Pesti balhé beleolvasó – 1. fejezet

Pesti balhé beleolvasó – 1. fejezet

Pesti balhé

Pályázatnyertes regény

Fülszöveg:

Egy keményöklű hadnagy, átkosból itt maradt titkos szervezet, egy piti bűnöző, egy formás ragadozó és egy gyönyörű nő…

A regény nem pusztán egy krimi, amelyben a hős nyomozó kitartó munkával és éles logikával megoldja a bűncselekményt. A rendszerváltás utáni években játszódó történetben semmi és senki nem fekete vagy fehér. A kegyetlen hóhérban megvan a gyengédség, a piti tolvajban az együttérzés, a vágy egy jobb élet iránt, és a rend őrei sem feltétlenül az igazság bajnokai.
Hogyan léphet ki a múlt árnyékából a nyomozó, aki szinte semmit nem tud a származásáról, és a hős forradalmár nagyapa emlékének az árnyékában nőtt fel?
Vajon kitörhet-e a gettóból egy kőbányai piti tolvaj, aki mindig a nagy fogásról ábrándozik?
Egy sikertelen bolti rablást követően Misi ölébe hullik a mesés vagyont ígérő zsákmány, amely fenekestől forgatja fel az életét, és megkapja azt a figyelmet, amelyre sohasem vágyott igazán.

Részlet Mészáros Lajos: Pesti balhé című regényből

Első fejezet

1.

1993. november 14. vasárnap

– Halljam, hol van? – tette fel a kérdést higgadtan Sebész, de a nyomaték kedvéért egy csattanós pofont is mellékelt hozzá.
– Rohadjatok meg! – közölte az ütés elszenvedője, miközben felszakadt szájából vér csurgott csupasz mellkasára.
Az áldozat, Erdős Péter ezután érthető módon folytatta az ingerült szitkozódást. A saját házában, este, előzetes bejelentés nélkül törtek rá egykori társai, Imre és Sebész. Kirángatták az ágyából, leteperték a földre, majd levonszolták a lépcsőkön a fényűzően berendezett budai villa dolgozószobájába. Végezetül úgy, ahogy találták, anyaszült meztelenül egy székhez kötözték.
A sebtében kialakított vallatóhelységben sejtelmes félhomály uralkodott. Csak a barokk diófa íróasztalon álló antik olvasólámpa szolgáltatott némi sárgás fényt, amit egyenesen Péter arcára irányítottak. Éppen úgy, ahogy minden rendes kényszervallatáson.
Sebész egyáltalán nem volt türelmetlen, de már irritálta a fékevesztett káromkodás, ezért újfent felpofozta Pétert, ezúttal ököllel, mire az elnémult. Sebész megfordult, és a lámpa fényét kezével kitakarva társa tekintetét kereste, aki egy hatalmas bőrfotelben terpeszkedett.
Imre mélyen barázdált homlokát dörzsölgette, miközben hüvelykujjával a halántékát masszírozta. A hatvanas éveiben járó férfi kocsonyás tekintete, püffedt, vörhenyes arca hűen tükrözte alkoholhoz fűződő halálos vonzalmát, és jelen esetben másnaposságát is.
– Hmm? – biccentett türelmetlenül Sebész, utasítást várva. Bár több mint két éve nem látta Imrét, őt nem lepte meg az állapota. Végigkísérték egymás életútját, gyerekkoruktól kezdve, így testközelből követhette lassú öngyilkosságát.
Imre egy csomag Symphoniát kotort elő az öltönyéből, kihúzott belőle egy cigarettát és rágyújtott. Jó mélyen letüdőzte a kesernyés füstöt, és azonnal köhögésben tört ki. Fájdalmas arckifejezése arról árulkodott, hogy ez a művelet cseppet sem segített sajgó koponyáján.
– Lennél kedves elárulni, hogy miért csinálod ezt, Péter? – krákogta grimaszolva.
– Mit miért? – kérdezett vissza üvöltve a férfi, miközben erőtlen kísérletet tett kezei kiszabadítására.
– Az a kérdés, hogy miért szórakozol velünk? Mi mind egy oldalon állunk, sőt, mi több, barátok vagyunk…
– Sose voltunk barátok! – vágott a dohányos szavába Péter.
Imre az ablakhoz lépett, végigsimította a damaszt sötétítő függönyt, mialatt végig rosszallóan csóválta a fejét, mint aki szörnyen elégedetlen a hallottakkal.
– Szóval, azt mondod, hogy nem voltunk barátok? – kérdezte megjátszott csodálkozással a hangjában. – De ez a mérhetetlen gazdagság, amire szert tettél az elmúlt évtizedekben, a rendszer által jóváhagyva, a közvagyonból finanszírozva, az azért jó volt, ugye? – mutatott a szoba falait díszítő festményekre. – Arról nem is beszélve, hogy mindkét gyermeked az Egyesült Államokban tanulhatott, ahol mi segítettünk megalapozni az életüket.
– Én ezekért mind megdolgoztam! Megérdemeltem!
– Dolgoztál? Na, ne röhögtess… nélkülünk egy senki lennél! Mindent nekünk köszönhetsz! Most pedig válaszolj! Hol van?
– Mi hol van? Azt se tudom, miről beszélsz! Engedjetek már el!
– Ne hazudj a képembe!
– Nem hazudok!
– Pedig tudjuk, hogy tudod, hogy hol van, amiről már mi is tudunk!
A mondat hallatán halvány, visszafogott mosoly ült ki Sebész arcára, ami nem kerülte el Imre figyelmét sem.
– Most mi van? – nézett társára felhúzott szemöldökkel.
– Á, semmi – vigyorgott amaz.
– Nem fogom a kedvedért átfogalmazni – duzzogott Imre, és elfordította a fejét. – Péter, legalább azt áruld el, hogyan tudtad ennyi éven át titokban tartani, hogy nálad van? És egyáltalán, mi hasznát láttad így?
– Te teljesen hülye vagy? Tényleg nem érted, hogy fogalmam sincs, miről zagyválsz?!
Imre a megkötözött férfi arcába fújta az utolsó slukk füstjét, ezután a csikket látványosan átnyújtotta Sebésznek.
– Én a helyedben most rögtön beszélnék, hiszen ismered őt – biccentett sokatmondóan a mellette álló társa felé.
Igen, tudta, hogy kicsoda Sebész, hát hogy a kurva életbe ne tudta volna!
– Higgyétek el, hogy tényleg nem… én semmit se értek! – hebegte, miközben rémülettel telt szemét le sem vette a parázsló csikkről.
Sebész lassan megsimogatta a férfi izzadságtól csatakos fejét, és perverz élvezettel búgta:
– Tudod, szeretném azt mondani, hogy ez csak üzlet, bla, bla, bla, de az igazság az, hogy ezt nagyon fogom szeretni! – Amint befejezte a mondatot, ráfújt a halványan parázsló csikkre, mire az vörösen felizzott; nem teketóriázott, rögvest a férfi combjába mélyesztette.
Péter felüvöltött a fájdalomtól és megperzselt bőrének kellemetlen szaga lassan betöltötte a szobát. Eközben Sebész arca felragyogott és egy jóleső sóhajtás hagyta el az ajkát, mert végre megint úgy érezhette, hogy él! Ismét önmaga lehetett, mint a régi szép időkben, nem pedig egy haszontalan vénember, aki nap mint nap otthon üldögél „öregszagú” köntösében és csak várja a kaszást.
– Mit szólnál hozzá, ha kiherélnélek? – folytatta kéjesen.
– Basszátok meg, ti őrültek vagytok! – sziszegte összeszorított fogakkal Péter.
– Imre megmondta az előbb, hogy tudjuk, hogy tudod, hogy… – Sebész szava hirtelen elakadt, elmosolyodott, és erősen megmarkolta a férfi pöttömnyire zsugorodott farkát.
– Ne… Kérlek… csak ezt ne! – fakadt sírva végső elkeseredésében.
– Tudtad, hogy a tököd összeköttetésben van a fenekeddel? – vigyorgott Sebész, egyre szorosabban markolva az említett testrészt.
– Nem… – nyögte Péter, teljesen elvékonyodott hangon.
– Ha levágom – hatásszünetet tartott –, összeszarod magad! – fejezte be diadalittasan mondandóját, és egy gyors mozdulattal eljátszotta, mintha tényleg le akarná metszeni a megszorongatott péniszt.
Péter rémületében felsikoltott, úgy vernyákolt, mint egy bagzó macska, azután minden átmenet nélkül, egyszerűen elájult. Ezzel együtt fekália bűzlő folyama kezdett el csörgedezni alatta.
– Semmit se változtál – jegyezte meg fejcsóválva Imre.
– Én megmondtam, hogy összeszarja magát – vonta meg a vállát vigyorogva Sebész.
– Még jó, hogy leterítettük a fóliát, viszont ez a bűz, ez valami borzalmas – folytatta Imre, miközben egy zsebkendővel eltakarta az orrát. – Pucold fel alóla!
– Jól van – sóhajtott Sebész –, de add a kezed, segíts felkelni – nyújtotta balját, miközben gyermeki huncutság ült ki az arcára.
Imre első szándékból oda is lépett hozzá, ám egy pillanattal később, amikor eljutott tudatáig a turpisság, rémülten visszarántotta Sebész felé nyújtott jobbját, mely egy pillanattal korábban még Péter nemi szervét markolászta.
– Na, ne szórakozz velem – grimaszolta –, én aztán meg nem fogom a kezed! Most inkább kimegyek vizelni, míg te takarítasz!

2.

 

Kovács Misi a lepukkant, Bihari úti bérház harmadik emeletén kénytelen-kelletlen, de munkára fogta agytekervényeit. Bár ez korántsem volt egyedi, netán kirívó eset, hiszen hetente legalább egyszer előfordult vele, és mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették őt (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezen felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Elvégre 22 évesen kijárna már a dolce vita. Végre-valahára olyan nagymenő akart lenni, aki cigipapírként is ötszázasokat sodor fel, és meglátása szerint mind- ehhez továbbra sem volt semmi másra szüksége, mindössze a tuti balhé végrehajtására. Viszont az elmúlt hetekben több ilyen jellegű, ám sajnálatosan félresikerült „tuti” ügybe is beletört a bicskája, mely eredménytelenség változtatásokért kiáltott. Így ez alkalommal azzal kezdte a felkészülést a melóra, hogy a felhalmozódott negatív tapasztalatokat alaposan kielemezte.
Vasárnap délben, miután elfogyasztott egy párizsis szendvicset, kényelmesen elnyúlt az ágyán (a koszlott fekhely elnyűtt rugói eközben a földet súrolták), kezeit a feje alá tette, majd fél óra leforgása alatt sikerült is azonosítania azt az egy fő okot, amely mind ez idáig gátat szabott könnyű és gyors meggazdagodásának.
A balszerencse az, melyről tudható, hogy ha mellénk szegődik, nemigen áll tovább, és akivel Misi gyerekkora óta kéz a kézben jár. Egyértelmű és könnyű szívvel vállalható befutó volt, mint legfőbb indok a sikertelenségre. Nagy kő esett le a szívéről, hogy ily módon felmentést adhatott magának, és amint felébredt a szundikálásból (az önvizsgálat elég fárasztó tud lenni), rögvest belevágott a legújabb balhé kifundálásba.
Felült, kinyújtóztatta végtagjait, aztán lehajolt a körülötte felhalmozott szemétkupachoz és beletúrt annak kellős közepébe. Néhány csótány duzzogva nézett másik búvóhely után. Úgy rémlett neki, hogy lennie kell ott egy Budapest térképnek, amit még augusztusban zsákmányolt a Váci utcában egy turista farzsebéből. Fintorogva félrekotorta a penészes ételmaradékokat, a több tucat összegyűrt pöttyös rudi csomagolópapírt, cukorkás fóliákat, kakaós zacskókat, hogy megtalálhassa az ágy alá csúszott térképet. Már augusztusban is biztos volt abban, hogy egyszer még jó lesz valamire, és tessék, igaza lett!
Óvatosan széthajtogatta és kiterítette a matracára, aztán nekilátott átböngészni a budai oldal őt érdeklő utcáit. Később, saját lakhelyétől kiindulva, a mutatóujjával megrajzolta az odáig vezető útvonalat. Mindeközben erősen igyekezett fejében elraktározni, hogy mikor, melyik közlekedési eszközre kell felszállnia és hány megállót kell majd megtennie azzal.
Lépésről lépésre haladva vette át a rá váró feladat minden mozzanatát, miközben előkészítette a kivitelezéshez szükséges felszerelést, amit azután a nadrágzsebében rejtett el. Miután aprólékosan átgondolt és alaposan ellenőrzött mindent, végre kifújhatta magát. Ismét. Elterült az ágyon, aztán csak bambán, félálomban bámulta a szürkésfehér, repedezett mennyezetet. Zsongott a feje a tömérdek információtól, melyet megpróbált beleszuszakolni, és már a felette összevissza futó hézagokban is Rózsadomb kacskaringós utcáit vélte felfedezni, ennek ellenére jóleső bizsergés borzolta testét. Ismerős volt számára ez a kellemes, vágyakozással teli érzés, ám ez alkalommal más is keveredett belé; valami új, valami jobb, és ettől a plusz valamitől lett igazán izgatott. Habár ezt a valamit nem volt képes nevén nevezni, mégis minden porcikája azt súgta, hogy ma este örökre meg fog változni az élete, és soha többé nem tér vissza jelenlegi, nyomorúságos kerékvágásába.
Lehunyt szemmel ábrándozott tovább, míg Budapest sötétségbe nem burkolózott. Akkor útnak eredt, hogy kifossza a Bólyai és Apostol utcák kereszteződésében álló közértet.

