Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz | részlet

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz | részlet

A történet szereplői, helyszínei és eseményei a képzelet szüleményei, a valósággal történő bármilyen párhuzam feltételezése pusztán a rakoncátlan képzelet műve.

részlet Andy T. Miller: Areán – MAGAM VAGYOK A TŰZ! című könyvéből

Kitárom a karom a holdtalan éj felé, megnyitom a lelkem, nem menekülök. Befogadom a Sötétséget, átáramlik a testemen, minden sejtemen, a lelkemen, gondolataimon, eggyé válok vele. Én leszek a Sötétség, a fájdalmas hiány, a világmindenség üressége.

Kitárom a karom a Nap felé, a lelkem a Hold felé, befogadom a Fényt. Átáramlik a testemen, a sejtjeimen, a lelkemen, eggyé válok vele. Én vagyok a Fény, én vagyok a megnyugvó teljesség.

Magam vagyok a Sötétség és a Fény, a Nappal és az Éj, a Tűz és a Víz. Minden sejtem együtt rezeg a mindenséggel, minden érzékem, minden gondolatom és erőm egybefonódik a tudattal. Én vagyok a Föld, a Levegő, a Tenger, és a Tűz, az Energia, ami összeköti, mozgatja és táplálja az egész világmindenséget!

Én vagyok az Anya. Magam vagyok a Tűz!

Látom, amit látnom kell, hallom, amit hallanom kell, ott vagyok, ahol lennem kell.

A kristályhoz kapcsolódott a tudatával, és elporlasztotta azt. Magasra emelt karokkal a kör közepébe rajzolt pentagramba lépett, hófehér meztelensége a csúcsokról felcsapó lángok vörösébe öltözött.

– Akiram! – kiáltott. – Én, Areán szólítalak téged! Jöjj elő!

Mély morajlás hallatszott a talpa alól, remegve, nyüszítve küszködött a föld, hogy fogva tartsa az évezredes börtönéből feltörni készülő vad, ősi erőt, sikertelenül. A belső vonalak mentén emelkedni, hullámzani kezdett a talaj, fekete lángnyelvek kígyóztak elő. Egyre magasabbra nőve, tekergőzve, lágyan simogatták végtagjait, hátát, arcát nyaldosták, alig érintve, mintha a bőrén végigfutó izzadsággyöngyöket ízlelgették volna. Lassan a bokáira, csuklóira tekeredtek, lehúzva a földre fektették, a pentagram négy csúcsa felé megfeszítve. Az ötödik lángnyelv a nyakára tekeredett, majd onnan leoldódva végigsiklott ajkain, megperzselve őket, egyre forróbbá vált, és lejjebb haladt vonagló testén, karjai belső felén, melleit körülrajzolva, megégette a bimbókat, amire fájdalmasan kéjes kiáltás szakadt fel a lány torkából. Az éjsötét láng vörös csíkokat hagyva maga után, végigsimította hasát, hosszan időzve körülrajzolta köldökét, leérve ölére szétfeszített combjai közé siklott, lassan mozogva kitelt, szinte emberi alakot öltve tette magáévá a tehetetlenre béklyózott, felkínálkozó lányt. Az állatias, ősi ritmusra mozgó árnyéklény vad lökései nyomán egyre erőteljesebb, fájdalmas, mégis gyönyörteljes sikolyok szakadtak fel Areán ajkain.

A megsebzett föld már úgy remegett, mintha széthasadni készülne, hatalmas hantok szakadtak fel a körön kívül, és ahogy fokozódott az őrjöngés, úgy gyorsult keringésük az örvénylő levegőben. A fekete, holdtalan égen gyülekező felhőkből lecsapó villámok sora szinte nappali világosságot hozott az éj közepén. Hatalmas, mély, mérföldekre elhallatszó üvöltés hasított a morajlásba, a lény befejezte az aktust, ezeréves rabsága minden elfojtott vágya testesült meg az őrült vágtában, mellyel magját elvetette.

Akiram tudta, fia lesz, aki által újra testhez juthat, megszabadult a sötét átokból. Nem értette, hogy találhatott rá a lány, csak nemrég kezdte érezni az erejét, ahogy utat keres hozzá. Amint sikerült összekapcsolódni vele, próbálta húzni maga felé, eleinte nem tudta, hol lehet, ki ő, és mi a célja, de végre eleven lényt érintett a tudata. Izgatta az erő, amelyet a távolságon keresztül is érzett benne, bár hinni nem merte, lelke mélyén mégis remélte, hogy ő végre tényleg kiszabadítja a rabságból.

Most ott állt fölötte, testetlen, lobogó fekete lángként, keserű bűntudattal nézte az eszméletlen, immár szabad, karcsú testet. Vörös vonalak hálózták hófehér bőrét, különös, misztikus festményként mindenhol, ahol megérintette. Ölelésének tüze fájdalmas sebeket okozott, nem tudott vigyázni rá.

A pentagram sarkain lassan kialudtak a lángok, a körön kívül lenyugodott a föld, vége szakadt a villámlásnak, megszűnt az energia utánpótlása. Akiram fekete lángja is lassan egyre áttetszőbb lett, érezte, újra csapdába került, bár tudta, most rövid lesz a rabságban töltött idő, csupán pár hónap, tehetetlensége mégis nyugtalansággal töltötte el. Semmivé foszlott, épp, mikor Areán megmozdult.

Lassan tért magához, mintha sötét felhő lebegett volna el előtte, mikor kinyitotta a szemeit. Csuklói, bokái fájtak, égett bőre húzódott, fájt minden mozdulatra, jólesett a hajnal hűvössége. Ágyéka fájdalmasan, eleven sebként lüktetett. Megtette. Sikerült. Nem sejtette, hogy ilyen lesz. Tudta, nincs rá garancia, hogy túléli, de attól a pillanattól, hogy a naplót és a tőrt a kezébe vette, egy perc nyugta nem volt.

Feltápászkodott, a gondosan lerakott holmijaihoz ment, melyekszanaszét hevertek, ahogy széthordta a szél. Nem talált meg mindent, de szerencsére pár fontosabb ruhadarabot és a hátizsákot igen. Reménykedett benne, a kocsija ott lesz, ahol hagyta, hosszú út várt rá, míg elgyötört testével leér a hegy aljáig.
Visszagondolt az elmúlt közel két évre…

 

1. Nincs többé visszaút

 

Akkor változott meg minden, mikor Akiram Jelét először megérezte. Addig olyan volt, mint a többi osztálytársa, éppen túl a kamaszkori lázadásokon, az első csúfos, még időben jött csalódáson. Ma már csak nevet azon a buta libán, aki úgy odavolt azért a pattanásos, mutáló, nyakigláb Mike-ért, akit végül szó szerint rajtakapott a kémiaszertárban, azon a sunyi Katin.

De azon a napon, mikor bement Nátán kis régiségboltjába, és a kis faládát meglátta, mintha elektromosság futott volna végig rajta, a lábujja hegyétől a feje búbjáig. Úgy bizsergett, mint a felrázott, frissen felbontott tonik. Sziszegve tört fel a levegő a tüdejéből, ahogy tenyerét a ládikára tette. Egyszerű, öreg, korhadó fa, furcsa jellel a tetején. Nem lehetett kinyitni sem, de tudta, neki ez kell. Ha minden pénze rámegy, akkor is.

Szerencsére az öreg zsidó már undorral fordult el a halomtól, legszívesebben mindent visszapakoltatott volna az ostoba kölyök kocsijába, aki idecipelte ezt a sok szemetet. De végül két ezüst gyertyatartó miatt meggondolta magát.

– Kapsz kétszázötven márkát a gyertyatartókért, és nem kell visszavinned ezt a sok ócskaságot, még épp beleférnek a konténerbe, holnap reggel úgyis szemétszállítás lesz.

– Ééén… azt hittem, azért kicsit többet ér ez a sok minden.

– Jaj nekem! Mikor fogjátok már fel végre, hogy attól, hogy valami ócska, molyette és régi, nem lesz értékes! Csak az értékes dolgok maradnak értékesek, ha el is telik felettük az idő. Kell a pénz, vagy viszel mindent? – csattant fel türelmetlenül a vén Nátán.

– Hát… igen. Kérem szépen – döntött végül láthatóan keserves képpel a srác.

Areán türelmetlenségében már a körmeivel tépkedte nadrágzsebét. Az öreg fizetett, a fiú meg épp elkezdte volna kihordani a többi holmit a kukába.

A lány ekkor szólalt meg, eddig csak figyelte a párbeszédet, nehogy észrevegye az öreg, hogy neki kell az a doboz.

– Várj! – fogta meg a fiú karját. – Épp most készülünk a suliban előadni egy színdarabot, pár cuccot megvennék a díszlethez, meg azt a nagy szatyrot, hogy belepakoljam. – A fiúra mosolygott, akinek egyből felcsillant a szeme. Ennek oka nem csupán a nem várt pénz kilátásba helyezése volt, hanem az is, hogy Areán karcsú, magas alakjával, a szokásosnál is sápadtabb bőrével, koromfeketén göndörödő, hosszú, fényes hajával, égkék szemeivel földöntúli jelenségként hatott az üzlet félhomályában.

– Karl vagyok. Mit szeretnél megvenni? – kérdezte zavartan, de mohó hangon.

– Areán. És a könyveket, a szakadtakat is, a kendőket, azt a dobozt meg a lámpát, és a legyezőket – hadarta. – Adok érte. mondjuk, negyven márkát. Jó így? Kétszázat kaptam az összes díszletre, és sok minden kell még.

Megpróbált lazának tűnni, nem mutatni, hogy már pattanásig feszültek az idegei. Szerencsére a fiú úgy nézett rá, mint a kígyó által megbűvölt préda, szó nélkül pakolt be mindent a szatyorba, amit a lány mondott, még végül, ami belefért, csak rakta sorban. Az öreg csóválta a fejét, és halkan molyfészkekről, szúról, megbomlott elméjű kamaszlányokról meg tűzről motyogott magában, míg hátravitte a műhelyébe a gyertyatartókat.

Areán átadta a pénzt, elköszönt, és a szatyorral a kezében elindult kifelé. A fiú hirtelen észhez térve utána futott.

– Várj! Melyik suliba jársz? Találkozhatnánk valahol?

– De gyors vagy! – nevetett fel a lány, most már kissé felszabadultabban, hogy nála volt, ami az övé. – A gimibe járok, és, ha van kedved megnézni jövő hónap tizenharmadikán, pénteken este lesz az előadás. – Kedvesen mosolygott a fiúra. – Én vagyok a díszlettervező meg az egyik rendező. A címe Tizenhárom.

– Az három hét múlva lesz, nem láttam még a plakátokat.

– Csak egy héttel előbb lesznek kitéve. Addig nem nagyon érek rá, de ha ott leszel, előadás után beszélhetünk!

Felnézett rá, kicsit félrehajtott fejjel, nem tudva róla, hogy ezzel szinte megőrjíti őt. Már alig várta, hogy hazaérhessen, és végre kettesben maradhasson a ládikával. Nehezen rázta le Karlt, aki el kellett ismerje, nagyon helyes volt, keskeny arcával, finom, szinte lányos vonásaival, és pont annyival idősebb, hogy az anyjáék frászt kapnának tőle, ha ő megjelenne vele otthon…

Amint hazaért, rögtön bezárkózott a szobájába, pedig még rajta kívül senki nem volt a házban. Kipakolta a szatyrot, óvatosan kivette a ládikát, letette az ágyra, próbálta felnyitni, de nem engedett a zár. Újra érezte, hogy minden sejtje bizseregni kezd, vére mintha forrna, és ki akarna törni a bőre alól. Lehunyta a szemét, csalódottan a ládikára tette a tenyerét, ujja a zár fölé ért, hangosan felsóhajtott:

– Kérlek, nyílj ki!

A láda zárja hangosan kattant, a fedél megmozdult. Areán szeme döbbenten pattant ki, száját kissé eltátva nézett le a dobozra és a kezére. Érezte, hogy ő csinálta! Az akaratával nyitotta ki. Nem tudta, hogyan, de érezte, hogy ő volt. Hirtelen eszébe jutottak régebbi esetek, soha nem volt ennyire egyértelmű, csak olyan rácsodálkozások, amikor valami tényleg úgy történt, ahogy ő hirtelenében kívánta, kimondta. Mint amikor Klaus állandóan piszkálta… Egyszer elvette a táskáját, és elrohant vele, dühösen kiáltott rá, azt akarta, hogy essen hasra. Egy kerítés beton lábazatába verte be az orrát, az arccsontja is megrepedt, sokáig nem jött suliba. Két hete, amikor elkésett a kirándulóbuszról, felkiáltott, hogy „Ó, hogy állna le!”, és a busz motorja leállt, sosem jöttek rá, mitől, mert miután felszállt, pöccre indult. Mikor olvasás, tanulás közben fel sem nézve nyúl a poharáért, sosem dönti fel, a kezébe kerül, bárhová is tette le az asztalon.

De ez most olyan egyértelmű, hogy már nem lehetett legyinteni rá, gondolkoznia kellett rajta! Amivel persze értékes másodperceket veszített, amíg nem a rá várakozó ládikával foglakozott. Újra teljes figyelmét a résnyire felnyílt fedélre fordította, és két kézzel óvatosan megérintve, milliméterenként emelte egyre feljebb. Nem tudta, mi lehet alatta, csak azt érezte teljes bizonyossággal, hogy minden megváltozik attól a pillanattól, hogy felnyitja. Lassan láthatóvá vált egy fakult, régi selyemszövetbe csomagolt tárgy körvonala, alóla valami csillogó vörös látszott ki. Már türelmetlenül hajtotta hátra a tetőt, mohón nyúlt a dobozba, felvette a benne lévő, gondosan bebugyolált tárgyat, amelyről már sejtette, hogy egy könyv.

Alóla előtűnt a tőr. A pengéje bronznak látszott, zöldes patina borította, a közepén mindkét oldalt végigfutott egy vájat. Valahonnan eszébe jutott, az a vércsatorna, hogy ha valaki le van vele szúrva, könnyebb legyen kihúzni a testből… Ujjai rögtön ráfonódtak a markolatra, érezte a mintákat a bőre alatt, kis energiaindák kúsztak át belőle a testébe, eggyé lett vele, mintha a tőr az ő eddig elveszett része lett volna. Képek villantak fel előtte egy régmúlt világból, amit ő soha nem láthatott, emberek, tájak, illatok, érzelmek kavargó sokasága, düh, vágy, félelem, dac, könyörtelen elszántság és végtelen magány. Emlékek, melyek nem az övéi, és most már mégis azok… A markolat megfeketedett ezüst, tele vésetekkel és kis, zöld, áttetsző kövekkel, a markolatgombban egy majdnem diónyi, vérvörös kő, amely itta magába a napfényt, és ezerszerezve szórta szét a szobában minden mozdulatra.

Feje fölé emelte a tőrt, két marokra fogva, és egyszerre hatalmasnak érezte magát, erősnek, majd elborította a tehetetlenség, és újra a végtelen magány érzése, másodpercekig semmit sem látott, mintha megvakult volna. Mikor kezdett kitisztulni a szeme, ólmos fáradtság áradt szét a testében, alig bírt ébren maradni, de győzött a kíváncsisága. Óvatosan, kelletlenül letette a tőrt, és lassan visszatért az ereje. Finom mozdulatokkal kibontotta a selyemkendőből a könyvet, áhítattal nézte a megrepedezett bőrt, a kis cirádás, megfeketedett sarokvasalatokat, a szorosan záró kapcson függő apró lakatot.

Lehunyta a szemét, ujját a lakatra téve suttogott:

– Nyílj ki, kérlek!

Halk kattanással kioldódott a zár, és a könyv rögtön fel is nyílt.

Furcsa, cikornyás, díszes betűkkel íródott, önkéntelenül végigsimított ujjaival a régi íráson. A betűk elrejtették előle a titkukat, de tudta, nem nyughat, míg meg nem fejti.

Óvatosan végiglapozta, szíve lüktetve pumpálta ereiben a vért, halántékán érezte az ütemet.

Az utolsó lapon egy nevet látott, latin betűkkel, ami szinte a retinájába égett.

Akiram. Előbb suttogva, majd egyre hangosabban ismételgette, mintha transzba esett volna, előre-hátra dülöngélve, keze önkéntelenül újra a tőrért nyúlt, feje fölé emelte, összefűzte rajta ujjait, és már parancsolón kiáltott:

– Akiram!

Hirtelen mintha valami meghasadt volna a valóság szövetén, furcsa, gyenge tapogatózást érzett a tudata szélén, valaki el akarta érni őt… Egy pillanatra megrettent, aztán lehunyt szemmel próbálta elfogadni, befogadni az érkezőt, de csupán leheletnyi érzés maradt, alig-bizonyosság arról, hogy az a másik létezik, és várja őt valahol. Túl nagy a távolság. Néhány felvillanó emlékképpel újra gazdagabb lett, tudta, egy férfi emlékei. A tőr a kapocs, a könyv pedig a magyarázat mindenre. A könyvet Akiram írta, a férfi, aki attól a naptól szó szerint a részévé vált, a bőre alá költözött. Aki hívja és várja őt, korokon át.

Lassan megnyugodott, és mielőtt visszapakolt a ládikába, lemásolt egy rövid, jelentéktelennek látszó szövegrészt a könyvből. Keze ösztönösen, pontosan követte a kecses vonalakat a papíron, vágyta érteni a jelentésüket. Akkor még nem tudatosult benne, hogy már végleg elveszett. Abban a pillanatban, amikor először kulcsolódtak ujjai a tőr markolatára, rálépett arra az útra, amelyről számára többé nincs visszatérés a rendezett világba. A kapcsolódás kettejük között létrejött, és ez, amíg él, elszakíthatatlan.

Gyengéden visszabugyolálta a könyvet a puha selyembe, rátette a tőrt, és a visszazárt dobozt, a kincsét, eldugta szekrénye kulcsos részébe. Csak ekkor hallotta meg lentről a hangokat, és döbbenten nézett az órára. Észrevétlenül beesteledett, a kinti fény alig szűrődött be a szobába, a szülei és öccse már jó ideje otthon lehetnek, talán hívták is, csak nem hallotta.

Gyorsan rendbe szedte magát, áldotta a sorsot a saját kis fürdőért. Sápadtsága, teljes kimerültsége és a szeme alatti, sötét karikák biztos feltűnnek majd, ki kell találnia valamit. Valami olyan betegséget, amivel nem akarják mindenáron orvoshoz cipelni.

A lemásolt szöveggel felkereste az etimológiai és nyelvi tanszékről érkezett vendégtanárt, aki azt ókori arámi szövegként azonosította, és ő fejest ugrott a nyelvtanulásba. Nehéz volt mindent összeegyeztetnie, a tanulást, a színdarab előkészületeit és az otthoni „jelenlétet”, hogy elaltassa szülei aggodalmát, de mégis a legnehezebb volt ellenállnia annak, hogy amint egyedül marad, elővegye a tőrt. Vágyott rá, hogy megérintse, de minden erejét kiszívta, ha nem bírt ellenállni, és megtette. Ellenállhatatlanul vonzotta, hogy érezze azt a másikat, amint a tudatához ér. Tisztában volt vele, hogy az ő emlékei éppúgy megnyílnak Akiram előtt, mint őelőtte a férfi emlékei, válogatás nélkül, véletlenszerűen, sokszor olyanok is, amit egyáltalán nem akart látni. Ezek néha dührohamot váltottak ki belőle, volt, hogy majdnem összezúzta a berendezést, egyszer meg is vágta magát a tőrrel, de a seb meglepően gyorsan begyógyult. Időbe telt, míg rájött, féltékeny. Gyűlöletes féltékenységet, alig leküzdhető dühöt érzett a már rég elporladt, múltbéli nők miatt, akiket Akiram valaha ölelt.

Tudta, hogy ezt is képtelen a másik elől elrejteni, hiába is próbálná. Az érzések elborították, ő is megélte az időtlen sötétséget, a magányt, az egyedüllét örökkévalóságát – Akiramot. Szavakat nem tudtak váltani, csak emlékképeik és érzelmeik nyíltak meg egymás felé, de egyre erősebben kapcsolódott össze a lelkük.
Folyamatosan tanult, és nem nyitotta ki a naplót.

Lassan eljött a bemutató napja, október 13-a, péntek. Az elkészült díszlet ámulatba ejtette a művészeti vezetőt, és a szomszéd város színházának rendezőjét is. Nem tudhatták, neki emlékei vannak a korról, amelyben a darab játszódik. Areán sokat gondolkozott, miért pont ezt a témát vetette fel anno a drámaórán, a keresztes lovagok elfogását és kivégzését, amelynek időpontja végül az egyik legbabonásabb dátummá vált. A darabot közösen írták, de ő volt a legaktívabb, és bár sokat kutattak a könyvtárban, sehol nem találkozott az Akiram névvel. Izgatottan várta, milyen lesz a fogadtatás, mert a megszokottnál más felfogású volt a rendezés. Az emberek esendőek, az egyház aljas anyagi indokai is felszínre kerültek, az örök rejtélyt pedig ők is nyitva hagyták a darab végén, a „kehely” talán egy nő volt, aki a méhében továbbvitte Jézus vérvonalát, és valójában e titok, vagy a pénz miatt kellett pusztulniuk a templomosoknak 1307. október 13-án, pénteken. Érezte, Akiramnak nincs kapcsolata az eseményekkel, mert nyugodt maradt, és nem villantak be emlékképei a történtekről.

A darab végén döbbent csend, majd elsöprő tapsvihar díjazta a kis amatőr csapatot, az igazgató állva tapsolta meg az előadást. Végül ő is előmerészkedett a függöny mögül, és meghajolt a többiekkel, nem játszott a darabban, csak a háttérmunkákban vett részt. Örömmel töltötte el a siker, de már alig várta, hogy hazamehessen, és végre három hét után, elővegye a könyvet, és elkezdhesse kibogarászni, átgépelni az írást a fordítóprogramba.

Mikor már sikerült összeszedni a családját, hogy induljanak, váratlanul előbukkant Karl. Teljesen elfelejtette őt, pedig megígérte neki, hogy találkozik vele előadás után. A magas, elegáns fiú odalépett hozzájuk, és bemutatkozott:

– Jó estét, Karl Weese vagyok…

Engedélyt kért, hogy elvihesse őt egy cukrászdába, mielőtt hazaviszi.

Hát, ez bukta… Karl is látta Areán szüleinek döbbent arcán, hogy nem egészen úgy alakul a dolog, ahogy dédelgetett álmaiban eltervezte. Kérdőn nézett a lányra, aki kétségbeesetten szabadkozott a feledékenysége miatt, majd látva Karl megbántott arcát, elpirult a bűntudattól. A sok érzés felébresztette Akiramot, aki megérintette a tudatát, mint egy könnyű szellő, aztán elöntötte a dühe, mikor „emlékei” közt megjelent Karl arca. Megtántorodott a rátörő erőtől, a férfi őrjöngő féltékenysége elborította elméjét. Összeszorította a száját, és az agyában lüktető fájdalom ellenére összpontosított, előkereste Akiram volt nőinek képét az emlékeiből, majd megpróbálta kizárni magából, ellökni magától őt. Lassan lecsendesültek a benne dúló érzelmek, Akiram visszahúzódott a tudatából. Ha lett volna rá módja, megnyugtatja, de most csak ez az egy lehetőség volt a kezében, hogy megfékezze az igazságtalan támadást. Lassan kinyitotta a szemét, elvette halántékáról a kezeit. Aggódó kis csapat vette körül, az apja és Karl előtte álltak, leültették őt egy ki tudja honnan előkerült székre.

– Ó, ne haragudjatok, hogy megijesztettelek benneteket! – kezdett kapkodva magyarázkodni, az orrához nyúlt, meglepetten látta, hogy vérzett kicsit, letörölte a zsebkendőjével.

– Hirtelen elkezdett fájni a fejem, és megszédültem. Már minden rendben, majdnem teljesen el is múlt. Biztos azért volt, mert ma nem ettem rendesen, és lehet, hogy inni is elfelejtettem az izgalomtól. – hadarta a szavakat egymás után, de tudta, ezt ennyivel nem ússza meg. Gyorsan bátorságot gyűjtött. – Karl – belenézett a fiú ijedt szemeibe –, ne haragudj rám, kérlek! Nagyon kedves fiú vagy, de én… én nem érzem úgy, hogy érdemes lenne foglalkoznod velem. Nem érezném tisztességesnek, ha bolondítanálak. Lehet, még túl fiatal vagyok az ilyesmihez – bocsánatkérően nézett rá, megszorította a kezét, majd elbocsátón elengedte –, de csak a tanulással szeretnék foglalkozni még a következő egy-két évben.

Hallotta apja megkönnyebbült sóhaját, hogy még nem kell a kicsi lányát őriznie a rossz fiúktól, akik mind csak „azt” akarják. Bezzeg, ha tudta volna! Az igazi ellenség már a kapukon belül volt.

Karl fájdalmas arcot vágott, biccentett, majd csendesen elköszönt, és elment.

Areán szégyellte magát, és sajnálta a fiút. Tisztában volt vele, ha soha nem találja meg azt a tőrt, kapva kapott volna Karl után, de minden megváltozott. Neki már ott van Akiram. Valahol ott van, bezárva a sötétségbe, csak meg kell találnia valahogy.

Hazaérve alig várta, hogy egyedül lehessen végre a szobájában. Tudta, az előbbi győztes csatát követően ki kellengesztelnie, és meg kell nyugtatnia őt. Már a vacsora alatt tervezgette, hogyan csinálja, anyjának is feltűnt a kis félmosoly az arcán.

– Ari, látom, jobban vagy. Mi volt ez az egész? Ki az a fiú?

– A régiségboltban találkoztunk, úgy három hete. Tőle vettem a cuccokat a díszlethez. Teljesen kiment a fejemből, hogy akkor megkérdezte, találkozhatnánk-e valamikor, én meg azt mondtam neki, hogy majd a bemutató után, és meg is hívtam. Jól elcsesztem ezt az egészet. Szegény fiú! Nagyon sajnálom. Tetszik is, de nem akarok járni vele. Más terveim vannak… – mondta, miközben elgondolkodva piszkálgatta villájával az étel maradékát.

– Értem. Én valójában örülök, hogy nem akarsz még fiúzni. Viszont elég sértő dolog így elfeledkezni valakiről.

– Tudom, anya. Elég szarul is érzem magam miatta. De már nem tudok mit tenni. Felmehetek a szobámba?

– Persze, de az ajtódat hagyd nyitva, hogy ha rosszul lennél, be tudjunk menni! Még egy ilyen, és megyünk kivizsgálásra! Nem tetszel nekem.

– Oké, anya. Hidd el, minden rendben, és jól vagyok! Csak ez egy ilyen időszak volt, majd jobban odafigyelek magamra. – Cuppanós puszit nyomott anyja arcára, majd a hűtőből kivéve egy dobozos baracklét felsietett a szobájába.

Természetesen bezárta az ajtaját maga mögött. Kulcsra. Pár percig csak állt, míg lassan lenyugodott. Akiram vad féltékenysége örömmel töltötte el, de meg is ijesztette. Az erő, amely rárontott, az eddigi legnagyobb volt, alig tudta kezelni, meg is lepte a gyorsan elért győzelem, amellyel kizavarta a fejéből. Elgondolkodtatta, hogy most először, végre valamiféle tényleges, adott pillanathoz köthető kommunikáció zajlott köztük.

