Szabó Tamás: Megváltó álom | I. Regényíró pályázat

Szabó Tamás: Megváltó álom | I. Regényíró pályázat

Szerző: | márc 24, 2023 | Regénypályázat, Romantikus, Szabó Tamás, Thriller

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Szabó Tamás: Megváltó álom című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Ebben az izgalmas történetben az író elkalauzol minket a metál zenét kedvelők szubkultúrájába. Ám ez az utazás jóval több mint amire számítunk.
Egy gimnázium fiataljain keresztül kapunk bepillantást abba a világba, amelyben élünk, amelyben töltjük mindennapjainkat, ahol a saját sztereotip szemüvegünkön keresztül látunk mindent, és ami nem fér bele az így kialakított világnézetünkbe, az nem létezik vagy maga a született rossz.

Szabó Tamás: Megváltó álom

romantikus thriller

Prológus

A női szobrok néma közönnyel szemlélték a homlokzatról a mentőautó hősies küzdelmét, amint a többi jármű között szlalomozva próbál előretörni az ódon épületek alkotta labirintusban. A sziréna bántó vijjogása egy percre csapdába esett és makacsul vergődött ide-oda a szűk helyen, akár egy haldokló szív a csontok kosarában. Ahogy a mentő kiszabadult és távolodni kezdett, egyre mélyebb és halkabb lett ez a visszhangzó pulzálás, mígnem aztán teljesen elhalt.
    Délután három volt, de máris sötétedett. Sűrű köd borult a pesti belvárosra. A Duna felé tartó, ütött-kopott hetes busz bevánszorgott a következő megállójába. Utasai kifejezéstelen arccal meredtek maguk elé. Csak a gépies megszokás tudta, hogy hamarosan előbukkan a távolban a Gellért-hegy. A csuklós Ikarus becsukta ajtajait, és folytatta az útját. Elromlott a fűtés, ráadásul egy ablakot nem lehetett becsukni, így a fagyos téli szél akadálytalanul süvített be.
    Egy fejkendős öregasszony szállt föl a Blaha Lujza téren, megindult egy szabad ülés felé, ám egy suhanc megelőzte; el is foglalta volna a helyet, ám a néni ingerült arca láttán állva maradt. A hölgy leült, szándékosan megtaszítva a fiút a vállával. Nem kért elnézést, ehelyett átrendezte elnyűtt szatyraiban a piacon vásárolt zöldségeket. Hazafelé tartott, úgy ismerte ezt a járatot meg a várost, mint a tenyerét. Jaj, ez a fránya köd, gondolta aggódva, és a nagy fehérségre meredt maguk előtt. Nem irigylem most a vezetőt. Vajon mennyit lát az útból?
    A háttámlán éktelenkedő horogkeresztekre tévedt a tekintete. Micsoda trágárságok! Bárcsak a kezem közé kaphatnám a vandálokat, akik így bemocskolnak mindent! A mai fiatalok úgy el vannak szemtelenedve! Sosem adják át az ülőhelyet… most is úgy kellett kiharcolnom magamnak.
    Szokás szerint kritikus szemmel figyelte a környezetét. Egy kisfiú tömött hátizsákja minden fékezésnél nekiütődött a mellette állónak. A néni durván leszidta: – Vedd már le a táskádat, te taknyos!
    A gyerek szót fogadott, de közben sírósan legörbült a szája. A nő élvezettel figyelte a hatást, aztán elővette a Népszavát. A dátumra tévedt a tekintete: 2004. december 10. De gyorsan eltelt ez az év is. Bizakodva tekintett a jövőbe. Idén végre beléptünk az Unióba, állítólag nemsokára euróban kapom a nyugdíjat. De jó is lenne…
    Elkezdett olvasni egy cikket. „Újabb katolikus templom égett le hazánkban, ezúttal Tolna megyében. Az ügyben nyomozó őrnagy szerint valószínűleg egy sátánista szekta tehető felelőssé a vandál bűncselekményekért, és a fiatal elkövetők egy jól elkülöníthető szubkultúrához tartoznak. Az ismertetőjegyük a…”
    A nő álmosan lapozott egyet. A busz dugóba került, s lépésben araszolt tovább az Astoria felé.
    Az öregasszony be-bebólintott, majd elaludt.

Kisvártatva hangos zenére ébredt. Te jó ég, mi ez a rettenetes lárma?! Szétnézett. A bal első kerékre szerelt ülésen egy feketébe öltözött, sovány tinilány kuporgott, háttal a menetiránynak, és arccal a néninek; az ő kütyüjéből hallatszott a zene. A nő borzalmasnak találta a dalszöveget:

Ha gitárt fognál, én szólok:
Tűnj el innen, nem a te dolgod,
Csak szemétdomb, csak disznóól,
Ez a szanaszét baszott rock’n’roll!