***

Misi egész testében reszketett, mire kétsaroknyira megközelítette a boltot. Ezt természetesen a csípős hidegre fogta, mert sosem vallotta volna be magának, hogy fél. Hiába fűtötte őt az izgatott vágyakozás, a susogós melegítő nyakát muszáj volt felhúznia az orrára. Elkékült kezét zsebre vágta, és a mindig precízen megkoreografált laza mozgását, mellyel mások előtt szokott parádézni, most inkább hanyagolta. Összehúzta magát és szaporán szedte a lábát.
Régóta híján volt már egy kabátnak, egy igazán meleg téli dzsekinek. Arra az egy bizonyos kabátra vágyott, arra a vagány szőrmegallérosra, amilyet az amcsi rappereken látott a videóklipekben… A tervének részét képezte az is, hogy ha bejön a balhé, a Váci utcában megveszi a hőn áhított dzsekit. Igen, Magyarország legdrágább üzleteinek egyikében fogja megvenni, mert márkásat és eredetit akart, nem holmi utánzatot a gyáli lengyelpiacról, mert olyat bármelyik csöves vehet magának.
A nedves aszfaltút egyik oldalán házak – mit házak, villák! – álltak, hatalmas kertekkel, magas, masszív kerítésekkel. Másik oldalt Pest szürke ködfoltokon átsejlő, tompa fényei látszottak a máskor csodálatos panorámát nyújtó hegyoldalról. A környék szépsége mit sem változott az elmúlt években, ám a kellékek, mintegy varázsütésre, lecserélődtek. Ez még Misinek is feltűnt. Alig három éve, a rendszerváltás előtt Zsigulik és Moszkvicsok parkoltak a villák előtt, de ő aznap este egyet sem látott; helyüket mind egy szálig nyugati autók vették át.
Szájtátva állt meg egy villa előtt, melynek felhajtóján vadonatúj, lilásbordó Jaguár XJ6 parkolt. Nyolchengeres, háromezerkettőszáz köbcentis motorral… ilyet se látott még élőben! Az autó csodálatos volt, szinte ráfeszült az útra a széles kerekeivel, gyönyörű, metál fényezése a padlizsán színét idézte. Szeretett volna odahajolni a vezető oldali ablakhoz és meglesni a műszerfalat, a kocsi belsejét, mint ahogy az ilyen esetekben szokása volt, de a díszes, kovácsoltvas kerítés útját állta.
– Egyszer nekem is lesz egy ilyen! – sóhajtotta párapamacsokat lehelve maga elé.
Izgatottan indult tovább, hiszen már csak egy sarok választotta el a hőn áhított meggazdagodástól. Szinte hallotta, ahogy zizegnek kezében az ezresek, látta maga előtt a zöld Bartókokat és érezte az új kabát melegét a testén. Ismét beleborzongott a gondolatba, hogy végre megváltozhat az élete és megannyi sikertelen próbálkozás után révbe érhet. De lehet, hogy csak a hideg rázta…
Pár lépésnyire a céltól a nyálkás, sűrű ködön át felsejlett a kiszemelt bolt sziluettje. Hunyorogva vette szemügyre a szocialista időkből ismerős, tipikus „sarki kisközértet”, ami szürke falaival, rozoga bejáratával és az ahhoz vezető téglavörös lépcsőkkel nem kelthette azt az érzést senkiben, hogy odabent hegyekben áll a zöldhasú; még Misiben sem.
Összeráncolt homlokkal túrt bele ápolatlan, kócos, fekete hajába, mialatt átfutott az agytekervényein, hogy talán érdemes lett volna az akció előtt legalább egyszer eljönnie ide személyesen, és nem csak egy fülesre hagyatkozni. Lehet, hogy megszívatta magát? Pedig tisztán emlékezett, hogy egyik este, lent a krimóban egyöntetűen megfelelő célpontként emlegették ezt a helyet, ahonnan zsákszámra talicskázzák ki a bevételt a tulajok.
Felnézett a közért homlokzatára szegecselt, kopottas cégtáblára, melyet neoncsövek fogtak közre és világítottak meg halványkék fényükkel. A fehérre pingált bádoglemezen fekete betűkkel a következő felirat virított:
„kis-NAGY ABC”
A bolt ajtajára kifüggesztett, kartonpapírra írt tájékoztató szerint még volt 10 perc zárásig.
Körbekémlelt az utcán járókelők után kutatva, de öt méternél messzebb nem látott el. Benézett hát a sarkon túlra, a másik utcába is, ami szintén csendesnek és kihaltnak tűnt.
– Legalább az időzítés tökéletes – motyogta, és zsebéből előkotorta a gondosan összehajtogatott felszerelést; egy felszaladt szemű nejlonharisnyát.
Nagy műgonddal bújt bele (ezt otthon többször is gyakorolta), ügyelve rá, hogy a hibás rész hátulra kerüljön. Végigfutott a hátán a hideg, ahogy a nejlon alsónemű a fejére feszült, de úgy volt vele, hogy ez is a munka része, ennyit ki kell bírnia. Vágott egy grimaszt, remegő kezét a melegítő felső zsebébe csúsztatta, oly módon, mintha stukker lenne elrejtve benne. Szíve már a torkában dobogott, és a hideg idő ellenére érezte, ahogy tarkóját izzadságcseppek csiklandozzák.
Összeszorított fogakkal, óvatosan lopakodva ment fel a lépcsőn, kezét a fagyos kilincsre helyezte, aztán lassan benyitott az üzletbe; a bejárat fölé szerelt csengő azonnal hangos kolompolásba kezdett.
– A francba! – sziszegte ijedten.
Visszafojtotta a lélegzetét és mozdulatlanná dermedt, mint egy vadászkutya. Néhány idegőrlő másodperccel később megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kolompolás hangjára nem bukkant fel senki. Óvatosan, hogy ne csapjon több zajt, kifújta a tüdejében rekedt levegőt és szemügyre vette a boltot, ami olyan kicsi és lepukkant volt, mint amilyenre a külseje alapján számított. Lehetett vagy tizenöt négyzetméter az egész.
Misivel szemben, a bolt közepén egy polcsor húzódott, megrakva édességekkel, lekvárokkal, konzervekkel. Tőle jobbra egy ósdi tejhűtő zümmögött, amellett a hangokból ítélve egy újabb hűtőegység lehetett, de azt már eltakarta az előtte tornyosuló polc. Ahogy balra fordult, azonnal felragyogott a szeme; szinte karnyújtásnyira virított tőle az elárvult kassza. Egy fehér bútorlapokból készült, derékmagasságú, több méter hosszú pult bal szélén díszelgett az egység. Körülötte ötösével kizacskózott, szikkadt zsemlék várták, hogy valaki hazavigye őket.
Első pillantásra szerelembe esett a testes, szürke-fehér pénztárgéppel. Onnantól nem is tudott másra koncentrálni, így érthető, hogy egyáltalán nem érezte gyanúsnak a bolt ürességét. Míg hatodik érzéke kézzel-lábbal hadonászott, Misi csillogó szemmel, vigyorral a képén indult meg a pénztárgép felé, hogy felmarkolja annak tartalmát… ám a következő pillanatban tompa puffanással vágódott hanyatt a nedves padlón. Hatodik érzéke durcásan csóválta a fejét…
– Segíthetek? – csendült fel rögtön egy nyájas, ám korántsem angyali hang.
Misi félszegen nyitotta ki a szemét. Először csak a szivárvány színeiben pompázó csillagokat látott, kisebbfajta tűzijátékkal a háttérben, majd azokon túl felderengett a fölé tornyosuló férfi alakja. Kopasz, minimum százhúsz kilós, karfiolfülű birkózó, aki őszinte, gyermeki mosollyal az arcán támasztott egy felmosónyelet.
– Csúszik a padló – közölte vigyorogva.
– Vettem észre – nyögdécselte válaszként Misi.
A harisnyán át megtapogatta lüktető koponyáját, miközben azért fél szemmel az előtte álló, két fejjel magasabb szörnyet vizslatta.
– Most már tudom, mit jelent a bolton a „kis-NAGY” felirat – sóhajtotta lemondóan.
– Ja, a bolt a kicsi, én meg a Nagy! – válaszolt a hegyomlás, és lassú, kéjes mozdulattal, olyan bűnös élvezettel, mintha VHS kazettán hangalámondásos tiroli pornót nézne, lehúzta Misi fejéről a harisnyát. – Hát ez? Minek? Ilyen hideg van odakint? – folytatta kaján vigyorral az arcán.
A súrlódástól égre meredő, kócos haja még a szokásosnál is szerencsétlenebb külsőt kölcsönzött Misinek. Némi jégpályára való csúszkálást követően sikerült feltápászkodnia a földről, és azonnal zsebre vágta a kezét, hogy odabent újfent pisztolyt formázzon belőle. Alkalmi fegyverét habozás nélkül rászegezte az eladóra.
– Jót szórakoztunk, seggfej! Most viszont pakold ki a kasszát és már itt sem vagyok! – mordult rá, amilyen mély hangon csak tudott.
A hatás kedvéért sokatmondóan biccentett egyet a „pisztoly” irányába és reménykedett, hogy a nagydarab pali is azt látja benne, amit ő szeretne.
– Mondanám, hogy beszartam tőled, de nem akarok hazudni – mosolygott cinikusan az eladó, mire Misiben egy világ dőlt össze. – Nyugodtan vedd elő a stukit! Csak nehogy szappanból legyen, mint abban a Woody Allen filmben! Bár, ki tudja… ahogy így végignézek rajtad, hasonlítasz rá. De most tényleg! Nyeszlett kis törpe vagy, már csak a szemüveg hiányzik rólad.
– Woody ki? – értetlenkedett Misi, de kénytelen-kelletlen belátta, hogy terve kudarcba fulladt, így kirántotta kezét a zsebéből, és rögtön egy váltott lábas ugrással kung-fu alapállásba helyezkedett.
Ahhoz képest, hogy életében nem sportolt semmit, egész jól utánozta a mozdulatokat, és tapasztalatból tudta, hogy az elrettentő fellépés nagyon sokat számít. Pláne akkor, ha valaki vasággyal együtt is csak ötven kilót nyom és nem éri el a százhetven centit sem, mint ő. Egyszóval, hogy még jobban nyomatékosítsa szándékának komolyságát, elővezette Bruce Lee legendás mozdulatát: hüvelykujjával megérintette az orrát, aztán kinyújtotta a kezét és négy ujját egyszerre mozgatva intett a férfinek, hogy támadjon. Igyekezett a lehető legszigorúbb, vérszomjas arckifejezését elővenni, és szinte megfagyott körülötte a levegő, ám ez látszólag semmi hatást sem váltott ki ellenfeléből. Úgy tűnt, hogy a boltos egyszerűen nem bírja levakarni a karfiolfülei közé szorult mosolyt, és ahogy teltek-múltak a másodpercek, a helyzet egyre kínosabbá vált Misi számára. Az igazat megvallva, fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Eddig a pontig tartott a tudománya, és most egyetlen haverja sem állt a háta mögött, hogy kihúzza őt a csávából.
– Figyelj, kis Woody – törte meg a csendet a boltos –, jópofa srác vagy, meg minden, és nem akarom szétverni rajtad ezt a felmosónyelet, mert még új, de ha nem takarodsz ki az ajtón önszántadból, én esküszöm, kisegítelek rajta! – A hegyomlás, csak hogy nyomatékot adjon előbbi mondandójának, dobbantott egyet a lábával. Mintha kisebb földrengés rázta volna meg a bolt környéket.
Több se kellett Misinek! Riadt nyúl módjára pattant ki a nyitott ajtón és kezdett eszeveszett vágtába. Ötven méterrel arrébb, kifulladva, lihegve fordult vissza, hogy meggyőződjön róla, biztonságos távolságba került.
– Szerencséd, hogy nem aprítottalak szét! – üvöltötte a tisztes távolságtól és a köd lepte sötétségtől felbátorodva.
A birkózó lecövekelt a bolt lépcsőjén. Esze ágában sem volt megkergetni a tolvajt.
– Szivi, gyere vissza, kérlek! – kiáltotta röhögve és integetésre emelte a karját. – Itt maradt a harisnyád! – Úgy lóbálta az alsóneműt, mint ahogy a kisdobosok lengették zászlócskáikat a dísztribün előtt masírozva május elsején.
– Rohadj meg! – mutatott be középső ujjával Misi, amiből a boltos már egy kukkot sem látott a köd miatt.
Orrcimpája kitágult, összeszorított szája csak egy vékonyka csík volt remegő arcán. Mérgében a járdaszéli, elszáradt bokrokat rugdalta, és amikor meglátta a korábban megcsodált autót – azt a bizonyos Jaguárt – a villa felhajtóján, teketóriázás nélkül átmászott a kerítésen. Legörnyedve, macska módjára lopakodott át az előkerten, és úgy fürkészte a terepet, mintha egérre vadászna. Egér? Neki sokkal nagyobb vadra fájt a foga: egy jaguárra!
Amint a luxusautó oldalához ért, még utoljára körbekémlelt, azután belesett az autó belsejébe. Vajszínű bőr borította az üléseket, az ajtókat, de még a kormánykereket is, mely világos enteriőrt mahagóni fabetétekkel ellensúlyozott a gyártó. A látottak elnyerték a tetszését.
Elégedett bólogatással nyugtázta a számára elérhetetlen luxust, és lekuporodott a gépkocsi mellé. Durcás volt és duzzogott, mint egy óvodás, aki most értesült arról, hogy szülei nem veszik meg neki a kiszemelt játékot.
– Nem fogok üres kézzel hazamenni! – sziszegte összeszorított fogakkal.
A motorháztetőhöz ugrott és megragadta az ott ágaskodó emblémát. Feszegetni kezdte a jaguárt, mert muszáj volt bizonyítania önmagának, hogy képes elérni a kitűzött célokat, hogy korántsem annyira szerencsétlen, mint amilyennek jelenleg érezte magát. Nekiveselkedett, de az acél nem engedett. Ettől csak jobban feldühödött.
Lábát az autó lökhárítójának támasztotta, és teljes testével tépte, rángatta az emblémát, mint egy őrült, de legalább elérte vele a célját. Kisvártatva, fémes csikorgás kíséretében a kis jaguár kiszakadt a helyéről. Csak a szexhez fogható, jóleső kielégülést érzett, hogy végre magáénak tudhatta azt a kincset!
– Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!
Megállt benne az ütő, ahogy meghallotta az idegen férfi hangját, ami pár lépésnyire a háta mögött zengett. A villa kitáruló ajtaján át kiáradó fény pedig azonnal felfedte sötétben somfordáló alakját. Szerencsére maradt annyi lélekjelenléte, hogy nem vert gyökeret a lába, és ideje arra, hogy hasra vágja magát. Az adrenalinfröccs hatására szinte elit kommandóssá változott, egy másodperc alatt, és hangtalanul kúszott át a kocsi túloldalára. Aztán csak fülelt, lélegzet-visszafojtva , és reménykedett, hogy elkerülheti a lebukást.
Ami úgy tűnt, hogy sikerül neki, hiszen a villából kilépő férfi nem kezdett el hangosan óbégatni, nem ugrott rá üvöltve, az ökleivel kaszabolva a hátát, és még csak rendőrért sem kiáltott. Mindössze gyufasercegést hallott a Jaguár túloldaláról, és a murván csikorgó léptek zaját. Aztán egy pár fekete cipő állt meg közvetlen a gépkocsi mellett. Szíve a torkában dobogott. Egy cipzár fémes siklásának zaja szüremlett fülébe, egy rekedtes sóhaj, kisvártatva pedig vizelet akadozó csobogása.
Agya veszettül pörgött, de gondolatai a „hogyan vágjam ki magam a slamasztikából, amibe hülyeségem okán kerültem” címet viselő kézikönyv pontjai helyett teljesen máshol jártak. Egyre csak azon kattogott, hogy mennyire ciki lenne, ha felfedeznék őt, kezében a kocsi letört emblémájával, és emiatt a piti dolog miatt vernék bilincsbe a fakabátok. Nem is annyira a tulaj vagy a zsaruk előtt lenne kellemetlen a dolog, mert ugye az ő véleményük senkit sem érdekel, sokkal inkább a telepen, ha kitudódna, hogy miért kasztlizták be… pedig a kóterból tuti eljutna a hír… egy nap se kellene… és ez a sztori örökre bemocskolná csillogó renoméját.
Legalább egy VHS magnó lenne a hóna alatt, amit a villából mentett! Vagy a kisbolt bevétele, mondjuk kötegbe göngyölt ezresek dudorodnának a zsebében… Na, az menő lenne, és teljesen más megvilágításba helyezné őt, ha lebukna… De egy autóembléma? Tiszta blama…
Míg őt ezen gondolatok gyötörték, a Jaguár túlfelén a férfi befejezte a vizelést, eltaposta a csikket, és bement a házba. Végre kiereszthette a tüdejében rekedt levegőt, ahogy észlelte a távolodó lépteket, majd hallotta becsapódni a bejárati ajtót. Újra sötétségbe burkolódzott a gépkocsifelhajtó, remek alkalmat biztosítva Misinek a menekülésre, aki köszönte a lehetőséget és azon nyomban talpra ugrott.
Csak a kerítés tetején szólalt meg fejében a kisördög, emlékeztetve őt erre a mondatra:
„Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!”
A Jaguár mellett kuporogva eszébe sem jutott értelmezni a kifülelteket. De most, hogy az első sokkból felocsúdva éppen a jéghideg kovácsoltvasat markolászta, ismét bekúszott elméjébe, és határozottan érdekesnek találta. Sőt, mi több! Olyan kíváncsiság vett erőt rajta, ami néhány másodpercnyi tétovázás után, mint a gravitáció, lekényszerítette őt a kerítés tetejéről.
Az a nagyfokú tudásvágy, ami jelen esetben mohóságot jelentett, két kézzel markolt bele kócos hajába és húzta őt egyenesen vissza, a villához. Fejében hangosan csikorogtak a logika rozsdás kerekei, míg átvágott a gépkocsi felhajtón, és az épület oldalába kerülve az egyik ablakhoz nem lopódzott. Vélhetően féltett titkokat fürkészhet ki, mely információhalmazt felhasználva akár százezreket vagy talán milliókat is kereshet. Bár sosem keveredett ilyesmibe, de nem volt hülye. Columbo és Petrocelli ügyein nőt fel, melyek éppen elégséges és magabiztos alapot szolgáltattak elképzeléseinek ahhoz, hogy kivitelezhessen egy zsarolást. Az jól fizető meló, érdemes lehet kockáztatni. Arról nem beszélve, hogy elég menő is…