Elővette a ládikát, ujját a zárhoz érintve már rutinosan nyitotta ki. Óvatosan kivette a tőrt, lehunyta szemét, és halkan szólította.

– Akiram! Várlak!

Hamarosan érezte a gyenge érintést. Mikor biztos volt abban, hogy már figyel rá, emlékeibe idézte a fiú alakját, fájdalmas arcát, és ahogy lehajtott fejjel elmegy. Kis remegést érzett, ami végfutott a tudatán, mint egy könnyű szellő, lágy simogatásként ölelte körül a lelkét. Elmosolyodott, jó érzés töltötte el. Lehunyt szemmel, kimerülten feküdt az ágyon, és a tőrt magához ölelve álomba merült.

…Kőből épített medence mellett állt, egy nagy teremben. A falakon gyönyörű freskók, trópusi táj, színpompás virágokkal, madarakkal, a parázstartók árasztották a meleget, a falikarokban fáklyák égtek, erős, fűszeres illat töltötte be a levegőt. Tudta, otthon van. Vetkőzni kezdett, kicsatolta a kardszíjat, letámasztotta a fal mellé, aztán valaki segített a bőrpáncélt levenni, és elvitte. Levette a csuklóvérteket, a puha, színes tunikát, teljes öltözetétől megszabadult, mindent letett a földre, egy kupacba, meztelenül állt. A medencéhez lépett, megtámaszkodott a peremén, és lassan a víz fölé hajolt. A víztükörről szép, sötét szemek néztek vissza, szabályos, széles arccsont, telt ajkak, határozottságról árulkodó áll. A simára borotvált arcot keretező fekete, hosszú hajtincsek leomlottak az erős, vastag, aranybarna karokra, széles, izmos mellkasára. Tökéletes teste sima volt, csak néhány régi sebhelyen törtek meg a lángok lobogó fényei, és a köldökétől indult lefelé egy keskeny szőrcsík…

Elakadó lélegzettel ébredt fel, tágra nyitott szemmel, döbbenten nézte az ajtaján lévő ostoba plakátot, és érezte, lüktető vágy ébredt a testében. Tudta, hogy Akiramot látta, egy régi emlékből, amint épp fürdéshez készülődik. Vágyta megérinteni, ujjaival cirógatni a sebhelyeit, ölelni, vele lenni. Ha mellette lett volna, gondolkodás nélkül átadja magát neki, így viszont csak a sóvárgás maradt, amin mindketten osztoztak… Tudta, végig össze voltak kapcsolódva, meg azt is, hogy így biztosan nem fog aludni jó darabig. Gyengéden végighúzta ujját a tőr pengéjén, majd visszatette a századokon át az otthonát jelentő dobozba.

Miután visszatért a fürdőből, bekapcsolta a számítógépet. Elővette a naplót, ujjaival áhítatosan érintette meg a lapokat, amelyeket ő is érintett valaha, lassan elkezdte begépelni az első oldalt a fordítóprogramba. Az arámi nyelvű szöveget előbb latinra kellett fordítania, utána tudta németre.

Akció!

2800,00 Ft

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz

Szerző: Andy T. Miller
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés: 2020
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-00754-2-6

Andy T. Miller: Klári ​és Claire | 1. fejezet

Andy T. Miller: Klári ​és Claire | 1. fejezet

részlet Andy T. Miller: Klári ​és Claire című könyvéből

– Anyu, el fogok késni, gyere már!

– Biztos, hogy eltettél mindent? Semmi nem maradt itthon?

– Minden megvan! Csak négy nap lesz. Mit fogsz csinálni, ha nyáron elmegyek két hétre? És ha felvesznek a Sorbonne-ra?

– Miért akarsz olyan messze menni?

– Te is tudod mennyit jelent ott tanulni!

– De nem is tudsz franciául!

– Gyorsan tanulok, olyan, mintha a véremben lenne a nyelv!

Az iskolában azt hazudta, hogy régóta tanul kazettákról meg eredetiben nézett filmekről. Nem mondta el, hogy amióta az eszét tudja franciául álmodik… Még hatéves is alig múlt, amikor örökre megtanulta, hogy senkinek nem beszélhet az álmairól.

Az utolsó percben értek a pályaudvarra, már mindenki felszállt. Gyorsan elbúcsúzott édesanyjától és a buszhoz szaladt. A kísérő tanárnő az osztályfőnöke volt, ő tanította a rajzot is. Azt követően, hogy a diákjai közül négyen is helyezést értek el egy művészeti pályázaton, francia nyelvtanfolyamot indított nekik. Láthatóan ideges volt Klári késése miatt, hatalmasat sóhajtott, amikor végre meglátta őt.

– Jó napot, Magdi néni!

– Már megint az utolsó pillanatban! Mondd meg nekem, miért kellett rám hoznod a frászt?

– Anyu nehezen enged el.

– Legközelebb mondj neki egy órával korábbi időpontot!

– Ez jó ötlet! – Klári idegesen felnevetett, és gyorsan elfoglalta a neki fenntartott helyet. Egyre jobban nőtt benne a várakozás miatti feszültség. Négy napos ismerkedő tábort szerveztek a párizsi kiránduláson részt vevő gimnazistáknak, ahol gyakorolhatják a nyelvet a művészeti táborozó francia diákokkal. Elhelyezkedett az ülésen, elővette a rajztömbjét és időtöltésként nekiállt vázlatokat rajzolni. Amint belemerült a munkába, előkúszott gondolataiban Julien arca. Talán már ezredszer is elkezdte lerajzolni őt. Róla álmodott múlt éjjel. Arról a hajnalról, amikor utoljára nézett fel rá a fasor végétől… Fekete hajából egy tincs a homlokába hullott, a szeméig ért már. Ráfért volna a nyiratkozás, de neki nagyon tetszett félhosszú hajjal. Integetettek egymásnak, mielőtt elindult a többiekkel a földekre. Az utolsó emléke róla… szerencsére aznap véget ért az álom a búcsúzásnál. Gyengéd, vágyódó mosollyal figyelte a papírt. A ceruza gyorsan mozgó hegye alatt láthatóvá vált a fiú arca, szemei, Klári emlékezett szégyenlős mosolyára, amikor átadta neki a gyűrűt… Azt mondta, hogy beszélt az édesapjával, megmondta neki, hogy szereti és engedélyt kért az udvarlásra… Hirtelen fékezett a sofőr, megrándult a busz, a lány fájó szívvel riadt fel az álmodozásból. A tanárnője a megkezdett rajzot nézte, Klári szó nélkül a mappába rejtette a lapot. Bedugta fülhallgatókat, elindította a zenét és becsukta a szemeit. Ritkán beszélt, akkor is keveset. Már megszokták.

Az egész utat az emlékeibe visszahúzódva töltötte, csak az egyik pihenőnél szállt ki néhány percre. Az utóbbi időben sokat gondolkozott a múlton. Egész kicsi korában még boldogan osztotta meg álmait a szüleivel, de hamarosan egy nagyon kedves és kíváncsi ember kezdte el faggatni. Ő bizalommal fordult felé és mesélt neki, az orvos pedig egyre furcsább dolgokat kérdezett tőle. Mesevilágnak, képzelődésnek nevezte az álmokat, kereste az okot, ami miatt „elmenekült” a valóságból. Gyógyszereket írt fel neki, amiktől elmaradtak az álmok, üres fejjel és kábán teltek a napjai. Gyorsan rájött, hogy jobban jár, ha inkább hallgat. Megtanulta elrejteni a szájában a tablettát. Borzalmasan keserű volt, de kibírta egy fintor nélkül, amíg valahol ki tudta köpni. Néha véletlenül mégis lenyelte, akkor ledugta a torkába az ujját, hogy kihányja. Több hétbe telt, de visszatértek az álmok. Abban a másik életben is éppúgy ősz lett, mint a nappaliban. Lisának, a pónijának született egy kiscsikója, ő elsőbe ment, a nővére Baby pedig ötödikes lett. Az álmok nélkül eltelt időszakra is emlékezett, a nyárra, az Angliában töltött hétre Merien néniéknél. Még majdnem egy évbe telt, mire sikerült elhitetnie mindenkivel, hogy már egyáltalán nem álmodik. Végre megszabadult a gyógyszerektől. Nem kényszerítették rá, hogy bevegye őket és egyre ritkábban kellett elmennie „beszélgetésekre” is. Elkezdett rajzolni. Nem beszélhetett senkivel, de a nappalai részévé kellett tegye az éjszakákat. Rettegett attól, hogy elveszíti az emlékeit, és velük együtt azt a másik életét. Az álmaiban lévő családját sajátjának érezte, jobban, mint az ébrenlétben élőt. Ott nem vette körül akkora feszültség, nem voltak elvárások csak szerető támogatás, biztatás. Amikor Maman leült vele tanulni az játék volt, ha az apja elvitte magával lóháton a birtokra, az meg maga a csoda és nevetés. A két kopó kergén játszva futott mellettük, csaholtak egész úton, nagy füleik mulatságosan liffegtek a levegőben. Emlékezett a szalma friss nyárillatára, a lovak csípős szagára, a kutyák érdes nyelvének a simogatására a kezén… Szeretett végigfutni a visszhangos folyosón, a falon függő régi festmények között.

Tizenkét éves múlt, amikor az apja Julienről beszélt Mamannal. Hallgatózott az ajtónál.

– Vinc öngyilkos lett. Teljesen tönkrement Suzi halála óta, már a fia miatt sem tudta összeszedni magát.

– Nagyon sajnálom, ez rettenetes! Most mi lesz szegény gyerekkel? Nem elég, hogy az édesanyja…

– Arra gondoltam, hogy magunkhoz vehetnénk, ha te is elfogadnád. Jó fiú, nem lesz vele gond! Nem maradt semmije és senkije, az adósságokra is alig lesz elég, ha mindenük el is lesz adva. Jól tanul, nagyon okos gyerek, idővel segíthetne nekem a birtok vezetésében.

– Örökbe akarod fogadni?

– Nem. A lányok miatt nem, de szeretnék a gyámja lenni. Vinc olyan volt velem évekig, mintha a bátyám lenne, annak a gyereknek meg gyakorlatilag nincs senkije. Vinc apja már túl idős, évek óta egy otthonban él.

– Rendben. Hozd el, majd meglátjuk, be tud-e illeszkedni nálunk.

– Köszönöm, drágám! Biztosan. Bentlakásos iskolában van, csak a szünetekben lesz itt.

– A karácsonyt már itt töltheti. Berendeztetek neki egy szobát.

– Áthozatom a személyes holmiját, legyenek körülötte ismerős tárgyak.

A szünet első napjának estéjén érkezett meg vele az apja. Klári az ablakból lesve, türelmetlenül várta az autót. Nagyon kíváncsi volt rá. Már évek óta nem találkoztak, azóta, hogy a fiú anyja beteg lett. Julien a kocsiból kiszállva tétován megállt, sovány testén lógott a kabát, hosszúra nőtt haja eltakarta a fél arcát. Tizennégy éves volt, nyurga kamasz. Klári mindig összeszoruló szívvel emlékezett arra a napra, majdnem minden pillanatát lerajzolta az évek alatt. Nem tudott szabadulni a barna szempár szomorú tekintetétől, és a mellkasában ébredt szorongató érzéstől. Nem egészen négy év jutott nekik. Négy rövid év, csak a szünetekben találkoztak… és a levelek

Megállt a busz, Klári nehezen tért vissza az álmodozásból a jelenbe. Fogta a sporttáskáját és ment a többiek után a tábor kisbuszához. Várta a találkozást a francia diákokkal. Beszélgetni akart, kérdezni, válaszokat kapni. Megtréfálta őket a május. A reggeli gyors felmelegedés után újra hideg, hűvösen friss levegő borzongatta a nekivetkőzőket. Nyakig húzta a cipzárt, a kapucnival eltakarta az arcát is. Az elmaradhatatlan fülesből üvöltő zene távol tartott tőle mindenkit. Az induló buszon, nem törődve a külvilággal, újra visszatérhetett az emlékeihez…

Következő nyáron Maman nagyon beteg lett. Julien végig Klári mellett volt, fogta a kezét, vele sírt, újraélte saját édesanyja elvesztését. Maman nagyon rövid idő alatt elment örökre, csak négyen maradtak… Nehezen tudta elfogadni a veszteséget, sokszor nappal is sírt, de magyarázatot nem adhatott rá. Szülei el akarták vinni pszichiáterhez, de Klári már ellenállt. Az első pillanattól jól megértették egymást Juliennel. Tizennégy múlt, amikor egyszer Füstösről leszállva leszakadt a karám rúdja, és eltört a bokája. Julien a karjában vitte be. A fájdalom ellenére a köré fonódó karok már új érzéseket keltettek a lányban. Érezte az erejét, az aggódását. Átölelte a fiú nyakát, a vállára hajtotta a fejét. Úgy érezte, ott van, ahol mindig is lennie kellene. Julien karjai még szorosabban ölelték, és a néhány perc alatt, amíg beért vele a házba, megváltozott köztük minden. Már nem úgy szerették egymást, mint a testvérek. Elkezdtek folyni a könnyei. Már olyan régóta hiányzott neki az ölelése… Majdnem két éve csak az emlékek maradtak… Ingerült, dühös lett amiatt, hogy túl hamar érkeztek meg a táborhoz. A mostban kellett élnie, elzárnia az emlékeket, pedig nappal biztonságosabb emlékezni. Éjjel jöhet a rémálom újra és újra…

Leszálláskor fájni kezdett a bokája. Tudta, ez is csak fantomfájdalom, amit az agya generált a felidézett emlék miatt, de nem tudta figyelmen kívül hagyni. Nehéz volt sántítás nélkül járnia. Anikóval és Erikával közös szobába került. Anikónak már mondta, hogy szoktak néha rémálmai lenni, ne ijedjen meg, csak ébressze fel. Sosem aludt még idegen helyen, csak tizenhat éves korában, amikor megműtötték. Biztos volt benne, hogy három éjszaka nem tud ébren maradni, de nem akart nyugtatót bevenni. Inkább az álom…

Amint kipakolták a holmijukat, lementek a társalgóba ismerkedni. Már sokan gyűltek össze, csibeudvart idéző ricsaj fogadta. Megállt, szokni a hangzavart. Elégedetten elmosolyodott. Körülnézett, ösztönösen választva odalépett az egyik beszélgető csoporthoz.

– Sziasztok, Claire vagyok!

Az egyik fiú magához véve a vezető szerepet bemutatott mindenkit.

– Szia, Claire! Én Val vagyok, ő Lucien, Brigi, Suzi, és Greg.

– Honnan jöttetek? Van valaki Limours környékéről?

– Én Bois d’Ardeau-ból jöttem! Miért? – kérdezte Suzi.

– Talán tudnál segíteni nekem, ahhoz elvileg közel van a Charengeis család birtoka. Tudsz valamit Virgil Charengeis-ről, vagy Julien Gillienről?

– Én nem ismerem őket, csak annyit tudok, hogy az öreg átadta a birtokot Juliennek. Anya néha szokott beszélni róluk.

– Értem. Köszönöm szépen! Már ezzel is nagyon sokat segítettél.

Egy pillanatra kihagyott a szíve. Szétáradt benne az öröm, nehezen rejtette el az izgatottságát. Tehát nem csak álom-élet! Ők léteznek a valóságban! Az „álombéli” apja él, és Julien ott van mellette! Vajon minden igaz volt, amire emlékszik? Kihasználva az alig remélt lehetőséget, tesztelte az emlékeit. Estig a társasággal maradt, ami csak eszébe jutott, mindenre rákérdezett. Csapongva száguldoztak a gondolatai. Majdnem tizennyolc év telt el abban a másik valóságban, amióta ő meghalt ott. Julien vajon megnősült azóta? Már majdnem akkora gyerekei lehetnek, mint ők voltak akkor… Hirtelen szomorú lett. Fájt arra gondolnia, hogy a fiú talán mással lett boldog.

A tanárnőnek feltűnt Klári meglepően gyors beilleszkedése. A francia fiatalok úgy fogadták, mintha eleve közéjük tartozott volna. Nevetni is hallotta, amikor vacsoránál az egyik fiú nekiállt bohóckodni. Közelebb lépve hitetlenül hallgatta őket: a lány ugyanolyan könnyedén beszélt franciául, mintha magyarul szólt volna. Úgy tűnt számára, mintha Klári folyamatosan kérdezne. Bár saját magáról azt tartotta, hogy egész jól tudja a nyelvet, a fiatalok gyors beszédéből csak alig néhány szót ismert fel. Meglepte az az élénkség és felszabadultság, amit soha nem tapasztalt nála a két év alatt, amióta tanította. Mintha nem is ugyanaz a lány lett volna, mint akit megismert.
Vacsora után az étkező asztalait a fal mellé hordták, felhangosították a zenét, és elkezdődött az esti diszkó. Valentin és Greg is hívta Klárit táncolni, de a lány visszautasította mindkét fiút. Arra kérte őket, hogy inkább majd menjek vissza hozzá beszélgetni. Juliennel táncolt utoljára… Felszaladt a szobába a rajztömbjéért. Elsőként Valentinről készített egy portrét, kiemelve mindent, ami előnyös a szép, szabályos arcon. Sikerült visszaadnia a kis érzéki mosolyt is, ami olyan ellenállhatatlanul vonzóvá tette. Nagyon hasonlított Julienre még a hosszúra meghagyott fekete haja is, csak Valentin már majdnem húszéves és soványabb, mint Julien volt akkor. Jó volt ránéznie, lerajzolnia. Belesajdult a szíve. Majdnem olyan volt, mintha Julien lett volna mellette. Mintha őt láthatná a két év elteltével újra… Amikor a fiú visszatért a táncból, Klári szó nélkül kitépte és odaadta neki az aláírt képet.

Valentin egy ideig nézte saját magát. Tetszett neki az, amilyennek a lány látta őt.

– Nagyon jó lett! Megtarthatom?

– A tiéd. Hasonlítasz valakire, aki kedves volt nekem. Jólesett lerajzolni téged. – Szomorú mosollyal nézett a fiúra.

– Volt?

– Talán igen. Nem tudom, mi lett vele azóta. Megkeresem nyáron, a kiránduláson. Legalább egyszer szeretném még látni, tudni, hogy jól van. Még egyszer beszélni vele.

– Szereted őt.

– Szerettem. Ő is szeretett, de aztán történt valami rossz, és el kellett válnunk. Én hagytam el, de nem önként. Úgy tudja, meghaltam.

– Mikor történt?

– Tizenhat éves voltam, ő tizennyolc. Két éve… Vagy egy évszázada.

Valentin vigasztalóan megszorította Klári kezét.

– Megpróbálhatlak felvidítani? Nem a helyébe lépni, csak játsszuk azt, mintha együtt lennénk! Így nem fog más zavarni, én pedig nagyon jól érezném magam veled. Akkor is, ha csak játék. Mit szólsz hozzá?

– Nem lenne jobb, ha olyan lánnyal kezdenél, akivel több is lehetne, mint játék?

– Nem. Ez egy nyaralás, és nem érdekel senki más a többiek közül. Veled jó beszélgetni.

– Rendben. – Az ismerősen csillogó barna szemekbe nézve, ha akart sem tudott volna nemet mondani. – Kedvellek. Talán nem csak azért, mert hasonlítasz rá. Neki teljesen más a természete, komoly és szomorú. Mindig bizonyítani akart, mindent jól csinálni. Két évet tett le egyszerre a suliban, hogy hamarabb végezzen és összeházasodhassunk, amint lediplomázik.

Klári hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy túl sokat mondott el. Szerencsére Valentin nem ismeri az itteni családját. Jobban oda kell majd figyelnie, de olyan jó volt végre beszélnie róla! Annyi sok év hallgatás után végre beszélni… Lehunyta a szemét és a zenére figyelt. Átadta magát a lüktető ritmusnak, a gyomrában érezte a dobszóló ütemét. A zene megnyugtatta, kikapcsolta az agyát. Félt az éjszakától. Mindig a fülessel aludt, jó nagy hangerőre állítva a telefonját. Nem számított, hogy másnap fájt a füle a dugóktól, amíg szólt a zene, távol maradt a rémálom. Néhány pillanat alatt visszalépett az emlékeibe…

…Ősz volt, hullottak a levelek, a szünetben végre néhány napra hazamehetett Julien. Lovaglás közben megálltak a pataknál, hogy megitassák a lovakat, Julien lesegítette Füstös hátáról és nem engedte el a karjából. Nézték egymást, a fiú egyre közelebb hajolt hozzá, amíg végül összeért a szájuk. Ügyetlen csók volt, de gyorsan tanultak mindketten…

Valentin állt mellette, és megbabonázva figyelte. A lány feszült vonásai ellazultak, átszellemültté vált az arca és óvatos félmosolyra húzódott a szája. Gyönyörűnek és érzékinek látta őt, mint még soha, senki mást. Tudta, hogy Klári nem játszik vele és nem akar hatni rá, mégis egyre jobban vonzotta.

Akció!

1690,00 Ft

Andy T. Miller: Klári ​és Claire

Szerző: Andy T. Miller
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés: 2020
Formátum: EPUB, MOBI
ISBN: 978-615-00-9552-3

18+ | Rebecca Reed: Érted teszem | I. Regényíró pályázat

18+ | Rebecca Reed: Érted teszem | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Rebecca Reed: Érted teszem című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Christina, mondhatni, tisztességtelen ajánlatot kap, amit elfogad. Otthon azt mondja, továbbképzésre megy, és amikor útra kell a vonzó külsejű ismeretlen férfival, nem is sejti, milyen meglepetések várnak még rá. Az elfeledettnek hitt múlt rémisztő emlékei mellett egy olyan ünnepségen kell részt vennie, ahol végig attól kell tartania, fény derül valódi kilétére.

Érted teszem

romantikus, erotikus

1. fejezet: Az ajánlat

 

Brandon

Az irodámban ültem, és a meghívót nézegettem. El sem akartam hinni, hogy Alexa férjhez fog menni. Ilyen gyorsan eltelt volna az idő? Nemrég még kislány volt, most pedig az oltár elé vezeti egy számomra ismeretlen fiú. Mert bizonyára fiú lehet, nem pedig férfi, hiszen Alexa is olyan fiatal volt még. Csak huszonegy éves, és sehogy nem értettem, miért megy ilyen hamar férjhez. Talán teherbe esett, de azt a nővérem biztosan elmondta volna nekem, habár mostanában túl sokat nem beszéltünk egymással.

A meghívó jó alkalomnak bizonyult arra, hogy újra felhívjam őt. Fülemhez emeltem a telefont, székemmel átfordultam, és a hatalmas üvegfal mögött elterülő, nyüzsgő várost néztem.

– Nahát, Brandon! Csak nem eszedbe jutottam? – szólt bele a nővérem.

– Sokszor eszembe jutsz, Sarah, de ma különösen sokat gondoltam rád, mivel kaptam egy meghívót – forgattam a kezében a dombormintás, fényes papírlapot.

– Meglepődtél, igaz? – nevetett fel Sarah.

– Hogyne lepődtem volna meg. Az unokahúgom férjhez megy, és csak most tudom meg – feleltem enyhe rosszallással a hangomban.

– Talán, ha gyakrabban meglátogatnál bennünket, vagy esetleg felemelnéd a telefont, ahogy most is – vágott vissza Sarah.

– Tudod jól, hogy sokat dolgozok, de inkább mesélj erről az esküvőről. Miért ilyen gyorsan? Egyáltalán mióta járnak együtt? – pördültem vissza, majd a meghívót ledobtam az asztalra, és felálltam.

– Alexa ragaszkodott hozzá. Szerelmes. Szerinte az egyetemet feleségként is be tudja fejezni, és szeretne már önálló életet.

Ezt meg tudtam érteni. Alexa és az apja kapcsolatát nem mondhattam volna túl ideálisnak. Donald túl szigorúan fogta a lányát, és soha nem úgy bánt vele, mint egy igazi apa, és emiatt mindig nagy volt a feszültség közöttük. Na meg más egyéb dolgok miatt is, amire nem szívesen gondoltam. Nem csodáltam, hogy az unokahúgom menekült otthonról.

– Talán igaza van, de azért élhetett volna még egy kicsit. – Kinyitottam az ajtót, és intettem a titkárnőmnek.

– Ahogy te is, Brandon? – szólt vissza a nővérem.

– Ne kezdjük ezt el, Sarah! – sétáltam vissza az asztalhoz a szemem forgatva.

– Oké, nem kezdem. Szeretném, ha eljönnél hozzánk két hétre. Régen találkoztunk már, és Alexa is nagyon hiányol.

A kérés meglepett. Eszemben sem volt két hétre leutazni hozzájuk. Visszaültem. A telefonom halk pittyegéssel jelezte, hogy üzenetem érkezett.

– Nem fog menni. Nem hagyhatom itt a céget ilyen hosszú időre – próbáltam kifogást találni.

– Gondoltam, hogy a munkára fogod majd. Ott tudod hagyni, ha akarod. Az a cég nélküled is jól megvan. Mi vagyunk a családod, Bran. – Sarah ezzel akart hatni rám, és mint általában, most is sikerülni fog neki.

A titkárnőm jött be, kezében egy csésze kávéval. Mosolyogva tette le elém. Egy biccentéssel köszöntem meg.

– Egy hét, oké? – egyezkedtem, és megillatoztam az erős feketét.

– Kettő. Alexa téged akar tanúnak. Meg kell ismerned a fiú családját is. Jövő hétvégére szerveztünk egy partit, és részt kell venned rajta – közölte Sarah ellentmondást nem tűrő hangon.

Ez valójában jólesett. Az unokahúgomért bármit megtettem volna.

– Jól van, megint győztél. Ott leszek – adtam fel, és belekortyoltam a forró italba.

– Köszönöm, Brandon! Várni fogunk.

Megnéztem az üzenetem, majd lehúztam a maradék kávémat, és rögtön elindultam haza.

Péntek késő délután volt. Egy hetem maradt, hogy mindent elrendezzek a cégnél, és még kerítenem kellett egy partnert is, mert nem akartam egyedül menni az esküvőre. A családom nem túl szórakoztató, úgyhogy kell valaki, akivel jól érezhetem magam. De most először is egy fontos kártyaparti várt rám az üzlettársaimmal, és majd hazafelé beugrok Louis-hoz, hogy ajánljon valakit.

Éppen csak annyi időre mentem haza, hogy átöltözzek, és fél óra múlva már újra kocsiban ültem. Szerettem ezeket az összejöveteleket. Játék közben nem beszéltünk az üzletről, de minden másról igen. Ismertük egymás magánéletét, és gyakran a legbizalmasabb dolgainkat is megosztottuk a másikkal. Így pontosan tudtam kinek van szeretője, ki vonzódik a saját neméhez, kinek mi a perverziója, vagy épp kit csalt meg az asszony. Mindezt bizalmasan kezeltük, mert ami a kártyaszobában elhangzott, az ott is maradt. Ez a bizalmi kapcsolat az üzleti ügyeinkre is jó hatással volt. Rendkívül jól tudtunk összedolgozni, és igen sikeresek lettünk.

Miután elárultam nekik, hogy két hétre lelépek az esküvőre, méghozzá egy bérelt nővel, ezen az estén én lettem a téma. A társaság egyik fele azzal húzott, mikor állapodok meg végre, míg a másik fele – főleg, akiknek feleségük volt – úgy vélekedett, én csinálom jól, és szívesen lettek volna a helyemben.

