Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

részlet Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi című könyvéből

PROLÓGUS

„Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.”

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat részlet

Első fejezet: Mindenki hazajött a nyaralásból

Szalay Hanna rendőr főhadnagy kinézett második emeleti irodájának ablakán, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és amit nem tudott megunni. Pedig már öt éve ugyanott dolgozott.

Mindig, amikor munka közben elfáradt, az ablakhoz ment relaxálni, nézett ki a fejéből és erőt gyűjtött a továbbiakhoz. Péntek késő délután, negyed hat után három perccel a legtöbb hivatal kiürült. A rend­őrségről is már majdnem mindenki hazament.

A kora őszi napsütésben gondtalan turisták sétálgattak a városban. Hanna eljátszott a gondolattal, hogy ő is egy közülük. A hangsúly a gondtalanon volt. Elképzelte, hogy nézelődik egy ismeretlen, szép városban, messziről megpillant egy klasszicista épületet, lefotózza, majd amikor közelebb megy és meglátja a homlokzaton a már kissé kopott „Rendőrkapitányság” feliratot, csalódottan megy tovább. Megfigyelte, hogy majdnem mindig ez a turisták reakciója. A telefonjukat elteszik, valószínűleg a képet is törlik majd. Mert ki akarná már a rendőrséget lefotózni? Csak egy alkalommal fordult elő, hogy egy egész család pózolt a bejárat előtt, és az apuka még rá is mutatott a feliratra. Utóbb kiderült, hogy azért, mert rendőr.

Na, én ugyan nem szerettem volna a rendőrség előtt fotózkodni nyaralás közben! – jutott eszébe most Hannának.

Szeptember első hetét fejezték be. Ikerfiai – Jani és Misi – most kezdték az iskolát.

Szerencsére a szomszédban lakó anyósa és apósa mindketten nyugdíjas pedagógusok, hiányzott nekik a tanítás, kapva-kaptak az alkalmon, hogy segítsenek az unokák beiskolázásában. Így Hanna válláról levették ennek a terhét. Azért volt emiatt némi lelkiismeret-furdalása. Férje építész, tudott home office-ban is dolgozni, de annak soha nem lett jó vége. Ilyenkor a fáradt anyuka arra ment haza, hogy apuka üvölt a gyerekekkel, rendszerint összekeverve őket, mivel mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra.

Már a második nap megkérdezte tőlük az egyik gyerek a suliban, hogy anyukátok tényleg zsaru?!

– Nem zsaru, hanem nyomozó – válaszolták a srácok egyszerre.

Hanna szerette a munkáját, de amióta a „VIP gyilkosnak” nevezett sorozatgyilkos ügyében nyomozott, sokszor voltak álmatlan éjszakái.

Rosszabb esetben meg rémálmai.

A nyár nyugisan telt, ami ez esetben azt jelentette, hogy nem volt újabb áldozat. Hál’ istennek a balatoni családi nyaralást és a barátnőkkel való kirándulást nem zavarta meg semmi. Azért felhőtlenül soha nem tudott kikapcsolódni. Mindig idegesen leste a telefonját, hogy nem értesítik-e újabb gyilkosságról a kollégái. Akkor azonnal haza kellett volna jönnie, családja szemrehányó tekintetétől kísérve. Egyik barátnője viccesen meg is jegyezte, hogy talán a gyilkos is nyaralni mehetett.

Örült az előtte álló hétvégének, de egész nap valami rossz előérzete volt. Holnap a barátnőivel találkozik, a vasárnap pedig a családé. A még bent lévő kollégái is összepakoltak, elköszöntek, jó hétvégét kívántak.

Hanna is kikapcsolta a gépét, már éppen pakolni kezdett, amikor bejött Péter, a helyettese. Automatikusan mondta volna, hogy „Szia, neked is jó hétvégét”, de a férfi arca nagyon sápadt volt. Nem is kellett mondania semmit, Hanna magától is rájött, hogy valami történt.

– Újabb áldozat! – vágott bele a közepébe Péter.

Ezek szerint a gyilkos valóban hazajött a nyaralásból! – gondolta Hanna kétségbeesetten.

– Ugyanaz a módszer. A férje találta meg a fürdőszobában. Szegény először a mentőket hívta, akik már nem tudtak segíteni, csak bennünket hívtak. Indulnunk kellene helyszínelni. Ki kell hallgatnunk a szomszédokat. Holnap meg majd össze kellene hívni a csapatot. Úgyis terveztünk nyár után egy megbeszélést. Tudom, hogy mást terveztél hétvégére, hát bevallom, én is. A férjét meg a lányát bevitték a pszichiátriára, ők jelenleg nincsenek kihallgatható állapotban – sorolta végig a kollégája egy szuszra a történéseket.

Hanna beletörődően felsóhajtott és megállapította, hogy jók a megérzései, nemhiába volt egész nap nyugtalan.

– Adj öt percet, hazaszólok, hogy ne várjanak meg a vacsorával!

Péter bólintott.

– De siess, légyszi!

– Ok, igyekszem.

Hanna először ügyvéd barátnőjét, Hildát hívta, aki vidáman szólt bele:

– Szia, ugye holnap akkor talizunk?

– Hilda, kapaszkodj meg, légy erős és titoktartó. Attól tartok, igazad volt!

– Mármint mivel kapcsolatban? – kérdezte értetlenül barátnője.

– A gyilkos tényleg hazajött a nyaralásból!

– NEEEEEEEE!!!! – kiáltott fel Hilda, amit a folyosón türelmesen várakozó kollégák is hallhattak, Hanna pedig, mivel nem akart maradandó halláskárosodást szenvedni, eltartotta fülétől a telefont.

– Ismét lecsapott az emberünk.

– Francba, azért utálom a legjobban ezt a gyilkost, mert soha nem ér rá miatta a barátnőm!

– Mondanám, hogy vigyázz magadra, zárkózz be, de tudom, hogy jól megy a karate, és a férjeddel szoktatok gyakorolni!

– Hát igen! Jobban megy mint a tenisz, és főleg az a jó, hogy nő az edző. A férjem is hajlandó járni, nem tartja nyálas sportnak, mint a teniszt.

Na igen, a tenisz! Ez a sport rossz emlékeket idézett fel Hilda életében. Akkoriban a férje, Karcsi, aki kamionos, állandóan úton volt, és a teniszedző miatt majdnem tönkrement a házasságuk.

A második telefon – a férjének – sokkal nehezebb volt. Jani azt mondta, érezte ő is, hogy ma valami történni fog. Elteszi akkor a vacsorát.

– Köszi szépen! Feltéve, ha lesz utána még étvágyam. Na, szia most le kell tegyelek, mert megyünk.

