áprilistól októberig tart, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy egész évben melegünk van. A turisták zöme a száraz évszakban keresi fel a szállodáinkat, így az én munkám is nyáron a több. Rengeteg programot szervezünk minden korosztálynak, amelyektől azt reméljük, hogy majd újra eljönnek hozzánk. Megpróbálunk mindent megmutatni, amire mi, szigetlakók, annyira büszkék vagyunk.

– Mennem kell Josh, mert csoportom érkezik. Kiviszem őket a Haleakala Nemzeti parkba. Időben el kell indulnom és majd csak estére érek vissza. Várj rám a bárban te démon! – látványos csókot dobok és nevetve hagyom a bárpult előtt, ahol a napindító feketénket isszuk meg, minden reggel.

– Foglalom a helyet a formás kis seggednek, ne aggódj cuncikám – kiált utánam.

Josh olyan barát, amilyet mindenki kíván magának. Akkor ismertem meg, amikor elkezdtem a szállodában dolgozni. Ő a tulajdonos unokaöccse, a munkája ebből kifolyólag nem túl megerőltető. Rendezvényeket, különböző esteket szervez a szállodán belül. Szinte csak a telefonján dolgozik, azt meg a medence partján, koktélt iszogatva is profi módon tudja használni. Néha irigylem, de aztán mindig rájövök, hogy én mennyi sok szép helyen járok vele ellentétben. A személyisége eléggé megosztó, de nekem azonnal megtetszett, amit láttam belőle. Ő olyan igazi „too much” típus. De ha valaki jobban megismeri, akkor rájön, hogy a világ legnagyobb szívét is ő birtokolja ezzel együtt. Később kiderült, hogy mindig, minden helyzetben lehet rá számítani, és nagyon megértő. Ugyan bölcsnek éppen nem mondanám, mert az életet egyáltalán nem veszi komolyan, és sosem tanul a hibáiból, de ő ezt élvezi. Mindig a mának él, és sosem bán meg semmit. Sokszor elgondolkodom azon, hogy jó lehet ilyennek lenni. Azzal, hogy semmit nem vesz igazán komolyan, azzal a saját szabadságát teremti meg ebben a korlátolt világban. Mindig a saját feje után megy, és úgy cselekszik, ahogy jónak érzi. Még akkor is, ha az nem helyénvaló, és esetleg meg is üti vele utána a bokáját. Felvállalja, hogy ő ilyen. Ő más. Minden téren más…

A szálloda előtt, a busznál várom azokat, akik ma velem tartanak erre a fantasztikus kirándulásra. Mindenkinek megkérdezem a nevét, és ha szerepel a listámon, akkor már szállhat is fel. Már majdnem az egész csoport megvan, de egy név még nincs kipipálva.

– Adam Hall – mondom ki hangosan – igazi megbízható ember lehet, ha nem tud időben odaérni a megbeszélt időpontra – dünnyögöm Raulnak, a buszsofőrnek.
Nem szeretem, ha valaki pontatlan, főleg, hogy az én életem szinte mindig időpontokból és dátumokból áll.

– 2 percet várunk még és ha nem jön más, indulunk – adom ki az utasítást.

Lépteket hallok a hátam mögül. Nagyon bízom benne, hogy a hiányzó egy utasunk közeledik, Mr. Hall személyében. Hallom, ahogy megáll mögöttem és csak vár. A következő pillanatban megcsapja az orromat a világ legvadítóbb és legférfiasabb illata, amit valaha is éreztem. Forróság ömlik végig a testemen és olyan mély levegőt veszek, amilyet talán még életemben soha. Ahogy megfordulok és felnézek az előttem tornyosuló alakra, a testre, ami felém magasodik, azt hiszem, egy percre megbénulok. A levegő bent reked a tüdőmben és nem lélegzem. A döbbenet minden apró szikráját próbálom a másodperc törtrésze alatt eltüntetni az arcomról, de bevallom nem könnyű. Ahogy a szemem megállapodik az arcán, akaratlanul kicsúsznak a szavak a számon.

– Édes Istenem – fújom ki a levegőt és úgy bámulom az előttem álló idegen férfit, mint aki meghibbant.

– Mondtál valami? – kérdezte a félisten.

– Őőő… Azt hiszem nem – dadogom lányos zavaromban. – Már csak rád vártunk – azt hiszem. Szállj fel kérlek és keress egy helyet magadnak, amennyiben te vagy Adam Hall.

– Én vagyok – mosolyog és a kezét nyújtja felém – Adam Hall személyesen, New Yorkból.