Egyáltalán nem zavart, amiért rajtam élcelődtek. Pontosan tudtam, hogy mi jó nekem. Korábban akadt néhány tartós kapcsolatom, de mindannyiszor csúnya véget értek, és minden esetben az én hibámból. Soha nem bírtam a véremmel, és mindegyik lányt megcsaltam. A harmadik ilyen után döntöttem úgy, hogy nem csapok be többé senkit, és addig nem kezdek komolyabb kapcsolatba, amíg nem érzem magamat alkalmasnak rá. Harmincegy éves voltam, még nem maradtam le semmiről. Szeretettem élni, szerettem a nőket, és a nők is szerettek engem.

Későre járt már, mikor elköszöntem tőlük, és Louis bárja felé vettem az irányt. Nagyjából egy éve rendszeresen igénybe vettem a lányai szolgáltatásait, és így a kapcsolatunk egészen barátivá alakult. Louis eszkort lányokat foglalkoztatott, és a bárjában lehetett kibérelni őket. Igazi luxus szépségek fordultak meg nála, akik nem bújtak ágyba akárkikkel. Persze ez a fajta szórakozás nem volt egy olcsó mulatság, de a saját barátnők sem kerültek volna kevesebbe, és így legalább változatosnak mondható szexuális életet élhettem. Amikor egy új lány került Louis-hoz, engem hívott először, és ha kedvem támadt hozzá, akkor beavathattam. Naná, hogy mindig éltem a lehetőséggel!

A sofőröm közvetlenül a bár előtt tett ki, és amint beléptem a hangulatos félhomályba, nők tucatja fordult felém mosolyogva. Nagy részükkel már volt kapcsolatom, így a távolból is ismerősként üdvözöltek. A lépcső felé sétálva eleresztettem néhány kedves mosolyt feléjük, majd felmentem Louis irodájába.

– Brandon! Micsoda kellemes meglepetés! – állt fel a kopasz, testes férfi, hogy üdvözöljön.

– Gondolom, sejted miért vagyok itt. Üdv, Lou! – fogtam vele kezet.

Nem kellett, hogy hellyel kínáljon. Otthonosan helyeztem magam kényelembe a fekete bőrfotelben.

– Ma éjszakára, vagy későbbre szeretnél valakit? Mert, ha ma éjszakára, akkor épp az előbb késted le az egyik új lánykámat – kopogtatta meg méretes pecsétgyűrűjével az asztalát.

– Nem hívtál.

– De igen, csak ki vagy kapcsolva, barátom. Azt hittem, ezért jöttél – kulcsolta össze Louis a húsos ujjait maga előtt.

El is felejtettem, hogy játék közben mindig kikapcsolom a telefont. Kivettem a zakóm zsebéből, és miután visszakapcsoltam, láttam a három nem fogadott hívást Louis-tól. Visszacsúsztattam a zsebembe a készüléket.

– Mindegy is, nem ma éjszakára akarom. Két teljes hétre kellene valaki, aki jó társaság, és persze másban szintén remekel – néztem várakozóan a barátomra.

Már ismerősként üdvözöltem a felcsillanó tekintetét. Két hét sok idő, és még több pénz. Nem volt kérdés mi járt a kopasz fejében. Ezért is tartott a barátjának. Sok lóvét hagytam nála.

– Szinte az összes lányomat ismered, így felesleges lenne ajánlanom bárkit – tagolta Louis lassan a szavakat. – Igyál meg valamit lent, és válaszd ki te magad. Nyugodtan megtárgyalhatod vele a részleteket is. Megbízok benned – nézett rám jelentőségteljesen –, majd később elrendezzük a dolgokat, és természetesen a vendégem vagy, barátom. Ha pedig nem találsz kedvedre valót, akkor gyere vissza, és átnézzük a többieket, akik nincsenek itt – tette hozzá.

Én is jobbnak láttam, ha én választom ki az útitársamat, és kedvem is volt még kicsit iszogatni.

– Oké, kösz, Lou! – nyújtottam felé a kezem. – Akkor majd jelenkezem.

Lesietettem a lépcsőn, és leültem a szokásos helyemre. Általában mindig a legsötétebb asztalok voltak a legcsendesebbek, és egyben a legdiszkrétebbek is. Mindig a pulttal szemközt helyezkedtem el, ahonnan szemmel tarthattam a helyiséget.

Sok lány lézengett bent, és vendégek is jócskán ültek az asztaloknál. Mindegyik jól szituált, tömött pénztárcájú férfi volt, akik hozzám hasonlóan a könnyed szórakozást keresték.

A pincér tudta mit szoktam inni, kérés nélkül hozta az italomat.

– Jó estét, Mr. Howell! A szokásos whisky jéggel. Egészségére!

– Köszönöm, Tom! – biccentettem.

Kicsit olyan volt ez a hely, mintha hazajárnék. Ismerték a szokásaimat, pontosan tudták mit lehet, és mit nem. A lányok tisztában voltak azzal, hogy kérés nélkül nem ülhettek le hozzám, kizárólag csak, ha hívattam őket. Ezt azért vezettem be, mert senkit sem szeretettem visszautasítani, és így nem bántottam meg őket, illetve soha nem zavartak meg semmiben. Csak azzal a lánnyal beszélgettem, akihez épp kedvem szottyant.

Most egyedül szeretettem volna lenni, hogy alaposan szemügyre vehessem őket. Jól akartam dönteni. Természetesen megvolt a zsánerem, de túlzottan nem válogatottam, ha csak egy éjszakára kellett valaki. A lényeg a jó szexen volt, ám ezúttal olyan lányt kerestem, akivel beszélgetni is lehet. Ez kissé leszűkítette a lehetőségeimet, mert a többségéről tudtam, hogy nem igazán érdemes mélyebb témákba belemerülni velük.

Ahogy így kellemesen iszogatva nézelődtem sok-sok élményt idéztem fel magamban. Ott volt például a vörös Tamara, akit egy étterem mosdójában dugtam meg először. Elvittem vacsorázni, és már az asztalnál nem bírtunk magukkal, úgyhogy diszkréten félrevonultunk, ami a mellékhelyiségben már kevésbé volt diszkrét, ugyanis bárki hallhatott bennünket, aki felkereste a női mosdót. Bevállalós csajnak tartottam, de egy családi esküvőhöz túlságosan harsány lenne. A pult végében álldogált Lia és Vera. Őket így párban vittem haza néhányszor, mert egymást épp úgy szerették kényeztetni, mint ahogyan engem. Izgalmas éjszakákat töltöttem velük, ám ők sem voltak alkalmasak a feladatra. Szemem most Melindára siklott. A nő hanyagul keresztbe vetett lábakkal ült a fotelben, és a telefonját nyomkodta. Ébenfekete haja megcsillant a fényekben. Ez a nő okos volt, de túlságosan komoly, és uralkodó típus. Persze az ágyban ez is izgató tudott lenni, de hosszútávon idegesítene.

Most az egyszer tanácstalanul üldögéltem. Intettem Tomnak, aki hozott egy újabb italt, és akkor megpillantottam valakit, akit korábban még nem láttam. A lány világosbarna, hátközépig érő, hullámos haja meglibbent, ahogy szétnézett a helyiségben, majd a pulthoz sétált. Öltözéke nem volt kihívó. Egyszerű kék farmert viselt, ami gyönyörűen feszült a kerek popsiján. Hozzá piros rövid pólót, és fehér bőrdzsekit vett fel, ami sokkal érdekesebbé tette a többi lenge ruházatú lánytól. Valamit beszélt a csapossal, majd a lépcső felé vette az irányt. Valószínűleg Louis irodájába tartott.

Talán ez lehetett az új lány, akiről a barátom beszélt. Máris sajnáltam, hogy akkor nem voltam elérhető. Szívesen hazavittem volna, hogy egészen közelről megismerjem, mint lehetséges jelöltet a kéthetes kiruccanásomhoz. Bár ezt még most is megtehettem. Újra magához intettem Tomot.

– Miben segíthetek, Mr. Howell? – lépett oda hozzám a fiú készségesen.

– Ha lejött a hölgy, aki az előbb ment fel Louishoz, küldd ide hozzám.

A fiú kicsit zavarodottan pislogott, de végül bólintott.

– Rendben. Még egy italt, uram?

– Nem, köszönöm. Egyelőre elég lesz.

Alig pár perc múlva újra feltűnt a lány, és Tom rögtön oda is ment hozzá. Érdeklődve figyeltem a jelenetet. A fiú elmondhatta neki a kérésem, mert a lány felém fordult, majd megrázta a fejét. Hogy mi? Csak nem vissza akar utasítani? Türelmetlenül kortyoltam bele az italomba, és továbbra is őket néztem.

Tom újra mondott valamit a lánynak, ezúttal hosszabban, az pedig figyelmesen hallgatta. Végül egy kis grimaszt vágva megvonta a vállát. Louis-nak még lesz dolga vele, mert láthatóan meg kell tanítani az illemre. Egy ügyfelet nem illik visszautasítani, különösen olyat nem, mint én.

Tom az asztalomhoz kísérte a bizalmatlan tekintetű szépséget.

– Köszönöm! – biccentettem a fiúnak, majd kezemmel hellyel kínáltam a lányt.

A fiú távozott, a lány pedig kérdőn nézett rám, de nem ült le.

– Nem akarsz leülni? – intettem újra a szemközti hely felé.

– Miért hívott ide? – kérdezett vissza.

Magázott, ami elég szokatlan volt ebben a szakmában.

– Munkát kínálok. Természetesen, ha megtaláljuk a közös hangot egymással.

– Miféle munkát? – vonta össze a szemöldökét.

– Először beszélgessünk egy kicsit, de örülnék, ha leülnél végre – szóltam rá erélyesebben.

A lány kicsit habozott, de végül ledobta magát velem szemben.

– Így már sokkal jobb. Brandon Howell – mutatkoztam be neki.

– Mit szeretne pontosan, Mr. Howell? – kérdezte ahelyett, hogy ő is bemutatkozott volna.

– Azért legalább a keresztneved elárulhatnád. Elég nehéz úgy beszélgetni, ha nem tudom, hogyan szólítsalak.

– Christina, de nem értem miért kell nekünk beszélgetünk egymással – vágta rá szemtelenül.

Nem tudtam mire vélni a viselkedését, de inkább szórakoztatott semmint bosszantott. Christina. Szép neve volt. Legalább annyira szép, mint az arca, vagy a sötét szeme, melyek még a félhomályban is igézően csillogtak.

– Gondoltam nem ártana, ha kicsit megismernénk egymást, mielőtt ajánlatot teszek.

Halkan felnevetett. Szólt a zene, de a nevetése sokkal dallamosabbnak hatott. Most tényleg kinevetett? Egyre jobban tetszett ez a pimasz nőszemély.

– Miből gondolja, hogy érdekel az ajánlata? – kérdezte fölényesen.

– Érdekelni fog, hidd el. Iszol valamit?

– Nem kérek semmit, köszönöm. Viszont örülnék, ha végre közölné, mit szeretne – türelmetlenkedett, és közben időnként a bejáratot nézte.

– Vársz valakit, Christina?

– Mi lenne, ha arra válaszolna, amit kérdeztem? Ha ennyire nem akarja elmondani, akkor nem értem miért hívott ide – háborodott fel a kérdésemen.

Az idejét sem tudtam volna megmondani, mikor beszélt velem utoljára valaki ilyen hangnemben. Lehet el kellene küldenem, mert eléggé úgy tűnt, túlságosan kezdő még, és ezzel a vehemenciával nem is biztos, hogy beletanul a szakmába. Mégis valami miatt izgatott a személyisége.

– Oké, akkor elmondom – emeltem fel megadóan a kezem. – Egy lányra van szükségem, aki elkísér egy kéthetes útra, és egy esküvőre – közöltem. A zsebembe nyúltam egy tollért, majd a poháralátétre írtam az összeget. – Méghozzá olyanra, aki jó társaság, és legalább ugyanannyira jó az ágyban. Ezért természetesen nagyon jól megfizetem, akárki lesz is az – toltam az alátét az elkerekedett szemű lány elé.

Ahogy az megpillantotta a kartonlapra írt összeget, rögtön elállt a szava. Hát, igen. A pénz még mindig az egyetlen eszköz, amivel bárkit meg lehet győzni.

– Viszont ahhoz, hogy te legyél a kiválasztott, nem ártana kicsit beszélgetnünk egymással – tettem hozzá mosolyogva, nehogy vérszemet kapjon.

Láttam az arcán, hogy elbizonytalanodott, és igencsak gondolkodott valamin. Aztán Christina egyszerűen átnyúlt hozzám, elvette az italomat, lehúzta, majd hangos koppanással letette az üres poharat. Egy félmosollyal nyugtáztam a mozdulatsort.

– Pontosan mit vár ezért cserébe? – kérdezte grimaszolva, mert túl erős lehetett neki a whisky.

Módfelett tetszett ez az egész szituáció, de Christina őszinte reakciója még inkább. Két ujjam emeltem Tom felé, aki máris hozott egy-egy újabb kört.

– Már említettem mit várok. Jó társaságot, és jó szexet, méghozzá két héten keresztül. A rokonaimhoz utaznánk, az unokahúgom esküvőjére.

– Szeretem az esküvőket – csúszott ki a lány száján, habár közel sem ez volt a mondandóm lényege.

– Ennek örülök, Christina. Akkor mesélj kicsit magadról, hogy jobban megismerjelek.

– Mit akar tudni?

– Bármit, és kérlek ne magázz, mert így elég zavaró.

Ivott egy újabb korty italt, és megint a bejárat felé pillantott.

– Rendben. Vállalom – bólintott.

Hangosan felnevettem.

– Ez remek, de én döntöm el, hogy magammal akarlak-e vinni. Nézz szét! – mutattam körbe a pohárral a kezemben. – Bármelyik lány örömmel velem tartana. Szóval mutasd meg nekem, hogy te jobb vagy tőlük.

– Fogalmam sincs jobb vagyok-e. Egy csomó unalmas dolog jellemző rám – vonta meg a vállát.

– Például?

– Pénzügyi diplomám van, nem igazán járok el sehová, állandóan olvasok, időnként komolyzenét hallgatok, szeretem a csendet, és a házi kosztot.

Nem hallottam még ettől meglepőbb beszámolót egy eszkort lánytól. Most az én szavam állt el rövid időre. Christina tényleg egy teljesen normális csaj lenne?

– Ez egyik sem unalmas – mondtam.

Christina csak hümmögött egyet.

– Miért pont engem néztél ki? – kérdezte.

A poharát forgatta a kezében. Halvány rózsaszínre lakozott, rövid körmein megcsillantak a lápmák fényei. Ezzel legalább nem fogja szétkarmolni a vállam.

– Mert tetszel, és mert veled még nem feküdtem le – feleltem őszintén.

– Ezek szerint a többi lánnyal már igen – jegyezte meg Christina csípősen.

– Nagyjából – ismertem be kicsit sem szégyellősen.

Erre a válaszára Christina kiitta a pohara egész tartalmát, majd az asztalon rezgő telefonjáért nyúlt.

– Elnézést, ezt fel kell vennem – pattant fel, és távolabb sétált.

Egészen feldobva követtem a tekintetemmel. Kifejezetten bejött ez a lány. Teljesen másnak tűnt, mint a többiek, habár még alig ismertem. Viszont, amit eddig láttam, az meglehetősen tetszett. Újra megszemléltem formás alakját. Természetes szépségű lány volt, akinek nincs szüksége sem flancos ruhákra, sem egy vagon festékre ahhoz, hogy jól nézzen ki.

– Mennem kell! – lépett vissza Christina hozzám.

– De még nem egyeztünk meg – néztem fel rá értetlenül.

Most tényleg itt akar hagyni? Az ábrázata alapján valóban nem viccelt.

– Akkor döntsd el most, mert nem tudok itt maradni – vonta meg a vállát.

Hitetlenkedve csóváltam a fejem, majd én is felálltam. Ez a lány rákényszerít, hogy döntsek. Még az üzleti életben sem engedtem meg senkinek ilyesmit, most mégis hagytam, hogy ez az idegen irányítson.

– Kikísérlek, és közben megbeszéljük – mutattam udvariasan a kijárat felé.

Már az is egészen lázba hozott, hogy együtt sétáltunk ki a friss éjszakai levegőre. Legszívesebben most azonnal hazavittem volna.

– El is vihetlek, bár nem tudom hová akarsz menni – ajánlottam a szórakozóhely előtt ácsorogva.

– Kocsival vagyok. Nos, akkor mi legyen? – topogott Christina, mint aki tényleg siet valahová.

Néhány másodpercig hezitáltam. Igazából már az első pillanatban tudtam, hogyan fogok dönteni.

– Elviszlek magammal, és remélem, hogy nem fogok csalódni benned.

– Ha mégis, akkor legfeljebb kiderül, hogy rosszul döntöttél – csipkelődött szemtelenül.

A fenébe! Nagyon tetszett nekem ez a lány.

– Jövőhét pénteken indulunk. Add meg a címed, hogy érted tudjak menni – kértem, és már a kezemben tartottam a telefonom, hogy beírjam.

– Inkább mondd meg, hol találkozzunk, és ott leszek.

Szóval, nem szeretné, hogy tudjam hol lakik. Nem baj, bármikor megtudhatom, ha úgy akarom.

– Rendben, akkor itt a névjegyem, rajta az irodám címe. Egy hét múlva, délután hatkor ott várlak – adtam át neki a lapocskát.

– Mit kell vinnem? – csúsztatta a táskájába a névjegyét anélkül, hogy ránézett volna.

– Semmi extrát, és ruhát se hozz sokat. Majd ott veszünk. Nem akarok csomagokkal bajlódni.

– Ahogy akarod. Még valami? – vonta fel a szemöldökét.

Hihetetlen volt ez a lány. Le akart rázni.

– Igen, van még valami.

Christina nagy, sötét szemével kérdőn pillantott fel rám. Gyönyörű volt. Hirtelen a tarkójára csúsztattam a kezem és megcsókoltam. Annyira megdöbbent, hogy teljesen lefagyott a karjaimban.

– Adj egy kis ízelítőt abból, mi vár rám, Christina! – súgtam neki, majd rögtön újra próbálkoztam.

A lány ajkai megnyíltak előttem, és az utóbbi hónapok legizgatóbb csókjának lehettem részese ma éjszaka. Nyelvem finoman hatolt a szájába, és Christina viszonozta a közeledésem. Gyengéden, és elképesztően gyengéden csókolt vissza, miközben kezét óvatosan a mellkasomra helyezte. Annyira felizgatta ez a lágy visszafogottság, hogy alig bírtam elengedni.

– Hm, ez jónak ígérkezik. Akkor viszlát egy hét múlva – engedtem útjára a hozzám hasonlóan zaklatott állapotban lévő szépséget.

2. fejezet: Súlyos problémák

 

Christina

Beültem a kocsimba, és felemeltem a kezem. Még mindig remegtek. Elképesztő éjszakán voltam túl, és el sem akartam hinni, mibe keveredtem. Amíg próbáltam megnyugodni, felidéztem magában, hogyan is jutottam odáig, hogy elfogadjam egy idegen férfi szexuális ajánlatát.

Jól emlékeztem arra a napra, mikor a tájékoztató füzetecskét böngésztem, amit az orvostól kaptam. A szobámban az ágyon ültem felhúzott lábakkal, majd ölembe vettem a laptopomat, és beütöttem a keresőbe az intézmény nevét. Ott is ugyanazokat olvashattam, amit a brossúrában. Kiváló orvosok, modern környezet, és hatásos gyógymódok. A képek alapján egy igazi luxus szanatóriumnak tűnt, és attól tartottam, ezt nem engedhetjük meg maguknak. Kikerestem a telefonszámukat, és másnapra kértem egy időpontot.

Végre kiderült, hogy mi okozza anya egyre inkább fokozódó ügyetlenségét. Nagyjából másfél éve kezdődött az egész, egy-egy elejtett pohár, vagy tányér formájában. Először annak tudtam be a dolgot, hogy mindig rohant, és csak a kapkodás eredménye, ám ezek a kis balesetek egyre gyakoribbak lettek. Egyik alkalommal, mikor kezembe adta a bevásárlólistát, értetlenül meredtem a papírlapra. Szinte olvashatatlanok voltak a máskor gyöngybetűkkel írott szavak. Evés közben pedig arra lettem figyelmes, hogy anya nehezen boldogul az evőeszközökkel. Ekkor merült fel bennem először, hogy valami baj lehet, és innentől fogva figyelni kezdtem őt.

A húgomnak nem szóltam semmit, nehogy megijesszem, és Laurának valóban nem tűnt fel változás anya állapotát illetően. A finom kézmozgásokkal volt baj. Nem tudta magát rendesen sminkelni, nehezen gombolta be a ruháit, és amikor Laura szülinapi tortáját díszítettük, át kellett vennem tőle, mert sehogy sem sikerült neki oda nyomni a krémet, ahová szerette volna.

– Anya, el kellene mennünk orvoshoz – vetettem fel azon a napon.

– Miért? Csak nem beteg vagy, kislányom? – kémlelt ijedten.

– Nem, nekem semmi bajom, de veled nincs rendben valami.

Anya megtörölte a kezét a kötényébe, majd lassan lerogyott a székre.

– Szóval te is észrevetted – támasztotta meg a fejét az egyik tenyerében.

Leültem mellé, és megfogtam a kezét.

– Ki kell vizsgáltatnunk mi okozza ezt nálad. Kérj időpontot az orvosunktól, és elkísérlek.

– Úgy félek – sírta el magát. – Már el akartam menni, de itt vagytok nekem ti.

– Éppen ezért kell elmenned, anya – öleltem át.

– Kérlek, Laurának ne szólj róla! A tanulásra kell koncentrálnia, és nem szeretném, ha értem aggódna.

– Eddig sem szóltam neki, de ne legyél már ennyire elkeseredve, kérlek! Még nem tudjuk miért van ez nálad, és talán semmiség az egész – vigasztaltam, hiszen ő is ebben reménykedett.

– Jól van! Kérek időpontot – törölte meg a szemét, és elment telefonálni.

Ez a beszélgetés pontosan tizennégy hónapja zajlott le. Orvostól orvosig jártunk, akik többnyire csak találgattak. A legtöbben Parkinson-kórra gyanakodtak, míg mások csak egyszerű kimerültségre, vagy idegrendszeri problémákra. Mindenféle kezelést, és gyógyszert írtak fel, mi pedig végigcsináltuk mindegyiket, de semmi javulás nem történt. Egy idő után természetesen Laura is észrevette, hogy baj van, főleg, mikor anya kába volt a sok gyógyszertől.

Már a sokadik specialistánál jártunk, aki végre felállította a diagnózist. Elena ataxiában szenvedett. A perifériás idegei károsodtak, és ez okozta nála a bizonytalan, ügyetlen mozgást. Az orvos szerint, további vizsgálatokra lenne szükség, és azt az intézetet ajánlotta, ahová az időpontot kértem. Állítólag ott sikeresen kezeltek már ataxiában szenvedő betegeket, és ha meggyógyítani nem is tudják, megállíthatják a folyamatot. Muszáj lesz megpróbálnunk, hiszen Elena még csak ötvenöt éves volt. Túl fiatal ahhoz, hogy beteg legyen.

Akkor este átmentem Laura szobájába. A húgom az asztalánál most is a könyveket bújta. Másodéves joghallgatóként meglehetősen komolyan vette az iskolát. Annak ellenére is jó jegyei voltak, hogy sokat eljárt szórakozni a barátaival.

– Kértem időpontot a szanatóriumba holnapra – ültem le a kissé gyűrött, rózsaszín ágytakaróra.

– Anya hol van? – fordult felém Laura.

– Alszik. Eléggé kimerült a vizsgálatok miatt, és szerintem éjszaka sem sokat aludhatott, biztosan ideges volt.

– Úgy sajnálom szegényt. Bárcsak többet tudnánk tenni érte – sóhajtott könnybe lábadt szemekkel.

– Most már legalább tudjuk mi a baja. Ez nagy előrelépés. Meg fogjuk találni a módját, hogy meggyógyíttassuk – vigasztaltam, hiszen én is ebben reménykedtem.

– Majd felhívsz, ha beszéltél velük?

– Persze, de kettőre megyek, és szerintem már hazaérsz, mire végzek. Hagylak is tanulni – álltam fel. – Készítek valami vacsorát, mire anya felébred.

– Kösz, Chris! – fordult Laura újra a könyvei felé.

Jó testvérek voltunk, és korban sem álltunk túl messze egymástól. Huszonöt voltam, Laura pedig húsz. Apa nélkül nőttünk fel, pontosabban tíz évig velünk élt az anyja egyik barátja, de végül szétváltak az útjaik. Férfi csak igen-igen ritkán bukkant fel a házunkban, azok is kizárólag az aktuális barátjaink voltak. Jelen pillanatban azonban egyikünknek sem volt senkije. Laura az egyetem mellett nem igazán sok időt fordított a fiúkra, én pedig fél éve léptem ki egy hosszabbnak mondható kapcsolatból, és egyelőre nem is szándékoztam elkötelezni magam.

Már elkészült a vacsora, és Laura is az étkezőben ült, de anya még mindig aludt. Óvatosan nyitottam be hozzá. Leült mellé, és kedvesen megsimogattam a karját.

– Főztem vacsorát. Gyere, te is egyél velünk – mondtam a kissé kábult asszonynak.

– Ilyen sokáig aludtam? Miért nem ébresztettél fel hamarabb? – ült fel Elena, és megdörzsölte a szemét.

– Legalább pihentél egy jót.

Az asztalnál ismét szemügyre vettem anyát, miközben ők Laurával a suliról beszélgettek. Még mindig vonzó nőnak tartottam. Vörösesszőke haját általában kontyba tűzve hordta, és amíg a betegség fel nem ütötte a fejét, kimondottan csinosan öltözött. Kettőnk fizetéséből éltünk, így tulajdonképpen egész jól megvoltunk. Most azonban már többnyire csak az én keresetem maradt. Anya korábban titkárnőként dolgozott, de fel kellett mondania, mivel sem a kézzel írás, sem a gépelés nem ment már neki rendesen. Jelenleg csak hétvégenként dolgozott az egyik bevásárlóközpont ruha üzletében, de amit ott keresett, az édeskevésnek számított. Szerencsére Laura ösztöndíjjal tanult, ezért az ő jövője nem került veszélybe, de egyelőre fogalmam sem volt arról, miből tudjuk majd fedezni anya gyógyíttatását.

Sajnos én is pályakezdőnek számítottam még, és legalább két-három évet le kellett volna húznom a bankban ahhoz, hogy előléptessenek. Jelenleg még csak a lakossági hitelosztályon dolgoztam, de gyakran behívtak szakértőnek céges hitelek elbírálásához is, ezzel előrevetítve a jövőmet a cégnél. Soha nem állítottam, hogy álmaim munkája volt ez, de a számokhoz jól értettem, ezért is választottam a pénzügyi pályát. Gyakran elszomorított, amikor nehéz helyzetben lévő emberekkel találkoztam, akik kénytelenek voltak pénzügyi segítséget igénybe venni, hogy megoldják a problémájukat. Most pedig már előre féltem attól, hogy mi is ilyen helyzetbe fogunk kerülni.