Péter már türelmetlenül állt az ajtóban.

A kollégák már biztosították a helyszínt és megkezdték az előkészületeket. Hanna és csapata is elindult.

A kocsiban Péter elmesélte, hogy az áldozat Kárnyáczki Helena Titanilla, negyvennégy éves tanárnő. Hosszú, barna hajú, filigrán alkat. Nem nagyon hasonlít az előző áldozatokra. Az áldozat elegáns környezetben lakott, viszonylag nyugodt környéken, ahol rendezett, kétszintes házak vannak szép előkerttel.

Hál’ istennek a tragikus hírt nem kellett közölni a családdal, mivel a férj talált rá. A lánya nem látta, csak az apja üvöltését hallotta szegény.

– Alibik? – szakította félbe Pétert a nyomozó.

– A férjnek van – lapozott bele a kollégája a jegyzetfüzetébe. – Szaunában volt az egyik szomszéddal. A kislány pedig uszodában volt a barátnőjével, utána a városba készültek szórakozni.

– Akkor mit keresett otthon?

– Át akart öltözni. Tizenhat éves házasok voltak. A férj, Kárnyáczki Tibor, hitelügyintéző a helyi OTP-bankfiókban, negyvenhat éves. A szülők már nem élnek, így velük sem kell már közölni a hírt. Az áldozat a szomszéd település általános iskolájában tanított matematikát és fizikát.

Hannában felmerült, hogy esetleg a tanítványai, vagy egyik volt tanítványa lehetett az elkövető. Annak idején nem szerette ezeket a tantárgyakat, de azért nem ölte volna meg a tanárát. De hát változnak az idők!

A kollégák már megkezdték a helyszínelést. Tapasztalatból tudta, hogy a fürdőszobát kell keresnie.

A nőt ugyanúgy találták, mint a többi áldozatot: meztelenül, széttett lábbakkal, nemi szervében ezúttal egy üres Limoncellós üveggel. A bal mellére egy „V”, a jobbra pedig egy „P” betű volt írva ugyanúgy a saját rúzsával, ahogy a többieknek is. A rúzs a holttest mellett hevert a fürdőszoba jéghideg padlóján. Dróttal fojtották meg őt is. A halott arcán rémület tükröződött. A halántékán ütlegelés nyomai látszottak. A közelben egy pár tűsarkú cipő hevert, az egyiknek letört a sarka. A helyszínelő kolléga fontoskodott:

–  Lehetséges, hogy a cipő sarkával ütlegelték – mondta.

Hanna mélyeket lélegzett. Nem okádok, nem okádok – mantrázta.

Betörés ezúttal sem történt. Szerencsétlen férje még annyit el tudott mondani, hogy nem hiányzott semmi értéktárgy. A nő telefonja ugyanúgy ki volt kapcsolva, mint a többi áldozatnak.

VIP gyilkosnak az áldozatok mellére írt betűk miatt nevezték el. Először csak V.P.-s gyilkos, később pedig VIP gyilkos lett a fedőneve.

Az igazolványképről egy helyes, barna hosszú hajú nő mosolyog vissza.

A valóság azonban sajnos egészen más volt.

Hanna, amint lehetett, elhagyta a fürdőszobát, a többit a helyszínelőkre bízta. Majd utólag elolvassa a jegyzőkönyvet. Átment kihallgatni a szomszédokat.

Ők semmi gyanúsat nem észleltek, pedig a jelek szerint a környéken mindenki mindenkit ismert és figyeltek egymásra. Szaunában is az egyik szomszéd baráti házaspárral voltak, akik teljesen meg voltak döbbenve. Helena azért nem ment velük, mert dolgozatokat kellett javítania. Bele is kezdett, de befejezni már nem tudta. Minden szomszéd rendes, kedves embereknek tartotta őket.

Hanna késő este kimerülten ért haza, Jani, a férje ébren várta, amiért nagyon hálás volt. Megittak együtt egy pohár bort, a férfi nem kérdezett semmit. Tudta, hogy a felesége még nincs olyan lelkiállapotban, hogy meséljen a történtekről.

Még benézett a gyerekekhez, akik ártatlanul és édesen szuszogtak. Maxi, a golden retriever szokás szerint majd leverte a lábáról.

Függetlenül attól, hogy másnap szombat lesz, reggel nyolcra összehívták a csapatot, és addig még aludnia is kellene.

Akció!

2319,00 Ft

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi

Szerző: Nádudvarváry Fekete Emma
Kiadó: magánkiadás
Oldalak száma: 202
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786156748003
Méret: 148 mm x 210 mm x 7,15 mm

Győrvári József: A terapeuta halála

Győrvári József: A terapeuta halála

Győrvári József: A terapeuta halála (krimi)

– Ezt most komolyan mondja? – Tiszai főfelügyelő a helyszínelő doktorra meredt, de az nem hátrált meg.

– Igen.

– A fickó leült újságot olvasni, és mire végzett, szívinfarktust kapott? Ezt állítja?

– Igen. Kicsit sarkított rajta, de igen.

– Akkor mi mit keresünk itt?

A közelükben tébláboló fiatal nyomozó lecsapott a kérdésre. Végre valami, amire ő is tudta a választ! A halottra mutatott, aki a pamlagon ült, fejjel előre bukva a dohányzóasztalon kiterített újságra.

– Ki van égetve a köntöse cigivel. Ott a hátán. Látja, főfelügyelő úr? Valamelyik túlbuzgó azt hitte, hátba lőtték és kihívott minket. – A mondat végén vihogott egy rövidet.

– Rendőrt hívott, mert valakit hátba pöcköltek egy csikkel?

– Az égésnyom miatt azt hitte, hogy golyó ütötte lyuk.

– Nem tűnt fel az illetőnek, hogy nincs vér? – hitetlenkedett tovább Tiszai.

– Ezek szerint nem.

– Jól van – legyintett a főfelügyelő. – Ha már itt vagyunk, találjuk ki, mi történt. Nekem rejtélyesnek tűnik ez az ügy. Vagy maguk hallottak már olyan esetről, hogy valaki meghalt újságböngészés közben? – Rövid szünetet tartott, a többiek rázták a fejüket. – Melyik cikk okozhatott ekkora traumát neki? Mert azt a lehetőséget kizárhatjuk, hogy már eleve infarktussal küzdve fogott hozzá az olvasáshoz, igaz? Nyomozó, átnézte az újságot?

– Igen, amennyire a fej elmozdítása nélkül lehetett. Semmi szokatlan.

− És nem az elhalálozási rovatnál van nyitva.

− Nem. Ha csak nincs egy a homloka alatt. Oda nem látni.

− A szobát átkutatta?