Ebben a pillanatban csináltam magamból hülyét másodjára, röpke 15 másodperc alatt.

– I-Isa-Isabel – dadogom és próbálok határozottan kezet rázni, de az erőm teljesen elhagy ahogy hozzám ér.

Nem is értem… A teste maga a menny kapuja, és az arca a mennyország. A bőre napbarnított, és gyönyörű. A ruháján keresztül is látszik a felső testének minden tökéletesen kidolgozott részlete. Az arcát sötét borosta foglalja keretbe, az ívelt szája olyan puhának tűnik, hogy ha tehetném, azonnal rátapadnék. A szemei teljesen elvarázsolnak. Az írisze mély zöld és apró arany pöttyök szegélyezik. Azt hiszem, nagyon sok nő szeretne elveszni ebben a szexi szempárban és azoknak az izmos karoknak az ölelésében. Sötét barna haja rakoncátlanul omlik a homlokára, ami még dögösebb megjelenést kölcsönöz a sziget legszexibb férfijának. Ezeket koronázza meg az a feszes, kerek hátsó, amit akkor veszek észre, amikor fellép előttem a buszra. Talán még egy percig is állok lent tátott szájjal és az agyam próbálja feldolgozni a látottakat.

– Istenem, csak egyszer hadd érjek hozzá! – fohászkodom suttogva, a szememet az égre emelve. Viszket a tenyerem, ahogy újra bevillan a képe.

Az egész napom abból áll, hogy próbálok a munkámra koncentrálni, de – valljuk be őszintén – eddig nem túl nagy a siker ezen a téren. A szemem nem tudom levenni Adamről, aki úgy tűnik, hogy mindenkivel nagyon jól kijön és élvezi a népszerűségét a csoportban. Sokszor látom őt másokkal beszélgetni, jókedvűen nevetni, de feltűnt, hogy amikor egyedül marad akkor némán bámul a semmibe. Mintha szomorúságot látnék ilyenkor a tekintetében, ami meglepő módon engem is megérint. Így ismeretlenül is szeretnék rajta segíteni. Furcsa ezt a kettősséget látni egy félistenen. Az ilyen típusú emberekről a társadalom mindig azt gondolja, hogy semmi bajuk nem lehet az életben. Boldogok, gazdagok – mert ez lerí róla – menők, mindenki a lábuk előtt hever. Mivel a napom legnagyobb részét az teszi ki, hogy őt bámulom, így feltűnik, hogy a kelleténél többször akad össze a tekintetünk. Viszont a tapasztalatok alapján gyorsan realizálom a helyzetet és megmagyarázom magamnak, hogy egy ilyen szívdöglesztő hímnek biztosan nem egy ilyen szürke kisegér a zsánere, mint én.