***

Imre ugyan csak pár percig volt távol, ám visszatértekor azonnal leverte a víz, és kis híján elhányta magát az elé táruló látvány miatt. Az még csak hagyján, hogy Sebész nem takarította fel a mocskot, ez volt a kisebb, ignorálható probléma. A nagyobb, mely komoly magyarázatra szorult, és leküzdhetetlen akadályt gördített a vallatás folytatása elé, valamint csúnyán felkavarta Imre vodkával feltöltött gyomrát, az Péter padlón elterülő, élettelen teste volt. A férfi falfehér arcának a feje körül terjengő, feketének tetsző vértócsa adott rémséges kontrasztot, mintha csak a hirtelen láthatóvá vált aurája lenne. Ott feküdt, elvágott torokkal, mozdulatlan. Kikerekedett, bevérzett szeme a plafont bámulta, mindezt oly csendesen, némán… Némán! Ez a kurva némaság idegesítette Imrét a legjobban!
– Ezzel még várhattál volna… Nem adtam rá parancsot! – sziszegte dühtől remegő arcizmokkal.
– Pszt! – intette őt csendre Sebész, vértől csöpögő kését a szája elé tartva. – Épp azt próbálom kitalálni – folytatta suttogva, ügyet sem vetve az Imre által felcitált „erre nem adtam parancsot” témára –, hogy mi lehetett az utolsó gondolata.
– Te megőrültél? – hördült fel Imre, és mindkét kezével a nem létező haját markolászta. Persze nem várt választ, a kérdés pusztán költői volt, és teljességgel felesleges. – Legalább elárulta? – folytatta egy másik, lényegesebb kérdéssel, és jókorát húzott a zsebéből előkotort vodkából.
– Nem – válaszolta Sebész.
– Mi nem? – kiabálta Imre. – Nem őrültél meg, vagy nem árulta el?
– Dupla nem…
Imre feje lángolt a dühtől, és már úgy üvöltött, hogy a nyál is kifröccsent a szájából.
– Baszd meg! Miért kellett? Most hogy szedjük ki belőle? Te vén idióta!
Eközben Sebész felegyenesedett a halott férfi mellől és ingerült társa fölé tornyosult, mint egy ragadozó a prédája fölé.
– Velem nem beszélhetsz így… – közölte rémisztően nyugodt hangon, szinte suttogva, miközben a vértől csöpögő pengével néhány milliméternyire megközelítette társa bal szemgolyóját. Hiszen jobbkezes, így volt kézenfekvő.
Imre arcából kifutott a vér. Nem úgy, mint Péteréből, de mégis hasonló módon kifehéredett. Gyöngyöző homloka, remegő keze mind-mind hűen tükrözték kétségbeesését, és azt a számára megdöbbentő felismerést, hogy az előtte pózoló idős férfi, akit valaha a legjobb és leghűségesebb „katonájaként” tartott számon, megőrült. Most már kérdezni is felesleges lett volna.
– Nyugodjunk le! – ennyit sikerült kinyögnie, és hátrálni kezdett.
– Tudom, hogy tudod, hogy csak… ugratlak! – kacsintott mosolyogva Sebész, és leeresztette a kését.
– Elmész te a búbánatos francba! – zihálta Imre, kezét a mellkasára szorítva, szívtájékon. Úgy volt vele, ha említett szerve megpróbálna kiugrani, amire komoly esélyt látott, legalább visszapréselheti a helyére.
És hogy mi járt eközben Sebész fejében? Őrület semmiféleképp, csupán hideg számítás. Beteljesítette évek óta elfojtott vágyait, vagyis elvégezte, amiért jött. Sikerült újra átélnie a katarzist, a velőt rázó kielégülést, és csak ez számított. Imre csupán kötelező kellék volt számára, a maga hülyeségeivel együtt. De hogyan tovább? Sajnos pillanatok alatt elillant az élvezet és rögtön komoly fejtöréssé nőtte ki magát a kérdés. Időre volt szüksége, hogy kifundálhasson valamit, ami továbblendíti az ügyet, ami mozgásban tartja az úthengert, a kormány mögött Imrével és a Vörös Illuminátus tagjaival.
Nagyot sóhajtott és nosztalgiával gondolt vissza a letűnt rezsimre, amit oly galád módon elsöpört a rendszerváltás. Ott, abban az időszakban, abban a másik világban (mintha nem is ez a bolygó lett volna), minden egyszerűbb volt. Mármint az ő szemszögéből. Naponta kapott újabb és újabb megbízásokat, mert mindenki gyanús volt, aki csak élt és mozgott. Mert meg kellett védeni a rendsz… a nagy semmit. De azt foggal, körömmel.
Cseppet sem bánta, hogy a paranoia és az emberi hülyeség akkora méreteket öltött, hiszen ez éppen kapóra jött számára akkoriban. Csak legyen mindig friss „hús” a székhez bilincselve a kihallgatóban, vagy az eltüntetőben. Mindössze ennyi kellett, hogy ő boldog legyen és magasról tett az ideákra, s a többi marhaságra, ami körülötte zajlott.
Viszont most időt kellett nyernie, hogy kitalálja, hogyan folytatódjon ez a történet. Imrére nézett, aki időközben sikeresen elkerülte a szívrohamot és az arcszíne is visszatért a megszokott lilásvöröshöz. Nyugtázta, azután fél szemmel Péterre sandított. És akkor megvilágosodott. Rájött, hogy a válasz ott hever a lába előtt, a padlón, vérbe fagyva! Jelenleg keresve sem találhatna jobb időhúzó tevékenységet, mint Péter testének aprólékos feldarabolása. Imre előtt szigorúan a hulla eltüntetésének megkönnyítésére hivatkozva… és amíg ő elszöszmötöl ezzel, addig társa kedvére felforgathatja a villát, hátha megtalálja, amit keres.
Imre nem ellenkezett. Sőt! Művigyorral az arcán egyenesen nagyszerű ötletnek nevezte a felvázolt tervet… és miután az íróasztal teljes tartalmát egy zsákba ürítette, sietve elhagyta a helyiséget, hogy az emeleten folytassa a kutatást.
Sebész viszont éppen „belevágott” volna a feladat végrehajtásába, amikor zajt hallott. Persze Imre odafent tette a dolgát; tompa puffanások, koppanások szűrődtek le az emeletről, de ez más volt. Az ablak mögül, odakintről érkezett a recsegő hang.
Felugrott és szétrántotta a résnyire kihúzva felejtett függönyt. Egy alakot látott a kerítés felé vágtázni. Még messziről nézve is röhejes volt látni, milyen nehézkesen küzdi át magát rajta.
– Ez még kapóra jöhet! – mélázott Sebész és halvány mosoly futott át az arcán.