− Mivel nincs bűntényre utaló jel, így nem gondoltam, hogy…

− Jól gondolta – nyugtatta meg Tiszai az elbizonytalanodó fiatalembert, majd búcsút intett a doktornak, aki időközben összecsomagolt és most távozott a szobából.

− De a sarokban álló íróasztalon van egy határidőnapló – sietett újra hasznossá tenni magát a kezdő nyomozó. − Abba belekukkantottam. A szokás hatalma – vihogott egyet megint.

− Mit talált?

− A férfi Szender József. Terapeuta volt. – A nyomozó a jegyzeteibe pillantott. – A naplója utolsó bejegyzése szerint öttől hatig: visszatérő rémálmokkal küzdők csoportja. Első foglalkozás, bemutatkozás, ismerkedés, bizalomépítés, helyzetfelmérés. És fel van sorolva öt név telefonszámokkal. Mondjam?

− Nem kell.

− Egyébként felhívtam őket az idő alatt, amíg a főfelügyelő úr ideért az őrsről. Egybehangzóan azt állították, hogy amikor távoztak a csoportterápiáról, nem láttak semmilyen rosszullétre utaló jelet a foglalkozást vezetőn.

Tiszai leguggolt a megboldogult mellé és abból a látószögből kezdett vizsgálódni.

− Maga nagy segítség, nyomozó. – Mivel hangsúlytalanul ejtette a szavakat, nem lehetett megállapítani, komolynak vagy ironikusnak szánta-e a megjegyzést. A nyomozó mindenesetre igyekezett továbbra is jó benyomást tenni rá.

− Az asztalon van egy diktafon, amibe csak belehallgattam, hogy mi van rajta. Úgy tűnik, a terapeuta hangfelvételt készített a foglalkozásról.

– Az egészről?

– Azt nem tudom.

− Hozza ide, hadd halljam én is! Az elejéről indítsa!

Az ifjú eleget tett a felszólításnak, visszacsévélt ütközésig, aztán lejátszott. Nyegle férfihang szólalt meg a kis hangszóróból:

– Hát… Pechemre én lettem az első, így nem tudom lemásolni az előttem szólót, hogy hogyan is megy ez. Ezért rohadt dolog elsőnek lenni. Nem tudja az ember, mi a házi szokás. Még sose voltam efféle gyűlésen.

Egy másik hang szólt közbe, ami valószínűleg a terapeutáé lehetett.

– Ez egy kezdő csoport. A mai az első foglalkozásunk, így mindenki számára újdonság.

– Na, mindegy! Azt mondták az ismertetőn, ahol toboroztak minket, hogy amikor először szólalunk fel, rövid bemutatkozással kezdjünk. Akkor az én nevem Apró Tamás. Autószerelő vagyok, vagyis sokat bujkálok kocsik alatt. Talán onnan jönnek ezek a fura álmok. Szóval az álmaimban én egy kis vakarcs vagyok. Kobold, vagy mi a franc. Egészen vékonyka és apró. Tamás… Értik? Haha… Ez a nevem: Apró Tamás. Hahaha… De viccen kívül! Szörnyű olyan mütyürkének lenni. Az óriás emberek lábai elől menekülni állandóan, nehogy agyontapossanak. Mert azok mind tojnak rám, mintha ott se lennék. Ezért inkább az éjszakákat szeretem, az baba. Már álmomban persze, arról beszélek. Olyankor a sok behemót eltűnik az utcákról, én meg végre szabadon járkálhatok a városban. Bekukkanthatok mindenhova. Egy ilyen kis nyamvadék befér az összes lukon. Az utolsó álmomban jött egy ötletem. Miért ne használjam ki az adottságaimat, ha már az emberek olyan gané módon bántak velem. Attól kezdve belestem a női öltözőkbe, becserkésztem a környék legdögösebb csajait a fürdőszobáikban. Kárörvendően röhögtem rajtuk és a pasijaikon, mintha azzal jól kibabráltam volna velük. Aztán kapcsoltam, még csak nem is tudnak arról, amit teszek, hiszen állandóan bujkálok. Nem ért az semmit se. Bosszút állni meg abszolúte nem. Kevés voltam, mint a harmat. Valami sokkal ütősebb kellett, valami világraszóló! Egyszer csak beugrott. Fogtam magam és elloptam a koronaékszereket. Tök egyszerűen ment az egész. A szellőzőcsöveken szépen besétáltam érte és kész. Feldughatták maguknak a biztonsági zárjaikat meg a lézereiket. Kirámoltam a teljes készletet a vitrinből. Nesztek, rohadékok! Hát azt hiszem, ennyi. Ennyi volt nagyjából.

A kapcsoló kattant a nyomozó ujja alatt. Tiszai felállt. Az elmacskásodott lábait lazítgatta, miközben a pamlag mögött átment a hulla másik oldalára. Ott már nem guggolt le, inkább előrehajolt és a térdére támaszkodott. Abból a pózból emelte a tekintetét a nyomozóra.

− Miért kapcsolta ki?

− Azt hittem, elemezzük – nyomta meg a fiatalember a gombot megint. Először egy nyikkanás hallatszott, ami valószínűleg attól keletkezett, hogy a felvételt készítő is leállította, majd újraindította a szalagot. A digitális eszközök kezelésénél már nincsenek effajta zajok.

Felzendült a következő mesélő orgánuma:

− A nevem Kardos Ottó. Egy irodában dolgozom ügyintézőként harmincad magammal. Szerintem az álmaim nem kapcsolhatók a munkámhoz, ahogy az előttem szóló esetében. Én mindig yakuzának látom magam. A múlt éjjel egy kényes megbízást kaptam. Egy üzletember likvidálása volt a feladatom, aminek balesetnek kellett látszania. Beöltöztem a fejem búbjáig, csak a szemem fehérje villogott ki a fekete ruhámból. Balesetet kellett imitálnom, mégis magamhoz vettem a kistőrt és néhány dobócsillagot. A kocsival messze parkoltam le a célszemély házától, egy éjszakánként teljesen néptelen környéken. Gyalogosan surrantam tovább a kertek alatt. Messze elkerültem a kutyás telkeket. Amikor célhoz értem, átlendültem a díszkerítésen. A családi ház emeletén láttam egy nyitott ablakot a bejutáshoz. Macskaként másztam fel a fal melletti fára, onnan átugrottam az ereszre, onnan az erkélyre. Az erkélyről vetődtem a nyitott ablak párkányára és felhúztam magam rá. Így jutottam be a hálószobába. Valahonnan tudtam, hogy a férfi egyedül van otthon. Lent neszezett a földszinten. Bekapcsoltam a tévét, hogy felcsaljam az emeletre. Kimentem az emeleti karzatra és lekukucskáltam. Hamarosan megjelent a lépcső aljában és csodálkozó arccal fülelt. Rövid téblábolás után megindult fölfelé a félhomályban. Gondolom, a lentről felszűrődő fényt elégnek tartotta. Besurrantam a nyitott ajtajú gyerekszobába. Miután felért és elhaladt a rejtekhelyem előtt, ledobtam egy papucsot a háta mögött a földszintre. Ő a csattanásra a korláthoz lépett, hogy lenézzen. Akkor mögé ugrottam. Tenyéréllel tarkón vágtam és az összecsukló testet átsegítettem a korláton. Fejjel zuhant le a kőre. Meg sem tudta, hogy nincs egyedül a házban, úgy halt meg. Én pedig arrafelé távoztam a helyszínről, amerről érkeztem. Ezt álmodtam.