Másnap délben, mint általában mindig, elmentem ebédelni a kollégáimmal, utána beültem a kocsimba, hogy felkeressem azt az intézményt, amelytől oly sokat vártam. A szanatórium a városon kívül esett, így éppen csak, hogy odaértem két órára. A látogatók számára fenntartott helyen parkoltam le, majd gyalogosan sétáltam át a csodás kerten keresztül a modern épületbe. A portán felkísértek az egyik orvos irodájába, és várakozás nélkül, azonnal fogadtak. Nagy vonalakban elmagyarázta miért jöttem, majd odaadtam az orvosnak anya összes leletét. A középkorú férfi sokáig tanulmányozta a papírokat, aztán visszaadta.

– Jó helyre irányították, Ms. Benson. Intézményünkben minden rendelkezésre áll ahhoz, hogy sikeresen kezeljük az édesanyja betegségét. Az általános tapasztalat az, hogy egy ilyen komplex kezelés – a szükséges vizsgálatokkal együtt –, nagyjából fél évet vesz igénybe – közölte barátságosan az orvos.

– Értem. Tehát, fél évre kellene befeküdnie?

– Igen, így van. De ne ijedjen meg. Az édesanyja jól fogja magát érezni nálunk. Adok egy tájékoztatót, amiben mindent megtalál – nyújtott volna felém egy ugyanolyan füzetecskét, amit korábban is kaptam.

– Köszönöm, már van egy ilyenem.

– Rendben – húzta vissza a kezét a férfi. – Egy nővér körbevezeti az épületen, és elmondja pontosan milyen kezelések várhatóak, valamint a költségekről is tájékoztatni fogja önt. Amennyiben pedig úgy döntenek, hogy belevágnak, akkor bátran keressen, mert én leszek az édesanyja kezelőorvosa – adta a kezembe a névjegyét.

– Értem. Van még valami, amiről esetleg tudnom kellene? – kérdeztem mielőtt elindultam volna.

– Nos, igen. Az ataxia gyakran genetikai betegség, ezért elsődlegesen ezt fogjuk kivizsgálni.

Ezt nem igazán akartam hallani. Így is rengeteg bajunk volt, nem hiányzott volna, hogy még több legyen.

– Ez azt jelenti, hogy örökölhető?

– Sajnos igen, de ne szaladjunk ennyire előre. Csak azért említettem meg, hogy erre is készüljön fel. Lehetséges, hogy önnél is vizsgálatokat kell elvégeznünk a későbbiekben, vagy ha van testvére, akkor nála szintén.

– Igen, vagy egy húgom – bólintottam feszülten.

– Látom, hogy megijedt, Ms. Benson, de felesleges idegeskednie. Ha esetleg úgy lenne, akkor is van rá megoldás. De térjünk vissza erre akkor, ha aktuális lesz.

Egyáltalán nem nyugodtam meg, de elköszöntem az orvostól. Felesleges lett volna tovább boncolgatnom a témát, hiszen még semmi sem volt biztos. Még az sem, hogy anya valaha is bekerül ide.

A nővér már kint várt, és végigvezetett az egész épületen. A szanatóriumban valóban minden megvolt ahhoz, hogy az ember ne egy kórházban, hanem sokkal inkább egy pihentető üdülésen érezze magát.

A sétánk végén a nővér visszakísért a portához, ahol már a pulton feküdt a kinyomtatott papírlap a részletes listával a költségekről. Megköszöntem az idegenvezetést, és csak akkor mertem megnézni mennyibe fog kerülni mindez, mikor beültem a kocsiba. Egyből a végösszeget kerestem, és ha nem ültem volna, akkor biztosan meg kellett volna kapaszkodnom valamiben.

Az összeg, amit láttam olyan magas volt, hogy rögtön kétségbeestem. Ezt képtelenek leszünk kifizetni. A vizsgálatok, a gyógyszerek, a teljes ellátás, mind-mind hatalmas összegekre rúgott, még úgy is, hogy valamennyit fedez a biztosító. Igaz, a végére oda biggyesztették, hogy ez némileg csökkenhet, ha kevesebb vizsgálatot kell majd elvégezni, de akkor is túl sok volt. A felét kellett előre befizetni, a maradékot pedig hat havi részletben.

A könnyeimmel küszködve vezettem haza, és végig azon törtem a fejem, hogyan tudnánk előteremteni ennyi pénzt. Ekkora hitelt nem vehettem fel, és nem is tudtuk volna miből törleszteni. Ha eladnám a kocsimat, az öreg járgány ára csak a költségek töredékét fedezné. Egyből arra gondoltam, bárcsak lenne valami gazdag rokonunk, aki segíthetne, de senkink sem volt. Magunkra voltunk utalva.

Mielőtt kiszálltam volna, gondosan eldugtam a papírt a táskámba. Nem mondhattam el az anyának. Azt fogom hazudni, hogy csak később tudják elkezdeni a kezelést, mert telt ház van. Időt kellett nyernem, hogy kitalálhassam honnan kerítsünk elő ilyen sok pénzt.

A családom az asztalnál ülve várt rám, és amint beléptem az ajtón, Laura azonnal felpattant.

– Végre már! Mesélj, mit mondtak? – kérdezte türelmetlenül.

Elena szemében feltűnt a reménykedés, amibe a szívem máris belesajdult.

– A hely szuper – dobtam le a táskámat, és bementem a konyhába egy pohár vízért, mert úgy éreztem kiszáradt a torkom.

– És? – jött utánam Laura.

– Addig bírsz várni, amíg megiszom? – szóltam rá indulatosan.

– Laura, hagyd már levegőhöz jutni a nővéred! – feddte meg a húgomat anya.

Laura kicsit duzzogva dobta le magát újra a székre.

– Szóval, a hely tényleg remek, és nagyon barátságosak voltak – kezdtem bele, és leültem hozzájuk az asztalhoz. – Az egyik orvossal beszéltem. Megnézte a leleteidet, és azt mondta tudnak segíteni.

– Hála az égnek! Ez baromi jó hír! – örvendezett Laura.

– És mi a bökkenő? – kérdezte anya, mintha csak átlátott volna rajtam.

Zavartan elmosolyodtam. Gyűlöltem ezt a helyzetet.

– Nincs semmi bökkenő. Mindössze annyi, hogy nem tudnak azonnal fogadni, de szólnak, ha felszabadult egy hely.

Utáltam hazudni, és nem is igazán ment jól. Most is úgy éreztem az arcom van írva, hogy nem mondok gazat. Kínomban kiemeltem egy narancsot az előttünk fekvő tálból, és elkezdtem megpucolni, amitől azonnal kellemes narancsillat lengte be a konyhát.

– Kérlek, meséld el, pontosan mit mondtak – kérte lágyan Elena.

Nem hittem volna, hogy miután végre kiderült mi anya betegsége, sokkal nagyobb problémákkal fogunk szembesülni. Minden csak a pénz körül forgott.

– Túlságosan sok mindent nem tudtam meg. A kezelés nagyjából fél évet vesz igénybe. Ennyi időre kellene majd befeküdnöd. Először vizsgálatokat végeznek, aztán pedig elkezdődik a terápia – vettem a számba egy meglehetősen savanyú gerezdet.

– Az borzasztóan sok. Ilyen hosszú időre nem hagyhatlak itt benneteket – rázta a fejét az asszony.

– Ugyan már, anya! Nem vagyunk gyerekek! – hurrogta le azonnal Laura, és közben ellopta tőlem a narancs felét.

– Így van – bólogattam egyetértően. – Ráadásul az egész olyan lesz, mint egy üdülés. Van medence, szauna, számtalan foglalkozás, és csodálatos a kertjük is. Bármikor meglátogathatunk, nincs korlátozva. Neked az egy igazi kikapcsolódás lenne – nyúltam át az asztal fölött, és megfogtam anya kezét.

– El kellett volna mennem veled – vett egy mély levegőt Elena, amivel talán a sírását próbálta visszatartani, majd hátradőlt a székben.

– Nem tudtam volna megoldani, hogy eljöjjek érted. Így is alig értem oda a megbeszélt időpontra. Egyébként meg, végig idegeskedtél volna, hogy vajon mit mondanak – magyarázkodtam.

– Oké, oké, de a lényegről még nem beszéltél. Mennyibe fog ez kerülni nekünk? – tette fel anya azt a kérdést, amivel ismét csak hazugságra kényszerített.

– Pontos összeget még nem tudok, de amit említettek, az vállalható, és ráérünk havi részletekben fizetni. Állítólag ez függ a vizsgálatok számától, és majd csak akkor pontosítanak, ha már ott vagy. De ne feledd, ott a biztosításod is! – hadartam, de közben nem mertem a szemükbe nézni.

Nem tudtam mennyire volt hihető az előadásom, de ilyen rövid idő alatt ennyire futotta tőlem.

– Nem gond. Meg fogjuk oldani. Ha kell, én is tudok munkát vállalni az egyetem mellett – jelentette ki Laura magabiztosan.

Szeretetteljesen néztem a húgomra. Őt majd be kell avatnom, mert a segítségére lesz szükségem az ötleteléshez. Már előre féltem, amiért el fogom keseríteni őt.

– Köszönöm, lányok. Olyan jó, hogy itt vagytok nekem – szorította meg a kezünket anya.

– Akkor most nincs több búslakodás, oké? Már tudjuk mi helyzet, és azt is, hogy van rá megoldás. Innentől kezdve csak vidám arcokat szeretnék látni – próbáltam felvidítani őket, de főleg az anyát, mert tényleg nagyon maga alatt volt az utóbbi időben.

– Igen. Ígérem nincs több szomorú arc – bólintott könnyes szemmel Elena.

– Mit szólnátok, ha együtt sütnénk valami fincsi csokis sütit? – csillant fel Laura szeme.

– Én benne vagyok – bólintottam, majd anyára néztem.

– Csináljuk! – csapott az asztalra ő is.

Csak este mentem át Laurához. Kivételesen nem tanult, hanem az ágyban ülve, fülén fejhallgatóval zenét hallgatott.

– Mi az? Miért vágsz ilyen gyászos képet? – tolta le a tarkójára a készüléket.

– Beszélnünk kell! – Leültem mellé az ágyra.

– Miről?

– Délután nem mondtam igazat, mert nem akartam anyát felzaklatni. A kezelés iszonyat sokba kerül, és nekünk nincs annyi pénzünk.

– Ne már, Chris! – jajdult fel a húgom. – Mégis mennyibe fog kerülni?

Kivettem a farzsebemből az összehajtott papírlapot, és odaadtam neki. Laura gyorsan átfutotta a számokat, majd mikor megpillantotta a végösszeget, az ő szemei is elkerekedtek.

– Jézusom, ez tényleg rohadt sok! Akkor most mi lesz? – kérdezte.

– Nem tudom. Azért árultam el neked, hogy találjunk ki valamit együtt. A felét kellene összeszednünk, a másik felét pedig ráérünk részletekben, bár arra sincs még ötletem.

A húgom rögtön magába roskadt, majd újra megnézte a papírlapot, mintha csak meg akarna győződni róla, tényleg jól látta-e.

– Nem tudsz hitelt felvenni? Mégis csak egy bankban dolgozol – bökte ki az első dolgot, ami az eszébe jutott.

– Ekkorát nem, és ne feledd, hogy azt is törleszteni kellene – ráztam a fejem.

– Akkor vegyük számba mit tudnánk eladni. Írjunk listát, és…

– Laura! Bármit is adunk el, nem fog összejönni ennyi – lohasztottam le a lelkesedését, habár nem szívesen tettem.

– De ki kell találnunk valamit, Chris! Anyáról van szó! – sírta el magát Laura kétségbeesésében.

Már csak ez hiányzott. Nem elég, hogy az anyát kellett pátyolgatnom, most még Laurát is. Ideges lettem, de nem rájuk, hanem a helyzetre.

– Azt hiszed, én nem tudom? Egyfolytában pörög az agyam, mióta megkaptam ezt a rohadt listát, de fogalmam sincs mit csinálhatnánk.

– Adjuk el a lakást – kapaszkodott már az utolsó szalmaszálba is Laura.

– Igen, erre én is gondoltam, de utána mi lenne? Ha bérlünk egyet, akkor a fél keresetem rámenne, és nem tudnánk miből megélni.

– Majd megoldjuk valahogy. Chris, kérlek! Ha nincs más, akkor adjuk el. Én hajlandó vagyok lemondani mindenről.

Annyira szívbemarkoló volt így látni őt. Átöleltem, és egy ideig csak csendesen sírdogáltunk. Később felálltam, hogy zsebkendőt vegyek ki.

– Adjunk magunknak egy hetet, és gondolkozzunk. Rendben? Hátha mégis eszünkbe jut valami.

Tényleg nem akartam eladni a lakásukat, mert akkor kilátástalan helyzetbe kerültünk volna. Két évvel ezelőtt még azt fontolgattam, hogy külön költözök tőlük, hisz mégis csak egy felnőtt nő voltam, de közbeszólt anya betegsége. Nem hagyhattam így magukra őket. Laurának még majdnem három év maradt vissza az egyetemből, és ha anyát nem tudják meggyógyítani, vagy legalább megállítani a folyamatot, akkor esély sincs arra, hogy addig önálló életet kezdhessek. De most ez volt a legkisebb problémám.

– Oké! Addig keresgélek munkát, mert úgyis szükség lesz rá – egyezett bele Laura.

Egész éjszaka csak forgolódtam, sehogy sem jött álom a szememre. Csináltam egy listát, ahogy Laura is javasolta, és számba vettem mindenüket, amit pénzzé tudnánk tenni. Ha mindent sikerülne is eladnom, az csak egy havi kezelést fedezne, és akkor hol van a többi öt hónap? Hitelt sem akartam felvenni, hiszen ez volt a szakmám, ezért pontosan tudtam mivel jár majd. Csapdába kerülnénk, és eladósodnánk.

Három nap telt el úgy, hogy semmi előrelépés nem volt az ügyben. Mindketten munkát kerestünk, és mivel csak éjszakai állás jöhetett szóba, ez igencsak korlátozott bennünket. Három helyre mentem el, ahol pincérnőt, vagy pultost kerestek, de egyik sem fizetett annyit, hogy megérje elvállalni. Arról nem is beszélve, elképzelni sem tudtam, hogy bírnám a napi tizennégy-tizenhat óra talpalást.

Anya tényleg félretette a szomorúságot, és minden nap jókedvűen várt haza bennünket. Újra csinosan öltözött, finomakat főzött, és reggelente futni is eljárt, mint régen. Ennek az egynek tudtam örülni, de mindannyiszor elszomorított, ha arra gondoltam, hogy előbb-utóbb el kell mondanom neki az igazat.

Péntek délután Laura titkon behívott a szobájába. Abban a reményben mentem be hozzá, hogy hátha mégis csak sikerült valamit kitalálnia. Mondjuk, fogalmam sincs, milyen csodára vágytam.

– Ma este elmegyek egy helyre, ahol állítólag piszok jól fizetnek – árulta el Laura bizalmasan.

– Milyen helyre? – álltam meg a szoba közepén csípőre tett kézzel.

– Egy éjszakai bár, ahová csak a gazdagok járnak.

Azonnal rossz előérzetem támadt.

– Honnan tudsz te ilyen helyekről, Laura? – vontam össze a szemöldököm.

– Az egyik barátnőm, Liv ismerőse ott dolgozott. Tőle hallottam, hogy alkalmazottat keresnek – pakolászta Laura könyveit. – Azt mesélte, hogy a fizetés mellé legalább ugyanannyi borravalót is adnak.

– Milyen munka lenne ez? – faggatóztam tovább még mindig gyanakodva.

– Egyszerű felszolgálót keresnek, de nagyon fontos a jó megjelenés, hisz egy luxus helyről van szó – magyarázta Laura nagy átéléssel.

A húgom megjelenésével nem volt semmi gond, hiszen meglehetősen szép lány. Hosszú barna, egyenes haj, mandulavágású sötét szemek, kedves arc, és hozzá szuper csinos testalkat. De épp emiatt féltettem. Túl fiatal volt még, és egy ilyen helyen ki tudja milyen ajánlatokkal bombázzák majd a pénzes férfiak.

– Nem tartom jó ötletnek, Laura – ingattam a fejem.

– Egyelőre csak megnézem milyen. Az sem biztos, hogy felvennének – támasztotta meg az íróasztalát, és engem bámult.

– De ugye nem egyedül mégy oda?

– Nem, dehogy! Liv, és pár másik lány is jön velem. Utána beülünk együtt valahová. Csak egy sima állásinterjú lesz, semmi több, úgyhogy ne idegeskedj, Chris! – nyugtatott.

– Gondolom anyának egy szót sem – engedtem le a karom.

– A munkáról semmit, de azt tudja, hogy este elmegyek. És most hagyj, mert készülődnöm kell! – terelt ki sietősen a szobájából.

Nem jó érzésekkel mentem vissza az anyához a nappaliba. Valamilyen sorozatot nézett a tévében. Leültem hozzá, és úgy tettem, mintha szintén nézném, de közben a gondolataimba mélyedtem. Talán nekem kellene elmennem, ha tényleg olyan jól fizetnek, mint ahogy Laura állította. Mégis csak idősebb voltam, és tudtam kezelni a nem kívánt helyzeteket. Laura túl fiatal az ilyesmihez. Viszont ismertem már a húgomat. Ha ő egyszer a fejébe vett valamit, nem tudtam eltántorítani tőle.

– Nézzenek oda, milyen csinos valaki! – dicsérte meg anya a szobájából kilépő Laurát.

– Köszi, anya! Liv azonnal itt lesz értem, úgyhogy rohanok – hadarta, miközben a szandálját csatolta be.

– Mikor jössz haza? – kérdezte Elena.

– Legkésőbb tizenegyre itthon leszek.

– Akkor jó szórakozást, szívem! – engedte útjára az asszony a kisebbik lányát, majd hozzám fordult. – Megvárod majd? Korábban lefeküdnék, tudod, nekem holnap munka.

– Persze, úgysem szoktam sokkal hamarabb elaludni – bólintottam.

Alig múlt nyolc óra, és anya tényleg elment lefeküdni. Én még egy ideig bámultam a tévét, majd bementem a szobámba olvasni, ami annyira lekötött, hogy észre sem vettem, mennyire eltelt az idő. Éjfél körül kukkantottam rá a telefonomra. Laura még nem ért haza, ezért megcsörgettem, de ki volt kapcsolva. Ettől persze rögtön elfogott az idegesség. Laura nem szokott késni, ha valamit megígér, az általában úgy is van. Vártam még tíz percet, majd újra megpróbáltam, de ugyanaz fogadott a vonal túlsó végén. Ezután Livnek küldtem egy üzenetet.

Chris: Merre vagytok? Laura még nem ért haza.

Pár percet kellett várnom, mire megérkezett a válasz.

Liv: Kitettem a bárnál, azóta nem beszéltünk.

A gyomrom görcsbe ugrott. Tehát Laura egyedül ment oda.

Chris: Küldd el a címet, mert telefonon nem érem el!

Amíg a válaszra vártam, gyorsan át is öltöztem. Most már valóban aggódtam. Valami biztosan történt, amiért Laura nem ért még haza, és a telefonját is kikapcsolta. Lábujjhegyen osontam ki a lakásból. Idegesen ültem be a kocsiba, és elhajtottam a megadott címre.

Pap Reni: A bosszú ölelésében | I. Regényíró pályázat

Pap Reni: A bosszú ölelésében | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pap Reni: A bosszú ölelésében című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Egy múltbéli tragédia árnyékolja be a főszereplő életét, aki minden idejét annak szenteli, hogy bosszút álljon. A cél szentesíti az eszközt.

Pap Reni: A bosszú ölelésében

romantikus

Remek! Már megint nem működött a belépő kártyám. Hiába, egy óriási multicég IT osztályának ez már túl kicsi probléma ahhoz, hogy meg is oldja majd egyszer. Most megint várhattam, mire beenged valaki. Már többször gondoltam arra, hogy el kéne kérnem a portás számát, hogy legközelebb fel tudjam hívni, de még egyszer sem jutottam el idáig. Már el is indultam egy közeli pad felé, amikor meghallottam egy kocsi ajtajának csukódását. Amikor megfordultam, kiderült, hogy a nagyfőnök fia száll ki egy taxiból, és a zsebében kutatva közeledik felém. Nagyon sok nő csorgatta utána a nyálát, és meg is értettem miért. A stílusáról lerítt, hogy bőven van pénze, emellé pedig egy olyan karakteres arc is párosult, amitől a pasas sok mindenki számára megnyerő lehetett. Gordon – ha jól emlékszem így hívták – rám sem nézett, és még csak nem is köszönt, csak odaérintette kártyáját a kijelzőhöz, és már nyitotta is az ajtót. Bunkó. Kihasználva a bejutási lehetőséget én is becsusszantam mögötte, és már fordultam is jobbra, hogy lépcsőn menjek fel a negyedik emeleten található irodámba. Na jó, ez még így fejben is túlzás. Szóval a negyedik emeleti kis lyukamhoz. Felérve észre vettem, hogy a főnököm irodájában már égnek a lámpák. Furcsa. 9 óra előtt soha nem láttam még itt. Gyorsan ledobtam a táskámat a székre, és kisiettem a konyhába, hogy megfőzzem neki a reggeli kávéját. Utáltam ezt csinálni. Bármi mást szívesebben tettem meg, de valahogy ez olyan alantas feladatnak tűnt. Bár nyilván ez is az asszisztensi munkakör velejárója volt.

– Jó reggelt! – köszönt rám valaki, amire úgy megijedtem, hogy kiöntöttem a vizet, amit a készülékbe szántam. Mikor megfordultam, láttam, hogy Köpcös áll ott.

– Önnek is jó reggelt, igazgató úr. Épp a kávéját csinálom.

– Jaj de jó, akkor nem kell megtanulnom, hogy kell használni azt az izét – mondta. Persze, mert marha bonyolult vizet önteni a tartályba, betenni egy kapszulát és megnyomni a gombot, mérgelődtem magamban. – Tegnap este kaptam a hírt, hogy mi is pályázunk egy új sportcég kampányára, és talán be is társulunk. A vezetőség azonnali megbeszélést rendelt el ma 10 órára, hogy tisztázzuk a feltételeket és a konstrukciót. Marha ideges vagyok tőle.

– Ez nagyon jó hír igazgató úr. Igazán megérdemelt már egy ilyen megbízást – mondtam negédesen.

– Meg bizony, dolgoztam érte eleget. Na takarítsa fel, amit összepacsált, és hozza a kávét! – mordult rám.

– Igen, máris csinálom.

Megfogtam egy rongyot, és elkezdtem felitatni a vizet, miközben megint eltűnődtem azon, hogy egy ilyen vidéki bunkóból hogy lett marketingigazgató. Hát nem az eszével küzdötte fel magát, az biztos. Az a pletyka keringett róla, hogy az ügyvezetőség egyik férfi tagjával ápolt igen szoros kapcsolatot, de tényleges bizonyítást soha nem nyert, főleg, hogy a pasi kb. 20 éve nős volt, és bár gyerekük soha nem született, én az eddigi munkám alatt nem láttam arra utaló jelet, hogy meleg lenne. Időközben lefőtt a kávé is, így raktam bele három kanál cukrot, és a gusztustalan szirupot már vittem is a főnök irodájába. Nem csoda, hogy alig bír már felállni a székéből, a napi 5 kávéjához 15 kanál cukor társult, ami szerintem már önmagában is meghaladja a normál keretet, de emellé minden fiókjában valami kis bonbon vagy cukorka is lapult.

– Itt a kávé, igazgató úr. Rakjam át a 11 órás ügyfelet egy kicsit későbbre?

– Nem kell. Tud várni.

– Igen, uram – és már fordultam is ki.

Hogy én hogy utáltam ezt a seggnyalást. “Igen, uram. Nem, uram. Persze, igazgató úr.” Pfújj. Mintha kiérdemelné ezeket a jelzőket. Egy nagy senki. Visszaértem az asztalomhoz, és bekapcsoltam a gépet, miközben magamban puffogtam tovább.

 

Köpcös még javában a tárgyalóban volt, amikor megérkezett a 11 órás ügyfél. Kedveltem ezt a pasit, mindig nagyon jól elbeszélgettünk amíg a főnököt várta, ami sajnos többször előfordult, mint kellett volna.

– Jó napot Benák úr! Sajnos megint rossz hírrel várom. Az igazgató úr még tárgyaláson van, és meg sem tudom mondani, hogy mikor ér vissza.

– Semmi gond, már szinte teljesen megszoktam – válaszolta. – A főnökének az az egy nagy szerencséje van, hogy a titkárnője egy nagyon kellemes társaság, akivel szívesen töltöm az időmet. – Benák mindig ezt csinálta. Folyamatosan bókolt, de nem nyomulósan vagy komolyan, csak olyan kellemesen. – Meséljen valami jót nekem Anita, ha már megint ilyen rossz hírrel várt engem.

– Nem sok mesélni valóm van. Ellenben az ön megjelenése arra utal, hogy új terméket dob a piacra? Vagy más ügyben érkezett?

– Nem, nincs új termék. Egyenlőre csak a cégemet akarom felturbózni egy kicsit új reklámokkal, mert amíg nem ismernek minket, hiába kínálok én új terméket. De gondolom ezt magának nem kell részletezni.

– Igen, úgy valóban felesleges termékskálát bővíteni, ha a régieket sem ismeri senki – mosolyogtam rá. Nagyon kevés emberrel voltam őszintén kedves, de ő a kivételek közé tartozott. Látszott rajta, hogy nem érdekből ismerkedett vagy flörtölt velem, csak egyszerűen szimpatikus voltam neki.

– Hagyjuk a munkát. Mikor jön már el velem egy randira? Ilyen sok visszautasítást már nehezen bírok, lassan minden remény elhagy.

– Mindig a remény haljon meg utoljára. De sajnos most is vissza kell, hogy utasítsam.

– Tudom, tudom. Az életébe most nem fér bele egy ilyen frenetikus, jóképű férfi, mint én – mosolygott rám.

– Hát a múltkor, mintha ezeket a jelzőket kihagytam volna. De jó, legyen. Az életembe most nem fér bele egy ilyen frenetikus és jóképű férfi, mint maga. – mosolyogtam rá. Pedig nagyon is belefért volna. Jól tudtam, hogy ezzel a pasival nyugodt és kellemes életem lehetne. Bár lehet, hogy néha unalmas. Tipikusan az a férfi, akitől egy átlagos, de boldog életet kapsz. Aki segít teregetni, és kirándulni mentek vasárnap a gyerekekkel. Most valahogy még sem tudtam egy ilyen életre gondolni. Ahhoz előbb le kellett zárnom az előzőt.

– Rendben, csak annyit ígérjen meg nekem, hogy ha már beleférek, akkor nem felejt el szólni.

– Benák úr, elnézést a késésért, egy nagyon fontos tárgyaláson voltam – jött be a főnököm fontoskodva.

– Semmi gond, Palcsik úr. Jó társaságban voltam – és már indultak is a belső szobába, de útközben még Benák visszafordult, és mosolyogva rám kacsintott.

 

Dél körül éppen kint cigiztem, amikor Köpcös hívott telefonon.

– Hol a francba van már? Reggel óta nem ittam kávét.

– Elnézést igazgató úr. Máris megyek.

Egy rohadt cigit nem lehet elszívni normálisan. Azért én szép komótosan végigszívtam, és után sem kezdtem nagy rohanásba. Így is úgy is morogni fog, teljesen mindegy, hogy hány percet kések. Belopóztam a konyhába, és nekiálltam kávét csinálni. Egyébként már én is kíváncsi voltam, hogy mi volt a tárgyaláson, így nem húztam tovább az időt.

