ALYONA CROWER: A SÖTÉT ERDŐ ŐRE | I. Regényíró pályázat

ALYONA CROWER: A SÖTÉT ERDŐ ŐRE | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta ALYONA CROWER: A SÖTÉT ERDŐ ŐRE című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A középkori szláv mondavilágra épülő történetben a szereplők szembenéznek a Sötét erdő árnyaival, a közelgő háborúval, új tudásra, képességekre tesznek szert, miközben megtapasztalják a szerelmet és a veszteség fájdalmát.

A SÖTÉT ERDŐ ŐRE

akció, fantasy

PROLÓGUS

 

A férfi izzadtan nyúlt végig a szalmaágyon, száját elégedett sóhaj hagyta el. Kisimított egy szőke tincset a homlokából, és a szajhára szegezte tekintetét. A nő sietősen magára kapta szebb napokat látott zöld ruháját, felmarkolta a rozoga kecskelábú asztalról az ezüst kopejkát, és amilyen észrevétlenül érkezett a félhomályban úszó szobába, olyan észrevétlenül távozott onnan.

A férfit csaknem elnyomta a sirályok vijjogásával kísért langymeleg álom, amikor éktelen kiabálás hangja furakodott a fülébe. Lerúgta magáról a pokrócot, és az ablakhoz lépett. A staski kikötőben egy csapásra felbolydult az élet, ahogy a víz fodrozódó fehér hullámai megszámlálhatatlan deszkát és törött árbócdarabot vetettek partra.

A férfi belebújt a szögletes pikkelymintákkal díszített csizmájába, magára öltötte hosszú, fekete köpenyét, és lesietett a fogadó emeletéről. Gondosan fejébe húzta csuklyáját, és megállt a dokkon.

– Ember a vízben! – kiáltotta valaki az összesereglett tömeg széléről.

– Ez nem a cár címere? – szólalt meg remegő hangon a férfi mellett egy idősebb, barázdált arcú öregember.

A férfi leguggolt, és a roncsok között ide-oda ringatózó, oszladozó tetemre pillantott. A felkelő nap gyér fénye láthatóvá tette a fekete bőrrel bevont mellvérten az ezüst sárkány tekergőző alakját.

– Elsüllyedt Vladislav herceg hajója! – harsogta kétségbeesetten egy fiú.

A férfi, miután meggyőződött róla, hogy senki nem élte túl a szerencsétlenséget, észrevétlenül, akárcsak egy macska, kisurrant a kikötőből.

***

Vladislav herceg halála sötét, fojtogató ködként telepedett Solovejkára. A rovenskai palotában elmaradtak a fogadások és a víg énekszóval kísért tavaszi mulatságok. A kapukról lekerült az ezüstsárkány lobogója, helyét fekete színű vette át.

Mindenki megrendült az örökös váratlan halálhírén. A pletykák a fővárosból hamar szárnyra keltek, és eljutottak még az árnyaktól hemzsegő Sötét erdő tövében megbúvó falucskába is, ahol a földművesek naphosszat azt találgatták, a trónörökös távozása pusztán balszerencse volt, vagy szándékosan süllyesztették el a hajóját.

Voltak, akik úgy vélték, a tengeren túli uswariaiak követték el a merényletet, mások azt latolgatták, miféle haszna származhatna bárkinek a cárevics halálából, hiszen nem ő volt az egyedüli örökös.

Azonban ez nem nyújtott vigaszt a mélységes gyászba temetkező Ivan cárnak és feleségének, Ekaterina cárnénak. Az asszony rajongásig szerette gyermekét, a cár pedig önmaga fiatalkori mását látta Vladislavban. Úgy érezte, a trón várományosának halálával lelke egy darabja is odalett, ámde jámborsága és békeszeretete a szörnyű csapás ellenére is töretlen maradt.

Egy újabb merénylettől tartva Ivan cár megkettőzte a palota őrségét, annak irányítását Anatolij Vasiliev parancsnokra bízta. A férfi attól a naptól kezdve peckesen járt-kelt az ezüst páncélba öltözött, rátermett katonák között, és úgy osztogatta az utasításokat, mintha ő maga lett volna a legfeljebbvalóbb hatalom. Ilyenkor arcára különös derű, lelkébe rég nem érzett elégedettség költözött.

– Mindennek eljön az ideje – mondogatta gyakorta sejtelmesen.

1. FEJEZET

 

Ég veled, Vetka

Vetka, Snezana

 

Amint az első halovány napsugarak utat törtek a terebélyes tölgyfák közt, izgatott sürgölődés vette kezdetét Vetkában. Boldog-boldogtalan serényen készülődött az aratási ünnepségre: az asszonyok süteményt sütöttek és levest főztek, a fiatalabbak asztalokat állítottak a falu szélén, míg tőlük valamivel távolabb a férfiak látványos máglyát raktak.

Az sem szegte kedvüket, hogy a háború baljós előszele gyakorta végigsöpört a portájukon, még a falu határában burjánzó, árnyak lakta fenyvesről is megfeledkeztek.
Snezana azonban egyiket sem tudta kiverni a fejéből, miközben a félhomályban úszó, szegényes konyhában az anyját figyelte, aki gyakorlott mozdulattal tolta be a fekete kenyeret az égetett agyag kemencébe.

Snezanának cseppet sem fűlött a foga az ünnepséghez. A favágó fia, Vladimir már hetekkel ezelőtt arról beszélt, miképp fogja őt megtáncoltatni a tűz körül. A fiú erőszakosan próbálkozott különféle módon a kegyeibe férkőzni. Volt, hogy egy termetes, szürke mezei nyúllal, vagy a szomszédos faluban vásárolt igencsak bűzös sajttal állított elé.

Az anyja sokszor megjegyezte Snezanának, hogy ideje volna férjéül fogadnia Vladimirt. Csakhogy ő olyan életre vágyott, amiben kedvére bejáratja a vidéket a déli zátonyoktól egészen a fővárost körbeölelő csipkézett ormokig, hallgathatja a madarak vidám énekét és láthatja éjszakánként az égbolt szédítő mélységét. Vladimirrel vagy bárki mással az oldalán mindez lehetetlennek tűnt.

Snezana arca grimaszba rándult, ahogy gondolatai közé befurakodott a fiú vörös ábrázata és természetellenesen széles vigyora. Hogy elűzze a rémképet, egy sóhaj kíséretében nekilátott vajjal bedörzsölni az előzőleg megkopasztott tyúkot. Mire végzett, a sülő fekete kenyér savanykás illata teljesen belepte a házat.

Kisvártatva nyikorogva kitárult a bejárati ajtó, és a húga lépett be. Lerakta kezéből a tojásokat, és kipirult arccal Snezana fülébe súgta:

– Este ott lesz Plamen is.

– Az a fiú nem hozzád való – horkantott Snezana.

A szeplős, vörös hajú lány sértetten felhúzta az orrát és kiöltötte a nyelvét.

– Mit tudsz te a szerelemről? Soha senkit nem fogsz elég jónak találni.

Snezana szemöldöke magasra szökött Rada nyers modorától. Nem értette, mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot.

– Segíts anyánknak! – biccentett a tyúk felé Snezana.

– Akad jobb dolgom. Különben is, miért nem te segítesz? Te vagy a kedvence! – vágott vissza Rada.

– Nem vagyok senki kedvence! Nem szeretném, ha Marija sorsára jutnál – jelentette ki határozottan Snezana, majd magához vette az Anushkától kapott gyógynövényekről teleírt papírlapokat, és kiment a házból.

Snezana úgy vélte, ideje volt Radának kivennie a részét az ünnepi készülődésből, mert rendszerint inkább a szérűn íjászkodott, ha háztáji munka akadt. Nem akarta, hogy húga úgy járjon, mint Marija, aki kényeskedve látta el a dolgát, ezért a férje megmutatta neki, milyen a hideg éjszakát a disznók közt tölteni. Utána a lány hetekig betegeskedett. Végül megtanulta, miképp kell rendesen ellátni az állatokat, megfőzni az ételt és tisztán tartani a házat.

Amint Snezana elhagyta a főtér széles kútját, mélyet szippantott a csípős, friss levegőből. Szorosabbra húzta magán vékony, szürke köpenyét, és a falu mögött hömpölygő folyóhoz indult. Tekintete ide-oda cikázott az apró fehér házak előtt trécselő asszonyokon, a földúton döcögő, búzával és rozzsal csordultig megrakott szekereken, aztán megállapodott Plamenen. A göndör hajú, széles vállú fiú sietve elköszönt a kötélverő nagyobbik lányától, és befordult a legközelebbi ház mögé.

Snezana számtalanszor kérte húgát, hogy ne vegye komolyan a fiú minden szavát, hisz tudvalevő volt, hogy a tehetős lótenyésztő fiánál kevés széllelbéleltebb ifjú élt a faluban.

– Lehet, hogy semmit nem tudok a szerelemről, de azt megtanultam, kitől óvakodjak – motyogta az orra alatt.

– Sneza!

Neve hallatán összerezzent, és lassan a szántóföld irányába fordult.

Vladimir leejtette az aranyló búza közé a kaszát, és nagy léptekkel meglódult felé. A groteszk vigyor előbb kúszott az ábrázatára, minthogy odaérhetett volna hozzá.

– Ne! Mennem kell! – Snezana kétségbeesetten maga elé tartotta a kezét.

Próbálkozása, hogy távol tartsa a vörös képű fiút, hasztalannak bizonyult. A következő pillanatban Vladimir áthidalta a közöttük lévő távolságot, és szorosan megölelte.

Snezana magasan az ég felé tartotta a fejét, ám orrába így is bekúszott a kvász* és az izzadság gyomorforgató bűze.

– Mennem kell! – ismételte.

Vladimir kérges tenyerét végighúzta Snezana arcán, miközben szabad kezével durván megragadta a combját. Snezana minden erejét összeszedte, undorodva ellökte magától a részeg fiút, és sebes léptekkel megiramodott. Mikor visszanézett Vladimirre, az fájdalomtól eltorzult arccal, üveges tekintettel bámult rá. A rémséges látványtól Snezana hátán végigszaladt a hideg, pusztán a Bija ismerős csobogása tudta megnyugtatni zaklatott idegeit. Letelepedett a kopár partra, és az ölébe szétterítette a besárgult, elrongyolódott lapokat, amiből Anushka rendíthetetlenül tanította neki a kacifántos betűket. Snezana megtanult a papírlapokról olvasni, majd az olvasott szöveget egy bottal porba róni. Anushka úgy vélte, Snezana egyszer még hasznát veszi ennek az ismeretnek. Snezana pedig lelkesen gyakorolt. Attól tartott, ha nem teszi, elfeledi mindazt a tudást, amit oly gyötrelmesen a fejébe erőszakolt.

Azonban most képtelen volt akárcsak egy sort is elolvasni. Minduntalan a folyó túloldalán hosszan elterülő kharostovichii tölgyesbe vegyülő apró levelű hársfákra pillantott. Legszívesebben belevetette volna magát a fodros lombú fák közé gombák és ízletes bogyók után kutatva, ám a gyermekkorában hallott mendemonda visszatartotta ettől. Annyira rettegett a fák közt lapuló árnyaktól, hogy egyik rengeteget sem tartotta biztonságosnak a Sötét erdő közelében. Holott pontosan tudta, ez nem az az erdő. Az ugyanis Vetkától délre húzódott, elzárva faluját az antarosi uradalomtól. Így ha a falusiaknak délebbre volt dolguk, a folyón átkelve Kharostovichi irányába kerültek, ami kedvező időjárás mellett, ökör vontatta szekérrel is majd’ egy heti útnak bizonyult.

Emiatt az asszonyok csak a túlpart legközelebbi településéig, Zovecsig mentek, ahol a vidék legfinomabb túróit és sajtjait készítették. Egészen addig a napig az öreg tímár is ott árulta a bocskorait, míg be nem következett az a szörnyűséges csapás.

Snezana emlékei között élénken élt az a tíz évvel ezelőtti fülledt nyári nap, amikor a tímár fia, Viktor, fittyet hányva a régi intelemre, bemerészkedett a Sötét erdőbe. Mire leszállt az éj, az aggódó falusiakat egy emberként kezdték keresni az erdő mentén a fiút. A napok hetekké duzzadtak, mígnem Antarosnál vetette ki magából a csapzott, lesoványodott Viktort a rengeteg. Hiába kérdezték tőle, hogy mi történt, összefüggéstelen beszéd hagyta el a száját. Végül az ősz kezdetén tébolyultságában kivájta a szemét, felmetszette az ereit. Akik ráleltek a legyektől hemzsegő holttestére, sápadtan mesélték: ilyen retteneteset életükbe nem láttak. Attól a naptól kezdve még a legbátrabb ember sem merte betenni többé a lábát a Sötét erdőbe.

Amikor a nap már magasan járt az égen, Snezana feltápászkodott a földről, egy utolsó pillantást vetett a csillogó vízre, és visszaindult a faluba. Léptei önkéntelenül vitték a girbegurba faházak gyér árnyékában lihegő kutyák és szivárványszínben tündöklő virágágyások útvesztője között, egyenesen egy takaros, szalmatetős kunyhóig. Tétován megállt a bejáratnál. Mielőtt meggondolhatta volna magát, az ajtó kitárult, és árnyékából kilépett a hajlott hátú, mélyen barázdált arcú Anushka.

– No, ugyan, gyévuska, kerülj beljebb!

Snezana aprót bólintott, és a fejét kissé lehúzva belépett a régiségekkel telezsúfolt házba. Sose értette, Anushka, hogy volt képes ennyiféle edényt, csorba poharat és foszlott szövetet felhalmozni, hiszen egyik házat járta a másik után, ha úgy esett, vigyázott a falusi gyermekekre, gyógyította a betegeket. A szolgálataiért soha semmit nem fogadott el, mégis rengeteg hasztalan tárgy vette körül két oldalról az ajtóval szemközt felállított aprócska házi oltárt.

– Igazán elárulhatnád, honnan tudod mindig, mikor fogok jönni – ült le Snezana az asztalhoz.

– Megérzem – adta az egyszerű magyarázatot Anushka. Egy tányérba nagy adag scsít mert, és Snezana elé rakta. – Láss neki! Nagyon le vagy soványodva. Tán jó anyád nem ad enned?

Snezana közelebb húzta magához a fatálat, és jóízűen kanalazta a káposztával és zamatos gombával bőségesen megrakott levest.

– Olyan nyugtalan vagyok mostanában – mondta két falat között.

Várta Anushka reakcióját, ám az a rozoga asztalon úgy dagasztotta a tésztát, mintha ő ott sem lett volna.

– Ma a Bijánál jártam, és sokáig bámultam a túlpart tölgyesét. Azon ábrándoztam, hogy egyszer mást is fogok látni Vetkán kívül.

– Mindennek eljön az ideje – nézett rá sejtelmesen Anushka.

– Nem – horgasztotta le szomorúan a fejét. – Anyám elhatározta, hogy férjhez kell mennem. De én nem akarok. Vladimirhez meg pláne nem.

– Ljaguska** – dörmögte az orra alatt Anushka.

– Pontosan. Abból is a legcsúfabb fajta. Mondd, Anushka, mi van a Sötét erdőben?

Az asszony megpihentette a dagasztásban megfáradt kezét, majd pár pillanat múlva megszólalt:

– Akinek a lelke tiszta, annak ugyanolyan erdő az is, mint bármely másik.

Snezana elgondolkodva nézett rá.

– Ezt hogy érted?

– Drága leányom, neked azzal az erdővel semmi dolgod. – Anushka odalépett hozzá, és tésztás kezével megfogta a karját. – Te jó gyévuska vagy, az istenek megóvnak téged.

Mielőtt újfent kérdezősködhetett volna, az asszony a kezébe nyomott egy tál hússal töltött tésztát.

– Eredj! Vidd ezt a pelmenyit Nonna Kulikovának. Már két napja betegeskedik, ettől remélhetőleg erőre kap.

Snezana tudta, itt véget ért a beszélgetésük. Ellenkezés nélkül megindult az Anushkával közel egyidős asszonyhoz. Születése óta ismerte mindkettőjüket, azonban azonkívül, hogy vének és roppant bölcsek voltak, alig tudott róluk valamicskét. Látszólag ismertek minden történetet, ám érzése szerint azokat sose mesélték el teljes valójukban. A Sötét erdő regéje is minduntalan kurtán maradt, lehet amiatt, mert mégiscsak egy gyermeteg dajkamese volt, semmi több. A felnőttek pedig ezzel akarták távol tartani a gyermekeiket az erdőben élő vadállatoktól.

Amint meglátta Nonna sápadt arcát, jobbulást kívánva átadta neki a húsos tésztabatyut, és hazaindult.

A magas termetű, ijesztően kék szemű édesanyja morgolódva fogadta, amikor belépett az egy légtérbe nyíló házba.

– A húgod felkapta az íját, és elrohant. Hiába figyelmeztettem, hogy az férfiaknak való mulatság, ő mégsem hajlandó neki való dolgokkal foglalkozni – csattant fel az anyja. Tekintete kisvártatva megállapodott Snezana mellett. Kezét csípőre rakta.

Snezana lenézett maga mellé. Az öccse, Milos nyakig koszosan, huncutul mosolyogva méricskélte őket.

– Mi lenne velem nélkületek – csapta össze a tenyerét az anyjuk. – Menj, mosdasd meg Milost, mert olyan, mintha a disznókkal hált volna.

Snezana megfogta testvére aprócska kezét, és az udvaron köréjük sereglett tyúkok lármás seregén átvágva a ház mögött megbúvó, töredezett kávájú kúthoz eredtek.

Ott a testvére kibújt a piszkos, hosszú vászoningéből, több helyütt kiszakadt nadrágjából, és kelletlenül egyik lábáról a másikra nehezedett, ameddig Snezana felhúzta a kútból a vödröt.

– Ez nagyon hideg – sipította Milos, mikor megérezte bőrén a vizet.

– Erre előbb is gondolhattál volna – dorgálta Snezana. Egy foszlott ronggyal lesuvickolta róla a port.

A fiú összeszorította a szemét, végül makacsul megrázta a fejét.

– Nem bírtam! – fakadt ki panaszosan.

Snezana közelebb hajolt hozzá, és megsimogatta kócos, barna haját.

– Mit nem?

– Rada egész délelőtt hisztizett. Egyik ruhája sem tetszett neki. Még az sem, ahogyan a mama befonta a haját. Inkább kimentem játszani, ne is halljam őket – sopánkodott vékony hangon, mire Snezana összevonta a szemöldökét. Így már értette édesanyja rosszkedvét.

Mióta húga összeismerkedett Plamennel, annyira tetszeni akart neki, hogy egyik meglévő ruhája sem volt elég jó vagy elég szép. Az apjuk pár hete csodás, fehér antarosi gyapjúposztókkal állított haza. Rada mindet finnyásan félredobta, neki sokkal jobban tetszett volna a kék vagy piros színű szövet. Holott pontosan tudta, azt az apjuk nem engedhette meg magának.

– És most hol van? – Snezana gyorsan levette a köpenyét, és bebugyolálta vele az öccsét.

– Tudom is én – felelte Milos, és szapora léptekkel beszaladt a házba.

A délután hátralévő felében Snezana a ház mellett elkerített veteményesben a paprika árnyékos tövében megbúvó meztelencsigákat irtotta, míg az édesanyja kitépkedte az uborkákat fojtogató folyondárokat. Mire megszomjazva behúzódtak a házba, előkerült Rada.

– Hát ez meg mi rajtad? – tette le a kezéből a poharat az anyja, és alaposan végigmérte a lányát.

Rada boldogan pördült körbe. Az aranyhímzéssel gazdagon díszített bordó szoknyája víg táncot lejtett hosszú lábai körül, nyakában a fehér gyöngygallér szemet gyönyörködtetően ragyogott. Aki nem ismerte, azt hihette volna, gazdag család sarja.

– Verától kaptam. Neki hozott másikat az apja – nézett végig magán önelégülten.

– Add szépen vissza – csóválta a fejét az anyjuk. – Mi beérjük azzal, amink van.

– Ti! – vágta oda Rada. Mit sem törődve családja meglepett ábrázatával, a ház legtávolabbi zugába vonult.

Az asszony rosszallóan Snezanára nézett, aki megértette a ki nem mondott kérést, és húga után eredt.

Rada a szalmaágyon ülve fésülgette vörös haját. Ajka elégedett, gunyoros mosolyra húzódott. Snezana ekkor döbbent rá, jobban nem is különbözhetnének egymástól. Míg ő a békésen csordogáló patak vagy a csillagokkal tarkított égbolt volt egy meleg nyárestén, addig Rada az aprócska szikra, melyből bármikor hatalmas, pusztító tűzvész kerekedhet. Aki rájuk nézett, azonnal észrevette a különbséget. A vörös és a sötétbarna. Mintha semmilyen rokoni kapcsolat nem fűzné őket össze.

– Legalább te érts meg! Unom már, hogy elnyűtt szoknyákat és besárgult vászoningeket hordok. Az íjért is két évet kellett könyörögjek apánknak. Ennyire nagy baj, hogy többre vágyom? – nézett rá Rada.

– Az sose baj. Csak közben ne feledd, nem a cárné vagy – felelte Snezana megértéssel telve.

– Nem fogom. Nézd! – Rada fél szemmel a háttal álló anyjukra pillantott. Mélyen a köténye zsebébe nyúlt, és egy nyakláncot vett elő.

– Ez meg honnan van? – Snezana elképedve újra és újra végigfuttatta tekintetét a medvefejet ábrázoló, aranyló medálon. Még hasonlót sem látott ez idáig, abban pedig teljesen biztos volt, hogy a nyaklánc igencsak értékes lehetett.

– Mama holmija közt találtam – fogta halkra Rada, miközben sietve visszaejtette zsebébe az ékszert.

– Tedd vissza oda, ahonnan elvetted! – parancsolta Snezana, azonban húga megmakacsolta magát, és ugyanúgy, mint Milos a fürdetésnél, megrázta a fejét.

– Mamának úgysem fog hiányozni! Soha nem láttuk a nyakában. Az is lehet, rég elfeledkezett róla. Az ünnepség után majd visszarakom. – Rada meg sem várta a választ, hátat fordított, és hangos ajtócsapódás kíséretében távozott a házból.

Snezana a kenyérrel a kezében, gondterhelten megindult az ünnepségre.

Ahogy közeledett a lármás, vígan éneklő tömeghez, a húsok és tészták édeskésen fűszeres illatának elegye egyre tolakodóbban kúszott az orrába. A szagtól fájón görcsbe rándult gyomra és elfogta az émelygés. Lepakolta a fekete kenyeret az egyik asztalra, aztán tekintetét sietősen végigjáratta a kvászt kortyoló embereken.

Csupán akkor nyugodott meg valamelyest, miután meggyőződött róla, hogy egyetlen ljaguska sem mereszti rá vizenyős szemét. Lassan leereszkedett a favágó szőke hajú lánya mellé egy padra, és igyekezett észrevétlen maradni.

– Megértelek – súgta a fülébe Lana. – Tavaly utánam loholt. Hála a bátyám jól irányzott ütésének, végre leszállt rólam. Téged viszont nagyon kinézett magának. A többiekkel azt találgattuk, mikor unja meg az állandó visszautasítást, de nem úgy tűnik, hogy feladná.

Snezana pontosan tudta, kire gondolt a lány. Vladimir elkeseredett menyecskevadászata elől senki nem menekülhetett. Mindenkinél bepróbálkozott, olyan volt, mint egy piaci légy. Sőt még annál is rosszabb. Azt legalább mindenféle következmény nélkül agyon lehetett csapni.

– Nem ártana megtanulnom verekedni – töprengett Snezana, mire Lana egy kvásszal teli poharat nyomott a kezébe.

Snezana az ital savanykás ízét gyorsan lefojtotta egy gusztusosan elkészített kelt tésztás batyuval. Végre felengedett a gyomra, így máris színesebben látta a világot. Illetve látta volna, ha a szemközti asztalhoz nem húga telepedett volna le Plamennel. Rada előhúzta inge alól a nyakláncot. A fiú közelebb hajolt hozzá, és tüzetesen szemügyre vette a medált.

– Már most olyan jóképű, mint a bátyja – bökött feléjük Lana. – Kár, hogy túl fiatal hozzám.

– Csak nem tetszik a bátyja? – szaladt mosoly Snezana arcára. Újratöltötte a poharát, és figyelte, amint Plamen sűrű körbetekintgetés közepette elsietett.

– Már mindegy, mert elkelt – fittyedt le Lana szája. – Te nem is hallottad, hogy múlt héten megkérte annak a tehén Karinának a kezét? Pedig velem százszor jobban járt volna. Bár ha beigazolódik, amit a közelgő háborúról pletykálnak, egy valamirevaló férfi sem marad a faluban, akkor meg úgyis mindegy, nem? Te legalább megszabadulsz Vladimirtől, én meg nem kell senki után bánkódjak.

– Gondolod, hogy tényleg kitör a háború?

– Ezt mondják.

– Mondták azt is, hogy az öregnek a falu túloldalán négyet ellett a tehene, mégsem volt igaz – vágta rá tettetett könnyedséggel Snezana.

A rettegés minden alkalommal a torkát szorongatta, ha arra gondolt, apja fegyvert kell ragadjon. Talán nem is térne haza a csatamezőről. Emiatt a kósza híreszteléseket még csírájában elfojtotta. Úgy hitte, ha elül a vészmadarak károgása, az élet a megszokott, békés medrében csordogálhat tovább.

– Jaj, ne! Már csak ez hiányzott – lökte oldalba őt a lány.

Snezana elkomorodott, mihelyst észrevette a közeledő Vladimirt. Szorosan lehunyta a szemét, abban bízva, ha újra kinyitja, a fiúnak hűlt helyét találja. Csalódnia kellett. Mire felállhatott volna, hogy eliszkoljon, Vladimir előtte termett.

– Végre megleltelek – mondta fülig érő szájjal a fiú, miközben bepréselte magát közéjük.

Mindketten látványosan elfintorodtak az áporodott testszagtól.

Vladimir lazán átvetette a karját Snezana válla felett, és nagy horkantással beleszagolt a hajába.

– Akárcsak a holdvirágok – búgta negédesen, és ujjai közé fogta az egyik gesztenyeszín hajtincset.

Snezanát pillanatok alatt elöntötte a méreg. Ellökte magát a padtól, felállt és szembefordult a megszeppent fiúval.

– Elegem van belőled, meg abból, hogy lépten-nyomon a sarkamban koslatsz, és ajándékokkal halmozol el, amiket ha nem fogadok el, erőszakossá válsz! Miért nem érted már meg, hogy nem akarlak? – hadarta kvásztól megbátorodva.

A kíváncsi nézőközönség harsányan felnevetett. Vladimir arca elnyúlt a döbbenettől, végül vörösre váltott. Sietve körbenézett. Ahogy ráeszmélt, hogy mindenki őt bámulja, megszégyenülve elsietett az ünnepségről. Snezana meglepődött. Ha tudta volna, hogy ennyivel elintézheti, hogy a fiú békén hagyja, már előbb leszidta volna.

– Gyújtsuk meg azt a farakást! – hangzott fel valahonnan a tömegből Anushka hangja.

Amilyen hamar minden szempár Snezanára tapadt, olyan gyorsan sereglettek a falusiak a két ember magasságú máglya köré. Lélegzet-visszafojtva várták, hogy a pazar ezüst-veretes inget viselő bojár lángra lobbantsa a kupacot. A rőt szakállú férfi elvette a feléje nyújtott fáklyát, és végignézett a tömegen. Radán különösen sokáig elidőzött a tekintete. A tűz pillanatok alatt fellobbant, sárgálló lángja sejtelmes árnyat festett az emberek csodálkozó arcára. Snezanán kívül mindenki hátrahőkölt, azonban ő még sokáig figyelte a csillagokkal pettyezett ég felé szálló pernye kusza táncát.

– Mesélj nekünk! – rikkantották izgatottan a gyerekek.

Snezana ezt meghallva elszakította tekintetét a tűzről, és letelepedett az Anushka előtt félkörívben összegyűltek közé.

Az asszony megigazította a fején a kendőt, elégedetten elmosolyodott, és belekezdett:

– A kis holló második éve repkedett az uradalomban, második éve figyelte, amint az ébenfekete hajú lány tavaszi virágokat szakajt a rétről, és gyakorlott mozdulattal csokorba köti. A lány látványa annyira megbabonázta, hogy képes volt naphosszat csodálni őt. Minden kecses mozdulatot, apró mosolyt, szépen ívelt vonást mélyen az emlékezetébe vésett, hogy mihelyst leszáll az éj, újra fel tudja eleveníteni szívének oly kedves pillanatokat.

– Melyik uradalomban? – kiabálta közbe türelmetlenül az egyik kislány, de a mellette ülő gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.

Anushka megvárta, míg elült a lárma, és lágy hangon folytatta:

– A lány soha nem ment a réten túli erdőig, oda csupán a legbátrabbak merészkedtek, de közülük csak kevesen tértek vissza. A holló a városi piacon gyakorta hallotta, hogy az erdő mélye borzalmas árnyat rejt. Neki fogalma sem volt, miféle teremtmény lehet az az árny. Pedig az éjszaka sötétje épp elég otromba teremtménynek adott otthont. Voltak közöttük kiéhezett vadállatok, hidegvérű gyilkosok vagy épp kétszínű gazemberek, de holmi árny egy sem.

Snezana szeme elkerekedett, ahogy rájött, az asszony a Sötét erdőről mesél, ezért még jobban hegyezte a fülét, nehogy lemaradjon egyetlen szóról is.

– A holló szíve majd’ megszakadt, amikor arról értesült, hogy a várba kérő érkezett. Tudta, ő kevés ahhoz, hogy elnyerje a lány szerelmét, de arra bizony nem gondolt, hogy a lány szíve már régóta őérte dobogott. Miközben felcsendült a hitvesi dal, szomorúan a Sötét erdő felé röppent, azonban a lány ezt meglátva, magára hagyta a násznépet, és utána eredt.

– Meghaltak? – hördült fel egy szalmaszőke kisfiú.

– Nem – rázta a fejét Anushka. – Annyira őszinte volt a szerelmük, hogy az erdő árnyai megszánták őket, és hollóvá változtatták a lányt.

Döbbent csend támadt. Snezana összevonta a szemöldökét. Mélyen legbelül érezte, Anushka most sem mondta el teljes egészében a történetet. Őt pedig egyre jobban furdalta a kíváncsiság, vajon mi lehetett ennek az oka.

– Mi történt velük? – kérdezte Rada, ahogy fázósan közelebb húzódott Plamenhez.

– Az erdőben éltek még nagyon-nagyon sokáig – érkezett a kurta felelet.

– Ti nem akartok ott élni? – Milos szórakozottan oldalba lökte Radát. – Legalább nem kellene mindenkinek a cuppogásotokat hallgatni.

Rada szája vonallá préselődött, amikor a gyerekek rájuk szegezték a tekintetüket, és éktelen hahotázásba törtek ki. Volt, aki fújogott, mások ujjal mutogattak. Plamen közelebb hajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe, mire a lány arca haragosan eltorzult.

– Megállj csak! – csattant fel Rada, és a menekülő öccse után kapott.

A kisfiú szélsebesen átmászott az asztalokon, kikerülte az ünneplőket, és a nővérével a nyomában a telihold ezüstjébe burkolózott szántóföld felé szaladt. A gyerekek egy ideig még bámultak utánuk, majd a messziről jövő mennydörgést meghallva szétszéledtek.

Snezana a pillanatnyi nyugalmat kihasználva, odatelepedett Anushka mellé. Mielőtt szólásra nyithatta volna a száját, az asszony csendre intette.

– Nem minden mese ér boldog véget, de ezt a gyerekeknek nem kell tudniuk – mondta keserűen.

– Mi történt velük? – fordult szembe az asszonnyal.

– A lány rá pár évre meghalt, a fiú… neki meg kellett küzdenie a saját árnyaival.

Snezana szeme tágra nyílt.

– Fiú?

– Végül ismét emberré váltak. Mindketten. Bár ne tették volna. – Anushka nehézkesen felállt, és magára hagyta őt.

Snezana gondolatai úgy cikáztak, akár a róka elől menekülő riadt vadnyulak. A dajkamese egy csapásra valóságosabbnak hatott, mint eddig bármikor, hiszen a holló egykoron ember volt, az is lehet, valahol a Sötét erdő túloldalán tengette a napjait. Snezana el sem tudta képzelni azt a fájdalmat, ami a hollót a fenyvesbe űzte, sem azt a feloldozó boldogságot, amikor a szerelme őt, egy madarat választott minden és mindenki helyett. Ez felemelő, de végtelenül szomorú is volt egyben. Snezana elhatározta, ha ilyen a szerelem, hát nem kér belőle.

Az asszonyokkal karöltve szaporán összeszedegette az asztalokon hagyott poharakat és evőeszközöket. Miután végzett, körbenézett, de sehol nem látta a testvéreit, ezért a keresésükre indult. Már jócskán elhagyta az ünnepség helyszínét, amikor a tücskök ciripelésén át meghallotta Milos kétségbeesett kiabálását. Nagy léptekkel megiramodott a hang irányába. Mire a távolba veszett a máglya fénye, rálelt a szántáson kuporgó testvérére. A fiú rémülten nézett maga mögé, miután észrevette őt, keservesen sírva fakadt.

– Hol van Rada? – zihálta Snezana, ahogy odaért hozzá. Csakhogy Milos még mindig a sötétségbe vesző messzeségbe bámult. A levegő kellemetlen. áporodott búza és esőszaggal telt meg.

– Milos! Hol van Rada?

– A sárkány… a sárkány lovasa vitte el – dadogta Milos, könnyeivel küszködve.

Snezana első gondolata az volt, hogy öccse megháborodott, hiszen sárkányok nem léteztek, második pedig, hogy húgának vicces kedve támadt, és elbújt valahova. Kézen fogta a gyermeket, és visszaindultak az ünnepségre. Mire elérték az időközben eloltott máglyát, nagy, kemény cseppekben eleredt az eső. Édesanyján, Anushkán és Plamenen kívül mindenki a házak felé szaladt.

– Igazán szólhatnál Radának, hogy jöjjön elő – vetette oda Snezana foghegyről Plamennek, amint elsietett mellette.

A fiú megragadta Snezana karját, és visszahúzta.

– Miről beszélsz? Nem tudom, hol van. Akkor láttam utoljára, amikor te.

Snezana mérgesen ciccentett, és leguggolt testvére mellé.