A diktafon susogott egy ideig. A nyomozó ezúttal nem állította le, viszont az újabb nyikkanás jelezte, hogy a rögzítő tulajdonosa igen. Harmadszorra lágy női hang mesélt:

− Kővágó Judit vagyok, könyvtáros. Az álmaimban általam megtestesített lény a görög mitológiából ismert. Így bizonyos fokig összefüggésbe hozható a munkámmal, bár ezerféle irodalommal foglalkozom. Semmi sem indokolja, miért éppen gorgoként töltöm az éjszakáimat. Miért nem angyalként vagy istennőként? Lehetnék Kleopátra, Jeanne D’ Arc vagy Marie Curie. Persze tudom, ez nem kívánságműsor. Ha valaki nem tudná, a gorgo egy kígyótestű és hajú elátkozott lény. Három van vagy volt belőlük, de csak a Medúza nevű közismert. A monda szerint mindenki kővé változott, aki ránézett. Az én sztorim egyébként nem olyan izgalmas, mint az előzőek. Én csak siklottam a kihalt utcákon. Boldog voltam, erős, független, szabad. Nem éreztem gonoszságot a lelkemben, hiába gondoltak szörnyetegnek az emberek. Szívtam magamba az eső utáni friss, hűvös levegőt. Az egyik pocsolya tükrében nézegettem a fejemen kígyózó fürtjeimet. Tisztában voltam vele, hogy Pallasz Athéné átka miatt olyan a külsőm amilyen, én mégis szépnek találtam magam. Főleg a szemeim ragyogása tetszett nagyon. Ebben a boldogságban ringott a lelkem, amikor rám förmedt egy durva hang. A bűzös sikátorok útonálló királya akarta összemérni velem az erejét. Követelte a pénzemet és az ékszereimet. Még azt is kívánta volna tőlem, hogy örömet okozzak perverz férfi egójának. Eszembe sem jutott haragudni rá, annyira elcsodálkoztam. Nem látja, ki vagyok? Vagy az önteltsége érte el az elmebaj szintjét? Rámeredtem, hátha megérti a néma üzenetet, de ő pökhendisége nem fújt visszavonulót. Ostobán állta a tekintetemet, amíg kővé nem vált. Mindössze ennyi történt.

− Ez jópofa volt! – A nyomozó barátkozós felcsattanása válasz nélkül maradt a főfelügyelő részéről. Az eszköz sem reagált rá, hanem forgott tovább.

− Ordas Gyulának hívnak. Hentes vagyok. Ha már mindenki maga kezdi elemezni az álmait, mondanám, hogy az én munkám aztán tényleg passzol az álmaimhoz, ugyanis vérfarkas szoktam lenni. Nem az a sima kis farkas, ami ott szaladgál a prérin, hanem az átalakulós fajta, amelyik holdtöltekor az emberből lesz. Tudják, az a nagy vérben forgó szemű. Emberfarkasnak is mondják. Olyankor ugyanúgy trancsírozok, mint hentesként, csak az életben ember vagyok és állatokat vagdalok, álmomban meg állat vagyok, és az embereket szedem szét. Ja! És azt késsel csinálom, emezt viszont foggal, karommal. De elhihetik nekem, jó késekkel sokkal szebben lehet dolgozni a húsokkal, mint a természet adta eszközökkel. Amit úgy csinálok, az csak kontár munka. A múltkori álmomban egy városszéli kisház ablakán ugrottam be. Éreztem az édes emberszagot, mégsem találtam senkit a földszinten. Fölloholtam az emeletre. Éhes voltam, vérre szomjas. Gondolkodás nélkül széttéptem a három gyereket, pedig szeretem a gyerekeket. Amúgy kedvelem őket, mégis felzabáltam mindet. Aztán az apát, az anyát, sőt még a nagymutert is, mert az is ott tartózkodott. A végén már alig bírtam vánszorogni, annyira tele volt a gyomrom. Majdnem úgy jártam, mint a kisgömböc a mesében. Biztos ismerik azt a mesét. Aki nem, az szóljon, majd elmesélem neki. Na, szóval ez történt, de végig nem vettem komolyan. Valahonnan tudtam, hogy csak álmodom az egészet. Mindig tudom.

A hentes dörmögő rekedtes hangja riasztó zenei aláfestést adott a szörnyűségekhez, amiket mondott. A nyomozót kirázta a hideg, de nem merte szóvá tenni, hiszen az előző kommentárja sem aratott sikert a főfelügyelőnél.

− Az én nevem Szivássy Lilla. Álmomban vámpír vagyok, a civil életben marketingigazgató. Nem érzem a párhuzamot a kettő között. Viszont nem is az én dolgom kitalálni. Nekem az a feladatom, hogy a lehető legpontosabban beszámoljak az éjszakai látomásomról. Az elemzését a szakemberre bízom. Nos, a legelső emlékem az, hogy sétálok a sötét utcán, mégis kitűnően látok minden apró részletet. A lábam alig érinti az aszfaltot, szinte libbenek fölötte lépésről lépésre. Gyönyörű, földig érő ruha van rajtam, mély dekoltázzsal. Előkelő hajkorona a fejemen. A bőröm sápadt fehér. Bűvkört ragyogok magam köré, amilyen a hold fényudvara az égen. Minden emberi lény az alattvalómmá válik, aki belekerül. Követnek, amerre járok, miközben szép lassan gyarapodik a számuk. Amikor megállok, térdre borulnak előttem. Némán szolgálnak engem. Tudom, hogy megvédenének, akár az életük árán is. Öntudatlanul nyújtják a nyakukat, mihelyt szomjazom a vérükre. Nem is kell mondanom. Aztán élettelenül gurulnak szanaszét, mint az üresen eldobott serlegek, amik tartalmuk nélkül hasznukat vesztették. És én csak iszom, iszom egyik kortyot a másik után. A szemfogaim puhán süppednek egyik nyakba a másik után. Piros csík szalad le a szám sarkából a mellemet takaró brokátig. Sokáig tobzódom a vörös mámorban. Nem akarom, hogy véget érjen, mégis véget ér. Mennem kell, lejárt az időm. Átlépem a mozdulatlan testeket, és elvonulok a kastélyom felé, mert a horizont világosodni kezd. Itt a vége. Milyen rövid így elmondva. Csak egy nyúlfarknyi sztori, pedig amikor álmodom, olyan hosszan tartónak és teljesnek tűnik.

