Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

A SÁRGA története 2.

Fülszöveg:

Emma egy tartózkodó, határozott és érzelmileg sérült nő. Kitartása ugyan nem ismer határokat, de vajon elég-e ez a tulajdonság egy olyan játékban, ahol semmilyen szempontból nem mozog ismert terepen?
Nagyon tévedsz, kedves olvasó, ha azt gondolod, hogy ez a nő nem tud többet holmi gyenge szerepnél.
Emma a meglepetések embere és mindig, de mindig tökéletesen időzít.
Éppen ezért alkotnak Hunterrel tökéletes párost.
Vagy mégsem?

„Egy végtelenül okos, ravasz, de követhető és rengeteg szempontból tanító olvasmány ez a regény. Mély benyomást tett rám mind a történet, mind pedig az írója. És ez nálam elég ritkán fordul elő.”
– Halász Emese, író –

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 2. című regényből

Másnap még nyúzottabban keltem fel, mint ezelőtt bármikor. Semmi kedvem nem volt egész nap azt nézni, hogy milyen jól érzi magát itt mindenki rajtam kívül, és azt elfogadni, hogy a játékban már mindenki talált magának vagy egy megbízható társat, vagy egy rövid ideig tartó szerelmet, vagy egy apró kis kalandot, kivéve engem. Én, amit találtam, az csak hallucináció volt. Sosem létezett. Eszméletlen jól játszott, ezzel kirángatta alólam a talaj utolsó négyzetcentiméterét is.

Drága apám,  megtanultam a leckét. Örökre.

Nem emlékszem a reggelire, annyira készen voltam, csak arra, amikor az ajtó feletti doboz újra zenélni kezdett. Majd miután kinyíltak a szárnyai, egy gyönyörű nő lépte át a küszöböt.

Ő sem volt rajta a listán – gondoltam magamban.

– Sziasztok! – köszönt nekünk. – Julia vagyok. Fehéroroszországból jöttem.

Julia tökéletes nő volt. Magas és rendkívül csinos, olyan, akin minden ruha hibátlanul áll. Nagyon természetesnek tűnő, hibátlan melleit alig fedte ruhanemű, mert  tökéletesen tudta, hogy mivel hívhatja fel magára figyelmet, és ezt kegyetlenül kihívó módon meg is tette, miközben odafigyelt a legapróbb részletekre is. Tengerkék szemei voltak, apró orra és fülei, melyekben sok-sok pici fülbevaló díszelgett. Hófehér nyári ruhában érkezett, ami testhez simuló volt, mit sem bízva a fantáziára. Aranyszőke, hosszú haját pedig egy finom, gyöngyös pánttal szorította le, ezzel egy édes kislány kedvességével társította a dögös puma alkatát. A látványától úgy éreztem magam, mint a mesefigurák, akiknek leesik az álluk a padlóra.

– Szia! – álltam fel az asztaltól legelőször, és reménykedtem benne, hogy a feltűnő, hangos mozdulatom legalább egy kicsit bosszantja majd Emmát. – Gyere, ülj le
közénk!

Átsétáltam az asztal másik felére, és kihúztam az egyetlen üres széket az asztal körül, erre invitáltam a legújabb versenytársunkat.

– Köszönöm – mondta, és hagyta, hogy betoljam alá a széket.

– Mivel foglalkozol? – kérdezte Dylan, aki igencsak méregette Julia szépségét.

– Modellkedésből élek, és elég jól – válaszolta magabiztosan. – A játékra azért jelentkeztem, hogy kicsit elmeneküljek a karrierem elől.

– Besokalltál, ugye? – kérdezte Fernando.

– Te nem az énekes vagy? – nézett rá meglepetten Julia.

– De bizony. Fernando vagyok – nyújtotta a kezét Juliának.

– Nem mutatnád be a kedves barátodat, aki hellyel kínált? – nézett rám Julia félreérthetetlen kíváncsisággal.

– Dehogynem, persze. Ő itt Hunter – kacsintott rám a spanyol, aki mintha felbátorodott volna Julia megjelenése miatt.

– Örülök, hogy találkozunk, Hunter! – köszöntött külön engem kellemes hangon.

– Én úgyszintén – válaszoltam.

Most először éreztem azt, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell. Magbiztos voltam és vonzó, mint odakint, és nem az a jelentéktelen senki, aki reggelt voltam az ágyban.

Miután Julia bemutatkozott, az asztal körül mindenki részleteket osztott meg vele a játék eddigi folyásáról, és mindenki azt latolgatta, hogy mikor jöhet egy újabb boríték, amivel tönkre tehetik a napunk további részét, de Lucky nem jelent meg, így Julia beköltözött Erik mellé a tegnapeste megnyitott hatos bungalóba.

Miután kipakolta a cuccait, Julia nem kérette magát, hanem azonnal felkeresett, miután fürdőruhába öltözött, és fürödni invitált a csillogó vizű óceánba. Úgy tűnik, ő játszani jött, és fejest ugrott a versenyzésbe, ami még lehet, hogy nekem is mentőövet szolgál. Fernandoék örömmel csatlakoztak hozzánk, és végig négyesben töltöttük a délelőttöt, ami rendkívül jó hangulatban telt. Sok-sok spanyol sztorival és még több kitalált spanyol sztorival.

Az ebéd utáni szieszta alatt egy küldönc egy levelet adott át nekem, melyben randira kaptam meghívást. Titkon azért reméltem, hogy Emma van a háttérben, és sikerült féltékennyé tennem, de tévedtem. Persze, hogy tévedtem, mert ha róla van szó, nemigen segít egyik érzékem sem, nemhogy a hatodik. A józan ész nyert már megint, így Juliával indultunk el a lezárt kerítés felé, ahol ugyanazzal a nyitott terepjáróval indultunk útnak, mint anno Gennával. Reméltem, hogy ez a randi jobban sikerül, mint az, mert itt legalább egy olyan személy társaságában vagyok, akivel kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, még ha túl gyors is a tempó, amit ő diktál.

Egy világosszürke kétéltűre szálltunk fel, majd a szigetcsoport legnagyobb szigetének partjainál landoltunk, ahol kiszállás után azonnal egy kis forgatagba kerültünk.

– Mi van ma itt? – kérdezett csodálkozva engem, miközben nekem fogalmam sem volt a válaszról.

– Nem tudom, de gyere, mert nagyon integetnek nekünk – mutattam egy kisebb csoport felé, akik hevesen mozgatták a kezeiket, hogy észrevegyük őket.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1-2.

A helyzetet kihasználva lovagiasan megragadtam a kezét, és odavezettem őt a vendéglátóinkhoz, hogy bemutatkozzunk nekik. Nem csoda, hogy azonnal kiszúrtak minket. Nem kellett ehhez repülővel érkeznünk, hiszen Juliával nem éppen a helyi lakosok fenotípusát képviseltük. Az itt lakók jó része alig érte el a 170 centimétert, így nemcsak én, de még ez a csodaszép szőke modell is jóval magasabb volt náluk. Főleg úgy, hogy fittyet sem hányva a terepviszonyokra magassarkú szandálban jött, hiszen a babarózsaszín miniruhájához, és hajpántjához ez a csillogó kiegészítő dukált.

Mint utólag kiderült a helyiek épp aznap ünnepelték az egyik nemzeti ünnepüket, ennek eredményeként minket is beöltöztettek népi ruhákba, ami lényegében egy batikolt rongy volt. Emellett a buli hevében még azt is megengedték, hogy a különleges hangszereiket kipróbálhassuk. Voltak ott ütős hangszerek és fúvósok is egyaránt, de a nevét egyiknek sem tudtam megjegyezni. Leginkább azért, mert kedves és odaadó, mindent felkínáló barátaink szinte egyetlen angol szót sem ismertek, ezzel elvágva előttünk a hagyományos kommunikációs útvonalat. Az ünnepség hevében mindenki táncolt és énekelt, mindenki úgy, ahogyan tudott. Voltak ott egészen kicsik is, akiket az anyjuk – a már rajtunk is lévő – ronggyal magukra kötötték. Mellettük pedig fiatal diákok voltak, akik külön táncelőadással készültek az ünnepségre, és tapasztaltabbak, akikről lerítt, hogy nekik már nem ez az első közös ünnepük. Mégis úgy tűnt, hogy – korosztálytól függetlenül – senki sem azért jött, mert kötelező lenne, hanem mert valami megfoghatatlan öröm és boldogság járja át őket, amit képesek voltak rám és Juliára is rátapasztani.

– Micsoda buli! – kiabált a fülembe Julia. – Gyere, mutassuk meg nekik, mi hogy tudunk táncolni!

Igazából nem tudom, mi ütött belém, és azt sem, hogy mi vezetett idáig, de képtelen voltam ellenállni Julia kezdeményezésének, és beálltunk táncolni a röhejes ruhánkban a többi ember közé. A szőke lány látványosan lerugdosta a lábairól a szandálját, és mezítláb a porban kezdett lépdelni utánozva a fiatalabbakat, akik segítőkészen mutogatták neki a következő lépéseket. Julia végig mosolygott, és nagyon jól állt neki ez az önfeledt viselkedés, mert sokkal természetesebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Merész volt és bátor, emellett úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hogy mit gondolnak róla mások, ami kevés nőre jellemző ebben a világban. Pár perc elteltével engem is maga mellé állított, de nekem közel sem ment olyan naturálisan ez a játszadozás, mint neki, így inkább csak bohóccá váltam, mintsem vendéggé. Utólagos értelmezésem szerint ez lehetett az a pont, amikor a férfiak félre vontak, és itallal kínáltak, talán azért, mert megsajnáltak. Ezek az italok, amiket folyamatosan körbehordoztak a társaságon, nagyon erősek voltak, és már az első pohárka megütötte a fejem.

Julia nem sokkal később csatlakozott hozzám, és vele együtt újabb kör italt fogyasztottunk, amit újabb és újabb követett. A zene nem hagyott alább, csak a gátlások váltak a semmivel egyenlővé. Aminek köszönhetően Julia már az ölemben üldögélt, és oroszul beszélt hozzám, míg én csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom csókolni ezt a nőt. Időm sem volt elképzelni a jelenetet, mert megelőzött a szándékomban, és hevesen nekem esett, amire a helyiek hatalmas ujjongásban törtek ki. Ezzel kijózanítva engem, aki észszerű határok közé tereltem a viselkedésünket.

– Menjünk vissza! – súgta a fülembe, és kétségem sem volt afelől, hogy mik járhatnak az eszében, hiszen ugyanarra gondoltam én is.

Júlia újra megcsókolt, majd a kezeimet a fenekére vezette, amit szinte alig takart a ruhadarab, hiszen pont úgy kötötte meg magán, és olyan lengén, hogy egyetlen rántással leszakíthattam volna róla.

– Menjünk! – néztem mélyen a szemébe.

Gyorsan visszavettük a ruháinkat, majd mielőtt elbúcsúztunk volna a helyiektől, megköszöntük a lehetőséget, hogy együtt bulizhattunk velük egy számukra igencsak fontos ünnepen. Aztán miközben a kétéltű felé sétáltunk, szinte már minden méteren megálltunk csókolózni Juliával, aki teljesen elvette az eszem, és végre nem a játékon gondolkodtam, hanem azon, hogy bárcsak már a szigeten lennénk. Ez a lány nagyon kedves volt velem és aranyos, emellett egyáltalán nem félt hozzám érni. A szégyenlősségnek nyomát sem mutatta, és a tapasztalt magabiztossága kifejezetten imponált nekem. Eszembe jutott Emma, hogy milyen szégyenlősen viselkedett előttem, és a szánalmas viselkedése Julia mellett hirtelen nevetségessé vált. Julia sem volt sokkal idősebb Emmánál mégis tudta, hogyan kell egy férfival bánni. Nem kérette magát folyton-folyvást, nem bízta a véletlenre az események alakulását, hanem a kezébe vette az irányítást, aminek meg is lett az eredménye.

Akció!

3987,00 Ft

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 470
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9303-8
Méret: 136 mm x 204 mm

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

A SÁRGA története 1.

Fülszöveg:

Hunternek nincs szüksége fogadásokra. Abban a helyzetben van, amikor már semmire nincs szüksége, mert megvan mindene. Mégis, amikor apja előáll egy igen érdekes alkuval, belemegy az egyezségbe.
Nem kevesebb a tét, mint az összes vállalata, amit eddig felépített, és egész sokáig úgy is tűnik, hogy simán meg tudja majd tartani őket.
Egy valamivel azonban nem számolt.
Hunter már lemondott a szerelemről, mégis, amikor találkozik Emmával, egy olyan érzelmi hullámvasúton találja magát, ami veszélybe sodor mindent, ami számára valaha is fontos volt.
Mit veszítsen el? A szerelmet? Az életét? Mindent?

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 1. című regényből

A napfény színe. Azé az égitesté, mely szükségben
anyaként melenget, miközben önzetlenül bevilágítja a
legmagányosabb sötét sarkokat is. Mindennap utat mutat,
de sosem kér és nem tartóztat. Tétován tántorítva motivál,
kíváncsiságra sebzéssel reagál, de a türelemre élettel szolgál.

1. Fejezet

Nicholas Hunter Jackson

A játékra fogadásból jelentkeztem, amit az édesapámmal kötöttem. Sem újabb kapcsolatokra, sem a főnyereményre, sem hírnévre nincs szükségem. Sokszorosan bővelkedem mindegyikből a műsor nélkül is. Harminckét évesen magam mögött tudhatok egy általam szerelemből indított házasságot, ahol a másik fél ugyancsak szerelmes volt, csak nem belém, hanem a pénzembe és a családom rangjába. Három év rózsaszín köd után jeges fogadtatás várt a valóság nyomvonalán, majd egy gyors, kíméletlen válás a részemről. Annyi bizonyítékot szerzett a magánnyomozóm a volt hitvesem ellen házasságtörés címszó alatt, hogy csak a legfelső képeket néztem meg, az alatta lévő többi, több száz dokumentációra már nem volt szükségem, hogy apám újra bebizonyítsa, hogy ő előre megmondta, ne vegyek el senkit, azért, mert elhiteti velem, hogy önmagamért szeret.

Édesapám tanítása a párkapcsolatokra vonatkozóan a következő volt: egy igazi nőt meg kell szerezni, majd elengedni. Ehhez a felfogáshoz a középső nevem tökéletesen passzol is. Válásom óta több száz igazi nőm volt, már ha édesapám neveléséből indulok ki. Mindegyikhez csak egyszer értem és soha nem a saját otthonomban. Ezt a szabályt már én hoztam meg magamtól, kiegészítve az eddig tanultakat. Mindezt óvintézkedésként egyetlen nő miatt, aki képes volt porig rombolni a szerelembe vetett hitemet, majd semmissé tenni azt. Édesapám hasonlóan járt édesanyámmal, annyi különbséggel, hogy nem neki kellett a válás mellett döntenie. Édesanyám egyik délután már nem jött a bátyámért és értem az óvodába. Azért emlékszem rá kristálytisztán, mert édesapám üzleti úton volt, és az óvónők aggódva hívták fel előttünk a rendőrséget, hogy nem érik utol telefonon édesanyámat. Ami azóta sem sikerült. Több, mint két nap múlva jelentkezett. Nem várta meg, hogy leteljen az a bizonyos hetvenkét óra, hogy eltűntté nyilváníthassák. Egyetlen válóperes dokumentumokkal teli borítékot küldött, melyben lemond mindenről: ingatlanról, ingóságról és a gyermekeiről is édesapám javára. Bátyám – kisJack – akkor öt éves volt, én három. Kicsi voltam, talán fel sem fogtam, mi történik körülöttünk. Apa eleinte folyamatosan azt hangoztatta, hogy anya csak elutazott, majd egyszer csak hallottam egy koppanást a wc csészéből, ami ismerősen hangzott. De csak később értettem meg, hogy ezt a zajt már korábban is hallottam, ezért nem hajtott a gyermeki kíváncsiság, hogy mi történhetett a wc-ben. Aztán jó pár évvel később ismét  megjelent a zaj az életemben, amikor az exem a wc-be dobta a karikagyűrűjét. Háromszor hallottam ugyanazt, de csak harmadjára értettem meg, hogyan működik a világ és milyen rombolást képes végezni pár gramm arany. A saját fájdalmas válásom kellett ahhoz, hogy tovább lássak a nyilvánvalón, hogy akkor, amikor egy kavicsot a vízbe dobunk, nem csak hullám keletkezik, és nem csak a kavics lesz vizes. Minden megváltozik, hiszen a vízben élők felbolydulnak, míg a kő árnyékában élők védtelenné válnak. A déjà vu érzés kíméletlenül tépte fel a gyermekkorom megrázó eseményeit, amiket sok munkával már rég feledésbe merítettem. Édesapám a válóperes boríték átvételét követően már nem ejtette ki előttünk soha az anya szót, az őt ábrázoló képeket elégette, az otthon hagyott holmijait pedig kidobta. Megsemmisített minden bizonyítékot, ami összehozható a létezésével, kivéve minket, a bátyámat és engem.