3.

 

Misi még akkor is reszketett, mint a nyárfalevél, amikor egy órával később leszállt a metróról. Az Ecserinél jött fel az aluljáróból, és rögtön a törzshelye felé vette az irányt. A Második félidő nevű kocsma egy tömbház aljában várta őt, késő esti nyitvatartással. Reményei szerint az egyik asztalánál ott ül még Bandi, egyetlen barátja, és őt várja. Pénz híján csak tőle várhatott segítséget a problémáira. Sok-sok felest, akár egy liternyit is, csak hogy felejteni tudjon. A villánál látottak beleégtek a retinájába, és bármerre fordult, minduntalan azt a vérbe fagyott szerencsétlent látta maga előtt. A nyakán tátongó nyílást, a feketének tetsző vért, ahogy az egyre csak terpeszkedik annak feje körül… és a sapkás csávót. Azt az öreg kéjencet, kezében a késsel, arcán az őrültek megszállottságával… Na, őt se fogja soha elfelejteni.
– Csak ott legyen Bandi a krimóban, csak fizessen egy-két kört – motyogta maga elé, míg szaporázta lépteit.
Mialatt morfondírozott, váratlanul egy fekete BMW ugratott fel elé a járdára az Üllői útról. A gépkocsi motorja hangosan bőgött, miközben egy látványos, gumifüstölős farolást követően leparkolt előtte, körülbelül tíz centiméterre a lábfejétől.
Hátrahőkölt és meglepetésében köpni-nyelni sem tudott. Tulajdonképpen csodálta a volán mögött ülő Karcsi vezetési technikáját, ámbár nem lehetett benne biztos, hogy az említett férfi így akarta kivitelezni az imént bemutatott manővert. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy nem gázolta el őt?
Rémült tekintetét elvakították a BMW halogén lámpái, míg agyában velős kérdés fogalmazódott meg:
Miért?!
Igen, jól ismerte a kocsiban ülő galerit, és a háta közepére sem kívánta őket. Sőt mi több, úgy volt vele, hogy inkább diskurálna az ábécés hegyomlással még fél órát, mintsem hogy ezekkel egy percet is együtt töltsön. Bár ekkor beugrott neki, hogy ha sorrendet állítana az ügyben, hogy kivel nem lógna szívesen együtt, jelenleg magasan vezetne a Sapkás Öreg. Zsolti meg a bandája hozzá képest csak sereghajtó lehet, és ettől a gondolattól némiképp jobb kedvre derült, dacára a várható pofozkodásnak.
Az autó jobb oldali, sötétített üvege komótosan leereszkedett, és úgy dőlt ki rajta a dohányfüst, mint egy kőbányai gyárkéményből. A háttérből a Rapülők egyik száma üvöltött kazettáról, aminek szövegét a volán mögött ülő Karcsi nagy átéléssel rappelte együtt Geszti Péterrel.
„Gyere ki a hóra egy szóra! És legyél nagyon bátor! / Ő csak, ő csak a helyi terminátor. / Szétszed téged. Hogyha nem vigyázol, véged!”
– Halkítsd már le, baszod! – adta ki az ukázt Zsolti, és flegmán kikönyökölt az ablakon. – Már kereslek egy ideje – vetette oda foghegyről Misinek.
– Ne csináljátok, srácok! – fanyalgott Misi. – Kurva szar napom volt!
Zsolt az órájára nézett.
– És még nem ért véget… Halljam, hol a pénzem? – folytatta, miközben az utolsó slukkot szívta az arany Marlboroból.
– Tetszik a kabátod! – Egy hirtelen ötlettől vezérelve Misi igyekezett volna más irányba terelni a beszélgetést, miközben közelebb lépett a kocsihoz. – Nagyon gengszteres! Olaszba vetted?
– Kapd be, a pénzről beszélj!
– Ja, a pénz! Képzeld, pont ma este akartam neked megadni! Nemrég kipucoltam egy ABC -t!
– Akkor virítsad!
– Sajnos történt egy kis bibi…
– Miféle bibi?
– Idefelé jövet a Petőfi hídon elkapott két csávó. Az egyiknél kés volt, a másiknál meg baseball ütő. Azt mondták, hogy rögvest kicsinálnak, ha nem adom oda nekik a pénzemet. Én persze próbáltam ellenállni, mondtam, hogy nincs nálam lóvé, meg az egyiket forgó rúgással le is küldtem a földre, de a másik, a nagyobb darab megborított, azután a lábamnál fogva kilógatott a Duna fölé. Nem tehettem semmit, amíg fejjel lefelé lógtam, kivették a zsebemből a zsét, aztán elrohantak.
– Hű, ez érdekes – ironizált Zsolti, megnyúlt, csodálkozó képpel, aminek láttán Misi majdnem elröhögte magát. – És hogy nem estél bele a vízbe?
– Az úgy volt, hogy amikor elengedte a lábamat, én zuhanás közben elkaptam a híd korlátját, tudod, ott alul, és így vissza tudtam magamat húzni – vigyorgott, miközben hanyag mozdulattal és teljes testsúlyával rátámaszkodott az autó visszapillantó tükrére.
Legnagyobb sajnálatára az a vacak sokkal könnyebben megadta magát alig ötven kilójának, mint a jaguár embléma, és végül ez lett az utolsó momentum, amire tisztán emlékezett a találkozóból.

***

– Hidd el, a Hubertus majd segít, ráadásul olcsó! – mosolygott kényszeredetten Bandi, és megemelte a poharát.
A bisztró oldalfalait nikotintól besárgult, eredetileg zöld-fehér színű Fradi zászlók, valamint röpképtelen, hungarocellből készült, zöldre festett Fradi sasok borították. A pult mögötti részen kapott helyet a „dicsőségfal”. Porlepte, ám díszes keretekbe ékelt fényképek lógtak az FTC egykori aranylabdás játékosáról, Albert Flóriánról és az ezüstcipős Nyilasi Tiborról. Mellettük bekeretezett újságkivágások szóltak a klub legnagyobb sikereiről az elmúlt évtizedekből, valamint a legfrissebb, idén begyűjtött NB1-es bajnoki elsőségről.
– Szarul nézek ki, mi? – nyögte Misi, amikor látta, hogy barátja fancsali képpel vizslatja feldagadt, lilára püfölt arcfelét.
Bandi beletúrt rendezetlen, vöröses, göndör hajába és csak fél szemmel sandított vissza rá. Alkoholtól kivörösödött, szeplős arcán sajnálkozás tükröződött.
– Dehogy, nem vészes – nyögte kényszeredetten mosolyogva.
– Semmi nem jön össze mostanában, érted? Semmi! A minap el akartam kötni egy Zsigulit, egy szaros Zsigát… mert ugye mennyire nehéz kinyitni és elindítani egy olyat, ugye?
Bandi egykedvűen vonogatta cingár vállait. Nem mintha nem lettek volna elképzelései a dologgal kapcsolatban, hiszen végzettségét tekintve autószerelő volt, de nem akarta megfosztani barátját a történet közreadásától. Inkább előredőlt, az asztalra könyökölt, rőt kecskeszakállas állát a tenyerébe fektette és nagy érdeklődést színlelve fülelt tovább.
– Semennyire! – folytatta Misi. – Csak egy csavarhúzó kell és csókolom, már el is vitted, de persze nekem ez sem ment! És tudod, hogy miért nem?
– Nem – csóválta a fejét Bandi.
– Már benne ültem, kihúztam és összekötöttem a kábeleket, de se szikra, se semmi… mert nem volt benne akku! Érted, ott állt az utcán és nem volt benne… á, hagyjuk is – legyintett.
– Meghívlak még egyre – pattant fel Bandi, és kissé bizonytalan léptekkel kioldalazott az asztal mögül.
A háttérből egy Williams flipper, a FunHouse ütemtelen kattogása, csilingelése és bárgyú zenéje hallatszott. Misi figyelmét egy nagy csattanás vonzotta oda, mely azt jelezte, hogy az előtte álldogáló alkoholista éppen szabadjátékot nyert.
– Mákos kurafi! – morogta megvetően, amikor barátja éppen visszatért az italokkal. – Nekem sose adja be – folytatta a zsémbelést, és fejével a flipper felé biccentett, aztán beletúrt a zsebébe és a csillogó jaguárt átcsúsztatta barátja elé. – Tessék! Ez legyen a tiéd. Most nincs nálam pénz, de legközelebb én hívlak meg téged.
– Ez mi?
– Minek látszik?
– Embléma. De honnan? Loptad?
– Persze, de… – és abban a pillanatban komolyan elgondolkodott azon, vajon feltárja-e Bandi előtt a teljes történetet, hullástól, mindenestől. Érezte a késztetést, hogy megossza vele, és hogy talán megkönnyebbülne tőle… de végül, némi mérlegelést követően úgy döntött, egyelőre megtartja magának a sztorit. – Mindegy honnan van, tedd el, legyen a tiéd!
– Nekem nem kell, viszont te eladhatnád valakinek, néhány százast biztos kapnál érte – javasolta Bandi.
– Gondolod?
Bandi nézegette, forgatta kezében az emblémát, és visszatolta barátja elé.
– Persze! Talán valakinek pont egy ilyen hiányzik a kocsijáról – mondta, mire mindketten nevetésben törtek ki. – Érted? Valakinek pont ez hiányzik a kocsijáról! – ismételte, mire még jobban röhögtek és potyogtak a könnyeik.
– Jól van, ha neked nem kell, akkor majd megpróbálom elpasszolni – húzta vissza a jaguárt.
– Hol szerezted? – kérdezte Bandi a szemét törölgetve.
– Rózsadombon… – merengett maga elé Misi ködös tekintettel. – De ne kérdezz többet!
– Legyen… És mi történt az arcoddal?
Tessék! A nap másik történése, amit semmi kedve sem volt előadni, pláne nem őszintén úgy, ahogy valóban megesett. Túl sok mindent kellett volna elmagyaráznia hozzá, hogy érthető legyen, ami még több kérdést vetett volna fel. Bandi pedig imád kérdezni. Ezért úgy döntött, egyszerűen csak mellébeszél. Hátha beválik.
– Elég annyi, hogy összefutottam Zsoltival meg a sleppjével – közölte egykedvűen.
– De hát összevertek!
– Kis csicskák ezek mind – kelt ki magából Misi –, azt hiszik, hogy ők itt a környéken a királyok, de ezt még visszakapják, megígérem! Most is simán levertem volna őket, ha nem ilyen hirtelen ugranak nekem!
– Tartozol nekik, igaz?
– Húszezret adott – bólogatott megadóan –, de már harmincat követel.
– Az igen! – adott hangot meglepetésének Bandi. – Az több mint kéthavi fizum!
– Szarul keresel, baszd meg!
– Lehet, de erre legalább számíthatok minden hónapban!
Misi átnyúlt az asztal felett és jobb kezével vállon veregette a barátját.
– Ne kapd fel a vizet, nem azért mondtam.
Bandi benyúlt a zsebébe, és két ötszázast tett az asztalra.
– Ne már, Bandi!
– Csak tedd el, ez is valami.
– Köszönöm – és szemlesütve besöpörte a pénzt.
– Azért könnyebb lenne neked is, ha elmennél dolgozni.
– Baszod, kurva hálás vagyok, meg minden, de ezt ne kezdjük el megint! Könyörgöm, nagyon nem vagyok abban a hangulatban, hogy az élet nagy dolgait megdumáljuk, oké? Ezt párszor már amúgy is eljátszottuk és sosem fogunk egyetérteni, mert én nem vagyok olyan, mint te.
– Hát az biztos – húzta fel az orrát Bandi.
– Figyelj, én nem bírom elviselni, hogy mások mondják meg, mit csináljak, hogy mások osszák be az időmet. Emlékszel? Egyszer dolgoztam egy hétig, pont elég is volt abból a szarból. Hajnalban kelni, órákat utazni… meg nekem különben se parancsolgasson senki.
Időközben az utolsó vendég kidülöngélt az ajtón, így a flipper is elcsendesült. Már csak ők maradtak az áporodott levegőjű, sörszagú, cigarettafüstös presszóban.
– Mások fényesen megélnek munka nélkül – folytatta Misi –, ott van például a Zsolti… Szóval nekem is sikerülhet.
– Olyan akarsz lenni, mint ő? – húzta fel a szemöldökét Bandi.
– Aha!
Bandi arcizmai megremegtek, felkapta a poharába kitöltött „nyugtatót” és ledöntötte a torkán.
– Akkor legyél olyan, te vak barom – pattant fel és a kabátjáért nyúlt.
– Ne menj, hallod? – kapta el a karját Misi. – Inkább igyunk még egyet!
A pultos, látva a közjátékot, felmérve a késői órát és előre kalkulálva a várhatóan igen csekély borravalót, azon nyomban rájuk pirított:
– Elég lesz mára, szeretnék zárni!
A kedves noszogatás hatására Misi is feltornázta magát az asztal mögül, és míg Bandi a kabátja felvételével bajlódott, ő lopva a pultost figyelte, aki éppen az aznapi bevételt számolta. Misi hunyorogva méregette az átnyálazott bankókat, miközben azt találgatta, hogy vajon mennyi lehet az annyi.