A két férfi még fél percig hallgatta a szalagzörejt, mire tudatosult bennük, hiába várják a hatodik mesélőt, mivel csak öt név szerepelt a noteszban.
Tiszai mozdult elsőnek. Bearaszolt a pamlag és a dohányzóasztal között közvetlenül a halott mellé. Elővett egy kendőt a zakója zsebéből. Úgy fogta két keze ujjai közé a magatehetetlen fejet, hogy mindenhol a kendőn keresztül érintkezzen vele.

− Vegye ki az újságot! – emelte meg a koponyát finoman, viszont a nyomozó késlekedett.

− De a helyszínelők még…

− Nem érdekelnek a helyszínelők! Vegye ki! – mordult rá a főfelügyelő, mivel a fej kezdett kicsúszni az ujjai közül és hullagyalázásnak érezte volna, ha az koppan a deszkán. A fiatalember ugrott eleget tenni az utasításnak, nehogy a morbid baleset miatta következzen be.

Tiszai visszaillesztette a homlokot az asztallapra és a másik által tartott lapba nézett.

− Az a cikk meg van jelölve. Látja? – mutatott oda egy pillanatra. A nyomozó elképedt.

− Honnan tudta, főfelügyelő úr?

− Tapasztalat, ifjú kolléga, tapasztalat – rejtélyeskedett Tiszai, majd röviddel később a halott felé intett. − A megboldogult jobb keze mellett hever egy golyóstoll a padlón. Olvassa!

− Tessék?

− A megjelölt cikket. Olvassa fel!

A nyomozó kifeszítette a lapot maga előtt.

− Ma reggelre virradóra egy ember méretű szobrot találtak a nyolcadik kerület egyik sikátorában. Az egyetlen kőtömbből kifaragott alak egy csavargót ábrázol, tökéletesen élethű s vagy kétszáz kilót nyom. Elképzelhetetlen, hogyan került a néptelen kis utca közepére és miért. Vajon ki az a zseni művész, aki ilyen csodálatosat képes alkotni, ugyanakkor nem tart igényt az emberek elismerésére. A gazdátlan remekművet egyelőre a képzőművészeti múzeumba szállították, ahol, ha ismeretlen alkotója addig kilétét fel nem fedve másképp nem rendelkezik, hamarosan megtekinthető lesz mindenki számára.

A nyomozó felnézett a szövegről a homlokát ráncoló főfelügyelőre, aki türelmetlenül legyezgette a levegőt.

– Gyerünk, keressen még jelölt bejegyzést!

Az ifjú lapozott egyet és szinte azonnal rátalált. Még nem értette, mi történik, de felettese növekvő izgalma átragadt rá. Felszólítás nélkül belevágott az újabb hírbe.

– Váratlanul elhunyt Lopkovitz Kázmér, az ismert üzletember, akit otthonában, egyedül ért a halál, mivel felesége és két gyermeke a Balaton-parti villájukban tölti a nyarat. A rendőrség nyilatkozata szerint idegenkezűségre utaló jelet nem találtak a helyszínen. Az ereje teljében levő férfi egy ostoba baleset következtében vesztette életét, ami valószínűleg az alkoholfogyasztással kapcsolható össze. Előkelő háza emeletének korlátján bukott át, úgy zuhant fejjel a földszinti padló kövezetére. Az orvosok előzetes vizsgálata megállapította, hogy a szerencsétlen eséstől olyan súlyos fejsérülést szenvedett, amitől azonnal szörnyethalt. A holttestet a másnap reggel érkező házvezetőnő találta meg.

Tiszai feszülten itta magába az elhangzó szavakat. Olyan volt, mint a lesben álló vadász, s ahogy megérezte a bejegyzés végét, rögtön lecsapott.

– A következőt!

− Ma éjjel meglopták az országunkat! Megloptak mindannyiunkat! Ugyanis reggelre az összes koronaékszernek nyoma veszett, aminek már hosszú ideje az országház adott biztonságosnak hitt otthont. Az épület őrzéséért felelős szakemberek értetlenül állnak az eset előtt. Behatolásnak semmi jele, minden riasztó kifogástalanul működik, mégis eltűnt a legféltettebb kincsünk. A biztonsági szolgálat főnöke úgy nyilatkozott, hogy az ékszereket csak a szellőzőcsöveken keresztül lehetséges észrevétlenül megközelíteni, amiken még egy csecsemő sem férne át. A miniszterelnök úr egyenesen a magyarság elleni merényletnek nevezte az ügyet, és külön kommandó felállítását szorgalmazta a nyomozás azonnali megindítására.

A nyomozó még be sem fejezte, már lapozott is kutatni az újabb, tintával keretezett hír után, hogy eleget tegyen főnöke gördülékeny ügyintézés igényének.

− Szörnyű tragédia történt a városszélén. Hat felismerhetetlenségig összemart holttestet találtak a kis családi házban. Három gyermek és három felnőtt esett áldozatául a kegyetlen éjszaki mészárlásnak, amiből a szomszédok semmit sem vettek észre. A nyomokat vizsgálva egy vadállat támadására gyanakodnak a szakemberek. Ezt a hipotézist támasztja alá az a borzalmas megállapítás is, hogy a testek hiányosak: a gyilkosuk evett belőlük.

– Van még? Ez négy volt eddig, ugye?

– Igen, azt hiszem. – A nyomozó kapkodva pásztázta az oldalt. – Meg is van! – Rázott egyet megint a papírokon. − Mérges kígyó szedte áldozatait a város egyik peremkerületében? Vagy a perverz gyilkos egy nagyméretű, kétágú húsvillával ölt? Ezek a megdöbbentő kérdések merültek fel, miután nyolc holttestre bukkantak, amelyek mindegyikkének két szúrásnyom éktelenkedett a nyakán. A kirendelt orvos szakértő kísértetiesnek nevezte az esetet. Szerinte a vámpírok pontosan ilyen sebeket ejtenének az áldozataikon, ha léteznének, de mivel tudjuk, hogy nem léteznek, így a kígyómarás az egyetlen lehetséges magyarázat. A húsvillás tettes feltételezése azért nem állja meg a helyét, mert a szúrásnyomok körüli bőrelszíneződések méreg befecskendezésére utalnak. Nem akart további találgatásokba bonyolódni és azzal zárta le a beszélgetést, hogy pontosabb válaszokat csak a boncolás után adhat majd.