Hármasban maradtunk. ÖregJack 28 éves korára egyszemélyes szülővé vált, aki éjt nappallá téve dolgozott eleinte brókerként, majd üzleti tanácsadóvá nőtte ki magát az egyik legnagyobb hazai bányászati cégnél. Idővel vezető beosztást ajánlottak neki, de ő inkább külön utakon folytatta, aminek következtében mára már saját birodalmat épített, ahol ő diktál.

Korántsem mondható a gyermekkorunk felhőtlennek. A válás után édesapám kényszerűségből visszaköltözött a szüleihez, hogy segíteni tudjanak a nevelésünkben. Az első héttől kezdve érezhetően csak a terhére voltunk mindenkinek. ÖregJack egy törtető, ambiciózus, folyamatosan mozgásban lévő ember volt már akkor is, és azóta csak tovább fejlődött a tapasztalatainak köszönhetően.

Édesanyám ezt unta meg. Sosem volt otthon, sosem volt egy közös születésnap, egy közös karácsony, semmi. Belefáradt és egy könnyebb utat választott. Legalábbis én így védem magamban szeretett édesanyámat, akinek már az arcára sem emlékszem. Nagyszüleim sok rosszat mondtak róla gyermekkoromban, amiket elengedtem a fülem mellett. Nem akartam szembenézni a kíméletlen igazsággal, hogy az én édesanyám képes volt valódi ok nélkül elhagyni a két egészséges fiát. Felnőtt fejjel, ha erre gondolok, akkor is csak azt remélem, hogy tettei ellenére is vissza tudott térni Istenhez és mindennap bocsánatért esedezik a múltja miatt.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1-2.
KisJack mindezt másként élte meg. Egyetlenegyszer sem védelmezte édesanyámat, ha tehette már inkább rátromfolt az édesanyánkra záporozó vádakra. Ő nagyobb volt, okosabb, érzékenyebb. Számára jobb lett volna, ha inkább meghalt volna az, aki a szíve alatt hordott ki minket, azt talán meg tudta volna neki bocsátani. Bár ebben még mai fejjel sem vagyok egészen biztos.
Sokszor kegyetlenül viselkedett más gyerekekkel szemben, főleg, ha rólam volt szó. Kíméletlenül összevert jó pár kölyköt, akkor is, ha csak csúnyán néztek ránk. Egyszer, amikor az iskolából hazafelé sétáltunk, öten összefogtak ellenünk. Először csak kergetni kezdtek minket, de én lassabb voltam a bátyámnál, így ahelyett, hogy tovább futott volna, védelmezőként megállt előttem, és bekapott pár ütést helyettem. A suhancok viszont nem tudták, amit mi igen, hogy a bátyám nemcsak osztotta, de bírta is a pofonokat. Így két lendület között előkapta a pillangókését, amit rég ellopott nagyapámtól, aki nagy becsben a szekrénye tetején egy poros faládikában tartotta azt, és harcolni kezdett vele. Azonban a késsel nemcsak a támadókat, hanem engem is megsebzett, aminek a nyomát azóta is viselem. Véletlen volt, amit rögtön tudtam, amikor megtörtént. Talán én álltam túl közel, talán a bátyám volt kissé hevesebb. Minden mozzanat visszaköszön az emlékeimben, amikor arra gondolok, hogy ölelt magához és zokogott a bűntudattól, miközben én csak arra gondoltam, hogy egész életemben lesz valaki, aki megvéd majd a többiektől. Ígéretet tettünk egymásnak, hogy soha nem mondjuk el az igazat a sérülésemről senkinek. Ez a mi titkunk marad, amíg világ a világ, mert ez a mi kettőnk szövetségének a maradandó záloga.

A bátyám azóta sem változott semmit. Kíméletlen volt gyermekként, és felnőttként is az maradt, de nekem ő volt a védelmezőm, és képtelen lettem volna más szemmel nézni rá. Rengeteg rosszat tanultam tőle, de a legfontosabbat is, a feltétel nélküli szeretetet. Gyermekként kihasználtuk nagyszüleink lassúságát, és rengeteg csínyt követtünk el ellenük és édesapánk ellen is. Kiszöktünk, ha nem látták. Aprópénzt loptunk a táskából, hogy csokit vehessünk. Elcsentük a gazdag szomszéd gyerek labdáját, és elrejtettük előle úgy, hogy soha meg ne találja. KisJack dühös volt a világra, és mindent elkövetett, hogy levezesse a benne hatalmasodó dühöt. Nagyszüleink nem, de édesapánk rendre megdorgált minket az elkövetett bűnökért. A fegyelmezés után egy hétig csendben voltunk és szót fogadtunk, de átlagosan hét nap után újrakezdtük a rosszalkodást, amíg újabb pofont nem kaptunk. Bátyám tizenhat évesen úgy döntött, hogy nem tanul tovább, és a katonaságot választotta. Addigra édesapámhoz hasonlóan már 190 centiméter fölött járt, és testfelépítésileg színtiszta izom volt. A katonaság első éveiben csak azért nem jött haza idő előtt, mert nem akarta, hogy apánknak igaza legyen. Később viszont azért nem, mert rájött, hogy jó döntést hozott. Megtalálta a világot, amit keresett. Megtalálta a célt, amiért mindennap küzdhet, és kiadhatja a dühét úgy, hogy közben jól cselekszik. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi imát mondtam el érte életem során, de minden egyes perc megérte, hiszen én mindig tudtam, hogy jó ember, és megérdemli, hogy akként is kezeljék. Jelenleg a haditengerészetnél szolgál századosi rangban. Ő lett az első az országunkban, aki harminc éves kora előtt századosi csillagot kapott, ezzel megválaszolva minden feltett és fel nem tett kérdést a személyével kapcsolatban. Hat éve láttam utoljára az esküvőmön.

Én tizennégy évesen maradtam egyedül a munkamániás apámmal – aki akkorra már igencsak befolyásos üzletemberré vált – és nagymamámmal, akit sok krónikus betegség gyötört. A bátyám nélkül nem találtam a helyem az életben. Sok minden érdekelt, de igazából semmi sem. Annyira nem, mint bátyámat a katonaság és a fegyverek. Nagymamám mindig azt hajtogatta, hogy olyan vagyok, mint édesapám, és hozzá hasonlóan menjek én is brókernek, mert abban megtalálhatom a sikerem. Szerencsémre mindig jól tanultam, ezért bármit megtehettem. Majd Nana tanácsát megfogadva ugyanarra a közgazdasági egyetemre jelentkeztem, mint ÖregJack korábban, és annál a cégnél kezdtem gyakornokoskodni, ami a vezetéknevemet viselte.

Hittem a szerelemben, sok könyvet elolvastam, és elég filmet néztem meg hozzá, hogy elhiggyem, létezik. Az egyetem utolsó évében ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Nikollal, aki gyönyörű, hosszú szőke hajú, csodálatos tengerkék szemű, magas lány volt. Csak a magas lányok jöhettek nálam szóba, hiszen a bátyámat túlérve sikerült tizenhét éves koromra a jelenlegi magasságomat elérni, ami 193 centiméter, és amihez kerek száz kilogramm társult. Mondanom sem kell, genetikailag szintén színizom. A barátaim többsége úgy jellemez, hogy én tipikusan az a barátjuk vagyok, akivel nagyon szívesen sétálnak egy sötét sikátorban, de ha egyedül kellene menniük, és én jönnék velük szembe, akkor inkább visszafordulnának.

Nikol édesanyámra hasonlított mind arca, mind testalkatra. Nem volt vékony, inkább egy kicsit molettebb, mint a mai divat, de nekem tökéletes volt. Pontosan az ilyen típusú nők után fordultam meg egész életemben az utcán. Az egyetem elvégzését követően édesapámnál kezdtem el főállásban dolgozni, amikorra már egy hatalmas, tizenkét hálószobás villában tengettük hétköznapjainkat a családunk megmaradt részével. A hely adottságai lehetővé tették, hogy Nikol is beköltözhessen hozzánk. ÖregJack nem szívesen beszélgetett Nikollal. Szerintem azért, mert kísértetiesen hasonlított édesanyámhoz, ami elegendő okot adott arra, hogy sem a kapcsolatunk elején, sem később ne ajánljon fel Nikol számára állást a cégünknél. Nicol számtalanszor elmesélte elképzeléseit a jövőnkkel kapcsolatban, amikben minden alkalommal együtt indulunk munkába, és együtt érkezünk haza. De ezen ábrándjaira mindig csak mosollyal és simogatással reagáltam. Nem akartam viszályt szítani közte és édesapám között, ehelyett inkább meghagytam magamnak a  megérzéseimet és gondolataimat, míg Nikolnak megengedtem, hadd álmodozzon tovább. Voltak pillanatok, amikor a békés álmodozó Nikol vérmes vadmacskává változott a témával kapcsolatban. Olyankor azzal próbáltam győzködni, hogy nekem ez így pontosan megfelel, mert így egész nap érezzük egymás hiányát. Ami, mint később kiderült, részéről nem volt akkora hiányérzet. Ha jól emlékszem az első házasságtöréssel kapcsolatos dokumentált kép dátumára, az esküvőnk után két hónappal készülhetett. Én még két és fél évig dolgoztam úgy, mint az édesapám: reggeltől estig, majd estétől reggelig. Csak ekkor szólalt meg nagymamám, hogy a feleségem furcsán viselkedik, ami nekem fel sem tűnt. Hogyan is tűnhetett volna fel napi tizenhat óra munka mellett? Amikor Nikollal voltam, számomra minden tökéletesen működött. Még a házasságunk előtt, a kapcsolatunk legelején megfogadtam neki, hogy soha nem fogom úgy elhanyagolni őt, mint ahogyan apám tette anyámmal szemben, így minden pénteken randevúzni vittem, amit majdnem öt éven keresztül feltétel nélkül teljesítettem. A legújabb, legdrágább éttermekbe jártunk, minden szórakozóhely megnyitóján VIP tagok voltunk, évente többször hetekre elutaztunk bejárni a világ legszebb részeit. Afrikaiként minden évben volt afrikai túránk, amikhez én ragaszkodtam, hogy megismerhessem az őseim világát a megmaradt emlékekből. Minden jeles ünnepen, karácsony, születésnap, Valentin-nap megajándékoztam egy utazással, és bárhová elvittem, akármerre is mutatott a térképen. De ez sem volt elég. Másra vágyott, amit én nem tudtam neki biztosítani. Nanát a válás után megkérdeztem, hogy honnan tudta, hogy Nikol már nem szeret engem, amire nemes egyszerűséggel annyit felelt: „Nem említette a hiányodat, drága Nicky!”. Miután összetörte a szívem nálam is összeállt a kép. Soha nem hívogatott éjszakánként afelől érdeklődve, hogy merre vagyok. Balga módon azt hittem, hogy sikerült megtalálnom a tökéletes nőt, aki nem féltékeny és nem bizalmatlan. Tévedtem. Azzal tettem neki szívességet, hogy nem mentem haza, és nem mellettem kellett aludnia.

Szerencsére édesapám előrelátásának és a szorgos ügyvédei által megfogalmazott házassági szerződésnek, a válás után Nikol semmit nem kapott tőlem. A gyors válás, amibe belekényszerítettem, pedig biztosította róla, hogy ő sem tartozik nekem semmivel. Ha nem egyezett volna bele a válásba, akkor a vagyona része engem illetett volna, ahogyan a házassági szerződésünkben hivatalosan megfogalmazásra került, ha felvetül részéről a házasságtörés. Kilencven nap alatt elváltunk. Nikol kiköltözött az otthonunkból, így újra hárman maradtunk: Nana, ÖregJack és én. Ebből ketten napi huszonnégyből tizenhat órát dolgoztunk. Válás után talán még többet is.

Négy éve élem a szingli pasik életét, ami kifejezett jól megy nekem. Új barátok, új társaságok, új élet. Időközben saját céget alapítottam, ami szárnyalni kezdett. Nagymamám megérzése tökéletesen bejött azzal kapcsolatban, hogy mennyire hasonlítok édesapámra. A Dél-Afrikai Köztársaságban van a saját vállalatom anyavállalata, aminek már az európai és az amerikai kontinensen is a leányvállalatai épültek.

Két hónappal ezelőtt kórházba kerültem anginás panaszok miatt, ezért kényszerpihenőre fogott ÖregJack, és átmenetileg átvette az irányítást a vállalatom felett. Három hetet töltöttem szanatóriumban, mire sikerült rendezni a vérnyomás értékeimet. Genetikailag édesapám részéről, akik eredetileg Zimbabwe-ból származnak, a családban harminc éves korára már mindenki vérnyomáscsökkentőt szedett. Az orvosok elmagyarázták, hogy innentől kezdve egész életemben gyógyszert kell szednem, ha nem akarok negyven éves korom előtt elhalálozni. Sem a magasságom, sem a testsúlyom, sem a genetikám nem kedvez a betegségemnek. Életmódváltást javasoltak, ami összességében a stressz csökkentéséről szólt. Edzésre nem foghattak, mert mindennap edzettem, diétára szintén nem, mert nem volt miből leadnom a nem létező felesleges kilókat. Harminckét évesen tehetségemnek, szorgalmamnak és tudásomnak megfelelően, édesapámtól mindent eltanulva egy vállalati birodalom élén álltam, miközben egy másik birodalom jogos örököse is voltam. A három hét kötelező kényszerpihenő alatt átgondoltam az életem eddigi részét, és éhesen néztem a jövő irányába. Nem akartam meghalni annak tudatában sem, hogy édesapám eddigi életét nézve sokkal több siker, mint amiket a munka terén érek el, nem vár rám. Mégis én élni akarok, és eldöntöttem, hogy változtatni fogok. Bátyámhoz hasonlóan én is meg akarom mutatni ÖregJacknek, hogy lehet ezt másként is csinálni, de ehhez új irányt kell vennem, mert most az ő útját járom.

A kórházból hazaérkezve négy ápoló fogadott. Amikor megláttam a kigyúrt, nálam is magasabb és izmosabb ápolókat majdnem elnevettem magam édesapám egyértelmű poénján, miszerint legalább négy ember kell, hogy megállítsanak, ha el akarnám hagyni a házat. Nyugodtam ledőltem a saját fotelomban, ami a tágas nappali közepén állt édesapáméval közvetlenül szemben. Feltettem a lábam, majd a jobb kezem irányába lévő asztalkáról felemeltem a legfrissebb napilapot, és az ápolókat elküldtem reggelizni. Az inas koffeinmentes kávét szolgált fel, amit, ha nem tudtam volna, hogy koffeinmentes, igencsak kellemesnek jellemeztem volna. De az emberi agy nem így működik, így pocséknak ítéltem meg az ízét.

Akció!

3987,00 Ft

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 454
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9304-5
Méret: 136 mm x 204 mm

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Földönkívüliként jól gondold meg, hogy mit kívánsz. És hogy ezt kimondod-e hangosan. Ha pedig mégis megtetted, akkor ne csodálkozz!