– Most már tényleg mondd el, hol van Rada!

– De hát mondtam! – kiáltott Milos vékonyka hangon. – Elvitte a sárkány lovasa! Miért nem hiszel nekem?

Snezana édesanyja a lármára kilépett a dús lombú tölgy oltalma alól, és odasietett hozzájuk.

– Miről beszélsz, Milos?

– A férfi hátán egy hatalmas ezüst sárkány volt. Megragadta Radát, és azt hörögte, hogy megvagy, medvegy*** – vetette magát az anyja karjába.

– Merre mentek? – vágott közbe Plamen.

A kisfiú a falu határában csordogáló Bija felé mutatott. Mind abba az irányba bámultak.

– Menjetek haza! Most azonnal! – parancsolt mindannyiukra az anyja. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a közeledő Anushkáról.

Milosnak több sem kellett: behúzott nyakkal belecsimpaszkodott Snezana karjába.

– Nem mehetünk el! – toppantott mérgesen Plamen, ahogy megálltak a szántóhoz legközelebb eső háznál. – Vissza kell mennünk! Meg kell tudnunk, mi történt Radával.

Snezana megdöbbent a fiú tekintetében bujkáló elszántságtól. Sosem látta őt ilyennek.

– Maradjatok itt! – azzal lefejtette magáról Milos ujjait.

Olyan halkan, akárcsak egy prédájára leső fenevad, megkerülte az asztalokat, elhaladt a zsarátnok mellett, és meghúzta magát az egyik pad lábánál.

– A cár embere volt? – hallotta édesanyja hangját. Pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésben, végül Anushka megszólalt.

– Ha igaz, amit a fiad mondott, akkor igen.

– Miért vitték el? Semmi rosszat nem tett – fakadt sírva az anyja.

– A katona medvegynek nevezte – fogta suttogóra az asszony.

Snezana óvatosan a pad másik végéhez osont, és kilesett onnan. Az este dermesztő sötétjében is tökéletesen látta anyja meggyötört arcát.

– Radában semmi különleges nincs… – meredt maga elé. – Soha semmi furcsaságot nem vettem észre rajta. Ugyanolyan lány, mint bármelyik a faluban.

– Ha így van… – kezdett bele az asszony közelebb lépve a másikhoz.

– Így van! Esküszöm! Soha semmi jelét nem mutatta, hogy más lenne – bizonygatta elszántan az anyja. – Hiszen gyermekkora óta ismered! Te segítetted a világra. Ez csak egy tévedés, ugye Anushka? – ragadta meg az öregasszony ráncos kezét.

– Még ma éjszaka küldd el a másik leányodat! – felelte Anushka válasz gyanánt. – Nem tudhatjuk, hogy a testvéred szörnyű tette került-e napvilágra vagy egyszerűen megtudták, miféle volt.

– Bosszút akarnak állni a lányaimon egy olyan tragédia miatt, amiről nem is ők tehetnek?

Snezana szíve hevesen kalapált. Attól tartott, a fülébe költözött dübörgéstől egy kukkot sem fog hallani. Bele sem mert gondolni, miért vihették el Radát, és ezután rá milyen sors vár. Szemében könnyek gyűltek, torkát fojtogatta a sírás. Nem akart elmenni a faluból, legalábbis így nem. Vágyott világot látni, de szabad akaratából, nem pedig kényszerből.

– Mi lesz Radával?

Snezana ugyan nem hallotta Anushka feleletét, de anyja keserves zokogása egyértelműen jelezte, miféle választ kaphatott az idős asszonytól.

Snezana torkából a fojtogató érzés lecsordogált a mellkasába, és befészkelte magát a szívébe. Összeszedte megmaradt lélekjelenlétét, és megiramodott az öccséékhez. A két fiú feszülten fürkészte az arcát, ám ő egy szót sem szólt a hallottakról. Intett Plamennel, hogy kövesse őket. Miután Milost tetetett nyugalommal hazaterelte, lefektette és csókot nyomott a homlokára, leült Plamen mellé a ház tövébe. Hátát a hideg falnak vetette, és hagyta, hogy a könnyek utat törjenek az arcán.

– Nem fogják visszahozni – szipogta. – És senki nem megy érte.

Plamen döbbenten bámult rá. Kisvártatva elszántan kihúzta magát.

– Nincs vesztegetni való időnk, azonnal utána kell eredjünk! – Felpattant, és megállt Snezana előtt. – Apám lovai igen gyorsak.

– Azt sem tudjuk, merre mentek – horgasztotta le a fejét Snezana.

– Nem lehet annyira bonyolult megtalálni a fővárost.

Snezana kétkedve méricskélte a fiút. Ahogy visszagondolt Anushka szavaira, az elhatározás nőttön-nőtt benne. Hiszen az éjszaka folyamán úgyis elküldenék innen. Így legalább maga döntheti el, merre indul útnak.

A fiú váratlanul megragadta Snezana kezét, és felhúzta ültéből. A házakat gondosan elkerülve a falu déli részén álló istállóhoz mentek. Látták a messzeségben az éjszakánál is feketébb Sötét erdő körvonalát, hallották a rengeteg fáinak suhogását. A felélénkülő szél lovak nyugtalan nyerítését sodorta feléjük, valahol fény gyúlt. Amint egy villám bevilágította az eget, futásnak eredtek.

– Ott, hátul, a legutolsó állásban – magyarázta Plamen, amikor elérték a szélesen terpeszkedő istálló bejáratát. – Ők a leggyorsabbak. A széllel is versenyre kelnek.

Snezana megállt az istálló végében, és árgus szemmel fürkészte a koromsötét, szénaszagú állást.

– Ez üres! – fakadt ki elkeseredetten, mire Plamen melléje lépett, és szelíden megszólalt:

– Ábránd, Lile.

Izgatott prüszkölés támadt. A két ló érdeklődve ballagott elő a homályból.

– Tudnád, mennyien ácsingóznak utánuk. A minap a vén Oros elküldte hozzám az unokáját. Azt hitte, hogy általam Olga rábírhatja apámat, hogy adja el nekik az egyiket. Mondanom sem kell, mennyire hamar faképnél hagytam. Ezek a lovak többet érnek bármilyen kincsnél – húzta ki magát büszkén.

– Akkor te nem azért beszélgettél vele, mert… – halt el Snezana bűnbánó hangja, miközben eszébe jutott a kora reggeli eset.

Plamen megrázta a fejét. Kinyitotta az állás ajtaját, és a lovakat az istálló bejáratához vezette. A szalmakupacon pihenő vastag posztóval bevont nyergekért nyúlt, és gyakorlott mozdulattal felerősítette az állatok hátára.

– Miért jössz velem? – bukott ki a kérdés Snezanából.

– Azt hittem, egyértelmű – motyogta az orra alatt Plamen.

A vihar elcsendesedtével magukra kanyarintották az ajtónál felaggatott nehéz, lószagú köpenyeket, felültek az állatokra, és a falut a folyó mentén megkerülve Zovecsbe indultak. Mire elérték Vetka határában a széles fahidat, teljesen átfáztak. Snezana a híd túlfelén egy gyors pillantást vetett az otthonára. Szerette volna jól az emlékezetébe vésni az apró faházak girbegurba sziluettjét, a falu határáig húzódó szántóföldeket és a messzeségbe nyúló méregzöld fenyves semmivel sem összetéveszthető komorságát. Rettegett a Sötét erdőtől, most mégis beléhasított a felismerés, lehet, hogy soha többé nem látja viszont.

 

*Erjesztett gabonaital
**Béka
***Medve

Ian Pole: Kárhozott Testvériség | I. Regényíró pályázat

Ian Pole: Kárhozott Testvériség | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Ian Pole: Kárhozott Testvériség című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A templomos lovagrend túlélése a tét. Ebben az évszázadokon átívelő történetben a rend örökösei folytatják élet-halál harcukat az őket üldöző ősi ellenséggel, egészen napjainkig, ahol sor kerül a végső összecsapásra.

Kárhozott Testvériség

akció, fantasy

I.

 

1312. Magyar Királyság, Léka

 

A lovak patái alól magasra verődő por felhője már akkor elárulta a karaván érkezését, mikor azok még ki sem kanyarodtak a kőszegi út dombja mögül. A preceptor a külső vár kaputornyának pártázatára könyökölve nézte végig, ahogy az előőrsöt adó lovag és három fegyvernöke elérte a kaptatót. A bal oldali fegyvernök nyeregkápájához erősített zászlótartón ott csapkodott a fekete-fehér gonfalon baucent, közepén a vörös kereszttel.

– Tudják már, hogy hiába futottak eddig? – könyökölt a preceptor mellé Ottó az idősebbik Frangepán fivér. A harmincas éveinek elején járó lovag napcserzette arcán egymással versengtek az elsőbbségért a ráncok, és a sebhelyek. Radványi preceptor megrázta a fejét.

– Nem. Mikor hívtam őket, az Anjou Károly még kegyelmet ígért. Most már törvényen kívüliek vagyunk itt is, mint mindenhol máshol.

– Hova mennek így tovább?

A kaptatón feltűnt a zömök batár, melyet négy szürke ló vontatott. Lovagok, és fegyvernökök óvón fogták védő gyűrűbe, sötétre pácolt tölgyfából épített bakjáról is nyílpuskás fegyvernökök vigyázták az utat. A preceptor tekintete megpihent a batár vasalt ajtajára festett címeren.

– Sehová fiam. Innen már sehová. Mindenhol ez vár ránk. Talán, ha korábban tudjuk… Elindulhattak volna Tomarba, vagy Skóciába. De már nem juthatnak át.

agukkal hozták az ereklyéket. Látod? Az ott elől Jacques Berard. Fiatal testvér, de páratlan kardforgató hírében áll. Magam is láttam egyszer vívni Lyonban, a fegyvernökök viadalán. még suhanc volt, de megjegyeztem a nevét. A kardja meg egy olyan ereklye, amit feltétlen meg kell nézned!

– Károly Róbert haddal fog jönni. Vele nem dacolhatunk, akárhány ősi ereklyét is hoztak magukkal a testvérek Franciahonból.

A preceptor ellökte magát a kövektől, és kinyújtózott.

– Legalább tizenöt nap, míg ideér a serege. De inkább húsz. Addig a felfogadott kőszegi mesterek megerősítik a várat. Egy ideig kitartunk. Hátha sikerül megalkudnunk az új királlyal. Ha meg nem… Thibauld-dal erre is végig disputáltunk egy stratégiát. Minden nap végig fogjuk vizitálni a sorsfonalat, hogy elébe menjünk a dolgoknak, és ha szükséges csavarjunk egyet a szálakon. Ha meg már elkerülhetetlen a baj, akkor használni fogjuk Melkhior könyvét, hogy néhány testvér átszökhessen az örökkévalóságba. A rend vagy így, vagy úgy, de tovább fog élni, ezt már eldöntöttük.

A kapuboltozat alól felharsant Károly gróf kürtje, és a rács csikorogva elkezdett felemelkedni. Radványi preceptor összerezzent, mint aki rossz álomból ébred.

– De ne gondoljunk egyből arra, hogy a legsötétebb út kapuját kell kinyitnunk. Legyünk bizakodóak! Most meg jer, fiam! Fogadjuk illendően Thibauldot, és a vele érkezett testvéreinket.

 

Jacques Berard derekával az ablakfülke padjának támaszkodva végignézett kardja pengéjén, majd az eredménnyel elégedetlenül a fenőkövet újra, és újra végig futtatta a fegyver élén. Megnyugtatta a monoton hang, ahogy a kő és az acél egy kurta sikoltással egymásnak feszült. Az ólmosan tompa fényű normann kard élén csupán egy sekély csorba volt. Mikor egyik hírneves korábbi gazdája végét közeledni érezvén megpróbálta eltörni egy márvány asztalra sújtott vele, nehogy a csodálatos fegyver méltatlan kezekbe jusson. Ám a penge kenyérként szelte a márványlapot minden egyes csapással, és pusztán körömnyi csorbulást szenvedett az éle. A dicső Roland lovag mártírhalált halt ugyan azon az eónokkal ezelőtti napon, de a penge túlélt, és ezáltal benne egy szilánknyi a jó Roland eszenciájából is.

Jacques némán mozgó ajkakkal beszélt a fegyverhez, miközben letette a követ, és egy olajba mártott szarvasbőrrel átdörgölte a vasát.

Csikorogva nyílt ki a folyosó végén a kincstár ajtaja, majd Kristan testvér, és a helyi számadó sergent lépett ki rajta a rend vasalt ládáját cipelve. A láda rézveretes teteje nyitva állt, és Kristan, ahogy vitték a ládát belenyúlva egy-egy tárgyat rakott az ablakfülék padjára, vagy csak fal mellé a padlóra. Itt egy kelyhet, ott egy ezüstözött gerincű kódexet, amoda egy aranyozott tekercstartót. Jacques értetlenül nézte a jelenetet, majd a pengét csókkal illetve a fegyverövén lógó hüvelybe csúsztatta, és elébük ment. Rendtársa szürke szeme rávillant a most szabadon hagyott, asszonyosan hosszú, fekete hajzuhataga alól és kezében egy aranyfonállal hímzett bőrkesztyűvel a ládára mutatott.

– Segíts, Jacq! Mindenhová tegyél egyet!

– Mivégre? – nézett értetlenül a lovag, de engedelmesen kivett egy dúsan vésett obszidián sárkánygömböt. Nem volt misztikus beavatott, de a láncszemekkel vart fegyverkesztyűn át is érezte az erejét. A bizsergést a csontjaiban, és a fémes ízt a szájában.

– Radványi preceptor utasítására. Hogy a pórok találjanak rájuk még a Johanniták előtt. A mohó kezek árnyéka a legbiztosabb menedék az ereklyéknek. Ha nem pusztítják el őket, a rend előbb-utóbb majd visszaszerezi mind.

Jacques letette a padra a sárkánygömböt. A tömör ónix baljósan koppant a tölgydeszkán.

– Akkor már nem várhatunk segítséget a Vránai rendházból. – Nem kérdezte, inkább kijelentette, miközben egy aranycsatos ereklyetartót emelt ki a ládából, amit a másik kettő sietve már tovább is vitt a lovagterem felé.

– De mivégre a kapkodás? Fél esztendeig is kitarthatunk e falak között.

– A preceptor beletekintett a sorsfonálba. Mai napon véget ér az ostrom! – suttogta Kristan, és egy olyan ékkövekkel kirakott vadászkürtöt vetett a poros padlóra, aminek csak a kövei hat jobbágyfalu árát érték.

– Thibauld és Robert testvér már előkészítette az oltárkövet Melkhior könyvének felébresztéséhez.

Jacques tetetett nemtörődömséggel megrántotta a vállát, majd végig mutatott nyurga alakján

– Én ragaszkodom ehhez a csinos kis testhez, úgyhogy maradok! Mikor jelölik ki a vándorokat?

– Amint a könyv felébredt. Felét Thibauld választja közülünk, felét Radványi Gyula preceptor a lékaiak közül.

Kintről kiáltások hangoztak, majd egy repedt rézkürt fújt recsegős riadót.

– Fegyverbe! Betörtek a várba! À moi, beau sire! Beauséant à la rescousse!

Hallották az alsóvár felől Radványi preceptor kiáltását, majd fegyvercsörgést, és sikolyokat. A már majdnem kiürült ládát félredobva mind a hárman fegyvert rántottak, és lerohantak az udvarra.

A felső vár kapujában maga a preceptor állt fehér általvetőjében idegen fegyveresek árjának feszülve kardjával és pajzsával. A hullámokban rárontó harcosok úgy törtek meg rajta, mint a tajték a sziklán. Lába előtt már féltucat halott, vagy súlyosan sebhedt férfi hevert. A preceptor két fegyvernöke a kapuházba szorult, ahogy megpróbálták leengedni a rácsot, de csúnyán összevagdosták őket a betörő fegyveresek.

Jacq, Kristan és a számadó sergent vad rikoltással vetette rá magát az ellenre, és mögöttük Alois testvér szaladt ki az öregtoronyból lándzsás fegyvernökökkel a sarkában.

Jacques felülről sújtott le egy idegen fegyveresre, ki a szekerce nyelét emelte a csapás útjába. A kard szinte ellenállás nélkül hasította át a fát, a láncinget, és alatta a húst, meg csontot. A templomos kardmester az összecsukló testet a többi közé rúgta, majd jobbról felzárkózott a preceptor mellé.

– Elárultak minket! A rejtekalagúton vezette be őket valaki! – lihegte a magyar mester, miközben pajzsa élével bezúzott egy védtelenül hagyott torkot, majd nehéz fattyúkardjával keresztbe suhintott maga előtt, hogy teret nyerjen. – Vissza kell jutnunk a Burgfriedbe!

Jacq megakasztott egy tőrdöfést, majd torkon szúrta a támadóját. Feltűnt neki, hogy a rájuk rontók nem az Anjou Károly színeit viselik, mit az ostromlók, hanem szedett vetett bőrvérteket, holtakról lehúzott ócska láncingeket. Inkább voltak koncért harcoló zsoldosok, mint katonák. Az imént torkon szúrt nagydarab férfi ismerős volt neki. Akárcsak az a szakállas félszemű férfi, aki a helyére lépett. Ekkor hirtelen beugrott neki. A kőszegi ácsmester segédjei! A városi kőmíves és ácsmestereket alig két hete bocsátották el busás fizetséggel a megerősítő munkálatok után.

– A kőszegiek! Ők hozták ránk őket! – csikorogta a fiatal lovag, és elvezetve a csípőjének irányzott szablyavágást a félszemű lábikrájába döfött. Gonoszul megcsavarta a pengét, mielőtt kirántotta a sebből, mire az ácsból zsoldossá avanzsált támadója sikoltva felbukott.

– Vágd őket fiam! Míg egy is emeli a kezét! – nézett körbe a preceptor miután pajzsa egy fedetlen kobakon kondult, és szétzúzta a férfi orrát. – Hátráljunk vissza a várba!

– Mi lesz Károly gróffal?

Az alsó várból is csatazaj szállt fel, ahogy a rejtekutakon betörő csapatok megtámadták a kapuőrséget, vagy belülről rontottak rá a falakat vigyázókra.

– Nem tehetünk mást! A öregvár az utolsó védvonal! Aki kívül reked, elveszett! Vissza a várba!

De akkor már a falakon is másztak át az ostromlók, mint tavasszal a bodobácsok. Kihasználták, hogy a védők mind a kaput próbálják tartani, így lajtorjákkal leküzdötték a falakat, majd az udvarra beszökkenő előőrs védelmi állást vett fel a fal tövében, hogy a többiek is követhessék őket. Példás szervezetséggel álltak azonnal egységbe, és elvágták az udvaron hadakozó várvédőket az öregtoronytól. Ezek a harcosok már az Anjou király kék alapon sárga liliomjait viselték általvetőjükön. Egy fiatal Johannita lovag vezette őket. Az ostromlétra mászás miatt csak gambesont, és lánccsuklyát viselt a nyolcágú kereszt jelvényes fekete köpenye alatt, de kezében ott villogott a hosszúkard.

Alois testvér hét fegyvernökkel nekik fordult, és megpróbálta szétzilálni a sorokat, de visszaszorították őket. A külső vár kapuját végül belülről kinyitották a zsoldosok, és páncélos Johanniták, meg kék-sárga fegyverköpenyes katonák özönlöttek át rajta diadalittas ordítással.

– A várba! Átvágunk rajtuk! Sanguis redundandiam!– rikoltotta Radványi, és megperdülve az épület felé tört. Az utolsó hangok olyan mélyről rezegtek fel a torkában, hogy szája szélét elöntötte a vér, de hadizászlóként magasba emelt pengéje sáfrányszín lüktetéssel csillant meg. A hatalommal átitatott szó, amit kimondott egy pillanatra zavaró viszketéssel kúszott be a fegyvertársai elméjébe, hogy azután mint folyékony tűz áradjon szét az ereikben. Vérszomjasan, egy torokként üvöltöttek fel. A mester helyére a számadó sergent és két fegyvernök lépett a kapuboltozat alá, hogy önfeláldozóan feltartóztassák a több tucatnyi támadót. A három lovag, és a megmaradt fegyvernökök rohamozó vezetőjükhöz zárkóztak. Halálos éket alkotva rárontottak a belső udvarba bejutott támadókra. A lakótorony vasalt tölgyfa kapuja is kinyílt az ostromlók mögött, majd Thibauld testvér szökkent ki rajta két fegyvernökkel. Meglepetésből, hátulról csaptak le a hármas sorú hadrendben felálló katonákra. Épp akkor, mikor a preceptor jobbján Jacques-al, balján Kristan-al az első sorba csapódott. Úgy rohantak rájuk, mint az apokalipszis lovasai. A belső tűz feszítette az izmaikat, és sáfrányszín lobot vetett a szemükben. Az ölés vágyától elnyílt szájjal ziháltak, mint mohó farkasok. Szétszórták az ellent, mint vihar a pelyvát. A pillekönnyűvé lett kardok végtagokat metszettek le, és mellkasokat döftek át. Szinte megrészegülve a vérmámortól aprították a megrettenve hátráló harcosokat. Két csatlós élete árán átvágták magukat Thibauld testvérhez, majd elkezdtek behátrálni a kapun. A demoralizált katonák nem tudták volna megakadályozni ezt, de ekkor a fiatal Johannita imával az ajkán előre szökkent, és kardja kígyósebesen villant. Hegye megmerült a felemelt kardú preceptor hónaljában, reccsenve találva meg az utat a sodronyszemek között, majd arasznyi vércsíkkal szennyezve bukkant elő onnan. A fattyúkard tompa fénye egy utolsó lobbanással kihunyt, és a fegyver a földre esett, ahogy az őt fogó kéz ujjai elgyengültek. A mámort, és a sáfrányszín tüzet száraz szél fújta ki a templomosokból, nem hagyva mást maga mögött, csak fáradt kábultságot. A támadók megújult erővel csaptak rájuk, beszorítva őket a várba. Thibauld és Kristan megragadták a megtántorodó preceptort, és a folyosóra menekítették. Jacq, Alois testvérrel, és négy megmaradt fegyvernökkel próbálta bezárni a kaput, de lépésről lépésre szorultak hátra a küszöbről, ahová benyomult az ellen.

A belső vár kapuboltozatát védő sergentet, és két társát végül felkoncolta a túlerő. A belső udvarba rontó csapatok átgázoltak földre zuhant testükön. Egy iramodás csupán, és elérik a lakótornyot.

– Nem tudjuk bezárni! Itt veszünk! – hörögte Alois, és a kilátástalanság felett érzett dühében egy visszakezes csapással kettéhasította egy férfi mellkasát. Jacques csípőn szúrt egy másikat, majd a hátratántorodó férfi helyére belépő Johannitával keresztezett pengét.

Őt nem ölhetem meg ifjú Oroszlán! Krisztus igaz katonája! Hallotta a fejében a hangot Jacq, miközben acél csendült acélon.

– Ne hagyj cserben! – sziszegte a lovag, hárítva egy fejre irányzott döfést, majd lefelé kényszerítette a másik kardját.

Tudod jól, hogy esküm köt! Nem zsoldos, igaz hittel harcol! Nem vehetem életét!

– Tudom, Frederígó. Akkor valóban itt pusztulunk! – zihálta a templomos, és egy mesteri csuklócsellel a Johannita szíve felé döfött, de az utolsó pillanatban – mintha önálló akarata lenne – félre szaladt a penge, s csak a támadó bicepszét sértette meg. A Johannita válaszcsapása viszont a bal szemétől az álláig felhasította a lovag arcát.

– Vár a sátán, eretnek! – sziszegte a szalmaszőke hajú, szeplős lovag a meghátráló templomosnak, akinek a saját vére fröccsent a szemébe. Jacq időlegesen elvakítva újabb két lépést hátrált az ajtótól, így még több katona nyomakodott be a Johannita mögé. Az egyik fegyvernök mozdulatlanul hevert már a padlón, és egy másik csapásai is lassúdtak, ahogy combsebéből artériás lüktetéssel ömlött a vér.

– Nem vagyok eretnek! – zihálta Jacques, miután kirázta a szeméből a vért, és fogást váltott a kardján. – Félem az Istent, és hiszem egyfiát Krisztus Úrunkat! De nem állok lehajtott fejjel a sötétben! Én látom a valót!

Össze szorította a fogát, és bízva a mellvértjében belelépett a következő csapásba. A Johannita pengéje szikrát vetve lecsúszott a vállvasáról, ő viszont a markolatgombbal a másik szeme közé sújtott. A szőke lovag megtántorodott az ütéstől, Jacq pedig baljával utána kapott. A másik öve mellől kirántotta a díszes markolatú, gonoszul hegyes misecordia-t, majd a páncélszúró tőrrel átdöfte a gambesont a lovag szíve felett. A fiatal lovag mogyoróbarna szeme döbbent csodálkozással meredt gyilkosára, aki elengedte a tőrt, és egy pillanatra megérintette a másik arcát.

– Sajnálom, testvér! Isten bocsásson meg mindkettőnknek!

A halálra sebzett lovag térdre esett, majd a falhoz zuhant, mikor csatlósai félre sodorták, hogy ledöfjék végre a sebzett templomost.

Ekkor rekedt kürtszó hangzott kintről. Károly gróf kürtje. Az agg hadfi és medve termetű fia tört előre a külsővár felől nyomában a Frangepán testvérekkel, és nyolc fegyvernökkel. Belehasítottak a torony kapujában feltorlódott ellenségbe, rést vágva a sorokon eljutottak a kapuig. Az ifjabbik Károly gróf, és a két Frangepán fiú beszökkent a kapun villámgyors csapásokat osztogatva a két tűz közé szorult katonáknak. Az idősebb Károly pedig a megmaradt fegyvernökeivel kívülről elállva az utat fedezte őket. Önfeláldozóan, pár pillanatra megakasztották a támadók rohamát, míg a Frangepán testvérek belülről bezárták a kaput, és helyére tolták a majd combvastag keresztrudat. Az öreg Károly gróf diadalittas kacaja kísérte kintről a keresztrúd zengő csattanását. Fia, Armand tehetetlenségében, és a veszteségtől áthatva belülről úgy markolt az ajtó fájába, mintha eleven embert ragadna meg. Homlokát egy pillanatra a keresztrúdhoz nyomta, tisztán hallatszott, ahogy fogai összecsikordultak. Aztán dühös morranással megfordult, félre lökte Aloist, meg a talpon maradt két fegyvernököt, hogy hozzá férjen az ajtó belső oldalán rekedt utolsó, még harcképes anjou katonához. Héttollú buzogánya zúgva sújtott le újra és újra, vörös cseppekből rajzolt csíkokat a fehérre meszelt plafonra, és falakra. Aztán csend lett, csak kívülről szüremlett be fegyvercsörgés, és fájdalomkiáltások.

Élesen sikoltott fel a zsanér, mikor kinyílt a lovagterem ajtaja. Thibauld lépett ki rajta, és félre hajtott fejjel végig nézett rajtuk. Zöld – arany hímzett partus köntöst viselt, kezében csavart pásztorbot.

– Hetet! Hetet tudok átszőni a könyvvel vándornak! Magammal együtt!

Lihegve meredtek egymásra a holtestek felett. Öt lovag a testvériségből. Bent már ott van Radványi Gyula preceptor Kristan-el és Robert testvérrel. Thibauldon kívül még hárman mehettek át az ajtón, hogy az örökkévalóságba szökjenek. Ki lesz az a kettő, aki itt marad? Az ajtóra ekkor kezdtek kívülről zuhogni a baltacsapások. Jacq leszakította az általvetője elejét, és a bőven vérző arcára szorította.

– Én maradok testvérek. – suttogta rekedten. Thibauld biccentett felé köszönete jeléül.

– Te, és Albert vagytok a legfiatalabb tagok.

Az idősebbik Frangepán habozás nélkül kamaszkorból alig kinőtt öccse elé lépett.

– Én! Én maradok Albert helyett! Őt vidd el!

Thibauld megrázta a fejét.

– Minél idősebb a lélek, és minél mélyebben érintette meg a tudás, annál nagyobb a siker esélye az átlényegülésben! Valamint a te hangodra Ottó, szükségem van a litániához!

Alois, aki eddig a falhoz csúszva ült, most zörögve, fáradtan feltápászkodott. Oldalát nem csak az ellenség vére festette vörösre, hanem a sajátja is. Kibomlott, sötét hajjal keretezett sápadt arca viaszosan fénylett.

– Majd én. Én maradok. Nem érzek magamban elég erőt, hogy tudjak koncentrálni.

Thibauld végig nézett rajta, és bólintott.

– Áldozatotok nem lesz hiába való! A rend élni fog!

Fejet hajtott feléjük, majd belépett a lovagterembe. A kiválasztott három lovag követte a szertartásmestert. Mindegyik tradicionális alkarfogással búcsúzott a hátramaradó két lovagtól, de még a két fegyvernöktől is. Fémes csattanással záródott be mögöttük a lovagterem kétszárnyú ajtaja. A lakótorony vastag tölgyfa kapuja még kitartott, de a kintről folyamatosan rázáporozó csapásokból sejthető volt, hogy legfeljebb másfélszáz szívdobbanás múlva engedni fog, és megjelenik az első rés.
Alois lehúzta az ujjáról a nagy, ametiszt köves gyűrűt, rövid csókkal illette, majd az egyik halott, kék-sárga fegyverköpenyt viselő katona ujjára húzta.

– Ha nálam találnák, a papok megvizsgálnák, majd elpusztítanák. Pótolhatatlan veszteség lenne. – mondta magyarázatképpen, és szeme szomorúan pihent meg az ékszeren. – Így viszont a rendnek lesz esélye visszaszerezni.

Jacq bólintott, majd előhúzta a kardját.

Engem nem fenyeget veszély! Mondta a bal szeme mögött a hang. A markolatgombomba az igaz kereszt egy szilánkját foglalták! Csak ennek kisugárzását fogják érezni a vizitátor atyák, míg eskümet megtartom! És nem szólalok meg, míg méltó lélek rám nem talál. Csupán eszköz leszek!

– Ezt lesz a legnehezebb megállnod. A hallgatást. – morogta Jacq, és a halott Johannita övén lévő hüvelybe csúsztatta a kardot. – Isten óvjon Don Frederígó!

Az ajtó ekkor hosszában megrepedt, és egy szekerce szakálla harapott át a résen. Jacq felvette a Johanita kardját, és suhintott vele párat. Páratlanul könnyű, és csodálatosan megmunkált toledói penge volt, de nyomába se érhetett az imént letett normann kardnak. Arra a húsz-huszonöt szívdobbanásnyi időre, – ami megmarad neki, miután betörik a kaput – viszont épp megfelelt. Alois mellé lépett, és megmarkolta az alkarját.

– Köszönöm, hogy mellettem vagy, testvér!

– Enyém a megtiszteltetés, testvér!

Alois a fegyvernökökhöz fordult, akik suttogva imádkoztak.

– Mi a nevetek?

– Daumier, nagyuram!

– Lovis.

Mindkettőjüket megölelte, és Jacq is kezet fogott velük.

A zsanérok felsírtak, és egy alkarhosszú fadarab fordult ki gerendákból.

– Halál rátok sátánnak rühös kutyái!

Ordított be magyarul egy férfi a résen, himlő marta arcát teljesen a kapuhoz szorítva. A zsanérok fájdalmasan felsírtak, ahogy a fém belefeszült a fába. Hatvan szívdobbanás, és bent lesznek.

A lovagterem kétszárnyú ajtaja nyikkanva kitárult, és Thibauld tűnt fel újra. Pillanatnyi hezitálás után Jacq-ra mutatott a pásztorbottal.

– Tudod az elengedés liturgiáit?

A fiatal templomos bólintott.

– Akkor jer! Radványi preceptor az imént belehalt a sebeibe. Siess!

Jacq egy pillanatra még letérdelt, és megérintette a kardot.

– Visszaszerezlek!

Ígérte, majd felállt, és követte Thibauldot. Alois megérintette a vállát.

– A gyűrűt is, testvér!

Jacq rámarkolt a vállán pihenő kézre, és megszorította.

– Mindent visszaszerzünk!

Török Dávid: Betondzsungel és Csodaszarvas | I. Regényíró pályázat

Török Dávid: Betondzsungel és Csodaszarvas | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Török Dávid: Betondzsungel és Csodaszarvas című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A Betondzsungel és Csodaszarvas című regény a misztikus-akció műfajában íródott, erős áthallásokkal a pogány magyar mondavilág és a modern kor társadalmi problémái felé.

Betondzsungel és Csodaszarvas

akció

Prológus

 

’Emberi létünknek célja van.
Ha még nem találtad meg ezt a célt, az nem azt jelenti, hogy nem is létezik, csak még idő kell hozzá, hogy felfogd mi is az.
A szellemi fejlődés ugyanolyan, mint a fizikai. Nem tudsz megemelni egy malomkövet gyerekkarokkal, ahhoz nőni kell, erősebbnek lenni és tapasztalatot szerezni.
Ugyanez a helyzet a mindenség befogadásával is. Gyermeki értelemmel felfoghatatlannak tűnik, hogy a világegyetem folyamatosan tágul és hogy a becsült kora több mint 14 milliárd év. Ez olyan hosszú, hogy bármi megtörténhetett már és semmi sem fog. Mindegy is.
A lényeg az, hogy nem te vagy a lényeg.
Létrejöttél és tartalommal kell feltöltened az életet körülötted, mely az univerzum szempontjából bántóan rövid és jelentéktelen.
Szeresd az elmúlást és imádd a csillagokat!’

A táltos szavai még mindig Gyula fejében visszhangoztak.

Itt, a végelláthatatlan panelházak tetején, a tizedik emelet hanyag szigetelésű, kátrányozott padlózatán, a tévéantennák és a zümmögő légkondícionálók gyűrűjében számot vetett sorsával, mint a hadiösvényre lépő harcosok.

Már régóta az úton járt, de csak most kezdett el igazán hinni benne.

Keserű mosoly barázdálta az arcát. Lélekben mindig is gyermek volt, csak ez soha nem tűnt fel neki.

Önmagát imádta, mint valami hamis bálványt, és arrogánsan alámerült a nagy társadalmi szerepjáték felszínes rutinjába. Elidegenítő automatizmusok, a mindennapokba vetettség magánya és a cél nélküli irigység – eme kusza emberi szappanopera végig hamis reményekkel kecsegtette. Kizsákmányolta, megkínozta s végül hangosan nevetve száműzte őt az érinthetetlen páriák kasztjába, a hajléktalanok közé.