A felügyelő jelentőségteljesen nézett a felolvasást befejező nyomozóra.

– No! Érti már, nyomozó, mitől kapott szívinfarktust ez az ember?

– Azt hiszem, igen – válaszolta a kérdezett, de nem mondott többet. Hagyta, hogy a főfelügyelő vonja le a végkövetkeztetést.

– Ezek a szörnyetegek nem a rémálmaikat mesélték el, hanem a tudatalattijukból előtörő emlékeiket, amiket annak hittek. És ő, ahogy szép sorban rátalált azokra a hírekre, amiket megjelölt, rájött erre. Megértette, kik ezek, akiket beengedett a lakásába. Együtt ücsörgött velük egy órán át. Sőt, a jövő hétre nyilván várta őket a következő foglalkozásra.

A fiatalember csak döbbenten bólogatott. Tiszai megfenyegette a mutató ujjával.

– Remélem, nem várják haza ma éjjelre. Sok dolgunk lesz. Elsőként be kell szereznünk öt házkutatási parancsot.

Akció!

1420,00 Ft

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Rebecca Reed: Nagy fogás

Theodore erős kézzel tartotta a botot. Kétszer akadt le horgáról a zsákmánya, de ezúttal biztos volt benne, hogy nem szalasztja el. Méretes példánynak érezte, ezt az erősen lefelé görbülő horgászbotja is bizonyította. A zsinór feszült, az orsó hangos recsegéssel adta tudtára, hogy küzd az ellenállással. A férfi alsó ajkát beharapva koncentrált, és igyekezett megtalálni a tökéletes taktikát, amivel kellően kifáraszthatja a halat.

A telefon megszólalt a zsebében. Már a csengőhangból tudta, hogy ezt bizony fel kell vennie, ugyanakkor nem értette, miért keresik a munkahelyéről, hiszen jól megérdemelt szabadságát töltötte. Három éve először vett ki néhány napot, erre tessék, most sem hagyják békén. Választania kellett. A zsákmány vagy a hívás. Egyiket sem akarta elszalasztani, úgyhogy fél kézzel tartotta a botot, a másikkal előhalászta zsebéből a készüléket.

– Cooper – szólt bele, és vállával az arcához szorította a telefont, hogy keze újra szabaddá váljon.

– Örülök, hogy felvetted, Theodore. Lenne egy sürgős meló a közelben – közölte az ismerős hang.

– A közelben, mi? Nem találtatok mást, Frank? – elégedetlenkedett, és ugyanabban a pillanatban meglátta felbukkanni a termetes hal fejét, ami azonnal el is tűnt a zavaros vízben, jókorát rántva a boton. Amúgy is sötét volt, Theodore alig látott valamit, kizárólag a nyaralók előtti lámpák világították meg a tavat.

– Alig hat háznyira tőled meggyilkoltak valakit. Nem küldök ki mást, hiszen a legjobb már ott van – hízelgett a főnöke.

Theodore összeráncolta homlokát, és sután elnézett balra, habár fogalma sem volt, melyik irányba történt az említett esemény. Egyszer jön el kikapcsolódni, és miért ne, kinyiffan valaki a szomszédjában. Ennyit az éjszakai horgászatról.

– Mikor történt? – kérdezte, és közben próbált a szákért nyúlni, hogy minél hamarabb kiemelhesse zsákmányát.

– Alig fél órája. Állítólag betörés történt. Nem hallottál semmit?

– Nem, de nincs most időm beszélgetni. Mondd a címet, és megyek – türelmetlenkedett, mert így a telefonnal a fülén sehogy sem tudta kiemelni a halat.

– Huszonkilences szám. Már látnod kell a villogókat, a kollégák valamikor most érhettek ki. Hívj, ha végeztél! – fejezte be a hívást Frank, és Theodore végre a holnapi ebédjére koncentrálhatott.

Ő legalább annyira elfáradt, mint áldozata, de már könnyűszerrel ki tudta emelni a vízből, és átrakta a stéghez rögzített haltartóba. Nem is foglalkozott azzal, hogy összeszedjen mindent, egyedül a botot vitte magával. Az útra kiérve már látta a távolban villogó rendőrautókat. Bement a házába, sietős kézmosás után ledobta magáról horgászmellényét, és úgy, zsebes katonai nadrágban, valamint kockás ingben indult el a helyszínre.

Két rendőrautó parkolt a meglehetősen impozáns épület előtt. A tehetősebbek közül sokan vásároltak, vagy építettek itt nyaralókat, hiszen a kilátás a tóra pazar, az épületek mögött megbújó dombság pedig csodaszép volt. Remek kirándulási lehetőségek akadtak a közelben, a golfpálya szintén vonzotta a kikapcsolódásra vágyókat, csakúgy, mint a horgászat.

Theodore felmutatta igazolványát az ajtóban szobrozó egyenruhásnak, aki nyomban elállt az útjából. Ahogy belépett az egylégterű, tágas helyiségbe, először az öt civilt pillantotta meg, akik a szemközt, középen lévő lépcső mellett toporogtak két rendőr társaságában. Theodore a tőle jobbra lévő kanapé takarása miatt nem látta, de biztosra vette, hogy az áldozat a nappalinak nevezhető helyiségben lehet, ugyanis a bent tartózkodók félve pillantottak abba az irányba.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

2967,00 Ft

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Nagy-Rakita Melinda: Japánkert | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Nagy-Rakita Melinda: Japánkert

Amikor a nyomozók kimentek a város határában álló masszív családi házhoz, két izmos dobermann fogadta őket. Becsengettek, de válaszul csak a kutyák ugatása lett dühösebb. Vicsorogva rontottak neki a magas vaskapunak, mintha abban bíznának, átugorhatják.

– Mi legyen? – fordult a kicsi, köpcös, mosolygós férfi magas, sovány, jókora bajuszt viselő, morózus tekintetű társához. – Járjunk körül?

– Ja, nem bánom – válaszolta a másik. – Jobb vagy bal?

– Nekem mindegy – vonta meg jobb vállát Olajos Gáspár, mire társa, Kovács Alajos a másikat húzta fel.

Ha ők ketten vállat vontak, mindig mulatságosan hatott, mert míg a magas a jobb vállát, addig az alacsony a bal vállát rándította meg. Talán mert egyikük jobb, a másik balkezes volt. Ezzel a furcsa, ellentétes szinkronmozgással gyakran ingerelték nevetésre kollégáikat, akik szívesen viccelődtek rajtuk. Ám szigorúan csak a hátuk mögött. A két férfi tudta, de nem bánták. Valójában, akik jól ismerték őket, jelenlétükben óvakodtak az efféle meggondolatlanságtól.