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó (erotikus sci-fi, dramedy)

I. fejezet: Füstbe ment terv

 

Vajon unalmassá válhat az élet egy örökké nyüzsgő városban, ahol még nagyítóval sem lehet egyetlen nyugodt és csendes zugra bukkanni?

– Haa?

A férfi önmagán is elcsodálkozva emelte fel fejét, amit eddig puha tenyerébe temetve támasztott, ülésében ülve.

Ez a kósza gondolat, miért pont most futhatott át az agyamon? Főleg, hogy ma este lesz a hónap csúcspontja, és nagyon nem kéne, hogy más egyébnek is helye legyen a koponyámban. Nem vallana rám.

Ezen jót kuncogott.

A kutatási eredmények megvitatása után tartott zárómuri – sóhajtott jóízűen. – S mindig összehozzuk, akár jók, akár rosszak az eredmények. Legfeljebb bánatunkban és nem örömünkben isszuk le magunkat, majd koronázzuk meg az egészet egy érzéki orgiával.

Száját és fogait lassan, élvezettel végignyalta.

– Hmmm…

Felállt, ráérősen odasétált kabinja ablakához, s míg kikémlelt rajta, hosszan sóhajtott. A horizonton épp egy űrsikló távoli fényei tűntek fel, majd halványultak el három holdjuk, a Horo, Noro, és Zsoro közt tovaszállva. Bőrén a mellettük haladó hajó fényei, belül mocskos képek színei játszottak, ahogy mindkét jármű az átláthatatlan sötét tengert szelte.

Remélem, Berhi Yahz is ott lesz. A kis tacskó elég szemtelen volt a legutóbbi gyűlésen, meg kellene büntetni. Úgy eljátszok majd vele, hogy két nyögés közt fog könyörögni nekem, hogy hagyjam abba.

Erre ajkába harapva megmasszírozta nyakát.

Aah, kemény lettem… Miért kellett ezt tennem magammal?! Még el sem jutott a hajóm Erho-Meeir szigetére… nekem meg ebben az állapotban kell majd meghallgatnom a bátyám legfrissebb jelentéseit? Messze még az este, nagyon messze. Még szerencse, hogy drága fívérem ismer már, mint a rossz pénzt.

Levette az átizzadt és füstszagú ingét, tisztát húzott, majd kis illatosítót fújt magára.

Csak hogy borzolhassam a két kis asszisztense kedélyeit.

Gyors pillantás a tükörbe, fésülködés, finoman fogvillantó mosoly, épphogy csak csillantak az agyarai.

Ez a fogász egy zseni, talán hálából elviszem randira valamelyik nap, hogy megtisztította a füvek okozta, szemet bántó foltoktól.

Nem sokkal később a hangosbemondó figyelmeztette a lassításra és a kikötés pillanatának közeledtére. Ezt az időt kihasználva, még gyorsan megtöltötte a zsebtartóját hamakival. Imádta az illatát, ha tehette volna, egész nap a kis varázsrudakat szívná. S csak a legjobbaktól vett ilyesmit, főleg, hogy neki az egyik legerősebb fajtára van szüksége ezekből a gyógyászati csodákból. Mellső zsebébe süllyesztette a kincset rejtő matt-fényes szelencét, majd megpaskolta kívülről, kabátján keresztül.

Jó lesz ez, nagyon jó. Csak lazán, mint mindig. Hamar eljön az este, s vele az én időm is. Addig meg muszáj lesz hamaki nélkül lecsitítanom az alsó tájékom, különben ingem-gatyám rámegy a készlet feltöltésére meg a doki két mesteri kezére.

Lassan, ráérősen nézelődve indult el a kikötőből, s hamar meg is látta azt, akit keresett. Nem mást, mint a fekete bőrének hála már messziről világító bátyját. Mondjuk főhősünk szemében az az öt perc, amivel őelőtte távozott anyjuk méhéből, nem nagy korkülönbség.

– Dante! – köszönt rá mikor már csak néhány lépésre voltak egymástól.

– Hughie! – érkezett a válaszüdvözlés.

Dante az örömét egy mosollyal toldotta meg, amit rövid kézfogással társított ölelés követett.

– Helyzet, drága bátyám? Hogy alakul az új gyűrű tesztelése a Kutak Mezején? – kérdezte tőle.

– Szerencsére kivételesen tehetséges csapatot tudtam összerakni – kapta meg a választ, míg Dante rágyújtott gyógynövényes pipájára –, s ha minden igaz, még előbb is végzünk néhány nappal a tervezettnél.

Azzal jó mélyet szívott belőle, majd egy hatalmas, méregzöld felhőt fújt a másik arcába.

– Fene a fekete képedet! – korholta őt Hughie tettetett zabossággal. – Most voltam fogorvosnál, és te máris kínálgatsz vele? Tudod, hogy az én ezüst agyaraimon könnyebben nyomot hagy, mint a te karmazsin fogazatodon!

– Miért nem csiszoltatod le őket? – kérdezte a bátyja.

Közben lassan baktatva beértek az ipari szektorba, a gyűrűk közé, hogy megkeressék a legújabb, beüzemelésre várót, ami a soron következő útjuk kapuja is lesz egyben.

– Hogy is ne! Odalenne a szexepilem, amiért a becenevem is kaptam! – vetette oda neki Hughie, továbbjátszva a felháborodás szerepét.

– Mármint, hogy olyan jól megy a furulyázás, mintha nem is lenne fog a szádban? – kérdezte tőle Dante kaján vigyorral a száján.

– Természetesen! S eme képességemet szívesen öregbíteném a csinos kis segédeiden – vonta fel kacéran szemöldökét.

Épp ahogy pont került a mondat végére, meg is érkeztek célpontjukhoz.

– Beluchi és Hughie Kaiman! – köszöntek lelkesen az újoncok, miközben fejet hajtottak.

– Ugyan-ugyan, szólítsatok csak Toothless-nek! – válaszolt nekik Hughie, és rájuk kacsintott.

Ehee, ezt az arckifejezést lehetetlen megunni, még egy kaashir-raát is egyszerűen zavarba lehet hozni, amíg még fiatal. Mondjuk engem, még a törzs többi tagjához képest is, szinte lehetetlen.

Szórakozott pillantást vetett a kettővel arrébb lévő kútgyűrűre.

– Nocsak-nocsak! Azt hittem, ez a mező egy másik szegletében van. Ezen a kapun keresztül jött apa, ugye? Azon a kettővel ezelőtti küldetésen érkezett anyával, a Föld nevű bolygóról. Mikor megyünk oda legközelebb? – kérdezte a bátyjától, rápillantva az objektumokra.

– Hmmm, ottani idő szerint 1895-ben tett látogatást a bolygón, szóval talán az ezt követő génfrissítő küldetés után. Esetleg még hamarabb, ha a második féléves próbákon sikeresek leszünk. Képzeld – emelte meg pipáját Dante –, pont nemrég restauráltattam a könyveket, amiket onnan hoztak, melyekből a központi darabja a vitrinüknek az lett, amelyiket anyánk ihlette meg, s apa egyik barátja írta.

– A Drakula, ugye? – pillantott testvérére.

– Igen, az – bólintott Dante.

Hihetetlen, hogy mitikus lények lettünk, és ilyen mélyen beágyazódtunk az emlékezetükbe – gondolta Hughie szórakozottan –, pedig összesen hétszer jártunk a Földön, mióta létezik az ottani civilizáció!

– Hümm – tűnődve lépett be a gyűrűbe, majd szórakozottan a testvérére tekintett. – Jó lenne egyszer elmenni oda, még a mi életünkben.

– Igen – válaszolta Dante, miközben az ő vörös szemében is ugyanaz a kalandvágyó fény csillant. – Elképe…

Ekkor azonban olyan történt, amire egyikük se számított. A gyűrűn lévő jelek kigyulladtak és bekapcsolt az utazóprogram. Épp csak a döbbent tekintetük tudott találkozni egymással.

– Dante! – szakadt ki Hughie szájából még utoljára, mielőtt ők hárman eltűntek a szeme elől, s elkezdte útját egy kaleidoszkópok garmadájához hasonlító csőcsúszdában.

Aztán amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen is ért véget utazása. Rögvest látta, hogy nem egy hivatalban, hanem egy kutatóállomás közepén áll. Egyrészt a barlangot idéző belső tér, másrészt az előtte álló két alak nyúzott képe és viharvert köpenye miatt volt benne olyan biztos. Persze ismerte is a bolygót, ahová ez a példány telepítve volt, s apjának meg a rendszeres jelentéseknek hála, nagyon is pontos képe volt arról, hogy hogyan kellene egy diplomáciai helyszínnek kinéznie ezen a területen.

Nos, először a házigazdát kell üdvözölni, nemde? Legyen már értelme a diplomata képzésnek, na meg a végeláthatatlan nyelv- és vitaóráknak. Ahogy látom, eléggé meg vannak lepve. Mondjuk nem is csodálom… Elképesztő, hogy azt hiszik, az övék az egyedüli lakott bolygó.

Miután mindenki sóbálványként, pislogás nélkül állt továbbra is, Hughie elhatározásra jutott.

Szóval, fogta magát és lazán ellépett a gyűrű peremétől, és elsősorban a hozzá közelebb álló két másik földlakó – egy hím és egy nőstény – felé intézte szavait.

– Helló! Hughie Kaiman vagyok, Rehnisz bolygóról, Kaashir-Raa szigetéről, és azon belül is Hamra Roszaa városából, minek nem csak lakója, hanem vezető feje is vagyok. De ti nyugodtan szólíthattok Toothless-nek! S ha lesztek olyan jók és eláruljátok, hogy ti aktiváltátok-e, s ha igen, milyen céllal a Földre vezető kútgyűrűnket, akkor meg is mutathatom nektek, miért kaptam ezt a nevet – azzal nagyon finoman megnyalta a szája sarkát és feléjük villantotta a legbájosabb mosolyát.

Istenem, hát igaz, amit anyánk mesélt a Föld levegőjéről, hogy mennyivel magasabb itt az oxigénszint. Tényleg felér egy ajzószerrel…

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

illusztráció: Simonics János

II.fejezet: Vakszerencse

 

Ketyegés. Pittyenés. A billentyűzet kopogása. Unott nyöszörgés. Sóhajok, míg lefőtt a kávé.

Legyünk túl egy újabb, semmilyen napon.

A fekete nedű gazdája rutinos ízetlenséggel morgott, míg, az iménti gondolattal fejében, orra alá emelte bögréjét.

Kurva vadak… Fél éjjel nem aludtam, mert három napelemnek is nekimentek és beindították a biztonsági protokollt. És persze, hogy én keltem fel bepötyögni a deaktiváló kódot. Mivel a két ütődött telezabálja magát altatóval, mert a tücsökciripeléstől is összefosnák magukat.

Sandán két segédjére nézett, majd betoppant az állandó csoport negyedik tagja.

Mellette meg akár ágyúval is lőhetnének. Őnagysága álmát semmi sem zavarhatja meg, míg ki nem alussza magát.

– Jó reggelt! – hajolt meg vidáman a nő.

– Reggelt Oskula – morgott Marhaq Maerifa, és belekortyolt ébresztőjébe.

– Már ezerszer megmondtam, hogy kollégák vagyunk. Tehát, Tofi! – intett ujjával felé mosolyogva a nő.

– Jó reggelt, Tofi! – mondta kórusban a másik kettő.

– Látod! Ha nekik megy, neked is – mutatott rá, miközben ő is bekészített egy főzetre való feketét.

– Csak, mert remélik, hogy megcsöcsörészhetnek. Pszichomókusként ez nem tűnik fel?

A másik kettő sértődött arcot vágott, míg a nő kollégája megnyúlt képét végigmérte.

– De, hogyne tudnám – súgta oda a férfinak, míg bögréjéért nyúlt. – Attól még elviselhetőbbé és emberibbé teszi azt, hogy el vagyunk vágva a civilizációtól.

Persze… Semmi net, mert még valaki feltöri a kutatási jelentéseket. Nem mintha nem hinné bármelyik hacker egy sokadik gyíkemberes agymenésnek azt, ami feljegyzésre kerül – dünnyögte szinte némán, inkább magának a férfi.

Aztán a nő gőzölgő italával leült asztalához, majd kiemelt fiókjából egy zacskó pillecukrot, és elkezdte kávéjába hajigálni őket.

Már a látványtól diabéteszt kapok – húzta el száját Maerifa, és ledobta magát saját asztalához.

– Frilz, Lyö, indulhat a tesztkör! – intett hanyagul a másik kettő felé.

– Igenis! – szólt a kórus.

És kezdetét vette a véletlenszerű matematikai számsorok futtatása.

Öt éve… Ötödik éve ugyanaz az idő- és adópénzpazarlás…

Az első kódhalmaz végénél jártak, mikor koppant Maerifa üres bögréje az asztalon, és szokás szerint, semmi reakció. Ahogy a továbbiak során sem, aztán jött a hatodik sor, és vele a fényár.

A kopott és rejtélyes jelekkel cifrázott kerek objektum megszakította sötét és konok hallgatását. Felgyúltak a fények, ami után belső terét megtöltötte egy gyanús halmazállapotú, higanyszerű matéria. Csodálkozva álltak fel, majd szájtátva figyelték, ahogy ez az anyag egy oszlop formájában tör a magasba. Aztán semmivé foszlott, és ott állt a közepén egy több, mint két méter magas, látszólag humanoid, hímnemű lény.

Ezüst színű bőr, haj, és szem. Aztán az ezekhez tartozó száj meg is szólalt, ráadásul emberi nyelven, angolul. A megszeppent bagázs köpni-nyelni nem tudott. Nem csak az idegen látványos feltűnése, hanem emberi nyelvű – sőt, nagyon is emberi – bemutatkozása miatt.

Most tényleg megidéztük Drakulát…? Akkor innentől átcsapunk Szellemirtókba, vagy mi?! – ráncolta fáradtan szemöldökét Marhaq Maerifa. – Most akkor Muldert és Scullyt, vagy a Winchester tesókat hívjam? Ehh… Faszom…

Azzal megdörzsölte homlokát, eközben ujjai takarásában oldalra sandított kollégájára és mindenki lélekbúvárjára, a japán-svéd félvér, Oskula Tofanára.

Talán az Agytündér majd kitalál valamit. Mert láthatóan ért minket, így esélyes, hogy átverni se tudjuk egykönnyen. Vagy legfeljebb eltereli a figyelmét. Ezek a vérszívók úgyis a dögös bigékre buknak. Belőle meg van mit bőségesen lecsapolni…

 

Mikor a gyűrű fénye felizzott, Oskula Tofana azt hitte, hogy csupán egy szokványos, eseménytelen, de biztonságos tesztkörsorozat lesz. Aztán ha letudták a napi kötelezőt, mehetnek ötórai teára. Épp arra gondolt, melyik megkezdett kekszes zacskó maradékát fogja elpusztítani ma. Mikor is a, próbák hatására általában végig csak sejtelmesen fel-felderengő, ásvány viselkedése hirtelen megváltozott. Száját csiklandozták a kávéján úszó színes kis labdák, míg kinyúlt az anyag. Aztán miután köddé vált, egy idegen állt a kör közepén.

– Ajjaj – szaladt ki a száján.

Míg végigmérte a különös szerzetet, döbbenetében kiitta a maradékot, és olyan lassan tette vissza üres csészéjét, mintha TNT lenne benne. Nyelvén rágódva, kívülről semmit se mutatva hallgatta meg bemutatkozását, majd észrevette, hogy Marhaq Maerifa őt lesi.

Szóval a pszichológustól várod a diplomáciai hadviselést… – finoman elvigyorodott. – Ha nem ismernélek, elgondolkodnék egy fél percre, hogy ezt a húzásod a gyávaság, vagy a megfontoltság szülte…

Nagy levegőt vett, és a gépek csipogásába vesző cipője kopogásától kísérve, közelebb lépett.

– Légy üdvözölve Toothless! Nagy öröm, hogy közös nyelvet beszélhetünk.