Tűzből jöttem régen / tűzből, hogy égjen a vérem /
Tűzzé válni készen / testem-lelkem egészen!

Égből jöttem régen / égből, hogy égjen a vérem /
Éggé válni készen / testem-lelkem egészen!

Dobol és énekel a táltos. Szinte maga előtt látja a szikár, erőtől duzzadó alakját az izzasztó kunyhó homályában.

Ide, a panelház tizedik emeltére húzta fel a rongyos sátrát, mindenféle lepedőből és öreg bútordarabból összeeszkábálva azt. Mint bebábozódó hernyó, pillangó kíván lenni, valami magasabb, magasztosabb része, de oda még el kell érni. Számot kell adnia a tiszta szív erejéről.

A szív harcosa nem konfliktust keres, hanem lehetőséget. Lehetőséget a jóra.

Egyre nehezebben kap levegőt. A sátor zümmögő árnyjátékában a saját keze szellemi vezetője kezévé hasonul és még egyszer ráönt az égő parázsra.

A fullasztó vízpára gomolyogva felcsapódik, elfedve a valóságot előle és átvezetve őt a fojtogató ködön keresztül egy másik világba.

A félmeztelen hátán sós patakokban folyik le az izzadtság. Az erei megtelnek földöntúli hevülettel, mintha ezer fokon forrna a vére és lüktetne benne egy másik szív.
’Önmagunk elveszejtése a létra a mindenség felé’ idézi fel Kerecsen szavait.

A táltos közlései mindig olyan rejtélyesek. Mintha minden pillanatban a delphoi jósda többértelmű jövendölései fogannának meg az ajkán, de ez az utolsó próba. Ma éjjel számot kell vetnie mindennel és egyesülnie az univerzummal. Ő lesz a nap a sötétségben, a fényt körbe ölelő végtelen tér. Mindenhol ott lesz és sehol sem.

Nincs félelem, hatalom és kétkedés /
Nincs semmi csak halál és születés /
Mindenben ott vagyok, mindent érzek, /
Sehol sem vagyok, így létezek!

Énekli torokhangon és közben becsukja a szemét. Fokozatosan ráhangolódik a feladatra. Egy egyre erősödő, nem-létező dobpergést hall. Talán ez már a révedés előszobája?

Tudja mit kell tennie. Egyszerűen érzi. Senki nem mondta neki, de mintha mindig is tudta volna.

A tudata a dob pergő és egyre ütemesebben dobbanó hangjával rezonál. Minden egyes taktus egyre lejjebb és lejjebb ereszti elméje mélyére, oda, ahol megszűnik a világ zaja és a tudattalan nyugalom veszi át a tudatos gondolkodás helyét.

Most valaki, mintha egy újabb adag sistergő vizet öntene a parázsra, de egyedül van. Ki lehetett az? Képzelte az egészet? Talán ez már nem is érdekes.
A légkör levegőtlen, tikkasztó, a gondolatokat is el-elgáncsolja a pillanatban.

Kerecsen azt mondta, hogy ha a sötétség győzedelmeskedik lelkében, lehet nem éli túl. Ez az egész egy spirituális küzdelem és minden csak tőle függ. Attól, hogy képes lesz-e az emlékein keresztül őszintén elevezni a tudata peremére és onnan visszatérni.

A táltos úgy magyarázta, hogy mind a hajléktalan, mind az átlagpolgár életének egybe kell forrnia. Újra át kell élnie a tapasztalásait, legyenek azok jók vagy rosszak, s mindezeknek egyszerre lesz szereplője, nézője és kritikusa is egyben.

’Aztán egy kicsit meg is kell halni, hogy igazán élhess!’ emlékszik vissza a szellemi vezetője utolsó mondatára és az izzó parázs skarlátvörös harci díszekkel festi meg arcát.

A kunyhója részletei végleg elmosódnak. A saját, széttört bútordarabjai, melyek a szedett-vetett építménye tartópilléréiként szolgálnak, vibrálni kezdenek és a falak, melyeket a ronggyá használt lepedőiből és polgári ruháinak mozaikszerű kavalkádjából emelt, követik az éteri dobverés ritmusát.

Az egész miliő nagyon is hasonlatos a servúdi otthonához, hogy az élet körforgásának metafórája itt teljes legyen.

Totó, Szomcsi, a Csorba Jani és a többiek, a hajléktalan bunkik pazar csokra, az érintetlen kispesti akácerdő sűrű bozótosa, a szellemi királyság, ahol a repülőtérre vezető gyorsforgalmi út, a metró alagút és a pláza, mint a fogyasztás öntömjénező Bábel tornya, végérvényesen kijelölték az emberi élet határvonalait – a servúdi erdő befogadott mindenkit, akit az élet Nottingham grófja elnyomott.

A kérges kezek alatt a Csodaerdő olyan ősközösséggé formálódott, ami menedéket nyújtott mindenkinek, aki alól kicsúszott a föld. A lomizós csöveseknek és az alkoholista guberálóknak, az otthonról elmenekülteknek és a lecsúszott rokkantnyugdíjasoknak, mindenkinek, aki saját döntése vagy világ csúfsága okán a páriák kasztjába került.

A képzeletbeli dob most ritmust vált és egyre erősebben diktálja a tempót.

Kerecsen azt tanácsolta, hogy lazán álljon a belső utazáshoz, legyen rugalmas, mint pitypang a szélben. Ne akarjon, ne erőlködjön és főleg ne kössön semmit feltételekhez. Adja fel az ítélkezést és inkább csak belső megfigyelőként legyen jelen. Öleljen meg minden kósza emlékképet vagy érzést, élje át őket újra, majd engedje el őket ugyanolyan könnyedséggel, amellyel jöttek. A múlt már megtörtént, az idő itt csak díszlet.

Vesz egy mély levegőt és a tűz ropogását hallja. A mohó parázs néhol még eszi a fehérré mállasztott fadarabokat. Az utazás már elkezdődött, csak a megvilágosodás kérdéses.

Szívem kinyitom, / a végtelen rám simul, /
Szállok szabadon, / a kék égen túl.

Hallja még a dalt, de a szavak formátlan visszhangokká esnek szét elméje űrjében. A hangok egyre tompábban és tompábban verődnek vissza míg végül, mint egy kútba dobott kő, nagy csattanással a sötétben loccsan.

Tudata kifeszített víztükre alatt elcsitul minden külső zaj. Puha testeken csúszik. A mindenség alaphangja a néma üresség, amivel most eggyé kell válnia.

1. fejezet

 

Apró nesz verte fel álmából. Felriadt a zajra, de nem volt képes kinyitni a szemét. Éber tudattal feküdt, olyan volt, mint aki kómában van, de érzékel mindent maga körül.
Megpróbálta, de a végtagjait sem tudta megmozdítani. Mintha nem lett volna ura a testének és a szemhéja tonnányi súllyal nehezedett rá. Csukott szemmel próbált meg segítséget kérni, de az csak értelmetlen nyögéssé torzult az ajkán.

Valaki odalépett mellé. Csepegést hallott, majd a homlokára helyeztek egy vizes ruhadarabot. A kellemes, hűsítő érzés egy pillanatra elkergette a tehetetlenség nyomasztó tudatát, a forró teste azonban másodpercek alatt kiszárította a nedves kendőt, így azt levették róla és ismét a vízbe mártották.

Hallotta a cseppek lusta zuhanását a tálban, ahogy visszahullnak a folyékony anyaölre, majd a kendőt megint szakszerűen a homlokára pakolták:

– Pihenj csak, nyugalom! Most már nem lesz baj! –kísérték nyájas mondatok az aktust egy kedves női hang formájában és a férfi beleegyezett.

Nem küzdött többé. Elengedte magát és lesüllyedt alfába, ahol viszont lázálmok gyötörték. A képek, melyek fel-felvillantak az agyában, felzaklatták és a sajgó fizikai fájdalommal kiegészülve a sötét hallucinációk csapdájába lökték.

Révedéseiben magát látta, ahogy három varjú kergette. Utolérték őt, majd villant egy penge és a földön találta magát. A karcos hideg és a feketeség bekebelezte.
Vonszolta magát az avarban, de nem nyílt számára kiút. Aztán hirtelen egy csodás, fénylő alak izzott fel előtte. A bámulatos jelenésnek agancsai magasodtak és egyenesen őt nézte. Egy szarvas volt az, aranyozott rámában, akárcsak egy pogány ikon.

A sebesült férfi a tekintetét szinte belevájta a látomásba és láthatatlan kötélként húzta magát egyre közelebb és közelebb a fenséges állathoz.

A jeges földön kúszott, az életet adó melegség pedig lassan távozott a végtagjaiból. A telihold által megfestett éji árnyak démoni örömtáncot jártak a lebénuló teste felett. Már nem volt messze a szarvas, csak pár méter kellett volna tennie, azonban az utolsó, elkeseredett húzás után a földön, az állat megmozdult és egy másik, sötét alakká változott. Az emberi alak erősen megmarkolta a kabátja gallérját és könnyedén felrántotta kétlábra, amitől felriadt.

 

Miközben felkiáltott, a fájdalmas üvöltésével halálra rémített egy szintén a szobában szundikáló embert. Vele szemben egy férfi ült, egy ősz hajú, ősz bajszú alak, aki a karosszékében elnyúlva a macskáján pihentette a kezét. Mikor a beteg drámai ébredése felriasztotta, ő is felpattant a székből és mintha kísértetet látott volna, kiszaladt a kis házból.

– Ne! Kérlek, segíts! – nyöszörgött utána a fekvőbeteg és fel is kelt volna az ágyból, de az ereje menet közben elhagyta.

Félúton a mozdulatsorban oldalra esett, aztán lezuhant a földre, egy kemény és hideg szőnyegre. Ott fetrengett a porban és kísérletet tett volna a szabadulásra a rácsavarodott, izzadt lepedők alól, de képtelen volt kihámozni magát a szorításukból. Szenvedését egy középkorú, fekete hajú, cigány férfi enyhítette, aki nyers stílusban ráripakodva, berohant a szobába:

– Mi az Isten bajod van?! Örüljél má’, hogy gondodat viselik, te meg itt ijesztgeted az embert! Bolond vagy?! – fogta meg határozottan az idegen, majd felsegítette és visszatuszkolta a beteget az ágyba.

– Ki maga? Hol vagyok? – kérdezősködött izgágán a gyengélkedő, de az undok férfi dacos hangnemben rövidre zárta az eszmecserét:

– Tök mindegy, nem? Élsz, nem? Itt vagy a servúdi erdőben, biztonságban. – adott kurta válaszokat, majd betakargatta és ledorgálta, ha még egyszer megszökik, ő bizony nem segít, hagyja megfagyni.

A feje búbján kopaszodó, hátul lófarkas cigány férfi zsörtölődve távozott a kis házból, majd a láztól elgyötört páciens elterült az ágyban.

A Servúdban volt, de nem tudta, hogy ez pontosan mit is jelent és azt sem, hogy mióta. Semmire nem emlékezett. Megfogta a bekötözött fejét és felemelte a lepedőjét, hogy megnézze a sajgó oldalát.

A derekától egészen a mellének közepéig szakszerűen be volt kötözve. A bal oldalán egy kicsit átütött még a vér, de a jobbon már semmi sem látszott a géz alatt.
Kétségtelen, hogy kezelték a sérüléseit és próbált visszaemlékezni hogyan szerezte őket, de nem ment. Nem emlékezett semmire, ami furcsa volt. Mintha minden ismeretlen lett volna a számára.

A zakatoló gondolatok a fejében pillanatok alatt heveny fejfájást eredményeztek. A homlokához kapott és még mindig tűzött a bőre. A hidegrázás is elérte, így visszabújt a lepedők alá és inkább meghúzta magát. Egy ágyban volt és gondozták, az csak jót jelenthetett.

Most pihennem kell, adott gondolatban parancsot magának, majd lassan behunyta a szemét és elpilledt, mintha elvágták volna, de a valóságból, megint visszatért a nyomasztó víziók labirintusába.

Néha-néha felriadt, nyüszített vagy nyöszörgött, de többnyire csak rázkódott a láz vagy a sebesülései okán.

Egyszer valaki felemelte a hátát és a szájához tett egy poharat. Beleivott, de félrenyelt, így azonnal köhögésbe fulladt.

– Ezt mind meg kell inni! – mondta egy gyámoltalan férfihang és a beteg kinyitotta a szemeit.

Az őszbajszú volt az, akit a minap megijesztett és éppen itatni próbálta. Ezt elraktározta az elméjében majd tovább pihent, de a rémálomképek nem kegyelmeztek neki.

A következő révedésében egy barnahajú nő szerepelt, ahogy a vízparton belógatja a lábát a hullámokba. Olyan szép vádlija volt és a mosolya! Nem koncentrált másra csak két apró gödröcskére a leány arcán, ahogy a csábító tekintete még a színeket is elhalványította körülöttük.

A tóparti kép idilli víziója azonban hirtelen megváltozott, esőfelhők kúsztak feléjük az égen és szinte a semmiből egy fertelmes vihar kerekedett. Mintha csak dézsából öntötték volna, az eső csak hullott és hullott alá, a vízszint pedig vészesen emelkedni kezdett. A gátak átszakadtak, a partot elöntötték a durván kicsapó hullámok, így úszni kényszerültek. A férfi felnézett az égre és a sötét fellegek egy hatalmas, már-már szürreális teliholddal koronázták meg a tragédiájukat.

A barna nő után nézett, de ő már rég elsodródott mellőle. A férfi egyedül kísérelt meg úszni, fennmaradni a víz tetején, de csak hánykolódott, mint egy fadarab. A hínár próbálta lehúzni, a hullámok megfullajtani, és egyszer csak megjelent a feje fölött három varjú. A madarak éktelen rikácsolásba kezdtek, de ő csak menthetetlenül süllyedt, levegőért kapkodva. Már nem tudott lebegni sem, valami láthatatlan erő a vízbe húzta, egyre mélyebbre és mélyebbre a sötétségbe, a kétségbeesésbe.

Aztán felriadt ismét. A teste tocsogott az izzadtságban, de a szemei most mintha élesebben fókuszáltak volna. Egyedül feküdt egy házikóban, amit most alaposabban szemügyre vett.

A lábadozásának színhelye egy pár négyzetméteres, téglalapalakú kunyhó volt, melynek alapja térdmagasságig a földbe volt ásva. Egy lefüggönyözött, nagy ablak nyílt az ágyával szemben, de ki nem látott rajta, ugyanis a függöny koszos fóliája csak a tompított napfényt engedte be.

Az ablakforma koszos kerete okosan bele volt építve a faelemek és téglák oldalfalába, begipszelve, néhol bepúrhabozva, és ahol nem jutott anyag az oldalfalba, ott bútorok vagy kövek zárták le a végeket, ruhákkal és szőnyegekkel, kvázi szigetelés gyanánt.

Az ágy lábánál, egy leharcolt fémhordóban pislákolt a tűz, kellemes melegséggel árasztva el a szobát, s a füstjét egy összetákolt cső vezette ki a kalyibán kívülre.

A kis kunyhó puritán módon volt berendezve, néhány keretezett fényképpel és egy-két bútordarabbal. Egy nagy gardróbszekrény, mely sem stílusában, sem méretében nem illett oda, és az ágya mögött magasodott, míg egy négyszögletű, kopott kisasztal, egy sámli és egy megtört támlájú szék társaságában, a fekhelye oldala mellett volt kiállítva, mint valami avantgárd kompozíció.

A kunyhóban egyébként rengeteg lim-lom állt felhalmozva. Az asztalkán elemek, gyógyszerek, konzervek voltak dombocskákba rendezve, míg a sarokban egy elektromos sparhelt pihent, ami egy használt akkumulátorra volt kötve hosszú, többszörösen átszigszalagozott vezetékekkel.

A rögtönzött terepszemlét kintről beszűrődő hangok szakították félbe és az ösztöneire hallgatva, a beteg inkább becsukta a szemét.

Valaki érkezett. A kis ház oldala kinyílt és a hideg szellővel együtt bejött rajta egy alak. Mikor már bent volt, a látogató visszanyúlt a ház oldaláért és visszatette az egyszerű falemezt a kiásott keretbe.

A vendég dudorászni kezdett, majd matatva az asztalon helyet csinált magának a sámlin és finoman költögetni kezdte a fekvő férfit.

– Hahó? Ébresztő. Kummantsá’ valamit, gyere! – szólította meg és a beteg, tettetve hogy alszik, lassan kinyitotta a szemét.

Egy siltes sapkás ismeretlenre emelte a tekintetét, a férfi olyan hatvanas volt, kerek arcú, őszülő borostával és erős tájszólással:

– Na, szevasz. Felébredtél, mi? Ideje lesz. Sok óta alszol. Hoztam egy kis levest. Finom. Pillantás alatt erőre kapsz, koma! – nyújtott oda az idős férfi egy törött sarkú műanyag tálcát, amin egy nyitott konzervdobozban gőzölgő levesféle illatozott.

– Há’ bocsesz a tányérért. Legutóbb amikor részeg voltam összetörtem az utolsót. Ez van! – mentegetőzött a siltes sapkás férfi, látva az ápolt megszeppent tekintetét, de a szabadkozása ellenére a gyengélkedő megszólalt:

– Nem azt néztem, hanem…hol a kanál?

– Mi?! Ja! Az azbeszt úristenit Szomcsi! Mindjá’ hozok egyet! – ordított a férfi, homlokon csapva magát, majd felpattant és kivéve az ajtót a keretéből elrohant evőeszközért.

Az oldalra helyezett falelemen túl, ami az ajtóként funkcionált, most az ápolt férfinek alkalma kínálkozott kitekinteni a kunyhón kívülre, ahol egy erdei tájkép tárult a szeme elé viskókkal és kézi építésű, rozoga kalyibákkal tarkítva.

Vele szemben, átellenben, egy nagydarab, sörhasú roma férfi éppen fát hasogatott. Egy nehéz csapás után megállt a kezében a szekercével és barátságos mosollyal ránézett a betegre. A gyengélkedő ettől zavarba jött és elvette a tekintetét a favágóról. Nem tudta kik ezek az emberek, így nem bízhatott senkiben.

A siltes sapkás rövidesen visszatért, az őszbajszú férfival karöltve, aki nem győzött bocsánatot kérni:

– Sajnálom, hogy elfelejtettem kanalat adni! – közölte vontatott, szomorú hangon, majd átnyújtott egy kanalat, de a sapkás öreg lekorholta:

– Mindig elfelejted Szomcsi, hát így hogy egyen a beteg?! Még azt hiszi rossz vendéglátók vagyunk!

– Jól van, na! TE MINDIG CSAK KIABÁLSZ VELEM! – kelt ki magából hirtelen az őszbajszú és félrelökve a másikat zokogva kiviharzott a házikóból.

– Szomcsi! Várjá’ má’, nem úgy gondoltam! SZOMCSI! – kiáltott utána a siltes sapkás férfi megbánóan, de az erőfeszítése hasztalan volt. A depressziós tekintetű, őszbajszú társa elrohant, a beteg viszont vacogni kezdett.

– Behúznád az ajtót, kérlek! Hideg van! – törte meg a csendet az ismeretlen és az idős férfi, ismét a homlokára csapva, visszatette az ajtót a keretbe.

Ezután a kis hordóhoz sántikált és ügyetlenül a jobb térdére támaszkodva, rádobott egy fadarabot a pislákoló tűzre, ami újra erőre kapott.

– No, egyél, ettől leszel aztán erős! – noszogatta az öreg a gyengélkedőt, helyet foglalva vele szemben és a beteg elkezdett szürcsölni – Csak lassan, azt mondták lassan kell enned. Megfontoltan. Pihengessé’ nyugodtan! Ja és bocsáss meg az előzőért! Szomcsinak rosszak az idegei, tudod dilinyós. Én már csak ismerem, együtt ültünk a Lipótba’! – nevetett fel az öreg és nem lehetett eldönteni, hogy ez vicc akart lenni vagy igazat beszélt.

Miközben a beteg mohón nekiesett a meleg, zsíros lének, a vendéglátója felállt a székéről és az asztalkához sántikált. Elővett egy megsárgult, kockás jegyzettömböt és egy tollat a kabátja belső zsebéből, majd kihajtotta az odakészített sportújságot a fogadásoknál és tudományos szkepticizmussal ráncolni kezdte a homlokát. Mormogott is magában, miközben a kockás jegyzetfüzetébe írt.

Az ápolt az átmelegítő étek kanalazása közben a szeme sarkából az őrzőjét kémlelte. A fickó ártalmatlannak tűnt, kicsit kótyagos volt, de cseppet sem ellenséges.
A fogadások tanulmányozása közben most megint a zsebébe nyúlt és elővett egy olvasószemüveget. Feltette a szemére és a gyengélkedő elmosolyodott a rózsaszín keretes szemüveg látványán, a társa pedig ezt kiszúrva, nevetve mentegetőzött:

– Okkuláré kell má’ nekem is, öregszik a szemem. Tudod régen mindent láttam, most már, egyre kevesebbet. – beszélt furán kifejezve magát és amikor a beteg az utolsó kortyot is kiszürcsölte a konzervből, félretette az újságot és az ágy felé fordult.

– Na, jobban vagy már, koma?

– Igen. Köszönöm. Te ki vagy? – nyújtotta a kezét a beteg, mire a siltes sapkás bemutatkozott.

– Tóth Tibor, de mindenkinek csak Totó! És te? – kérdezte rutinból a férfi, de a bekötött fejű néma maradt.

– Hát…ööö…nem is tudom… – töprengett el ezen a bagatell rövidzárlaton a beteg, de a gondolatai beszippantották.

Hogy hogy nem tudja ki ő? Erre nem emlékezne? Vagy másra sem? Bármi másra? De úgy tűnt hiába erőlködött, semmi nem jutott önmagáról az eszébe. Az sem, hogy ki vagy micsoda, netán honnan jött. A kunyhó előtti dolgok elméjének homályába burkolóztak.

– Mi bajod van? Tán’ felfeslett a hárs a fejedben? – nézett rá az öreg röhögve – Nem emlékszel, sebaj, majd eszedbe jut! Én, a nevemen túl, azé’ vagyok Totó, mert kiváló Totó játékos vagyok, a célom 13+1 és el is érem egyszer! Tudod, van egy szisztémám! – kacagott fel a siltes sapkás férfi és beavatta a kockás jegyzettömbjének rejtelmébe.

Kiderült, hogy Totót nem érdeklik a meccsek oddsai vagy hogy a bukik szerint melyik a nyerő csapat. Elmélete szerint nem a nagy meccseket kell választani, nem az elit bajnokságokat meg híres csapatokat, hanem kicsiket. Norvég bajnokság, svéd meg finn első liga, szerette a hollandokat és a belgákat is, de nagy favoritjai keleten voltak:

– A kedvenceim a balkáni csapatok. – ecsetelte piros pozsgás arccal, a siltes sapkáját a homlokán hátra billentve – Szerbia, Bulgária, Horvátország, ott mindig csalnak, mint itthon az NB1-be’. Nincs egy tiszta meccsük, én mondom! Ezé’ nem kell az oddsokat vagy a neveket nézni. Ezt a mintát kell variálni! – mutatott a kockás tömbön egy számsort melyen az 1-esek, 2-esek és X-ek látszólag véletlenszerűen váltakoztak.

– Értem és mi az összefüggés? – kérdezte a beteg.

– Összefüggés?

– Igen, mi a rendszer, miért pont ebben a sorban vannak az 1-esek, 2-esek meg X-ek?

– Ja, ez a legjobb, álmomban láttam őket! – mosolygott a férfi és suttogóra vette a hangját, holott csak ketten voltak a viskóban – Álmomban egyszer meglátogatott Puskás Öcsi bácsi és azt mondta, hogy most dekázik nekem és jól figyeljek, ha bal láb, az egyes, ha jobb láb, kettes, ha pedig combon emelget, akkor x. Így is volt és én leírtam! – nevetett huncut vigyorral a férfi és az ápolt még utoljára megpróbált vele értelmesen beszélni:

– De akkor miért kell a meccseket nézned? Bármelyik tizennégy meccs bármelyik bajnokságból megjátszható ezzel a mintával, vagy nem? – hozta zavarba logikus kérdésével a fickót, aki elgondolkozva ezen, felkapta a vizet.

– Azé’ te sem gondolod, hogy vakon hiszek egy álomnak, mi?! – csattant fel a székéről és levéve a szemüvegét odavetette – Öcsi bácsi csak a kulcsot adta meg, Okos Postás Uram, a meccsekre nekem kell rátalálni és oda kell a matek meg a megérzés! Istenem! Amatőrök! – horkant fel, majd felkapva a tálcát a kunyhó oldala felé sántikált és kivette az ajtót a keretéből.

– BOCSÁNAT! – kiáltotta utána a fekvő férfi, de Totó visszatéve az ajtót a helyére, se szó, se beszéd eltrappolt.

Ismét egyedül maradt. A ropogó, meleg tűz és a leves kicsit helyre hozták, de valamivel el kellett terelnie a nyugtalanító gondolatait, melyek az identitásának rejtélyét feszegették.

A legfontosabb a pihenés volt. Aludnia kellett, mantrázta magában. A biztonsága tudatában hajtotta a fejét nyugovóra és elhatározta, hogy előbb erőre kap csak azután derít ki mindent, addig türelem.

 

Másnap reggel éles macskanyávogás keltette. Az ágya melletti sámlin az őszbajszú férfi aludt, elterpeszkedve, hátát a hatalmas gardróbnak támasztva. Álmában durván markolászta az ölében tartott macskát, aminek nem maradt más kiút a szorításban csak a fájdalmas nyávogás.

A Szomcsi nevezetű, legalábbis Totó így ordított utána, mély orrhangon horkolt, túlröfögve a macskája jajveszékelését.

– Hé, pszt! – próbált finoman suttogni a bekötött fejű. Okult az előző találkozásukból és ezúttal nem akarta megijeszteni a társát:

– Hé, ember! – szólt rá kicsit erélyesebben, de semmi.

Megpróbált felülni az ágyban, ami meglepetésére sikerült. Oldalra fordult és a lábát lassan a földre helyezte, aztán vett egy mély levegőt és talpra próbált állni, viszont félúton a kínzó fájdalom a bordái közé szúrt. Keservesen feljajgatott majd visszazuhant a takarójára, amire az őszbajszú fickó is felébredt.

– Uramisten! – riadozott megint Szomcsi – Már megint a szívbajt hozod rám! NEKEM SZÍVEPILEPSZIÁM VAN TUDOD?! – rikoltozott és már azon volt, hogy elhagyja a viskót, de látva gyengélkedő szenvedő figuráját, meggondolta magát:

– Baj van, Andrássy gróf? – kérdezte felé hajolva és az ápolt férfi segítséget kért.

Szomcsi visszaszenvedte őt az ágyba, takarót tett rá és egy pohár vizet nyújtott neki.

– Köszönöm. – adta vissza a beteg a műanyagpoharat és kezdett megnyugodni.

– Ildikó azt mondta, hogy még vagy két hétig ágyban kell lenned, nagyon mély volt a seb! – közölte a bús tekintetű, őszbajszú fickó, majd visszaült a sámlira és visszaragadta az ölébe a menekülni vágyó macskáját.

Az állat még mindig nyávogott, mire a férfi elővett a zsebéből egy kolbászdarabkát és odaadta neki. A kefeszőrű, tarka macska gyorsan befalta a falatot, majd jóllakottan elnyújtózva elhallgatott. Szomcsi csak a kis lényre koncentrált, gyerekes módon dédelgette és ez a bánásmód már a macska ínyére volt.

– Szomcsi, igaz? – kezdte a beteg, hátha megtud valamit.

– Igen, de honnan tudod? A fejembe látsz? – kérdezte kikerekedett, kék szemekkel, halálosan komolyan.

– Nem, dehogy, csak Totó ordította a neved múltkor, emlékszel? A kanál ügy miatt.

– Ja persze, már egy pillanatra azt hittem, hogy látó vagy. Örültem volna neki. – hajtotta vissza a fejét a macskájára és hideg komorság ült ki a tekintetén.

– A te macskád? – nézett a foltos, mocskos állatra az ismeretlen.

– Igen, Gáborkának hívják, a fiam után.

– A fiad? Szép név. Hány éves?

– 17 lett augusztusban.

– Az szép és itt éltek a Servúdban?

– Nem, ő már meghalt. – kezdett a macskájának dudorászni Szomcsi.

– Parancsolsz…?! A fiad most akkor…meghalt?

– Igen. Két hónapja töltötte be a 17-et, csak nyolc évesen meghalt, ezen mit nem lehet érteni? Tudod, a bányatónál fürödtünk, családi pancsi volt, ahogy ő mondta, aztán, soha nem jött fel a víz alól. Jaj, istenem! – fakadt ki sírásban az ősz férfi – Én is meg akartam ölni magam, hidd el! Találtam az utcán egy mosókötelet, kirohantam és felakasztottam magam egy fára, de a rohadt ág nem letört! A kurva életbe! – sopánkodott hirtelen hangulatváltozásokkal a férfi.

A gyengélkedő látta, hogy a társa érzelmileg labilis, így nem forszírozta tovább a családi történetet, megpróbálta a beszélgetést másfelé terelni:

– Az előbb Andrássynak szólítottál, talán ismersz engem?

A vele szemben ülő megnyugodott és ránézett, majd vissza a macskára:

– Azért hívtalak Andrássynak, mert te vagy az angol beteg. Andrássy Gyula. Tudod az Oscar díjas film? Nem rémlik? – lett csönd a viskóban és az ismeretlennek sejtelme sem volt, hogy Szomcsi miről beszél.

– Ez mit jelent? Akkor ti sem tudjátok ki vagyok? – esett kétségbe a férfi, de társa mosolyogva közölte:

– Kerecsen tudja. Majd ő is meglátogat. Most a fákkal beszélget, akik hoztak téged. – fejezte be a depressziós tekintetű és az ápolt a fejéhez kapott.

A lüktetés ismét beindult a koponyájában és nem tudta, hogy ennek az okai a beszélgetésben vagy a fizikai állapotában keresendők.

– Oké, és most hol vagyok?

– Hát a Servúdban! – vágta rá Szomcsi.

– De hol?

– Kispesten.

– De nem úgy, pontosan hol? Kinek a viskójában?

– Ez az én bunkim. Rám bíztak. Én, a Totó, meg Ildikó viseljük a gondodat. – mesélte a férfi, majd oldalra fordult az ölében lévő macskával és a gyógyszeres polcáról levett pár bogyót. Bekapta, majd kiöntött magának egy pohár fehérbort egy behorpadt oldalú PET palackból és legurította vele.

– Nem kéne innod, ha gyógyszert szedsz! – akart segíteni a bebugyolált férfi. Nem tudta honnan tudta vagy miért mondta ezt, az intelem egyszerűen csak beugrott neki, Szomcsi azonban leintette:

– Áh, a csövesdokinak megmondtam kerek-perec, olyan gyógyszert adjon, amire ihatok. Ennyi. Ezek meg különben is antidepresszánsok és egyéb pszichotikumok.

Kárt nem tehetnek, már úgyis bolond vagyok. Legalábbis azt hiszem. – fejezte be a mondatát a házigazdája, majd hátradőlt a sámlin és becsukta a szemét.

Fél perc sem kellett neki, már úgy horkolt, mint egy vadkan.

– Szomcsi! SZOMCSI! – kiáltott rá az ismeretlen, hiszen még mindig nem tudott meg semmi kézzelfoghatót, de a vendéglátója már nem válaszolt.

Még egyszer erélyesebben rászólt, meg is dobta egy gyűrött könyvvel, amit az ágy melletti rozsdás mosógépdob tetején lelt, de a találatra csak a macska nyávogott fel, Szomcsi tovább húzta a lóbőrt.

Mivel látta, hogy itt már nincs mit tenni, ledőlt a beteg is. Pihennie kellett. A fájdalom fel s alá cikázott az oldalában.

Legközelebb délután ébredt fel. Az ajtót kiemelték és odébb rakták. A hideg fuvallattal egy nő érkezett be rajta. Letett egy tálcát az asztalra, majd visszatéve a faelemet a helyére a férfi felé fordult.

– Hát ébren vagy Gyula! Ez jó hír, akkor megmaradsz. – közölte mosolyogva, mire a beteg szemei a láztól felcsillantak:

– Ismerjük egymást? Maga tudja ki vagyok?

– Sajnos nem. A nevem Ildikó. Én viseltem gondodat a többiekkel.

– Ildikó. – a név derengett a férfinek – Maga kötözött be, igaz?

– Igen.

– Maga ápoló?

– 12 évig műtősápoló voltam. De csak voltam.

– Köszönöm. – rebegett egy félszeg hálát az ismeretlen és egyből a gondolataiba révedt.

A nő ezt jó érzékkel kiszúrta és további információáradat helyett előre lépett és tálalta neki a vacsoráját. Egy fémcsajkában forró tarhonyát hozott neki, egy leheletnyi pörkölttel.

Az ápolt felült és szinte azonnal neki esett a fűszeres illatú éteknek.

– Étvágyad is van, az is jó! – kuncogott a vékony, szemüveges hölgy, akinek a fogai között nagy hiányok tátongtak – Szomcsi, megjött a váltás. Szomcsika! – lökte meg a férfit, de az a füle botját sem mozdította.

A nő ezt látva csipkedni kezdte, de ez sem segített, az alkoholos-gyógyszeres koktél mély álomba küldte a férfit. Végül a vékonydongájú hölgynek nem maradt más választása, mint egy határozott mozdulattal pofon vágni őt.

– Ki az? Ne bántsatok…! – sikoltozott Szomcsi, majd felugrott és a macskáját morcosan megragadva eloldalgott – Egy perc nyugta sem lehet az embernek! NORMÁLISAK VAGYTOK?! – hőzöngött, majd magára hagyta a két társát.

Eltelt pár perc, míg az összes tarhonyát belapátolta, és meg sem rágva az utolsó falatokat, már kérdezősködött is:

– Miért hívtál Gyulának, ha nem ismersz?

– Ja, ezt a nevet Szomcsi ragasztotta rád. Az angol beteg után. Gróf Andrássy Gyula. Tudod, az Oscar díjas film…

– Nem, nem tudom. – rázta a fejét a beteg – Nem emlékszem semmire.

– Igen, hallottam. Lehet amnéziád van. Talán átmeneti, a fejre mért ütések miatt.

– Ütések?

– Igen és a szúrások. Mit gondolsz a mennyekből zuhantál alá? Pont ide? – nevetett keserűen a nő.