Végül elindultak. Kovács balra, a másik férfi, termetét meghazudtoló lendülettel jobbra, dombnak fölfelé. A kovácsoltvas kerítés elegendő teret engedett a kíváncsi tekinteteknek és Olajos Gáspár – aki szerette a kerteket – lépteit lelassítva elgyönyörködött a virágágyásokban pompázó színkavalkádban és a tuják szabályos soraiban. A szép, de szokványos kép azonban egyszer csak megváltozott. A nyomozó megállt. Egy japán kert – dünnyögte maga elé. Amióta egyszer egy keleti kultúrát kedvelő barátjánál megcsodált egy ilyen nyugalmat árasztó tüneményt, nem tudta kiverni a fejéből a látványt. De most gyorsan kiszakította magát az ábrándozásból és visszafelé indult.

Társa már várta. A kutyák továbbra is bőszen rohamozták a kaput, rekedt hangú ugatásuk visszhangot vert a kihalt utcán.

– Márpedig be fogunk menni – jelentette ki Kovács.

– Be – hangzott a válasz.

Majd mintha előzetesen megegyeztek volna, egyszerre sarkon fordultak és visszaballagtak gépkocsijukhoz.

– Én vezetek – mondta a sovány.

A másik egy szót sem szólt, csak elővette zsebéből a slusszkulcsot, kinyitotta a kocsit, beült a vezetőülésbe, leeresztette az ablakot és kiszólt.

– Nem jössz?

Kovács Alajos nyomozó bajuszát rágcsálva állt a kocsi mellett, majd hirtelen sarkon fordult és elindult a buszmegálló felé.

Olajos Gáspár ismét kiszólt a kocsiból, de most már hangosabban.

– Na, ne izélj már! Csak hátra akartam tolni az ülést, hogy ne kelljen megint egész úton a morgásodat hallgatnom.

Azzal szája sarkában egy kis, kaján mosollyal kikászálódott a járműből, átballagott a másik oldalra. Mire lehuppant az ülésre, a motor is felbőgött.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

2967,00 Ft

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Markó Gábor: Nagyobb jó | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Markó Gábor: Nagyobb jó

Péter alig hallott többet az utca zajaiból, mint a nyaki ütőerén átfolyó vér surrogásából. Mindkettő csak a csendet húzta alá. Karcosan, ahogy a sötétet a távoli lámpa pislákoló fénye egy csillagtalan éjszakán. Egy viharlámpáé. Vagy az elhanyagolt síron szinte csak ottfelejtett pici led mécsesé. Jelentéssel. Üzenettel. Egyedül vagy, de nem volt mindig így. Magadra maradtál, de a múlt nem nyugtat meg, a jövő elkeserít, a jelenben meg csak állsz és keresztülfolyik rajtad a sötétség.

Mintha a férfin nevetne az utcáról beszűrődő neon. Az ablak előtt villódzó reklám fénye a füstös levegőben kényelmesen nyújtózott a végtelen felé, és nem szándékolt mondani semmit. Csak volt, mintha ez lenne az egyetlen funkciója. Hogy kitöltse a rendelkezésére álló tér minden sarkát, hogy aztán előtte, a bűzzel és kipárolgásokkal teli levegő egyetlen négyzetcentimétere se érezhesse azt, hogy volt valaha más, mint egy szexshop hirdetésének kényszeredett felülete.

A jobb korokat idéző olcsó faasztal az ablak alá volt tolva. A három dolog, amit épp megtámasztott, három különböző okból volt megkeseredett. A monitor a közvetített képtől, a forró kávé a jelzőjének elvesztésétől, Márai Péter könyöke pedig tulajdonosának sosemvolt gondtalan lelkétől.

– Kérem, Márai doktor – a név idegenül csengett a valószínűleg ázsiai ősökkel rendelkező nő ajkain a videóhívás ablakában –, tudom, hogy nem sok, de tud segíteni?

Péter néhány másodpercig látszólag belefeledkezett a kétségbeesett nő sötétbarna szemébe.

– Át tudná küldeni a laborvizsgálatot, amit az imént említett? – kérdezte, bár nem bízott teljesen abban, hogy valamiféle zuglaboros munkája olyan könnyen értékelhető és elfogadható lenne.

A nő a saját képernyője felé fordította a tekintetét. Szó nélkül gépelt valamit, majd Péter előtt fel is tűntek az adatok.

– Sajnos nincs pénzem rendes laborra, de azt mondta az orvos… – mentegetőzött a nő.

– Mármint aki árulta a tesztcsíkokat – javította ki a férfi. Nem szánta dorgálásnak, őszintén nem, mégis annak tűnt.

– Igen. Szóval azt mondta, hogy nagyjából mindenre jó – úgy tűnt, mintha győzködné magát is, de igazából tudta, hogy okkal volt olcsóbb. És közben épp emiatt kellett ezt választania.

– Mi mást mondott volna a saját árujáról… és ő adta magának a réztablettákat is? – kérdezte Péter.

– Azt mondta alacsony a rézszintem, elhittem neki, mert hát én is látom, ott van egyértelműen.

Tényleg ott volt. Az értékek között a réz mellett egy lefelé mutató nyíl mutatta, hogy a labortechnika nem tudta érzékelni a pontos értéket, de az alacsonyabb volt a normálisnál. Legalábbis nagy valószínűséggel. Ezek a laborok majdnem annyiszor tévedtek, amennyiszer véletlen betaláltak.

– Asszonyom, nem kell mentegetőznie, maga bízott valakiben, aki épp ezt akarta elérni.

A nő bűnbánóan sütötte le a szemét.

– És a rézpótlás után csak rosszabb lett? – faggatózott tovább Péter.

– Azt hiszem, igen. Gyakrabban jött a fejfájás és a remegés is. Sokkal többször lettem ingerült. Mármint érti… a korábbinál is többször. A sárgaság meg egészen új volt.

– Tudja mi ez az „ismeretlen nagyméretű fehérje”? – Péter a laborértékek utolsó sorára utalt. Úgy vélte, ő már tudja.

– A technikus nem tudta megmondani.

Péter elmosolyodott a helyzet abszurditásán. A nő pedig a mosoly mögött feltételezett magabiztosságon.

– Hajoljon közelebb a kamerához asszonyom! Úgy, hogy szinte csak a szemét lássam.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

2967,00 Ft

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Tom S. Knight: TÁVOZÓ LELKEK | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Tom S. Knight: TÁVOZÓ LELKEK

Zsuzsa begépelt egy üzenetet és elküldte, majd az asztalra ejtette a telefont, hogy visszatérjen a munkához, amihez egyáltalán nem fűlött a foga. Ilyenkor mindig eszébe jutott, hogy mások mit látnak bele az általa űzött hivatásba.