– Elnézést a késésért igazgató úr. Nem tudtam Benák úr mikor távozik. Hogy sikerült a tárgyalás?

– Szörnyen! – így már értem a rossz kedvét – Legközelebb csak a déli kávém után menjen akárhova is. És remélem nem bagózni ment, mert utálom a dohányosokat.

– Értem. Megkaptuk a megbízást?

– Több fordulós a pályázat. Holnap ismét lesz egy tárgyalás. Oda maga is jön.

– Én? Minek? – csúszott ki a számon.

– Mindenki hozott magával valakit, aki kávét vitt elé és süteményt szedett a tálakról. Szégyenmód csak én voltam ott egyedül, és csak engem nem szolgált ki senki. Nem voltam járatos az ilyen fontos tárgyalásokon, de még egyszer ezt a hibát nem követem el. Jön maga is.

– Mikor lesz?

– 9-kor.

– Értem, uram. Természetesen ott leszek. – A francba. Még így is utáltam kiszolgálni ezt a baromarcot, hogy csak ő látja, nem még az egész felső vezetés és csupa más cég főnökei előtt.

Délután a budapesti forgalmat próbáltam legyőzni robogómmal, több-kevesebb sikerrel. A gyomrom már akkor görcsbe rándult, amikor elindultam az irodából a Rém felé. Lehet, hogy be kéne fejeznem, hogy mindenkinek gúnynevet adok, de ez a pasi tényleg maga a megtestesült rémálmom. Azt hiszi, mindent tud rólam, hogy ismer. Pedig minél mélyebbre akar ásni bennem, én annál jobban elzárom a dolgokat. Nem tudom, miért kéne megbíznom egy vadidegenben és feltárnom neki lelki mélységeimet, mert az le van írva egy pszicholószar könyvben. A terápiát azért írták elő, hogy kezelni tudjam a dühömet és a keserűségemet azzal, hogy beszélünk a történtekről, meg persze hogy átrágjuk az érzéseimet. Nagy szart.

– Jó napot Anita. Nem jött a múlt héten – nyitott a pszichológusom.

– Nem tudtam eljönni – vágtam rá tettetett lazasággal, miközben lehuppantam a székre.

– Nem gondolja, hogy illett volna erről szólni? 1 órát ültem itt tétlenül, önre várva.

– Kár volt tétlenkednie, akár csinálhatott is volna valamit – gúnyolódtam rajta.

– Látom, megint humoránál van. A lényeg, hogy legközelebb szóljon, ha közbe jön valami. Így illik.

– Két hónapja fél órát vártam magára, mire egy vadidegen nő közölte, hogy az aznapi pácienseket lemondta. Nem gondolja, hogy illett volna szólnia?

– Tényleg ezt hozza fel? 40 fokos lázzal feküdt otthon a lányom. De persze nem magyarázkodni akarok, valóban elfelejtettem önnek üzenni. Elnézést kérek. Önt mi bírta az elmaradásra?

– Nem volt hangulatom önhöz.

– Őszinte – mosolyodott el. – Rendben. Hogy telt az elmúlt két hete? Mi van a munkahelyén?

– Elvagyok vele. Nem történt semmi különös. És magával?

– Nézze. Elég rég óta jár már ide, és őszintén semmi javulást nem látok. Tényleg élete végéig heti egy órát velem akar tölteni?

– Az állam fizeti, maga egy helyes férfi, engem nem zavar. Addig sem otthon fogyasztom az áramot – gúnyolódtam vele továbbra is.

– Oké, én viszont meguntam. Tudja, hogy mi minden függ attól, hogy milyen jelentést teszek a bíróság felé? Van fogalma a következményekről, vagy csak viccelődni jár ide?

– Nem tudom mit akar tőlem.

– Elmondom. Egy hónapot adok arra, hogy történjen valami. 1 éve semmi eredmény nincs.

– Ez lehet, hogy nem engem minősít – vigyorogtam rá, miközben magamban teljesen mást gondoltam róla. Az irodája a belváros közepén volt, egy harmadik emeleti, luxus bútorokkal berendezett váróval. Maga a szoba egyszerű volt, de elegáns. A Rém mögötti falon szinte előírás szerűen ott lógott az összes eredménye, diplomája, az asztalán pedig a családjáról készített tökéletes pillanat fényképe. Nem, Kardos Dániel a szakma elitjének számított, ezért nem is értettem soha, hogy a bíróság miért hozzá rendelt.

– Rendben. Jövő hétre kérek egy esszét. Írja le pontról pontra, hogy mi történt azon a napon négy éve. Minden részletet látni akarok. Eddig csak az utódolgokról beszéltem, hogy hogy lehet egy ilyet feldolgozni. Ez nem hatott, úgyhogy most maga jön. Azt nem kértem soha, hogy beszéljen nekem a történtekről, de most írja le – nézett rám szigorúan.

– Ezt nem mondhatja komolyan. Nem teszem meg. – hárítottam azonnal.

– Hmm. Ez már az ön dolga. Ne tegye meg, és jelentem a bíróságon, hogy nem beszámítható és 1 éves terápiával sem értünk el semmit. Kíváncsi rá, hogy milyen egy évig egy intézetbe zárva, bűnözők között indulatkezelést tanulni? Akkor ne írja meg az esszét. Ha pedig mégis úgy gondolja, hogy hajlandó együttműködni velem, akkor jövő héten legyen az asztalomon. Viszontlátásra – mondta, miközben felállt, és az ajtó felé indult, hogy kikísérjen.

– Még le sem telt az 1 óra – ellenkeztem.

– Azt hiszem ennyi elég volt mára mindkettőnknek. További szép napot!

– Ugye tudja, hogy ez nekem nem segít? – néztem a szemébe.

– Majd meglátjuk – mondta, és becsukta az orrom előtt az ajtót.

Egy óra múlva már a teremben dühöngtem. A box mindig is többet ért, mint a heti 1 órás indulatkezelésem. Imádtam püfölni a boxzsákot és nem gondolni semmire. De most ez sem kapcsolt ki. Kikészítettet, hogy egy vadidegen ember véleményétől függök, akit ráadásul még a jelenlétem is felidegesített. Egy pszichológusnak pont tudni kéne kezelni egy ilyen helyzetet. Mondjuk jobban bele gondolva talán még így is elég türelmes volt velem. Az első pár hét alkalmával megszólalni sem voltam hajlandó, azóta pedig folyamatosan csak gúnyolódtam vagy viccelődtem vele. Iszonyatosan fájt már minden porcikám, amikor bejött Zsoca és szólt, hogy lassan bezárja a termet.

– Minden rendben?

– Csak minden a szokásos. Te hogy vagy? Rendbe jött a térded? – kérdeztem csak az illedelmesség kedvéért, mert a válasz egyáltalán nem érdekelt.

– Köszi, megvagyok. Kiírták a következő műtét időpontját, úgyhogy ha azon túl leszek, akkor már csak pár hónap pihentetés kell neki.

– Értem – feleltem, miközben már a törölközőmet felkapva indultam az öltöző felé – Hát sok szerencsét a műtéthez – és már léptem is be a kis szobába, amit enyhén nagyképűség öltözőnek nevezni. Szerintem egész Pesten ez volt a legsemmilyenebb boxterem, és alig járt ide egyáltalán valaki. Én pedig pont ezért imádtam. Egyedül Zsoca, a tulaj próbált meg velem mindig jópofizni, de ezt elég gyorsan le szoktam kezelni. Még soha nem boxoltam szemtől szembe senkivel, csak a zsákon szoktam levezetni a feszültségemet. Az igazi küzdelemhez koncentráció kéne, én pedig azért járok ide, hogy ne kelljen figyelnem semmire, csak arra, hogy kifulladásig püföljek egy ronggyal töltött zsákot.

A zuhany után felültem a robogómra, és hazaindultam. A kijelző 10 órát mutatott, így túl korán volt még ahhoz, hogy hazamenjek. Leparkoltam az utcában, és bementem a lakásom alatti bárba. Ez a hely is egy kis csendes kocsma volt, alig járt ide valaki, mert az utca kívül esett a turistaútvonalaktól, és a csomópontoktól is messze volt. Erre a helyre tipikusan csak törzsvendégek jártak, és már én is annak számítottam. Éppen ezért amint beültem a szokásos kis sarkomba, Toma már hozta is a vodkámat jéggel.

– Szia kislány. Nem nézel ki valami jól. Megkínoztak valahol? – kérdezte.

– Az élet kínoz maga. Köszi a piát – mondtam neki, hátha elmegy végre.

– Egészségedre. Ideüljek, majd ha lesz egy kis időm, hogy ne legyél egyedül?

– Köszi, de pont azért járok ide, hogy egyedül legyek.

– Olyan jó csaj vagy. Miért szeretsz ennyire egyedül lenni? Én bármikor szívesen lennék a társaságod 20 perc erejéig. Csak szólnod kell – mosolygott rám sármosan.

– 20 perc? Ez a nagy ajánlat? – nevettem rá.

– Ó, el sem tudod képzelni mire elég 20 perc.

– Hát úgy látom arra nem, hogy kiszolgáld azt az öregasszonyt a pultnál. Elég csúnyán néz rád.

– Oké, egyszer úgy is ráveszlek, hogy fel gyere hozzám.

– Csak bírd kivárni. – Suttogtam magam elé, és végre magamra is hagyott. Toma nagyon nagyképű fickó volt, bár talán volt is mire, mert a dumájával majdnem minden nőt levett a lábáról. Azt hitte, mindent megkap az élettől. Mondjuk munkaköréből kifolyólag tényleg sok lánynál sikere is volt, a véletlenül ide tévedő tinédzserek éltek haltak érte. De ez hosszútávon úgy sem kielégítő. Legalábbis nem olyannak tűnt, aki még 40 év múlva is ezt szeretné csinálni. Egyszer elmondta, hogy a nagy álma, hogy egy saját kaszinója legyen. Szegény elég messze állt ettől a tervtől.

 

Egy parkban ültem, amikor egy gyönyörű, szőke göndör fürtös kislány szaladt felém. Az anyukája messziről rohant felé, és kiabált, hogy lassítson már. De a 4 év körüli kislány nem hallgatott rá, és egyenesen az ölembe futott. Csacsogni kezdett valami meséről, amiben kutyák mentenek meg embereket, és hogy az ő kedvence Skye (ha jól értettem), mert ő lány, és rózsaszín a repülője, és csak mondta és mondta, én pedig teli vigyorral csak néztem őt, mert nála szebb teremtést el sem tudtam képzelni. Végre beérte őt az anyukája is, és amikor felnéztem, Rékát, a húgomat láttam meg. Ekkor váratlanul dörgött egy hatalmasat az ég, amire mindannyian összerezzentünk, én pedig zokogni kezdtem. Ekkor izzadtan, zilálva ültem fel az ágyamban, és próbáltam magamhoz térni a sötétben. Hát persze, hogy csak egy nyavalyás álom volt. Kimentem a konyhába egy pohár vízért, majd letörölve a könnyeimet visszafeküdtem aludni.

 

Másnap fél 9-kor már fent voltam a nagytárgyalóban a többi asszisztenssel együtt, és készülődtünk a megbeszélésre. Az én feladatom volt, hogy a süteményeket körkörösen elhelyezzem a tálcára. Nagy feladat. Ráadásul a tegnapi vodkáktól szétrobbant a fejem. Reggel úgy ébredtem, mintha egész éjszaka egy rock koncert első sorában álltam volna a hangszóró mellett. Megpróbáltam szép ruhával és sminkkel kompenzálni azt, hogy mennyire szarul éreztem magam, ezért ceruzaszoknyát, tűsarkút húztam egy átlátszó combfixszel, felülre pedig egy világoskék inget vettem fel, amiből ízlésesen kiemeltem a nem túl nagy mellemet. Egy szolid smink, lófarok, és már úgy is néztem ki, mint ha most léptem volna ki egy újság “hogyan öltözzünk szexin az irodába” című cikkéből. Bárcsak belülről is érezném ezt a magabiztosságot. Nem ismertem a tárgyalóban serénykedő lányokat, de az jól látszott, hogy már rég beszippantotta őket az üzleti világ. Semmi mosoly, semmi rugalmasság, csak a munka. Mert marha fontos, hogy a süti körkörös legyen, és a kirakott kávés csészék is kört alkossanak. Az ételek pakolása közben rossz szokásomnak megfelelően egy gúnyos kis mondókát ismételtem magamban, ami a “a sütiket csak körbe lehet rakni, máskülönben ott kell őket hagyni” különböző dallamú előadásaiban merült ki.

– Úgy látom, a kör inkább ovális lett – mondta egy férfi hang nagyon halkan mögöttem. Ezek szerint nem sikerült annyira jól magamban énekelni.

– Igen, de úgy nem hangzott olyan jól – reagáltam anélkül, hogy ránéztem volna.

– Nem láttam még itt. Ki maga? – nem bírtam ki, hogy ne forduljak meg, de amikor megtettem, kiderült, hogy a férfi közelebb áll hozzám, mint hittem, így egyenlőre csak egy nagy mellkast láttam magam előtt. Felemeltem a fejem, és majdnem eldobtam az agyamat, amikor megláttam, hogy ki az.

– Anita vagyok. És ön kicsoda? – kérdeztem úgy, mintha nem tudtam volna a választ.

– Nem tudja, hogy ki vagyok? Itt engem mindenki ismer – mondta nagyképűen.

– Ahogy ön is mondta, nem vagyok itt jártas. Nem ismehetek valakit csak azért, mert mindenki más ismeri. – A válaszom széles mosolyt eredményezett nála.

– Akkor egyelőre legyen elég annyi, hogy a nevem Gordon. Milyen munkakörben dolgozik a cégnél?

– Asszisztens vagyok. Próbáltam érvényesülni a mondókákkal is, de ez sajnos túl szofisztikáltnak bizonyult az üzleti szférában.

– Pedig én látom a lehetőséget benne. A maga előadásával még azok a bolti sütemények is kívánatosabbak lettek.

– Hallaná a mirelit krumplihoz írt versemet. Szívesebben enné meg, mint egy vajon sült pisztrángszeletet – erre felnevetett.

– Maga vicces. Ritka manapság – mondta, miközben végignézett rajtam. Sötét és mélybarna szemei voltak, és úgy tudott nézni vele, hogy minden nőnek görcsberándult volna a gyomra. Sajnos az enyém sem volt különb.

– Jó napot uram! – lépett hozzánk Köpcös, aminek most kivételesen még örültem is – Remélem nem tartotta fel az asszisztensem. Új még a tárgyalások világában, nem tudja mi a szokás. – Baromarc. Még hogy én nem tudom mi a szokás.

– Sajnos ez fordítva történt, és én tartottam fel őt. Ne haragudjon. – Nézett rám.

– Nem történt semmi. Bár még két tálcám hátra van, és 5 perc múlva mindenki itt lesz – néztem rá mosolyogva, hátha érti a célzást.

– Anita, hogy képzeli! – szólt rám a főnököm sziszegve – Tudja egyáltalán, hogy kivel beszél?

– Nem, ami azt illeti, ez még nem derült ki a beszélgetésből.

– Ő itt Reitz Gordon, a cég elnök–vezérigazgatójának fia – mondta okoskodva – Minden ügyben ő jár el az elnök úr helyett.

– Részemről az öröm – néztem fel rá – és most ne haragudjanak, de a sütemények nem rendeződnek maguktól körkörösen a tálcára.

Hátat fordítottam nekik, és elkezdtem pakolni a sütiket, amikor éreztem, hogy egy kéz nyúl a zacskóba az enyém mellé, és kivesz pár darabot.

– Felelősnek érzem magam, hogy elcsúszott a feladatával. Engedje meg, hogy segítsek.

– Bocsánat, hogy ezt mondom, de az udvariassága valószínűleg nem ér annyit, hogy az egész cég magán röhögjön, amiért sütiket pakol.

– Annyit beszélünk már ezekről a süteményekről, hogy lassan tényleg megkívánom őket.

– Elég valamiről sokat beszélni, hogy megkívánja? – kérdeztem kihívó arccal, miközben az ő kezében még mindig ott volt három mini isler.

– Persze, úgyhogy meséljen gyorsan valamit magáról. – Erre kacéran, de egyáltalán nem őszintén felnevettem.

– Ezt nem tudom, hogy bóknak vagy sértésnek vegyem-e.

– Hogy érti?

– Hát sértés, mert ezek szerint elsőre nem talált kívánatosnak – kezdtem el magyarázni, miközben kivettem a sütiket a kezéből, és nyújtottam neki egy szalvétát – és bók, mert egyébként szándéka van rá.

– Nem szólítottam volna le, ha nem lenne szimpatikus nekem. Higgye el, hogy nem a béna mondókája győzött meg arról, hogy beszélgetni szeretnék magával, annál inkább a formás hátsója. – Nyomulós barom. Ha jól sejtem úgy gondolja, hogy már ma este az ágyában kötök ki, csak mert egyáltalán rám nézett. Hát nagyon téved. Éppen válaszolni akartam valami frappánsat, amikor észrevettem, hogy már mindenki a helyén ül, és minket néz. Úgy tűnt, hogy ezt Gordon is észrevette, mert megköszörülte a torkát, bólintott egyet felém, és leült az asztalfőhöz. Én is elfoglaltam a helyemet egy ablak melletti széken, és mivel nem kaptam olyan utasítást, hogy figyeljek a tárgyalás menetére, elmélyedtem a gondolataimban. Az ebből az 5 percből is nyilvánvaló volt, hogy bármikor megkaphatnám Reitz Gordont egy éjszakára. Csak még arra nem jöttem rá, hogy hogyan lehetne ez hasznomra. Ekkor kezdett becsúszni egy gondolat, hogy egy éjszaka sehogy nem lenne hasznomra, de több már igen. Mivel valószínűleg fel tudnám használni őt a célom megvalósításához, azt kéne elérnem, hogy közelebbi kapcsolatot alakítsunk ki. És ha ez megvan, akkor majd kialakul a terv többi része is. Oké, ezt könnyű volt kitalálni. De hogyan valósítsam meg? Hogy lehet elérni, hogy egy ilyen öntelt, nőcsábász és gazdag férfi beleszeressen egy átlagos lányba? Hát egyelőre fogalmam sem volt, de már alig vártam, hogy vége legyen a tárgyalásnak, és felhívjam Dömét, a legjobb és egyben egyetlen barátomat. Majd ő segít. Elő is vettem telefonom, és mint egy iskolás tinédzser próbáltam úgy írni neki egy “Este ráérsz?” sms–t, hogy senki ne vegye észre, majd kikapcsolva az agyamat bámultam tovább kifelé az ablakon.

– Nem hiszem el, hogy maga az egyetlen, akinek könyörögni kell, hogy öntsön nekem egy kávét! – ébresztett fel mély gondolataimból a főnököm körülbelül egy óra múlva. – Visszaülök a helyemre. Most azonnal hozzon egy kávét és egy tányér süteményt! – sziszegte felém.

– Elnézést. Nem vettem észre, hogy szünet van. Azonnal viszem igazgató úr – szabadkoztam. És tényleg, már minden vezető lézengett, vagy indult a teraszra cigizni. Mit meg nem adnék, ha kimehetnék én is rágyújtani. Mintha a gondolataimat ki is mondtam volna, Gordon lépett oda hozzám, és kérte, hogy levegőzzek vele egyet .

– Ne haragudjon, de kávét kell vinnem a főnökömnek.

– Lujza – hívta oda saját titkárnőjét Gordon – legyen szíves és vigyen egy kávét Palcsik úrnak. Hogyan issza? – nézett rám.

– Eszpresszó, három cukorral.

– Jesszus. Kár azzal a kis kávéval elrontani a cukrot – viccelődött Gordon. – Halotta Lujza, legyen szíves kiszolgálni.

– Persze, már megyek is – mondta Lujza.

– Most már velem tart? – nyújtotta felém karját, hogy belékaroljak.

– Azt hiszem, hogy sok választást nem hagyott nekem – és hogy ne legyek teljesen kiszolgáltatva neki, az ajtó felé indultam, egyértelműen jelezve, hogy a felém nyújtott karját nem fogadom el. Kifele menet azon gondolkoztam, hogy hogyan ne rontsam el a kialakult helyzetet. El kell valahogyan érnem, hogy ne egy egyéjszakás numerának gondoljon, de az érdeklődését se veszítse el. A könnyed flörtölés tűnt egyenlőre az egyetlen megoldásnak.

– Untatta a tárgyalás? – kérdezte kiérve.

– Őszinte leszek. Fogalmam sincs, hogy miről volt szó. Nem zavarja, ha rágyújtok?

– Nem. Főleg, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy a ruhája melyik zugába dugta el a cigarettáját, ugyanis táskát nem látok magánál. – Ezzel Gordon fején találta a szöget, ugyanis a doboz a combfixembe volt betéve a combom belsejénél, hogy Köpcös ne vegye észre, de a tárgyalás előtt még rá tudjak gyújtani. Gordon kihívóan nézett rám, és szemével szinte felfalta a testemet, keresve rajta a cigis doboz kidudorodását.

– Oké, rendben. Forduljon el.

– Kizárt dolog. Ráadásul már csak 5 perc van a szünetből, úgyhogy én a maga helyében gyorsan elkezdeném szívni azt a cigit. – Annak ellenére, hogy utáltam flörtölni, vagy csak egyáltalán úgy tenni, mintha érdekelne ez a pasas, sejtettem, hogy csak rajta keresztül tudok eljutni a célomhoz. Ebből erőt merítve körbenéztem, hogy figyel–e minket valaki, majd feljebb húztam a szoknyámat, de csak addig, hogy Gordon éppen megláthassa a combfix csipkéjét, és szép lassan kiemeltem a dobozt. Lábammal visszajátszottam a szoknyát a helyére, kivettem egy szál cigit, és rágyújtottam.

– Kér egyet? – nyújtottam a dobozt Gordon felé.

– Nem köszönöm, a munkahelyemen nem dohányzom – köszörülte meg torkát.

– Csak itt nem?

– Nagyon szép lába van. – mondta, miközben mélyen a szemembe nézett.

– Köszönöm. Magának is jó… az öltönye. – böktem ki hosszas gondolkodás után. Erre Gordon felnevetett.

– Ez volt az első dolog, ami eszébe jutott rólam? – kérdezte tőlem.

– Ez az egyetlen, amit egészében látok.

– Ezt bármikor orvosolhatjuk ám – és szája szexi mosollyá alakult – de tudja, nagyon sokan dicsérik a szememet. Azt is látja teljes egészében.

– Na látja, ebben nem vagyok olyan biztos. A szem nem csak a színe miatt szép. Mutatja az ember érzelmeit, vagy a pillanatnyi állapotát. A magáé fedezékbe vonult, és a színén kívül nem látszik semmi. Ezért dicsérni sem tudom. – próbáltam folyatni a könnyed flörtölést.

– Nem csoda, hogy észre veszi a tartózkodásomat, hiszen a maga szeme sem tükröz sok mindent. Ezt leszámítva azért én megjegyzem, hogy gyönyörű szép zöld szeme van. Tetszik.

– Szép lábak, szép szemek – vezettem fel mondanivalómat, miközben beleslukkoltam a cigibe – csak nem megtalálni vélte a mai numeráját?

– Ez a kérdés egy kicsit gúnyosra sikeredett. Azt gondolja rólam, hogy minden nap más lány fekszik az ágyamban?

– Hát őszintén azt gondolom, hogy ön fekszik minden nap más lány ágyába. Szerény 10 perces ismeretségünkből úgy ítélem, hogy a saját lakását túl intimnek tartja ahhoz, hogy minden nap más nőt tartson ott. – Nem tudom, hogy ezt miért mondtam ki, bár tényleg így gondoltam. Látszott rajta, hogy zárkózott típus, így nem mindenki nyerhetett bebocsátást a személyes életterébe.

– Nem tart sokra engem. Honnan ez a merő rosszindulat? Talán túl sok pletykát hallott rólam?

– Elnök úr, ne haragudjon, hogy megzavarom, de már mindenki csak magára vár – szólt közbe Lujza, a titkárnője.

– Máris megyek – de nem indult el, csak visszafordult hozzám. Én nem is vettem észre, hogy már mindenki bement. – Jöjjön el velem ma este vacsorázni, hátha tudok egy kicsit javítani a rólam kialakult véleményén – mondta ekkor Gordon.

– Erre semmi szükség, nincs rossz véleményem magáról. Engem nem zavar, ha valaki így éli az életét. – A felénél elnyomtam a cigimet, és elindultam befelé, de megfogta a vállamat és visszafordított maga felé.

– Magával akarok tölteni egy estét. Talán tetszene magának az is, ami az öltöny alatt van – mondta.

– Ez egy nagyon kedvező ajánlat, de én nem vagyok ilyen könnyű eset. Nem is leszek soha az. És most ne haragudjon, de maga miatt abban sem vagyok biztos, hogy meglesz még az állásom, amikor visszamegyek az asztalomhoz.

– Jön a gálaestre szombaton? – kérdezte váratlanul.

– Szerencsémre nem vagyok rá hivatalos – feleltem, majd határozott léptekkel visszaindultam a székemhez.

Fogalmam sem volt, mi volt a három órás tárgyalás témája. Azon agyaltam, hogy hogyan csináljak magamból egy Gordon számára valóban értékes nőt, hogy ne csak egy éjszakára tervezzen velem. Muszáj lesz beleférkőznöm valahogy az életébe, hogy közel tudjak kerülni a családjához. Ez eddig is tervben volt, csak azt nem tudtam, hogy kezdjek neki. Már az is kész csoda, hogy egyáltalán szóba állt velem. Bár ez nyilván csak a ruhának és a sminknek köszönhető, mivel tegnap reggel a bejárati ajtónál annyira sem méltatott, hogy egyáltalán köszönjön.

Amint elhangzott a tárgyalást lezáró mondat, már fel is pattantam a helyemről, és a lépcsőház felé siettem, hogy mindenkit elkerülhessek, aki lifttel megy, élén Köpcössel.

Szabó Emese: Határ a csillagos ég | I. Regényíró pályázat

Szabó Emese: Határ a csillagos ég | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Szabó Emese: Határ a csillagos ég című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Az emberiség egy hatalmas háborúba sodorta a galaxist, amit Mágikus Áramlatok hálóznak be. Egy rég letűnt faj, az Ősik, a háború okozta károkat nagy erőfeszítések árán tudta helyrehozni, ám mielőtt újra egyesültek a Mágiával, kiválasztották a nimfákat, akiknek feladata az egyensúly fenntartása. A nimfák feladata lett a galaxis szellemi egyensúlyának fenntartása. A fizikai egyensúly megőrzéséért a 12 Legenda felelt: ők szinte korlátlan Mágiával bíró harcosok voltak. Volt még 12 tanítvány is, őket Fabuláknak nevezték. Csakhogy a Legendák teste és elméje hosszabb távon képtelen ilyen hatalmas Mágiát elviselni, ezért szükségük van egy különleges Horgonyra: ez pedig a Legenda legszorosabb emberi kapcsolata.

Szabó Emese: Határ a csillagos ég

romantikus, fantasy

1. Fejezet
Sápadt csillagok

Opál, mögötted! – a saját kiáltásomra riadtam fel.

Kinyitottam a szemem, de koromsötét volt, nem láttam semmit.