Kövesd a Facebookon!

Akció!

Original price was: 3590,00 Ft.Current price is: 2334,00 Ft.

Mészáros Lajos: Pesti balhé

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 268
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-04-1
Méret: 130 mm x 190 mm x 22 mm

Elérhetővé válik: 2024.07.15.
Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi | Beleolvasó

részlet Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi című könyvéből

PROLÓGUS

„Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.”

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat részlet

Első fejezet: Mindenki hazajött a nyaralásból

Szalay Hanna rendőr főhadnagy kinézett második emeleti irodájának ablakán, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és amit nem tudott megunni. Pedig már öt éve ugyanott dolgozott.

Mindig, amikor munka közben elfáradt, az ablakhoz ment relaxálni, nézett ki a fejéből és erőt gyűjtött a továbbiakhoz. Péntek késő délután, negyed hat után három perccel a legtöbb hivatal kiürült. A rend­őrségről is már majdnem mindenki hazament.

A kora őszi napsütésben gondtalan turisták sétálgattak a városban. Hanna eljátszott a gondolattal, hogy ő is egy közülük. A hangsúly a gondtalanon volt. Elképzelte, hogy nézelődik egy ismeretlen, szép városban, messziről megpillant egy klasszicista épületet, lefotózza, majd amikor közelebb megy és meglátja a homlokzaton a már kissé kopott „Rendőrkapitányság” feliratot, csalódottan megy tovább. Megfigyelte, hogy majdnem mindig ez a turisták reakciója. A telefonjukat elteszik, valószínűleg a képet is törlik majd. Mert ki akarná már a rendőrséget lefotózni? Csak egy alkalommal fordult elő, hogy egy egész család pózolt a bejárat előtt, és az apuka még rá is mutatott a feliratra. Utóbb kiderült, hogy azért, mert rendőr.

Na, én ugyan nem szerettem volna a rendőrség előtt fotózkodni nyaralás közben! – jutott eszébe most Hannának.

Szeptember első hetét fejezték be. Ikerfiai – Jani és Misi – most kezdték az iskolát.

Szerencsére a szomszédban lakó anyósa és apósa mindketten nyugdíjas pedagógusok, hiányzott nekik a tanítás, kapva-kaptak az alkalmon, hogy segítsenek az unokák beiskolázásában. Így Hanna válláról levették ennek a terhét. Azért volt emiatt némi lelkiismeret-furdalása. Férje építész, tudott home office-ban is dolgozni, de annak soha nem lett jó vége. Ilyenkor a fáradt anyuka arra ment haza, hogy apuka üvölt a gyerekekkel, rendszerint összekeverve őket, mivel mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra.

Már a második nap megkérdezte tőlük az egyik gyerek a suliban, hogy anyukátok tényleg zsaru?!

– Nem zsaru, hanem nyomozó – válaszolták a srácok egyszerre.

Hanna szerette a munkáját, de amióta a „VIP gyilkosnak” nevezett sorozatgyilkos ügyében nyomozott, sokszor voltak álmatlan éjszakái.

Rosszabb esetben meg rémálmai.

A nyár nyugisan telt, ami ez esetben azt jelentette, hogy nem volt újabb áldozat. Hál’ istennek a balatoni családi nyaralást és a barátnőkkel való kirándulást nem zavarta meg semmi. Azért felhőtlenül soha nem tudott kikapcsolódni. Mindig idegesen leste a telefonját, hogy nem értesítik-e újabb gyilkosságról a kollégái. Akkor azonnal haza kellett volna jönnie, családja szemrehányó tekintetétől kísérve. Egyik barátnője viccesen meg is jegyezte, hogy talán a gyilkos is nyaralni mehetett.

Örült az előtte álló hétvégének, de egész nap valami rossz előérzete volt. Holnap a barátnőivel találkozik, a vasárnap pedig a családé. A még bent lévő kollégái is összepakoltak, elköszöntek, jó hétvégét kívántak.

Hanna is kikapcsolta a gépét, már éppen pakolni kezdett, amikor bejött Péter, a helyettese. Automatikusan mondta volna, hogy „Szia, neked is jó hétvégét”, de a férfi arca nagyon sápadt volt. Nem is kellett mondania semmit, Hanna magától is rájött, hogy valami történt.

– Újabb áldozat! – vágott bele a közepébe Péter.

Ezek szerint a gyilkos valóban hazajött a nyaralásból! – gondolta Hanna kétségbeesetten.

– Ugyanaz a módszer. A férje találta meg a fürdőszobában. Szegény először a mentőket hívta, akik már nem tudtak segíteni, csak bennünket hívtak. Indulnunk kellene helyszínelni. Ki kell hallgatnunk a szomszédokat. Holnap meg majd össze kellene hívni a csapatot. Úgyis terveztünk nyár után egy megbeszélést. Tudom, hogy mást terveztél hétvégére, hát bevallom, én is. A férjét meg a lányát bevitték a pszichiátriára, ők jelenleg nincsenek kihallgatható állapotban – sorolta végig a kollégája egy szuszra a történéseket.

Hanna beletörődően felsóhajtott és megállapította, hogy jók a megérzései, nemhiába volt egész nap nyugtalan.

– Adj öt percet, hazaszólok, hogy ne várjanak meg a vacsorával!

Péter bólintott.

– De siess, légyszi!

– Ok, igyekszem.

Hanna először ügyvéd barátnőjét, Hildát hívta, aki vidáman szólt bele:

– Szia, ugye holnap akkor talizunk?

– Hilda, kapaszkodj meg, légy erős és titoktartó. Attól tartok, igazad volt!

– Mármint mivel kapcsolatban? – kérdezte értetlenül barátnője.

– A gyilkos tényleg hazajött a nyaralásból!

– NEEEEEEEE!!!! – kiáltott fel Hilda, amit a folyosón türelmesen várakozó kollégák is hallhattak, Hanna pedig, mivel nem akart maradandó halláskárosodást szenvedni, eltartotta fülétől a telefont.

– Ismét lecsapott az emberünk.

– Francba, azért utálom a legjobban ezt a gyilkost, mert soha nem ér rá miatta a barátnőm!

– Mondanám, hogy vigyázz magadra, zárkózz be, de tudom, hogy jól megy a karate, és a férjeddel szoktatok gyakorolni!

– Hát igen! Jobban megy mint a tenisz, és főleg az a jó, hogy nő az edző. A férjem is hajlandó járni, nem tartja nyálas sportnak, mint a teniszt.

Na igen, a tenisz! Ez a sport rossz emlékeket idézett fel Hilda életében. Akkoriban a férje, Karcsi, aki kamionos, állandóan úton volt, és a teniszedző miatt majdnem tönkrement a házasságuk.

A második telefon – a férjének – sokkal nehezebb volt. Jani azt mondta, érezte ő is, hogy ma valami történni fog. Elteszi akkor a vacsorát.

– Köszi szépen! Feltéve, ha lesz utána még étvágyam. Na, szia most le kell tegyelek, mert megyünk.

Péter már türelmetlenül állt az ajtóban.

A kollégák már biztosították a helyszínt és megkezdték az előkészületeket. Hanna és csapata is elindult.

A kocsiban Péter elmesélte, hogy az áldozat Kárnyáczki Helena Titanilla, negyvennégy éves tanárnő. Hosszú, barna hajú, filigrán alkat. Nem nagyon hasonlít az előző áldozatokra. Az áldozat elegáns környezetben lakott, viszonylag nyugodt környéken, ahol rendezett, kétszintes házak vannak szép előkerttel.

Hál’ istennek a tragikus hírt nem kellett közölni a családdal, mivel a férj talált rá. A lánya nem látta, csak az apja üvöltését hallotta szegény.

– Alibik? – szakította félbe Pétert a nyomozó.

– A férjnek van – lapozott bele a kollégája a jegyzetfüzetébe. – Szaunában volt az egyik szomszéddal. A kislány pedig uszodában volt a barátnőjével, utána a városba készültek szórakozni.

– Akkor mit keresett otthon?

– Át akart öltözni. Tizenhat éves házasok voltak. A férj, Kárnyáczki Tibor, hitelügyintéző a helyi OTP-bankfiókban, negyvenhat éves. A szülők már nem élnek, így velük sem kell már közölni a hírt. Az áldozat a szomszéd település általános iskolájában tanított matematikát és fizikát.

Hannában felmerült, hogy esetleg a tanítványai, vagy egyik volt tanítványa lehetett az elkövető. Annak idején nem szerette ezeket a tantárgyakat, de azért nem ölte volna meg a tanárát. De hát változnak az idők!

A kollégák már megkezdték a helyszínelést. Tapasztalatból tudta, hogy a fürdőszobát kell keresnie.

A nőt ugyanúgy találták, mint a többi áldozatot: meztelenül, széttett lábbakkal, nemi szervében ezúttal egy üres Limoncellós üveggel. A bal mellére egy „V”, a jobbra pedig egy „P” betű volt írva ugyanúgy a saját rúzsával, ahogy a többieknek is. A rúzs a holttest mellett hevert a fürdőszoba jéghideg padlóján. Dróttal fojtották meg őt is. A halott arcán rémület tükröződött. A halántékán ütlegelés nyomai látszottak. A közelben egy pár tűsarkú cipő hevert, az egyiknek letört a sarka. A helyszínelő kolléga fontoskodott:

–  Lehetséges, hogy a cipő sarkával ütlegelték – mondta.

Hanna mélyeket lélegzett. Nem okádok, nem okádok – mantrázta.

Betörés ezúttal sem történt. Szerencsétlen férje még annyit el tudott mondani, hogy nem hiányzott semmi értéktárgy. A nő telefonja ugyanúgy ki volt kapcsolva, mint a többi áldozatnak.