A nő rövid meghajlást mutatott be, majd kiegyenesedés után folytatta:

– Megkérdezhetem milyen szándékkal érkeztél?

 

Hughie lenézett a földi nőre, bele egyenest a szemébe.

Nem semmi, a genetika elég bőkezűen osztogatta neki a jutalompontokat. Alul-felül lehet benne kapaszkodni rendesen.

– Ó, voltak nekem szándékaim, csak épp máshol… – válaszolt a teremtmény és még szélesebbre húzta vigyorát. – Bár, még nincs kizárva, hogy a nap a terveim szerint alakul…

 

Hmmm. A nyitás biztató volt.

Majd ő is közelebb lépett, így már épp csak kartávolságra volt tőle. Kinyújtotta jobbját, amit hezitálás nélkül fogadott el a nő.

Nem ijedős. Tetszik – gondolta elégedetten Hughie.

– Máshol? Ezek szerint valamiféle meghibásodás történt és az hozott ide? – kérdezte továbbra is udvariasan Oskula.

– Legfeljebb nálatok. A kútkáva nálam lévő vége nem volt használatban. Váratlanul bekapcsolt és elhozott ide. És ahogy elnézem – másik kezét a nőére tette, és végigsimított rajta –, nem is akkora baj.

Marhaq Maerifa erre köhintett egyet.

– Ó, elnézést! – szabadkozott nyájasan Hughie. – Szóval, valószínűleg ti alkottatok valamit.

– Beletrafáltunk? – vakargatta fejét Marhaq.

Majd rájött, hogy még mindig üres bögréjét szorongatja, így gyorsan lerakta azt.

– Más nem lehetett – túrt hajába Hughie. – Ugyanis az összes kútkáva, amit kihelyeztünk galaxisszerte, kizárólag az anyabolygón lévő párjával képes kapcsolatot teremteni. Nincs szomszédolás másokkal.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezett vissza Marhaq. – Most is egy baki miatt vagy itt.

– Ki mondta, hogy az volt? – szólt derűs hangon Hughie. – A párok között a kommunikáció egyenlő és kölcsönös. Így tud jól működni, és kevesebb a hibaszázalék, ha nem egy oldalon múlik az egész folyamat. Továbbá azért tartom kizártnak a harmadik tényezőt, mert ez egy úgynevezett ikerkő, ami egyedül a mi anyabolygónkon fellelhető. S ennek az ásványnak van egy jellegzetes tulajdonsága, amit mi csak úgy hívunk: hazavágyódás. Azaz erősen kötődik a hegyhez, amiből kifejtették. A mezőt pedig, ahol felállítottuk a kávákat, ezek a hegyek veszik körül. És mivel külön-külön egy gyűrűnek nincs akkora ereje, ezért képtelen megzavarni a kapcsolatot, és elérni, hogy ne a központ vonzza oda magához a kihelyezett darabok által kibocsátott jelet. Szóval az anyaföldön lévőé a legerősebb, mert ott a forrás, ezért minden külső hívás oda fut be.

– És ha valaki szintetizálja az anyagot, vagy reprodukálja ezt a tulajdonságot? – érvelt hosszú hajába túrva a másik.

– A rendszer fennállása óta nem volt erre példa, és nem ma kezdtük – kacsintott a férfi felé.

Marhaq Maerifa ezen elgondolkodott, majd hümmögve megvonta vállát.

– Mindegy. Ezzel majd később foglalkozunk, mert láttam én már karón varjút. Szóval, nem hiszek a nulla hibaszázalékban.

– De a nagy számok törvényében csak-csak hiszel, nem? – kérdezett bele Oskula Tofana. – Mióta is próbálkozunk kideríteni mi ez és hogy működik?

Elengedte az idegen kezét, majd azzal körbemutatott, és Marhaq felé fordult közben.

– Tényleg… – ébredt némi gyanú a férfiban – …mire is kellenek nektek ezek az átjárók?

– Vérfrissítés – jött a tömör válasz.

Olyan hanyag eleganciával dobta oda ezt az egy szót, mintha semmiség lenne.

Aztán az ezüstös, vigyorgó bájgúnárra bámulva, Marhaq szeme előtt hirtelen lepergett az összes valaha látott vámpírsztori. Ettől cseppet sem szívderítő érzés fogta el.
– Vérfrissítés? – kérdezett vissza erős, gyanakvó éllel.

Óvatosan hátrált egy fél lépést, és gyorsan fejben számolni kezdett.

Vajon milyen messze van az íróasztal felső fiókjában csücsülő pisztolyom?

– Mire kell nektek a mi vérünk? – szólalt meg újra óvatosan. – Befőttek vagyunk a polcon?

Hughie arcán behízelgő mosoly terült szét, és szeméből az sugárzott, amit egy oktondi gyerek mókás kérdése vált ki felnőttekből.

– Befőtt? – visszhangozta jót mulatva.

Aztán meglódult, és szinte sikló léptekkel előtte termett. Fölé magasodott, és míg átkarolta derekát, teljes hosszában hozzásimult.

– Családbővítés – susogta bele arcába közvetlen közelről.

Jaj, ne… – húzta el nyűgösen szája szélét Marhaq – …két kapura játszik. Most már én is aggódhatok, hogy szárazra szívnak, ha nem vigyázok.

A. N. Vespree: Az öröm hangja

A. N. Vespree: Az öröm hangja

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Amikor a Halálszellem a szabadsága idejére emberi alakot ölt, azonban nem figyel társa intelmeire, ezért meglepő helyzetekben találja magát. Még az öngyilkosság is megfordul a fejében, csakhogy elmeneküljön.

A. N. Vespree: Az öröm hangja (fantasy, romantikus)

Első fejezet

Deva

 

– Ember lettem! – sikított fel boldogan.

Furcsa dolog testet ölteni.

Néhány pillanattal ezelőtt szellemként térdelt a teremtő előtt. Szeme sarkából nézett fel rá. Kicsit tiszteletlen dolog, jól tudta, de a hatalmas, rózsaszín, vibráló lény vonzotta a tekintetét. Sosem látott nála gyönyörűbb jelenést. Mindig elcsodálkozott rajta, pedig többször találkoztak.

Mennyiszer? Háromszor.

Amikor létrehozták, amikor beosztották és megkapta az erejét, illetve most.

– Tisztelet és megbecsülés a szolgálatodért – búgta a teremtő finom, női hangján.

Deva körül megszűnt a világ. Kikapcsoltak az érzékszerveit? Ellepte a természetes kétségbeesés, rágta a lelkét, eluralta az elméjét és kiszorított minden más gondolatot. Az időérzéke összeomlott. Ha nem lát, hall, érez, és a többi, mi alapján mérje be magát, és a valóságot?

Mikor lesz vége? Mikor? Mikor? Mikor?

Eszébe jutott a teremtő és lehengerlő kedvessége. Annyira imádta! Semmi pánik. Elnyomta magában a rettegést. Hitt benne, ez erőt adott neki. Akármeddig lebegett ebben az állapotban, elmúlt. Utána ide került.

– Ember lettem! – ismételte meg.

Észrevette, hogy kiabál, így halkabbra vette a hangját.

Talán ez olyan hely, ahol nem szabad hangoskodni.

Valójában nem tudta, hol vannak, és miért ide hozták. Mindegy, jelenleg ez érdekelte legkevésbé. Azért gyorsan körbepásztázta a környéket az elméjével. Egyetlen ember életenergiáját sem érezte a közelben.

Így nehéz lesz találkozni velük.

Biztosan kitaláltak valamit erre. Sosem hagynák egy évig a semmi közepén, az nagyon ronda lenne. Bízott bennük, hiszen mindig támogatták egymást a szellemtársak.

– Ez olyan izgalmas!

A romos, üres ház egyik szobájában állt. Hogyan nézhet ki az épület? Egyetlen körbepillantás után elhatározta, nem deríti ki. Tárgyak és bútorok sehol, minden koszosan és öregen szárad el lassan, az ajtófélfa félig elrohadt, a plafonon csinos penészfoltok legelték a vakolatot.

Ne foglalkozz ezzel!

Kit érdekelt a málló festék, és a felhízott pókok? Helyette megbabonázva meredt magára a mocskos ablak nehezen kivehető visszatükröződésében. Egy fekete hajú lányt látott. Vékony arcút, csontosat. Bájosat. Nagy, sötétbarna szem ült hófehér bőrén. Illet hozzá. Ó, igen, csodálatos. A teste – az ő teste! – karcsúnak látszott, alacsonynak, apró, jó helyeken kellemesen domborodott. Minden emberférfi álma.

Mi a fenéért érdekelne ez? Mondjuk… Az is egyfajta öröm. De nem ezt keresed. Nem-nem.

– Ez ideiglenes – szólt rá Omk, a szellem. Közvetlenül mellette állt – mióta? –, összefonta a karját a mellén. Hófehér és arany szálak kacskaringóztak a lelkében. Sorsszálak.

– Tudom, tudom, egy év – legyintett, nem foglalkozva a semmiből megjelenő szellemritkaságokkal. Kit érdekelt? Hiszen most öltött testet!

Mélyen a tüdejébe szívta a savanyú dohszagot.

Furcsa érzés.

Kellemetlen, de minden kellemetlenség különösnek és meglepőnek tűnt. Olyasminek, amiben egy szellemnek általában – szinte soha – nincs része. Újra megpróbálta. Levegőt vett, hosszan, hogy kiélvezhesse az érzést. Lélegezés nélkül megfulladna? Igazi testet kapott? Befogta az orrát, és összeszorította a száját. Egy perc múlva a mellkasa égni kezdett. Elengedte.

De, igen, hús és vér. Légzés letesztelve.

– Levegőre van szükségem! – sóhajtotta.

Az örömtől bizsergett a bőre. A bőre?

– Látod a napfényt? Olyan mókásan nézek ki tőle! – kacagott fel.

– A napfénytől? – suhant mellé a szellem.

Körberepülte, és alaposan végignézett rajta.

Deva felkuncogott. Hát Omk nem értette? Ennyi idő után igazán ismerhette volna a gondolkozását.

Akarat kérdése.

Persze, ez túl távol állt a sorsszellemtől. Valamiért mégis barátok lettek. Hogyan? Olyan régen történt.

– Olyan vagyok így, mint egy nagy, érett narancs – felelte inkább.

Karja árnyékot vetett az öreg, kopott padlóra, miközben forgatta és nézegette. Elvigyorodott.

– Sokkal élethűbbre sikerült a teremtőnek, mint amire számítottam.

– A tökéletesség alapvető. Nem illene ezen meglepődnöd.

Deva elszökkent az ajtó felé.

– Miért ne? Olyan más! Teljesen emberek tűnök.

Bőr húzódott a húson. Szinte érezte az alatta lüktető szívét, hosszan ízlelgette a szájában gyűlő, édes nyálat, és végignyalt sima, éles fogain.

Olyan más!

– Nagyszerű! Élő halálszellem. Ez a világ egyre viccesebb!

Legkedvesebb barátnője az aprócska szobában fényfoltként világított. Mindig így nézett ki. Mint egy szellem-ajándék. Na, megint ez az emelt orr és egyenes tartás… Folyton ezt csinálta. Mindig. Nem baj, elnézte neki. Mindenki hibákkal együtt létezett. A sorsszellemek is.

Omk állandóan éreztetni akarta, hogy közelebb dolgozik a teremtőhöz. Annál több szabály, munka és elvárás zúdult a nyakakba. Teher, teher, teher. Azt Deva nem bírná elviselni. Levegő kellett, játék és humor két elragadott lélek között. Például erre. Emberként. Álemberként. Ha egy év múlva magától meghal, hamis test lehetett.

Ah, mindegy.

– Figyelj rám légyszíves, tudom, hogy sok az újdonság, de koncentrálnod kell – szólt rá a szellem. Türelmetlennek tűnt. Valószínűleg nem lelte kedvét ebben az egészben.

– Tessék?

Felkapta a fejét. Durcásan összefonta a karját a melle alatt.

Aha!

– Azért ide hoztál, hogy semmi se terelje el a figyelmemet! – emelte fel a fejét.

– Tévedsz.

– Nagyon ravasz vagy, de szeretném, ha tudnád, hogy ilyen könnyen engem egyszerűen képtelenség átverni!

Évszázadokat élt az embereket figyelve és elemezve, mintha mind egy túlméretezett sakktábla szereplője volna. Nem tudna fontos dolgokra koncentrálni? Neki kell kitalálnia, melyik bábut kellett kiütni a többi előrelépéséhez. Igen, ehhez néha halál kellett. Tökéletesen megmutatta, mennyire felelősségteljes tud lenni.

– Tökéletesen betartok minden parancsot – jelentette ki.

– Mert muszáj.

– Lelkesedésből – tárta szét a karját. Visszasétált az ablak mellé. – Ha nem így lenne, már régen nyakon csaptak volna.

– Ezt kétlem.

Deva megrázta a fejét. A fejét, ami nem éjfekete és ködszerű volt. Egy emberi fejet. Halandó testének részét. Az övé? Furcsán nézett ki. Fajtájában átlagosan, de mégis…

– Figyelek! – állt vigyázba. – Minden energiám és figyelmem a tiéd, kisajátíthatsz! – kacagott fel.

Tudta, halálra idegesíti. Nem érdekelte. Halálra. Halálszellemként. Vagy emberi testben halálemberként?

– Ha találkozok egy mágikus halandóval, és megkérdezi, mi vagyok, mit mondjak neki? Halálszellem, vagy halálember? – pislogott rá.

Vajon az agyára ment? Fel tudná dühíteni? Sosem látta mérgesnek. Lehetne ez legközelebb az új célja. Megmérni, mennyi vacak humor kell egy méltóságteljes sorsszellem felidegesítésére.

Mindegyik nagyra értékelné.

Így is hisztiztek a sok munka miatt. erre fel hátráltatja őket. Tényleg ki fog kapni. Mondjuk, ezzel az emberesdivel nekik csinált plusz munkát… Ezt átgondolhatta volna. Áh, mindegy. Megkapta.

– Viselkedj – ingatta a fejét Omk. – Egész végig.

– Már megint erről van szó? – forgatta a szemét.

Lenézett a ruhájára, és megigazgatta. Minden ráncot el akart tűnteni róla. Ronda hely ide vagy oda, nézzen ki rendesen. Ez az első napja emberként!

– Unalmas vagy! – szűrte ki a fogai alatt.

– Nem már megint erről van szó, hanem még mindig. Idefigyelnél végre?

– Ismerem a szabályokat – sóhajtott fel. – Ha ilyen sietős, mehetsz, nem tartalak fel. Ne pazarold rám a ritka sorsenergiád vagy mi a fenédet – legyintett.

– Nem árt az ismétlés, és úgy látom, szükséged van rá – kezdett bele újra, mintha direkt nem figyelt volna rá. – Nincs varázslás az emberek között. Semmit nem tudhatnak rólunk. Nem sejthetik, hogy…

– Jaj, ne! Csak beszélsz és beszélsz és beszélsz, szabályokat mormolsz, amikkel már régen tisztában vagyok ahelyett, hogy elsorolnád, szerinted milyen mókás helyeket találhatok a környéken. Szabadság, hahó! Majd munka közben komoly leszek, mint szoktam. Olyan komoly és halálos. Most nem halálos, hanem haláli szeretnék lenni, rendben? Persze, izgalmas, hogy nem tudom, hol vagyok és hová megyek majd, mit kezdek a pihenőidőmmel, de azért kiindulópontot adhatnál.

Azon kapta magát, hogy hevesen mutogat a kezével és apró ujjaival. Teste mellé szorította a tenyerét. Várjunk… Miért? Miért ne mutogathatna? Ettől nem tűnt tiszteletlennek. Vagy mégis?

– Ne aggódj, már elhelyeztem a kiindulópontokat – hajtotta oldalra a fejét Omk. – Ha nem leszel túl felelőtlen, akkor…

– Akkor sem vagyok felelőtlen! – kiáltotta. – Játékos igen, szórakozott is, de a kettő nem zárja ki egymást. Tudom, miért van ez! Te is jobban szeretnéd a humort, ha elemi rettegéssel bámulnának rád az emberek, amikor életük utolsó percében meglátnak.