    Utálkozva méregette a kistermetű lányt. Nem tűnik magyarnak. Olyan örömtelenül hallgatja ezt a ricsajt – úgy meg minek? Elképzelte, amint felpofozza és kidobja innét azt a kacatot a fülhallgatóval együtt. Botrányosnak találta a csupafekete ruháit. Hogy hordhat egy lány bakancsot?! És ha már itt tartunk, az a telefirkált, zöld katonai táska sem illik hozzá. Az uram szimatszatyornak hívta. Azok a szavak ott együttesek nevei? És mik azok a fura csillagok, szimbólumok? Közellenség! – mondta ki a szentenciát. Rohadt kis rockos! Engesztelhetetlenül gyűlölte a fiatalokat (főleg miután pár huligán betört hozzá a kilencvenes években), és most úgy érezte, megtalálta a tökéletes célpontját, aki megtestesíti a várost elárasztó mocskot. Úgy tekintett a lányra, mintha ő firkálta volna fel azokat az ocsmányságokat a háttámlára meg a milleniumi épületek falaira.
  – Kapcsold már ki azt az alpári zajt! – szólt oda neki nyersen, ám a lány nem hallotta a zenétől. Pár perccel később véletlenül találkozott a tekintetük. A tinédzser fásultan állta szigorú utastársa pillantását, majd elfordította a fejét, és nem kapcsolta ki a készülékét. Csak úgy sütött róla a bánat. Bal kezét a zsebébe rejtette. A nőt már nem is a lárma zavarta, hanem a lány komorsága. Milyen apatikus. Valami nem stimmel vele. Biztos kábítózik a tetves kis korcs! Ahogy az öregasszony belenézett azokba a sötét szemekbe, úgy érezte, a depresszió egyfajta ködfallal veszi körül azokat; éppúgy lehetetlenség lett volna kifürkészni a lány természetes állapotbeli arcát, mint meglátni a fehérség mögött a budai hegyeket.

Patkány vagyok, de nem féreg,
Az élet a legjobb méreg!

    A nő tüntetőleg befogta a fülét. Micsoda Istennek nem tetsző gyermek, gondolta, és felé intett. A kis huligán ránézett, és végre lehalkította a zenét.
    – Na ide figyelj, te kis tetű! – rikácsolta az öregasszony, mire a lány összerezzent. – Hogy mered ránk erőltetni a rossz ízlésedet?! Benne van az utazási feltételekben, hogy tilos zavarni a…
    A fiatalabbik utas váratlan dühvel tépte le a fülhallgatóját (önkéntelenül is kivéve a bal kezét a zsebéből), és fájdalomtól izzó arccal ordította: – Nem vagyok tetű! Hagyjon békén!
    Erre mindenki odanézett. A nő hátrahőkölt e túlméretezett indulattól. Csak most vette észre, hogy hiányzik a lány bal mutatóujja. Nem csoda, hogy rejtegette. Nagyon csúnya amputáció volt. A lány szemébe könnyek gyűltek. Az idős asszony lehajtotta a fejét, miközben a pír szétterjedt ráncos arcán. Nagy kötözködő volt, de még egyszer sem fordult elő vele, hogy meghátrálásra kényszerítsék. Immár teljesen más szemekkel nézte ezt az alultáplált kislányt: űzött tekintet, karikás szemek, és az a borzalmas csonkolás… Elképzelte őt tíz kiló plusszal. Egykor gyönyörű arca lehetett, ám most sebhelyek tarkították. Vagy nagyon beteg, vagy tényleg narkózik. A néni érezte, ezúttal túl messzire ment. A maga módján megsajnálta. Ennek aztán komoly gondjai lehetnek. Vajon mi történt vele? Hová tart?
    Sejtette, egykönnyen nem fogja elfelejteni azokat a szélsőséges érzelmeket, amelyeket ma látott ezen az ifjonti arcon. Felsóhajtott és csak hogy elterelje a figyelmét a történtekről, ismét belelapozott az újságba, de alig bírt odafigyelni a szavakra.
    Talán mégsem kellett volna olyan nyersen bánnom vele. Én nem is akartam bántani. Én csak... – mentegetődzött a nő otthon, pár órával később.
Mikor a lány már nem élt.