Nem tudtam mozgatni a lábaimat.

A világ pillanatok alatt egyetlen gondolattá szűkült: megszökni. A pulzusom dobolása a fülemben minden más neszt elnyomott, és ahogy a pánik eluralkodott rajtam, vergődni kezdtem, ütni, rúgni, harapni próbáltam. Bármit, csak ne kerüljek oda vissza.

Ám az ütéseim nem érték el célpontjaikat, mást viszont megéreztem: az átizzadt hálóingem, és a lábamra tekeredett takaró durva szövésű anyagának a tapintását. A rémálmok szövetén csak lassan tudott keresztülszivárogni a valóság.

Újabb pillanatoknak, perceknek kellett eltelnie, amíg tudatosítottam magamban, hogy az ellenség, akivel harcoltam, csak a képzeltem szüleménye. De a tudat magában még nem volt elég: fényre volt szükségem, látnom kellett, hogy tényleg egyedül vagyok a szobában. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy biztonságban vagyok.

Tapogatózni kezdtem az éjjeliszekrényen, és szinte azonnal meg is találtam a kis kezelőpanelt, de az olvasólámpát nem tudtam felkapcsolni. Kis nyöszörgő hang hagyta el a számat, ahogy a pánik fokozódott bennem, de még sikerült uralnom. Szinte kitéptem a fiókot az éjjeliszekrényből, és addig kotorásztam benne, amíg megtaláltam a kéziszámítógépemet. Ahogy a kezembe vettem, azonnal bekapcsolódott, és tompa kék derengésbe burkolta a szobát. Csak a tárgyak körvonalait világította meg, de már ez is elég volt: a pulzusom lassan csillapodott, és a zihálásom is megszűnt.

Sose kerülök oda vissza.

Biztonságban vagyok.

De az álomtól nem tudtam szabadulni: még mindig hallottam a kézifegyverek hangját, a fájdalomkiáltásokat, a Mágikus kisülések sercegését. Valóságos volt, mert megtörtént. Újra magam előtt láttam az embereket, akiket nem tudtam megvédeni, pedig ez volt a feladatom. És mégis: én élek, ők pedig meghaltak.

Végtelenül önzőnek éreztem magam, amikor felkeltem az ágyból. Nem tudtam egyedül maradni. Akkor is elmenekültem, és még mindig menekülök.

Felszisszentem, amikor letettem a lábam a hideg fapadlóra, de nem volt energiám megkeresni a csizmámat, ezért csak a takarót terítettem a vállamra, és a folyósón is igyekeztem a kopott szőnyegen haladni. Még mindig a kis komputeremmel világítottam, mert az épületben sehol nem égtek lámpák, és a környező házak fényei sem szűrődtek be az ablakon: az egész városnegyedben áramszünet volt.

Még messze volt a hajnal, mindenki mélyen aludt, ezért a gyerekek hálókörlete felé indultam. Két szintet kellett lemásznom a nyikorgó hátsó lépcsősoron, amikor a folyósó végén megláttam a vékony kis fénycsíkot, ami a figyelőszoba ajtaja alatt szűrődött ki.

Az utolsó pár méter megtétele tűnt a legnehezebbnek. A vékony fénysugár egyszerre volt megnyugtató és otthonos, de közben eltöltött szégyenérzettel is: még a kisgyerekek is tudnak sötétben aludni. De én nem.

Az ajtó előtt felcsatoltam a komputeremet a csuklómra, és tettem egy felesleges kísérletet arra, hogy megigazítsam a zilált külsőmet. Amikor benyitottam, Patrisa nővér cseppet sem tűnt meglepődöttnek, de azonnal elmosolyodott és a teáskannához nyúlt:

– Szeretnél egy bögrével? Még meleg.

– Köszönöm, kérek – büszke voltam magamra, hogy egy kicsit sem remegett meg a hangom.

Patrisa nővér félretette az újságot, amit eddig az olajlámpa fényénél olvasott, és töltött az odakészített bögrébe, majd a kezembe adta. Amikor belekortyoltam, szinte meg sem lepődtem, hogy nyugtató tea volt, pont úgy ízesítve, ahogy én szeretem. Patrisa nővér egy kivételes tehetséggel megáldott füvesasszony volt, és fantasztikus emberismerő: már várt rám, tudta, hogy jönni fogok. És ahogy lassan kortyoltam a teát, kezdtem átmelegedni, közben pedig tényleg megnyugodtam. Ez volt Patrisa nővér varázsereje, úgy, hogy közben egy cseppnyi Mágiát sem birtokolt.

A szobában csak két ülőfelület volt: a karosszék, amiben az apáca ült, és egy vékony priccs vele szemben, amin helyet is foglaltam. Egy darabig csak csendben ültünk, ő tovább olvasta az újságot, én pedig próbáltam elcsitítani a gondolataimat.

– Mikor ment el az áram? – kérdeztem pár perc múlva.

– Úgy egy órája, vagy talán kicsit kevesebb.

– De a Környezetvédelmi rendelet szerint nem is mi következtünk volna… – nem kérdeztem, csak kijelentettem, Patrisa nővér pedig egy bólintással helyeselt. Tudtuk, hogy nem tanácsos ebben a témában összefüggéseket keresni.

A Környezetvédelmi rendeletet az Imperatrix, világaink vezetője hozta törvénybe. Egyes bolygókon felosztotta a városokat kerületekre, és felállított egy sorrendet, hogy melyik éjszakákon kik maradnak áram nélkül. Ez elvileg a nem megújuló energiaforrások védelme és az energiatakarékosság miatt történt, csakhogy nem kell hozzá nagy tudomány, hogy az ember észrevegye: ez a törvény csak azokra a bolygókra, városállamokra vonatkozik, ahol jelentős gyártevékenységek zajlanak. Mint például nálunk.

És még ez sem elég, mert éjszaka az energiaellátás rendszeresen szakadozik: két héten belül ez már a második ilyen éjszaka. A dolgok akkor romlottak meg látványosan, amikor az Imperatrix átvette az uralmat: valahogy semmiből sincs elég. Nincs elég ruha, élelem, gyógyszer, áram vagy pénz.

De ezekről mindenki mélyen hallgat.

Összerezzentem, amikor Patrisa nővér hirtelen lecsapta az újságot az asztalra. Csak a szemében láttam, hogy mennyire ingerült, a szavai higgadtak voltak, miközben felsorolta, mit olvasott az újságban:

– Több alapélelmiszert lehet már kapni az élelmiszerjegyekért, a központi világokban gyakorlatilag megszűnt a nélkülözés, és a peremen is csökkent a bűnözés.

A kezemben a csésze megremegett a nyilvánvaló hazugságokat hallva, de tompa hangon válaszoltam az elvárt mondattal:

– Az Imperatrix végtelen gondoskodásának hála.

– Hogy fulladna bele inkább a Mágia forrásába! – az apáca csak suttogta a szavakat, de én mégis ösztönösen összébb húztam magamat. Láttam, hogy a tűz azonnal ki is hunyt a szemében, és már meg is bánta a nyíltságát. Már maga a gondolat is veszélyes volt, de így hangosan kimondva… Elképzelhetetlen bajt hozna a fejünkre, ha az egyik gyerek meghallotta volna…

– Hogy van Reyna? – kérdeztem, hogy témát váltsak, és a felségáruló gondolat teljesen eltűnjön a szobából.

Patrisa nővér sóhajtott:

– Megint felszökött a láza.

Már szinte a válasz előtt felálltam:

– Megnézem – mondtam.

A figyelő a két fő hálóterem között helyezkedett el, ajtó helyett pedig csak egy nehéz függönnyel volt elválasztva. Én a lányok hálója felé indultam, és ahogy a függöny visszazárult mögöttem, néhány percig csak hallgattam a gyerekek egyenletes szuszogását: ilyenkor éjszaka különösen békések és gondtalanok voltak. Mi napközben is mindent megtettünk érte, hogy a külvilág problémáit az árvaház falain kívül tartsuk, de a lehetőségeink rendkívül korlátozottak voltak.

Óvatosan elsétáltam az ágyak mellett, megigazgattam a takarókat, és suttogva elmormoltam egy-egy jókívánságot az anyanyelvemen, közben pedig letöröltem egy kósza könnycseppet. Csak egy ijedt, fiatal nő, és néhány jókívánság egy mára ismeretlen nyelven: ennyi maradt a népemből. Ők nem akartak harcolni, az volt az életük értelme, hogy a tudást és a művészetet eljuttassák mindenkihez. És aztán azért haltak meg, mert Mágusnak születtek.

A következő kiságynál megtorpantam, mert üres volt. Ezzel a kislánnyal volt a legszorosabb a kapcsolatom a csoportból, úgyhogy pontosan tudtam, hogy hova mehetett. Felvettem hát a földről a papucsát, és kimentem utána az erkélyre. Első pillanatban még nem láttam meg, mert a régi kőkorláton ücsörgött az egyik vízköpő takarásában, de utána kibújt a Hold a felhők mögül, és így észrevettem a fehér hálóingét.

Nem voltam hangos, de Reyna már tudta, hogy itt vagyok. Vékony kis hangja megtörte az éjszaka mozdulatlanságát:

– Nem tudtam aludni, mert melegem volt. Ugye nem akarsz megbüntetni, amiért felültem a korlátra?

Elmosolyodtam a gyermeki naivitáson

– Tőlem csak akkor kapsz ki, ha leesel – mondtam, aztán felültem mellé a korlátra, magamhoz húztam és mindkettőnket betakartam a takarómmal. Noha a kőkorlátból sütött a hideg, Reyna bőre természetellenesen meleg volt. Magasabb volt a láza, mint gondoltam.

A kislány a tenyerébe vette a kezemet, és megsimította a karom belső oldalán az ezüstszínű tetoválást.

– Ezt eddig még nem vettem észre… Mit jelent? – kérdezte.

Magamban felszisszentem: jobban szerettem, ha a lehető legtöbb bőrfelületem takarásban maradt, de a szobámban még csak a menekülésre tudtam gondolni, és mivel most nem viseltem kesztyűt, jöttek is a kérdések. Talán hazudnom kellett volna valamit, de itt, a csillagok alatt nem éreztem helyesnek: Reyna csak egy kislány, aki megérdemli az igazságot, illetve azt a részét, amelyiket meg tudja érteni. Úgyhogy válaszoltam:

– A népem úgy tartotta, hogy ez a virág, az azálea a nők jelképe. A legendáink szerint ez a szimbólum segít megtalálni a boldogságot.

– Hiszel benne?

A kérdése beleszúrt egy tüskét a szívembe, és elhúztam a kezemet:

– Nem tudom, Prücsök. Mára már eltűnt a Mágia, ahogy azok is, akik ezt mondták nekem.

Reyna megpróbált úgy helyezkedni, hogy a szemembe nézhessen:

– Te nem hiszel a boldog befejezésben?

Megráztam a fejem:

– Szerintem azt ki kell érdemelni, de én már elpocsékoltam az összes esélyemet.

– Akkor az, hogy itt vagy velünk, és segítesz a Nővéreknek, az nem elég boldog befejezés?

Megsimogattam a haját:

– Nem maradhatok itt örökké. Már így is több időt töltöttem itt, mint szabadott volna: engem keresnek a rossz emberek, és bajt hoz rátok, ha itt találnak meg.

Reyna bólintott, mert pontosan értette. Az ő családja is az üldöztetés alatt halt meg:

– De azt ugye megígéred, hogy nem fogsz búcsú nélkül elmenni? – kérdezte.

– Lehet, hogy nagyon hirtelen kell elmennem… Nem tudom ezt megígérni, Prücsök – fájt a szívem, hogy még csak ennyit sem tehetek meg érte.

Szomorúsággal átitatott csönd telepedett ránk. Reyna sokkal több gonoszsággal találkozott már élete során, mint szabadott volna egy ennyi idős kislánynak, és eljön az idő, amikor én is fájdalmat fogok okozni neki.

– Válaszolsz nekem, ha kérdezek valami furcsát? – szólalt meg hirtelen. – A felnőttek mindig azt mondják, túl kíváncsi vagyok.

– Figyelj rám jól! Van egészséges kíváncsiság, azzal nincs semmi baj, viszont nem mind-egy, hogy kitől kérdezel, és mit.

– Oké… Akkor elmondod, kik a Legendák?

Csak most kezdtem megérteni, hogy Reyna kérdései valójában mennyire veszélyesek lesznek. Egy pillanatig tépelődtem, hogy válaszoljak-e, de aztán arra jutottam, hogy inkább most válaszolok én, minthogy később kérdezzen meg véletlenül egy rossz embert.

– Hát, ők egy különleges csoport voltak – kezdtem. – Egyszerre mindig csak 12 Legenda volt, és ők vigyáztak a békére és az egyensúlyra az egész ismert univerzumban. Szinte határta-lanul nagy volt a Mágiájuk és a bölcsességük, sőt, még a legképzettebb harcosok is ők voltak. Ha valahol nagy baj történt, vagy túl sok volt az igazságtalanság, akkor jött egy Legenda, és segített megoldani a bajt.

– De hát itt is van egy csomó igazságtalanság! Akkor miért nem segítenek?

Kis híján elsírtam magam, hallva a teljesen jogos kérdést: tényleg nagy szükség lenne most rájuk, de a Legendák már nem tehetnek semmit.

– Meghaltak egy nagy csatában – mondtam halkan. A folyamat természetesen kicsit hossszabb volt, de így is néhány hét alatt lezajlott az egész.

– Mindegyikük?

– Igen… Az egyik Legenda többre vágyott, ezért elárulta a társait. Ő lett az Imperatrix, és megölt mindenkit, akiről azt gondolta, hogy fenyegeti a hatalmát.

– Akkor ő gonosz ember?

– Nem lesz akárkiből Legenda, Prücsök. Az Imperatrix is jó ember volt, de aztán… eltévedt: rossz eszközöket választott, és lassan egy szörnyeteggé vált. De elárulok egy titkot: még a Mágia sem adhat az Imperatrixnak örök életet. Egyszer majd nem lesz elég óvatos, hibázni fog, aztán pedig minél jobban próbálkozik, annál többen fognak kicsusszanni a kezéből. A régi rend vissza fog állni, mert Legendáknak mindig lenniük kell. Ez a Mágia egyik alaptörvénye.

Reyna hallgatott egy kicsit, átgondolta, amiket megtudott, majd újra megszólalt:

– És kik a nimfák?

A szívem kihagyott egy ütemet, és szinte éreztem, ahogy megfagy a vér bennem.

– Ki beszélt neked róluk?

A kislány megérezte, hogy most valami nagyon rosszat mondott, azonnal mentegetőzni kezdett:

– Én igazán nem akartam hallgatózni, és csak pár mondatot hallottam. A zárdavezető főnővér beszélt egy évfordulóról és gyászról. És a nimfákról.

Sebesen járt az agyam, hogy mit mondjak, de végül rájöttem: egy idő után úgyis megtud-ná, hogy mi történt… Akkor legalább legyen valaki, aki a szép dolgokról is mesél neki:

– A nimfák voltak az a kicsiny nép, akik a Sötét Kor és a Nagy Háború után, először tudták használni a Mágiát. Néhány Mágiatörténész szerint az utolsó Ősik tanították a nimfákat, akik így hatalmas erőre, bölcsességre és szinte felfoghatatlan méretű tudásra tettek szert. Nagyon ügyesek voltak a művészetekben is: például volt köztük zenész, író, festő és építész is. És a legfontosabb az volt, hogy a nimfák terjesztették ezt a tudást: a legnagyobb egyetemeken, akadémi-ákon tanítottak, de elutaztak a messzi csillagrendszerekbe is, hogy az egyszerű embereket is tanítsák.

Az előtt tudtam, hogy melyik kérdést teszi fel, mielőtt megszólalt volna:

– Oké, de mi történt velük? – kérdezte.

Tűz, és füst.
A szálló por és törmelék szaga.
A könnyeim sós íze.
A bőre puhasága, és a szorítása, ahogy fogja a kezemet.
A hangja érdessége: – Kérlek, Sziporka… Ígérd meg, hogy élni fogsz!

Minden erőmmel a jelenre koncentráltam, és így kirántottam magam az emlékből, hogy válaszolhassak:

– A hírek szerint egy agresszív betegség megtizedelte őket, a lakosság maradéka pedig szétszóródott a galaxisban – legalábbis ez volt a hivatalos álláspont.

Reyna kutató tekintettel méregetett:

– De tényleg ez történt?

– Nem… – sóhajtottam. – Először az Imperatrix jött a katonáival, és csak aztán a betegség… A nimfáknak esélyük sem volt. Aki pedig mégis elmenekült, vagy eleve nem is volt a támadás alatt otthon, őket üldöztették és elfogták – nagyot nyeltem, és kiböktem az utolsó hírt: – Mára már mind meghaltak.

– Remélem, hamar visszatérnek a Legendák! Az Imperatrix nagyon gonosz ember, meg kell állítani! – ez a dacos kis hang ébresztett rá, hogy mit tettem.

Olyan hirtelen fordultam szembe Reynával, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat és leestem. Megragadtam a két vállát, és a szemébe néztem:

– Ezekről soha nem beszélhetsz hangosan! Soha nem tudhatod, hogy ki besúgó! Az árvaház sem biztonságos!

A kislánynak az ijedtségtől kigördült egy könnycsepp a szeméből:

– Ígérem! Nem fogom elmondani senkinek!

Újra magamhoz öleltem, de attól, hogy halálra rémítettem, egyáltalán nem lettem elégedettebb vagy nyugodtabb, ezért elkövettem még egy hibát. Egy hibát, ami sokkal, de sokkal nagyobb volt annál, hogy megtudott néhány igazságot, amit az Imperatrix el akart feledtetni, mert elkezdtem dúdolni egy dallamot: azt a dalt, amit az édesanyám énekelt nekem kiskoromban.

A józan eszem azt súgta, hogy fejezzem be az éneklést, mert ha gyenge és ártatlan is volt, de ez is egyfajta Mágia: az Ősök Mágiája.

De éreztem, ahogy Reyna ellazult a karjaimban, és szinte azonnal el is aludt. Adtam egy kis puszit a homlokára, majd nekitámasztottam a hátam az egyik vízköpőnek, és kényelmesen elhelyezkedtem.

A szél végre elűzte a felhőket, és a csillagok mintha szemrehányóan hunyorogtak volna rám: meg fogom fizetni az árát, hogy most egy varázslatot hajtottam végre.

Csakhogy már elegem volt belőle, hogy a józan eszem szabályaira hallgassak, ezért folytat-tam az éneklést. Ez nem az a Mágia volt, amire Reynának szüksége lett volna a gyógyuláshoz, ez túlságosan gyenge és nyers volt ahhoz, de szép álmokat hozott neki. Adhattam pár kellemes emléket egy kislánynak, aki fiatal korához képest túlságosan sok gonoszságot látott.

Adhattam neki valamit, amire emlékezni fog, ha már nem leszek mellette. Mert tudtam, hogy az Univerzumot nem csaphatom be, és ha eljön az ideje, be fogja hajtani a tartozásaimat.

2. Fejezet
Lidércfény

Egy gyengéd érintésre ébredtem. Azonnal, egy pillanat alatt megfeszültek az izmaim, és készen álltam a menekülésre. Kis híja volt, hogy lelökjem az ölemből a még mindig alvó Reynát, de szerencsére azonnal megláttam, hogy csak az egyik apáca áll mögöttem.

– Egész éjjel itt voltatok? – kérdezte.

– Nem, Nővér.

– Vagyis nagyjából kipihented magad. Kérlek, kövess, mert a Zárdafőnök beszélni szeretne veled.

Bólintottam, és épp megpróbáltam kitalálni, hogyan emelhetném fel Reynát, majd fektethetném le az ágyára úgy, hogy nem ébred fel, amikor a kislány kinyitotta a szemét. Gyorsan megértette, hogy vége az alvásnak, ezért lekászálódott a korlátról.

Az ügyeletes nővér elindult a hálóterembe, és én is mentem volna utána, de Reyna belekapaszkodott a hálóingembe:

– Mesélnem kell valamit!

Megfogtam a kezét:

– Most el kell mennem, de ha visszajöttem, beszélgethetünk.

– Most le fognak szidni, hogy kiültél velem a korlátra? De ugye azért mosogatnod nem kell?

Elmosolyodtam a gyermeki naivitáson, hogy a legrosszabb büntetés a konyhai munka… Bárcsak igaz lenne.

Megsimogattam a homlokát, és örömmel állapítottam meg, hogy nincs láza:

– Dehogy is, Prücsök.

Gyorsan megöletem, majd sietősen elindultam az irodába, ahol a Zárdavezető nővér már várt rám:

– Foglalj helyet, Gyermekem – kért halkan.

Leültem az íróasztala másik oldalán álló székre, és hirtelen tényleg olyan érzésem lett, mintha visszaléptem volna az időben: mint amikor elkövettünk valami csínyt, és a büntetést vártuk. De akkor nem voltam egyedül, mert mindig velem volt…

Elhessegettem az emlékeket, és megszólaltam:

– Tehetek értetek valamit?

– A kereskedők idén a szokásosnál is többet késnek.

Bólintottam, hogy tudok róla. Az apácák ritka növényekből különleges, és jó minőségű festékeket állítottak elő: az adományokon kívül csak ezt a bevételt tudták az árvaház fenntartására fordítani. Csakhogy mostanában az embereknek egyszerűen nem marad pénzük jótékonykodni is, és minél jobban elharapódzott a bűnözés a galaxisban, annál ritkábban jöttek a kereskedők.

– És én mit tudok segíteni? – kérdeztem.

Az Apátnő gondterhelten sóhajtott.

– Már azt sem tudjuk biztosan, hogy idén jönnek-e. Így most nagyon le kell csökkentenünk a kiadásainkat, és sajnos nem fogunk tudni több gyógyitalt venni a kis Reynának.

– Megértettem – mondtam halkan. Nehéz döntést kellett meghozniuk, mert a kislány csak a lázcsillapító gyógyszerek miatt volt még életben. De az apácáknak a többi gyereket is nézniük kell, és hiába próbálnak önfenntartóak lenni, az élelmiszerjegyeket, az áramot, a vizet, a bérletidíjat nekik is ki kell fizetni.

– És Patrisa nővér? – jutott hirtelen eszembe. – Talán ő tud hasonló elixírt készíteni.

– Hajnalban beszéltem vele erről. Mindenképpen meg fogja próbálni, de szüksége lesz hozzá egy gyógynövényre, amit mi nem tudunk beszerezni. De Te talán igen…

Megkönnyebbülten fellélegeztem:

– Vállalom. Én bármit meg…

Az Apátnő felemelte a kezét, hogy megállítson.

– Várj, sajnos ennyire nem egyszerű a helyzet – mondta. – Patrisa nővérnek azálea szirmokra van szüksége, azálea pedig nem nő akárhol…

– Óh – a lelkesedésem láthatóan megbicsaklott, de összeszedtem magamat. Reyna megérdemel egy hosszú és boldog életet, nekem pedig a hatalmamban áll segíteni, úgyhogy meg is fogok mindent tenni. A gyomromba viszont mégis egy csomó költözött, miközben visszamondtam az információkat, amikre még a régi füvészóráimról emlékeztem:

– Az azálea az egyetlen növény, amelyiknek a megtalálása nem bolygórendszerhez és égövhöz, hanem Mágiához kötött. Ahol sok Mágia van, ott kell árnyas, vízközeli helyen keresni.

A Főapát reménykedve nézett rám:

– Akkor tudsz esetleg olyan helyet is, ahol előfordulhat?

A legrosszabb az egészben az volt, hogy régen azáleát minden valamirevaló füvesasszony boltjában lehetett venni. De aztán az Imperatrix üldöztetni kezdte és behódolásra kényszerítet-te a Mágusokat, így már ha találnék is helyet, ahol elég Mágia van, hogy vadon nőjön azálea, jó eséllyel megfigyelik. És csak leleplezném magamat és az apácákat, hogy tiltott bájitalokkal foglalkoznak.

Vagyis merészebbnek kell lennem, mint amit az Imperatrix kinéz az emberekből. És csak közeli helyszín jöhetett szóba, ahova el tudok jutni suhanóval, mert más nem állt az árvaház garázsában.

Nagyot nyeltem.

– Tudok egy helyet: a Fekete-mocsár.

– Mi reménykedtünk, hogy talán tudsz egy kevésbé veszélyes helyszínt is. De ha nem, akkor adok valamit, amire még szükséged lehet – a Zárdafőnök lassan fölállt, és a mögötte lévő szekrényből elővett egy vastag barna papírba burkolt csomagot. A formájából nem lehetett következtetni a tartalmára, de az apátnő végtelen óvatossággal helyezte le az asztalra, és én hirtelen rájöttem, hogy mi lehet a csomagban.

– Eddig a padláson őriztük – mondta.

Próbáltam nem árulásnak látni a tettüket, de nem igazán sikerült, és így nem tudtam a vádaskodást sem kitörölni a hangomból:

– Azt mondtátok, hogy a folyóba vesztek. Azt mondtátok, nincs semmim!

Az apátnő mereven bólintott:

– Valóban hazudtunk, de nem fogok érte bocsánatot kérni. Először csak el akartuk rejteni a gyerekek és az önkéntesek elől. De aztán mire magadhoz tértél, a világ megváltozott, és már attól féltünk, hogy hirtelen felindulásból, teljesen feleslegesen megöletnéd magadat. Akár még a gyerekeinkre is veszélyt hozhattál volna. Nem hagyhattuk… És én sem hagyhattam.

Az árulás fullánkja egy pillanat alatt eltűnt. Arról az időszakról összemosódtak az emlékeim, csak a mindent betöltő gyászra emlékeztem, de most visszagondolva reálisnak ítéltem meg a félelmüket. Lassan felvettem, és magamhoz öleltem a csomagot, miközben csak egyetlen pillanatnyi elgyengülést engedélyeztem magamnak: annyit, hogy egy könnycsepp lefolyhasson az arcomon.

– Estére itt vagyok.

Nem tudom, hogy elköszöntem-e. Szinte futva tettem meg az utat a szobámig, ahol finoman letettem az ágyra a csomagot. A lehető legóvatosabban bontottam meg a csomagolást, majd felemeltem a fegyveremet: egy nimfa íját.

Pontosan két standard éve történt a támadás, és ennyi időt adott nekem az Ősanya, hogy elbújva a sebeimet nyalogassam. Akkor hibáztam, amit sosem fogok tudni jóvá tenni. De most itt van egy kislány, akinek én vagyok az egyetlen esélye.

A támadás óta rejtőzködnöm kell. Azok a fizikai jellemzők, amik régen önmagammá tettek, most csak veszélyt hoznak rám. Az ezüstszínű tetoválásaimat ruhával könnyen el tudom fedni, de a hajammal nincs ilyen könnyű dolgom: kusza, fekete hullámokból áll, a tincsek vége pedig ezüstszínű. A festék nem fogja meg, és bármennyit vágtam le belőle, akkor is mindig kivilágosodott az utolsó néhány centi. Nagyon sok ideig tartott, míg kikísérleteztem egy olyan kontyot, ami minden hajvéget takar, tartása is van, és nem túl figyelemfelkeltő.

Ma már a rutintól percek alatt megcsináltam… Legalább a bujkálásban mutattam fejlődést.

Benyúltam a szekrény alá, és a meglazított padlódeszka alól elővettem a régi egyenruhámat. Hosszú hetek alatt, közösen készítettük el a többi testőrrel együtt ezt a különleges szövetet, és közben többször is átitattuk Mágiával, hogy ugyanannyi védelmet nyújtson, mint egy elektrotestpáncél.