A nap végére bejártuk a park nagy részét, és megnéztünk mindent, amit látni kell. A naplementét a kilátóból tervezem megmutatni a csoportnak, ami az egyik személyes kedvencem a programok között. Mindenki helyezkedni próbál, hogy a legszebb látványban részesüljön. Én is megállok az egyik sarokban és gyönyörködöm a napban, amint a vörös és a narancs legalább harminc árnyalatát öltve magára alászáll a horizonton. Mindig is imádtam ezt a napszakot, romantikus volt és egyben megható. Az erőt jelképezi számomra a lenyugvó nap, ami még akkor is teljes pompájában ragyog, amikor már éppen eltűnni készül a szemünk elől. Az anyukámat juttatja eszembe, aki 2 éve hagyott itt minket. Agydaganata volt és még az utolsó napokban is próbált felülkerekedni a betegségén. Élni akart értem, magáért és a családunkért. Anyám tősgyökeres hawaii volt. Mindig itt élt a szigeten ő is és a nagyszüleim is. Ő még hitt az ősi varázslatban, a régi szokásokban és a jóban. Mindig arra tanított engem is, hogy jó legyek. Ő volt a legtisztább szívű és legszeretetreméltóbb ember, akit valaha ismertem. Amikor a nagymamám meghalt, nagyon fiatal volt még. Akkor az édesanyám azt mondta, hogy azért ment el ilyen korán tőlünk, mert Isten szereti maga körül tudni a legtisztább szívű embereket. Együtt ülnek a mennyben és figyelik a földi életet. Vigyáznak a szeretteikre, és onnan fentről próbálnak nekik útmutatást nyújtani. Olyan volt, mintha ezt ő maga is elhitte volna. Talán ezzel a tudattal könnyebb volt feldolgozni a nagymamám elvesztését. Én is próbáltam gondolni erre, amikor anyu meghalt. Hisz más okot nem tudtam felhozni én sem az Úrnak arra a tettére, hogy oly korán elvette őt tőlem. Remélem, most már együtt vannak és figyelnek engem, amint bukdácsolva ugyan, de próbálom helyesen élni az életem. Könny gyűlik a szemembe, mint mindig, amikor erre gondolok. Egy gyors mozdulattal letörlöm őket, hogy tovább csodálhassam a naplementét. Sokszor jártunk itt gyerekkoromban és mindig szép emlékek jutnak eszembe, ha azokra az időkre gondolok. Amikor még az anyukámmal álltam itt, mindig elmondtunk egymásnak egy olyan tervet, amit a közeljövőben szerettünk volna megvalósítani. Ilyenkor mindig sokkal erősebb lett a köztünk lévő kötelék. Az utolsó kirándulásunk a kilátóhoz a halála előtt egy hónappal volt. Ott, akkor már nem a közeli terveiről beszélt nekem az édesanyám, hanem a lelkemre kötött pár olyan dolgot, amit fontosnak tartott ahhoz, hogy boldog legyek. Ő már akkor tudta mi következik, de én az utolsó percig bizakodtam. Kérte, hogy legyek mindig nagyon bátor az életben és mindig tegyek meg mindent azért, hogy elérjem, amit akarok. Soha ne adjam fel és ne várjak tétlenül a csodára. A legfontosabb, hogy tudjam, mindig csak magamra számíthatok. Akkor már nekem nem volt mit mondani. Csak a könnyeimet törölgettem, és próbáltam lenyelni a megnövekedett gombócot a torkomban. Csendben bólintottam a mondatai után és megfogadtam magamnak, hogy ezután mindig így cselekszem majd. Gondolataimba mélyedve, csak bambulok ki a fejemből mikor egy mély hang üti meg a fülemet, méghozzá közelebbről, mint azt normál esetben az ember várná.

– Gyönyörű – mondja Adam.

– Az – felelem egyszerűen.

Nem tudom mi taglóz le jobban, az, hogy megszólított, vagy az, hogy olyan közel áll hozzám, hogy érzem a testéből áradó meleget, és a leheletét a nyakamon. Végigfut rajtam egy kellemes bizsergés és libabőrössé válik a karom. Nem fordítom el a fejem, így most nem találkozik a tekintetünk. Azt hiszem annyi bátorságom nincs, hogy ezt megtegyem. Pár perccel később, mire a gondolataimból kikecmergek, a nap lebukik a horizont alá, és mint ahogy már nem érzem a nap melegét az arcomon, úgy nem érzem az ő testét sem a hátam mögött. Jobbnak látom összeszedni a csoportot és visszaindulni a szállodába. Utoljára szállok fel a buszra, amikor észreveszem, hogy Adam engem néz. Egy pillanatra össze kapcsolódik a tekintetünk és olyan, mintha megszűnne körülöttem a világ. Csak bámulom őt és rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem. Raul hangja ránt vissza a jelenbe és ezzel megszűnik a varázslat. A visszafelé úton azon gondolkodom, csak én képzelek-e többet ezekbe a pillanatokba, vagy tényleg van még ott valami? Esetleg egy aprócska vonzalom jeleit vélem felfedezni kettőnk között? Vagy csak képzelődöm és a saját érzéseimet vetítem ki erre az Adoniszra? Próbálom elnyomni magamban az efféle gondolatokat legalább addig, amíg beérünk a szállodába. Életemben nem vártam ennyire, hogy megérkezzünk és leadhassam mára a munkát. Egész úton úgy mocorgok a busz ülésén, mint egy kis iskolás, aki már nem elég türelmes a hosszú úthoz. Az első dolgom lesz, hogy mindent elmesélek Josh-nak. Pasi létére, sokkal jobban otthon van a szerelmi dolgokban, mint én. A szállodába visszaérve azonnal a bár felé veszem az irányt, ahol – bízom benne, hogy – Josh a jól megérdemelt italommal vár. Tudom azt is, hogy ma egy nem lesz elég…

– Hello Chica! Vonszold ide a formásabb feled! – int felém Josh a bárpult mellől.

– Hello te démon – vágom vissza és két nagy cuppanós puszit nyomok az arcára.

– Hogy telt a napod? Megjárattad a népet? Megtaláltad közben a buja vágyaid kielégítőjét? – kérdezi nevetve és tudom, hogy nem azt a választ várja, amit hallani fog.