 

Szenthe Kincső Devanshinak hívták. Tizennyolc éves volt, de már nem is emlékezett rá, mikor ünnepelte utoljára a születésnapját. Kreol bőre miatt Magyarországon szinte mindenki romának nézte és sok támadás érte emiatt. Igazság szerint azonban az indiai fővárosban látta meg a napvilágot, egy hindu anyától és egy gazdag magyar apától. Intelligens, éjfekete szemei egymástól távol ültek. Elhanyagolt, vörösesbarna haja a derekáig ért. A férfiak tízéves kora óta mohón megbámulták őt. Szabálytalan szépsége már nem egyszer sodorta bajba viszontagságos élete során. A „botrányos” öltözéke egy viharvert bőrkabátból, egy szürke farmerból, egy pár kopott bakancsból meg egy Tankcsapda pulóverből állt. A zene, amit hallgatott, szintén a debreceni banda egyik régi száma volt.
    Öreg utastársa kiragadta őt a töprengésből, és most megbántottan, friss dühvel nézett az emberekre. Nem is sejtette, hogy a zaj volt az iménti konfliktus forrása (bár ma olyan tompának érezte magát, hogy még a maximumra állított hangerő mellett is alig jutott el a tudatáig a dal).
    Begyöpösödött, vén sárkány! Hagyjanak már! Hát nem volt elég?
    A busz ablakán megpillantotta a tükörképét: egy sokat megélt, koravén arc nézett rá. Valóban komoly gonddal küszködött, mely most betöltötte az egész tudatát. Ha visszatekintett a múltjára, látását könnyek homályosították el, ha a jövőre gondolt, akkor a gyomra rándult görcsbe. A jelenben sem lelt menedékre. Miért nem hagyják békén legalább ma?
    Közeledett a Ferenciek tere. Kincső megtörölte a szemét, a vállára vette az imádott, zöld táskát (amit a Golgota énekese ajándékozott neki és firkált tele pentagramokkal és dalszövegekkel), majd odalépett az ajtóhoz. Őt figyelte mindenki, kivéve az öregasszonyt, aki ezúttal kerülte a tekintetét. A lány leszállt és körülnézett. Motormorajlás, dudaszó, keréknyikorgás. Nagyot kortyolt a hideg, szmogos levegőből.
    Innen már nincs messze… Talán a séta jót fog tenni.
    Elindult a Duna felé. Az arca előtt, mint levakarhatatlan kísérő, nagy párafelhő gomolygott. Fázósan összehúzta a vállait. A bőre rettentően kiszáradt a hidegtől; ha ökölbe szorította a kezét, a vére is kiserkent. A Jégbüfé előtt megannyi rohanó, egyforma ember sürgölődött. Mind fekete ruhát viseltek, hogy minél többet összegyűjtsenek a fukar téli nap sugaraiból. Kincső odaért a zebrához, átment a túloldalra. Két mekegve nevető, nagydarab siheder haladt el mellette. Ösztönös félelemmel húzódott el a fiúk elől, de nem volt elég gyors. Az egyik srác véletlenül nekiment és fellökte, majd szó nélkül továbbment. Kincső elesett. Feltápászkodott; épp átért, mikor az autóforgalom megindult mögötte.

    – Siessé’ má’, hülye római bula! – ordított rá egy vezető.
    Szemét pasik! Kincső leroskadt egy padra, és sírva fakadt. Egy járókelő szánakozva nézett rá. A legtöbben azonban megpróbáltak tudomást sem venni róla. Így ment ez egész életében.
    Besötétedett. A kezeit huholva kijött az aluljáróból egy hajléktalan, és a templom előtt nekiállt kéregetni. Kincsőhöz nem ment oda. A lány elővett egy gyűrött cigisdobozt, rágyújtott az utolsó szálra. Megszédült és megkordult a gyomra. Eldobta a csikket, és elindult a Belgrád rakparton. A kivilágított város beteges, sárga fényben fürdött. Kincső fejében egy kérlelhetetlen hang azt ismételgette, hogy meg kell tennie, nincs más megoldás… A szüleire és a kisöccsére gondolt. Egyikük sem élt már. Csak ő maradt abból a fura családból. Felrémlett előtte a gyerekkora Indiában, aztán Dragomir, a földi Pokol, a rengeteg fájdalom, félelem és vér, a mutizmus meg persze a szörnyű hír a balkáni kórházban…
    Három jóltáplált kamasz ment el előtte. Köpködtek a járdára, és a tornazsákjukat lóbálták. Arról beszéltek, hogyan nyírnák ki a tanáraikat egy „géppityuval”. Mintha csak egy akciófilmről lett volna szó.
    Nem is tudják, milyen szerencsések… Próbált visszaemlékezni, mikor is járt utoljára a suliban. Mintha száz éve lett volna.
    Indiában csak képzelt barátai voltak. Emlékezett, milyen sóvárogva nézte Delhi egyik buja parkjában egy dzsamboljanfa árnyékából az idősebb krikett játékosokat. Mikor a labda elrepült, ő kérés nélkül is szaladt, hogy visszahozza, ám a szerencsésebb sorsú, brahmin gyerekek nem vették el a kezéből. Kopott ruháin látták, hogy alsó kasztbeli. – Ne nyúljatok hozzá! Érinthetetlen! – figyelmeztette a társait az egyik kamasz. A hitük szerint már a kislány lehelete is beszennyezte volna őket. Elővettek egy másik labdát, és azzal folytatták a meccset. Ügyet sem vetettek a pityergő Kincsőre.
    Tovább ment a rakparton, elhaladt egy „Isten szeret téged” firka mellett; akadt ott a száz év során megszürkült házfalakon egy fordított kereszt és egy Metal Kaos felirat is, de Kincső nem figyelt fel rájuk.