És még ez sem volt elég az Imperatrix hadserege ellen.

Az arcomhoz érintettem a felsőmet, de csak a molyirtónak a levendulaillatát éreztem. Ostoba dolog volt, mert azt már tudtam, hogy a Mágia kikopott belőle, és mikor felgyógyultam, alaposan kimostam a ruhákat, majd elcsomagoltam őket. El akartam tűntetni minden nyomát a támadásnak.

Még kiépített lőállásaink sem voltak, egyszerűen a tetőn álltunk, amikor beléptek a légkörbe az Imperatrix csapatszállítói. Csak kicsi, ezüstös pöttyök voltak a láthatár szélén, de a fenyege-tést ide éreztük. Mi vagyunk a Mágia, a tudás őrzői. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy valaki lerohanjon minket.

És most még is megtörténik.

Nem vagyunk felkészülve.

– Biztos, hogy támadni fognak? – kérdezte valaki.

– Ja, mert Te is ekkora hadsereggel jönnél látogatóba! – morogta mellettem Opál.

Erős volt a kísértés, hogy szemrehányóan rápillantsak, de végül kötelességtudóan inkább a célon tartottam az íjamat, úgy, mint a társaim. Több, mint ötven kiváló harcos; komoly fenyegetést jelentünk.

De messze nem elég nagyot.

A Kapitány leengedte a messzelátóját.

– Pihenj, nem repülnek el idáig. A jó hír az, hogy nem akarnak kiirtani minket: akkor szőnyegbombázást is alkalmaztak volna, az a leggyorsabb. De ők inkább az uralmat akarják átvenni.

Akkor logikus következtetés volt, de valójában hatalmasat tévedtünk.

Mielőtt a végtelen gyászspirál újra magába húzott volna, erőnek erejével elnyomtam magamban az emlékeket, és próbáltam a jelenre fókuszálni. Hogy eltereljem a figyelmemet, gyorsan áttúrtam a kis ruhásbatyut, és kiválogattam belőle az alsóruháimat. Belebújtam a nadrágba és az ujjatlan, hosszított felsőbe, majd elvégeztem néhány nyújtógyakorlatot. A ruha pont olyan kényelmes volt, mint ahogyan emlékeztem, de valami hiányzott: a Mágia.

Egy kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha újra átitatnám vele a ruhákat. A szavakat ismertem, de végül mégis a torkomon akadtak, mert nem mertem belevágni: a Mágusok megérzik a mágikus tárgyakat és a Mágiahasználatot, és így szükségtelenül nagyot kockáztatnék, amíg kijutok a városból. A Fekete-mocsárban pedig, ha olyan közel kerül hozzám egy lény, hogy meg tudjon sebesíteni, már nem fog számítani, mert régen halott leszek.

Az alsóruhám magában még nem takarta el teljesen a tetoválásaimat, és a szabása is jellegzetesen mozgáshoz készült, ezért felvettem felülre az egyik novíciusruhát, amit az apácáktól kaptam. Végül befűztem a puha bőrcsizmámat, és aztán újra a fegyvereimhez fordultam: figyelmesen végigellenőriztem az íjamat és az összes nyílvesszőmet, mert egy kis egyenetlenségen, egy ferde tollon múlhatott a lövés pontossága, és az életem. Ezzel együtt pedig Reyna élete is.

Amikor mindent rendben találtam, visszacsomagoltam a fegyvereimet a papírba, és melléjük tettem az egyenruhám többi darabját is. Már csak annyi volt hátra, hogy megpróbáljam valahogy helyettesíteni a légtisztító maszkot, mert a mocsárban borzasztó büdös a levegő. Végül egy kendőt választottam, és arra cseppentettem egy kis mentaaromát: jobb híján megteszi.

A fegyvereimmel a kezemben léptem ki a szobámból. Amennyire tudtam, elkerültem a fő folyósókat, és így szerencsére pont nem találkoztam senkivel. A gyerekek nem találták volna ki a csomag tartalmát, de azt érezték volna, hogy valami nincs rendben, és nem akartam felzaklatni őket.

A garázsba érve rögtön odamentem a jobbik suhanóhoz, és összecsomagoltam a napelemes töltőegységét. Öreg gép volt, de miután megnéztem néhányszáz infovideót, sikerült életet lehelnem a lebegtetőrendszerébe. Nem emelkedik olyan magasra, mint az újabb modellek, de a 2-3 méteres magassággal nincs baja. Általában.

A biztonság kedvéért a fegyvereimet még egy ponyvába is beletekertem, majd rögzítettem a csomagtartón. Kívülről semmi jellegzetesség nem látszott a csomagon, és hacsak nem egy szőrszálhasogató aktakukacba futok bele, minden rendben lesz.

Gyorsan minden rendszert átellenőriztem, majd felültem az ülésére és a kormányhoz hajoltam. Szerettem ezt az öreg gépet, mert aerodinamikus volt, és formájában rendkívül hasonlított a régi talajmotorokhoz. Ha nem is emelkedett magasra, száguldani azért lehetett vele.

Mivel az árvaház a külvárosban volt, és még kora reggel volt, néhány perc alatt elértem a városfalhoz és az ellenőrzőponthoz. A legkevésbé sem hívhattam fel magamra a figyelmet, ezért türelmesen várakoztam, amíg sorra nem kerültem. Az őr unottan felnézett az okostáblájából:

– Azonosító?

Némán átnyújtottam neki a kártyát, amit az árvaház állított ki nekem, mint novíciájuknak. Nem tudtam, hogy ez a hazugság hogyan fért bele a hitükbe, de az ilyen alkalmakkor nagyon örültem neki.

– Úticél? – kérdezte, miközben beszkennelte az azonosítómat.

– Délpelér. Orgonavirágot gyűjtök, festéknek.

– Ellenőriznem kell a csomagtartót, hogy szállít-e tartós élelmiszert, cenzúrázatlan írásos anyagot vagy fegyvert.

A tenyeremet vékony rétegben ellepte az izzadtság, de nagyon figyeltem rá, hogy az idegesség kívülről ne látszódjon rajtam, és teljesen higgadtan válaszoltam:

– Mindenki tudja, hogy a Felkelőket bármiben is támogatni halálbüntetést von maga után… De mondja csak: komolyan felmerült Önben, hogy az apácáknak fegyvere van? – mélyen a szemébe néztem, és egy csipetnyi Mágiát is sűrítettem a szavaimba, majd éberen figyelve vártam a választ.

Sajnos csak azt láttam a tekintetén, hogy tiszteletlennek érezte, és ő most már csak azért is keménykedni fog velem. Pillanatnyi hezitálás nélkül tértem át a tartaléktervre: azt az érzést küldtem felé, hogy fáradt és le szeretne ülni egy kicsit pihenni. Ez már több Mágiát és koncentrációt igényelt, de a szerencse végre mellém állt: a katonatiszt eléggé unott és figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy ez a késztetés átmenetek nélkül jelent meg nála.

Visszafojtott egy ásítást, majd egy vágyakozó pillantást vetett a székeikben ücsörgő és beszélgető társai felé, majd egy sóhaj kíséretében visszaadta az azonosítómat:

– A kijárási korlátozás előtt érjen vissza, különben kint fogja tölteni az éjszakát – és egy intéssel elbocsátott.

Gyorsan felvettem a motoros szemüvegemet, majd köszönés nélkül elhajtottam. Gondolatban közben alaposan leszidtam magamat, hogy máris Mágiát kellett használnom. Legfőképpen az zavart, hogy nem tagadhattam: jó érzés volt… Végre nem nyomtam el az igazi énem, és önmagam lehettem…

Nagyon nehéz lesz majd újra visszállnom a rejtőzködésre.

Menet közben állítottam át a navigációskomputert. Az első egy órában még a főúton haladtam a Főváros felé, majd lefordultam az egyik jelöletlen útra, és végre elkezdtem igazán száguldani. A síkságból nemsokára dombok, majd hegyek lettek, és az út is határozottan vékonyabb lett. A szerpentin, a hirtelen kanyarok és szakadékok miatt mindenki más lassabban, óvatosabban vezetett volna, de én régen kiváló pilóta voltam, és kellett a reflexeimnek a gyakorlás… Mert a Fekete-mocsár tele volt ősi, mágikus lényekkel, akiket szinte semmilyen szabály nem kötött… Még a galaxis legerősebb lénye, az Imperatrix sem próbálta megölni, vagy elüldözni innen őket, pedig az nagy gazdasági fellendülést jelentett volna nemcsak a bolygónak, de az egész régiónak is: ez a különleges, kén alapú mocsárgáz fontos alapanyag lehetett volna az üzemanyag előállításban.

Átértem a gerinc túloldalára, és a lefelé útnak is megtettem a nagyját, amikor a számítógép figyelmeztetőleg felvillant: innentől nemsokára nem vezet kiépített út, csak egy ösvény. Átállítottam a lebegésem magasságát, lassítottam, és letértem az útról: a Fekete-mocsár egy völgyszurdokban kezdődik, ezt kellett megtalálnom. A fák öregek, göcsörtösek, és rendkívül alacsonynövésűek voltak, néha a fejemet érték az alsóbb ágaik. Az ösztöneimre hagyatkozva ke-restem a bejáratot, és majdnem el is hajtottam mellette, de a két egyforma szikla magához vonta a figyelmemet. Nem is kellett látnom az ősi rúnákat, már a Mágia pulzálásából tudtam, hogy jó helyen járok.

Leszálltam a motoromról, majd gyorsan levettem a szemüvegemet és a novíciusruhát, aztán kicsomagoltam a fegyvereimet. Türelmetlenül magamra csatoltam a szépen kidolgozott bőr mellvértemet, és az alkarvédőimet. Egyedül nehezen boldogultam, korábban mindig volt segítségem.

Opál kisimította az izzadt tincseket a homlokomból:

– Mesélj, mi történt, Sziporka?

Még mindig szaggatottan vettem a levegőt:

– Szörnyű rémálmom volt: a nimfákat láttam… És rengeteg vért… Halottakat…

– Sziporka, csak álmodtad! – Addig ölelt magához, addig simogatta a hátam, amíg a rettegésem csillapodott, és akkor újra megszólalt: – Apa még alszik … Van kedved íjászkodni reggeli előtt?

És mielőtt válaszolhattam volna, már elővette a fiókból az alkarvédőimet, és segített összefűzni.

Opálon kívül csak egyvalakinek meséltem az álmaimról, aki arra is rájött, hogy Látó vagyok. De ezt soha nem árulta el nekem, csak kihasználta a képességemet…

Belebújtam a Gárdától kapott köpenyembe, felcsatoltam a tőrömet a combomra, a tegezt a hátamra, és felvettem a méretre készíttetett hátizsákomat is: kicsi volt, háromszög alakú, és keresztpántos, ami szépen odasimult a tegez mellé, ráadásul semmilyen mozgásban nem akadályozott. Csak egy kulacs víz, szárított gyümölcs, némi pénz, egy apró, de nagy hatótávú rádió, pár energiacella, és egy távcső volt benne. A fegyvereimen kívül semmim sem volt, ezeket a tárgyakat is csak az apácák nagylelkűségének köszönhettem.

Megálltam a sziklák között, és lefordítottam a két legnagyobb rúnát: menedék és börtön. Láttam, hogy vannak még további jelek is, mert csak akkor tudja a kövek mágiája bent tartani a lényeket, ha minden fajnak a neve fel van tüntetve. De túl sok idő lett volna, ha egyesével bogarászom ki a jeleket, ezért rátettem a kezemet a kövekre, és hagytam, hogy a rúnák ereje átáramoljon rajtam.

Egy pillanatra meginogtam és a kövekre kellett támaszkodnom, mert a Mágia sokkal hatalmasabb volt, mint számítottam rá, de nem zúzott szét, mert nem módosítani akartam rajta, hanem csak megnézni. Egymás után jelentek meg a rúnák a lelki szemeim előtt, egyre gyorsab-ban váltották egymást, míg végül elfogytak, én pedig lerogytam a kő mellé.

A szívem szaporán vert, és hirtelen nagyon hálás lettem, hogy az Ősik megalkották ezt a helyet, és idegyűjtötték ezeket a lényeket. Ha most is szabadon garázdálkodnának a galaxisban, soha nem léphettünk volna ki a Sötét Korból…

Még mindig a kövek mellett ülve, elővettem a táskámból a gyümölcsöket, és elkezdtem eszegetni, hogy visszatérhessen az erőm, de közben sebesen jártak a gondolataim. Egyre kíváncsibb lettem az Ősik régen letűnt civilizációjára, mert hozzájuk képest a nimfák csak játszadozó gyerekek voltak. Vajon miért tűntek el? És mit csinálnának, ha tudnák, hogy most ismét beköszöntött egy Mágia nélküli kor, ahol mindenki, aki jártas a rúnák művészetében, veszélyt jelent az Imperatrix hatalmára, és ezért üldözik?

Összehajtogattam az üres zacskót, és visszaraktam a táskámba: már sose tudom meg, ők mit tettek volna, felesleges ezen törnöm a fejemet. Fel akartam állni, de ekkor észrevettem egy új rúnát a szemem sarkából, aminek nem éreztem a mágiáját. Hitetlenkedve hajoltam közelebb, és a repedések, elszíneződések között újra megtaláltam: a szeretet és a hűség rúnáit karcolta bele egy nem túl szakavatott kéz. De akkor miért nem éreztem az erejét?

Rátettem a kezemet a jelekre, de nem pulzált belőlük Mágia: ezek csak erő nélküli vonalak voltak, amiket egy olyan valaki karcolt a kőbe, akinek nem volt kapcsolata a Mágiával.

A tudat teljesen elképesztett: egy idegen megpróbálj fenntartani a Mágia nyelvét.

A nimfák nyelvét.

Könnyek folytak le az arcomon:

– Nem vagyok képes rá!

Opál minden erejét összeszedte, és felemelte a kezét, hogy még utoljára visszasimítson egy rakoncátlan tincset a fülem mögé:

– Dehogynem! Te vagy a legerősebb ember, akit csak ismerek! Csak te vagy elég kitartó, hogy megoldást találj arra, hogyan viheted tovább a népünk tanítását!

Egy idegen, akinél én sokkal gyávább vagyok… Mert nem tettem semmit, csak elbújtam.

Szerettem volna hinni, hogy most már elég erős vagyok ahhoz, hogy teljesítsem Opál utolsó kérését, de mélyen belül már tudtam a választ: rég letértem az utamról, és esélyem sincs visszatalálni. Nem tudom jóvá tenni a hibáimat, de most talán segíthetek egy kicsit…

Reynáért összeszedtem a maradék lelkierőmet, és kiléptem az önmarcangolás mocsarából. A kövekbe kapaszkodva felálltam és leporoltam ruhámat, de közben már a feladatomon járt az eszem: a félelem a mocsár lényeitől olyan erős az itteni emberekben, hogy csak a legszükségesebb esetben jártak erre, de ha valaki mégis ide vetődne, azonnal feltűnne neki a motorom, és könnyen visszakövethetne a zárdáig…

Sem nekik, de pláne nekem nem volt szükségem arra, hogy oda irányuljon a katonák figyelme, úgyhogy inkább lassan áttoltam a kövek között a motoromat, és elindultam vele az ösvényen. Néhány méter séta után, ahogy a csapás kanyargott és az aljnövényzet sűrűsödött, végül találtam egy megfelelő rejtekhelyet neki.

Nagyon óvatosan tértem csak le az ösvényről, és pontosan megjegyeztem minden lépést, mert ebben a pillanatban a túlélési esélyeim drasztikusan csökkentek: az egyetlen megkötést az itteni lényeknek az jelentette, hogy az ösvényen közlekedőket nem bánthatták… Mindenki más viszont szabad préda volt…

Gondosan elrejtettem a motoromat és a novíciaruhát, majd a saját lábnyomaimba lépve visszatértem a csapásra, és folytattam utamat. Egy kis ideig még úgy tűnt, ez csak egy egyszerű erdei ösvény, de egyre inkább csúszósabbá vált a talaj, és az a szag, ami lassan ellepett… Valahol az égett gumi és a záptojás bűze között volt. Hányinger kerülgetett, ezért az arcom elé kötöttem a sálamat. Hála az Ősiknek, a menta illata szinte minden mást elnyomott, így kevésbé háborgó gyomorral indulhattam tovább.

A köd szinte egyik pillanatról a másikra lepett el. Próbáltam nem csak a szememre támaszkodni, de a párafelhőben a hangok is jobban terjedtek. Amikor egy közeli csobbanást hallottam, reflexből azonnal egy vesszőt helyeztem az idegre, megfeszítettem az íjam, és néhány percig csak csöndben figyeltem.

Nem mertem a Mágiámat használni, mert azzal csak idecsaltam volna azokat a lényeket, akiket el akartam kerülni. Így viszont egy nagyon fontos érzékszervemtől fosztottam meg magam: olyan volt, mintha szándékosan hátrakötöttem volna az egyik kezemet.

Amikor aztán semmi mozgást nem érzékeltem, leengedtem az íjamat, és még óvatosabban indultam tovább. Úgy véltem, hogy már elég nagy távolságot tettem meg a mocsár belseje felé, hogy találjak azáleát, ezért a talajra szegeztem a tekintetem… És ekkor vettem észre, hogy eltűnt az ösvény a lábam alól.

Azonnal felnéztem, hogy a nap állásából tájékozódjak, de semmit nem láttam: a köd is korlátozta a látási viszonyokat, és a fák is teljesen összezárultak a fejem fölött…
Beleestem a mocsár csapdájába.

De akkor is… Észre kellett volna vennem, legalább a fokozatos besötétedést. Vagy legalább azt, amikor leléptem az ösvényről, hiszen én ennél sokkal tapasztaltabb vagyok.

Olyan hirtelen csapott fejbe a felismerés, hogy megtorpantam: miután elrejtettem a moto-romat, már vissza sem találtam a csapásra, csak valami becsapta az érzékszerveimet, és ezt hitette el velem. Most pedig elcsalt a mocsár légmélyére. Pontosan azzal szolgáltattam ki magamat, hogy elzárkóztam a Mágiától, és így egy nálam sokkal hatalmasabb erő könnyedén játszadozhatott velem…

Szinte letéptem az arcom elől a kendőt, hogy biztosan ne akadályozzon, aztán azonnal megfeszítettem az íjamat, és mivel a Mágia intenzíven kavargott bennem, a rúnák is felragyogtak rajta. A tarkómon felálltak a kis pihék, megéreztem, hogy a lény mögöttem van valahol, ezért megperdültem. Gondolkozás nélkül kimondtam néhány szót és elengedtem az ideget, majd azonnal felhelyeztem a következő vesszőt is, és lőttem még néhányat a körülöttem álló fák törzsébe.

Csak alapszintű tűzmágiát használtam: a vesszők meggyulladtak, fényes lángon égtek, de más nem kapott lángra.

Morgásszerű szavakat hallottam:

– Elrontottad a játékomat!

A korábbiakhoz képest szinte fényárba borítottam a tisztást, a köd is enyhült egy kicsit, de még mindig nem láttam a hang tulajdonosát. Az agyam szélsebesen járt, és gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet: ha meglátom, milyen lénnyel van dolgom, rájövök, hogyan tudok harcolni ellene, melyik rúnát használjam. Talán csak egy félelmekkel táplálkozó szellem az…

– Kérlek, engedj utamra! Csak egy azáleát keresek! – kiáltottam. Tudtam, hogy nem hagy elmenni, de talán felfedi magát.

A következő pár másodperc szinte örökkévalóságnak tűnt, mégis türelmesen vártam, noha azzal is tisztában voltam, hogy nyílvesszőim lassan elégnek. Már éppen azon kezdtem el gondolkozni, hogy megéri-e fárasztanom magam az égés lassításával is, amikor a lény lassan kilépett az árnyékok közül:

– Komolyan azt mondtad, hogy kérlek? Azt hitted, hogy lesz rám bármi hatása?

A szempár egy pillanatra eszembe juttatott valamit, ám nem tudtam megragadni a benyomást. De nem is foglalkoztam vele: az íjam újra ezüstösen felizzott, és én habozás nélkül elengedtem az ideget: egy alakváltó megöléséhez nem kell Mágia, csak pontos találat.

Csakhogy a vesszőm nem ért célba: a levegőben egyszerűen elporladt, a tigris pedig még közelebb lépett hozzám, és az egyre gyengülő fényben is megláthattam a bundáját: nem közönséges sárga színű volt, hanem ragyogó arany.

Azonnal rájöttem, hogy mi áll velem szemben, és arra is, hogy az életbenmaradási esélyem egyjegyű számra csökkent. Csak azért tudtam, hogy valahogy túl lehet élni egy ilyen támadását, mert maradtak fent írások a lidércekről. Amiket valakiknek meg is kellett írniuk.

Új rúnák neve tolult a nyelvemre, de mielőtt kimondhattam volna a nevüket, a lidérc újra megszólalt, és bennem a vér is megfagyott a szavaitól:

– Engem sem mágikus, sem emberi fegyverrel nem fogsz tudni megölni. Én már halott vagyok!

Szóval ez volt a hiányzó információ, ami mindent megmagyarázott. Egy pillanatig sem vitattam az állítás valóságtartalmát, és mivel nem maradt más lehetőségem, ezért futásnak eredtem. Az íjam felizzott, ahogy menekülés közben kimondtam még egy rúna nevét, és ellőttem a vesszőmet arra, amerre a lidércet sejtettem. Nyilván nem találtam el, de az aljnövényzet felgyulladt: talán le tudom lassítani egy kicsit.

Mögöttem felhangzott a nevetése, bár a hangját minthogyha egy kicsit messzebbről hallottam volna:

– Elég ügyes próbálkozás volt, de mondd csak: szerinted elengedek egy olyan nimfát, aki letért az útról?

Nem néztem hátra, csak futottam tovább, közben fürgén kerülgettem a fákat, átugráltam a gyökereket, a lidérc pedig végig a nyomomban járt. Tisztában voltam vele, hogy csak játszik velem, mert elég közel voltam hozzá, bármikor leteríthetett volna… De ez a lény azt akarta, hogy féljek: először az elmém kellett neki, utána a testem. Én viszont egyiket sem akartam megadni neki.

A következő pillanatban vízbe ért a lábam, és megtorpantam: egy nagy, mocsaras tó partjához értem. Itt csak pár ködfelhő lógott fátyol szerűen a víz fölött, és a nap pedig épp eltűnt a környező hegyek mögött: vagyis a mocsár nemcsak a helyismeretemet, de az időérzékemet is teljesen megbolondította.

Nem volt többet hova futnom, mert a víz csak lassan mélyült: beleragadtam volna az iszapba, mielőtt úszni tudtam volna. Annyi mindent túléltem már, ezért nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a világ végén halok meg egy olyan lény által, ami a legtöbb ember szerint csak a gyerekek ijesztgetésére kitalált mese. Visszafordultam hát az erdő felé, megfeszítettem az íjam, és kimondtam a legveszélyesebb rúna nevét:

– Halál.

A lidérc kilépett a fák közül, és végigmért:

– Mondd csak, Nimfa! Van akár halvány fogalmad is róla, hogy mi lesz veled, ha eltalálsz egy olyan nyílvesszővel, amire ezt a rúnát olvastad?

Nagyot nyeltem:

– Már ha csak megkarcollak vele, azonnal megöllek. Én pedig elveszítem minden kapcsolatom a Mágiával.

– Megérné?

Nem gondolkodtam a válaszon:

– Ha így tudok vinni azáleaszirmokat, és megmenthetem vele Reynát, akkor megteszem!

A tigris ásított egy nagyot, majd kényelmesen leült a földre, és megszólalt:

– Tudtad, hogy a lidércek régen nimfák voltak? Csak néhányan itt ragadtunk a halálunk után, mert még van befejezetlen ügyünk, és most szétszóródtunk a világban olyan helyeken, ahol erősen jelen van a Mágia.

A kezem egy pillanatra megremegett, de újra megfeszítettem az izmaim:

– Miért mondod el ezt nekem?

– Csak hogy tudd: még maradt egy esélyed, úgyhogy azt ne tékozold el! – nagymacskásan nyújtózkodott egyet, majd kecsesen visszasétált a fák közé.

És ahol az előbb feküdt, a gyökerek között megláttam néhány szál azáleát. Biztos voltam benne, hogy bár nem látom, még itt van a környéken, ezért hálásan megszólaltam:

– Köszönöm!

Ahogy leengedtem az íjamat, fokozatosan elhalt a rúna ragyogása a vesszőn, de óvatosan el kellett távolítottam a Mágia minden maradványát is: ilyen hatalmas erőkkel tilos volt felelőtlenül bánni. Nem hazudtam a lidércnek, amikor azt mondtam, hogy Reynáért megtenném, de eszembe sem jutott egy kis mulasztás miatt elveszíteni a kapcsolatomat a Mágiámmal. Annál még a halál is jobb.

Amikor megbizonyosodtam róla, hogy végeztem, gyorsan letéptem a virágokat, és beraktam őket a táskámba. Elégedett voltam, mert sokkal többet találtam, mint eredetileg akartam, és amikor visszavettem a hátamra a hátizsákot, a kivezető ösvényt is észrevettem.

A lépéseim ruganyosabbá váltak, tudtam, hogy most már biztonságban vagyok.

De aztán meghallottam a lövéseket. Azonnal rájöttem, hogy a lidérc nem a virágok miatt terelt ide.

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő | I. Regényíró pályázat

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A Múlt, Jelen, Jövő utazás az időben, egy többszereplős családregénybe ágyazva. A cselekmény a szereplők – akiknek útjai lépten-nyomon keresztezik egymást – életének eseményeit járja körül, mintegy száz évet felölelve, a huszadik század negyvenes éveitől a jelenkoron át egészen a huszonegyedik század közepéig. S mint mi mindannyian, ők is úgy gondolják, hogy a hétköznapi ember életét mindössze érintőlegesen befolyásolja a világpolitika, ettől függetlenül élnek és halnak, gyűlölnek és szeretnek.

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő

romantika

„Minden egyes pillanat,
a múlt, a jelen és jövő,
mindig is létezett és
mindig létezni fog.”

Kurt Vonnegut

01.05.2051

 

Belefeledkezve a gondolataimba elindulok a kórház irányába, de a következő pillanatban arra eszmélek, hogy egy autó csikorgó fékkel áll meg, a combomtól néhány centiméterre.

– Vak vagy kisanyám! Piros a lámpa!

A taxis a lehúzott ablakon kihajolva kiabál rám, nem mérgesen, inkább kihívóan, miközben tetőtől talpig végig stírol. „Kisanyám? Honnan jött ez a fickó?”, de azért jól esik a megkülönböztetett figyelem. Bocsánatot kérek, majd immár a zöld jelzésnél átsietek az út másik oldalára.

Eredetileg a Városligetbe indultam volna, mint minden május elsején. És mint minden alkalommal, most is késésben voltam.

Ahogy letettem a telefont, azonnal kocsiba vágtam magam, és úgy nyomtam a gázt, mint még soha. Már csak azért is, mert nem igen vagyok hozzászokva a pedál nyomogatáshoz. Két héttel ezelőtt az automatika véglegesen megadta magát. Még szerencse, hogy otthon voltam, és apa szerelője meg tudta bütykölni. „Nem teljesen szabályos, de akár egy évig is járhatsz vele, viszont levizsgáztatni nem lehet”, mondta szürke bajusza alatt bazsalyogva, miközben a pénzt szinte észrevétlenül a zsebébe csúsztatta.