– Miért hol vagyok?

– A Servúdban! – a barna hajú nő nem értette igazán a kérdést.

– MI A FRANC AZ A SERVÚD?! – lett dühös a beteg és még a kanál is kiesett a kezéből.

Ápolója annyira megriadt ettől a váratlan, agresszív mozdulattól, hogy a beteg sűrű elnézéskérése sem hatotta meg.

– Kérem, várjon. Kérem, bocsánat. HALLJA! ELNÉZÉST! – kiáltott utána a férfi, de a kivett ajtólemezt visszahelyezve keretbe, a nő vékony alakja eltűnt a téli tájképben.
Nem telt el tíz perc, mikor ismét megmoccant a kunyhó fala és belépett rajta az ismerős, lófarkas cigány férfi. Ugyanaz a férfi volt, aki már egyszer bejött és ledorgálta. Most épp nagykabátot viselt, amit levetett bent és szigorú arccal leült az ággyal szemben lévő háromlábú székre. A nadrágja zsebéből elővett egy dohánnyal teli zacskót, majd papírt hozzá és cigarettát kezdett sodorni.

– Te dohányzol? – kérdezte köszönés helyett és a beteg nem tudta mit mondjon.

– Nem tudom… – felelte kurtán, mire a cigány férfi felnevetett és megnyalva a sodort cigarettáját a szájába tette és meggyújtotta. Leszívott egy erős slukkot majd átnyújtotta az ápoltnak:

– Ezt egyféleképpen deríthetjük ki! – majd a fekvő férfi elvette a cigarettát és beleszívott. Nagyokat köhögve fújta vissza a füstöt, amit a társa jóízű kacagással díjazott.

– Látod, egyet már tudunk rólad: nem vagy bagós! – nevetett a beteg kezéből elvéve a csikket és ő kezdeményezett – A nevem Csorba Jani, a kunyhók kapitánya, a kis közösségünk vezetője, segítője, akasztott embere, de mindenkinek csak Robin, Robin Hood után. Tudod, a servúdi erdő miatt. – mondta mosolyogva, de látta, hogy ennek a viccnek a bekötözött férfi elméjében nincsen hátországa – Én voltam itt az első lakó, aki bunkit épített és azóta mindenki hozzám fordul az ügyes-bajos dolgaival. Így lettem vezető. Apropó, Ildikó, kicsit megijedt tőled tudod?

– Igen. Sajnálom. Csak semmire nem emlékszem és mindenki úgy emleget itt dolgokat, mintha tudnám mit jelent. Bocsánat!

– Oké, nincs harag, csak tudod Ildikót az előző férje ütötte-verte, ezért inkább az utcára menekült. Az aggresszióra, mint egy megkínzott kutya, inkább meneküléssel válaszol, szóval uralkodj magadon, megértetted?

– Igen. – sütötte le gróf Andrássy a szemét.

– Akkor, spongyát rá! – nevetett fel Jani, alias Robin, tompítva a kínos helyzet élét és tűnődő tekintettel beleszívott a csavart cigijébe.

Csend állt be köztük. Barátságos tekintettel egymást méricskélték. Robint egy fontos kérdés kínozta, aminek ki kellett jönnie, itt és most:

– Nem kertelek öregem, megmondom a tutit: te most őszintén, tényleg, nem emlékszel semmire? – jött a felszínre a legfontosabb ügy és a beteg keserűen megrázta a fejét.

– De semmire-semmire?

– Tudok beszélni, meg néhány dolog egyszerűen bevillan, de más semmi. Példának okáért, tudom mi az a 13+1, de az angol betegről vagy a Servúdról sejtelmem sincs. Azt mondják valami sasos fickó tudja ki vagyok. Ez igaz? – utalt a beteg a felügyelői szóbeszédére, amire a cigány fickó derűsen felnyerített:

– Kerecsen, a neve Kerecsen, de… – legyintett a kunyhók kapitánya, megmasszírozva a halántékát – azt inkább hagyjuk, hogy ő mit gondol. Tudod, táltosnak mondja magát. Spirituális lélek, ennek az előnyeivel és a hátrányaival.

– Mi az, hogy táltos? – érdeklődött a fekvőbeteg.

– Hát öregem, ha engem kérdezel, az agylágyulásnak egy fajtája, de Kerecsen rendes tag, ehhez nem fér kétség. – válaszolt fanyarul Robin és beleszívott még egy kövéret a rongyos cigarettájába.

Ismét csend állt be köztük, de a tekinteteik második találkozása most más fényt hordozott. A cigány férfi nem hitte el, hogy a beteg semmire sem emlékszik, a gyengélkedő pedig tudta, hogy az őrzője többet tud annál, mint amit megosztott. Ez a kölcsönös bizalmatlanság eltartott még vagy egy-két másodpercig, majd a roma férfi elnyomta a csikket egy koszos hamutartóba és sóhajtozva felállt:

– Hát akkor gróf Andrássy, az első és legfontosabb feladat, hogy kiderítsük ki is vagy valójában. Mikor felépülsz és tudsz már járni, elmegyünk a rendőrségre. Addig is, próbáld meg kipihenni magad! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, de az ajtóban még utolérte egy kérdés:

– És hol találtatok rám, Robin? – csimpaszkodott bele az idegen ebbe a kérdőmondatba, úgy, mintha az élete függne tőle.

– Nem mi találtunk rád, hanem Ő. Kerecsen. – mondta a cigány férfi hátra fordulva és ismételten felszólította, hogy pihenjen, mert szüksége van rá.

A beteg így is tett. Mikor betették az ajtó furnérlemezét a keretébe magára maradt, de csakúgy zakatolt az agya. Kerecsen talált rá, de ki lehet ez az ember? És mi az a táltos? Valami mese rémlett neki. Táltos paripa vagy valami hasonló, de nem tudta biztosan. Egyetlen dologban volt csupán sziklaszilárd. Beszélnie kellett ezzel a férfival. Ő tudott róla valamit. Talán a táltos tudta ki ő és hogyan került ide.

 

A lábadozás napjai egyhangúan teltek. Egy reggel, amikor Ildikó őrizte, megkapta a ruháit. Szerény öltözete egy nadrág, egy kopott alápóló, egy meleg pulóver és egy túlviselt sportcipőből állt, kiegészülve egy vastag, de foltozott zoknival és egy kesztyű-kötött sapka párossal.

– Ezek voltak a régi ruhád zsebeiben. Gondoltuk valami ismerős lesz. – mondta szinte suttogó hangon a nő és átnyújtott pár kisebb dolgot az ismeretlennek.
Félcsomag rágó, egy toll és egy cetli volt az összes bizománya. A cetli elázott, volt valami írás rajta, de azt nem tudta pontosan kivenni. Csak pár betűt tudott megfejteni, egy B egy k egy n és egy Z, ez nem volt túl sok és jelentést sem váltott ki az elméjében.

Máskor, amikor Totó jött őrizni, őrült sztorikat hallgatott tőle. A vén lottós fickó mindenkiről tudott mindent a Servúdban és ezt nem is próbálta leplezni. A legfrissebb pletykáktól a legszemélyesebb dolgokig mindent rázúdított, de azért hasznos információkat is ki lehetett mazsolázni a sztori-dömpingből. Például az, amikor megtalálták.

– Kerecsen hozott be az erdőből, koma. – kezdte Totó, a rózsaszínkeretes szemüveggel az orrnyergén – Csak vonszolni tudott, mintha már halott is lettél vóna’. Egy hatalmas vörös csíkot húztál magad után a hóban. A véred volt az, basszus! Nem volt szép látvány. Persze, rögtön kihívtuk a mentőket, de amikor elmondtuk hova kellene kijönni hirtelen megszakadt a vonal. Mindig ezt csinálják. A Servúdba nem jön ki senki, szarnak ránk, ez van öcsipók. Szal’, amikor magunkra maradtunk az Ildi ellátta a sebeidet, de nem sokat adtunk azért, hogy megmaradsz. Aztán mégis Gyuszkó! Kitartó fickány vagy te, haha! – nevetett az idős férfi, mire az idegen felvonta a szemöldökét.

– Gyuszkó?

– Ja, igen. Mivel nem tudjuk a neved és te sem tudod, így te lettél gróf Andrássy Gyula alias az angol beteg. Én adtam! Tetszik? – vigyorgott büszkén Totó.

– Azt hittem Szomcsi adta.

– Jó-jó, Szomcsi meg Én…

Mivel a beteg nem akarta megbántani a siltes sapkás bohém amúgy is érzékeny lelki világát, kénytelen-kelletlen elfogadta a nevet. Végtére is, maga sem tudta ki ő, mi ő, merre tart, szóval ez az Andrássy Gyula tökéletesen megfelelt neki. Éjszakánként azonban, amikor egyedül maradt a gondolataival, a rejtélyek, mint egy képzeletbeli smirglipapír, úgy csiszolták az agytekervényeit, napról napra egyre tompábbá téve a gondolkozását.

Egy délután Robin és Ildikó tett látogatást nála és átkötözték a sebeit. A fejkötését levették és egy törött kis kézitükörben megvizsgálhatta a sebhelyét. A vágás a homlokától indult és – a szemét szerencsére nem bántva – a bal fülééig húzódott.

– Kicsit pontatlan lett a varrás. Remegett a kezem. – szólt közbe Ildikó és megpróbált mentegetőzni, de Gyula leintette:

– Semmi baj. Ha elállította a vérzést, teljesen megfelel. – mondta kedves arccal, majd ismét a törött, kis tükörre irányította tekintetét.

Egy arc nézett vissza belőle, barna szemekkel és pirospozsgás orcával, de ez az arc egy ismeretlen férfié volt. Egyetlen vonása sem rémlett neki. Semmi különleges nem volt rajta, amiről beugrott volna a személyazonossága. Se egy anyajegy, se egy egyedi ismertetőjegy. A borostás képe és a dús, de nyomokban őszülő haja alapján korban olyannak tűnt, akinek már több éve volt a háta mögött, mint előtte, de más semmi.

– Ezt hogyan szerezhettem? – kérdezte az angol beteg. Mikor átkötözték a derekát akkor látta meg a mély, szúrt sebet a jobb oldalán.

– Minden bizonnyal nem balesetben, ez késszúrásnak tűnik. – mondta Robin és Gyula azon kezdett morfondírozni, hogy ki szúrhatta le.

Ő most akkor egy rossz ember? Vagy csak bajba került? Semmi kézzelfoghatóba nem tudott kapaszkodni, így vakon repült. Mikor belebújtatták a meleg ruhákba, már sejtette, hogy sétálni fognak.

– Most már mindennap kell egy kis egészségügyi séta, gyerünk, egy-kettő! – emelte fel Robin és igaz fájdalmak közepette, de talpra állt.

A bunkiból egy havas tájképbe lépett ki, melyen a fagyos, téli szellő játszadozva keresztül fújt. A leheletének első párafelhőin túl és a sajgó fájdalommal szakaszosan küzdve, de szemügyre vette ezt a Servúd nevezetű helyet.

A toldozott-foltozott települést kis, kézzel épített kalyibák és sátrak alkották, amiket a környező fák és sűrű bozótosok egy elszáradt koszorúként körbe fontak. Néha kóbor kutyák loholtak el mellette és látott egy-két mozgó alakot is. Egy hátizsákos öregúr felé biccentett, majd elcammogott mellette és egy sátorszerű kunyhóban eltűnt. A bal oldalán, egy elhízott nő vágott fát egy rozoga viskó mellett, majd oldalra pakolva a csikkjét egy rönkön, minden fejszecsapás után beleszívott a dekkbe.

– Megmutatom hol találtunk. – mondta Robin és Ildikóra támaszkodva elindultak az erdősáv szélére.

Nem mentek messzire. Olyan 40-50 métert tehettek meg, nagyívben elkanyarodva az erdőmélyi falutól. Útjukat szemétdombok és kiborogatott kukák szegélyezték, aztán az idegen észrevett egy hatalmas, föld felett futó távhővezetéket.

Robin egy ösvényre mutatott alatta:

– Onnan kúsztál idáig. – mutatta, mintha csak reprodukálni akarná az eseményeket és Gyula ekkor alvadt vért pillantott meg a hóban. Az odafagyott, sötét színű csíkok a kátrányra emlékeztették, azonban a tekintetét egy távolban elsuhanó autó ragadta meg.

– Az ott már az utca? – érdeklődött.

– Igen, a Vak Bottyán.

– Kispest? – kérdezte és Ildikó helyeselt.

– Igen, jól emlékszel! Látod, majd visszajön minden! – szurkolt neki a nő, de a sebesült férfi lábai remegni kezdtek a kimerültségtől.

– Megyünk is vissza! – szögezte le Robin és a jobb válla alá markolt segítség gyanánt.

Az úton visszafelé a nagy kanyart most fordítva tették meg és a téli, kopasz lombkoronák között Gyula észrevett egy színes kavalkádot. Meg is állt és megpróbálta kivenni a furcsa objektumot a távolban. Kötelekről színes papírok lógtak alá a magasból, melyek a környező fák és egy csúcsos, csillogó sátorcsúcs közé voltak kifeszítve. Olyan volt a látvány, mintha valami színpompás cirkusz vert volna tábort a hajléktalan bádogváros mellett.

– Az ott mi? – kérdezte lihegve Gyula és Ildikó Robinra nézett.

– Kerecsen jurtája. Majd oda is elmegyünk, de nem ma! – felelte a kolónia vezetője és vonszolta tovább az egyre nehezebbé váló férfit, aki csak nyögdécselve ismételgette, hogy oda akar menni.

– Lesz még arra idő, hidd el! – nyugtatta Ildikó, de Gyula az izgalommal vegyes fáradtságtól lassan elvesztette az eszméletét.

Nem tudta, hogyan jutott vissza a kunyhóba, egyszer csak felnyitotta a szemét a frissen ropogó tűz megnyugtató hangjára. A lángok vidáman pattogtak a kézzel forrasztott kályha belsejében. Már éjszaka lehetett, ugyanis Totó, a tippmixes nagydumás, most horkolva húzta a lóbőrt vele szemben.

Érezte eljött az idő.

Elege volt már a passzivitásból. Nem tudta mióta feküdhetett itt, de már az is soknak tűnt. Válaszokat akart és elhatározta, hogy meglátogatja a megmentőjét.
Nesztelenül felöltötte az ágya végébe hajtogatott ruháit és halkan kiemelve az ajtót a helyéről, kisurrant a viskóból.

Kint viszont nem azt kapta, amire számított. Ilyen messze a közvilágítástól az erdei éjszaka idegen sötétje fogadta. Szerencséjére a városi fényszennyezés, egyesülve az égen kúszó negyedhold halvány sugaraival utat mutatott neki a fagyott havon, de ennél több segítsége nemigen akadt a navigálásban.

Csak a friss emlékekből tájékozódott. Ott egyenesen ki a kunyhók között, itt jobbra a kanyarban, a színes sátor bal kézre esett, messze a rekettyésben, a távhővezetékekkel ellentétes irányba.

Egy ponton letért a kitaposott ösvényről és bokáig belegázolt a hóba. Itt, a szebb napokat is látott, gyöngyvásznas sportcipője egy pillanat alatt megadta magát és a lábfeje testmelegével érintkező hó egyből pocsolyává változott a cipőjében. Ez az áldatlan állapot, összeesküdve az olcsó gumitalpszerkezettel, minden lépését cuppogó vánszorgássá alakította az éjszakában.

Félúton kicsit kimerült és megtámaszkodott egy tar akácfa törzsénél. Megint sajogni kezdett az oldala, de most úgy, hogy a lábai is beremegtek. Ez nem volt kedvező előjel és a rövid kálváriáját egy újabb tünet követte: hirtelen kiverte a víz. Az izzadtság szinte patakokban folyt a hátáról, ami érthetetlen volt a kint tomboló mínuszok tükrében.

Alig bírta szusszal. Ez a negyven-ötven méter olyan volt, mintha egy maraton után meg akarta volna mászni a Mount Everest-et, de nem adta fel. Habár nem látta a jurtát és a színes szalagokat, de tudta, hogy az út végén ott kell lennie a sámánlaknak, így tovább lépdelt.

A szűz hóban nehezen mozgott, aztán megtorpant. Egy hó által befedett gödörbe tévedve megbicsaklott a lába és hasra esett. Ahogy a csupasz kezei a jéghideg hóval érintkeztek szinte fizikai fájdalmat érzett a zimankótól. Belemarkolt a fagyott hóba és úgy kúszott volna tovább, de az ujjai hamar elzsibbadtak.

– Segí…segítség…! – próbált meg kiabálni, mikor rájött, hogy nem tud tovább menni, de a hangja még túl gyenge volt.

A szíve vitte ki az erdőbe és most lehet tényleg meghal idekint. Halálra fagy a sötétben, ami különösen ironikus, lévén, hogy túlélte még a késelést is!

A fejét mindenről lemondva a hóba hajtotta és csak pihegett. A fagyott talajjal érintkező bal arca szintén lezsibbadt pillanatok alatt, de ez már nem érdekelte. Még lehelt párat a jeges hó felszínén, lélekben már elfogadva a sorsát, amikor ropogást hallott maga mögül.

Valaki felé tartott a havas földön és mellé ért. Hátulról megragadták és felemelték. Nem látott semmit, csak a vékony negyedholdat alulnézetből, majd elájult.
Mikor visszanyerte az eszméletét, vastag pamuttakarókba csavarva feküdt, mint egy bebábozódott lárva. Egy nyitott tűzrakás pattogott mellette, itt nem volt kályha a szobában, a tűz füstje egy mennyezeten lévő kis nyíláson távozott, mely gondosan le volt fedve állatbőrrel. Megpróbált felülni, de az csak nehezen ment, mert mint egy kisded, nyakig be van pólyálva a meleg takarókkal.

Egy köralakú sátor volt a menedéke, melynek a tágas, belső tere tele volt pakolva szőnyegekkel. Néhány polc volt felállítva a falaknál, amelyeken könyvek és hangszerek pihentek, egy akusztikus gitár, egy kézidob, furulyák, doromb, valamint pár edény és háztartási eszköz.

Most a középen elhelyezkedő tűzhely felé nézett. A táncoló lángok fölé egy vaskeret volt állítva, azon pedig egy lógó teáskanna rotyogott. Ahogy nézte a foltos, fémkannát, hirtelen a háttérben, a tűzhelyen túl, megmozdult egy árnyék.

Egy férfi ült vele szemben, a tűzhely túloldalán és most előjött a fénybe.

– Nagy ostobaság volt idejönnöd Szürke Harcos, még nem vagy elég erős! – morogta a férfi, akinek sötét haja lófarokba volt kötve.

A barna szemei áthatóan nézték Gyulát, de ebben nem volt semmi agresszió, sokkal inkább erő sugárzott belőlük. A fickó mediterrán típus volt, barnabőrű, feketehajú, ápolt, borotvált arcával olyannak tűnt, mint az indián statiszták a régi jugoszláv western filmekből.

– Te ismersz engem? – kérdezte az amnéziás, és igaz be volt bugyolálva, de a fogai még mindig vacogtak.

– Igen. – felelte a táltos.

– Ki vagyok?

– Azt nem tudom. – felelte nyugodtan a lófarkas férfi és a teáskannában lévő víz, eljutva a forráspontig, fütyülni kezdett.

– Akkor honnan ismersz? – csattant fel a beteg.

– Azt nem tudom ki vagy, hogy milyen név áll a személyiden, de nem is ez a lényeg. Inkább azt tudom mi vagy, pontosabban mi leszel, ha úgy döntesz. – vette le a kannát a férfi a tűzről, majd komótos mozdulatokkal két kisebb poharat készített elő, melyek az alján szárított füvek voltak. Leforrázta a teaalapot, majd félretette a gőzölgő kannát és várt. A gyengélkedő mohó kíváncsisággal telve törte meg a csendet:

– Mi vagyok?

– Te vagy a megmentő, a Szürke Harcos, aki maga is bégető bárány volt, de bátor farkas lehet és megmentheti a Servúdot. – közölte ellenállhatatlan magabiztossággal, de társa ebből egy kukkot sem értett.

– Valami veszély fenyegeti a Servúdot?

– Ó igen, nagy veszélyek, szinte minden oldalról. A közönyös társadalom, mely elvesztette a maradék jóérzését, most végleg le akarja amputálni magáról azokat, akiket egyszer már megpróbált lecsonkolni. Kihajították őket az utcára, erre idejöttek, kolóniát alapítottak és most ezt is el akarják venni tőlük. A Törvényembere gúnyos és pökhendi, kifordított érveit csak az ostobák károgják. Akik rábízzák bizományukat, biz’ maguk ellen cselekednek, de ezt még nem látják. Azonban nem csak a Törvényembere a gond. A többi otthontalan irigysége is forgácsolja a Servúd nimbuszát. Az Aranyfogú, akinek a világ csak az, amit lát, mindent akar, be akar törni és tort ülni a Remények Faluján, de a Servúd nem lehet az övé. A sötétség nem uralhatja a Csodaerdőt. Ide nem juthatnak be. Ezért jöttél ide te, aki bárány lett volna, de most még annál is több lehet. – fejezte be a titokzatos monológját a táltos, majd a teásbögrét átnyújtva a bepólyáltnak a tűzre irányította acélos tekintetét.

Gyula, meglazítva magán a takarókötést, belekortyolt az italba és egyből ledöbbent. Még soha nem kóstolt ilyet. A gyógyfüvek és különböző fűszerek zamata egy kellemes, de pikáns ízben olvadt össze a szájában. A táltos egy dologhoz már biztos értett: a teakészítéshez.

– Nem emlékszem, hogy érkeztem ide. Nem emlékszem semmire! Egyáltalán hogyan találtál rám? Volt velem valaki? – próbált meg Gyula kicsikarni érdemi információt a sámánból, de az elhárította ezeket a kérdéseket.

– Az lényegtelen hogyan érkeztél ide, sebesülten vagy diadalmenettel, a lényeg az, hogy itt vagy. A Földanyát kértem, hogy küldjön valakit, aki segíteni tud és meghallgatott.

– De Én hogyan tudnék bárkinek is segíteni? Azt se tudom, hogy ki vagyok! – háborodott fel az angol beteg, de a táltos erélyesen ránézett és olyan elementáris nyugodtsággal a hangjában kezdett beszélni, ami szinte megállította az időt köröttük:

– Pontosan és ez a te legnagyobb fegyvered, Szürke Harcos! Te vagy a fehér lap, tabula rasa, amire még nem írt senki. Neked nincs múltad, mely visszafog és elkényelmesít a tapasztalattal. S néked nincs jövőd sem, ami aggaszt, vagy ami visszafog a tettben. Te kívül állsz az ő világukon. A penge vékony mostban élsz, ott táncolsz, a lehetőségek pengeélén, így minden cselekedeted valóság lehet! Földanya tudta kit kell küldeni és neked ez a feladatod. Megtalálni a kiutat a labirintusban, a megoldást a rejtélyre, a választ a legnehezebb kérdésre: hogyan maradhatnak választott otthonukban azok a hontalanok, akiket gyűlölnek a Betondzsungel lakói. Hisz’ a Servúd új honfoglalói bármit tesznek, veszítenek. Ha nem hagyják el önszántukból a Csodaerdőt, kilakoltatják őket tavasszal, ha viszont elmennek és nem lesz új otthonuk, elvesztik mindazt, amiért kínkeservesen megküzdöttek. Ha harcolnak és ellenállnak, felháborodással telve szétverik őket, ha viszont megadják magukat és hagynak mindent veszni, akkor elveszítik azt a maradék lelki erejüket is, mely kivezette őket a nyomorból, és ami még emberré teszi őket egy embertelen világban. Semmit nem tudnak tenni, minden helyzetben mattot kapnak és neked kell megtalálni erre a megoldást. Ez a te feladatod! Nem könnyű feladat, tudom, de ne feledd, csak az újév harmadik teliholdjáig van időd erre, utána menthetetlenül összegyűlnek azok az energiák, melyek véget vetnek a Servúdnak, egyszer s mindenkorra.

– Semmit nem értek abból, amit beszélsz. – mondta az angol beteg lemondóan, ugyanis nyilvánvalóan egy nem teljesen komplett emberrel diskurált.

– Most még nem érted Szürke Harcos, de idővel minden tiszta lesz. Az emberi létünknek célja van. Még ha nem is találtad meg a célod, az nem biztos, hogy azt jelenti nincs is, csak még idő kell hozzá, hogy felfogd mi is az. A szellemi fejlődés ugyanolyan, mint a fizikai. Nem tudsz megemelni egy malomkövet gyerekkarokkal és ugyanez a helyzet a mindenség befogadásával. Gyermeki értelmünkkel felfoghatatlannak tűnik, hogy a világegyetem folyamatosan növekszik és hogy a becsült kora 14 milliárd év. Ez olyan hosszúnak tűnik, hogy bármi megtörténhetett és semmi sem fog. Mindegy is. A lényeg az, hogy nem te vagy a lényeg. Nem a neved vagy a múltad és végképp nem a jövőd. A kérdés az, hogy a jelenben meg tudod-e találni azt az ösvényt, amelyen végig menve változást érsz el. Létrejöttél és tartalommal kell feltöltened az életed, mely az univerzum szempontjából bántóan rövid és jelentéktelen. Szeresd az elmúlást és imádd a csillagokat! – fejezte be a táltos a monológját és elfordult a tűztől.

Elhelyezkedett a saját fekhelyén, amely szintén csak földre terített szőnyegekből és takarókból állt, majd az idegennek hátat fordítva nyugovóra tért.

Gyula is követte a példáját. Kiitta a gyógyteát a rovásírásos agyagbögréjéből és hátat vetve a tűznek ő is felvette az alvó magzatpózt. Szinte még hallotta, ahogy a sámán félálomban magában beszél:

– Nincs sok időd Szürke Harcos, nincs sok időd! – mormolta a lófarkas férfi, majd álomba szenderült.

A beteget elszomorította ez a beszélgetés mivel egy centivel sem jutott közelebb a céljához. Semmit sem tudott meg magáról, vagy arról hogy merre tart, így csak remélni tudta, hogy ha nem is a táltos, de hátha valaki más képes lesz majd segíteni neki.

Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse | I. Regényíró pályázat

Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A történet főhőse egy félig tündér, félig ember lány, idilli életet él apjával Erdővölgyben.
Azonban egy nem várt látogató teljes káoszba borítja a főszereplő életét, akinek kalandos élete megkezdődik.

Sylvia Drummer: Erdővölgy örököse

akció, fantasy

Előjáték

 

A Regélő bő, sötétzöld bársony köntösén különös, régi hímzések bonyolult mintái rajzolódtak ki. Kényelmesen ült a kandalló melletti öblös karosszékben. Szépen zengő, mély hangja betöltötte a helyiséget. Elmúlt időkből mesélt, csodálatos történeteket. Olyanokat, melyeknél már nem tudni, mennyi benne az igazság és mennyi a fantázia által hozzátett rész. Dús, vállára hulló, erősen deres haja és arasznyi szakálla tetszett a gyereknek, ahogyan a mese is. Aleysia az apja ölében ült, kényelmesen bevackolódva, biztonságban és boldogan.

Nalmer báró magas, jó alakú férfi volt, szinte mindennap vívott, és gyakorolta a kézitusát embereivel. Arca nem kimondottan szép, de nyílt és megnyerő, az a fajta, akit észrevesznek a nők. Barna hajába már ősz szálak keveredtek az idő múlásának nyomán. Szája sarkában és szeme körül finom ráncok jelezték a sok nevetést és a szomorú, magányos estéket. Nem hordott ékszereket, kiváló anyagból készült ruhája tiszta volt és egyszerű. Alig figyelt a történetre. A gyertyák és a megrakott kandalló libbenő fényénél kislányát nézte, ahogy sötétkék szeme tágra nyílt, annyira élvezte a mesét. Kicsi keze egy szalaggal babrált, amit hosszú hajából szedett ki, de nem tudta, mit csinál. Aztán egyszerre ásított egyet, néhányszor laposat pislogott, majd a hosszú pillás szemek lecsukódtak.

A Regélő elhallgatott és mosolyogva nézte, ahogy Nalmer felnyalábolta a gyermeket, óvatosan talpra állt, és hosszú lépteivel elindult vele az emeletre. A lányka göndör, aranybarna haja úgy csordult végig a vállán, mint a méz. Az öreg Chillendilre gondolt, aki elment, és sóhajtott. Nagy kezével megdörgölte a csípős tavaszi hidegtől sajgó térdeit és ivott egy kortyot a forralt borból. Az embereknek néha különös sors adatik. Ugyanakkor mindennek megvan az oka, és semmi sem történik véletlenül. Ám a dolgok gyakran fájdalmasak, és csupán évek múltán derül ki – már ha egyáltalán –, hogy az élet miért alakult úgy, ahogyan.

TITKOK ÉS BÚVÓHELYEK

1. fejezet

 

Idegenek

 

Az előbb még semmi sem sértette az éjszaka világát, de most hangos, kétségbeesett kiáltás sebezte meg a csendet. Aleysia éberen ült fel az ágyában. Sötét volt, ám ő látott mindent az ablak felől beszűrődő halvány derengésben. A kislány kimászott színes, szövött takarója alól az ágy elé terített birkabőrre, és úgy ácsorgott ott mezítláb, hosszú, fehér ingében, és figyelt. Megborzongott a hűvös, nyárvégi éjszakában. A kastélyt betöltötték a szokásos neszek. Alvó emberek nyugodt lélegzetvétele, az ősz fegyvermester horkolása, egerek aprócska lábainak csendes, gyors tipergése, egy macska osonása a kertben, Zsoldos, a hosszú szőrű, foltos juhászkutya szuszogása a nagyterem kandallója előtt, ahová öreg csontjait melegítendő, behúzódott. A nyájra, odakint a legelőn, már a fiai vigyáztak. Aleysia az apjára figyelt, de a báró mélyen aludt a szomszédos hálószobában.

Tudta, hogy nem ébredt fel hiába. Várakozott egy kicsit, aztán elindult. Óvatosan elhaladt a szemközti falnál alvó dajka mellett. Elég nagy volt már, hatéves, de az apja ragaszkodott hozzá, hogy állandó felügyelet alatt legyen. A báró nem szigorúságból, inkább féltésből hozta ezt a rendeletet. Aleysia tudta, hogy hamarosan egyedül lehet, amire már nagyon vágyott. Apja megígérte neki, hogy hétéves korára a dajkát egy komornára cseréli, és annak már nem kell a hálószobában aludnia. Aleysia soha nem félt egyedül, vagy a sötétben, mint más gyerekek. Egy erős tölgyfaláda állt a szobája sarkában, oda igyekezett. Felhajtotta a tetőt, mely zajtalanul nyílt fel. Félretolta a ruhákat és felemelte, majd egy rúddal kitámasztotta a láda alját. Alatta sötét üreg és rövid lépcső rejlett. Több titkos járat is akadt a nagy házban és a kislány mindet ismerte.

Bemászott a ládába, lelépett néhány lépcsőfokon, aztán a láda alját visszaigazította a helyére. Teljes sötétben maradt. Ekkor ismét hallotta a kiáltást. Most már tudta, hogy egy bajba került, rettegő nyest az. A láda alatt először lefelé kellett mennie, aztán balra fordult és kijutott egy keskeny folyosóra, mely a ház hosszában futott végig. Néhol lőrések engedtek be némi holdfényt. Csendesen lépkedve igyekezett a segélykérés irányába. A sarokba csigalépcsőt építettek, amely felvitt egyenesen a padlásra. Az ezüstös fény itt jobban beszűrődött a falat alkotó széles deszkák között. Aleysia hallotta a mocorgást a sarokból. A nyest felnézett a jöttére. Értelmes kis pofáján, sötét gombszemében fájdalom látszott. Csapdaként kirakott hurokba gabalyodott bele, ami most szorosan a hátsó lábába vágott. Vajon ki tehette oda? Alighanem valamelyik szolga rájött, hogy valami állat kószál erre, és megpróbálta megfogni. Most pedig fogalma sincs arról, hogy itt vergődik a csapdában, nyugodtan alszik valahol, talán épp a másik oldalára fordul. Aleysia eleinte nem értette, hogy más emberek miért nem hallják ugyanazt, mint ő. És azt sem tudta, hogy miért nem értik az állatokat.

– Segíts! – nézett fel rá a vergődő jószág. – Kérlek! Segíts! Fáj a lábam és félek! Ez a dolog nem ereszt!

Felemelte a jobb mellső mancsát és bizalommal nézett a kislányra.

– Jól van. Maradj nyugton!

Aleysia leguggolt mellé és kicsi, de ügyes ujjaival türelmesen elkezdte szétszedni a hurkot. A nyest remegett, de nyugton állt, csupán hosszú, loboncos farkát görbítette maga mellé. Barna szőre finom volt és a torkán lévő fehér folttal igazán elegánsan festett. Csupán fél percbe tellett, és a gyerek kiszabadította a jószágot. Ellenállt a késztetésnek, hogy megsimogassa. Tudta, hogy a vadállatok nem szeretik az ilyesmit.

– Köszönöm. Ha bármikor segíthetek, csak szólj. Gyors vagyok…

– Vigyázz máskor – mondta a kislány komolyan. – Légy óvatosabb. Ahol emberek laknak, az nem neked való hely, érted?

– Most már tudom – szuszogott a nyest. – Csak az a sok izgalmas illat… Az egerek például… meg a tollas népek…

A sarokban álmosan mocorgott egy galamb. Aleysia sejtette, hogy ez csábította ide a kis ragadozót, de nem mondta ki. A hálás jószág még egyszer ránézett, aztán megrázta magát és fürgén, hullámzó mozgással végigszaladt a gerendán, annak végénél pedig kibújt a kis ablakon. Aleysia kinézett utána. Denevérek suhantak a holdfényben, éjszakai lepkékre, bogarakra vadászva. A kislány elgyönyörködött könnyed röptükben. Vékony kis cikkantásokat hallott felőlük.

Aleysia lekecmergett a padlásról és visszatért a szobájába. A dajka továbbra is aludt. Reggel mit sem tud majd védence útjáról, ahogy a többiről sem volt fogalma. Néha ugyan csodálkozott a gyerek koszos lábacskáin, de nem törte rajta sokáig a fejét. A kislány visszamászott a nagy ágyba és elégedetten sóhajtott. Hamar elaludt.