– Azt hiszem meg – válaszolok, közben nagyot kortyolok a koktélból lesütött szemekkel. Érzem, hogy Josh egy pillanatra rám mered, még a döbbent arcát is látom magam előtt.

– Te céda! És ezt csak így mondod? Mindent el kell mesélned! – rakja látványosan keresztbe a lábát és izgalom gyűlik a hangjában. – Hogy ezeknek a mai nőknek már semmi se szent! Egy pikáns sztori vagy egy szédítő pasi itt létének az eltitkolása világraszóló bűn. Tudhatnád már, kiscicám! Azonnal kezdj neki! – utasít szigorú arccal.

– Ott jön – vágok Josh szavába és a fejemmel alig észrevehető módon intek az ajtó felé.

Én is megdöbbenek, mert nem számítottam arra, hogy ma még láthatom Adamet. Kihúzom magam a bárszéken, a ruhámat lesimítom, és a lehető legdögösebb pózban próbálok tudomást se venni róla. Ezektől függetlenül a szívem újra csacsacsát jár a mellkasomban, Josh pedig elalél egy pillanatra azt hiszem.

A fehér galléros teniszpóló és a sötétkék rövidnadrág pont annyit mutat Adamből, amitől az ember fantáziája világkörüli útra indul. Ahogy belép, a helyiségbe azonnal észrevesz bennünket a pultnál és ő is oda lép. Egy olyan mosoly kíséretében, hogy a Jégkirálynőről is leolvadna a bugyi azonnal. Lazán köszön, mintha már régi jó ismerősök lennénk. Természetesen zavarban vagyok, úgy elpirulok, mint egy első bálozó kislány, akit felkérnek táncolni. Három székkel arrébb ül le tőlünk, de így is érzem az illatát, amitől kicsit újra megszédülök. Azt hiszem Josh ekkorra felocsúdott az ámulatból és minden benne rejlő ribit összeszedve kacéran visszainteget neki.

– Hello! – nyávogja, és a pilláit rebesgeti Adam felé.

Lábon rúgom a pult alatt, hogy ne hívja fel magunkra még jobban a figyelmet.

– Sziasztok! – mosolyog Adam, és olyan mélyen a szemembe néz, hogy attól Isten bizony, nedvesedni kezdek.

Az arcom valószínűleg a vörös minden árnyalatát magára veszi, és emiatt nagyon örülök a bár nyújtotta biztonságos félhomálynak. Saját magamat sem értem hisz két mondatnál többet nem váltottam vele, mégis olyan hatással van rám, amit nagyon nehéz lenne szavakba önteni.

– Most pedig remélem, készen állsz arra, hogy mindent elmesélj erről a csodálatos alfahímről, aki miatt még levegőt is elfelejtettél venni egy percig Chica! Meg még azt hiszem én is – bök oldalba Josh és rendel egy újabb kört.

Különösebben nincs mit mondanom, hisz még magam is csak annyit tudok, hogy ez a férfi olyan hatással van az egész lényemre, mint még eddig senki. Minden szempontból már a látványától is bizsergek. Végül elmesélem Josh-nak, hogyan álltunk szótlanul egymás mögött a naplementét bámulva, azt a pár számomra mélyreható pillantást és azt a két röpke mondatot, amit egymással váltottunk. Ezután természetesen teljesen hülyének éreztem magam, amiért többet gondoltam a dolog mögé! Kimondva már egyáltalán semmi különös nem volt benne. Az este folyamán néhány lopott pillantást engedélyeztem magamnak a bárpult másik vége felé. Azért egy ilyen testet, egy ilyen arccal nem hagy ki az ember lánya, ha egy mód van rá. Párszor összetalálkozott a pillantásunk, amikor persze én hirtelen úgy tettem mintha teljesen mást néznék! Nagyon ciki, amit csinálok, de leginkább ez vagyok én.

– El kell szaladnom cuncikám, találkozom egy édes kis fiúcskával, akinek – ha a megérzésem nem csal, márpedig sosem csal – vadítóan nagy farka van – közli Josh olyan természetességgel, mintha azt mondaná, hogy leugrik a sarki boltba kenyérért.

– Ohhh! – döbbenek meg egy pillanatra – Igazából nem tudom még eldönteni, hogy a megosztott információ lep meg jobban, vagy az, hogy itt akar hagyni egyedül.

– Nem hagyhatsz itt! Még nem ittam meg az italomat és mivel holnap nem dolgozom, nem akarok korán lefeküdni – szinte nyüszögöm kérlelve –, meg amúgy is… – biccentek Adam felé.