Polgár Zsuzsa rendőr százados, első emelet 134-es iroda. Ez állt az ajtó melletti kis műanyag lapon, így tudhatja mindenki, hogy kit és hol kell szidni egy kiszabott bírság miatt. Ha valakit feljelentenek valami apró-cseprő ballépésért, az végül nála, a szabálysértési előadónál köt ki. Azt gondolná az ember, hogy ez egy fontos, megbecsült hivatás. Hiszen értéket termel az állam számára a bírsággal, melyekkel mások jogait igyekszik oltalmazni, a jogsérelmet pedig az elkövetőn megtorolni.

Zsuzsa nem így érzett. Szerinte a munkája szélmalomharc, és ráadásul nem is kifizetődő, az ügyfelek nagyobb része pedig hálátlan, bunkó fráter, de ami rosszabb, hogy ma még a főnöke is megszórta tennivalóval. Eddig azt hitte, jóban vannak. Mivel ő is nő, ebben a rendszerben csak egymásnak önthetik ki a lelküket.

A karján lévő ezüst órára pillantott, ami a gyerekén kívül az egyetlen jó dolog, amit a férjétől kapott. Fél hetet mutatott. A munkaideje lassan három órája véget ért, de még mindig az iratait rendezgette. A főnökasszony megmondta, hogy fél négy után nem fogadhat ügyfelet, viszont az iratok naprakészen tartására is utasítást adott. Azt is elvárta, hogy az ügyek ne csússzanak ki a határidőkből, a meghallgatások pedig ütemezve haladjanak. Ez azonban nem ment olyan mennyiségű ügy mellett, amennyi a szabálysértési előadók nyakába szakadt. Ráadásul az ügyiratrendezéssel járó munkáért nem engedett túlórát elszámolni. Munka pedig akadt bőven.

Az emberek lépten-nyomon szabálytalankodtak az utakon, vagy állandóan nemtetszésüket nyilvánították ki embertársuk iránt azzal, hogy névvel vagy inkább névtelenül feljelentették.

Halvány mosolyt ejtett erre a gondolatra. Egy éppen szombaton délután hangosan füvet nyíró háztulajdonost nyilván nem egy éppen véletlen arra sétáló gyalogos fog feljelenteni, ahogy a kocsijával kapualjban parkoló autóst sem véletlenszerűen mószerolja be valaki. Erre az egyik legemlékezetesebb példaként a közösségük papjának esete állt, akit a saját gyülekezetének egyik anonimusza jelentett fel.

Zsuzsa tisztán emlékezett rá. Ő magára nem tekintett templomba járóként, de amikor a pap bejött a meghallgatásra, érdekes beszélgetést folytattak, már-már bensőségesen. Annak idején ő adta össze a férjével. Szimpatikusnak találta az idős férfit. Sajnos meg kellett bírságolnia, hiszen a szabály az szabály. Később megtudta, hogy a klérus a parkolási bírság hírére ideiglenesen elvette a kocsit az atyától, büntetésből hat hónapra. Még hátravan belőle legalább a fele.

A nő úgy érezte, hogy érdemtelenül érte túl sok sérelem az atyát. A lelkiismerete nem hagyta, ezért egy vasárnap – hosszú idő óta először – elment a templomba, és miután meggyónt, egy, a bírsággal megegyező összeggel támogatta meg az eklézsiát. Olyan eseményként gondolt erre, amely a szépséget szimbolizálta az életében. Ám sajnos kevés ilyen jutott az év többi napjára, és a kocsit sem adhatta vissza az öreg plébánosnak.

Hálátlan feladat ez. Olykor azon morfondírozott, hogy szeretné magát más területen is kipróbálni. Olyan munkával, amellyel azelőtt nem próbálkozott. Ahol több inger éri. Beletúrt rövid, szőke hajába, de a feje tetején lévő hosszú tincsek rugómód álltak vissza a helyükre és lógtak ismét csaknem a szemébe. Felállt és a háta mögötti ablakhoz lépett. Lenézett a városra, amely most ért lüktetése tetőpontjára.

Az ablakban, a szoba belső világításának tükröződésében meglátta a saját fehér blúzának visszacsillanását, majd a testének körvonalait.

Nemrégen szült. Észrevette önmagán, hogy mennyire különbözik az emlékképeitől. Szélesebb lett a csípője és nagyobbak a mellei, amik szinte szétfeszítették a fehér blúz gombjait. Ez utóbbit nem is bánta annyira. Bár az ingre egyik kedvenceként tekintett, sajnálta lecserélni. Még a korábbi alakjára vásárolta évekkel ezelőtt. Ezt még el is fogadná, de a kilók makacsul ragaszkodtak jelenlegi helyükhöz, és a hasán a bőr is megereszkedett, amit most a blúz jótékonyan takart. A külsején túl más miatt is elégedetlenséget érzett.

A férje lassan három éve hanyagolta. A gyerek születése után párszor lefeküdtek, de a szexuális életükre inkább az ösztönök alantas kiéléseként tekintett, semmint örömszerzés gyanánt. Megértette, hogy két munkahelyen is dolgozik, de mindkettőben ő a főnök. Karesz megpróbálta párszor elmagyarázni neki, hogy ez hogy megy a civil életben, de az ő értelmezésében, ha ő a főnök, nagyobb szabadság jut neki. Az alkalmazottak megoldanák a problémákat, de ő mindenhol ott akart lenni, csak a felesége életében nem.

Igaz, ma bejött ide, hogy hazavigye a rendes munkaideje végén, de ezt a főnöke utasításai miatt nem fogadhatta el. Viszont a kulcsait elkérte, mert a sajátját otthon felejtette.

Jó nagy kulcscsomó volt. Rajta mindkét cég összes kulcsa. Alapvetően rendes tőle, hogy szó nélkül odaadta, de ezzel még nem tesz jóvá három évnyi oda nem figyelést. El is hessegette a gondolatot, mert egy másik férfi jutott eszébe, akit nem utasított volna el, főnök ide, vagy oda.

Majdnem egy éve kezdtek el közeledni egymáshoz, bár már jó pár éve ismerte. Vele bezzeg minden jól működhetne. A szex visszanyerte azt a jelentését, amiért fiatalon is szerette. A szerető megléte pedig plusz izgalmakat jelentett számára. Ennél talán csak azt tartotta fontosabbnak, hogy tudtak beszélni. Mindenről. A befőttektől a munkán át a főnök titkaiig. Mert azokból akadt bőven.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

2967,00 Ft

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0