VIP gyilkosnak az áldozatok mellére írt betűk miatt nevezték el. Először csak V.P.-s gyilkos, később pedig VIP gyilkos lett a fedőneve.

Az igazolványképről egy helyes, barna hosszú hajú nő mosolyog vissza.

A valóság azonban sajnos egészen más volt.

Hanna, amint lehetett, elhagyta a fürdőszobát, a többit a helyszínelőkre bízta. Majd utólag elolvassa a jegyzőkönyvet. Átment kihallgatni a szomszédokat.

Ők semmi gyanúsat nem észleltek, pedig a jelek szerint a környéken mindenki mindenkit ismert és figyeltek egymásra. Szaunában is az egyik szomszéd baráti házaspárral voltak, akik teljesen meg voltak döbbenve. Helena azért nem ment velük, mert dolgozatokat kellett javítania. Bele is kezdett, de befejezni már nem tudta. Minden szomszéd rendes, kedves embereknek tartotta őket.

Hanna késő este kimerülten ért haza, Jani, a férje ébren várta, amiért nagyon hálás volt. Megittak együtt egy pohár bort, a férfi nem kérdezett semmit. Tudta, hogy a felesége még nincs olyan lelkiállapotban, hogy meséljen a történtekről.

Még benézett a gyerekekhez, akik ártatlanul és édesen szuszogtak. Maxi, a golden retriever szokás szerint majd leverte a lábáról.

Függetlenül attól, hogy másnap szombat lesz, reggel nyolcra összehívták a csapatot, és addig még aludnia is kellene.

Akció!

Original price was: 2899,00 Ft.Current price is: 2320,00 Ft.

Nádudvarváry Fekete Emma: Nem skandináv krimi

Szerző: Nádudvarváry Fekete Emma
Kiadó: magánkiadás
Oldalak száma: 202
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786156748003
Méret: 148 mm x 210 mm x 7,15 mm

Győrvári József: A terapeuta halála

Győrvári József: A terapeuta halála

Győrvári József: A terapeuta halála (krimi)

– Ezt most komolyan mondja? – Tiszai főfelügyelő a helyszínelő doktorra meredt, de az nem hátrált meg.

– Igen.

– A fickó leült újságot olvasni, és mire végzett, szívinfarktust kapott? Ezt állítja?

– Igen. Kicsit sarkított rajta, de igen.

– Akkor mi mit keresünk itt?

A közelükben tébláboló fiatal nyomozó lecsapott a kérdésre. Végre valami, amire ő is tudta a választ! A halottra mutatott, aki a pamlagon ült, fejjel előre bukva a dohányzóasztalon kiterített újságra.

– Ki van égetve a köntöse cigivel. Ott a hátán. Látja, főfelügyelő úr? Valamelyik túlbuzgó azt hitte, hátba lőtték és kihívott minket. – A mondat végén vihogott egy rövidet.

– Rendőrt hívott, mert valakit hátba pöcköltek egy csikkel?

– Az égésnyom miatt azt hitte, hogy golyó ütötte lyuk.

– Nem tűnt fel az illetőnek, hogy nincs vér? – hitetlenkedett tovább Tiszai.

– Ezek szerint nem.

– Jól van – legyintett a főfelügyelő. – Ha már itt vagyunk, találjuk ki, mi történt. Nekem rejtélyesnek tűnik ez az ügy. Vagy maguk hallottak már olyan esetről, hogy valaki meghalt újságböngészés közben? – Rövid szünetet tartott, a többiek rázták a fejüket. – Melyik cikk okozhatott ekkora traumát neki? Mert azt a lehetőséget kizárhatjuk, hogy már eleve infarktussal küzdve fogott hozzá az olvasáshoz, igaz? Nyomozó, átnézte az újságot?

– Igen, amennyire a fej elmozdítása nélkül lehetett. Semmi szokatlan.

− És nem az elhalálozási rovatnál van nyitva.

− Nem. Ha csak nincs egy a homloka alatt. Oda nem látni.

− A szobát átkutatta?

− Mivel nincs bűntényre utaló jel, így nem gondoltam, hogy…

− Jól gondolta – nyugtatta meg Tiszai az elbizonytalanodó fiatalembert, majd búcsút intett a doktornak, aki időközben összecsomagolt és most távozott a szobából.

− De a sarokban álló íróasztalon van egy határidőnapló – sietett újra hasznossá tenni magát a kezdő nyomozó. − Abba belekukkantottam. A szokás hatalma – vihogott egyet megint.

− Mit talált?

− A férfi Szender József. Terapeuta volt. – A nyomozó a jegyzeteibe pillantott. – A naplója utolsó bejegyzése szerint öttől hatig: visszatérő rémálmokkal küzdők csoportja. Első foglalkozás, bemutatkozás, ismerkedés, bizalomépítés, helyzetfelmérés. És fel van sorolva öt név telefonszámokkal. Mondjam?

− Nem kell.

− Egyébként felhívtam őket az idő alatt, amíg a főfelügyelő úr ideért az őrsről. Egybehangzóan azt állították, hogy amikor távoztak a csoportterápiáról, nem láttak semmilyen rosszullétre utaló jelet a foglalkozást vezetőn.

Tiszai leguggolt a megboldogult mellé és abból a látószögből kezdett vizsgálódni.

− Maga nagy segítség, nyomozó. – Mivel hangsúlytalanul ejtette a szavakat, nem lehetett megállapítani, komolynak vagy ironikusnak szánta-e a megjegyzést. A nyomozó mindenesetre igyekezett továbbra is jó benyomást tenni rá.

− Az asztalon van egy diktafon, amibe csak belehallgattam, hogy mi van rajta. Úgy tűnik, a terapeuta hangfelvételt készített a foglalkozásról.

– Az egészről?

– Azt nem tudom.

− Hozza ide, hadd halljam én is! Az elejéről indítsa!

Az ifjú eleget tett a felszólításnak, visszacsévélt ütközésig, aztán lejátszott. Nyegle férfihang szólalt meg a kis hangszóróból:

– Hát… Pechemre én lettem az első, így nem tudom lemásolni az előttem szólót, hogy hogyan is megy ez. Ezért rohadt dolog elsőnek lenni. Nem tudja az ember, mi a házi szokás. Még sose voltam efféle gyűlésen.

Egy másik hang szólt közbe, ami valószínűleg a terapeutáé lehetett.

– Ez egy kezdő csoport. A mai az első foglalkozásunk, így mindenki számára újdonság.

– Na, mindegy! Azt mondták az ismertetőn, ahol toboroztak minket, hogy amikor először szólalunk fel, rövid bemutatkozással kezdjünk. Akkor az én nevem Apró Tamás. Autószerelő vagyok, vagyis sokat bujkálok kocsik alatt. Talán onnan jönnek ezek a fura álmok. Szóval az álmaimban én egy kis vakarcs vagyok. Kobold, vagy mi a franc. Egészen vékonyka és apró. Tamás… Értik? Haha… Ez a nevem: Apró Tamás. Hahaha… De viccen kívül! Szörnyű olyan mütyürkének lenni. Az óriás emberek lábai elől menekülni állandóan, nehogy agyontapossanak. Mert azok mind tojnak rám, mintha ott se lennék. Ezért inkább az éjszakákat szeretem, az baba. Már álmomban persze, arról beszélek. Olyankor a sok behemót eltűnik az utcákról, én meg végre szabadon járkálhatok a városban. Bekukkanthatok mindenhova. Egy ilyen kis nyamvadék befér az összes lukon. Az utolsó álmomban jött egy ötletem. Miért ne használjam ki az adottságaimat, ha már az emberek olyan gané módon bántak velem. Attól kezdve belestem a női öltözőkbe, becserkésztem a környék legdögösebb csajait a fürdőszobáikban. Kárörvendően röhögtem rajtuk és a pasijaikon, mintha azzal jól kibabráltam volna velük. Aztán kapcsoltam, még csak nem is tudnak arról, amit teszek, hiszen állandóan bujkálok. Nem ért az semmit se. Bosszút állni meg abszolúte nem. Kevés voltam, mint a harmat. Valami sokkal ütősebb kellett, valami világraszóló! Egyszer csak beugrott. Fogtam magam és elloptam a koronaékszereket. Tök egyszerűen ment az egész. A szellőzőcsöveken szépen besétáltam érte és kész. Feldughatták maguknak a biztonsági zárjaikat meg a lézereiket. Kirámoltam a teljes készletet a vitrinből. Nesztek, rohadékok! Hát azt hiszem, ennyi. Ennyi volt nagyjából.

A kapcsoló kattant a nyomozó ujja alatt. Tiszai felállt. Az elmacskásodott lábait lazítgatta, miközben a pamlag mögött átment a hulla másik oldalára. Ott már nem guggolt le, inkább előrehajolt és a térdére támaszkodott. Abból a pózból emelte a tekintetét a nyomozóra.

− Miért kapcsolta ki?

− Azt hittem, elemezzük – nyomta meg a fiatalember a gombot megint. Először egy nyikkanás hallatszott, ami valószínűleg attól keletkezett, hogy a felvételt készítő is leállította, majd újraindította a szalagot. A digitális eszközök kezelésénél már nincsenek effajta zajok.

Felzendült a következő mesélő orgánuma:

− A nevem Kardos Ottó. Egy irodában dolgozom ügyintézőként harmincad magammal. Szerintem az álmaim nem kapcsolhatók a munkámhoz, ahogy az előttem szóló esetében. Én mindig yakuzának látom magam. A múlt éjjel egy kényes megbízást kaptam. Egy üzletember likvidálása volt a feladatom, aminek balesetnek kellett látszania. Beöltöztem a fejem búbjáig, csak a szemem fehérje villogott ki a fekete ruhámból. Balesetet kellett imitálnom, mégis magamhoz vettem a kistőrt és néhány dobócsillagot. A kocsival messze parkoltam le a célszemély házától, egy éjszakánként teljesen néptelen környéken. Gyalogosan surrantam tovább a kertek alatt. Messze elkerültem a kutyás telkeket. Amikor célhoz értem, átlendültem a díszkerítésen. A családi ház emeletén láttam egy nyitott ablakot a bejutáshoz. Macskaként másztam fel a fal melletti fára, onnan átugrottam az ereszre, onnan az erkélyre. Az erkélyről vetődtem a nyitott ablak párkányára és felhúztam magam rá. Így jutottam be a hálószobába. Valahonnan tudtam, hogy a férfi egyedül van otthon. Lent neszezett a földszinten. Bekapcsoltam a tévét, hogy felcsaljam az emeletre. Kimentem az emeleti karzatra és lekukucskáltam. Hamarosan megjelent a lépcső aljában és csodálkozó arccal fülelt. Rövid téblábolás után megindult fölfelé a félhomályban. Gondolom, a lentről felszűrődő fényt elégnek tartotta. Besurrantam a nyitott ajtajú gyerekszobába. Miután felért és elhaladt a rejtekhelyem előtt, ledobtam egy papucsot a háta mögött a földszintre. Ő a csattanásra a korláthoz lépett, hogy lenézzen. Akkor mögé ugrottam. Tenyéréllel tarkón vágtam és az összecsukló testet átsegítettem a korláton. Fejjel zuhant le a kőre. Meg sem tudta, hogy nincs egyedül a házban, úgy halt meg. Én pedig arrafelé távoztam a helyszínről, amerről érkeztem. Ezt álmodtam.

A diktafon susogott egy ideig. A nyomozó ezúttal nem állította le, viszont az újabb nyikkanás jelezte, hogy a rögzítő tulajdonosa igen. Harmadszorra lágy női hang mesélt:

− Kővágó Judit vagyok, könyvtáros. Az álmaimban általam megtestesített lény a görög mitológiából ismert. Így bizonyos fokig összefüggésbe hozható a munkámmal, bár ezerféle irodalommal foglalkozom. Semmi sem indokolja, miért éppen gorgoként töltöm az éjszakáimat. Miért nem angyalként vagy istennőként? Lehetnék Kleopátra, Jeanne D’ Arc vagy Marie Curie. Persze tudom, ez nem kívánságműsor. Ha valaki nem tudná, a gorgo egy kígyótestű és hajú elátkozott lény. Három van vagy volt belőlük, de csak a Medúza nevű közismert. A monda szerint mindenki kővé változott, aki ránézett. Az én sztorim egyébként nem olyan izgalmas, mint az előzőek. Én csak siklottam a kihalt utcákon. Boldog voltam, erős, független, szabad. Nem éreztem gonoszságot a lelkemben, hiába gondoltak szörnyetegnek az emberek. Szívtam magamba az eső utáni friss, hűvös levegőt. Az egyik pocsolya tükrében nézegettem a fejemen kígyózó fürtjeimet. Tisztában voltam vele, hogy Pallasz Athéné átka miatt olyan a külsőm amilyen, én mégis szépnek találtam magam. Főleg a szemeim ragyogása tetszett nagyon. Ebben a boldogságban ringott a lelkem, amikor rám förmedt egy durva hang. A bűzös sikátorok útonálló királya akarta összemérni velem az erejét. Követelte a pénzemet és az ékszereimet. Még azt is kívánta volna tőlem, hogy örömet okozzak perverz férfi egójának. Eszembe sem jutott haragudni rá, annyira elcsodálkoztam. Nem látja, ki vagyok? Vagy az önteltsége érte el az elmebaj szintjét? Rámeredtem, hátha megérti a néma üzenetet, de ő pökhendisége nem fújt visszavonulót. Ostobán állta a tekintetemet, amíg kővé nem vált. Mindössze ennyi történt.