– Deva, érzem a frusztrációdat.

A szellem megint mellé lebegett. Végigsimított a hátán.

– Mi a baj? Hátha segíthetek.

– Tudod, én élvezem a pillanatot, amikor az életerejük átfolyik a lelkembe, de így lettünk összerakva! – csattant fel. Tett egy lépést balra. – Tudod, nem én választottam, hogy élvezem, hanem megmondták, hogy élveznem kell és kész!

– Jól van, értem. Akkor mit szeretnél?

– Csak kell a móka, sok móka és humor és vidámság és szabadság – vágta rá. – Amit én választok. Ennyi.

– Rendben. Egy kicsit belenyúlok a sorsszáladba. Ez a teremtő ajándéka neked. Nagyon kérlek, ne élj vissza vele. És tudod, hogy ennyi nem elég. A sorsba a legnagyobb beleszólása mindig az egyénnek van.

– Ó, sorsok szelleme! – vigyorgott rá. – Távozhatok, vagy terhelsz még a szabályokkal?

Omk hirtelen elmosolyodott. Mosolygott? Egy sorsszellem? Ajaj… Talán kitervelt valamit, vagy sikerült nagyon felhúznia.

– Csak még egy nagyon fontos dolog – mondta a barátnője.

– Már megint? Ismerem mindet. Könyörgök, hagyj már békén!

– Fel is tudnád sorolni mindet?

– Mind? Tudom, az nem elég? – sóhajtott fel.

– Csak még egy. Ne legyél szerelmes.

A. N. Vespree: Az öröm hangja

illusztráció: Janki Krisztina

Második fejezet

Norik

 

Percekig ujjait tördelve követte szemével a parancsnok ingerült fel és alá járkálását. Egy apró, föld alatti irodában izzadtak. Dísztelen, levegőtlen lyukként megült benne a bűz. Verejtékbe keveredett rémület, ezt jól ismerte. Szinte fojtogatta, mégsem foglalkozott vele. Ellenben a főnök minél több fordulatot tett, Norik annál idegesebbé vált.

Uralkodnom kell magamon.

– Most azonnal meg kellene ölnöm téged – morogta a férfi.

Norik körbenézett az apró helyiségben. Menekülési útvonalat keresett. Nem létezett ilyen, mégis, a remény percenként felpislákolt benne, hogy utána a realitás a mélybe taszítsa.

Ebben a helyzetben mi lehet a legreálisabb döntés?

Gyorsan végiggondolva ráeszmélt, hogy két lehetősége maradt.

Az első: ragaszkodik minden elvéhez, és büszkén vállalja a halált. Uralkodik a félelmén, és mindig életösztönét elnyomja magában. Felemelt fejjel kijelenti, hogy bármilyen mérget azonnal, önként lehúz. Ezzel vége lenne mindkét fél szenvedésének.

A második: kimagyarázza magát, és utolsó lehetőségként felajánl valamit. Elég jónak kellett lennie ahhoz, hogy felkeltse a parancsnok figyelmét. Elengedik, ha a jutalom nagyobb az esetleges árulásánál.

Az utóbbi mellett döntött. Tudta, innen sosem fog szabadulni. Bármit tesz, valamilyen szinten engedni fog az elveinek. A vadászok folyamatosan megfigyelik majd, ezek után nem fognak megbízni benne. Azon sem lepődött volna meg, ha bezárják, és kísérletezésre használják a végletekig kizsigerelt testét. Most is ezt tették, csupán elvileg önként vett részt bennünk. Gyakorlatilag folyamatosan fenyegették. Választás nélkül maradt.

A terve a következőképpen nézett ki:

Első lépés: azonnal kitalálni valamilyen hihető, de rendkívüli hazugságot.

Második lépés: elérni, hogy kiengedjék.

Harmadik lépés: úgy végezni magával, hogy balesetnek tűnjön. Akkor őt hibáztatják a vadászok helyett, így azok nem próbálnak bosszút állni a szülein.

Bármilyen más döntéssel az apja, és az anyja életét tette kockára. Így megszabadul minden kíntól, és a szülei biztonságban lesznek. Ha nem sikerül, meghal, és talán bosszúból lemészárolják a családját. Mindezt a becsületességnek nevezett valamiért, ami a mellkasában dobogott, és ki akart törni. Mert képtelen végignézni mások kínzását, szenvedését és halálát.

– Egyetlen indokot mondj – fordult felé a parancsnok, Balszerencse. Két öklével megtámaszkodott az íróasztalon. – Egyetlen indokot mondj, hogy miért ne ölesselek meg.

– Azért mondtam Átoknak, hogy kilépek, mert tudtam, hogy a lény figyel – vágta rá habozás nélkül.

Az egyik módszere, hogy igaznak tűnjön, amit mond. Elég gyorsan kellett válaszolni, és közben a másik szemébe nézni.
– Nem tudom, hogy miféle, de régóta figyel – tette hozzá. – Kinézett magának. Szerintem a megfelelő alkalmat várja, hogy megtámadjon. El akartam kapni.

– Mégis miféle lény? – egyenesedett fel Balszerencse.

– Fogalmam sincs. Még sosem találkoztam hasonlóval, pedig minden elfogott mágikus lényt láttam az elmúlt jó pár évben. Egy ilyen sem volt közöttük.

A parancsnok vakargatni kezdte az állát, így Norik folytatta.

– A műszer kiakadt a közelében. Olyan mágikus erőt mutatott ki, amilyennel még soha nem volt dolgunk. Ha azt hiszi, hogy kiléptem, és egyedül vagyok, akkor nagyobb eséllyel támad rám. Én felkészültem várom.

Legalább fél percig néztek egymás szemébe, mire Balszerencse végigsimított kopasz fején, felsóhajtott, és az ajtó felé mutatott.

– Két napod van. Ha rájövök, hogy hazudtál, én magam lőlek fejbe.

Norik biccentett. Mielőtt nagydarab vezetőjük meggondolhatná magát, gyorsan kilépett a folyosóra. Elképesztő sebességgel nyargalt végig a labirintusszerű hálózaton. Egyenesen a felszínre vezető lifthez rohant. A vadászok elálltak az útjából. Senki sem üldözte, pedig hihették azt, hogy éppen megszökik. Azt tette. Alternatív módon.

A banda bízott Balszerencsében, azt mondogatták, mindenkinél erősebb, ügyesebb, okosabb. „Képtelenség meglógni előle.”

Nem volt semmilyen lény. A műszere nem jelzett ki, senki nem nézte ki magának, vagy ha igen, fogalma sem volt róla.

Ez hamarosan nem fog számítani. Hamarosan véget ér minden. Hamarosan megkapom a megváltást, ami után olyan régóta vágyakozok.

Néhány perc múlva az autójában ült, és a város határa felé hajtott. Tudta, melyek azok a részek, ahol alacsony a forgalom. Jó húsz perc múlva tanyák és szántók mellett suhantak el. Nem gondolta meg magát, sőt, minden egyes perccel nőtt benne az elhatározás. Meg fogja tenni. Tudta. Így lesz a legjobb mindenkinek. Neki, hiszen elmúlik a szenvedése. A szüleinek, akik megszabadulnak a tehertől, hogy a fiuk akaratlanul egy alvilági bandában ragadt. Az ártatlan mágikus lényeknek, akiket levadásztak, bezártak, és kísérleti nyúlnak használtak az idióta, mágiaellenes hadjáratukban.

Egyre gyorsabban hajtott. A motor hangosan bőgött, nehezen bírta az iramot. Még egy kicsit… Ott a kanyarnál nem fordul el. Rengeteg a fa, ha ilyen sebesség mellett nekihajt az egyiknek, biztosan szörnyet hal. Balesetnek fog tűnni. Néhány másodperc, és vége. Lehunyta a szemét.

Megváltás. Béke. Jövök, édes boldogság.

Az anyósülésen hagyott mágialokátor felsípolt. Norik szeme felpattant, egy pillanatra odakapta a fejét. A kijelzőn olyan nagy, fekete pont jelent meg, amilyet sosem látott.

Ilyen nem létezik. Az előbb hazudtam nekik. Hazudtam. Nem, lehet, hogy most… A sors akarta így? Vagy isten.

Elfogyott a döntésre szánt ideje. Leengedte a lábát a gázról, és rátaposott a fékre. Éppen be tudta venni a kanyart. Néhány méter után megfordult, és elindult a pötty felé. Nem tudta, mit akar tenni, viszont hitt a sorsban és a véletlenekben. Valaki odafent azt akarta, hogy ne haljon meg.

Talán isten végre felfigyelt a könyörgésére, és segít rajta? A legtöbb csodás jelenés és furcsa egybeesés a halál pillanatában történt. Így hallotta. Nem ezért indult el, tényleg meg akarta tenni. Rendelkezett az elhatározással.

Ennyit a megváltásomról.

Valaki odafent nem akarta a halálát. Talán a lokátoron lévő fekete pont lesz az, aki segít neki kiszabadulni ebből a rémálomból? Követte visszafelé. Egy romos tanyán villogott. Norik leparkolt az út mellé. A keze egyre jobban remegett, a szeme könnyezni kezdett. Gyorsan a farmerja zsebébe túrt, kihalászott egy zsebkendőt. Áttörölte az arcát, és mély levegőt vett. Túl sok negatív érzés kavargott benne. Gyűlölet, szánalom, tehetetlenség.

Nem eshetek össze. Több rosszat éltem át a többi embernél. Erős vagyok. Ez egy lehetőség, meg kell ragadnom. A picsába, élni akarok!

A bal kezével megfogta a jobbat, hátha nem remeg annyira. Talán a friss levegő… Meg kellene néznie azt a lényt. A kesztyűtartóból kivett egy pisztolyt, az övére tűzte. A ruhája eltakarta, semmi sem látszott belőle. A zsebébe csúsztatott két sűrű, fekete folyadékkal teli üvegcsét. Mély levegőt vett, bent tartotta, majd lassan kiengedte. Újra. El kellett rejtenie a negativitását. Már megállt. Megnézi magának azt a nagy, fekete pontot. Megfogta a lokátort, kikapcsolta, és a hátsó zsebébe helyezte. Újabb mély levegőt vett. Kiszállt az autóból.

Basszus, mit csinált? Miért állt meg? Annyira könnyű, ha kizuhan azon a szélvédőn… Nem. Nem omolhatott össze. Ez az ő esélye. Bezárta a kocsit. Belépett az egyik fa árnyékába. Kivette a lokátort a zsebéből, és bekapcsolta. A fekete pont közeledett.

Egy huszonéves, talán majdnem vele egykorú, ébenhajú lány bukkant fel a ház mögül. Gyönyörűnek találta. Aprócska és vékony, fürgén lépkedett az út felé. Látomásként. Norik gyorsan eltette a lokátort, és megszorította a fegyvert.

A vadászoknál azt tanulta, hogy minden mágikus lény gonosz, és átverik az elméjét. Becsapják. Játszanak vele, mielőtt megölik, és felfalják. Tudta, nem így van és minél tovább nézte, annál biztosabbá vált abban, hogy ez a törékeny teremtés soha, senkinek sem tudna ártani.

Amethyst Sama: Tiszta lelkek

Amethyst Sama: Tiszta lelkek

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Demetrius Mideren városállam hercege és trónvárományosa, ám koszfóbiája folyvást megkeseríti az életét – képtelen elszakadni egy térbeli ponttól, amíg azt tisztára nem sepri. Ahelyett, hogy keseregne e tulajdonságán, inkább beleállt, s mágiáját tisztító jelleggel ötvözve megalkotta titkos személyazonosságát, a Seprűherceget.

Amethyst Sama: Tiszta lelkek (fantasy, romantikus, humor)

1. fejezet

 

Demetrius

– Gyermekem, ha nem tanulsz rendesen, a végén utcaseprő lesz belőled!

Ó, drága jó anyám, te még nem sejthetted, hogy keresve se találnék kedvemre valóbb elfoglaltságot!

 

Benyálazott ujjával eloltotta a gyertya lángját. Kusza, keményszálú haját mélyen a szemébe nyomta, a tincseket egy homlokpánttal rögzítette – felfordított seprűfejnek tetszett. Kis ideig fülelt, majd elégedetten hümmögött.

A galambdúc is elnémult. – Csettintett egyet. – Ideje színre lépni!

A hálókörzetben elboldogult, rutinosan szelte a métereket, cövekelt le egy sóhajtásnyi időre az ablaklécek ritmikusan váltakozó árnynyalábjaiban. Hanem a fordulón túl magabiztossága megcsappant. Hátravolt még a cselédlépcső, melynek szúrágta fokai, ha megnyikordultak talpa alatt, egy-egy tőrdöfésnek hatottak. Lépett. És lépett. Érezte, hogy verítéke csiklandozza fülkagylójának tövét. Nagyokat nyeldesett izgalmában.

Nincs mit tenni. A felszerelés a lelke mindennek. Lovag nem indul csatába kard nélkül, utcaseprő nem…

– Demetrius D’nenielle Soron!

Felnyikkant. Tarkóján felkunkorodtak a hajszálak, mintha áramütés érte volna. Vége, lebukott. Mély levegőt vett, s bár minden idegszála tiltakozott ellene, megfordult, hogy lássa a szemtanúját.

Morózus férfialak tartózkodott a forduló ablaka előtt, holdfénnyel körülhatárolt árnyéka alattomos óriáskígyóként kúszott fel a lépcsőfokokon, akárha a tolvaj nyomába szegődne, hogy a sarkába marjon.

– Meg sem próbálsz mentséget keresni éjféli osonásodra, Demetrius? – kérdezte felvont szemöldökkel.

Demetrius, bár állta a férfi tekintetét, feszengett, ádámcsutkája fel-alá kúszott.

– A-pám, kérem, nézze el, hogy a cselédszállón bóklászok, csak… tudja, valaki éjnek évadján leverte a folyosó egyik virágos vázáját, s mivel atyám parancsára ide rejtettek minden takarítóeszközt…

– Elég a szócséplésből, te… hazug disznó! – dördült az uralkodó. – A királyságunk szégyene!

Cöh, mentséget kért, hát most megkapta. Mit vár tőlem, milyen kifogást? – morfondírozott magában. Bár nem realizálta, szemöldökét sűrűn ráncolta, homlokpántja már-már félrecsúszott, s nagy gonddal elrendezett frizurája is kezdett szétbomlani. Mint egy szebb napokat látott, agyonhasznált seprűfej.

– Atyám – szólt aztán megemberelve vonásait –, emlékszik még? A minap nekem szegezte a kérdést – még a déli delegáció híre előtt –, hogy akad-e kedvemre való hajadon az udvarhölgyek körében. Nos, atyám, ami azt illeti, igencsak szemrevaló cselédlányt pillantottam meg napközben a palotakomplexum ezen részlegén, éppen az ő keresésére indultam, hogy kipuhatoljam a származását…

A férfi az első lépcsőfokra taposott. Demetriust kirázta a hideg. Az egész faállványon végigrezonált édesapja, a király haragja.

– Demetrius. – Metsző tekintete átsütött a félhomályon. – Nyomatékosan megkértelek, hogy hagyj fel az esztelen hóbortjaiddal. Megtiltottam, hogy eztán seprűvel a kezedben járd a birodalmunkat. Maholnap frigyre lépsz egy szomszédos állam hercegnőjével, és átveszed tőlem a városállam igazgatását. Nem engedheted meg magadnak, hogy egy efféle gyerekes rigolya pernyefoltként telepedjen a hírnevedre! – Még egy fokot feljebb hágott. Fia hiába tartózkodott magasabban, nem érte el az apja vállát sem. Tagbaszakadt, medvealkatú ember volt. – Felfogtad? Én, Kiryemes D’ntaza Soron, az északi Mideren városállam törvényes uralkodója, MEGTILTOM!