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredtek. Aleysiát megmosdatta, szépen megfésülte dajkája, göndör, aranybarna haját hátratűzte két nagy fésűvel és átkötötte egy szalaggal. Bokáig érő, nefelejcskék ruhájában igazán bájosan festett. Belebújt könnyű cipőjébe és leszaladt a nagyterembe, ahol apja ült az asztalnál. A báró sötét nadrágot és finom anyagú, fehér inget viselt, vállig érő haját hátrafésülte. Már végzett a reggelivel, most valami iratot tanulmányozott, a kardja mellette feküdt a fal melletti padon. Mosolyogva nézett a lányára, és ahogy Aleysia hozzáfutott, gyöngéden megölelte.

– Jó reggelt kis kincsem! Hogy aludtál?

– Jól, papa, köszönöm. És te?

– Mint a bunda.

– Hogyan alszik a bunda? – incselkedett vele a kislány.

– Hm. Talán kérdezd meg tőle – kacsintott rá az apja.

Aleysia kuncogott, és elégedetten felült az egyik magas székre, aztán szétnézett az asztalon. Volt ott mindenféle finomság, friss kalács, lepény, vaj, sonka, apró nyári körte és tej nagy kancsóban. A szolgálólány már oda is lépett mellé és telitöltötte egyszerű ezüstkupáját az aznap reggel fejt, édesen, fehéren csorduló tejjel. A lányka vett egy szelet kalácsot és megvajazta. Apja szeretettel figyelte, hogyan harap jóízűen az ételbe. Visszafogottan, egyszerűen élt, nem kereste a különleges ínyencségeket, nem hordott hivalkodó ruhákat, és sok időt töltött a gyermekével. Aleysia nem ismerhette az édesanyját, Nalmer pedig nem keresett új asszonyt. Ha lettek volna rokonai, talán zaklatják, hogy házasodjon meg újra, de nem voltak, így hát kettesben éltek a lányával.

A vár és benne a kényelmes, emeletes ház dimbes-dombos táj rejtekében állt és szinte körülölelték a környező zöld erdők. Erdővölgy volt a birtok neve és ez teljesen illett is rá. A báró uradalmához tartozó kis falvak lakói szántottak, vetettek a domboldalak keskeny telkein, amelyeket szorgos munkával tettek termővé, teheneket, nyulakat és néhány baromfit tartottak a ház körül. Patak több is volt, friss vizet és halakat kínálva, mindenki el tudta látni magát, a báró pedig csupán a termés tizedét kívánta adóképpen. Nyugalomban éltek, mindössze egyetlen út vezetett a főváros felé. Erdővölgyön nem jártak keresztül utazók, és csak alkalmanként tévedt ide egy-egy kereskedő. Nalmer maga nem fordult meg a királyi udvarban már évek óta.

Ekkor Zsoldos feltápászkodott a kandalló elől. A báró rápillantott és vágott egy darabot a sonkából az öreg kutyának, mivel azt gondolta, az megéhezett. De Zsoldos kifelé figyelt. Aleysia abbahagyta a rágást. Lódobogást hallott. Idegen lovak rúgtattak be az udvarra. A kutya ugatni kezdett és felborzolódott a szőre. Aleysia tisztán érezte a nyugtalanságot és valami erős indulatot. Apjára nézett. A báró letette az iratot, és a kardja után nyúlt.

– Jól van, Zsoldos, csend legyen – szólt rá az öreg kutyára.

Zsoldos ránézett, engedelmesen abbahagyta az ugatást, de morogva állt a helyén továbbra is. A várnagy, egy erős, középkorú, szakállas férfi lépett be aggodalmas arccal.

– Uram, a király emberei…

Magas, sovány, sötét ruhás férfi jelent meg az ajtóban, és félretolta a várnagyot az útból. A szája mellett húzódó sebhelytől az arckifejezése keserűvé és félelmetessé vált. Volt valami vibráló indulat körülötte, amitől a kislány gyomra összeszorult. Egy csapat katona tódult be mögötte. A királyi egyenruhát viselték, fekete nadrágot, sáfrányszínű zekét, fényes mellvértet, rövid, fekete köpönyeget. Nem köszöntötték a ház urát.

A báró már állt a nagy asztal mögött, most megkerülte, és büszkén a betolakodó elé lépett.

– Ki vagy uram, és mit jelentsen ez a korai látogatás?

Az idegen nem ijedt meg. Felszegte a fejét.

– A nevem Vrohent. Őfelsége a király, Thuered parancsát hozom, az ő kancellárja vagyok és Lápvidék bárója. A parancs úgy szól, hogy az országában lakó minden főnemesnek – így tenéked is – kötelező egy családtagját az udvarba küldenie, a király melletti személyes szolgálatra. A parancs erre a családra nézvést a mai naptól érvényes. A többi bárónak ez év végéig kell eleget tenni a követelésnek. Úgy tudom, van egy leányod, sőt, ha nem tévedek, itt ül melletted, igaz?

Mosolytalan pillantást vetett a kislányra.

– Nem hallottam erről a parancsról – mondta Nalmer.

– Sok mindenről nem hallottál, uram, itt a világ végén. A dolgok változnak.

A báró anélkül, hogy hátranézett volna, rászólt Aleysiára:

– Menj fel a szobádba, gyermek!

Ritkán beszélt hozzá ilyen határozottan. Aleysia pontosan érezte a hangjában a feszültséget, sőt, valami többet is. Az idegen veszélyt hozott a házba. Tudta, hogy nincs értelme tiltakozni. Leugrott a székéből és a lépcső felé indult.

– Nem ajánlom, hogy ellenszegülj, báró! – reccsent Vrohent kellemetlen hangja. – Jobb, ha tudod, hogy mindenképpen elvisszük a lányt. Katonák!

Két fickó már ugrott, hogy megfogja a gyereket, a báró azonban egy gyors mozdulattal kivonta kardját és elébük vágott.

– Fuss, Aleysia – szólt hátra.

A kislány rémülten szedte a lábát felfelé.

– Elfogni! – parancsolta Vrohent. – Ellenszegül a királyi parancsnak!

Zsoldos végig ott állt morogva a kandalló előtt, most sajgó csontjait feledve nekiugrott Vrohentnek. A kancellár lerázta magáról a tompa fogú, öreg kutyát és belerúgott. Ahogy Zsoldos megpróbált feltápászkodni, Vrohent odahajolt és tőrével elvágta a torkát. Nalmer felhördült. A katonák először megtorpantak, aztán valamennyien kardot rántottak. Az ajtóban álló várnagy az őrökért kiáltozott.

– Ide mindenki! Védjük meg az uraságot!

Talán tucatnyi fegyveres vigyázott a várra, szükségtelen volt többet tartani, hiszen békeidőket éltek, ezek most rohanvást jöttek.

– Nem jutok élve a kezedre! – jelentette ki a báró. – Nem adom a lányomat, és nem viszel a gyilkos királyod elébe!

– Így is jó, Nalmer – mosolyodott el farkasvigyorral Vrohent. – Öljétek meg a felségsértő árulót!

Vrohent kisebb seregnyi kísérettel utazott. Talán huszonöt embere maradt az udvaron, nyolc vette körül idebent, a nagyteremben. Nalmer embereinek felét már odakint levágták, hiába küzdöttek, alig néhány jutott be a terembe.

Nalmer báró remek vívó hírében állt, és a híresztelés nem túlzott. Erős volt és hajlékony, egymás után küldte pokolra a király katonáit. A várnagy közben átvágta magát a gyűrűn és egyenesen Vrohentre támadt, aki eddig csupán irányította az eseményeket. A kancellár néhány védekező mozdulat után kihátrált a csatából és csak figyelt, mint kígyó az avarban. A várnagy engedte odébb lépni, az volt a célja, hogy gazdája mellett lehessen. Nalmer úgy mozgott, mintha a hátán is lenne szeme. Felugrott az első lépcsőfokra, szúrt, vágott, jobbra fordult, majd visszaperdült, a katonák eleinte nem bírták megsebezni. Aztán az egyik fickó megvágta a báró bal vállát. Vörös vérpatak csordult a fehér ingen. A támadók felhördültek és újult erővel rohamozták meg a sebesültet.

A várnagy odaért hozzá, s így, egymás mellett, megvadult oroszlánokként küzdöttek az életükért. Mivel azonban a támadás hirtelen, saját otthonukban érte őket, páncélt nem viseltek, nem úgy, mint a katonák, akik egyre többen áradtak befelé. Az első sebesülés után a második, majd a harmadik érte őket. Vadul osztogatták a csapásokat, de kezdtek fáradni, és egyre több sebből véreztek. Nyolc-tíz ellenfél jutott mindkettejükre, folyamatos támadásukat egyre nehezebb volt visszaverni. Az illatos füvekkel felhintett fapadló már iszamós volt a vértől. Vrohent elégedetten látta, ahogy a túlerő legyűri előbb a várnagyot, aki elcsúszott egy vértócsában, aztán a bárót is, aki kétségbeesetten igyekezett talpon maradni, de végül térdre rogyott, majd több halálos seb terhe alatt elvágódott, akár egy kivágott fenyőfa.

– Eredjetek! Hozzátok le a lányt! De élve! – parancsolt rájuk a kancellár.

Nalmer báró haldokolva, iszonyú erőfeszítéssel megpróbált feltápászkodni és elébük állni, de fájdalmas kiáltással visszahanyatlott. Utolsó erejét összeszedve kiáltani akart a lányának.

– Aleysia – suttogta – menekülj!

Odafentről a dajka sikoltása, egy tál csattanása hallatszott. Aztán kiabálás, az ajtó betörésének durva hangja. Végül visszajöttek a katonák.

– Nagyságos uram, nem találjuk. Eltűnt.

Vrohent bosszúsan köpött egyet. Tudta, hogy a király őt fogja felelősségre vonni. Eddig jól alakult minden. A báró ellenállt és meghalt, ahogyan eltervezte. De a kölyke meglépett és ez dühítette. Hiszen csak egy ostoba, rettegő kislány. Fogalma sincs, mi történik körülötte.

– Ugyan már! A kölyök fél és elbújt. Nézzetek az ágy alá! Találjátok meg!

Valami eszébe jutott:

– A dajka! Majd a szolgáló megmondja, hová lett!

Az egyik katona lenézett a földön heverő, több sebből vérző testre, a csizmájával átfordította.

– Nemigen mond semmit, nagyságos báró úr, meghalt…

Vrohent káromkodott dühében. A király katonái szétszéledtek, hogy átkutassák a házat. Lépteik végigdobogtak a lépcsőkön és a folyosókon. Benyitottak a szobákba, benéztek az ágyak alá és a nagy ruhásládák mélyére, szétszórták a holmikat és felhasogatták a függönyöket.

2. fejezet

 

Menekülés

 

Aleysia rémülten rohant fel az emeletre. Nem tudta, miért jöttek a király emberei, de biztos volt benne, hogy rossz szándékkal. Édesapja nem küldte volna fel, ha nincs nagy veszélyben. Lentről felhallatszott a szóváltás, majd a csata szörnyű hangjai, a kiáltások, hörgések, fegyvercsattogás, lábdobogás. Szívből remélte, hogy apja, aki a legbátrabb, legügyesebb harcos azok közül, akiket csak ismer, aki idehaza bárkit legyőzött vívásban, úrrá lesz a helyzeten és egyszer csak utána jön és karjába zárja. Ösztöne azonban azt súgta, hogy meneküljön. Ha minden jóra fordul, még mindig előbújhat a rejtekhelyéről.

Benyitott a szobába. A dajka ott rendezkedett, mindkét ágyat bevetette és letakarta színes szövetekkel, aztán karjára vette a törlőkendőt és éppen a mosdótál után nyúlt.

– Mi történt, kincsem? – kérdezte a kislánytól. – Miért nem reggelizel? Mintha idegen hangokat hallottam volna.

– Igen, idegenek jöttek. Rossz emberek, és a papám felküldött – válaszolt a lányka. – Kardot rántott…

A dajka ijedten megtorpant, aztán indult kifelé.

– Szentséges Ég! Maradj itt szívecském, megnézem, mi történik. Reteszeld el az ajtót, és csak nekem vagy édesatyádnak nyisd ki! Megértetted?

Nehézkesen fordult ki az ajtón, kezében a mosdótállal. Aleysia remegő kézzel rátolta a reteszt, aztán gyorsan körülnézett a szobában. A zsebébe rejtette azt a tenyérnyi kis szőrpamacsot, amit Mucónak hívott, és amivel aludni szokott. Bebújt a ládába és egy perc múlva már a sötét rejtekfolyosón lapult. Itt hallotta meg apja suttogását. Abban a pillanatban teljes bizonyossággal tudta, hogy a báró halálán van. A szájába tömte az ujjait, hogy ne sikoltson. Legszívesebben visszarohant volna, de végül – félig vakon a könnyektől – tovább botorkált a félhomályban. Emlékezett, hogy a hátsó falnál jobbra nyílik egy titkos alagút, mely átvezet a várfal alatt, ki az erdőbe. Hallotta a dajka sikolyát, Vrohent parancsait, a kutakodó katonák hangjait. Összeszedte minden erejét, és ment, egyre távolabb kerülve az apjától és egész eddigi életétől.

Csak órák múltán hagytak fel a kereséssel.

– Mindegy, túsznak már úgysem jó, hiszen árva – köpte a szavakat Vrohent. – Gyújtsátok fel a kócerájt! Ha elbújt, legfeljebb bent ég.

– De hiszen csak egy kislány, uram – próbálkozott az egyik embere tétován.

A kancellár szúrósan nézett rá.

– Egy áruló, egy felségsértő lánya, te ostoba! – förmedt rá. – Az ilyeneknek írmagja se maradjon!

– A sebesültekkel mi legyen, uram? – kérdezte egy másik.

Vrohent elhúzta a száját.

– Semmi. Majd meghalnak.

Kifelé indult az udvarra, ahol néhány halott vagy haldokló cseléd hevert. Felült a lovára és lassan kilovagolt a nagykapun át az erdei útra. Mögötte magasra csaptak a lángok. A király emberei hosszú sorban követték őt.

Így halt meg Nalmer, Erdővölgy bárója, a várnagya, a katonái, és a cselédei közül azok, akik mellette küzdöttek vagy csupán nem bírtak elmenekülni a gyilkosok és erőszaktevők elől. De Aleysia élt.

A hosszú titkos alagút a Csörgő-patak partján ért véget. A kijárata úgy festett, mint egy régi borzvár. A kislány csak négykézláb fért ki rajta. Levánszorgott a partra és ivott, aztán megmosta az arcát és a szemét, mely dagadt volt a könnyektől. Összekuporodott egy bokor alatt és sírt. Hallotta a távoli kiáltozást és az elszabaduló tűz hangját, ahogy harsogva belekap a fába. Tudta, hogy az otthona ég. A volt otthona. A lépcső, amelynek az alján az apja kardot rántott. Az ő erős apja…

Fogalma sem volt, hová mehetne. Ült hát és nézte a halkan csobogó patakot, a lombok sötét árnyékát a vízen, és sírt. Egy apró, remegő bajszú cickány megszimatolta, aztán elszaladt. Halak ezüstös oldala villant a vízben. A fű közt nyíló apró szirmú, fehér virágok fölött méhek zümmögtek, lepkék libbentek. Kék szitakötő szállt a karjára, kicsit megpihent, majd elcikázott a keskeny part fölött. Aleysia gyászában nem látta és nem hallotta őket. Eltelt a nap, későre járt. A kislány fázott, reszketni kezdett. Éhséget érzett, ettől a félbehagyott reggelire gondolt, és ismét belemart a fájdalom, ahogy a báró mosolya jutott az eszébe. Az édesapja utolsó mosolya neki szólt. Mint ahogyan az utolsó szavai is.

Valami történt, amiről neki nincs tudomása. A király katonái voltak. Thuered a neve, néhányszor hallotta emlegetni. Meg a régi királyt is, akiről azt mondogatták, hogy jó ember volt. Aztán az meghalt, talán megbetegedett, vagy mert nagyon öreg volt már… Ez az új király pedig megharagudott az apjára és őrá is. De vajon miért? Biztosan tévedés az egész. Hiszen az apja nem járt a királynál az utóbbi időben, nem találkoztak. Nalmer csak otthon ült, az erdőt járta, lovagolt, néha vadászott, mint ahogy tavaly is. Egy nagy hímpárduc jött le a hegyekből és rákapott a jószágra, hiszen könnyebb zsákmány egy kövér juhocska, mint valami fürge lábú zerge a sziklákon. A juhászkutyákat könnyen elintézte, az emberek dühösek voltak rá, és féltek tőle. Féltették a gyermekeket és ők maguk sem mertek egyedül kijárni, így aztán megkérték a bárót, hogy segítsen rajtuk. Nalmer fogta az íját, és egy holdvilágos éjszakán lesbe ült a karám mellett. Elpusztította a párducot, és a faluba visszatért a nyugalom.

A kislány arra gondolt, a közeli falu lakói bizonyára segítenek majd rajta. Hiszen mindig örömmel köszöntötték őket, ha közéjük látogattak, hálásak voltak az apjának. Elindult lefelé a völgybe, a patakot követve. Hamar rátalált egy ösvényre, azon haladt tovább. Egy idő után étel-, füst-, állat- és emberszag keveredett a tiszta levegőbe. Megérkezett a faluba. A szélső ház körül rendes pitvart látott, a kötélen néhány ruhadarab száradt. A baromfiak halkan kotyogva már elültek az ólban, tehénbőgés hallatszott az alacsony istállóból. Esti fejés ideje volt. Egy asszony teli sajtárral lépett ki az épületből. A lányka feléje indult. A küszöb mellől nagy, foltos szőrű kutya emelkedett fel, ugatott néhányat, inkább csak jelzés gyanánt, de nem bántotta a gyereket.

– Kérem – szólította meg Aleysia az asszonyt. – Kérem, segítene rajtam?

A nő megállt az udvaron, felé fordult és végigmérte. Felismerte benne az uraság lánykáját. Majdnem elejtette a sajtárt meglepetésében. A szomszédokkal már suttogtak arról, hogy valamit elkövethetett a báró, mert a király katonái felgyújtották a várat és kegyetlenül lemészárolták az embereit, végül őt magát is. Néhány falubeli rokona fent szolgált a bárónál, azok most a házakba húzódva virrasztottak gyászukban. Bár az idegenek már elmentek, a félelem még a levegőben gomolygott, mint valami ocsmány, sötét köd.

– Te vagy az kisasszonkám? – álmélkodott. – Ki gondúta vóna, hogy életben vagy?! Ennyi borzasztóság… Jer befelé, szaporán…

Beterelte a gyereket a házba, ahol a tűzhely parazsa világított, gyorsan letette a sajtárt és merített belőle egy csuporba.

– Igyék, angyalom… Hozok mindjárt egy kis lepényt is.

– Én is… – hallatszott egy vékony hangocska mellette. – Adjá’ nekem is…

Háromévesforma lányka bámult rá, meg a tejre.

– Mingyán… – simogatta meg az asszony a kicsi fejét. – Elébb a vendég.

Aleysia elvette az egyszerű csuprot és belekortyolt, de felkavarodott a gyomra a langyos tejtől. A lepényből evett pár falatot. Hirtelen nagyon álmosnak érezte magát. Az asszony adott a lányának is, aztán elgondolkodva tett-vett körülöttük. Látta, milyen kimerült a jövevény, majd lefordul a zsámolyról, amin ül.

– Odafel a padláson elalhatik, kedves. Van friss széna, csak menjen fel, oszt aludjék.

A gyerek felkapaszkodott a létrán. Finom, frissen kaszált, szárított fű illata töltötte be a levegőt. A sarokban valahol egér motoszkált. Az apró ablakon alkonyati fény szűrődött be. Aleysia ledőlt a szénára és zaklatott álomba merült.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mikor hangok hallatszottak odalentről. Két férfi és az asszony beszélgetett.

– ’Iszen csak egy lyányka – mondta éppen a fiatalabb férfi. – Ellakhatna itten a miénkkel.

Odanézett a sarokba, ahol a gyerek aludt szalmazsákján, egy könnyű takaró alatt.

– Nem úgy van a’ – ellenkezett az asszony. – Mindenki felismerné, tudják, kicsoda. Egy faluban nincs titok. Tán beárulnának minket. Aztán egyszer csak idecsődűnének a király katonái, oszt minket is legyilkolnának. Szegény báró urunk most mán nem véd meg minket, nem fog segíteni… Elveszett a tisztesség meg az igazság mifelénk. Tán felgyútanák a mi házunkat is, a lyánykát meg elvinnék. Én nem fogom itten bújtatni, az bizonyos.

– De ’iszen már bújtatod – mondta az idősebbik férfi. – Odafel alszik a padláson.

– Csak enni adtam, meg hagytam, hogy elvackoljon – rándított egyet a vállán a nő. – A báró mindig jó volt hozzánk, aszonta, mindenkinek köll segíteni.

– Te mit gondúsz a dologrul, apám? – kérdezte a fiatalabb ember. – Többet láttál mán, mint mink.

Az öreg megvakarta a fejét.

– Aszondom, föl köllene adni a királynak. Bajunk lehetne, ha nem tennénk. Ha meg bevisszük neki, talán még meg is jutalmaz minket. ’Iszen keresték. Valamért köll nekik az a gyerek.

Az asszony a férjére nézett. A kezét tördelte.

– Nem is tudom… Ezeknek a gyilkosoknak nem adnám, de a király csak nem bántaná… Új tető köllene a házra. Meg vehetnénk még egy tehenet. Talán kettőt is.
A fiatalabbik férfi haragosan nézett rá.

– Ugyan mit okoskodsz? Még nem láttunk semmiféle jutalmat. Lehet, hogy csak levágnák ezt a kicsikét, oszt még minket is, hogy minek ártjuk bele magunkat. Nem jó dolog a kapzsiság, asszony, meghozza a bajt mindég!

– Itt van a baj, fönn aluszik a szénában – morogta az asszony. – Nem én hívtam ide, csak úgy begyütt az udvarra. Hát csak nem kergethettem el… De most aztán nézhetjük magunkat.

Aleysia felült a szénában. Hát bajnak jött ő ide? Rosszat hozni a házra? Akár úgy döntenek, hogy elviszik a királyhoz, akár nem, el kell mennie innét. Négykézláb, csendesen a létrához mászott. Leóvakodott, és búcsú nélkül elfutott a háztól. Az erdő mélyén körülölelte a sötétség, nem tudta, merre menjen. Megállt és figyelt. A fák ágait csendesen ingatta a szél, mindenfelé állatok motoszkáltak. Egy bagoly suhant el fölötte hangtalanul, mintha a tollai nem is érintenék a levegőt. Csak a mozgásra kapta oda a fejét.

– Bagoly, te sokfelé jársz. Nem tudsz egy helyet, ahol elbújhatnék? – szólt oda neki.

A bagoly leült egy ágra. Karmai között tartotta zsákmányát, egy kövér, elnyaklott mezei egeret. Óvatosan megigazította, nehogy leessen, aztán a lányra nézett, oldalra biccentette a fejét és válaszolt:

– A baglyoknak sok rejtekhelye van, de azok nem nektek valók.

– Mennem kell valahová – mondta neki Aleysia. – Rossz emberek felgyújtották az otthonomat és megölték az apámat. Egyedül vagyok. Kell valaki, aki segít.

– Láttam a helyet. Még forró a tűztől. Kiégett és csúf. Mindenfelé… pusztulás. Sajnállak téged.

A bagoly körbeforgatta a fejét, és pislogott. A legrosszabbat, hogy minden tele van elszenesedett halottakkal, nem mondta ki. Erősen gondolkozott.

– Talán felmehetnél a hegy napkeleti oldalára, a forráshoz. Ahol a szénégetők laknak. Azok nemigen beszélnek másokkal. Jó rejtekhelyük van.

Aleysia tudta, miről beszél. Néhányszor jártak arra az apjával. A patak nagy kanyarral ért ide, a forrása messze fent volt a fenyőfák között, a hegy másik oldalán, a határvidéken. Azon túl sosem mentek. Ott már Ezüstbérc hegyei emelkedtek.

– Jól van. Okos vagy, bagoly. Elmegyek a szénégetőkhöz. Talán azok nem akarnak kiadni a királynak. Talán a király katonái sem tudják, hogy ott szénégetők vannak.
Aleysia elindult kelet felé. Emlékeiben feltűnt a szénégető felesége, kedves asszony foltozott köténnyel, és van két vagy három gyerekük is. Igaz, a báró nem beszélgetett velük, éppen csak fogadta köszönésüket, de talán rendes emberek, és ő sem hoz rájuk bajt.

Az apja mindig azt mondta, van, aki gazdagnak születik, és van, aki szegénynek. A népnek adót kell fizetni az urának, a bárók meg a királynak fizetnek. Ám a szegényeknek is meg kell élniük abból, amivel foglalkoznak. Egy bárónak kötelessége törődni azokkal, akik a birtokán élnek. A katonákkal, a szolgákkal, a többiekkel is mind. A magányos remetével is, aki az erdő mélyén, egy magányos kunyhóban lakott. A mesterségből származó jövedelmet pedig néha ki kell pótolni. A molnár is tart libákat, a kovács is ültet káposztát a kertben. Nalmer pedig engedte három kis faluja, meg a néhány tanya lakóit a tisztásokon pónit legeltetni, az erdőben fát gyűjteni, gombát, málnát szedni. A patak halakat adott, a kevés disznó makkolhatott a tölgyek alatt. Az okos gyermekeket kitaníttatta számolásra, betűvetésre, vagy valami mesterségre. A csalást, erőszakot pedig nem tűrte maga körül. Nem a származás a fontos – mondta Aleysiának – hanem hogy van e becsület és szeretet valakiben.
A lányka tudta, hogy az erdő menedéket és élelmet adhat. Talán egyszer, valamikor lesz egy jó király, olyan, mint a régi volt, aki az apjára hasonlít igazságosságban, aki nem fogja őt kergetni, akkor megint kisasszonyka lesz, és nem kell bujkálnia. De az édesapja mindig hiányozni fog. Soha többé nem fogja látni őt. Nem hallja a hangját. Nem takarja be őt esténként és nem mesél neki többé. Kitapogatta Mucót a zsebében. Már csak ez maradt neki.

Aleysia sírva ment felfelé a keskeny vadcsapáson. Nem félt a sötét erdőben, az éjszaka, a rengeteg nem rémisztette. Tudta, hogy nem az erdő gonosz, hanem azok, akik megölték az apját. A katonák. A kancellár. A király. Vajon mit vétettek ellenük, hogy így rájuk törtek? Újra meg újra ezek a kérdések tértek vissza, szűnni nem akaró módon, ahogyan a mardosó fájdalom is végigkísérte az útján. Elfáradt, leült egy kidőlt, mohos fatörzsre pihenni és gondolkozni. Pockok motoszkáltak a fűben, odébb egy róka vadászott rájuk.

Csak ritkán voltak látogatóik a várban, egy-két ember az udvarból, néhány kereskedő, utazó mutatványosok. Ez utóbbiakat igazán kedvelte Aleysia. Akadt köztük táncos, zenész, énekes, tűznyelő és regélő. Ezek különösen jó napok voltak, a mutatványosok az udvaron mókáztak tarka ruháikban, a mesemondók és az énekesek vacsoraidőben, a tűzhely mellett adták elő vidám vagy szomorú történeteiket. Ám a kislány általában korán aludni tért. Az apja eztán gyakran beszélgetett velük többnyire egy korsó sör mellett, ezt a szolgálótól tudta.

Amennyire vissza tudott emlékezni, régen, talán két esztendeje jött valaki, egy idősebb, bársonyruhás, aranyláncot viselő uraság, még az előző király idejében, aki visszahívta az udvarba az apját. Ezt másnap a báró elmondta neki, mert azt akarta, hogy a lánya tudja, hogy bár tiszteli a királyt, és megfontolta az ajánlatát, inkább vele marad a birtokon. Aleysia sóhajtott.

Aztán hírnök érkezett, fekete lobogó alatt, sötét ruhában, a király halálhírével. Röviden beszélt és nem maradt sokáig. Néhány óra pihenés után váltó lovat kért és elment. A báró feldúlt volt, alig evett, egyedül ment kilovagolni és csak késő este tért vissza, mikor a lánya már lefeküdt. Aleysiának azonban könnyű álma volt, és meghallotta az apja hangját. Kinyitotta a szemét és figyelt a sötétben, de nem bújt ki az ágyából, hogy üdvözölje, mert hallotta a hangján, érezte, milyen zaklatott. Sokáig forgolódtak mindketten azon az éjszakán.

Eltelt néhány hét, és egy ősz szakállú, csendes mosolyú, vándor regélő kopogtatott náluk. Gyönyörű, hosszú meséket tudott, szebbeket bárkinél. Ráadásul úgy mondta el, hogy aki hallgatta, szinte ott lehetett a történetben. Aleysia aznap sokáig fennmaradt, de végül elnyomta a fáradság és az apja ölben vitte fel a szobájába. Sajnos, mire a lányka felébredt, az öreg már továbbállt. Akkor ő egész nap duzzogott, hiszen a mesemondók általában több időt töltöttek náluk. Végül a báró, aki maga is szomorúnak látszott, azzal vigasztalta meg, hogy megígérte, a következő zenésztől megtanulhat játszani a hangszerén, legyen az lant, hárfa, vagy bármi egyéb.
Kis idő múltán egy másik hírnök jött, fekete és sáfrányszín ruhákban, ez koronázásra hívta az apját. Ünnepségre, tiszteletadásra, az új király elébe. Akkor a báró igen kimérten viselkedett és udvariasan elutasította a meghívást. Sürgős teendőire hivatkozott, mondván, hogy nem hagyhatja el a birtokot. Másnap a báró felnyergeltette kedvenc lovaikat, felpakolt némi élelmet – nem túl sokat, hiszen útközben bárhol vendégül látták őket –, és körülvezette őt Erdővölgyön. Aleysia eleinte haragot és szomorúságot érzett az apja hangjában, később valami féltést, mintha rossz előérzete volna. Ettől ő maga is szomorú lett, és ez az egész kirándulásra rányomta bélyegét. Úgy látszik, ez a koronázás valami rossz dolog lehetett.

A kislány valamikor elszenderedett, végigborulva a vaskos mohán, mert arra ébredt, hogy virrad. Fázott, didergett, amikor elgémberedve felállt. Egy mókus riadtan futott el a közeléből. Továbbment, karjait összefonva, szaporán lépve. Lassan kimelegedett. Talált pár szem áfonyát, azt megette. Az ösvény mostanra megkerülte a hegyet és kiért tágas, nyílt területre ért. Aleysia jóval magasabban járt, mint ahol a falu házai álltak. Ha azon az oldalon maradt volna, most az otthona romjaira látott volna, de mivel körbement, más táj terült el előtte. Lágyan hullámzó dombok zöldelltek a napfényben, mögöttük pedig a távolban egy nagy hegyvonulat meredek, kopár sziklái látszottak. Az már a határ, a Zordvidék. Fáradt volt, a cipő feltörte a lábát. Még soha nem gyalogolt ennyit. Szeretett volna mielőbb a szénégetőkhöz érni. Néhány kedves szóra vágyott, és egy helyre, ahol elalhat. Ekkor szemközt a távoli fák között tábortüzet pillantott meg. Talán az lesz a tanyájuk. Nem emlékezett pontosan, merre kell menni, inkább sejtette az irányt. A rettentő fájdalom a szívében és a fáradság felőrölte az erejét. Elindult a tűz felé. Hirtelen elszédült, megingott, lába alól kiszaladt a föld és ő elvágódott.

Mofet, a szénégető megigazította a nyársat a tűz fölött. Vadnyulat sütött éppen ebédre, a hús mellé gomba és hagyma volt tűzdelve. Az ember talán harmincöt-negyven lehetett, de bőre cserzett volt az időjárástól, a keze sötét, arcán sok apró ránc. A lábánál ülő bozontos kis fekete kutya, mely eddig a pecsenye készítését figyelte teljes odaadással, most felállt és a rét túloldala felé nézett. A füleit mozgatta, vakkantott néhányat és nyüszíteni kezdett.

– Hát teneked mi bajod, Kócos? – kérdezte a szénégető a kis ebet.

Felállt és kezébe vette a husángját, mire a Kócos elindult előtte, hátranézett, hogy követi-e, aztán elfutott a magas fűben. A nagydarab ember darabos mozgással követte. Talán valami állat van ott. De lehet ember is. A kutya máshogy jelzi a farkast. Esetleg valami kisebb jószág. Aztán hirtelen valami világoskék foltot látott maga előtt. Mofet megszaporázta a lépteit. Hogyan került ide ez a kislány? Durva lapátkezével óvatosan félresimította a hullámos hajat és érezte, hogy a gyerek homloka forró. Hamar felnyalábolta, és futott vele visszafelé. A fák között, a boksáktól távolabb a felesége a kunyhójuk előtt ülve a kisebbik gyereket szoptatta. Csodálkozva nézett fel.

– Asszony! Gyere gyorsan!

Az egyszerű, alacsony rönkházban a szénégető felesége egész éjjel virrasztott a lányka mellett. Saját gyerekei az ő helyén aludtak az apjuk mellett, ő pedig a jövevény mellett ült és borogatta, gyógyteával itatgatta a lánykát. Az nehezen vette a levegőt és félrebeszélt. Az átélt sokk és a megfázás együtt legyűrték. Az asszony figyelt rá, és megtette, amit lehetett. A fűzfakéreg és kamillavirág főzet jót tett, reggelre lement a kicsi láza és az álma is nyugodtabbá vált. Mofettel elgondolkozva nézték. Ráismertek, hogy az uraság kislánya. Először azt hitték, eltévedt talán. Aztán a szénégető elballagott a hegy túloldalára, onnan látta a romokat, és két ismerős favágó elmondta, mi történt.

Aleysia csak két nap múlva tért magához. Fáradt volt és szomjas. Körülnézett. Valami kunyhóban feküdt. A berendezés egyszerű volt, durván ácsolt asztal, lóca, rávetett állatbőrökkel, ágyak gyanánt illatos fenyőágak halma viseltes, de tiszta pokróccal letakarva. Jobboldalt a szülőké, balra a gyerekeké, ezt foglalta most el. A sarokban egyszerű, tapasztott tűzhely a téli időre.

Az asszony belépett és rámosolygott Aleysiára.

– Nohát, hogy végre felébredtél, kisasszonka. Az én nevem Lamma. A szénégető Mofet felesége vagyok. Jó ember… Van két gyerekecskénk is, azok mostan odaki játszanak.

– Szomjas vagyok – szólalt meg Aleysia rekedten.