− Ez jópofa volt! – A nyomozó barátkozós felcsattanása válasz nélkül maradt a főfelügyelő részéről. Az eszköz sem reagált rá, hanem forgott tovább.

− Ordas Gyulának hívnak. Hentes vagyok. Ha már mindenki maga kezdi elemezni az álmait, mondanám, hogy az én munkám aztán tényleg passzol az álmaimhoz, ugyanis vérfarkas szoktam lenni. Nem az a sima kis farkas, ami ott szaladgál a prérin, hanem az átalakulós fajta, amelyik holdtöltekor az emberből lesz. Tudják, az a nagy vérben forgó szemű. Emberfarkasnak is mondják. Olyankor ugyanúgy trancsírozok, mint hentesként, csak az életben ember vagyok és állatokat vagdalok, álmomban meg állat vagyok, és az embereket szedem szét. Ja! És azt késsel csinálom, emezt viszont foggal, karommal. De elhihetik nekem, jó késekkel sokkal szebben lehet dolgozni a húsokkal, mint a természet adta eszközökkel. Amit úgy csinálok, az csak kontár munka. A múltkori álmomban egy városszéli kisház ablakán ugrottam be. Éreztem az édes emberszagot, mégsem találtam senkit a földszinten. Fölloholtam az emeletre. Éhes voltam, vérre szomjas. Gondolkodás nélkül széttéptem a három gyereket, pedig szeretem a gyerekeket. Amúgy kedvelem őket, mégis felzabáltam mindet. Aztán az apát, az anyát, sőt még a nagymutert is, mert az is ott tartózkodott. A végén már alig bírtam vánszorogni, annyira tele volt a gyomrom. Majdnem úgy jártam, mint a kisgömböc a mesében. Biztos ismerik azt a mesét. Aki nem, az szóljon, majd elmesélem neki. Na, szóval ez történt, de végig nem vettem komolyan. Valahonnan tudtam, hogy csak álmodom az egészet. Mindig tudom.

A hentes dörmögő rekedtes hangja riasztó zenei aláfestést adott a szörnyűségekhez, amiket mondott. A nyomozót kirázta a hideg, de nem merte szóvá tenni, hiszen az előző kommentárja sem aratott sikert a főfelügyelőnél.

− Az én nevem Szivássy Lilla. Álmomban vámpír vagyok, a civil életben marketingigazgató. Nem érzem a párhuzamot a kettő között. Viszont nem is az én dolgom kitalálni. Nekem az a feladatom, hogy a lehető legpontosabban beszámoljak az éjszakai látomásomról. Az elemzését a szakemberre bízom. Nos, a legelső emlékem az, hogy sétálok a sötét utcán, mégis kitűnően látok minden apró részletet. A lábam alig érinti az aszfaltot, szinte libbenek fölötte lépésről lépésre. Gyönyörű, földig érő ruha van rajtam, mély dekoltázzsal. Előkelő hajkorona a fejemen. A bőröm sápadt fehér. Bűvkört ragyogok magam köré, amilyen a hold fényudvara az égen. Minden emberi lény az alattvalómmá válik, aki belekerül. Követnek, amerre járok, miközben szép lassan gyarapodik a számuk. Amikor megállok, térdre borulnak előttem. Némán szolgálnak engem. Tudom, hogy megvédenének, akár az életük árán is. Öntudatlanul nyújtják a nyakukat, mihelyt szomjazom a vérükre. Nem is kell mondanom. Aztán élettelenül gurulnak szanaszét, mint az üresen eldobott serlegek, amik tartalmuk nélkül hasznukat vesztették. És én csak iszom, iszom egyik kortyot a másik után. A szemfogaim puhán süppednek egyik nyakba a másik után. Piros csík szalad le a szám sarkából a mellemet takaró brokátig. Sokáig tobzódom a vörös mámorban. Nem akarom, hogy véget érjen, mégis véget ér. Mennem kell, lejárt az időm. Átlépem a mozdulatlan testeket, és elvonulok a kastélyom felé, mert a horizont világosodni kezd. Itt a vége. Milyen rövid így elmondva. Csak egy nyúlfarknyi sztori, pedig amikor álmodom, olyan hosszan tartónak és teljesnek tűnik.

A két férfi még fél percig hallgatta a szalagzörejt, mire tudatosult bennük, hiába várják a hatodik mesélőt, mivel csak öt név szerepelt a noteszban.
Tiszai mozdult elsőnek. Bearaszolt a pamlag és a dohányzóasztal között közvetlenül a halott mellé. Elővett egy kendőt a zakója zsebéből. Úgy fogta két keze ujjai közé a magatehetetlen fejet, hogy mindenhol a kendőn keresztül érintkezzen vele.

− Vegye ki az újságot! – emelte meg a koponyát finoman, viszont a nyomozó késlekedett.

− De a helyszínelők még…

− Nem érdekelnek a helyszínelők! Vegye ki! – mordult rá a főfelügyelő, mivel a fej kezdett kicsúszni az ujjai közül és hullagyalázásnak érezte volna, ha az koppan a deszkán. A fiatalember ugrott eleget tenni az utasításnak, nehogy a morbid baleset miatta következzen be.

Tiszai visszaillesztette a homlokot az asztallapra és a másik által tartott lapba nézett.

− Az a cikk meg van jelölve. Látja? – mutatott oda egy pillanatra. A nyomozó elképedt.

− Honnan tudta, főfelügyelő úr?

− Tapasztalat, ifjú kolléga, tapasztalat – rejtélyeskedett Tiszai, majd röviddel később a halott felé intett. − A megboldogult jobb keze mellett hever egy golyóstoll a padlón. Olvassa!

− Tessék?

− A megjelölt cikket. Olvassa fel!

A nyomozó kifeszítette a lapot maga előtt.

− Ma reggelre virradóra egy ember méretű szobrot találtak a nyolcadik kerület egyik sikátorában. Az egyetlen kőtömbből kifaragott alak egy csavargót ábrázol, tökéletesen élethű s vagy kétszáz kilót nyom. Elképzelhetetlen, hogyan került a néptelen kis utca közepére és miért. Vajon ki az a zseni művész, aki ilyen csodálatosat képes alkotni, ugyanakkor nem tart igényt az emberek elismerésére. A gazdátlan remekművet egyelőre a képzőművészeti múzeumba szállították, ahol, ha ismeretlen alkotója addig kilétét fel nem fedve másképp nem rendelkezik, hamarosan megtekinthető lesz mindenki számára.

A nyomozó felnézett a szövegről a homlokát ráncoló főfelügyelőre, aki türelmetlenül legyezgette a levegőt.

– Gyerünk, keressen még jelölt bejegyzést!

Az ifjú lapozott egyet és szinte azonnal rátalált. Még nem értette, mi történik, de felettese növekvő izgalma átragadt rá. Felszólítás nélkül belevágott az újabb hírbe.

– Váratlanul elhunyt Lopkovitz Kázmér, az ismert üzletember, akit otthonában, egyedül ért a halál, mivel felesége és két gyermeke a Balaton-parti villájukban tölti a nyarat. A rendőrség nyilatkozata szerint idegenkezűségre utaló jelet nem találtak a helyszínen. Az ereje teljében levő férfi egy ostoba baleset következtében vesztette életét, ami valószínűleg az alkoholfogyasztással kapcsolható össze. Előkelő háza emeletének korlátján bukott át, úgy zuhant fejjel a földszinti padló kövezetére. Az orvosok előzetes vizsgálata megállapította, hogy a szerencsétlen eséstől olyan súlyos fejsérülést szenvedett, amitől azonnal szörnyethalt. A holttestet a másnap reggel érkező házvezetőnő találta meg.

Tiszai feszülten itta magába az elhangzó szavakat. Olyan volt, mint a lesben álló vadász, s ahogy megérezte a bejegyzés végét, rögtön lecsapott.

– A következőt!

− Ma éjjel meglopták az országunkat! Megloptak mindannyiunkat! Ugyanis reggelre az összes koronaékszernek nyoma veszett, aminek már hosszú ideje az országház adott biztonságosnak hitt otthont. Az épület őrzéséért felelős szakemberek értetlenül állnak az eset előtt. Behatolásnak semmi jele, minden riasztó kifogástalanul működik, mégis eltűnt a legféltettebb kincsünk. A biztonsági szolgálat főnöke úgy nyilatkozott, hogy az ékszereket csak a szellőzőcsöveken keresztül lehetséges észrevétlenül megközelíteni, amiken még egy csecsemő sem férne át. A miniszterelnök úr egyenesen a magyarság elleni merényletnek nevezte az ügyet, és külön kommandó felállítását szorgalmazta a nyomozás azonnali megindítására.

A nyomozó még be sem fejezte, már lapozott is kutatni az újabb, tintával keretezett hír után, hogy eleget tegyen főnöke gördülékeny ügyintézés igényének.

− Szörnyű tragédia történt a városszélén. Hat felismerhetetlenségig összemart holttestet találtak a kis családi házban. Három gyermek és három felnőtt esett áldozatául a kegyetlen éjszaki mészárlásnak, amiből a szomszédok semmit sem vettek észre. A nyomokat vizsgálva egy vadállat támadására gyanakodnak a szakemberek. Ezt a hipotézist támasztja alá az a borzalmas megállapítás is, hogy a testek hiányosak: a gyilkosuk evett belőlük.

– Van még? Ez négy volt eddig, ugye?

– Igen, azt hiszem. – A nyomozó kapkodva pásztázta az oldalt. – Meg is van! – Rázott egyet megint a papírokon. − Mérges kígyó szedte áldozatait a város egyik peremkerületében? Vagy a perverz gyilkos egy nagyméretű, kétágú húsvillával ölt? Ezek a megdöbbentő kérdések merültek fel, miután nyolc holttestre bukkantak, amelyek mindegyikkének két szúrásnyom éktelenkedett a nyakán. A kirendelt orvos szakértő kísértetiesnek nevezte az esetet. Szerinte a vámpírok pontosan ilyen sebeket ejtenének az áldozataikon, ha léteznének, de mivel tudjuk, hogy nem léteznek, így a kígyómarás az egyetlen lehetséges magyarázat. A húsvillás tettes feltételezése azért nem állja meg a helyét, mert a szúrásnyomok körüli bőrelszíneződések méreg befecskendezésére utalnak. Nem akart további találgatásokba bonyolódni és azzal zárta le a beszélgetést, hogy pontosabb válaszokat csak a boncolás után adhat majd.

A felügyelő jelentőségteljesen nézett a felolvasást befejező nyomozóra.

– No! Érti már, nyomozó, mitől kapott szívinfarktust ez az ember?

– Azt hiszem, igen – válaszolta a kérdezett, de nem mondott többet. Hagyta, hogy a főfelügyelő vonja le a végkövetkeztetést.

– Ezek a szörnyetegek nem a rémálmaikat mesélték el, hanem a tudatalattijukból előtörő emlékeiket, amiket annak hittek. És ő, ahogy szép sorban rátalált azokra a hírekre, amiket megjelölt, rájött erre. Megértette, kik ezek, akiket beengedett a lakásába. Együtt ücsörgött velük egy órán át. Sőt, a jövő hétre nyilván várta őket a következő foglalkozásra.

A fiatalember csak döbbenten bólogatott. Tiszai megfenyegette a mutató ujjával.