Demetrius nagyot nyelt. Megadóan leszegte fejét. Ismét gyerekké töpörödött nemzője árnyékában.

– Igenis, atyám.

A király elégedetten hümmögött. Megpördült, palástjának vert redője megkaristolta fia térdét. Ám a lépcső utolsó fokán megállapodott. Bohókásan csettintett az ujjával, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.

– Majd elfeledtem! Ha már mindketten a cselédszállón veszteglünk, tegyük hasznossá a jelenlétünket. Gyártsunk egy elfogadható ürügyet a pórnép számára, hogy elébe menjünk az ártó pletykáknak.

Demetrius rosszat sejtett, ám még mielőtt érdemben reagálhatott volna, Kiryemes füttyentett egyet.

Jaj, ne! Csak őket ne!

Lélekszakadva vetette le magát a lépcsőről, ám elkésett. A belső kerengőre nyíló átjáróban vészjósló pórfelhő gyülemlett, mint eleven rontás tobzódott és közelített a cselédek szálláshelyéhez. Demetrius alig győzött megkapaszkodni a lépcső korlátjában, nehogy elragadja a koszos áradat – a törpemalacok végeláthatatlan csordája.
Kiryemes, a király öblös nevetése belevegyült a háziállatok röfögő, visongó vonulásába. Részint fia riadtságán mulatott, részint gyönyörűségét lelte az ölmalacai által keltett zavarosban: az anyaállatok porszemeket eregettek sörtéikről, a kisebb jószágok sárosabb rögöket záporoztattak – őket alighanem dagonyázás közben érte a király hívószava.

Ezzel el lesz egy darabig az én tébolyult fiam – gondolta magában Kiryemes. – Mire végez a cselédszállón, a kedve is elmegy attól, hogy nyakába vegye a város szemétdombjait…

A cselédség ugyan felriadt a folyosón támadt hangzavarra, de már csak az állathad után fennmaradó rendetlenség fogadta őket. A patakopogás és trappolás mind távolabbról morajlott. Kiryemes őfelsége a malacokkal együtt köddé vált.

A fiatal cselédlányok félénken, kinyíló ajtólapjaik takarásából méregették a helyszínt kócos hajukat felmarkolva. Csupán a rangidős Madia lépett a tettek mezejére. Ő nem bíbelődött a csipkefőkötővel, ő aludni is fedett fővel szokott, megalapozva erényességének jó hírét. Fekete szoknyáján huzigálta a ráncokat, miként kilépett hálószobájából.

– Ezer szúrágta lépcsőfok a mennyek küszöbéig – sopánkodott a szőnyeg összemocskolt, összefoltozott szakaszához érve.

Csípőre tette a kezét, s bár éjszaka volt, fél tenyerével árnyékolta szemét, hogy felmérje a pusztítás túlsó felét. Összerezzent, mikor észrevette, hogy valaki kuporog mellette a sötétben a földön.

– Ezer szúrágta lépcsőfok a pokol bugyráig! – sikoltott fel. – Hercegem, te vagy az?

Demetrius remegett, mint a nyárfalevél, noha kellemes, meleg fuvallat nyaldosta arcát az imént kivágódott ajtó nyomán. Nem is hideg rázta – az undor késztette viszolygásra. A csípős, orrfacsaró buké, mely nem iramodott el a malacokkal együtt, hanem megülepedett a helyiség minden négyzetcentiméterén. Demetriust szó szerint betegítette a piszok, így a felfordulás földi pokolnak hatott érzékeny, gyermeteg lelkének.

– Jól vagyok, Madia asszony. – Finoman eltolta az öregasszony kezét, aki megpróbált a fiatalember hóna alá nyúlni, hogy felsegítse. – Szóljon az alárendeltjeinek, hogy nyugodtan térjenek vissza a hálószobáikba.

– Na de hercegem… legalább ezt a rusnya foltot bízza a fehérszemélyekre! Ne kelljen már a hercegnek térdre ereszkedni a kiskefével… A por még hagyján, de ha a becses kezét bemocskolja a híg sár!

Demetrius szótlanul kinyújtotta kezét. Madia értett a pillantásából, meghajtotta fejét, s engedelmesen elsomfordált a szertárba. Egy vadonatúj seprűvel tért vissza.

– Majd én gondoskodom erről – jelentette ki Demetrius. – Elvégre ez az én saram.

Amethyst Sama: Tiszta lelkek

illusztráció: Amethyst Sama

Kiryemes őfelsége jól kigondolta fia megbüntetését. Valóban a cselédfolyosón érte utol a pirkadat. Se vége se hossza nem volt a malacok patanyomainak, melyek gondosan beleitták magukat a szőnyeg szálaiba és a faltövek menti burkolatlan kövezetbe. Mire Demetrius a saját folyosójának fordulójába ért, szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, az álcájának számító seprűfej-frizura pedig egészen szétcsúszott. Vállig érő szőke haja előre-hátra hullámzott, amint ritmikusan sepert és guggolt le, hogy lapátra tegye az összegyűjtött halmokat.

Bár különc időtöltésének hála jól kijött a palota takarítószemélyzetével, tisztában volt vele, hogy mindenki ferde szemmel tekint rá. Még a cselédek is. Érezte, hogy hangtalanul somfordálnak a háta mögött, titkon össze-összekuncognak egymás között, felelevenítve az éjszaka történteket.

„Vajon kit akart meglátogatni Demetrius úrfi az éj leple alatt? Nem lehetett egy világszépe úri kisasszony, ha a herceg végül inkább a takarításba temetkezett!”

„Ugyan, kérlek! Hiszen ismered a hercegünket. Inkább néz szembe egy istállónyi takarítanivalóval, minthogy meg merjen szólítani valakit az udvarhölgyek közül, haha!”

Demetrius mélyet sóhajtott. Nem neheztelt senkire. Túlságosan is gyermeteg lélek volt ahhoz, hogy haragot tartson, s mind gyarapodó évei is arra késztették, hogy megvesse öntudatlan reakcióit, melyek beárnyékolhatták leendő, uralkodói tekintélyét.

A tisztaságmániája. A tény, hogy addig képtelen elszakadni egy térbeli ponttól, amíg tisztára nem sikálja a felületeit, amíg össze nem gyűjti s meg nem szabadul a portól, a kosztól és egyéb, szemétre való szöszöktől. Kiryemes, a király tisztában volt fia gyenge pontjával, ezért is halmozta el tennivalóval. A palotához láncolta, hogy esztelenségét ne tegye közszemlére a négy falon kívül.

Pedig szívesebben lopództam volna ki a város utcáira, hogy ott segítsek, ahol igazán szükség van rám. Itt hiába raktam rendet az éj folyamán. Az álprobléma orvoslása nem vívja ki senki megbecsülését, ellenben roppant mód lefárasztja az embert…

Körülnézett. Sehol senki. Az utolsó kupac tövébe állt, fél kezét kinyújtva varázsigét mormolt. Csekély mennyiséget kellett megsemmisítenie, pár szótag elkántálása után a halom máris feketébe vegyült, összezsugorodott, majd eltűnt. A reggel fényei csillagokat szórtak a minden négyzetcentiméterében patyolattiszta folyosóra. Demetrius csendben szemlélte munkája gyümölcsét. Bár szédelgett a fáradtságtól, s szemében is összemosódtak a kontúrok, megelégedés kellemes árja gyúlt elnehezült mellkasában. Megengedett magának egy szikrányi büszkeséget.

– Egy kis teát, Demetrius úrfi?

A herceg arrébb ugrott, mint a megbokrosodott ló, úgy megriadt az érkezőtől. Látván Demetrius ijedelmét, a hölgy fél mancsával egyensúlyozva a tálcát a másikkal eltakarta mosolyra görbülő ajkait.

– Na de úrfi, ennyire nem lehetek ijesztő látvány! Mintha legalább a Kóricálók orgyilkos-klán tagja lennék, pedig az én karmaim világéletükben csak halszálkák között vájkáltak.

A herceg leereszkedett a boltív domborművén, melyre ösztönszerűen kezdett felmászni. Válla össze-összerázkódott. Nem ismert megnyugtatóbb hangot az öreg macskanő kuncogásánál, de lelkét annyira felkorbácsolták az éjszaka történtek, az édesapja fölényes egyben lesajnáló tekintete, hogy most minden elzárt érzékenysége, eltitkolt sérelme egyszerre zúdult rá. Eltört nála a mécses.

– Dadus! – A terebélyes macskanő elé toppant, szégyent nem ismerve omlott a térdére, hogy arcát belefúrhassa a másik fél kötényébe, mint tette azt gyerekkorában is, jóllehet akkoriban csupán a macskanő könyökéig ért fel. – Dadus, Dadus, annyira örülök, hogy te itt vagy, annyira örülök, hogy téged nem kergetett ki a világból a rigolyám…

– Ugyan, ugyan, úrfi! – nyávogta a Dadusnak becézett macskanő. Fél mancsával megcirógatta a herceg kócát. – Állj fel, úrfi, ha így szorongatsz, a végén még a nyakadba öntöm a herbateát… Fáradj be szépen a szobádba, hadd terítsek meg reggelire!

Demetrius szippantott párat. Orrába kúszott a tálcán sorakozó finomságok íncsiklandó, meghitt illata.

– Ugye, csatlakozol hozzám?

Dadus megeresztett egy anyai mosolyt, látván a herceg elesettségét.

– Hát persze, úrfi.

 

Dharmattani Dagályvölgyi Sihiya. Aranyszívű, tyúkanyó-természetű macskanő volt. Dús szőrzetét már ősz foltok halványították, főleg a csipkefőkötő körüli sávot és lompos farkának végét. A kontinens északi tengerpartjáról került a palotába mint szakácsnő és teamester, nem sokkal azután, hogy egy jégvihar megtépázta öblüket, és a fókavadászatra indult hajók jelentős része elsüllyedt – köztük volt Dagályvölgyi Sihiya férje és nagyobbik fia is.

Mivel éhínség járta az északi féltekén, és Sihiya is feledni kívánta a tragédiát, karon fogta kisebbik fiát és serdülő lányát, s meg sem álltak a frissen felvirágzott Mideren központjáig – ekkortájt vette kezébe a Soron dinasztia a városállam irányítását. A macskanő két porontyával ideiglenesen az egyik fogadóba vackolt be. A fiatal államalakulat még nem épített ki jelentős kereskedelmet a jobbára kis közösségekbe, törzsekbe tömörülő állatemberekkel, így Sihiyának és gyermekeinek kezdetben sok kellemetlenséget kellett elviselniük. Ha másért nem, mondvacsinált halszaga révén panaszkodtak rájuk a fogadó vendégei, utalva a szakácsnő és pincérnő származására.

– Mondja, még mindig érezni rajtam a halszagot? – tette fel napjában többször is a kérdést Sihiya, akkortájt a fogadó tulajdonosának, később a palota dolgozóinak is.
A vélt vagy valós testszaga okán kapott rá a teakészítés művészetére. A fogadós fogatlan anyja okította ki eme ősi tudományra, hogyan s miképpen kell az elfogyasztott tea által elérni a kívánt illatfelhőt. Eztán Sihiya – ha csak megengedhette magának az alapanyagokat – legszívesebben birsalma és jázmin aromájával egészítette ki természetes auráját.

Sihiya lánya már nem viselte ilyen jól a hátrányos megkülönböztetést. Azt is nehezményezte, hogy az anyja ebbe a déli városállamba ráncigálta őket ahelyett, hogy megpróbáltak volna északon boldogulni, mint tették azt a fajbéliek. Anya és lánya kapcsolata olyannyira elmérgesedett, hogy a fiatal macskanő fogta magát, és elszökött.

– Csak később tudtam meg, hogy a halászfaluban már szemet vetett rá egy fiatal kandúr. Őmiatta húzta haza a szíve olyannyira, hogy képes volt faképnél hagyni a sajátjait – motyogta Dadus, miként sokadszorra is felelevenítette magában az esetet.

A palotabeli illem szerint eltartotta mancsának legkisebbik ujját, ám szőrös markában így is elveszett a parányi csésze. Megfújdosta a teát, kis hullámokat borzolt a színére, mielőtt nyelvével óvatosan belelefetyelt volna.

Demetrius éppen az utolsó falat gyümölcskását nyelte le, bár Dadus utóbbi kijelentésétől kiskanala az ajakvonalához tapadt. Torkában a részvét gombóca feszült. Tudta jól, már gyermekként is sejtette, hogy az idősödő macskanő beletörődő mosolya sok-sok lelki heget rejt, de csak az utóbbi időben, midőn jómaga is felnőtté cseperedett, avatta be Sihiya a herceget féltett gondolataiba. Mostanra kezdett csak a bizalom húrja beszédes dallamokat pendíteni közöttük.

– Na és… van valami fejlemény? Mármint, azóta sikerült kiderítened, hogy a lányod vajon épségben visszatért-e északra? – kérdezte finoman.

Dadus, bár nem jelezte, hogy megrendítené a kérdés, csészéjének pereme egy fokkal élesebben koccant az alátéten. Lesütötte sárga szemét.

– A déli útra is pénzzé kellett tennem minden megmaradt ingóságunkat, hogy kompenzáljuk a költözés költségeit. A lányom nem lopta meg a munkaadónkat, így aligha lehetett elég pénze ahhoz, hogy új életet kezdjen odafönt. – Felsóhajtott. Fehér bajuszszálai is megremegtek. – Egy ideig úgy hírlett, hogy a helyi nyilvánosház fogadott fel egy fiatal macskanőt, mint egzotikumot. Hogy azóta összeharácsolta-e a hazaútra valót a legősibb mesterséggel… Nem tudhatom. Többet színét sem láttam.

Demetrius átnyúlt az asztallapon, hogy megérintse s megcirógassa Dadus kézfejét. Hajnalban Dadus volt az ő támasza, most pedig megemberesedve szerette volna viszonozni a macskanő szívélyességét. Nem csak a legutóbbit. Az évek óta gyakorolt kedvességét is valamiképp kompenzálni akarta.

Lánya szökése után Dadus a fiával a palotába kerültek, szakácsnőre és a teamesterre volt szüksége a Soron családnak. Úgy alakult, hogy ekkoriban vált anyátlanná Demetrius, így a macskanőt bízták meg a herceg felvigyázásával is. A kisfiú pedig annyira megszerette ezt a csupaszőr dadaimitátort, hogy később sem cserélték le egy szakavatott nevelőnőre. Demetrius ragaszkodott a macskanőhöz, mindenüvé követte, mintha csak a macskakölyke lenne, Dadus pedig le sem tagadhatta, hogy a kis herceg is egyfajta gyermekpótlék a számára. A nagyobbik fia és lánya nyomán kialakult űrt próbálta betölteni ennek a szeretnivaló, cirógatnivaló pendelyesnek a jelenlétével. Ekkoriban még nem sejtette, hogy önzetlensége milyen nagy hatással lesz a hercegre.

A kis Demetrius ugyanis csupa szem csupa fül, érdeklődő gyermek volt. Sülve-főve együtt volt Dadussal és annak fiával, így egy idő után öntudatlanul is leutánozta az emberszabású macskák gesztusrendszerét. Magának sem merte bevallani, de tobzódott benne a gyanú, hogy a tisztaságmániája, s az álma, hogy utcaseprő legyen, részben visszavezethető Dadusék közvetlenségére.

Most is, miként elköltötte reggelijét, Dadus kezét fogva s szemét lehunyva felelevenült előtte egy meghitt emlékkép, melynek bűvereje bármely kilátástalan helyzetet képes volt szétzilálni. Látta a tulajdon összetöpörödött árnyékát, amint minden erejét latba vetve bukdácsol a macskanő léptei nyomán, hogy utolérje őt. Ha nagyon megerőltette magát, megérinthette Dadus macskafarkát. De legtöbbször csak megbabonázottan figyelte, mint mozog, hullámozik, seper a macskafarok öntudatlanul, akárha különálló életet élne. Dadus anélkül, hogy realizálta volna, utat rajzolt a porba, dús, hosszú szőrzete kifényesítette a járdaköveket, simára polírozta a gyakran megtett körutakat. Demetrius pedig a maga gyermeteg felfogásával úgy dekódolta a látottakat, hogy a macskanő útvonalat készített az ő, azaz a kis Demetrius számára. Követnie kell a tiszta utat, mely a szeretett személyhez vezet.