Az asszony megitatta. A lányka hálásan dőlt vissza a fekhelyére.

– Pihengessé’ csak galambocskám… Majd később megfésülöm a szép hajacskádat és le is mosdatlak, de most még erősödnöd kell…

Mofet odakint igazgatta a boksákat. Három is volt. Figyelnie kellett, hogy a fa ne kapjon lángra, éppen csak parázslott a nagy halom, gondosan, félgömb alakban összerakott sok fahasáb. A szénégető keményen dolgozott, a kész faszenet aztán ősszel levitte a faluba eladni vagy elcserélni élelemre, néhány vég vászonra, edényre, ami kellett. Megélt belőle a család. Néhanap Mofet a husángjával agyoncsapott egy-egy farkast vagy mosómedvét, annak a bőrét kidolgozta, és az asszony téli holmit varrt belőle maguknak. A nagyobb gyerekkel bogyókat gyűjtöttek, halat fogtak a patakban, vagy mézet kerestek az erdőben. A méheket aztán ki kellett füstölni, ami nem volt egyszerű dolog, de a finom lépesméz megérte a fáradságot, és azt a néhány csípést, amit elszenvedtek ilyenkor. A kicsit még cipelni kellett, alig totyogott, az anyja magára szokta kötni egy kendővel.

A báró – noha más nagyurak gyakran megtették ezt – sohasem tiltotta, hogy a birtokain a szegények halat fogjanak, mézet gyűjtsenek vagy tűzifát szedjenek. Nyulat is foghattak, volt belőlük elég. Erdővölgy népe nem ismerte az éhezést, és hálás volt az urának.

Az asszony odament az urához.

– Nem idevaló – mondta aggodalmasan. – Olyan gyönge virágszál. Minden bordája láccik, vékonyka…

– Ühm – bólintott Mofet. – Micsinájjunk véle? Ki nem lökhetjük a vadonba. Nincsen neki hová mennie. Talán keresik is.

Megdörzsölte a tarkóját, mint mindig, ha valami gond akadt.

– Elbújhatna itten, de ez nem való neki, főleg ha gyün a tél – erősködött Lamma. – A mieink mán megszokták, erősek, belenőnek ebbe az életbe… Nekünk jó itten, de félek, hátha meg sem maradna. Arra gondútam, ha erre jár az öreg, elvihetné magával. Jó ember és azt mondta, háza van, baromfival, kerttel. Mégis csak olyashoz van szokva, és nála tán sose találják meg, akik ártani akartak néki…

Mofet megvakarta borostás állát. Mond valamit az asszony. De vajon jön-e az öreg? Lamma, mintha a gondolatát találná ki, folytatta:

– Ha megtudja, mi történt, bizonyosan elgyün. Köll néki az ilyesféle dógokat tudnia, hogy mi történt, hogyan vót, az a mesterségihöz tartozik.

– ’Iszen mi sem tudjuk, mi vót odaát a kastélyba’.

– Ez a lyánka, szegénke, tuggya – nézett rá Lamma jelentőségteljesen. – És az öregné’ jobb vóna neki.

– Majd figyelek – bólintott Mofet. – Ha gyün, szólok néki.

Lamma elégedetten tért vissza a munkájához. A faluból másnap feljött az egyik paraszt és kérdezősködött, hogy nem látták-e a gyermeket, de Mofet elküldte.

– Nincsen nálunk senki idegen – mondta a nagydarab ember komolyan.

Ez igaz is volt, mert ők nem tekintették Aleysiát idegennek. Vendégnek igen, de nem idegennek. Vigyáztak rá, etették, itatták, az asszony varrt neki egyszerű inget, vállkendőt, bőrből kis bocskort, ő pedig, ahogy megerősödött, segített nekik, amiben tudott. Megkérdezte a mókusokat, merre van a vadméheknek fészke, aztán megmutatta a csodálkozó Lammának. Próbálkozott a varrással is. A két gyerekkel egy ágyban aludt, azok már megszokták, összebújtak, mint a malacok, de neki furcsa volt, ámbár biztonságot adott.

A Regélő egy szép, napos délután kocogott végig a völgyön. Erős, csillagos homlokú, sötétpej lovon ült, ami talán túlságosan is jó volt egy efféle kóborlóhoz. Őszbe csavarodott szakálla a mellkasát érte, kék úti köpönyege egyszerű volt és tiszta. Mofet messziről meglátta, elébe ment.

– Aggyisten Öreg! Tiszteld meg a házunkat…

Aleysia egy rönkfán ült a ház előtt, éppen foltot varrt az egyik egyszerű, zsákforma ruhára. A nyelvét is kidugta, úgy igyekezett egyforma öltéseket rakni egymás mellé. Saját, tüsketépte kék ruháját már megvarrogatta. Oda akarta adni vendéglátói kislányának, de Lamma azt mondta, nem való az a holmi idekintre. Feltekintett a munkájából és ahogy meglátta a jövevényt, rögtön megismerte.

– Regélő – suttogta felcsillanó szemmel.

Rögtön el is szomorodott, mert a mesemondó felbukkanása a régi szép napokat idézte fel. Az öreg is megismerte őt, mert szürke szemén komoly árnyék futott át, leszállt a lováról és meghajtotta magát az ültéből felemelkedő kislány előtt.

– Üdv néked, Aleysia kisasszony – köszöntötte. – Fogadd részvétemet. Atyád, Nalmer báró kiváló ember volt. Egyike a legjobbaknak, akiket életem során megismertem. Sajnálom, ami történt, de boldoggá tesz, hogy téged viszontláthatlak.

– Én is örülök, hogy látlak, regélő – nézett fel rá Aleysia, de a szeme elkönnyesedett. – Jó veled találkozni…

– Enyém a megtiszteltetés – nézett rá az öreg komolyan. – Régen jártam nálatok, de úgy látom, emlékszel rám.

– Hogyne emlékeznék, csak a nevedet nem tudom.

– Regélőnek emlegetnek, de a valódi nevem Femelon, kisasszony.

– Mondasz nekünk mesét, Femelon mester?

– Hogyne, kis hölgy, minden nap elmondok egyet, ámde most beszélnem kell néhány szót ezekkel a jóemberekkel, ha megbocsátasz…

A regélő nem maradt sokáig. Épp csak megpihent, és még aznap megfordította a lovát és visszafelé haladt ugyanazon az úton, amelyen jött, a határ, a Zordvidék felé. Csakhogy most a nyeregben ott ült előtte Aleysia. A kezében kis batyut szorongatott, amit Lamma pakolt nekik össze.

– Vigyázzál reája – nézett az öregre, mikor elindultak. – Megszerettük őtet… De tenálad jobb helye leszen…

Az asszony még nem tudta, hogy a regélő kis erszényt hagyott a lócán. Szívesen hagyott volna többet is néhány ezüstnél, de tudta, hogy büszke, jószívű szegénységükben ezt sem fogadnák el, ha nyíltan adná, így aztán csak odacsempészte, mielőtt elindult.

Aleysia szíve is elnehezedett, mikor Lamma búcsúzóul megölelte. A kis szőrme-babát, Mucót odaajándékozta a kisebbik gyereknek, mert adni akart valamit, és mása nem volt. Aztán odanyújtotta kezét az öregnek, aki felemelte a lóra. Volt Femelonban valami megnyugtató, mintha már réges-régen ismernék egymást. Valami, ami a régi világhoz kötötte, ahol még ő volt a bárókisasszony, és élt az apja. Ha az öreg szemébe nézett, bátorítást látott és tiszteletet. Enyhe pipafüst és rozmaring illata volt, jólesett nekidőlni. Tudta, hogy messzire viszi a szülőföldjétől, de nem bánta.

Gódor Andrea: Örök Boldogság | I. Regényíró pályázat

Gódor Andrea: Örök Boldogság | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Gódor Andrea: Örök Boldogság című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Éta-pí-25 egy Örök Boldogság nevű paradicsomi helyen él valamikor a jövőben egy trópusi félszigeten. A mesterségesen létrehozott emberek egy „tisztító” nevű szerkezetben éjszakáznak, ami meggyógyítja őket, befolyásolják az elméjüket és érzelmeiket is. Nem ismerik a fájdalmat és úgy hiszik halhatatlanok, a régi szenvedéssel teli világ pedig elpusztult. Minden munkát emberszerű robotok (vértelenek) végeznek, ők kedvteléseiknek élhetnek. Teremtőjüket, az Alapítót istenként tisztelik.

Gódor Andrea: Örök Boldogság

akció, sci-fi

I. Felhők az égen

Feküdt a parton a homokban és nézte az eget. A lassan lemenő nap sugarai melengették még az arcát, és a hűs tengeri szél borzolta tincseit. Nem is tudta mennyi ideje lehetett ott mozdulatlanul, csak bámulta a furcsa alakokat öltő felhőket. Meglepő, hogy korábban sosem tűntek fel neki milyen rendkívül sokfélék tudnak lenni ezek a képződmények, ma pedig egész délután ez kötötte le.

Mióta pár nappal ezelőtt észrevette, hogy valami nincs rendben a tisztítójával, – feltételezhetően egyáltalán nem működött – azóta egyre furcsábban érezte magát, és egyre meglepőbb és korábban sosem tapasztalt dolgokat látott és gondolt.

Sokféle képet fedezett fel kirajzolódni az égen, fákat, majd madarakat látott hosszú szárnyakkal, fenséges fejdíszekkel, különféle furcsa alakú csőrökkel; majd emberi alakokat, egy férfi arcvonásait. Vajon korábban mások voltak a felhők, vagy benne változott meg valami? Nem tudhatta biztosan, de úgy vélte az utóbbi valószínűbb. Mindig is érzett valami furcsa ürességet magában, de nem voltak rá fogalmai, hogy legalább önmagának leírhassa vagy akárcsak körvonalazhassa, hogy mi is hiányzik, s most mintha ez az űr kezdene nagyon lassan felszívódni benne. Mi értelme egyáltalán annak, hogy a felhők képeket alkossanak? Lehet ennek is volt valami jelentősége még a régi, az Örök Boldogság előtti időkben?

– Boldogság! – zavarta meg töprengéseit hirtelen egy éles, vidám férfihang. Apró, hideg kis vízcseppek peregtek a nő arcára a hang tulajdonosának meztelen, napbarnított mellkasáról, ahogy fölé hajolt és eltakarta előle az eget – Te meg merre voltál egész nap?

– Boldogság! – köszönt vissza felülve. – Teljesen összevizezel!

– Most jövök a szörfözésből. Fantasztikus a víz, óriásiak a hullámok. Képzeld egy delfincsapattal úsztam együtt. Nem is tudom lassan a sziklamászást szeretem jobban vagy a hullámokon lovagolni? Te miért nem jöttél? A reggeli festés órát is kihagytad – értetlenkedett a férfi.

– Te látsz képeket a felhőkben? – kérdezte tőle, nem tudva elszakadni korábbi gondolataitól.

– Képzeld ma este már elérhető lesz egy új festési technika, töltsd le te is, és holnap kipróbáljuk, már alig várom. …Mi van a felhőkkel?

– Te is látsz képeket a felhőkben? – ismételte meg.

– Ezt meg hogy érted? Vetítenek valamit a felhőkre?

– Nem, csak úgy maguk a felhők, mintha képeket alkotnának.

– Nem értem miről beszélsz. Minek lennének képek a felhőkben, a felhők felhők, onnan esik az eső. Jössz a holnapreggeli festésre? Töltsd le az új technikát ma este, és holnap kipróbáljuk. Megyek, mert még le kell zuhanyozzam, aztán mindjárt idő van, igyekezz te is! – kiáltott még vissza elmenőben a szörfdeszkával a hóna alatt.

– Nem is hallotta amit mondtam. Csak az az ostoba szörfözés meg hegymászás… „Töltsd le!” persze, de hogy, mikor nem is működik a tisztítóm, nyilván a letöltés sem megy így – mormogta magában dühösen. – Lehet mégis szólnom kellene? Azt mondják veszélyes, ha nem fekszünk minden este a tisztítóba, …de az enyém már két napja nem működik, vagy ki tudja, lehet már régebb óta, csak észre sem vettem. És tessék, semmi bajom, …vagy lehet mégis, csak nem tudok róla? Nem hallottam senkiről még aki csak egy napot is kihagyott volna, akkor meg honnan tudnák a vértelenek mi történik? Bár úgy tűnik rólam sem derült még ki, hogy nem használom. Hiszen az Örök Boldogság előtt is tisztító nélkül éltek az emberek. Akármilyen borzalmas is volt, valahogy mégis fennmaradtak.

Egész úton a kapszulája felé tartva azon tépelődött mit tegyen. Egyrészt félt, másrészt nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, hogy mi fog vele történni, ha továbbra sem használja a gépet. Végül arra jutott egyelőre nem szól senkinek. Azzal nyugtatta meg magát, hogy ha úgy látja gond van, jelenti, akkor majd rendbe hozzák a tisztítóját és minden újra a régi lesz. Kérdés már csak az, hogy kell-e neki az „újra a régi”?

 

– Tudok repülni! Te jó ég, én tudok repülni! – nyitotta ki szemeit Éta-pí-25 másnap reggel. Maga sem értette hogy lehet, de arra ébredt, hogy tudta hogyan kell repülni; csak ki kell tárnia a karjait, csapkodni velük, és a magasba emelkedik. Nem működött a tisztítója, és a letöltések sem, de egyébként sem hallott róla soha, hogy létezne a repülés képessége a letöltési listában, így egyáltalán nem értette hogyan lehetséges ez. Mindenesetre azonnal ki akarta próbálni. Izgatottan kikelt az ágyból, gyorsan felöltözött, és kilépett a kapszulájából. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem látja, ki tudja nem kerülhet-e bajba, ha bárki tudomást szerez különleges képességéről, és aztán elkezdett csapdosni a karjaival. Először kecsesen, fenségesen, lassan mozgatta fel-le mindkét végtagját, térdét enyhén megrogyasztva, majd mivel semmi sem történt, egyre hevesebben és türelmetlenebbül hadonászott, vergődött…de erőfeszítéseinek csupán egyetlen eredménye lett; hogy megfájdult a karja. Lassan feladta. Kicsit összezavarodott, dühös és csalódott volt. Gyorsan visszament a kapszulájába és leült az ágyára, hogy kifújja magát.

– Azt hiszem mégsem tudok repülni. Pedig tudtam, biztos voltam benne. Mintha már csináltam volna pont most mielőtt felébredtem volna, mintha nem is itt feküdtem volna az ágyamban, hanem szálltam volna az égen, ahogy azok a furcsa felhőmadarak.

Teljesen érthetetlen volt számára mi történhetett vele, de biztos volt benne, hogy ennek is köze volt a nem működő tisztítóhoz. Összeszedte magát és elindult reggelizni. Béta-43 már ott ült az asztalnál és gyümölcsteáját szürcsölgette.

– Boldog reggelt hétalvó! Letöltötted az új festéstechnikát végre? Mindjárt kezdődik az óra.

– Boldog reggelt! Farkaséhes vagyok, megyek is, hozok valamit – terelte el a szót. Összeszedett pár szem almát, banánt, pár szelet ananászt, dinnyét, egy kis rizst és három tükörtojást. Úgy kóválygott az ételosztó asztalok között mint egy holdkóros. Nem is figyelte mit csinál, csak pakolta a tányérjára ami a keze ügyébe került.

– Veled meg mi van? – tűnt fel barátnője mellette. – Nem lesz ez egy kicsit sok?

– Nem is tudom, de lehet.

– Jól vagy?

– Persze, csak kicsit furán érzem magam.

– Jelentkezz a javítóban, hogy végigfuttassanak rajtad egy elemzést, nehogy valami gond legyen, amit a tisztító nem észlelt.

– Á, nem hiszem, minden rendben.

– Ne viccelj, mi van veled? – vonta kérdőre újfent.

Látta hogy barátnőjét nem tudja megtéveszteni, és szerette volna végre valakivel megosztani a titkát. Megbeszélték, hogy délután találkoznak a szokott helyen, és ott elmondja neki mi furcsa viselkedésének az oka. Théta-77 nagyon kíváncsi volt, alig bírta kivárni a két órát, a találkozó időpontját, hogy végre megtudja mi történhetett Étával. El sem tudta képzelni hogy mégis mit higgyen, szigorúan kontrollált és monitorozott világukban nem voltak gyakoriak a váratlan események.

Jóval korábban ott volt már a hatalmas mocsárciprusfa alatt, melynek teteje több mint negyven méteres magasságba nyújtózott felette. Sokszor beszélgettek itt a fűben ülve. Mindkettőjüket nagyon érdekelték az Örök Boldogság eljövetele előtti idők. Kevés információ volt hozzáférhető, azok is elég homályosan megfogalmazva. Az az egy volt biztos, hogy abban a világban szörnyű volt élni és mindenki boldogtalan volt. Csak fájdalom és szenvedés jutott az embereknek. Mit is jelent valójában a „fájdalom és szenvedés”, ezt nem tudhatták, hiszen mióta az Alapító létrehozta az Örök Boldogságot, azóta ezek eltűntek az emberek életéből. Megteremtették ezt az új világot, ahol mindenki örökké boldog lehet. Őket azonban érdekelte, hogy mi volt ezelőtt. Letöltötték az olvasás képességét is, amíg még elérhető volt. Azóta már törölték a listáról, hiszen kinek lenne szüksége erre az elavult, haszontalan tudásra. Annak idején történetek mesélésére használták az írást, és arra, hogy tudást szerezzenek általa, így tehát az olvasás képessége nélkül nem lehetett szinte semmit dekódolni, de manapság a vetítőkön megnézhetik a történeteket és ha bármilyen tudásra van szükségük lefekvés előtt csak kiválasztják a listáról ami agyukban leképződik miután a tisztítót aktiválták, és reggelre letöltődik az elméjükbe. Minden sokkal egyszerűbb így. Őket mégis megnyugvással töltötte el hogy még megszerezték ezt a tudást, bár ebben az új világban nem sok hasznát vették. Egymásnak rajzolgatták a jeleket néha a homokba, ott írtak üzeneteket, amiket a többiek persze nem tudtak értelmezni, s ez még magasabbra emelte értékét számukra.

Társaik többsége kicsit különcnek és furának tartotta őket, de ez számukra cseppet sem volt zavaró, sőt. Egyszer találtak egy fémdarabot is a homokban, amin állt egy felirat: „Magánterület, belépni tilos!”. Fogalmuk sem volt mi is lehet az a magánterület, de nagyon örültek, hogy el tudták olvasni. El is rejtették a fájuk, ahogyan az ősi itt lakó népek nevezték a „vizek öreg urá”-nak hatalmas, kapszulányi méretű törzsének rései közt. Itt gyűjtögettek minden régi világból való titokzatos kincset. Mostani találkozójukat is ide beszélték meg. Volt egy „Tilos a dohányzás’” és egy „18 év alattiak alkohol fogyasztása tilos!” feliratos fémdarabjuk is. A dohányzás és az alkohol is ismeretlen kifejezések voltak, de azt megállapították, hogy ezt a tilos szót láthatóan igen kedvelték a régiek.

Megérkezett végre Éta is. Leült barátnője mellé, aki egy szót sem szólt, csak kérdően meredt rá.

– Tényleg furán érzem magamat, de tudom mi miatt – vágott bele. – Napok óta rossz a tisztítóm.

– Hogy érted azt hogy rossz?

– Azt hiszem nem működik egyáltalán, nem világít, nem hozza be a letöltési listákat sem, nem csinál semmit.

– És nem jelentetted?

– Nem. Kíváncsi voltam mi történik ha nem használom.

– De mi lesz így veled? Elromlik benned valami, vagy elfogy a boldogságod, vagy hogy is mondjam, tudod, valami szörnyűség történik.

– Látod, itt vagyok, eddig semmi nem változott…csak kicsit máshogy érzem magamat. Mi van ha nem is olyan borzalmas a tisztító nélküli élet?

– De hát azt mondták….

– Igen, azt mondták. És mi van ha nem igaz, amit mondtak?

– Nem tudom, erre nem is gondoltam, miért hazudnának?… De mit érzel pontosan?

– Mindenféle alakokat látok a felhőkben, és ma reggel azt hittem …tudok repülni.

– Mi??? – kérdezte a lány nevetve – de ugye nem tudsz…vagy mégis? – komolyodott el döbbenten hirtelen.

– Nem, persze hogy nem,…de olyan volt mintha tudtam volna, sőt mintha ki is próbáltam volna. Csodálatos érzés volt szárnyalni szabadon az égben a felhők közt. El sem hiszed…

– De honnan tudod ha nem repültél sosem?

– Egyszerűen csak tudom, mintha repültem volna, de persze mégsem.

– Nem értem miről beszélsz, de látod akkor lehet mégis elromlott benned valami.

– De én nem azt tapasztalom hogy elromlott volna, hanem éppen ellenkezőleg, mintha valami jó történne velem.

– És mit fogsz most csinálni?

– Egyelőre rajtad kívül senki nem tud erről, úgy tűnik hogy a vérteleneknek sem jelzett a rendszer, mert gondolom akkor már megjavították volna. Kérlek ne szólj senkinek! Szeretném megtudni hogy mik ezek a furcsa változások bennem.

– De hogy akarod kideríteni?

– Nehéz lesz. A letöltések között már minden elérhető adatot felkutattunk, csak egyetlen ötletem van hogy juthatnánk közelebb az Örök Boldogság előtti világhoz, ahol talán megvan a válasz.

– Az égbe nyúló ősi kapszula! – vágták rá egyszerre.

 

Valóban csodálatos volt a világuk, amiben éltek, bár hasonlítani nem tudták máshoz, hiszen sosem láttak mást. A korábbi életről kizárólag azt tudták hogy mindenben az ellenkezője volt a jelenleginek. Nem volt elég és megfelelő tápértékű élelem, az emberek nem tehették azt amihez kedvük volt, olyan tevékenységet kellett sokszor végezniük amit nem akartak, de rá voltak kényszerítve. Nem voltak tisztítók sem, amik gondoskodtak volna róla hogy tökéletes egészségben, fiatalságban és fájdalom nélkül élhessenek. Bár mivel sosem tapasztalták nem tudták mit is jelent pontosan az hogy fájdalom, de azt tudták hogy ez valami negatív, valami rendellenességet jelzett. Szerencsére mindez már a múlté, hiszen olyan fejlettségi szintre jutott a tudomány hogy a vértelenek elvégeztek minden olyan feladatot amihez az embereknek nem volt kedvük, és a tisztítók gondoskodtak minden testi rendellenesség és hiba azonnali megszűntetéséről. Szabadon hódolhattak bármilyen szenvedélyüknek, és minden feltétel adott volt a gondtalan élethez, volt hol lakniuk és volt mit enniük, ezek alapjogként jártak mindenkinek.

Az is köztudott volt, hogy a régi emberek tönkretették a bolygót, kegyetlenek voltak embertársaikkal épp úgy mint az állatokkal. Beszennyezték a földet, a vizet, de még a levegőt is. Örök Boldogságban mindennek már nyoma sem volt. Minden tiszta és egészséges volt, megszámlálhatatlan állat- és növényfaj élt itt vadon, háborítatlan nyugalomban. Mindenki egyenlőnek számított, semmi okuk nem volt az embereknek egymás ellen fordulni, mindenkinek megvolt amire szüksége lehetett, és senkinek sem volt több ennél. Világukat egyik oldalról sziklás tengerpartok, korallzátonyok, mangroveerdők borította mocsaras partok, hatalmas pálmafák övezte homokos lagúnák, másik oldalról fenséges hegyvonulatok szegélyezték. A hegyekben friss, hűs vizű patakok eredtek, melyek sebes folyású folyóvá duzzadtak, majd vízesésként zuhantak alá. Kristálytiszta földalatti barlangtavak, különleges sziklaképződmények, a természet végtelen, szemet gyönyörködtető csodája vette körül az itt élőket.

Az egyetlen emberek által lakott rész egy völgyben állt ennek a kis földi paradicsomnak a közepén. Apró „kapszulák” sora szegélyezte a település utcáit. Egy-egy ilyen lakóegység egy háló- és egy fürdőszobából állt. Mindegyik teljesen egyforma, lekerekített szélű téglatest volt, csupán egy jel volt mindnek az ajtaján ami megkülönböztette őket egymástól. A két métert épphogy meghaladta a magasságuk és csak akkora volt a területük hogy egy ágy, egy ruhatároló rekesz és a mellékhelység egy zuhanyzóval elférjen benne. Csak egyetlen nyílás volt rajtuk, ahol ki-be járhattak lakóik. A fák és bokrok között megbújva igyekeztek beleolvadni az őket körülölelő természetes környezetbe. A város sárga kővel kirakott utcái úgy helyezkedtek el mint a nap sugarai, a tágas főtér pedig a város közepén, mint a fényes napkorong. Itt állt minden közösségi épület; az étkező, a különféle művészeti ágak gyakorlására kialakított szobák, a vetítőtermek, számtalan sportolási lehetőséget kínáló egység és a javító is. Itt jelentkezhettek maguk az emberek, vagy ha esetleg olyan baleset történt hogy erre képtelenek lettek volna, ide szállították a vértelenek őket segélyhívásukat követően. Nem volt semmi különösebb veszélyforrás, de azért néha napján megesett hogy valaki olyan sérülést szerzett, például eltörte valamijét, amivel jobb volt nem várni az éjszakai tisztító használatig. Ezen a helyen gondoskodtak róla, hogy rövid időn belül újra tökéletes formába kerüljön a sérült.

A vértelenek mindenütt ott voltak, és mindenben segítségükre voltak a város lakóinak. Külsőjüket tekintve hosszú évek során addig fejlesztették őket, míg már teljesen emberszerű gépezetekké alakultak. Egyértelmű volt hogy az emberek így veszik legszívesebben a közelségüket, ha teljesen úgy mozognak, viselkednek és néznek ki mint ők. Akik a sérülteket segítették kék egyenruhát viseltek, akik a konyhán dolgoztak sárgát, akik a fizikai munkát végezték zöldet, minden területnek megvolt a maga egyenruhája. Csak annyiban tértek el a valódi emberektől, akik szürke ruhát viseltek, hogy a halántékukon volt egy kis szerkezet, azon keresztül kapták az utasításokat.

A város központjában hatalmas emlékmű állt az Alapító tiszteletére. Az ő elméjének szüleménye volt, ő hozta létre Örök Boldogságot. Úgy tisztelték mint egyfajta teremtőt vagy megváltót. Tekintélyt parancsoló szobra büszke tekintettel meredt a távolba. Ha valaki közelebb lépett az emlékműhöz, vagy felpillantott az arcára ezzel automatikusan elindította az Alapító híres jelmondatának lejátszását célzottan a néző által hallhatóan;

„Eltöröltünk minden sötétséget, hogy miénk lehessen az örök világosság!”

II. Az égbe nyúló ősi kapszula

A várostól távoleső partszakasz ágas-bogas növényzetének sűrűjében, a földből kikandikáló gyökerek között két női alak bukdácsolt. Nehézen haladtak, de hamarosan ritkult a fák és bokrok kusza hada és kijutottak egy kis ösvényre ahol kevésbé volt bajos az előrejutás. Határozottan haladtak egy irányba, láthatóan ismerték már a helyet és tudták merre menjenek.

– Gyere már, mit piszmogsz? Sosem érünk oda, és még vissza is kell jutnunk sötétedésig! – hajtott el arca elől egy ágat Éta.

– Tudom, igyekszem. Biztos vagy benne hogy jó ötlet ez? Induljunk el inkább majd holnap reggel kicsit korábban, és majd akkor biztonságban visszaérünk, halasszuk el a dolgot – válaszolta Théta.

Az elöl haladó megtorpant és visszafordult társához.

– Figyelj, én már eldöntöttem, nem fordulok vissza, meg akarom végre nézni hogy mi van ott, találnom kell valamit a régi világról, hogy megtudjam mi történik velem. Ha nem tartasz velem, hát menj! Ha neked elég az a pár ócska tábla amit találtunk a furcsa feliratokkal, és nem vagy kíváncsi többre, megyek egyedül. Én ennél jóval komolyabb dolgokat akarok megtudni.

– Dehogy, én is kíváncsi vagyok, csak …

– Akkor meg gyere, mindjárt ott vagyunk! – válaszolta dacosan és már ment is.

Egyszerre véget ért a talaj a lábuk alatt, kijutottak egy meredek sziklafal szélére. Még egy lépés és a mélybe zuhanhat a gyanútlan erre tartó ahogy kibukkan az utolsó bokor ágai közül. Ők is majdnem így jártak mikor először voltak itt. Szerették nézni és hallgatni a madarakat, rábukkantak a letöltési listában egy madártani anyagra, így minden madárfajról pontosan tudták hogy hol él, hogy néz ki és milyen hangja van. Heteken át járták a kiterjedt bokros területet az itt fészkelő egyedeket kutatva, hogy élőben is meghallgathassák éneküket. Bizonyos fajok csak errefelé fészkeltek. Egy ilyen útjuk során jutottak el ide és találtak rá arra amit csak úgy neveztek maguk közt; „az ősi kapszula”.

Ahogy letekintettek a szikla széléről a mélybe elsőre csak a háborgó tengert, és az alattuk a sziklafalnak csapódó hatalmas hullámokat látták, de ahogy még kijjebb hajoltak feltűnt, hogy egy valószínűleg magasabbról leszakadt sziklaszirten kissé lejjebb mint ahol állnak, valami nem oda illő rejtőzik. Mivel elég viharvert volt és láthatóan nem a természet alkotta arra jutottak hogy ez csakis egy régi világból való épület lehet; egy „ősi kapszula”.

Nagyon izgatottak lettek és örültek a felfedezésüknek, egy újabb titoknak amiről csak ők tudtak, de ezidáig nem szánták rá magukat hogy megpróbálják jobban megközelíteni. Elég kockázatosnak tűnt. Ha a mélybe zuhannak, innen biztosan lehetetlen a nagy távolság miatt segélyhívó jelzést küldeni, és ha nem tudnak visszamászni, örökre ott ragadnak. Ahogy jobban megvizsgálták a helyet, úgy tűnt a sok növény gyökérzetébe fogódzva talán lejjebb lehet ereszkedni egy fáig, aminek félig kifordult gyökere még szilárdan kapaszkodott a szakadék oldalába, törzse pedig természetes hídként összeköttetést biztosított a leszakadt szirthez, melyen az épület állt.

Éta indult neki elsőként. Megkapaszkodott a legszélső bokrok ágaiba és lábával elkezdte kutatni a szakadék oldalán legmagasabban kiálló gyökereket ahol megtámaszthatja magát hogy lejjebb ereszkedjen. Úgy tűnt elég erősek hogy megtartsák és biztonságosan rögzülnek a sziklafalban.

– Gyere, menni fog! – nézett vissza, miután pár métert haladt lefelé. Théta követte, s pár perc múlva mindketten a kidőlt fa kifordult gyökerénél álltak. Csak pár méter választotta el őket a leszakadt szirttől, de hatalmas mélység volt alattuk. Innen már sokkal jobban kivehető volt az épület. Szinte az egész oldala és tetejének is jelentősebb fele hiányzott, így belsejének egy részét innen is jól láthatták. Jóval nagyobb volt mi az ő lakókapszuláik, ezért azt gondolták valamiféle közösségi épület lehetett hajdanán. Az óriási kétszárnyas kapuból az egyik fél már teljesen elenyészett, a másik félig leszakadva, magányosan lógott. Az ajtó felett egy kerek üvegablak koronázta meg a hajdani büszke, robosztus kőhomlokzatot. Rengeteg apró színes darabból tevődött össze. Itt-ott ezekből is hiányzott már, de mélyen megbújva a széles falban nagyobb része még épségben maradt. Azt már lehetetlen volt kivenni hogy mit is ábrázolt a kép valaha, de ahogy a napsugarak átsütöttek a színes kis szilánkokon varázslatos kék, vörös, zöld mintákat rajzoltak a túloldalon a földre. Mintha csak odafentről, a napsugarakon érkezett titkos üzenetet fordította volna le képpé az ablaküveg a megmaradt padlózat köveire. Megbabonázva nézték ezt a csodás fényfestést, míg Éta kijózanodva meg nem törte a csendet.

– Induljunk, különben lemegy a nap és az orrunkig sem fogunk látni idekinn.

Bizonytalanul rálépett a kidőlt fa törzsére és karjait széttárva igyekezett egyensúlyát megőrizve elindulni rajta. Théta-77 még lepillantott utoljára a mélybe, majd vett egy nagy levegőt, összeszedte minden bátorságát és követte társát. Ahogy közeledtek egyre jobb belátást nyertek az épület belsejébe. Hiányos, szétkorhadt padok sora állt két oldalt, és a kapuval szemben az épület végében a falra felakasztva egy függőlegesen hosszabb és egy vízszintesen rövidebb egymással összeilleszett faléc lógott. Alatta a padlózat is meg volt emelve, és valami emelvény féle állt a nagy fagerendák lábánál. A főépület mellett volt egy kisebb is, hozzá építve a másikhoz, de mégis láthatóan külön egységként, ahol mintha egy ágy maradványait vették volna ki.

A hatalmas főépület teteje valaha a messzi magasan boltívben végződhetett, a még álló falak tetején itt–ott elindultak vágyakozva a díszes kőívek a szemben lévő társaik felé nyújtózva, de többé nem érhették el egymást. A falakon részben néhol még kivehető képek nyomai sejletek fel. Az egyik egészen jól láthatón egy nőt ábrázolt, amint ölében keresztben fekszik egy szinte teljesen meztelen férfi. A fekvő alak nagyon sovány volt, mindenütt vérző sebek borították a testét, szeme lecsukva, feje, karjai, lábai erőtlenül lógtak lefelé. Fején egy koszorú volt, ami sebeket ejtett a homlokán, innen is vörös patakokban folyt le arcára a vér. Nagyon megrázó volt a látvány. Éta számára azonban még érdekesebb volt a nő, akin láthatóan nem volt egyetlen seb sem, mégis furcsa szorítást érzett a mellkasa környékén ahogy az arcát fürkészte. Karjaiban tartotta férfit egész testével ráhajolva, körülölelve őt. Sosem látott még ehhez hasonló képet életében. Ilyesmiket nem festettek a művészeti órákon. Valami olyan erős összetartozás sugárzott róluk, és olyan mély érzelmek, amik számára teljesen ismeretlenek voltak.

Éta meg is feledkezett kényes helyzetükről, úgy belemerült abba hogy tekintetével minél több részletet kutathasson ki a csodálatos kép részleteiből, mikor Théta visszafogott, de hirtelen váratlanul a csendbe hasító sikolyára lett figyelmes.