– Szeretlek, idegenvezetők gyöngye, de van, aminek a társaságát néha jobban élvezem a tiédnél. Gondolom, nem akarod, hogy elkezdjem részletezni, mi az, és hogy néz ki – reményeim szerint. – Vigyázz magadra Édeském, holnap mindent elmesélek – kacsint az áruló és már indul is.

– Én is te ribi, jó szórakozást! Aztán csak óvatosan a kivont kardokkal! – szólok utána lemondóan és egy virtuális csókot küldök felé a levegőben.

– Hello cicafiú! – int Josh Adam felé – Tied a pálya! – dobja oda neki, csak hogy biztosan tudatosítsa benne, hogy már szabad préda vagyok számára és látványosan kivonul a bárból.

Máris egyedül maradtam. Mennem kellene, de a lábam nem akar megmozdulni. Azt hiszem itt az ideje a B tervnek Izabel – nyugtázom magamban az elmúlt egy percet és intek a pultosnak. Jöhet még egy ital. Alig egy perc múlva a szemem sarkában valami mozgást látok. Valaki leül a mellettem lévő üres székre. Természetesen Adam és a formás kis feneke az. Mielőtt realizálhatnám a helyzetet, felkészülhetnék és összeszedhetném magam, addigra már hallom is a hangját.

– Szia! – mondja kedvesen, és a sörét forgatja a mahagóni pulton.

– Szia! –válaszolok halkan, de nem nézek rá. Pontosabban nem merek ránézni.

– Holnap milyen programmal örvendezteted meg a nagyérdeműt? – kérdezi és érzem, hogy közben folyamatosan engem figyel.

– Azt hiszem holnap nem lesz közös programunk, mert nem dolgozom. A kollégám viszont szuper hajós túrát szervez az óceánon. Ha gondolod, szólok neki, hogy írjon fel a listájára.

– Oh… az kár – mondja tettetett szomorúsággal. – Úgy terveztem, hogy bérlek egy autót, és bejárom a szigetet. Lenne kedved elkísérni? Te sokkal több mindent ismersz itt, amiket én egyedül biztos, hogy nem vennék észre – mosolyog, és olyan természetességgel ejti ki a szavakat a száján, mintha régi jó barátok lennénk. Igazán irigylem a határozottságát és a bátorságát. Sajnos nekem ezekből nem jutott túl sok. Közben a szemeivel biztosan megbabonázott, mert mindent mondtam neki csak nemet nem erre a képtelen ötletre. Érzem az átható pillantását magamon, és hogy a testem minden látható centiméterét végig pásztázza. Határozottan zavarban vagyok. Úgy érzem, mintha a bőröm megperzselődne a pillantása alatt. Jobb lenne magam távol tartani ettől férfitől. Ahogy ezt kigondoltam az agyam kikapcsol és a szám automatikusan válaszra nyílik.

– Szívesen megmutatok pár helyet, ha szeretnéd. Tudom is hol kezdjük – az agyam már akkor tudta, hogy a szívem elvesztette ellene ezt a csatát. De azt hiszem, most mennem kell, már késő van. Jobb lesz, ha te is időben lefekszel, mert holnap korán indulunk. Találkozzunk 5-kor a recepción. Ne késs el! – mondom és felpattanok a székről.

Mire válaszolhatott volna, már ott is hagyom, mielőtt több kárt okozok magamnak. A tekintetét végig magamon érezve lépek ki a szálloda bárjából.

A szobába érve azonnal átkozom magam, amiért ilyen gyorsan igent mondtam egy olyan embernek, akit nem is ismerek egyáltalán. Épp csak a nevét tudom. Akár sorozatgyilkos is lehet, vagy emberkereskedő, és én kettesben maradok vele egy egész napot. És ha eladja a szerveimet? Vagy elad kurvának?

– Elég legyen Izabel! – nyugtatom magam hangosan. Kicsit sokat ittál és sok krimit néztél.

Már nem volt mit tenni. Bíztam a jó szerencsémben és abban, hogy egy ilyen kivételes példánya a férfinemnek nem lehet annyira rossz ember. Rengeteg kérdés merül fel bennem Adammal kapcsolatban, míg az ágyamban fekve próbálok elaludni. Úgy döntök, hogy holnap ezekre megpróbálok válaszokat kapni, ha már kockáztatok. Meg persze valljuk be, tényleg szeretném megismerni, megtudni a titkát, ami miatt az aggodalmat látom az arcán. Egy darabig forgolódok, majd a formás fenekének a képe az utolsó, amire emlékszem, mielőtt elalszom.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0