– Mi a baj, úrfi? – kérdezte Dadus, mikor észrevette a herceg elbambult tekintetét. – Úrfi – ismételte kuncogva. – Lassan őfelségének kell már szólítanom téged, hiszen felnőtt férfivá cseperedtél! Innen látom, hogy az ablakból bekandikáló fény megtörik a borostádon, s mintha az állad is javában pelyhedzene már.

Demetrius durcásan megdörzsölte az álla vonalát, kitapogatta az ott honoló, parányi gödröcskét, melyet Kiryemes őfelségétől örökölt. Valóban. Körme nyomán már sercegett a frissen kisarjadó szakáll.

– Nem akarok király lenni – dünnyögte. – Nem akarok apám nyomdokaiba lépni…

– Mindenkinek megvan a neki rendelt helye a világban – öltött Dadus bölcselkedő képet. – A Soron dinasztia tagjaként nem bújhatsz ki a kötelességed alól.

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz | részlet

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz | részlet

A történet szereplői, helyszínei és eseményei a képzelet szüleményei, a valósággal történő bármilyen párhuzam feltételezése pusztán a rakoncátlan képzelet műve.

részlet Andy T. Miller: Areán – MAGAM VAGYOK A TŰZ! című könyvéből

Kitárom a karom a holdtalan éj felé, megnyitom a lelkem, nem menekülök. Befogadom a Sötétséget, átáramlik a testemen, minden sejtemen, a lelkemen, gondolataimon, eggyé válok vele. Én leszek a Sötétség, a fájdalmas hiány, a világmindenség üressége.

Kitárom a karom a Nap felé, a lelkem a Hold felé, befogadom a Fényt. Átáramlik a testemen, a sejtjeimen, a lelkemen, eggyé válok vele. Én vagyok a Fény, én vagyok a megnyugvó teljesség.

Magam vagyok a Sötétség és a Fény, a Nappal és az Éj, a Tűz és a Víz. Minden sejtem együtt rezeg a mindenséggel, minden érzékem, minden gondolatom és erőm egybefonódik a tudattal. Én vagyok a Föld, a Levegő, a Tenger, és a Tűz, az Energia, ami összeköti, mozgatja és táplálja az egész világmindenséget!

Én vagyok az Anya. Magam vagyok a Tűz!

Látom, amit látnom kell, hallom, amit hallanom kell, ott vagyok, ahol lennem kell.

A kristályhoz kapcsolódott a tudatával, és elporlasztotta azt. Magasra emelt karokkal a kör közepébe rajzolt pentagramba lépett, hófehér meztelensége a csúcsokról felcsapó lángok vörösébe öltözött.

– Akiram! – kiáltott. – Én, Areán szólítalak téged! Jöjj elő!

Mély morajlás hallatszott a talpa alól, remegve, nyüszítve küszködött a föld, hogy fogva tartsa az évezredes börtönéből feltörni készülő vad, ősi erőt, sikertelenül. A belső vonalak mentén emelkedni, hullámzani kezdett a talaj, fekete lángnyelvek kígyóztak elő. Egyre magasabbra nőve, tekergőzve, lágyan simogatták végtagjait, hátát, arcát nyaldosták, alig érintve, mintha a bőrén végigfutó izzadsággyöngyöket ízlelgették volna. Lassan a bokáira, csuklóira tekeredtek, lehúzva a földre fektették, a pentagram négy csúcsa felé megfeszítve. Az ötödik lángnyelv a nyakára tekeredett, majd onnan leoldódva végigsiklott ajkain, megperzselve őket, egyre forróbbá vált, és lejjebb haladt vonagló testén, karjai belső felén, melleit körülrajzolva, megégette a bimbókat, amire fájdalmasan kéjes kiáltás szakadt fel a lány torkából. Az éjsötét láng vörös csíkokat hagyva maga után, végigsimította hasát, hosszan időzve körülrajzolta köldökét, leérve ölére szétfeszített combjai közé siklott, lassan mozogva kitelt, szinte emberi alakot öltve tette magáévá a tehetetlenre béklyózott, felkínálkozó lányt. Az állatias, ősi ritmusra mozgó árnyéklény vad lökései nyomán egyre erőteljesebb, fájdalmas, mégis gyönyörteljes sikolyok szakadtak fel Areán ajkain.

A megsebzett föld már úgy remegett, mintha széthasadni készülne, hatalmas hantok szakadtak fel a körön kívül, és ahogy fokozódott az őrjöngés, úgy gyorsult keringésük az örvénylő levegőben. A fekete, holdtalan égen gyülekező felhőkből lecsapó villámok sora szinte nappali világosságot hozott az éj közepén. Hatalmas, mély, mérföldekre elhallatszó üvöltés hasított a morajlásba, a lény befejezte az aktust, ezeréves rabsága minden elfojtott vágya testesült meg az őrült vágtában, mellyel magját elvetette.

Akiram tudta, fia lesz, aki által újra testhez juthat, megszabadult a sötét átokból. Nem értette, hogy találhatott rá a lány, csak nemrég kezdte érezni az erejét, ahogy utat keres hozzá. Amint sikerült összekapcsolódni vele, próbálta húzni maga felé, eleinte nem tudta, hol lehet, ki ő, és mi a célja, de végre eleven lényt érintett a tudata. Izgatta az erő, amelyet a távolságon keresztül is érzett benne, bár hinni nem merte, lelke mélyén mégis remélte, hogy ő végre tényleg kiszabadítja a rabságból.

Most ott állt fölötte, testetlen, lobogó fekete lángként, keserű bűntudattal nézte az eszméletlen, immár szabad, karcsú testet. Vörös vonalak hálózták hófehér bőrét, különös, misztikus festményként mindenhol, ahol megérintette. Ölelésének tüze fájdalmas sebeket okozott, nem tudott vigyázni rá.

A pentagram sarkain lassan kialudtak a lángok, a körön kívül lenyugodott a föld, vége szakadt a villámlásnak, megszűnt az energia utánpótlása. Akiram fekete lángja is lassan egyre áttetszőbb lett, érezte, újra csapdába került, bár tudta, most rövid lesz a rabságban töltött idő, csupán pár hónap, tehetetlensége mégis nyugtalansággal töltötte el. Semmivé foszlott, épp, mikor Areán megmozdult.

Lassan tért magához, mintha sötét felhő lebegett volna el előtte, mikor kinyitotta a szemeit. Csuklói, bokái fájtak, égett bőre húzódott, fájt minden mozdulatra, jólesett a hajnal hűvössége. Ágyéka fájdalmasan, eleven sebként lüktetett. Megtette. Sikerült. Nem sejtette, hogy ilyen lesz. Tudta, nincs rá garancia, hogy túléli, de attól a pillanattól, hogy a naplót és a tőrt a kezébe vette, egy perc nyugta nem volt.

Feltápászkodott, a gondosan lerakott holmijaihoz ment, melyekszanaszét hevertek, ahogy széthordta a szél. Nem talált meg mindent, de szerencsére pár fontosabb ruhadarabot és a hátizsákot igen. Reménykedett benne, a kocsija ott lesz, ahol hagyta, hosszú út várt rá, míg elgyötört testével leér a hegy aljáig.
Visszagondolt az elmúlt közel két évre…

 

1. Nincs többé visszaút

 

Akkor változott meg minden, mikor Akiram Jelét először megérezte. Addig olyan volt, mint a többi osztálytársa, éppen túl a kamaszkori lázadásokon, az első csúfos, még időben jött csalódáson. Ma már csak nevet azon a buta libán, aki úgy odavolt azért a pattanásos, mutáló, nyakigláb Mike-ért, akit végül szó szerint rajtakapott a kémiaszertárban, azon a sunyi Katin.

De azon a napon, mikor bement Nátán kis régiségboltjába, és a kis faládát meglátta, mintha elektromosság futott volna végig rajta, a lábujja hegyétől a feje búbjáig. Úgy bizsergett, mint a felrázott, frissen felbontott tonik. Sziszegve tört fel a levegő a tüdejéből, ahogy tenyerét a ládikára tette. Egyszerű, öreg, korhadó fa, furcsa jellel a tetején. Nem lehetett kinyitni sem, de tudta, neki ez kell. Ha minden pénze rámegy, akkor is.

Szerencsére az öreg zsidó már undorral fordult el a halomtól, legszívesebben mindent visszapakoltatott volna az ostoba kölyök kocsijába, aki idecipelte ezt a sok szemetet. De végül két ezüst gyertyatartó miatt meggondolta magát.

– Kapsz kétszázötven márkát a gyertyatartókért, és nem kell visszavinned ezt a sok ócskaságot, még épp beleférnek a konténerbe, holnap reggel úgyis szemétszállítás lesz.

– Ééén… azt hittem, azért kicsit többet ér ez a sok minden.

– Jaj nekem! Mikor fogjátok már fel végre, hogy attól, hogy valami ócska, molyette és régi, nem lesz értékes! Csak az értékes dolgok maradnak értékesek, ha el is telik felettük az idő. Kell a pénz, vagy viszel mindent? – csattant fel türelmetlenül a vén Nátán.

– Hát… igen. Kérem szépen – döntött végül láthatóan keserves képpel a srác.

Areán türelmetlenségében már a körmeivel tépkedte nadrágzsebét. Az öreg fizetett, a fiú meg épp elkezdte volna kihordani a többi holmit a kukába.

A lány ekkor szólalt meg, eddig csak figyelte a párbeszédet, nehogy észrevegye az öreg, hogy neki kell az a doboz.

– Várj! – fogta meg a fiú karját. – Épp most készülünk a suliban előadni egy színdarabot, pár cuccot megvennék a díszlethez, meg azt a nagy szatyrot, hogy belepakoljam. – A fiúra mosolygott, akinek egyből felcsillant a szeme. Ennek oka nem csupán a nem várt pénz kilátásba helyezése volt, hanem az is, hogy Areán karcsú, magas alakjával, a szokásosnál is sápadtabb bőrével, koromfeketén göndörödő, hosszú, fényes hajával, égkék szemeivel földöntúli jelenségként hatott az üzlet félhomályában.

– Karl vagyok. Mit szeretnél megvenni? – kérdezte zavartan, de mohó hangon.

– Areán. És a könyveket, a szakadtakat is, a kendőket, azt a dobozt meg a lámpát, és a legyezőket – hadarta. – Adok érte. mondjuk, negyven márkát. Jó így? Kétszázat kaptam az összes díszletre, és sok minden kell még.

Megpróbált lazának tűnni, nem mutatni, hogy már pattanásig feszültek az idegei. Szerencsére a fiú úgy nézett rá, mint a kígyó által megbűvölt préda, szó nélkül pakolt be mindent a szatyorba, amit a lány mondott, még végül, ami belefért, csak rakta sorban. Az öreg csóválta a fejét, és halkan molyfészkekről, szúról, megbomlott elméjű kamaszlányokról meg tűzről motyogott magában, míg hátravitte a műhelyébe a gyertyatartókat.

Areán átadta a pénzt, elköszönt, és a szatyorral a kezében elindult kifelé. A fiú hirtelen észhez térve utána futott.

– Várj! Melyik suliba jársz? Találkozhatnánk valahol?

– De gyors vagy! – nevetett fel a lány, most már kissé felszabadultabban, hogy nála volt, ami az övé. – A gimibe járok, és, ha van kedved megnézni jövő hónap tizenharmadikán, pénteken este lesz az előadás. – Kedvesen mosolygott a fiúra. – Én vagyok a díszlettervező meg az egyik rendező. A címe Tizenhárom.

– Az három hét múlva lesz, nem láttam még a plakátokat.

– Csak egy héttel előbb lesznek kitéve. Addig nem nagyon érek rá, de ha ott leszel, előadás után beszélhetünk!

Felnézett rá, kicsit félrehajtott fejjel, nem tudva róla, hogy ezzel szinte megőrjíti őt. Már alig várta, hogy hazaérhessen, és végre kettesben maradhasson a ládikával. Nehezen rázta le Karlt, aki el kellett ismerje, nagyon helyes volt, keskeny arcával, finom, szinte lányos vonásaival, és pont annyival idősebb, hogy az anyjáék frászt kapnának tőle, ha ő megjelenne vele otthon…

Amint hazaért, rögtön bezárkózott a szobájába, pedig még rajta kívül senki nem volt a házban. Kipakolta a szatyrot, óvatosan kivette a ládikát, letette az ágyra, próbálta felnyitni, de nem engedett a zár. Újra érezte, hogy minden sejtje bizseregni kezd, vére mintha forrna, és ki akarna törni a bőre alól. Lehunyta a szemét, csalódottan a ládikára tette a tenyerét, ujja a zár fölé ért, hangosan felsóhajtott:

– Kérlek, nyílj ki!

A láda zárja hangosan kattant, a fedél megmozdult. Areán szeme döbbenten pattant ki, száját kissé eltátva nézett le a dobozra és a kezére. Érezte, hogy ő csinálta! Az akaratával nyitotta ki. Nem tudta, hogyan, de érezte, hogy ő volt. Hirtelen eszébe jutottak régebbi esetek, soha nem volt ennyire egyértelmű, csak olyan rácsodálkozások, amikor valami tényleg úgy történt, ahogy ő hirtelenében kívánta, kimondta. Mint amikor Klaus állandóan piszkálta… Egyszer elvette a táskáját, és elrohant vele, dühösen kiáltott rá, azt akarta, hogy essen hasra. Egy kerítés beton lábazatába verte be az orrát, az arccsontja is megrepedt, sokáig nem jött suliba. Két hete, amikor elkésett a kirándulóbuszról, felkiáltott, hogy „Ó, hogy állna le!”, és a busz motorja leállt, sosem jöttek rá, mitől, mert miután felszállt, pöccre indult. Mikor olvasás, tanulás közben fel sem nézve nyúl a poharáért, sosem dönti fel, a kezébe kerül, bárhová is tette le az asztalon.

De ez most olyan egyértelmű, hogy már nem lehetett legyinteni rá, gondolkoznia kellett rajta! Amivel persze értékes másodperceket veszített, amíg nem a rá várakozó ládikával foglakozott. Újra teljes figyelmét a résnyire felnyílt fedélre fordította, és két kézzel óvatosan megérintve, milliméterenként emelte egyre feljebb. Nem tudta, mi lehet alatta, csak azt érezte teljes bizonyossággal, hogy minden megváltozik attól a pillanattól, hogy felnyitja. Lassan láthatóvá vált egy fakult, régi selyemszövetbe csomagolt tárgy körvonala, alóla valami csillogó vörös látszott ki. Már türelmetlenül hajtotta hátra a tetőt, mohón nyúlt a dobozba, felvette a benne lévő, gondosan bebugyolált tárgyat, amelyről már sejtette, hogy egy könyv.

Alóla előtűnt a tőr. A pengéje bronznak látszott, zöldes patina borította, a közepén mindkét oldalt végigfutott egy vájat. Valahonnan eszébe jutott, az a vércsatorna, hogy ha valaki le van vele szúrva, könnyebb legyen kihúzni a testből… Ujjai rögtön ráfonódtak a markolatra, érezte a mintákat a bőre alatt, kis energiaindák kúsztak át belőle a testébe, eggyé lett vele, mintha a tőr az ő eddig elveszett része lett volna. Képek villantak fel előtte egy régmúlt világból, amit ő soha nem láthatott, emberek, tájak, illatok, érzelmek kavargó sokasága, düh, vágy, félelem, dac, könyörtelen elszántság és végtelen magány. Emlékek, melyek nem az övéi, és most már mégis azok… A markolat megfeketedett ezüst, tele vésetekkel és kis, zöld, áttetsző kövekkel, a markolatgombban egy majdnem diónyi, vérvörös kő, amely itta magába a napfényt, és ezerszerezve szórta szét a szobában minden mozdulatra.