– Szakad le alattunk a fa!

És valóban hallható volt ahogy recseg-ropog alattuk a régi korhadt fatörzs, melynek túl sok volt a két nő súlya, egyre hangosabban és gyorsabban nyíltak újabb és újabb törésvonalak a lábuk alatt.

Megfordultak és amilyen gyorsan csak tudtak úgy, hogy egyensúlyukat még ne veszítsék el, rohantak visszafelé, miközben hidjuk lassan darabokra hullott alattuk. Elrugaszkodtak amikor már valóban semmi nem maradt a talpuk alatt és így még az utolsó pillanatban sikerült elérni a falat, amibe a fa gyökere kapaszkodott. Ott lógtak zihálva a kiálló ágakba és gyökerekbe kapaszkodva. Éppen csak fellélegeztek, hogy megmenekültek. A lehulló darabok után tekintettek, majd egymásra pillantottak, mikor ráébredtek, hogy a hatalmas fa gyökérzetét is magával fogja rántani a mélybe, így még koránt sincsenek biztonságba. Ahogyan csak bírtak, másztak a falon felfelé a kiálló ágakba és gyökerekbe kapaszkodva, hogy minél magasabbra jussanak, nem ellenőrizve hogy ami a kezük ügyébe kerül az elbírja súlyukat vagy sem. Thétán olyan pánik tört ki, valóban oda sem tekintett, hogy legalább kapaszkodója vastagságát felmérje, csak eszeveszetten kapkodott minden felé ami a keze ügyébe került, így sikerült egy olyan gyenge ágat megfognia ami ahogy ráhelyezte súlyát azonnal kiszakadt a földből. Szerencséjére társának volt annyi lélekjelenléte, hogy sikolyát meghallva hátra nézett és utána kapott, így még éppen sikerült megragadnia a csuklóját.

– Nyugodj meg, nem omlik tovább, itt már biztonságban vagyunk! – mondta, igyekezve higgadt hangon beszélni, miközben Théta kezét ráhelyezte egy biztonságosan szilárd, vastag gyökérre, mely már nem a kidőlt fából eredezett.

Végre feljutottak a sziklafal tetejére. Lihegve dőltek ki ahogy hanyatt feküdtek a földön.

– Majdnem itt maradtunk. Ha lezuhanunk soha többé nem tudunk visszamászni, innen nem tudunk senkinek szólni hogy bajba kerültünk. Ostobaság volt ide jönnünk. Nem szabadott volna hallgatom rád! – tört ki Thétából.

Éta némán felkelt a földről, és kezét nyújtotta a másiknak.

– Gyere, indulnunk kell, hamarosan ránk sötétedik.

A nap már lemenő sugarainak fényénél igyekeztek minél gyorsabban visszajutni a városba. Némán meneteltek egymás mellett. Csak bólintottak egymás felé mikor megérkeztek és elváltak útjaik. Mindketten bementek kapszulájukba és magukra csukták az ajtót.

Éta csak most nézett végig magán. Ruhája koszos és sok helyen szakadt volt. Egész nap nem evett semmit, de nem volt most sem kedve, sem ereje elmenni az étkezőbe. Nyilván feltűnt volna másoknak is hogy hogy néz ki, magyarázatot kellett volna adnia hogy miért, még esetleg a javítót is felhozták volna, hogy menjen oda megvizsgáltatni magát, amit félt megtenni, hiszen ki tudja akkor nem derülne e fény rá hogy már rég nem használja a tisztítót. Valójában nem is volt éhes. Vajon igaza volt Thétának? Ostobaság volt tőle ez az egész? Igen, részben valóban igaza lehet, de neki akkor is tennie kell valamit. Nem festegethet meg sportolgathat tovább napról napra, mintha semmi sem történt volna. Igen, valóban veszélyes volt, de muszáj volt lépnie.

Levetette a ruháját és kidobta egyhelységes lakótere sarkában álló gyűjtőbe, ami azonnal beszippantotta az öltözéket és nyoma sem maradt. Végignézett meztelen testén, tele volt apróbb-nagyobb horzsolásokkal és zúzódásokkal. Ha a tisztítója működne most zuhanyzás után csak belefeküdne és reggelre nyoma sem lenne a sérüléseknek. Kérdés hogy mi lesz így? Szerencsére amennyire meg tudta állapítani nem esett súlyos baja, ha másnap reggel felvesz egy új ruhát, akkor nem fog látszani semmi, mert a combja, térde és könyökei sérültek, az arca szerencsére csak koszos, de egyébként érintetlen. Remélhetőleg a tisztító nélkül is begyógyulnak a sebei. Nyilván a régi emberek is meg kellett sérüljenek, és nagyrészt ők is meggyógyultak.

Abban biztos volt hogy Thétát többé nem tudja rávenni hogy segítsen neki. Úgy érezte senki sem értheti meg, senki nem tudhatja mi munkálkodik benne, hiszen senki nincs aki ne használná a tisztítót. Magának sem képes leírni a benne kavargó furcsa gondolatokat, hogyan tudná másnak megmagyarázni, még ha esetleg képes is lenne az a valaki felfogni. Ez még inkább megerősítette benne hogy folytatnia kell a kutatást, nem térítheti el semmi tőle hogy a lehető legtöbbet kiderítsen a régi világról. Már csak az a kérdés hogyan jut át a szakadékon hogy elérje a régi épületet. Lefeküdt kemény, a teste vonalaihoz igazodó rideg ágyába és sokáig forgolódott mire végre el tudott aludni. Állandóan a nő arcát látta maga előtt, ahogy a vérző férfit tartja a karjaiban, és ahányszor erre gondolt, újra érezte azt a furcsa szorítást a mellkasában. Nem volt kellemes, nem volt örömteli ez az érzés ami lassan elárasztotta egész lényét, mégis újra és újra fel kellett idézze magában.

Másnap fáradtan kelt. Megvizsgálta a sebeit és megnyugodva tapasztalta hogy bár nem tűntek el de nem vérzik semmije, és jobban néz ki minden sérülése, tehát teste kevésbé hatékonyan de gyógyulásnak indult önmagától, a tisztító nélkül is. Farkas éhes volt, gyorsan felöltözött hát, kinyitotta az egyetlen szekrény fémajtaját, mely a szobája falába volt beépítve, és kivett egyet a tucat mértani pontossággal azonosan összehajtogatott teljes egyforma új öltözékek közül, aztán vetetett egy gyors pillantást az fém ajtóban visszatükröződő képmására. Megbizonyosodott róla hogy ruhában semmi jele rajta a tegnapi kalandnak, és kilépett az ajtón. Az ebédlőben már ott ült Théta. Megtorpant egy pillanatra, nem tudta hogy oda merjen–e ülni mellé az asztalhoz, vagy jobb ha nem beszél vele, és inkább elmenekül a konfliktus elől. A lány felpillantott, és úgy tűnt fejével int neki, hogy csatlakozzon hozzá. Ezen felbátorodva, bár nem tudta, hogy szemrehányás, vagy bocsánatkérés vár rá, letette a tálcáját asztalára.

– Boldogság!

– Boldogság! – nyelt le egy falatot éppen Théta. – Ülj már le, mire vársz? Jól vagy?

– Persze, semmi bajom.

– Megjavították a tisztítódat?

– Nem, nem szóltam senkinek róla, még minisg csak te tudod…és kérlek ne is mondd el senkinek!

– Rendben, ahogy akarod.

– Te jól vagy?

– Persze, az én tisztítóm működik.

– Nem akartalak veszélybe sodorni, csak…

– Most mit fogsz csinálni? – szakította félbe Théta.

– Még nem tudom, de az biztos hogy át kell jutnom valahogy.

– Szükséged van valaki olyanra aki tud segíteni hogy sikerüljön. Valakire, aki erősebb nálunk, elbír téged és jól tud mászni.

– Béta! – vágták rá egyszerre.

– Igen, ő lenne a legmegfelelőbb, de hogyan vesszük rá hogy segítsen? Ő nem az a fajta, akit kicsit is érdekelnének az ősi, sötét világ dolgai, el van foglalva a hegymászással és szörfözéssel – gondolkodott hangosan Théta.

– Ezeknél már csak egyetlen dolog érdekli jobban; a festés!

Éta gyorsan szájba tömte az utolsó falatot a tányérjáról és már indult is. – Még éppen ott találom azon az átkozott órán, amivel napok óta nyaggat.

A főtér hegyekkel szegélyezett végén állt egy nagyobb közösségi épület, a művészetek háza. Itt lehetőség volt számtalan képzőművészeti ág kipróbálására. Lehetett szobrászkodni, festeni, rajzolni, szőni. Egy hosszú folyosó két oldalán sorakoztak a termek, mindegyiknek az ajtaján jelekkel amik az ott folyó tevékenységre utaltak. Itt kipróbálhatták ki a lakók a különféle előzőleg letöltött technikát és tudást a gyakorlatban.

Éta meg sem állt amíg el nem érte a festészetet jelző ajtót. Éppen véget ért a foglalkozás, sorban jöttek kifelé az emberek, akik részt vettek az órán. Izgatottan kutatta szemével a kiáramlók sokaságát. Ahogy ott állt, egyszercsak megkopogtatta valaki a vállát hátulról.

– Te aztán jól elkéstél. Igazán sajnálhatod, remek új digitális és analóg technika keresztezéséből létrehozott módszert alkalmaztunk, de ne aggódj, még elérhető lesz, letöltheted később is.

– Igen, igen, tudom. Beszélhetnénk? Én tudok neked valami olyat mutatni amit nem tudsz sehonnan letölteni – válaszolta Béta-43–nak, aki értetlenül ráncolta szemöldökét.

Az volt a terv, hogy ha elmeséli a férfinak milyen csodálatos üvegre festett alkotást és falfestményt talált, azzal felkelti az érdeklődését és rá tudja venni hogy segítsen neki átjutni az ősi kapszulához.

– Nem is tudom, nem kellene inkább jelentenünk, hogy mit találtatok? – volt az első reakciója, amitől Éta is tartott.

– Ugyan, tudod milyenek! Azonnal elpusztítanak minden ősit. Ha megtudják lerombolják az egészet mielőtt a közelébe juthatnánk.

– Igen, valószínű így van, de nyilván nem véletlen.

– Kár! Pedig ahogy átsüt a nap azokon a színes kis üvegdarabkákon ahhoz hasonlót még sosem láttam, és ki tudja mi lehet még az épületen belül? Tele lehet titokzatos, sosem feltöltött és így örök feledésre ítélt csodákkal. De igazad van, lehet tényleg túl veszélyes, és talán nem vagy mégsem elég jó, hogy egy ilyen meredek falat megmássz.

– Az biztos, hogy ha valaki, akkor én meg tudom mászni azt a falat, nem arról van szó.

– Igen, ehhez nem fér kétség, de felejtsük el, végülis rengeteg csodás letöltés vár még ránk, amikhez mindenki hozzáférhet, többek közt mi is – legyintett Éta, s már ment is. Tudta, hogy időt kell adnia Bétának.

Nem kellett soká várnia. Másnap reggel a férfi oda ült mellé a reggelinél.

– Tényleg olyan csodálatos amit ott láttál?

– Biztos lehetsz benne hogy még ehhez hasonlót sem töltöttél le soha. És ez csak amit kívülről a távolból sikerült megfigyelnünk.

– Nagyon mély az a szakadék?

– Le kell ereszkedni vagy húsz méter mélyre, onnan visszamászni körülbelül tizenötöt. Nem biztos hogy sikerül, de nem látszik lehetetlennek.

– Holnap hajnalban ötkor legyél a város szélén ahol az erdős rész kezdődik! Vezess oda, megcsináljuk!

– Ahogy akarod – válaszolta Éta. Ahogy Béta felállt és elment szája szegletében egy apró, elégedett mosoly jelent meg.

Minden a terv szerint alakult. Valóban Béta volt a legalkalmasabb a feladatra, hogy megmássza a sziklafalat. Megvolt a fizikai ereje és a technikai tudása, ki tudta építeni az utat és biztosítani Éta számára is a feljutást az ősi épülethez. Volt némi kockázat benne, hogy jelenti a felfedezésüket, de ezt vállalnia kellett, mert más reménye nem volt. Azt hitte Thétát többé nem tudja rávenni hogy csatlakozzon, de úgy látszik kiheverte a múltkori sokkot, vagy olyan nagy volt benne a kíváncsiság hogy felülkerekedett félelmein. Bárhogy is volt, velük tartott. A felkelő nap már a sűrű erdős részen találta őket. Elöl ment Béta-43, mögötte Éta-pí-25, majd a sort Théta-77 zárta. Már az ösvényen mentek, nem kellett mutatniuk az utat új társuknak, csak menetelni a sűrű ágak között míg el nem érik a sziklaszirtet. Már közel jártak.

– Vigyázz, mindjárt ott vagyunk! – figyelmeztette Éta a férfit, mielőtt az nagy lendülettel elérné az út végét és lezuhanna. Megérkeztek. Béta letekintett a mélybe.

– Ott van, látod? – mutatott az ősi épület irányába Éta.

– Igen. Elég mélyen van és meredek a fal is, de nem lehetetlen megmászni – mondta, miközben elővett pár mászáshoz használt eszközt a hátizsákjából – maradjatok itt, először lemászok én egyedül, majd a szakadék aljáról biztosítással sorban utánam mászhattok.

– Rendben. Vigyázz magadra! – engedte útjára Éta a férfit. Kicsit azt érezte kihasználja Bétát céljai eléréséhez, de bízott benne hogy nem esik baja, és azzal mentette fel magát hogy a túloldalon fellelhető festészeti értékekkel kapcsolatban nem állított valótlant, és végülis a férfi maga vállalta a kockázatot.

Béta valóban könnyűszerrel ereszkedett le a szakadékba, és biztosítással gond nélkül jutottak le a többiek is utána. A túloldalon már nehezebb dolga volt, a mélyből figyelve jópár alkalommal riadtak meg mikor egy–egy kisebb szikladarab kicsúszott a lába alól, de végül feljutott a szirtre ahol a titokzatos épület állt. Leeresztette nekik is a kötelet. Alig bírták kivárni hogy végre ők is fenn lehessenek, Éta szíve egyre hevesebben vert ahogy egyre magasabbra jutott, bár nem tudta valójában mit is találhat odafenn ami közelebb viszi a kérdései megválaszolásához, de pillanatnyilag nem volt semmi a világon amit jobban akart volna mint végre ott lenni.

– Köszönöm – mondta a férfi kinyújtott karját megragadva, az utolsó lépést is megtéve.

Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel | I. Regényíró pályázat

Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A regény a 2. Magyar Hadseregnek a keleti frontot érintő hadjáratának története, időben 1942 szeptemberétől 1943 februárjáig tart. A regény főszereplője a huszonkét éves Markovitz Nándor (Nándi) honvéd, akinek tolmácsolásában ismerhetjük meg az ő és katonatársai történetét.

Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel

akció, történelmi

1.

Sortűz

Az őszülő hajú őrnagyot és a főtörzsőrmestert reggel fél hatkor vezették elő a kivégzőhelyre. Némán figyeltük, ahogy az őreik által közrefogva sétálnak felénk. Hideg volt, még alig pirkadt, de a Don irányából felszálló nyirkos, gallér alá bebúvó fuvallatok hamar elűzték a korai ébresztő miatti álmosságunkat. Mindannyian fáztunk. Az őrnagy és korábbi alárendeltje is reszkettek, de nem a hidegtől, hanem a félelemtől. Mégsem jajveszékelt, vagy könyörgött egyikük sem. Némán tűrték, amikor a katonai csendőrök gyakorlott kezei az előre odakészített kötelek segítségével kikötözték őket a nyírfák tövében álló oszlopokhoz.

– Utálom ezt – sóhajtotta mellettem egy hang.

– Pedig most először csinálsz ilyet – válaszoltam.

– Igen. De már most utálom.

Néhány perccel ezelőtt, amikor a halálraítéltek még a fogdájukként szolgáló csűrben vártak a sorsukra, és megkapták a táborparancsnokság által nagylelkűen engedélyezett utolsó, langyos kávéjukat, az őrnagy megkísérelte a lehetetlent; utoljára fogott magyarázkodásba.

– Mi értelme? – kérdezte. – Hiszen mindenkit halálra ítéltek. – reszkető kezekkel vette el az ütött-kopott porceláncsészét, ivott néhány kortyot, aztán letette maga mellé a priccsre és felállt. – Magukat is, meg az egész magyar hadsereget. – sorban végig hordozta a tekintetét a néma őrökön. Ha a segítőkészséget nem is, legalább az együttérzés jeleit próbálta megtalálni a borostás arcokon, az acélsisakok alól azonban unott tekintetek néztek vissza rá. – Ha egyszer megindul az offenzíva, úgyis vége mindennek. Én csak menteni akartam, akit még lehet.

A barnászöld egyenruhába öltözött katonák – a csapatcsendőrök mellé beosztott, egyszerű bakák – némán egymásra néztek. Efféle magyarázkodást hallottak már korábban is. Vállat vontak hát és behúzták maguk mögött az ajtót, az utolsó perceikre még magukra hagyva a gondolataikkal egykori tisztjeiket. Az őrnagy lassan visszaült az ágyára és ökölbe szorított kezekkel, némán bámult maga elé. Rabtársa, a magas, vékony bajszú főtörzsőrmester, aki a szálkás deszkafalnak dőlve várakozott, egyszer sem szólalt meg, mióta előző nap este ideszállították őket a voronyezsi ideiglenes katonai börtönből. Az arcáról sem lehetett leolvasni semmiféle érzelmet. Ha bánta is a percet, amikor hallgatott a felettesére és tárgyalni kezdett az oroszokkal, nem mutatta ki. Inkább egy kis dobozkát húzott elő a zsebéből, aztán gyufa sercent, és a fiatal férfi elszívta élete utolsó cigarettáját.

Tizenkét főből álló kivégzőosztagunk elé egy fényesre súrolt csizmában feszítő, peckes százados lépett. Piszok magabiztosnak látszott, nagyon is tisztában volt a feladata fontosságával. Némán végignézett rajtunk, megeresztett felénk egy félmosolyt, aztán katonásan hátat fordított nekünk. Papírt húzott elő a zsebéből, majd az oszlopokhoz kötözött tisztekhez intézte mondandóját.

– Sipos Ferenc őrnagy és Molnár Ádám főtörzsőrmester! – kezdte. – Kötelességem közölni önökkel, hogy a Magyar Királyi Honvédség főparancsnoksága elutasította fellebbezési kérelmüket. Az ítéletük golyó általi halál, amiért tárgyalásba bocsátkoztak az ellenséggel. A tervük az volt, hogy a századuk leteszi a fegyvert, és megadja magát, ha cserébe az embereik elegendő élelmiszert és orvosi ellátást kapnak. Ezzel nemcsak a frontvonal védelmétől kívántak elvonni katonai erőt, de nyilvánosan megszégyenítették a hadseregünket azzal, hogy azt a téves információt hozták az oroszok tudomására, miszerint nem rendelkezünk megfelelő ellátással.

– Miért, talán igen, te barom? – szűrte a fogai között dühösen ugyanaz a hang, amit az előbb is hallottam.

– Fogd már be! – mordultam rá. Más sem hiányzott, mint hogy a százados meghallja Karesz zsörtölődését.

A magas nyírfák felső ágaira akár a halál angyalai, néhány fekete varjú telepedett és a fejüket forgatva kíváncsian méregették az alant szorgoskodó embereket. A százados közben eltette a papírt, majd intett az odébb várakozó csendőröknek. Egyikük azonnal az elítéltekhez lépett, előhúzott a zsebéből két piszkos, fekete kendőt, majd az elítéltek szemei elé kötötte, örökre elzárva előlük a nyirkos szeptemberi hajnal erőtlen fényeit. Aztán két vörös színű papírdarab következett, amiket egy-egy biztosítótű segítségével erősített a zubbonyaikra, egyenesen a szívük fölé. Végül hátralépett, megszemlélte a munkáját, aztán fontoskodva odabiccentett a századosnak. Látszott rajta, hogy elégedett magával. Ennél nagyobb elégedettséget már csak akkor érzett, amikor néhány nappal ezelőtt három, hasonló vádak alapján elítélt tisztet húzott fel egyesével egy diófára.

Az őrnagyra és a főtörzsőrmesterre is kötél várt volna, mert a tettük hivatalosan is árulásnak minősült; hogy végül mégsem így történt, az a főparancsnokság egy magas rangú tisztjének volt köszönhető, aki valamilyen távoli rokoni kapcsolatban állt az őrnaggyal. A haláltól megmenteni ő sem tudta az elítélteket, de annyit elért, hogy legalább gyorsan és fájdalommentesen segítsék át őket a túlvilágra ahelyett, hogy percekig bokáztak volna egy vaskos faágról alálógva.

– Készüljenek fel a tüzelésre! – fordult vissza hozzánk a százados, mire tizenkét puska závárzata csattant egyszerre. – És ne feledjék, nem kell sajnálniuk ezeket a disznókat, még akkor sem, ha korábban a maguk felettesei voltak. Ezek árulók, akik a vesztünket akarták. Nem érdemelnek kegyelmet – recsegte, én pedig arra gondoltam: fordulj fel, te féreg. Remélem, egy nap téged is a sajátjaid lőnek agyon. Bár személyesen nem ismertem a halálra ítélteket, és a letartóztatásukról is csak az előző napon szereztem tudomást, mégis szánalmat éreztem irántuk. Bűnösök, ismételgették nekünk a tisztjeink keményen, amikor kijelöltek bennünket erre a megtisztelő feladatra, de én nem voltam ebben annyira biztos. Inkább tartottam a dolgot egy kétségbeesett lépésnek, semmit árulásnak, éppen ezért is szégyelltem magam, amiért itt kellett állnom ma reggel, fegyverrel a kezemben.

Kivégzőosztagunk bal szárnyának, köztük nekem is az őrnagyra kellett tüzelnem, a jobb szárnyak pedig a főtörzsőrmesterre. Újabb parancs hangzott el, mire mindannyian a vállunkhoz szorítottuk a puskatust. Hiába takarta az áldozatok szemét immár kendő, a tekintetemet nem bírtam az arcukra irányítani. Úgy éreztem, az őrnagy pillantása még a rongydarabon is átsüt és bennünket méreget. Minden igyekezetemmel azon voltam hát, hogy a látóteremet a jó tizenöt méterrel odébb elhelyezkedő vörös papírfecni töltse ki, semmi más.

– Nándi! Mi lenne, ha mellé lőnék? – suttogott megint Karesz, aki még ekkor sem bírt csendben maradni.

– Valószínűleg te lennél a következő, akit odaállítanak – válaszoltam neki.

– Kuss legyen! – üvöltött ránk a százados. Aztán nagy levegőt vett és kiadta a tűzparancsot.

2.

Felderítők

Másfél hónappal korábban, augusztus utolsó napjaiban vonultunk le a Donhoz, ami most is ott kanyargott valahol, a keleti látóhatárt lezáró fák mögött. Védelmi állásokat építettünk ki a folyónak háttal, a környéken elszórt kis, szovjet falvak közötti területen, de az egyre mostohább időjárás miatt a művelet vontatottan haladt. Emellett minden nap végeztünk felderítéseket a környéken; kisebb, néhány fős csoportokba verődve jártuk végig az erdőket és a magas fűvel benőtt lankákat. A védvonalaink errefelé, Uriv és Korotojak települések közelében nem mindjárt a Don partján húzódtak úgy, mint innen hetven kilométerrel északabbra, Voronyezs alatt, hanem attól egy-két kilométerrel hátrébb, mert a folyót ezen a szakaszon sokfelé mocsaras partvonal szegélyezte, ami lehetetlenné tette volna az állások kiépítését.
Nem volt ez másképp ezen a napon sem. Miután elfogyasztottuk a kukoricakásából és főtt tojásból álló, szerény reggelinket, hozzáláttunk, hogy a lövészárkokat bővítsük. Megterhelő munka volt ez, a nehéz, sáros föld lapátolása minden erőt kiszívott az emberből. Mégis csinálnunk kellett, mert a munkaszolgálatosok jó részét elvitték tőlünk Voronyezsbe, másokat Urivba. Akik maradtak, azoknak a többsége középkorú, elkényelmesedett férfi volt már, elszokva a nehéz fizikai munkától, állandó félelemben élve az ellenségtől, és a saját őreiktől egyaránt. Valóságos megváltás volt a számukra egy-egy olyan nap, amikor a rájuk vigyázó keretlegények átadták őket nekünk majd közölték, hogy csak este jönnek vissza értük.

– Ez a rohadt sárdagasztás – morogtam, aztán ledobtam az ásót, majd cigaretta után kezdtem kotorászni zsebemben. – Hát mi vagyok én, vadmalac? – dühösen kisöpörtem a szememből a verejtékemmel keveredő vízcseppeket. Az eső szinte megállás nélkül szakadt már vagy másfél hete. Hideg cseppekben hullt alá az ólomszürke égből, és nyúlós mocsárrá változtatta a földet. A korábban kiásott lövészárkokban sokfelé kis patakokban szaladt, máshol pedig lábszárig ért az összegyűlt víz, így homokot szórtunk bele, arra pedig deszkapallókat fektettünk, hogy megkönnyítsük a járást. Az egyenruháinkon fekete penészfoltok tünedeztek fel a szűnni nem akaró csapadék miatt. Éjszakánként lehetetlen volt rendesen megszárítkozni a huzatos, nyirkos barakkok mélyén. Az átázott öltözék, és a penész szagától folyamatos rosszullét környékezett mindannyiunkat.

– Ismered az ide vonatkozó bölcsességet, nem? – kacsintott rám az Öreg. – Csak addig nem szereted, amíg meg nem szereted.

– Ez lehetne az egész keleti front mottója. Ha lesz egy kis időm, rá is hímzem a zászlónkra. – nagyot szívtam a cigarettába, aztán körbe néztem. Közelebb és távolabb is ronggyá ázott emberek szorgoskodtak, vagy csak támaszkodtak a lapáton.

– Kilógathatnád mellé a gatyádat is – javasolta Somló Karesz. – Az oroszok elájulnának a gyönyörtől, amiért fehér lobogót látnak.

– Hát hogyne, biztos remek előadás volna – szólt közbe egy idősebb, félszemű munkaszolgálatos, aki leginkább egy kiöntött ürgére emlékeztetett a víztől csöpögő vattakabátjában. – De a folytatást nem találnátok ennyire viccesnek. A múlt héten állítólag egy egész szakasz szeretett volna a vörösökhöz csatlakozni Scsucsje alatt, ha úgy végre hazajuthat. Személyesen a német barátaink lógatták fel őket, aztán megtiltották a temetésüket. A hullák ott maradtak a fákon, amolyan elrettentő példaként.

– Erről nem is hallottam – mondta neki Tóth Péter, aki olyan nyugodtan üldögélt az egyik talicska szélén, mint akinek semmi dolga. – Jól értesült vagy.

– Ezt pletykálták – vont vállat amaz. Intelligens arcú, magas férfi volt, közelebb az ötvenhez, mint a negyvenöthöz. Korábban mesélte, hogy még a nyáron veszítette el a fél szemét, amikor a keretlegények vezetője – a munkásszázadra felügyelő katonák őrmestere – alaposan helybenhagyta egy nádpálcával valami apróságért. Részvétet éreztünk iránta, és ha valami munka akadt, mindig igyekeztünk magunk mellé kérni a keretből. Hiába volt parancs arról, hogy nem beszélgethetünk velük, ha az őreik nem voltak a közelben, ezzel a kutya se törődött.

– Na, János, maga ismét jó ellesz itt velünk máma – mondta neki az Öreg még reggel. – Csak lapátoljon, de módjával. Mi se igen törjük össze magunkat.

– Az biztos – helyeselt Tóth, aki olyan szigorúan tartotta magát ehhez az elgondoláshoz, hogy a feneke lassan oda nőtt a talicskához.

Már egy jó órája dolgoztunk, amikor az árok szélén megjelent Horváth őrmester, az elmaradhatatlan, büdös szivarjával a szájában.

– Hé, maguk négyen – mutatott végig rajtunk. – Kapják össze magukat máris, és negyedóra múlva cipeljék be a valagukat Fodor alezredeshez. Feladatuk van. Ha azt mondtam máris, azt úgy is gondoltam, ürgemajmok.

– Jelentem uram, már kaptunk feladatot – tisztelgett Somló Karesz sáros arccal, szélesen vigyorogva. – Az árkok bővítését.

– Nem mondom még egyszer! Ne a sarat túrják, hanem szedjék össze a felszerelésüket, de még ma, ha kérhetem.

Szentségelve tettük le a szerszámainkat. A lapátolást utálatos elfoglaltságnak tartottuk, ám ha választani lehetett, még mindig inkább ez, mint hogy oroszok után koslassunk. De nem volt mit tenni, mentünk, mert Horváth elég nagy szarházi volt ahhoz, hogy az ellenkezésünk miatt esetleg jelentést tegyen parancsmegtagadásért.

– Már megint én – dohogott Péter, akit senki nem hívott a keresztnevén, hanem mindenki csak Tóthnak szólította. – A múlt héten kétszer is kint voltam. Több ezren vagyunk itt, akkor hogy lehet, hogy mindig engem találnak meg?

– Vedd megtiszteltetésnek – válaszoltam, miközben a lövészárok oldalába vert vastag karókba kapaszkodtam, amelyek azt a célt szolgálták, hogy a föld oldalról ne omolhasson be. Felhúztam magam, aztán lenyúltam, és segítettem felmászni Tóthnak is. – Fodor biztos szereti a képedet nézni eligazítás közben.

– Pedig igazán elfelejthetné már egy időre – zúgolódott tovább.

– Ne legyél úgy oda – szólt neki az Öreg is, aki már az összesározott bakancsát igyekezett megtisztogatni egy darab ronggyal, de inkább csak szétkente rajta a piszok java részét. – Cserkelünk egyet az őszi zuhéban. Legalább elmondhatod, hogy bejártad egész Oroszországot. – visszafordult a munkaszolgálatos felé. – Hát maga csak dolgozzon, és figyeljen az őrökre.

Visszamentünk a körletünkbe, ami néhány száz méterrel odébb helyezkedett el. Hevenyészett faházakból állt, amiket egy kiterjedt fenyőfaliget szomszédságában húztak fel nemrég. Az épületek környékét kaviccsal és homokkal szórták be, gondolva az őszi esőzésekre, így itt kevesebb volt a sár. Az épületek mellett fél tucat, a hajnali órákban érkezett LT–38-as harckocsi állt, szürke páncélzatuk tompán csillogott az esőtől. Vadonatújak voltak, még egy karcolás sem látszott rajtuk.

– Nézd már! – Karesz megrugdosta az egyik jármű lánctalpát. – Mi folyik itt, végre beindult odahaza a hadiipar?

– Na, ha ezekkel nem megyünk el egészen Moszkváig, akkor semmivel – méregette az Öreg a csehszlovák gyártmányú járműveket. – Nem érzitek túlzásnak ezt a hat darabot? Fele ennyivel is megnyernénk a háborút. – lemondóan ingatta a fejét.

Meg tudtuk érteni a csalódottságát. Harckocsik tekintetében pocsékul álltunk. Volt néhány Toldi páncélosunk, és egy pár német gyártmányú könnyű harckocsink, de ezeken kívül semmink, csak lövegek és régi mozsárágyúk, amik még az előző háborúból maradtak. Eközben odaát, a Don túloldalán az oroszok a legújabb típusú T–34-es harckocsikat sorakoztatták fel, amiket százával hoztak ide a gyáraikból. A hadvezetés minden egyes nap ígéretet tett arra, hogy hamarosan megérkezik a jobb ellátmány, többek között az új egyenruháink, az esőkabátok, járművek és a téli felszerelés. Ám a vonatok csak újoncokat hoztak, többségében ártatlan tekintetű, tizennyolc éves fiúkat, akik közül a legtöbbnek még pehely sem volt a szája felett. Meg persze fegyvereket. Puskákat, német gránátvetőket, páncéltörő ágyúkat, és néhány ócska harckocsit, de sajnos egyikből sem eleget.

– Még így is jobban fel vagyunk szerelve – magyarázta Tóth –, mint az innen délebbre állomásozók. Azt hallottam, van, ahol földbe ásott lyukakból figyelik a folyót, de nincs semmi egyéb erősítés.

– Szóval mi vagyunk a félszemű királyok a vakok között? – sóhajtottam, de azért jól tudtam, miről beszél. A magyar vonalak kétszáz kilométer hosszan kanyarogtak a Donnal párhuzamosan, de feleannyi ember és felszerelés sem állt rendelkezésünkre, mint amivel egy ilyen hosszú szakaszt hatékonyan tartani lehetett volna.
Bementünk a barakkunkba, ami most, a délelőtti órán üres volt. A társaink vagy őrségben voltak, vagy ők is az állásokat bővítették. Többségüket még kora reggel felvezényelték az egy kilométerre lévő Bazkij-dombra, a környék legmagasabb pontjára, hogy kiépítsék a fával és földdel lefedett bunkerrendszert, valamint a körülötte lévő állásokat néhány löveg számára. Átvágunk az épületeket összekötő, hosszú folyosón és átmentünk a parancsnoki szárnyba, ahol jelentkeztünk az alezredesnél, aki egyedül tartózkodott a térképszobában.

– Kedves, hogy benéztek hozzám, és nem nekem kellett magukat megkeresnem – mondta köszönés helyett. A szoba közepén álló asztalra egy jókora térkép volt kiterítve. – Jöjjenek ide – intett –, és figyeljenek!

Az asztal köré csoportosultunk, ahol a térképen kívül egy petróleumlámpa, egy gramofon, és egy üveg ecetízű, német bor is helyet kapott. A térképen már számtalan jelölés látszott, amiket az asztalon szanaszét szórt, színes ceruzákkal rajzoltak rá korábban.

– Felderítést kell végezniük a mai nap. Menjenek el a folyóig, majd végig a part mentén, le a Molgov-szigetig – bökött a térképre – ami innen délre, nagyjából tíz kilométerre található. Az oroszok állítólag nagyobb erőket vonultattak fel a túlparton. A hadvezetés egyelőre nem erőlteti a légi felderítést, mert nem akarják, hogy az oroszok esetleg megtudják, kiszúrtuk őket. Ezért van szükség magukra. A mai napra megmenekülnek a lapátolástól.