Egy óra alatt tettem meg a kétszáznegyven kilométert, miközben végig azon imádkoztam, hogy még találkozzunk. Most, hogy itt vagyok, már azt sem tudom, mi lenne a jobb.

A közkórház lepusztult épülete előtt többen álldogálnak a bejutásra várva. Beállok a sor végére, és előveszem a mobilom.

Mákosdi Bertalan, a kiadó vezetője hívott, de nem vettem észre, mert véletlenül lenémítottam ezt a szart. Hoppá, üzit is küldött, „az Olga Popova regény fordításának határideje tegnap lejárt, ha holnapig nem küldöd, nem kapsz egy vasat sem”. Fordulj fel.

– Szia Berci! Bocs, valami történt a telómmal, csak most vettem észre, hogy kerestél. Szeretnélek megnyugtatni, már befejeztem a fordítást, de telefonáltak a debreceni közkórházból, hogy aput bevitte a mentő, életveszélyes állapotban van…

Baszd meg, Te most azt hiszed, hogy ezt kitaláltam? Menj a picsába, mindjárt meghal az apám!

Remegve nyomom ki a telefont, felnézek, s meglepetten szembesülök a körülöttem állók megbotránkozó pillantásaival. Basszuskulcs, nincs elég bajom?

A bejáratnál álló biztonsági őr kaján vigyorral fogad, amikor belekezdek a mondandómba, egy „igen, hallottam” megjegyzést követően elmagyarázza, merre találom az intenzív osztályt.

A lift előtt állva döbbenek rá, már megint elfelejtettem rendezni a parkolást. De most erre nincs idő. A lift még mindig sehol, némi várakozás után elindulok a lépcsőn. Próbálok nem sietni, nem szeretném, ha izzadtan találkoznék apuval. És bizonyára az orvossal is beszélnem kell. Az első benyomás mindig fontos, nem lenne túl jó belépő lihegve és csapzottan beesni az ajtón.

A lépcsőnél jobbra fordulok, végig megyek a folyosón, ahol végre találkozom egy nővérrel. Akitől megtudom, hogy balra kellett volna menni. De legalább azt is elárulja, hogy apu a kétszázkettes szobában van. Ahogy az orvos is.

Amit egyébként is megtaláltam volna, mert ez az egyetlen szoba, aminek az ajtaján hangok szűrődnek ki. Belépve az ajtón nagy nyüzsgés fogad, az ágyak lepedőkkel elválasztva, de csak az egyiknél zajlik az élet.

Apu életéért folyik a harc. A folyamatos sípszerű hang azt jelzi, a szíve nem működik. Ennek ellenére az orvos még próbálkozik. A következő pillanatban rám néz, s mint aki nem hisz a szemének, hosszan becsukja és ismét kinyitja a szemét. Arcán maszk, a fején műtőssapka, csak a nagy szürkésbarna, meglepődéstől tágra nyílt szemeit látom.

Képtelen vagyok megmozdulni, mintha elvarázsoltak volna. Egy ápoló megfogja a karom, szabályosan kirángat a kórteremből, majd elnézést kérve leültet a folyosó végén, az ablak mellett. Ami nyitva van. Hallom a madarak csicsergését, az autók zaját, az emberek beszédét.

Lenézek az udvarra, épp megáll egy mentőautó. Az ápolók egy öreg nénikét ültetnek be egy kerekesszékbe, hogy eltolják a szomszédos épület bejárata felé. „Nos, Andrea néni, nincs jó hírem, állítólag itt csak a nyolcvan év alattiakat szokták megdugni”, mire a másik, „te teljesen hülye vagy?”, „nyugi, süket, mint az ágyú”, válaszolja amaz röhögve. És egy pillanatra megfeledkezem arról, hogy…

Meghalt az apám. És mint mindig, most is elkéstem.

2022.01.14.

 

– Amikor anyám meghalt, minden hétvégén haza mentem apámhoz, mostam, főztem, takarítottam egész nap. Zsuzsa nővérem akkor már szociális otthonban volt, Irma Pécsről nem tudott minden hétvégén haza járni, Ilike meg nem beszélt apámmal, mert megharagudott a szüleimre, amikor Zsuzsával összerúgták a port. Egy piros lábason vesztek össze, amibe a lekvárt főzték, mind a ketten azt mondták, hogy az övék, és a végén Ilike meg az ura, Jóska, behúzták Zsuzsát az utcáról, és addig püfölték a kerítés mögött, amíg beszélni tudott. Akkor már harmadik napja járt az ablakuk elé, és kígyót-békát kiabált rájuk, lehordta a húgát mindenféle tolvajnak, hallotta az egész utca. Igaz, ami igaz, Zsuzsa sem volt szent, de azért még sem kellett volna összeverni! Anyámék természetesen az áldozat mellé álltak. Sajnos nem sokáig kellett apámhoz járni, három hónap múlva ő is elment anyám után.

„Miket beszélsz, édesanyám?”, s már szólásra nyitnám a számat, de aztán úgy döntök, visszafogom magam. Végül is, nem az első eset, hogy anyám megváltoztatja a múltat. És mindig úgy, hogy ő jobbszínben tűnjön fel. Kivételesen erre éppen emlékszem, mert akkoriban én is meglátogattam nagyapát párszor. De anyám egyszer sem volt ott! Minek is lett volna, amikor Sándor bácsiék három házra laktak? Sándor bácsi vagy Kati néni nap, mint nap benéztek az öreghez, de ha mégis valami dolguk akadt, akkor a két lány, Kati vagy Zsuzsi látogatta meg nagypapát. Jó, azt el tudom fogadni, hogy egyszer történt ilyen, de minden héten! Mondjuk, a jövőt már nem igen tudja módosítani. És nem is akarja. „No Future”, jut eszembe a múlt század hetvenes éveinek punk jelszava. Te Jó ég, én is ilyen leszek?

Nem ez az egyetlen dolog, ami miatt úgy döntöttem, hogy elhozom magunkhoz. Azt már megszoktam, hogy soha nem kérdez senkiről. Mintha csak neki lennének problémái. S mindez már olyan szinten, hogy ha megpróbálom elmondani, mi van az unokáival, meg sem hallgatja. Legalábbis nem reagál. Nem mondom, olykor előfordul, hogy kiderül, mégis csak felfogta, amit mondtam. Bezzeg az ő fájdalmai! Na, azt hallgathatod reggeltől estig. Most éppen azt, hogy beleállt a görcs a bordaközti izmába, amikor beült mellém az autóba. És azt én el sem tudom képzelni, hogy az mennyire fájdalmas tud lenni. „Anyukám, nálam ez naponta előferdül!”, mondanám, de hallgatok.

Persze hiába tudom, hogy ezzel mindenki jobban jár, ezt a taktikát csak ideig-óráig tudom tartani, előbb-utóbb kibukik belőlem a paraszt.

De annál még akkor is jobb, mintha elkezdene politizálni. Mintha bekapcsolnám a tévét! És hiába pofázok, hogy az ellenségkép gyártó propagandának nem szabad bedőlni. Egyébként meg, nem is értem, mit várok, hiszen ebben élte le a fél életét, a Rákosi korszaktól a hidegháborúban virágzó Kádár rendszerig.

Legutóbb úgy összevesztünk, hogy rám vágta a konyhaajtót. Aznap már nem kellett kommunikálnunk egymással. Ennek köszönhetően mindketten igyekszünk hanyagolni a témát. Így aztán Kinga lányom lett a politikai vélemények állandó hallgatója. Szerencsére ő sokkal jobb természet, s nagyon ügyesen tereli el a nagyanyját más vizek felé.

Emellett annak ellenére, hogy már minden mamapoént kívülről fúj, úgy tud nevetni, mintha most hallotta volna először. Amitől persze anyámnak is jobb kedve lesz.
Ábel fiamra mindez már kevésbé igaz. Úgy látszik, nem esett messze az a bizonyos alma, tőle már én is megkaptam jó néhányszor, „apa, ezt már legalább százszor hallottam”. Ráadásul még igaza is van, ami több mint kurva szar.

A január már évek óta az úgynevezett egészség hónapom, alig iszom alkoholt, elmegyek vért adni, igyekszem minél többet mozogni, torna, úszás, kocogás (séta), és most kivételesen még reumatológiai kezelésre is járok, gyógytorna, fizikoterápia, masszázs. Ha nem lenne ilyen hideg, még biciklizhetnék is.

Régen volt már ilyen az évkezdet, az első napokban leesett jó húsz centi hó, ami végre meg is maradt. Hajnalban mínusz tíz alá csökken, és napközben sem kúszik nulla fok felé a hőmérő. Miközben faljuk a kilométereket, szinte szikrázik a havas táj a napfényben. Bizonyára csak az emlékek szépítik meg, de gyerekkoromban szinte minden tél ilyen volt.

Ugye mondtam, már kezdődik (tiszta anyja)! Úgyhogy jobb lesz, ha minél előbb elkezdem megírni a memoárom, mielőtt én is tudatosan megmásítom az emlékeim!

*

Ó, azok a csodás téli szünetek! Tizenhárom voltam, amikor karácsony második napján leesett egy jó húsz centiméteres hó. Napok óta erre vártunk, délelőttönként megtelt a falu egyetlen szánkó dombja. Csak sötétedés után keveredtem haza, a szenes kályha mellett levettem a hótól nedves szerelésem, s addig melegedtem ott, míg anyám teleöntötte a kádat fíínom meleg vízzel. Imádtam a régi, öntöttvas fürdőkádunkban lubickolni, amire sajnos csak ünnepnapokon volt lehetőség, mert nem volt egyszerű kivárni, mire az a rengeteg víz megmelegedett a gáztűzhelyen, s egyébként sem volt olcsó mulatság. Viszont ezeken a napokon mindig részesülhettem ebben a kegyben.

A hosszú téli estékre egyébként is szívesen emlékszem. Hétfőnként, amikor nem volt tévé adás, vagy ha a tévénk elromlott (ez is gyakran megesett), anyám felolvasott. A Pedagógiai hőskölteményre ma is emlékszem, hogyan formált Makarenko a szerencsétlen árva gyerekekből igazi, összetartó közösséget, akinek minden tagja a Szovjetunió hasznos elvtársa lett. A nagy kommunista pedagógus! Szerintem, anyámnak ő volt a példaképe, s minden bizonnyal azt szerette volna, hogy én is tanár legyek.

Szilveszterkor hatalmas szél támadt, kis híján kifújta a kezemből a pogis tálat, amikor Király Pistiékhez mentünk. Ez volt az első olyan évvége, amire igazán szívesen emlékszem. Végre nem csak a szokásos „fenn maradhatsz kettőig, egyél sütit és igyál kólát” Szilveszter volt, és tulajdonképpen nekem köszönhettük. Legalábbis akkor azt hittem.

Apa halála óta kettesben töltöttük az év utolsó napját, ezúttal azonban Pisti barátoméknál ünnepelhettünk. Csak évekkel később jöttem rá, hogy az egész egy kommendálási akció volt. Ugyanis Pistiék nem csak minket hívtak meg, hanem Ódorékat is. Ódor Csaba faterja évekkel ezelőtt vált el, ugyanis az anyja meglépett egy katonatiszttel, aki az őszi betakarításra kivezényelt kiskatonák parancsnoka volt. Persze ezt mindenki tudta a faluban. No és láttam eleget Csabit verekedni a szünetekben, miután valaki lekurvázta az anyját. Annak ellenére, hogy alig ismertem, szimpatikus volt. Akkoriban anyura is mondtak csúnyákat, mondjuk őt nem kurvázták, hanem buzizták. Mert évek óta nem volt senkije. Abba most ne menjünk bele, hogy erre nem éppen ez a megfelelő szó, minden esetre eme apróság nagyszerűen rávilágít arra, hogy faluhelyen egyedülállónak lenni nem annak a jele, hogy szerencsés csillagzat alatt születtél. Gondolom, éppen ezért próbálták Pisti szülei összehozni a szüleinket. Csaba apja a Téeszben volt valami kisfőnök, Pisti apjának a közvetlen beosztottja. Anyunak meg Pisti anyukája volt a főnöke, mint az iskola igazgatóhelyettese.

Mi, „az ifjúság” gyorsan elvonultunk a nagyszobába, míg a felnőttek maradtak a nyári konyhának nevezett hátsó épületben. Pista nővére, Jutka is velünk tartott, bár elsőre nem volt túl boldog a dologtól. Mint kiderült, a szülei nem engedték el a kézilabda csapat bulijára. „Majd jövőre kislányom, ha már középiskolás leszel”, utánozta az apját.

Némi vita után a magyar kártya mellett döntöttünk, ami már csak azért is furcsa, mert nálunk nem volt divat a kártya, és csak körbefosozni tudtam. „Az is valami, legalább a lapokat ismered”, nevetett ki Jutka. Egy idő után Csabi felvetette, hogy ha ezt játsszuk egész éjjel, az marha unalmas lesz, inkább lórumozzunk. Aminek rajtam kívül mindenki megörült. De mikor Jutka megígérte, hogy megtanít, akkor már én is örültem. Ja, igen, ő volt a legjobb csaj az egész iskolában, szőke haj, kék szemek, kerek popó, formás cicik, mindez határtalan önbizalommal megspékelve. Emellett ő volt az egyetlen a nyolcadikos lány kézicsapatban, aki már a helyi felnőtt csapatban játszott, sőt, nyáron Debrecenben volt edzőtáborban, és már azt is lezsírozták, hogy oda fog járni középiskolába.

Talán Ódor Csabi volt az egyetlen, aki soha nem hajtott volna rá, ugyanis negyedik óta Varsányi Esztikével járt. Ők voltak az iskola „álompárja” (bár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de tényleg elvette, három gyerekük van, és úgy tudom, a mai napig együtt vannak).

Amíg a fiúk szétnéztek a konyhában munícióért, Jutka elmagyarázta a szabályokat, ami után néhány leosztást is kipróbáltunk, miközben sikerült többször is megnevettetnem. Meg kell mondjam, piszkos hamar belerázódtam, a negyedik körtől már én vezettem. Szóval ez a lórum nagyon bejött, gyufaszálban játszottunk, s éjfélre már utcahosszal vezettem. Ami tulajdonképpen nem is lenne lényeges, de annyiból talán mégis, hogy ezen az éjszakán nagyot nőttem Jutka szemében. Valljuk meg, eddig csak az öccse egyik haverja voltam, most meg úgy lettem a főzsugás, hogy előtte pont tőle tanultam meg a játék alapjait.

Éjfél előtt kimentünk a felnőttekhez. Igen emelkedett volt a hangulat, Pista faterja az asztalba kapaszkodva énekelte a kedvenc nótáját, amit Csaba apukája kísért tangóharmonikán, az anyukák meg nevetve próbáltak csatlakozni. Persze mi is beszálltunk, s jutalmul kaptunk egy üveg pezsgőt. És éjfél után, amikor mindenki megpuszilt mindenkit, Jutkától nem az arcomra, hanem a számra kaptam puszit! Utána felöltöztünk és csillagszórókkal a kezünkben kimentünk az udvarra. Még most is előttem van, az ég csodálatosan tiszta volt, mintha a csillagok is az újévet köszöntötték volna. És akkor Jutka még egyszer megcsókolt a sötétben, ezúttal sokkal hosszabban. Persze a többiek ebből semmit nem vettek észre. Amikor visszamentünk, megittuk a pezsgőt, nekem mindössze két pohár jutott, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy becsípjek, életemben először. Pistitől azzal váltam el, hogy holnap délben találkozunk, és elmegyünk korizni a csatornára.

Amikor újév napján felvettem a korit, és neki indultam a végtelen folyosóra emlékeztető jégpályának, olyan érzésem volt, mintha egy akvárium felett korcsolyáznék. Olyan csodás jeget azóta sem láttam, a szilveszteri szél teljesen simára fújta a csatornát.

A korcsolyát még apától kaptam, bakancsra szerelhető, állítható kori volt. Piszkos messzire elkoriztunk, közben beszélgettünk és nagyokat nevettünk egymáson, ha elestünk. Ilyen gyorsan még soha nem mentem korcsolyával. Visszafelé egy horgász léket későn vettem észre, pont belezúgtam a közepébe. Szerencsére a víz csak a derekamig ért, Pisti segített kikecmeregni, s azonnal felajánlotta, menjünk hozzájuk, egyrészt sokkal közelebb laknak, mint mi, másrészt náluk gyorsan be tudok feküdni a kádba, ami most nagyon fontos. Kiabálva rontott be a lakásba, de a szülei nem voltak otthon, csak Jutka jött ki álmosan. Pisti gyorsan elhadarta a történteket, majd elindult hozzánk, hogy másik ruhát hozzon.

Jutka határozottan beirányított a fürdőszobába, és már nyitotta a melegvizes csapot, közben rám parancsolt, hogy azonnal vetkőzzek le. Elég bambán állhattam ott, mert amikor visszanézett rám, elkezdett nevetni. Persze én teljesen lefagytam, képtelen voltam megmozdulni. Szabályosan lecibálta rólam a ruhát, és szinte erőszakkal beültetett a meleg vízbe. Majd még mindig nevetve kibújt a pizsamájából! Filmbe illő jelenet volt: először szép izmos pocija tűnt elő, aztán a gömbölyded mellei azokkal az édes kis bimbókkal, majd hosszú haja leomlott a vállára, és ott állt előttem anyaszült meztelen. Majd sejtelmesen mosolyogva beült a kádba, velem szemben. Annyira zavarban voltam, hogy csak lopva mertem ránézni, ő megfogta a kezem, s a szeméremdombjára húzta, közben ő is simogatta az ágyékom. Nem kellett sok, hogy elmenjek. Amikor ő is elélvezett, kiszállt a kádból, közben megpuszilta a homlokom. Amint kiment a fürdőszobából, nyílt a külső ajtó, de mire Pisti behozta a váltóruhám, a történteknek már nyoma sem volt.

Rá két napra, egy újévi felkészülési tornán a legjobb magyar női csapat, a Vasas szúrta ki Jutkát, de ők nem vártak szeptemberig, azonnal lecsaptak az ifjú tehetségre. Amikor legközelebb, a nyári szünetben találkoztunk, már megközelíthetetlen volt, mint egy királynő.
A napokban láttam a tévében, mint egykori válogatott játékos nyilatkozott a sportcsatornán a női kézilabda világbajnoksággal kapcsolatban. Nos, az utcán elmentem volna mellette…

Ezen az emlékezetes napon, 1980. január elsején tiltakozásul Afganisztán megszállása ellen Teheránban megrohamozták a Szovjet nagykövetséget. És bármennyire hihetetlen, csak ekkor vezették be Magyarországon az SI nemzetközi mértékegység rendszert. Kicsit le voltunk maradva…

 

Másnap megkezdődött a két hétig tartó népszámlálás, melyben, mint a legtöbb pedagógus, jó anyám is részt vett. Az eredmény szerint az ország lakosainak száma tízmillió-hétszáztízezer fő volt. Most épp egy millióval vagyunk kevesebben…

De akkor ezt ügye még nem sejthettem. De ha tudtam volna, akkor is magasról leszarom.

*

– Áronkám, légy szíves kikészíteni a kisbögrébe a gyógyszereim. Tudod, hogy el ne felejtsem bevenni!

– Igen édesanyám!

Már megint ez az „igen édesanyám”! Úgy hangzik, mint az odaadó gyermek udvarias válasza, miközben a mézes-mázos megszólítás valódi jelentése, „mondjad csak anyukám, tudom, hogy hülyeség, de most mit csináljak?”. Azt hiszi, nem tudom?

Azért, mert süket vagyok, még nem vagyok teljesen idióta! Jóóó, sokszor fogalmam sincs, milyen nap van, de ez azért van, mert, nem tökmindegy? A bolt minden nap nyitva, és sehova sem kell időre menni. Az orvost kivéve. Illetve a járvány óta már ez sem igaz, elég telefonálni, utána meg csak a gyógyszertárba kell elsétálnom.

Kíváncsi vagyok, mikor böki már ki végre az igazságot. Hogy akkor most végleg ide akar költöztetni. Pont a nyolcvanadik születésnapom előtt!

Mert az „anyukám, jobb lesz Neked nálunk ebben a hidegben” szöveg elég furcsán hangzott. Attól, hogy tavaly eltörtem a csuklómat hólapátolás közben, még nem törvényszerű, hogy minden évben bekövetkezik valami baleset!

Akkor voltam először náluk, egy hónapig. Egyébként azt leszámítva, hogy állandóan azt a másik híradót nézette velem, egész jól éreztem magam. Bianka, a második felesége, tündéri teremtés. Nem mintha az előző nejével bármi gondom lett volna. Annival sokkal inkább neki volt baja. Persze én már az elején láttam, hogy nem illenek egymáshoz!

És a kis Kingával olyan jókat lehet beszélgetni! Mennyi idős is? Tizenöt lesz? Igen, ősszel ment középiskolába, s az ország egyik legjobb gimnáziumába jár.

Kár, hogy Ábel nem lakik itt. De hát ilyen az élet, a gyerekek kirepülnek, mi meg megöregszünk! És hamarosan mérnök lesz a nagyfiú! Apám idejében ez még elképzelhetetlen lett volna. Hogy egy falusi parasztból mérnök legyen! Szegény édesanyám ugyan mondogatta mindig, „tanulj tinó, ökör lesz belőled!”, de bár csak ilyen egyszerű lett volna.

Emlékszem, amikor bejelentettem, hogy gimnáziumba akarok menni, apám vörös fejjel kiabálta az arcomba, „szegények vagyunk mi ahhoz, fiam!”. A következő héten haza jöttek a nővéreim. Irma akkor már Kabán lakott a férjével, terhes volt a kis Marikával, Zsuzsa is férjnél volt már, ő Karcagról vonatozott haza. Ilike még otthon lakott, de már dolgozott a petritelepi kisboltban, olykor segítettem neki, amikor nagytételben kapott árut. Bár ez az ötvenes években ritkán fordult elő. Hárman estek neki anyámnak. Mit képzel magáról ez a kis taknyos? Még hogy gimnázium! Mint valami úrikisasszony! És mégis, hogy képzeli ezt édesanyánk?

A családban minden gyerek szakmát tanult, ami a szüleinkhez képest igenis nagy szó volt, hisz nekik csak a hatosztályuk volt. Tizenkét évesen mentek dolgozni, mint a többi ladányi parasztgyerek. Szegény anyám, apámat még meg tudta volna győzni, de ekkora ellenszél láttán kénytelen volt visszavonulót fújni.

Egyedül Sándor bátyám nem ágált a tovább tanulásom ellen, de neki akkoriban sokkal nagyobb problémája volt. TBC-s lett. Kopácsi doktor úr, az öreg orvos persze azt hitte, hogy ebbe a szikár, inas fiatalemberbe még a villám se tud belecsapni, biztos szimulál. Nem írt ki neki még gyógyszert sem. Isteni szerencse, hogy Debrecenben dolgozott, és a munkahelyén lett rosszul, mert így azonnal beszállították a kórházba. Hosszú ideig élet-halál között lebegett, azt hittük, a nyarat sem éri meg.

Így aztán maradtam a szakmatanulásnál, amiben lány létemre nem volt túl nagy a választék. Lehetek kereskedő vagy varrónő, mint a nővéreim. Ilike unszolására a bolti eladó szakmát választottam. Ment is volna a dolog, ha lett volna kedvem hozzá. De nem volt.

– Anyukám, még egyszer kérdem, hova tegyem a gyógyszeres bögrét?

– Jóóóvanna, nem kell kiabálni! Tedd oda a kisasztalra, ott biztos megtalálom.

 

Úgy látszik megint belefeledkeztem a gondolataimba. Így van ez, ha a nyolcvanat tölti az ember. Hehe, nem csoda, ha azt hiszi, nem vagyok teljesen épelméjű!
De hát mi máson is járhatna az eszem, mint a múlton. Az első emlékképemben Irmával, Ilikével és anyámmal ülünk a nagy ebédlőasztal alatt összefogódzva, én a kör közepén, a többiek úgy takarnak be, mint egy sátor. Borzalmas zaj van, mintha hatalmas vihar érte volna a falut. Persze az is lehet, csak képzelem hogy emlékszem rá, hiszen akkor még csak két és fél éves voltam. Ennek ellenére teljesen berögzült az emlékezetembe, most is látom magam előtt a nővéreim ijedt arcát. Anyám számtalanszor elmesélte a negyvennégyes bombázást, aminek a célpontja a vasútállomás lett volna, de még Püspökladány másik végébe is jutott néhány eltévedt bomba. Sándor bátyám kinn maradt az udvaron, segített az állatok körül, mert apám a marhák és a lovak életét a magáénál is többre tartotta. Zsuzsa meg azért maradt kinn, mert épp lenn volt a kert hátuljában, s az ijedtségtől földbe gyökerezett a lába. Nagy nehezen elkúszott a disznóólig, és ott maradt fekve. Aztán az egyik bomba a szomszéd udvarára esett, a föld megremegett alatta, és a légnyomás lesodorta az ól tetejét. Amikor szegény Zsuzsára néhány vályog ráesett, azt hitte, őt is bombatalálat érte. Meg sem tudott mozdulni, apám és Sándor húzták ki a törmelék alól. Az ijedtségen és néhány zúzódáson kívül nem lett semmi baja. De még felnőttként is előjött ezzel a történettel. Főleg, amikor beszittyózott.

A következő emlékem már az orosz katonákhoz kötődik. A falu elfoglalása után a kamrában szállásoltak el egy csapat katonát, és a tisztaszobában lakott egy tiszt. Apám kicsit beszélt oroszul, mert az első világháborúban együtt dolgozott egy ruszki hadifogollyal a vasútnál. Ő Iván kapitannak hívta. Nagyon szeretett engem, Eszterke gyévocskának szólított, a térdén lovagoltatott, és gagyogott hozzám, ahogy egy kisbabához szokás.

Pedig már tudtam beszélni, és arra is emlékszem, hogy Ványa gyágyának hívtam, pedig akkor még nem is hallottam Csehovról (he-he)! Egyszer, amikor anyám az aznapi fejést hozta be a házba, az egyik kiskatona elé állt, és egyre erőszakosabban követelte a sajtárt. Anyám persze nem akarta átadni, hiszen télidőben a tyúkok is alig tojtak, ez volt az egyetlen biztos napi betevőnk. Szerencsére Iván bátyuska pont akkor érkezett meg, iszonyúan leszidta a beosztottját, apám szerint azt mondta neki, hogy a tej a kislányé, és ha még egyszer meglátja, hogy el akarja venni, kikötözi. Erre persze nem emlékszem, apám mesélte később. Milyen finom is volt a meleg tej puliszkával!

– Szia Mama! – a kisunokám dugja be az orrát, ezek szerint most érkezett haza. – Gyere vacsorázni, apa rántottát csinált, azt Te is szereted!

– Jobb lenne egy kis puliszka, meleg tejjel!

– Ha gondolod, megnézem a neten, és készítek Neked, jó?

– Nem kell azt megnézni, a puliszka még fejből is megy!

Összenevetünk, és megöleljük egymást. Milyen szép lány lett ez a Kinga! Hány éves is? Ja persze, tizenöt, ősszel ment középiskolába, s az ország egyik legjobb gimnáziumába jár!