Feje fölé emelte a tőrt, két marokra fogva, és egyszerre hatalmasnak érezte magát, erősnek, majd elborította a tehetetlenség, és újra a végtelen magány érzése, másodpercekig semmit sem látott, mintha megvakult volna. Mikor kezdett kitisztulni a szeme, ólmos fáradtság áradt szét a testében, alig bírt ébren maradni, de győzött a kíváncsisága. Óvatosan, kelletlenül letette a tőrt, és lassan visszatért az ereje. Finom mozdulatokkal kibontotta a selyemkendőből a könyvet, áhítattal nézte a megrepedezett bőrt, a kis cirádás, megfeketedett sarokvasalatokat, a szorosan záró kapcson függő apró lakatot.

Lehunyta a szemét, ujját a lakatra téve suttogott:

– Nyílj ki, kérlek!

Halk kattanással kioldódott a zár, és a könyv rögtön fel is nyílt.

Furcsa, cikornyás, díszes betűkkel íródott, önkéntelenül végigsimított ujjaival a régi íráson. A betűk elrejtették előle a titkukat, de tudta, nem nyughat, míg meg nem fejti.

Óvatosan végiglapozta, szíve lüktetve pumpálta ereiben a vért, halántékán érezte az ütemet.

Az utolsó lapon egy nevet látott, latin betűkkel, ami szinte a retinájába égett.

Akiram. Előbb suttogva, majd egyre hangosabban ismételgette, mintha transzba esett volna, előre-hátra dülöngélve, keze önkéntelenül újra a tőrért nyúlt, feje fölé emelte, összefűzte rajta ujjait, és már parancsolón kiáltott:

– Akiram!

Hirtelen mintha valami meghasadt volna a valóság szövetén, furcsa, gyenge tapogatózást érzett a tudata szélén, valaki el akarta érni őt… Egy pillanatra megrettent, aztán lehunyt szemmel próbálta elfogadni, befogadni az érkezőt, de csupán leheletnyi érzés maradt, alig-bizonyosság arról, hogy az a másik létezik, és várja őt valahol. Túl nagy a távolság. Néhány felvillanó emlékképpel újra gazdagabb lett, tudta, egy férfi emlékei. A tőr a kapocs, a könyv pedig a magyarázat mindenre. A könyvet Akiram írta, a férfi, aki attól a naptól szó szerint a részévé vált, a bőre alá költözött. Aki hívja és várja őt, korokon át.

Lassan megnyugodott, és mielőtt visszapakolt a ládikába, lemásolt egy rövid, jelentéktelennek látszó szövegrészt a könyvből. Keze ösztönösen, pontosan követte a kecses vonalakat a papíron, vágyta érteni a jelentésüket. Akkor még nem tudatosult benne, hogy már végleg elveszett. Abban a pillanatban, amikor először kulcsolódtak ujjai a tőr markolatára, rálépett arra az útra, amelyről számára többé nincs visszatérés a rendezett világba. A kapcsolódás kettejük között létrejött, és ez, amíg él, elszakíthatatlan.

Gyengéden visszabugyolálta a könyvet a puha selyembe, rátette a tőrt, és a visszazárt dobozt, a kincsét, eldugta szekrénye kulcsos részébe. Csak ekkor hallotta meg lentről a hangokat, és döbbenten nézett az órára. Észrevétlenül beesteledett, a kinti fény alig szűrődött be a szobába, a szülei és öccse már jó ideje otthon lehetnek, talán hívták is, csak nem hallotta.

Gyorsan rendbe szedte magát, áldotta a sorsot a saját kis fürdőért. Sápadtsága, teljes kimerültsége és a szeme alatti, sötét karikák biztos feltűnnek majd, ki kell találnia valamit. Valami olyan betegséget, amivel nem akarják mindenáron orvoshoz cipelni.

A lemásolt szöveggel felkereste az etimológiai és nyelvi tanszékről érkezett vendégtanárt, aki azt ókori arámi szövegként azonosította, és ő fejest ugrott a nyelvtanulásba. Nehéz volt mindent összeegyeztetnie, a tanulást, a színdarab előkészületeit és az otthoni „jelenlétet”, hogy elaltassa szülei aggodalmát, de mégis a legnehezebb volt ellenállnia annak, hogy amint egyedül marad, elővegye a tőrt. Vágyott rá, hogy megérintse, de minden erejét kiszívta, ha nem bírt ellenállni, és megtette. Ellenállhatatlanul vonzotta, hogy érezze azt a másikat, amint a tudatához ér. Tisztában volt vele, hogy az ő emlékei éppúgy megnyílnak Akiram előtt, mint őelőtte a férfi emlékei, válogatás nélkül, véletlenszerűen, sokszor olyanok is, amit egyáltalán nem akart látni. Ezek néha dührohamot váltottak ki belőle, volt, hogy majdnem összezúzta a berendezést, egyszer meg is vágta magát a tőrrel, de a seb meglepően gyorsan begyógyult. Időbe telt, míg rájött, féltékeny. Gyűlöletes féltékenységet, alig leküzdhető dühöt érzett a már rég elporladt, múltbéli nők miatt, akiket Akiram valaha ölelt.

Tudta, hogy ezt is képtelen a másik elől elrejteni, hiába is próbálná. Az érzések elborították, ő is megélte az időtlen sötétséget, a magányt, az egyedüllét örökkévalóságát – Akiramot. Szavakat nem tudtak váltani, csak emlékképeik és érzelmeik nyíltak meg egymás felé, de egyre erősebben kapcsolódott össze a lelkük.
Folyamatosan tanult, és nem nyitotta ki a naplót.

Lassan eljött a bemutató napja, október 13-a, péntek. Az elkészült díszlet ámulatba ejtette a művészeti vezetőt, és a szomszéd város színházának rendezőjét is. Nem tudhatták, neki emlékei vannak a korról, amelyben a darab játszódik. Areán sokat gondolkozott, miért pont ezt a témát vetette fel anno a drámaórán, a keresztes lovagok elfogását és kivégzését, amelynek időpontja végül az egyik legbabonásabb dátummá vált. A darabot közösen írták, de ő volt a legaktívabb, és bár sokat kutattak a könyvtárban, sehol nem találkozott az Akiram névvel. Izgatottan várta, milyen lesz a fogadtatás, mert a megszokottnál más felfogású volt a rendezés. Az emberek esendőek, az egyház aljas anyagi indokai is felszínre kerültek, az örök rejtélyt pedig ők is nyitva hagyták a darab végén, a „kehely” talán egy nő volt, aki a méhében továbbvitte Jézus vérvonalát, és valójában e titok, vagy a pénz miatt kellett pusztulniuk a templomosoknak 1307. október 13-án, pénteken. Érezte, Akiramnak nincs kapcsolata az eseményekkel, mert nyugodt maradt, és nem villantak be emlékképei a történtekről.

A darab végén döbbent csend, majd elsöprő tapsvihar díjazta a kis amatőr csapatot, az igazgató állva tapsolta meg az előadást. Végül ő is előmerészkedett a függöny mögül, és meghajolt a többiekkel, nem játszott a darabban, csak a háttérmunkákban vett részt. Örömmel töltötte el a siker, de már alig várta, hogy hazamehessen, és végre három hét után, elővegye a könyvet, és elkezdhesse kibogarászni, átgépelni az írást a fordítóprogramba.

Mikor már sikerült összeszedni a családját, hogy induljanak, váratlanul előbukkant Karl. Teljesen elfelejtette őt, pedig megígérte neki, hogy találkozik vele előadás után. A magas, elegáns fiú odalépett hozzájuk, és bemutatkozott:

– Jó estét, Karl Weese vagyok…

Engedélyt kért, hogy elvihesse őt egy cukrászdába, mielőtt hazaviszi.

Hát, ez bukta… Karl is látta Areán szüleinek döbbent arcán, hogy nem egészen úgy alakul a dolog, ahogy dédelgetett álmaiban eltervezte. Kérdőn nézett a lányra, aki kétségbeesetten szabadkozott a feledékenysége miatt, majd látva Karl megbántott arcát, elpirult a bűntudattól. A sok érzés felébresztette Akiramot, aki megérintette a tudatát, mint egy könnyű szellő, aztán elöntötte a dühe, mikor „emlékei” közt megjelent Karl arca. Megtántorodott a rátörő erőtől, a férfi őrjöngő féltékenysége elborította elméjét. Összeszorította a száját, és az agyában lüktető fájdalom ellenére összpontosított, előkereste Akiram volt nőinek képét az emlékeiből, majd megpróbálta kizárni magából, ellökni magától őt. Lassan lecsendesültek a benne dúló érzelmek, Akiram visszahúzódott a tudatából. Ha lett volna rá módja, megnyugtatja, de most csak ez az egy lehetőség volt a kezében, hogy megfékezze az igazságtalan támadást. Lassan kinyitotta a szemét, elvette halántékáról a kezeit. Aggódó kis csapat vette körül, az apja és Karl előtte álltak, leültették őt egy ki tudja honnan előkerült székre.

– Ó, ne haragudjatok, hogy megijesztettelek benneteket! – kezdett kapkodva magyarázkodni, az orrához nyúlt, meglepetten látta, hogy vérzett kicsit, letörölte a zsebkendőjével.

– Hirtelen elkezdett fájni a fejem, és megszédültem. Már minden rendben, majdnem teljesen el is múlt. Biztos azért volt, mert ma nem ettem rendesen, és lehet, hogy inni is elfelejtettem az izgalomtól. – hadarta a szavakat egymás után, de tudta, ezt ennyivel nem ússza meg. Gyorsan bátorságot gyűjtött. – Karl – belenézett a fiú ijedt szemeibe –, ne haragudj rám, kérlek! Nagyon kedves fiú vagy, de én… én nem érzem úgy, hogy érdemes lenne foglalkoznod velem. Nem érezném tisztességesnek, ha bolondítanálak. Lehet, még túl fiatal vagyok az ilyesmihez – bocsánatkérően nézett rá, megszorította a kezét, majd elbocsátón elengedte –, de csak a tanulással szeretnék foglalkozni még a következő egy-két évben.

Hallotta apja megkönnyebbült sóhaját, hogy még nem kell a kicsi lányát őriznie a rossz fiúktól, akik mind csak „azt” akarják. Bezzeg, ha tudta volna! Az igazi ellenség már a kapukon belül volt.

Karl fájdalmas arcot vágott, biccentett, majd csendesen elköszönt, és elment.

Areán szégyellte magát, és sajnálta a fiút. Tisztában volt vele, ha soha nem találja meg azt a tőrt, kapva kapott volna Karl után, de minden megváltozott. Neki már ott van Akiram. Valahol ott van, bezárva a sötétségbe, csak meg kell találnia valahogy.

Hazaérve alig várta, hogy egyedül lehessen végre a szobájában. Tudta, az előbbi győztes csatát követően ki kellengesztelnie, és meg kell nyugtatnia őt. Már a vacsora alatt tervezgette, hogyan csinálja, anyjának is feltűnt a kis félmosoly az arcán.

– Ari, látom, jobban vagy. Mi volt ez az egész? Ki az a fiú?

– A régiségboltban találkoztunk, úgy három hete. Tőle vettem a cuccokat a díszlethez. Teljesen kiment a fejemből, hogy akkor megkérdezte, találkozhatnánk-e valamikor, én meg azt mondtam neki, hogy majd a bemutató után, és meg is hívtam. Jól elcsesztem ezt az egészet. Szegény fiú! Nagyon sajnálom. Tetszik is, de nem akarok járni vele. Más terveim vannak… – mondta, miközben elgondolkodva piszkálgatta villájával az étel maradékát.

– Értem. Én valójában örülök, hogy nem akarsz még fiúzni. Viszont elég sértő dolog így elfeledkezni valakiről.

– Tudom, anya. Elég szarul is érzem magam miatta. De már nem tudok mit tenni. Felmehetek a szobámba?

– Persze, de az ajtódat hagyd nyitva, hogy ha rosszul lennél, be tudjunk menni! Még egy ilyen, és megyünk kivizsgálásra! Nem tetszel nekem.

– Oké, anya. Hidd el, minden rendben, és jól vagyok! Csak ez egy ilyen időszak volt, majd jobban odafigyelek magamra. – Cuppanós puszit nyomott anyja arcára, majd a hűtőből kivéve egy dobozos baracklét felsietett a szobájába.

Természetesen bezárta az ajtaját maga mögött. Kulcsra. Pár percig csak állt, míg lassan lenyugodott. Akiram vad féltékenysége örömmel töltötte el, de meg is ijesztette. Az erő, amely rárontott, az eddigi legnagyobb volt, alig tudta kezelni, meg is lepte a gyorsan elért győzelem, amellyel kizavarta a fejéből. Elgondolkodtatta, hogy most először, végre valamiféle tényleges, adott pillanathoz köthető kommunikáció zajlott köztük.

Elővette a ládikát, ujját a zárhoz érintve már rutinosan nyitotta ki. Óvatosan kivette a tőrt, lehunyta szemét, és halkan szólította.

– Akiram! Várlak!

Hamarosan érezte a gyenge érintést. Mikor biztos volt abban, hogy már figyel rá, emlékeibe idézte a fiú alakját, fájdalmas arcát, és ahogy lehajtott fejjel elmegy. Kis remegést érzett, ami végfutott a tudatán, mint egy könnyű szellő, lágy simogatásként ölelte körül a lelkét. Elmosolyodott, jó érzés töltötte el. Lehunyt szemmel, kimerülten feküdt az ágyon, és a tőrt magához ölelve álomba merült.

…Kőből épített medence mellett állt, egy nagy teremben. A falakon gyönyörű freskók, trópusi táj, színpompás virágokkal, madarakkal, a parázstartók árasztották a meleget, a falikarokban fáklyák égtek, erős, fűszeres illat töltötte be a levegőt. Tudta, otthon van. Vetkőzni kezdett, kicsatolta a kardszíjat, letámasztotta a fal mellé, aztán valaki segített a bőrpáncélt levenni, és elvitte. Levette a csuklóvérteket, a puha, színes tunikát, teljes öltözetétől megszabadult, mindent letett a földre, egy kupacba, meztelenül állt. A medencéhez lépett, megtámaszkodott a peremén, és lassan a víz fölé hajolt. A víztükörről szép, sötét szemek néztek vissza, szabályos, széles arccsont, telt ajkak, határozottságról árulkodó áll. A simára borotvált arcot keretező fekete, hosszú hajtincsek leomlottak az erős, vastag, aranybarna karokra, széles, izmos mellkasára. Tökéletes teste sima volt, csak néhány régi sebhelyen törtek meg a lángok lobogó fényei, és a köldökétől indult lefelé egy keskeny szőrcsík…

Elakadó lélegzettel ébredt fel, tágra nyitott szemmel, döbbenten nézte az ajtaján lévő ostoba plakátot, és érezte, lüktető vágy ébredt a testében. Tudta, hogy Akiramot látta, egy régi emlékből, amint épp fürdéshez készülődik. Vágyta megérinteni, ujjaival cirógatni a sebhelyeit, ölelni, vele lenni. Ha mellette lett volna, gondolkodás nélkül átadja magát neki, így viszont csak a sóvárgás maradt, amin mindketten osztoztak… Tudta, végig össze voltak kapcsolódva, meg azt is, hogy így biztosan nem fog aludni jó darabig. Gyengéden végighúzta ujját a tőr pengéjén, majd visszatette a századokon át az otthonát jelentő dobozba.

Miután visszatért a fürdőből, bekapcsolta a számítógépet. Elővette a naplót, ujjaival áhítatosan érintette meg a lapokat, amelyeket ő is érintett valaha, lassan elkezdte begépelni az első oldalt a fordítóprogramba. Az arámi nyelvű szöveget előbb latinra kellett fordítania, utána tudta németre.

Akció!

2800,00 Ft

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz

Szerző: Andy T. Miller
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés: 2020
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-00754-2-6

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0