– Így is a sarat fogjuk gyúrni – sóhajtotta Tóth, de Fodor elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– A Donnak ezen a szakaszán eddig nem voltak jelentős orosz csapatmozgások – folytatta. – Az erőik jelentős része Uriv alatt van, vagy fent, Voronyezsnél. De fel kell rá készülnünk, hogy végül itt is megjelennek.

– Nem biztos, hogy visszaérünk sötétedés előtt – mondta az Öreg.

– Számítok erre, tizedes – biccentett Fodor. – Ha így lesz, jól húzzák meg magukat valahol éjszakára, és ne ugráljanak virradatig! Hősi halottakra van a legkevesebb szükségem.

Egész nap az eső áztatta vidéket tapostuk, bakancsainkkal cuppogva dagasztottuk a helyenként bokáig érő sarat. Egy teremtett lelket sem láttunk sehol, a saját vonalainkat kivéve, ami néha át derengett az esőfüggönyön, néhány száz méter távolságra a kijelölt felderítő útvonalunktól. Később aztán a kiépített állások sora elmaradt mögöttünk, ahogy folyó nagy kanyart vett délnyugati irányba, és mi követtük az irányát, utat törve magunknak a lápos parton, a magas fák alatt.

A kiterjedt nádasokat fedezékként használva délután három óra körül jutottunk el a célul kijelölt Molgov-szigetig, ami lényegében nem volt több mint egy jó fél kilométer hosszú, lapos, kavicsos kiemelkedés, néhány nagyobb bozóttal a közepén; a sziget a tavaszi áradások alatt rendszeresen víz alá került, most azonban a nagy esőzések ellenére sem tűnt még el. A folyó ezen a ponton nagyjából kétszáz méter széles lehetett, és ugyanolyan csendesen hömpölygött, mint a fentebbi szakaszán. Hiába erőltettük a szemünket, hiába figyeltük távcsővel a túlsó partot, életnek semmi jelét nem láttuk. Odaát nem volt más, csak esőben ázó dombok. Innen nem messze a Potudany névre keresztelt vízfolyás ömlött bele a folyóba, és a mocsarakkal tagolt torkolatvidék arrafelé szintén lehetetlenné tette számunkra a védelmi állások kiépítését.

– Erről ennyit – mondta az Öreg, miközben a mutatóujja hegyével leseperte az esőcseppeket tömött, fekete bajuszáról. – Valaki biztosan látott pár felderítőt, és berezelt. Egyből azt hitte, egy zászlóaljnyi katonával van dolga.

– Szép kis kirándulás volt a semmiért – köpött nagyot Tóth. – Csak azt nem értem, miért nem küldtek ki egypár önkéntest? Akad belőlük éppen elég, és mindegyik azért ácsingózik, hogy kapjon egy snájdig medált az egyenruhájára.

– Fújjuk ki magunkat – javasoltam, azzal máris lehuppantam a vizes fűbe és előhúztam a zsákomból egy üveg konyakot.

– Ezt meg hol szerezted? – nézett nagyot Karesz.

– A konyhán, még tegnap. Az egyik szakács tartozott nekem némi pénzzel. A zsebembe akart dugni pár rubelt, meg márkát, de mondom, mégis mi a fenét kezdjek itt azzal, a semmi közepén? Úgyhogy inkább elhoztam ezt.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen finomságokat is tartanak itt.

Körbe adogattuk az üveget és mindenki jól meghúzta. Közben Tóth nagyokat káromkodott, és néhány tetűt sepert ki fintorogva a hajából, a füle mögül. A penész mellett a kis vérszívók jelentették a másik gondot. Kaptunk ellenük egy enyhén büdös, sárgásfehér port, hogy azzal szórjuk be magunkat, de láthatóan nem sokat használt. Az embernek először liftezett a gyomra, ha arra gondolt, miféle apró dögökkel kell megosztania az ágyneműjét és az egyenruháját, lassan mégis megtanultunk együtt élni velük, hiszen mást úgysem tehetünk. Néhanapján azzal biztattak minket cinikusan, hogyha télre is itt ragadunk, a kemény fagy bizonyára eltünteti őket.

Feltápászkodtunk, és elindultunk visszafelé. Nem sokkal később az ég sötétedni kezdett, de mi még mindig úton voltunk. Egy kisebb, kopasz domb tetején álltunk meg, hogy ismét pihenjünk egy keveset.

– Valamelyik este – mondta Karesz – megint kártyázhatnánk. Csak mi, esetleg még az a Juhász Feri nevű fiú. Te is gyere – bökte oldalba Tóthot.

– Nem, az kizárt – legyintett. – Kösz, de bőven elég volt nekem tegnap este.

Az előző napi kártyapartin Karesz végig nyerő sorozatban volt. Összeszedett jó pár töltényt és cigarettát, ráadásként Tóth feltette a következő háromnapi kenyérfejadagjának egynegyedét is, szemben Karesz adagjának feléért. Veszített, ami súlyos érvágás volt az állandóan éhes fiú számára, hiszen a kenyérből egy napra mindössze ötven dekát kaptunk.

– Úgy lesz, ahogy mondtam. Kint ragadunk éjszakára, hacsak nem vágjuk le valahol a visszafelé vezető utat – mondta az Öreg, és a térképet böngészte, amiknek a legtöbbjét az orosz állásokban talált atlaszok alapján írták át magyarra, belerajzolva azokat a tereptárgyakat is, amiket a felderítő repülések során fotóztak le. – Képtelen vagyok eligazodni. Olyanok ezek a vacakok, mintha holdkórosok készítették volna.

– Mutasd csak! – lépett oda hozzá Karesz. Összedugták a fejüket, sötétzöld rohamsisakjaik halkan egymásnak koccantak. Mi ketten addig álltunk és vártunk. Tóth azzal küszködött, hogy cigarettára gyújtson.

– Átázott ez az istenverte gyufa – morgolódott. – Nándi! – nézett rám. – Nándi, van száraz gyufád?

– Az nincs. De itt van helyette ez. – a zsebembe nyúltam és átadtam neki a benzines öngyújtómat, aminek az oldalába egy ötágú csillagot gravíroztak.

– Szép darab – méregette irigy tekintettel. Rágyújtott vele, aztán visszaadta. – Honnan van?

– A székesfehérvári hadtest egyik őrmesterétől nyertem kártyán, még a nyáron. Ő meg állítólag egy halott orosz zsebében találta. Nem is gondolnád, mi minden van azoknál a muszkáknál. Állítólag az amerikaiak tömik őket felszereléssel. Azt mondta, talált még nála amerikai cigarettát, csokoládét, meg texasi marhahúskonzervet is. Hallottál már ilyet? Néha az az érzésem, valójában nem is az oroszokkal harcolunk, hanem a jenkikkel. Gondolom, hadianyagot is küldenek ide bőven.

– Az anyjukat! – sóhajtotta Tóth, aki leragadt az étel említésénél. – Marhahús? Én meg egy hete csak kenyeret eszek, meg néha egy kis kását. – ez kétségkívül túlzás volt, de az igaz, hogy mostanában egyre szegényesebb étrenddel kellett beérnünk.

– Csend legyen! Próbálok rájönni, hol vagyunk – mordult ránk az Öreg, becsületes nevén Béres Miklós, de én még nem találkoztam senkivel, aki így szólította volna. Tartalékos honvéd volt, már elmúlt negyven, és ezzel köztünk, huszonéves honvédek között valóban öregnek számított. Özvegyember volt, egy tizennégy éves lánygyermeket hagyott odahaza, akit most az Öreg húga nevelt.

– Ha ennél facsoportnál nyugatnak fordulunk – bökött a térképére Karesz – aztán végig megyünk itt, a nádason keresztül – húzta végig az ujját a vizes zsírpapíron – akkor még jó két óra, és elérjük az állásainkat.

– Nem tetszik nekem az a nádas.

– Nekem sem barátom, de csak ott tudunk rövidíteni.

Körülnéztünk. A vörösbe csavarodott tölgyfák által alkotott kis liget, amit a térkép jelölt, a domb legalján állt, nagyjából ötszáz méterre tőlünk. Ebből a távolságból, a szakadó esőben és a lassan alászálló szürkületben nem tűnt többnek, mint egy hanyagul a vászonra kent, elmosódott festékfolt. Felkerekedtünk és elindultunk. Öt percbe sem telt, és elértük a fákat, amiknek fekete törzse körül magas bozótos nőtt. Megkerültük a burjánzó növényzetet, és egy kis tisztásra bukkantunk mögötte. Nagyjából harminc méterre tőlünk, egy kidőlt fatörzsön magas, kopasz katona ült, nekünk háttal, a puskáját maga mellé támasztotta. A társa mellette állt. Ők is egy térképet böngésztek, ahogy mi is tettük az előbb. Cigarettafüst szagát sodorta felőlük a szél. Úgy el voltak mélyülve, hogy nem vettek észre minket.

– Ti is eltévedtetek, mi? Szépen vagyunk – szólt oda barátságosan Tóth. – Melyik egységtől vagytok?

Válasz helyett a férfiak villámgyorsan eldobták a cigarettát, aztán hasra vágták magukat a fatörzs mögött. Izgatott kiabálás ütötte meg a fülünket. Akkor már mi is szétugrottunk, hogy minél nehezebb célpontot nyújtsunk az esetleges lövésekkel szemben, és lebuktunk a magas fűbe.

– Ez szép. Ruszkik! – röhögött fel Karesz.

A két orosz figyelmetlen volt, nem számítottak ellenségre, és nekünk ez volt a szerencsénk. Még mielőtt igazán felfoghatták volna, mi is történik, leakasztottam az övemről egy kézigránátot, majd egy jól irányzott mozdulattal a mohos fatörzs mögé hajítottam. Pár pillanattal később robbanás hangja sepert végig a tisztás felett, megrázta a fák vörösesbarna lombozatát, és avarfelhőt köpött a magasba.

– Nézzük meg, mi újság – intett a fejével az Öreg, majd lassan előre óvakodott, mi pedig követtük.

Mindkét orosz halott volt. A kopasz hanyatt feküdt, felakadt szemekkel, egyik kezében még mindig a térképet szorongatta görcsösen. A társa arccal hevert a sárban, a fejéről lerepült a sisak, a jobb keze csuklóból hiányzott. A vére egyre gyengülő, sötétvörös sugárban spriccelt a földre, de a férfi már nem érzett semmit a fájdalomból.

– A szentségit – morogta Tóth. – Mit kerestek ezek itt?

– Hát nem nyilvánvaló? Felderítők voltak, ahogy mi is. – az Öreg lehajolt és átkutatta a holmijukat. A térképen kívül talált még egy iránytűt, meg egypár papírlapot. Néhányra már firkáltak valamit.

– El tudja ezt olvasni valaki? – kérdezte. Csak a fejünket ráztuk. – Mindegy, magunkkal visszük, majd akad a táborban olyan ember, aki igen.

A leszakadt kezű fickó zsákját átnézve előkerült egy üveg vodka, meg néhány kaviárkonzerv. Az innivalót egy pillanat alatt eltüntettük, az ételt pedig testvériesen szétosztottuk egymás között.

– Ezek aztán tudnak élni – mondtam, miközben elsüllyesztettem a dobozt a hátizsákom mélyére. – Kaviár.

– Mit ért vele, ha mi esszük meg? – vigyorgott Tóth, aki a saját részét már fel is bontotta és mélyen belemártotta a kanalát.

– Nem érsz rá ezzel addig, amíg visszaérünk? – kérdeztem fintorogva. – Ezek még ki sem hűltek, te meg már a konzervjüket zabálod?

– Sajnálom, de nem – csámcsogta teli szájjal. – A gyomrom követelőző fajta. Meg aztán én már a vagongyárban megszoktam melósként, hogy ne akkor egyek, amikor ebédidő van, hanem amikor ráérek.

– Jól van, zabát befejezni, indulás! – intett az Öreg. – Semerre nem látok mozgolódást, de szeretnék minél gyorsabban eltűnni innen, mielőtt még egy másik csapat orosz esetleg utána akarna nézni annak, mi volt ez a robbanás?

Most már óvatosabban mozogtunk, mert joggal tartottunk attól, hogy esetleg újabb ellenséges katonák lehetnek a közelben. Széthúzódtunk, három-négy méter távolságot tartva egymástól menet közben, hogy ne nyújtsunk zsíros célpontot. Szorosan markoltuk a fegyvereinket – német gyártmányú Kar98k puskát használtunk, kivéve az Öreget, aki egy Danuvia 39-es géppisztolyt használt – és így haladtunk tovább.

Néhány perccel később egy széles lapályhoz érkeztünk, ahol deréig érő fű nőtt, majd nemsokára elértük a nádast is. Közben gyenge szél támadt, az elsárgult nád zizegett és hajladozott, mi pedig óvatosan lépkedtünk előre az embermagas növényzetben. A talaj egyre puhább és ingoványosabb lett a lábunk alatt. Büdös, fekete víz préselődött ki a földből a lépéseink nyomán, mígnem azt vettem észre, hogy majdnem bokáig érő vízben gázolunk. Nem sokkal odébb aztán a nád ritkulni kezdett, a talaj még lazábbá vált, és egyszer csak ott terpeszkedett előttünk a zöld fűcsomókkal pöttyözött, barna víztükör, amire körkörös hullámokat rajzoltak az aláhulló esőcseppek.

– Ennyit a nádasról – mondta az Öreg. – Ez egy rohadt mocsár.

– Szép kis rövidítés. Add csak ide azt a térképet! – csettintett Karesz a hüvelykujjával.

– Minek?

– Mert ki akarom törölni vele. Arra talán még jó lesz.

A térkép újra előkerült, de szerencsére nem jutott el Karesz hátsójáig. Most már mindannyian köré gyűltünk és elmélyülve vizsgálgattuk. Az ég eközben egyre sötétebbé vált, a víz és a nádas lassan egyforma, mocskos szürkévé olvadt össze.

– Valahol csak át lehet rajta menni – tanakodtunk.

– Menjünk vissza arra, amerről jöttünk – javasolta Tóth.

– Francokat! – ellenkeztem. – Ha már kint maradunk éjszakára, akkor nekem semmi kedvem a sötétben korzózni. Inkább táborozzunk le, különben úgy eltévedünk, hogy reggelre a Fekete-tengernél találjuk magunkat.

– Átmegyünk itt – zárta le a kérdést az Öreg. Az iszapos partra mutatott, amit kitartóan nyaldostak a hullámok. – Arra. Ha hinni lehet ennek a vacak térképének, akkor a mocsár túlsó végén elérünk egy erdősávot. Annak a szélén haladva pedig visszajutunk az állásainkhoz.

Libasorban haladtunk tovább a part vonalát követve. Az Öreg vezetett minket és én zártam a sort. A szél mindinkább feltámadt, mi pedig egyre jobban dideregtünk a teljesen átázott öltözékünkben. Jobb kézre ott hullámzott a barna víz, amibe igencsak kockázatos dolog lett volna belegázolni, mert az alján elterülő, sűrű iszap csak arra várt, hogy elnyelje a próbálkozókat. Balra pedig a zizegő nád, ami magasabb volt annál, semhogy átláthassunk felette. Ha vaddisznó vagy farkas bújik meg benne, az még hagyján. De a képzeletem a vadállatoknál sokkal veszélyesebb élőlényekkel, vérszomjas oroszokkal népesítette be a sűrűt, akik ott lapultak minden árnyékfolt mélyén, és csak a pillanatra vártak, amikor nekünk ugorhatnak. Azt hiszem, a többiek is erre gondoltak, bár hangosan egyikünk sem mondta ki.

Félórát haladtunk még, mire teljesen ránk sötétedett. Az előttem két-három lépéssel caplató Kareszt mindössze fekete foltnak láttam. A léptei ritmusára szedtem én is a lábam, amikor egyszer csak megtorpant előttem, olyan váratlanul, hogy beleütköztem. Meg akartam kérdezni, mégis mit csinál, de a következő másodpercben hasra vágta magát, úgyhogy szó nélkül követtem a példáját.

Ötpernyi néma várakozást követően – ami a hideg földön heverve, az esőben ázva, a vaksötétben öt teljes órának tűnt – feltápászkodtunk és folytattuk az utat, mintha mi sem történt volna. Az elöl haladó Öreg valószínűleg rosszul látott valamit. Mindenesetre tökéletesen meg tudtam érteni az óvatosságát. Bármikor belefuthattunk volna egy állig felfegyverzett ellenséges őrjáratba, esetleg egy csapat partizánba, és soha nem tudja meg senki, mi történt velünk?

– Állj! – sziszegte hátra nem sokkal később, de most már nem hasalt a földre, csak féltérdre ereszkedett. Köréje gyűltünk.

– Mi az? – suttogtam.

– Ott, elöl – nyújtotta ki a kezét. – Ti is látjátok a fényt?

A zuhogó esőfüggöny elfedte a kilátás jó részét, de ahogy a szememet erőltettem, egy perc múlva halványan derengő fénypontot pillantottam meg a távolban.

– A mi csapataink?

– Nem tudom. Lehet, hogy már elértük az állásainkat, de azért legyünk óvatosak.

Tovább indultunk. Attól, hogy bárki is meghall minket, nem kellett tartanunk, a szél és az eső elnyomta lépteink zaját. Egy kisebb emelkedőhöz értünk, ami pár méterrel a víz fölé nyúlt, bokáig érő fű nőtt rajta, meg egy magas fenyőfa, ami magányosan zúgott a szélben. Lehasaltunk alá és a szemünket meresztettük a szurokfekete sötétségbe. Most már mindannyian jól láttuk, hogy messze előttünk valóban fény pislákol. Az Öreg elővette a távcsövét, és belenézett.

– Na, mi az? – suttogta Tóth.

– Ebben a sötétben elég nehéz megállapítani, milyen messze is lehet – magyarázta halkan az Öreg – de azt mondanám, úgy kétszáz méterre van. Az már ott biztos a mocsár nyugati vége.

– Végre átértünk rajta. Szóval? A mieink?

– Aligha. Előretolt állásban tilos fényt gyújtani, te is tudod.

– Esetleg itteni parasztok – találgattam.

– Jó lenne, de szerintem nincs olyan szerencsénk. – elrakta a távcsövet. – Tóth, menj előre Karesszal, és nézzétek meg, mi újság? Én és Nándi maradunk. – biccentett felém, majd az órájára nézett. – Itt találkozunk, pontosan húsz perc múlva. Ha nem vagytok itt időben, még tíz percet várunk aztán elhúzunk, azt feltételezve, hogy elkaptak benneteket.

– De miért mi menjünk, he? – kérdezte Tóth. – Miért?

– Mert én vezetem az egységet, és azt mondtam – zárta le a vitát az Öreg.

Karesz már el is indult a berzenkedő cimboránkkal a sarkában. Ketten maradtunk a fenyőfa alatt hasalva, és néma csendben lapulva vártuk a társainkat, akik vissza is értek, alig negyedóra múltán.

– Négy orosz ott tömte a fejét egy földbe vájt lyukban – kezdte Karesz. – Ég bent egy petróleumlámpa, annak a fényét láttuk. Elég jól kiépítettnek tűnik. Homokzsákokkal pakolták körbe és betakarták lombokkal, szóval nem csak valami földhányás, ahol átmenetileg megálltak éjszakára.

– És egy földbe ásott géppuskafészek is van, kicsivel odébb – folytatta Tóth. – Abban ketten őrködnek.

– Jó. El tudjuk intézni – bólintott az Öreg.

– Elintézni? – kérdeztem rémülten. – Erről nem volt szó. Kerüljük ki őket és tűnjünk a fenébe, mielőtt a nyakunkon lesz az egész Vörös Hadsereg.

– Megoldjuk – vigyorgott rám biztatóan Karesz. – Voltunk már ennél nagyobb lekvárban is, emlékszel? Ez itt mindössze hat ember.

– Igen, odébb meg talán egy egész század állomásozik.

– Tudni akarom, mit keresnek itt. – az Öreg ellenőrizte a tárat, van-e benne elég lőszer? – Az ott egy kiépített állás. És ha egy van, lehet több is. Nem akarom, hogy váratlanul zúduljanak a lövészárkainkba, mert akkor csúnya meglepetésben lesz részünk. Szükség van legalább egy fogolyra, akit magunkkal vihetünk kihallgatásra.
A parancsa értelmében kétfelé váltunk és elindultuk az oroszok állása felé, előreszegezett fegyverrel. Menet közben a puskám elejére tűztem a szuronyomat, miközben reménykedtem, hogy olyan gyorsan vége lesz az összecsapásnak, amilyen gyorsan csak lehet. Harc előtt az ember mindig ebben reménykedik. Tartson minél rövidebb ideig a vérfürdő, úgy van rá a legtöbb esély, hogy ép bőrrel megússzuk.

Karesz és Tóth értek oda elsőnek. Lehasaltak, majd odakúsztak a géppuskaálláshoz. Az oroszoknak felocsúdni sem volt idejük. Egy rövid sorozat, és máris halottak voltak. Az Öreg és én közben berohantunk az ágakkal fedett lyukba, ahol a megriadt katonák éppen felugráltak a lövések zajára. Az egyikük egy pisztolyból tüzelt rám, de a lövedék szerencsére célt tévesztett, és a fülem mellett zúgott el, ki a sötétbe. Meghúztam a Kar98-as ravaszát, a bundasapkás katona pedig átlőtt mellkassal esett hanyatt. Az Öreg kezében felkerepelt a Danuvia, és a másik két orosz, akik éppen a puskájukért ugrottak, szintén a földre zuhantak. Csak a hatodik, egy őrmesteri rendfokozatot viselő férfi maradt életben.

Aztán ránk szakadt a csend. Hiába hegyeztük a fülünket, nem hallottunk semmit. A hadsereg, ami a képzeletemben az imént még ott sorakozott a sötétségen túl, elenyészett. Tényleg csak ennyi orosz volt itt.

– Ez gyorsan ment – vigyorgott Karesz, aki utánunk jött a lyukba, és a vállamra csapott. – Beszari – vigyorgott rám.

– Hagyj békén! – intettem le. – Ez már a második egység, akikkel ma találkozunk. Neked talán nem jutott eszedbe, hogy esetleg többen is lehetnek itt?

– Lehet, hogy eszembe jutott – vont vállat könnyedén.

Az Öreg felrángatta a földről az őrmestert, aki villámló tekintettel méregetett bennünket.

– Gratulálok, ezt most megúsztad – mondta neki. – Majd a parancsnokságon elbeszélgetnek veled.

– Nahát, úgy látom, maradt még valamennyi a vacsorájukból – nyomakodott be mellénk Tóth, aki máris rávetette magát a földre terített rongyon sorakozó élelmiszerekre. A hátizsákjába dugott egy darab fekete kenyeret, meg egy vöröskáposzta konzervet. Volt ott még némi sült hús is, ami viszont olyan száraz volt, hogy alig bírta megrágni. – Az istenit! – köpte ki az összerágott falatot. – Ezek a szerencsétlenek is olyan jól el vannak eresztve kaja terén, mint mi. Az a kevéske kaviárkonzerv lehetett a legjobb falat mostanában, amit kaptak.

– Látjátok? Német revolver – emeltem fel közben a földről a fegyvert, amivel majdnem agyonlőttek. – Ezek nem tapasztalatlan újoncok voltak. Már találkoztak az ellenséggel. – a derekam mögé dugtam a fegyvert. – És most? – kérdeztem az Öreget. – Kivárjuk itt a reggelt?

– Semmi esetre sem. A térkép szerint egy erdő van közvetlenül mögöttünk. Végig megyünk a szélén, és máris otthon vagyunk.

– Ezt mintha már hallottam volna – fújtam. Az a szó, hogy „térkép” lassan a legutálatosabb szóvá kezdett válni számomra.

Az orosz őrmester kezét hátrakötöttük, majd közrefogtuk és magunk mögött hagytuk a halott bajtársaival teli állást. Valószínűleg hamarosan keresni fogják őket, amiért nem jelentkeznek, és mi akkor már nem akartunk a közelben lenni. Bevetettük hát magunkat a közeli erdőbe. Egy jó órát botladoztunk a sűrű aljnövényzetében, kihasználva a fák takarását, de végül este nyolc óra körül megálltunk. Akkor már szinte percenként botlottunk meg, estünk el a kiálló gyökerekben, vagy tépték meg az egyenruhánkat a tüskés bozótok, úgyhogy elegünk lett a vakon ténfergésből. Korábbi tervünk ellenére mégis úgy határoztunk, megvárjuk a hajnalt, és csak akkor megyünk tovább.

Felváltva őrködtünk. Amíg kettő pihent, kettő a sötétben hallgatózott, és két óránként váltottuk egymást. A zuhogó eső hosszú idő óta először alábbhagyott, és éjféltájt már éppen csak szemerkélt, a szél viszont továbbra is fújt, megborzolta a fejünk felett az őszi erdő megvörösödött lombját. Az orosz őrmester, aki egyébként meg sem próbált ellenállást tanúsítani, meglepetésemre szintén elszunyókált, mint aki nem zavartatja magát olyan apróság miatt, mint hogy foglyul ejtették. Egész idő alatt egyetlen szót sem szólt hozzánk, igaz, mi sem próbáltunk vele kommunikálni. Nem a mi dolgunk volt kikérdezni, azt majd megteszik a tisztjeink.

A sötét erdőben időnként felkiáltott egy-egy madár, máskor a lehullott avar zörrent meg. Vékony ágak reccsentek, ahogy az állatok motoszkáltak köztük. Lehettek persze ellenséges katonák is, de most már nem tartottam attól, hogy ránk találnak. Olyan jól befészkeltük magunkat a fák és a bokrok tövébe, a sötétség pedig olyan fojtogató volt, hogyha nem gyalogolnak át közvetlenül rajtunk, akkor soha nem szúrnak ki.

Messze kelet felől, amerre a Don hömpölygött, a szél időnként távoli motorzúgás hangját sodorta felénk.

– Oroszok – suttogta az Öreg, aki velem együtt virrasztott. – Odaát vannak.

– Aha, meg ideát is – tettem hozzá, közben a foglyul ejtett őrmesterre néztem. – Hamarosan akkora szarban leszünk, amilyet még életünkben nem láttunk.

– Nem hiszem. Az oroszokat most leköti Sztálingrád. A németek állítólag jól haladnak a város elfoglalásával. Azt mondják, legkésőbb karácsonyra, vagy még hamarabb a kezükön lehet az egész. Paulus tábornok érti a dolgát, és a németeknek nagyon jó felszerelésük van. Irigylem őket ezért.

– Jó, és Sztálinnak vajon mennyi katona áll a rendelkezésére egy ekkora országban? Jut belőlük Sztálingrádba is, meg ide is bőven.

Karesz váratlanul nagyot horkantott álmában. A hátát egy fa törzsének vetve, ülve aludt. Összerezzentünk a hangra és idegesen néztünk szét. Az elmúlt napokban már annyira megszoktuk az eső zúgását, hogy most, amikor végre elállt, úgy éreztük, minden apró zaj, amit csapunk, kilométerekre elhallatszik.

– Emlékszel, hogy a nyáron már átkeltünk a Donon Tyimnél?

– Igen – bólintottam. – De most megint ideát vagyunk.

– Nem ez a lényeg. Egyszer már megfutamítottuk az oroszokat. Megtesszük másodszorra is – bizakodott az Öreg.

Az oroszok az első támadásaink idején valóban visszavonultak, igyekeztek elkerülni a nagyobb összecsapásokat. De ez augusztus elejéig tartott, amíg ki nem ismerték a harcmodorunkat és a gyengeségeinket, aztán ellentámadások sorozatát indították meg, hogy a hídfőállásaikat kiszélesítsék, melléjük pedig újakat létesítsenek. Oroszország minden szegletéből érkeztek a katonák, egyre nagyobb mennyiségben, egyre jobb felszerelésekkel, a mi helyzetünk viszont mindinkább elkeserítővé vált. Korotojak alatt például a teljesen elcsigázott, 12. szekszárdi könnyű hadosztályt vetették be, akik akkor érkeztek meg egy hosszú gyalogmenet után; az egységet a fronttól több száz kilométerre sikerült a vonatokból kirakodni, és onnan még hetekig tartó út várt rájuk, ki a frontra. Nem csoda, hogy a szekszárdiak úgy kóvályogtak a harcmezőn, mint a részegek, és magukra is alig tudtak vigyázni, nemhogy eredményesen harcolni. Hiába kaptak páncélos támogatást, néhány nap múlva fel kellett adniuk Korotojak térségét, az oroszok pedig átkeltek a folyón. A széles, szürke vizű Don, ami addig a napig egy masszív, óriás védelmi állás látszatát keltette, hirtelen egészen kicsire zsugorodott, jelentéktelennek tűnt. Szeptemberre az addig elfoglalt területek mind elvesztek, nekünk pedig el kellett hagynunk a folyó keleti partját, és visszavonulni a túlsó oldalra, ott pedig védelmi állásokat létesíteni. Az utóbbi hetek viszonylagos nyugalomban teltek – úgy tűnt, a szovjet hadvezetést túlságosan lefoglalja a tőlünk délre, jó háromszáz kilométerre lévő Sztálingrád – de senki nem hitte azt, hogy a háború végéig csak ülünk majd a fenekünkön, és malmozunk. Az oroszok túl régóta voltak már csendben, nyilvánvaló volt, hogy készülnek valamire.

Öt óra után kezdetét vette a pirkadat. Felkeltünk, megettük a maradék ennivalónkat és az orosz őrmesternek is adni akartunk belőle, de nem fogadta el. Morcos tekintettel nézett ránk, de továbbra is csendben maradt. Az ennivaló persze így sem ment kárba, mert a bélpoklos Tóth kapott az alkalmon, hogy néhány harapással máris eltüntesse a fickónk szánt adagot, aztán elindultunk. A levegő hideg volt és nyirkos, az esővíztől elnehezült öltözékünk úgy tapadt ránk, mint egy hüllő lenyúzott bőre. A fák között hajnali pára ült, az erdő mögötti tisztáson szintén. Ahogy azonban az ég percről percre lett egyre világosabb, úgy tűnt fel a szakadozott szegélyű felhők mögött az égbolt sápadt kékje. Fél hét körül, miután már megtettünk vagy két kilométert, a horizonton, a Don irányából a napkorong puffadt, narancsvörös arca bukkant elő a piszkos ködfátylak mögött. Újabb fél óra sétát követően, egy számomra ismeretlen védőszentnek hála végre megpillantottuk a vonalainkat az esőcseppektől csillogó, füves dombok között. Kisvártatva már a parancsnokságon voltunk, ahol átadtuk a foglyot, a felderítőknél talált térképet, meg a telefirkált papírokat, majd beszámoltunk az éjszaka történtekről. Mint kiderült, néhány társunk már leírt minket. Ők azt gondolták, még az este visszaérünk, és mivel ez nem történt meg, biztosra vették, hogy eltettek bennünket láb alól. Karesz hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Ne már! Egyikőtök se gondolhatja, hogy engem olyan könnyű kicsinálni. Mégis ki lenne képes rá?

– Nem tudom. A ruszkik? – kérdeztem, de nem válaszolt rá semmit.

A kantin előtt verődtünk össze, és a jobb híján kávénak nevezett reggeli löttyöt iszogattuk. A hosszúra nyúlt felderítést követően a mai napra mentesültünk a lapátolás alól. Az Öreg jött oda hozzánk. Bagót rágott.

– Elégedettek velünk az éjszakai kiruccanás miatt – mondta minden bevezető nélkül.

– Mindig öröm jó melót végezni a parancsnokság részére – biccentettem. – Adnak esetleg jutalomszabadságot, vagy plusz fejadagot?

– Plusz fejadag? Álmodozz csak – horkantotta Tóth. – Azt mondta a szakács az előbb, hogy gulyást készít ebédre. Már most kíváncsi vagyok, mennyire lesz szörnyű hús nélkül, mert azt egy hete nem láttam sehol. Megeszem persze nélküle is, de úgy nem lesz az igazi.

– Életemben nem találkoztam még ilyen éhenkórásszal – csóváltam a fejem. El sem tudtam képzelni, hová tűnik el az a sok étel, amit Tóth olyan jóízűen zabált be minden alkalommal? Mert feneketlen gyomor ide, vagy oda, a fiú alig volt robusztusabb egy seprűnyélnél.

– Mit csináljak? Vannak bizonyos igényeim.

Néha még az olyan borúlátó embereket is érheti kellemes csalódás, mint Tóth. Amíg mi az éjszakát a senki földjén töltöttük, végre tisztességes ellátmány érkezett hazulról, így a gulyás első osztályúra sikerült, hús úszkált benne és burgonya, az ebéd végeztével pedig csokoládét kaptunk, sőt, még egy-egy pohár sör is jutott mindenkinek. Azon a napon a kenyérfejadagot is megduplázták. Sajnos az ilyen kiadós étkezések egyre inkább ritkaságszámba mentek. Napról napra kevesebb ennivaló jutott.

– Mi van itt? – kérdezte hitetlenkedve Karesz. – Holnap kivégeznek minket, és ez az utolsó étkezésünk, vagy mi?

– Nem, csak végre rájöttek odafent is, hogy teli hassal bizonyára hatékonyabban vagyunk – mondta az Öreg, aki mindig jól értesült volt az ilyesmikben. – Sokan panaszkodtak ugyanis, hogy a német fejadagok, amiket eddig kaptunk, olyanok a gyomruknak, mint a víz.

– Ebben egyetértünk – bólogatott Tóth, miközben egy darab kenyeret rágcsált.

– Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, amikor bőséges ételhez jutunk – mondtam.

– Hogy érted ezt?

– Mit gondoltok, meddig fogják tűrni, hogy itt lebzseljünk? – megráztam a fejem. – Azok az oroszok, akikre az este bukkantunk, nem azért voltak itt, mert nem akadt jobb dolguk. Nem akarok vészmadár lenni, de előbb-utóbb lerohannak minket. Sztálin papa nem fogja tűrni, hogy a Donnál legyen a magyar határ.

– Sztálinnak ott van a kedvenc városa – utalt Tóth a Volga partján elterülő Sztálingrádra. – Ő most amiatt aggódik inkább. Ha a németek elfoglalják és kitűzik rá a zászlót, tudjátok, hogyan fog az hatni a Vörös Hadseregre, meg a szovjet népre? Összeomlanak, ilyen egyszerűen – csettintett. – Úgyhogy ne aggodalmaskodj annyit! Ránk nem marad ideje.

Úgy döntöttem, hiszek neki, csak hogy megnyugodjak. Még nem tudtam, mekkorát tévedtem.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0