– Remélem, nem várják haza ma éjjelre. Sok dolgunk lesz. Elsőként be kell szereznünk öt házkutatási parancsot.

Akció!

Original price was: 1890,00 Ft.Current price is: 600,00 Ft.

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Rebecca Reed: Nagy fogás

Theodore erős kézzel tartotta a botot. Kétszer akadt le horgáról a zsákmánya, de ezúttal biztos volt benne, hogy nem szalasztja el. Méretes példánynak érezte, ezt az erősen lefelé görbülő horgászbotja is bizonyította. A zsinór feszült, az orsó hangos recsegéssel adta tudtára, hogy küzd az ellenállással. A férfi alsó ajkát beharapva koncentrált, és igyekezett megtalálni a tökéletes taktikát, amivel kellően kifáraszthatja a halat.

A telefon megszólalt a zsebében. Már a csengőhangból tudta, hogy ezt bizony fel kell vennie, ugyanakkor nem értette, miért keresik a munkahelyéről, hiszen jól megérdemelt szabadságát töltötte. Három éve először vett ki néhány napot, erre tessék, most sem hagyják békén. Választania kellett. A zsákmány vagy a hívás. Egyiket sem akarta elszalasztani, úgyhogy fél kézzel tartotta a botot, a másikkal előhalászta zsebéből a készüléket.

– Cooper – szólt bele, és vállával az arcához szorította a telefont, hogy keze újra szabaddá váljon.

– Örülök, hogy felvetted, Theodore. Lenne egy sürgős meló a közelben – közölte az ismerős hang.

– A közelben, mi? Nem találtatok mást, Frank? – elégedetlenkedett, és ugyanabban a pillanatban meglátta felbukkanni a termetes hal fejét, ami azonnal el is tűnt a zavaros vízben, jókorát rántva a boton. Amúgy is sötét volt, Theodore alig látott valamit, kizárólag a nyaralók előtti lámpák világították meg a tavat.

– Alig hat háznyira tőled meggyilkoltak valakit. Nem küldök ki mást, hiszen a legjobb már ott van – hízelgett a főnöke.

Theodore összeráncolta homlokát, és sután elnézett balra, habár fogalma sem volt, melyik irányba történt az említett esemény. Egyszer jön el kikapcsolódni, és miért ne, kinyiffan valaki a szomszédjában. Ennyit az éjszakai horgászatról.

– Mikor történt? – kérdezte, és közben próbált a szákért nyúlni, hogy minél hamarabb kiemelhesse zsákmányát.

– Alig fél órája. Állítólag betörés történt. Nem hallottál semmit?

– Nem, de nincs most időm beszélgetni. Mondd a címet, és megyek – türelmetlenkedett, mert így a telefonnal a fülén sehogy sem tudta kiemelni a halat.

– Huszonkilences szám. Már látnod kell a villogókat, a kollégák valamikor most érhettek ki. Hívj, ha végeztél! – fejezte be a hívást Frank, és Theodore végre a holnapi ebédjére koncentrálhatott.

Ő legalább annyira elfáradt, mint áldozata, de már könnyűszerrel ki tudta emelni a vízből, és átrakta a stéghez rögzített haltartóba. Nem is foglalkozott azzal, hogy összeszedjen mindent, egyedül a botot vitte magával. Az útra kiérve már látta a távolban villogó rendőrautókat. Bement a házába, sietős kézmosás után ledobta magáról horgászmellényét, és úgy, zsebes katonai nadrágban, valamint kockás ingben indult el a helyszínre.

Két rendőrautó parkolt a meglehetősen impozáns épület előtt. A tehetősebbek közül sokan vásároltak, vagy építettek itt nyaralókat, hiszen a kilátás a tóra pazar, az épületek mögött megbújó dombság pedig csodaszép volt. Remek kirándulási lehetőségek akadtak a közelben, a golfpálya szintén vonzotta a kikapcsolódásra vágyókat, csakúgy, mint a horgászat.

Theodore felmutatta igazolványát az ajtóban szobrozó egyenruhásnak, aki nyomban elállt az útjából. Ahogy belépett az egylégterű, tágas helyiségbe, először az öt civilt pillantotta meg, akik a szemközt, középen lévő lépcső mellett toporogtak két rendőr társaságában. Theodore a tőle jobbra lévő kanapé takarása miatt nem látta, de biztosra vette, hogy az áldozat a nappalinak nevezhető helyiségben lehet, ugyanis a bent tartózkodók félve pillantottak abba az irányba.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 3490,00 Ft.Current price is: 1990,00 Ft.

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Nagy-Rakita Melinda: Japánkert | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Nagy-Rakita Melinda: Japánkert

Amikor a nyomozók kimentek a város határában álló masszív családi házhoz, két izmos dobermann fogadta őket. Becsengettek, de válaszul csak a kutyák ugatása lett dühösebb. Vicsorogva rontottak neki a magas vaskapunak, mintha abban bíznának, átugorhatják.

– Mi legyen? – fordult a kicsi, köpcös, mosolygós férfi magas, sovány, jókora bajuszt viselő, morózus tekintetű társához. – Járjunk körül?

– Ja, nem bánom – válaszolta a másik. – Jobb vagy bal?

– Nekem mindegy – vonta meg jobb vállát Olajos Gáspár, mire társa, Kovács Alajos a másikat húzta fel.

Ha ők ketten vállat vontak, mindig mulatságosan hatott, mert míg a magas a jobb vállát, addig az alacsony a bal vállát rándította meg. Talán mert egyikük jobb, a másik balkezes volt. Ezzel a furcsa, ellentétes szinkronmozgással gyakran ingerelték nevetésre kollégáikat, akik szívesen viccelődtek rajtuk. Ám szigorúan csak a hátuk mögött. A két férfi tudta, de nem bánták. Valójában, akik jól ismerték őket, jelenlétükben óvakodtak az efféle meggondolatlanságtól.

Végül elindultak. Kovács balra, a másik férfi, termetét meghazudtoló lendülettel jobbra, dombnak fölfelé. A kovácsoltvas kerítés elegendő teret engedett a kíváncsi tekinteteknek és Olajos Gáspár – aki szerette a kerteket – lépteit lelassítva elgyönyörködött a virágágyásokban pompázó színkavalkádban és a tuják szabályos soraiban. A szép, de szokványos kép azonban egyszer csak megváltozott. A nyomozó megállt. Egy japán kert – dünnyögte maga elé. Amióta egyszer egy keleti kultúrát kedvelő barátjánál megcsodált egy ilyen nyugalmat árasztó tüneményt, nem tudta kiverni a fejéből a látványt. De most gyorsan kiszakította magát az ábrándozásból és visszafelé indult.

Társa már várta. A kutyák továbbra is bőszen rohamozták a kaput, rekedt hangú ugatásuk visszhangot vert a kihalt utcán.

– Márpedig be fogunk menni – jelentette ki Kovács.

– Be – hangzott a válasz.

Majd mintha előzetesen megegyeztek volna, egyszerre sarkon fordultak és visszaballagtak gépkocsijukhoz.

– Én vezetek – mondta a sovány.

A másik egy szót sem szólt, csak elővette zsebéből a slusszkulcsot, kinyitotta a kocsit, beült a vezetőülésbe, leeresztette az ablakot és kiszólt.

– Nem jössz?

Kovács Alajos nyomozó bajuszát rágcsálva állt a kocsi mellett, majd hirtelen sarkon fordult és elindult a buszmegálló felé.

Olajos Gáspár ismét kiszólt a kocsiból, de most már hangosabban.

– Na, ne izélj már! Csak hátra akartam tolni az ülést, hogy ne kelljen megint egész úton a morgásodat hallgatnom.

Azzal szája sarkában egy kis, kaján mosollyal kikászálódott a járműből, átballagott a másik oldalra. Mire lehuppant az ülésre, a motor is felbőgött.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 3490,00 Ft.Current price is: 1990,00 Ft.

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Rebecca Reed: Nagy fogás | Detektívsztorik

Markó Gábor: Nagyobb jó | Detektívsztorik

Detektívsztorik

Detektívsztorit fogunk írni pályázat nyertes történetéből részlet

Markó Gábor: Nagyobb jó

Péter alig hallott többet az utca zajaiból, mint a nyaki ütőerén átfolyó vér surrogásából. Mindkettő csak a csendet húzta alá. Karcosan, ahogy a sötétet a távoli lámpa pislákoló fénye egy csillagtalan éjszakán. Egy viharlámpáé. Vagy az elhanyagolt síron szinte csak ottfelejtett pici led mécsesé. Jelentéssel. Üzenettel. Egyedül vagy, de nem volt mindig így. Magadra maradtál, de a múlt nem nyugtat meg, a jövő elkeserít, a jelenben meg csak állsz és keresztülfolyik rajtad a sötétség.

Mintha a férfin nevetne az utcáról beszűrődő neon. Az ablak előtt villódzó reklám fénye a füstös levegőben kényelmesen nyújtózott a végtelen felé, és nem szándékolt mondani semmit. Csak volt, mintha ez lenne az egyetlen funkciója. Hogy kitöltse a rendelkezésére álló tér minden sarkát, hogy aztán előtte, a bűzzel és kipárolgásokkal teli levegő egyetlen négyzetcentimétere se érezhesse azt, hogy volt valaha más, mint egy szexshop hirdetésének kényszeredett felülete.

A jobb korokat idéző olcsó faasztal az ablak alá volt tolva. A három dolog, amit épp megtámasztott, három különböző okból volt megkeseredett. A monitor a közvetített képtől, a forró kávé a jelzőjének elvesztésétől, Márai Péter könyöke pedig tulajdonosának sosemvolt gondtalan lelkétől.

– Kérem, Márai doktor – a név idegenül csengett a valószínűleg ázsiai ősökkel rendelkező nő ajkain a videóhívás ablakában –, tudom, hogy nem sok, de tud segíteni?

Péter néhány másodpercig látszólag belefeledkezett a kétségbeesett nő sötétbarna szemébe.

– Át tudná küldeni a laborvizsgálatot, amit az imént említett? – kérdezte, bár nem bízott teljesen abban, hogy valamiféle zuglaboros munkája olyan könnyen értékelhető és elfogadható lenne.

A nő a saját képernyője felé fordította a tekintetét. Szó nélkül gépelt valamit, majd Péter előtt fel is tűntek az adatok.

– Sajnos nincs pénzem rendes laborra, de azt mondta az orvos… – mentegetőzött a nő.

– Mármint aki árulta a tesztcsíkokat – javította ki a férfi. Nem szánta dorgálásnak, őszintén nem, mégis annak tűnt.

– Igen. Szóval azt mondta, hogy nagyjából mindenre jó – úgy tűnt, mintha győzködné magát is, de igazából tudta, hogy okkal volt olcsóbb. És közben épp emiatt kellett ezt választania.

– Mi mást mondott volna a saját árujáról… és ő adta magának a réztablettákat is? – kérdezte Péter.

– Azt mondta alacsony a rézszintem, elhittem neki, mert hát én is látom, ott van egyértelműen.

Tényleg ott volt. Az értékek között a réz mellett egy lefelé mutató nyíl mutatta, hogy a labortechnika nem tudta érzékelni a pontos értéket, de az alacsonyabb volt a normálisnál. Legalábbis nagy valószínűséggel. Ezek a laborok majdnem annyiszor tévedtek, amennyiszer véletlen betaláltak.

– Asszonyom, nem kell mentegetőznie, maga bízott valakiben, aki épp ezt akarta elérni.

A nő bűnbánóan sütötte le a szemét.

– És a rézpótlás után csak rosszabb lett? – faggatózott tovább Péter.

– Azt hiszem, igen. Gyakrabban jött a fejfájás és a remegés is. Sokkal többször lettem ingerült. Mármint érti… a korábbinál is többször. A sárgaság meg egészen új volt.

– Tudja mi ez az „ismeretlen nagyméretű fehérje”? – Péter a laborértékek utolsó sorára utalt. Úgy vélte, ő már tudja.

– A technikus nem tudta megmondani.

Péter elmosolyodott a helyzet abszurditásán. A nő pedig a mosoly mögött feltételezett magabiztosságon.

– Hajoljon közelebb a kamerához asszonyom! Úgy, hogy szinte csak a szemét lássam.

A teljes történet a Detektívsztorik antológiában olvasható.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 3490,00 Ft.Current price is: 1990,00 Ft.

Detektívsztorik

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 250
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-82244-2-0
Méret: 130 mm x 190 mm

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0