    Ismét a múltban tévelygett. A nap folyamán először elmosolyodott, ahogy eszébe jutott Molnár Hajnalka, az egyetlen barátnője a Szent László Gimnáziumból. Képek és jelenetek rémlettek most fel: Hajni megígéri neki a megismerkedésük napján, hogy vigyázni fog rá; Kincső hátulról fogja a hányástól meggörnyedt, részeg Hajni haját a Sziget Fesztiválon; és összegabalyodva fekszenek az ágyon – sápadtfehér a csokibarnán. „Nézd, Kincső, milyen jól mutatunk a tükörben! Mint egy kapucíner szelet! Irigylem a színedet. De én eddig mintha csak kriptában napoztam volna.”
    Az ajkát szakadozott sóhaj hagyta el. Sosem tudja már visszahozni mindezt. Istenem, úgy hiányzik az a kedves erdélyi rocker csajszi a nagy szívével meg az izgalmas történeteivel… Ő is ugyanolyan magányos volt, mint én, amikor három évvel ezelőtt, 2001-ben ideköltözött a szüleivel Pestre. Bárcsak több időt tölthettünk volna együtt! Miatta mentem el Horvátországba, meg persze Krisztián is közrejátszott…
    Ekkor megtorpant, és bátortalanul felnézett. Vérízű, fekete félelem szökött a torkába, ahogy megpillantotta úti célját a távolban. A Szabadság-híd zöld acélrácsai groteszk monstrumként bontakoztak ki előtte a ködből. Egész nap gyalogolt és buszozott a városban, hogy minél később érjen ide és legyen ideje felkészülni. Arra a dalra gondolt az Akela együttestől: „Felkészültem a halálra… az életre nem készített senki!”
    Dermesztően hideg szél fújt a félig-meddig befagyott folyó felől. A lány rettentően fázott, beteg és éhes volt. De jó lenne már túllenni ezen az egészen és megpihenni! Talán olyan lesz a halál, mint egy álom, amely végre megvált.
    A szíve mennydörgött bordái börtönében. Mi vezetett idáig? Ha visszamehetne most az idő országútján, melyik mérföldkőnél kéne figyelmeztetnie azt az errefelé tartó, örökké magányos, és olykor felelőtlen csitrit? Utólag már okos az ember… Istenem, én csak arra vágytam, hogy szeressenek!
    Kiszáradt a szája. Már csak néhány lépésnyire lehetett a pesti hídfőtől.
    Hajnira és Krisztiánra gondolt. Kettejükkel kezdődött ez az egész őrület. Jaj, Hajni, hol vagy? Miért nem vigyáztál rám, ahogy megígérted?! Dehogy készültem fel a halálra! Úgy félek!
    Magányosabbnak érezte magát, mint korábban bármikor, ahogy ott állt az öngyilkosok hídján, gyűjtve a bátorságot ahhoz, hogy felmásszon végre a Turulmadárhoz.

Az I. Regényíró pályázatra bejutott többi történet | Tovább

S. L. Deep: Újra írni a csillagokat | I. Regényíró pályázat

S. L. Deep: Újra írni a csillagokat | I. Regényíró pályázat

Szerző: | márc 22, 2023 | Fantasy, Regénypályázat, Romantikus, S. L. Deep

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta S. L. Deep: Újra írni a csillagokat című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Egy jótündér, aki azért él, hogy embereket segítsen a boldogság felé vezető úton. Aki nem is sejti, hogy egy félresikerült varázslat milyen következményekkel jár, és hogy ez még csak a kezdet, ami a megpróbáltatásait illeti. Olyan útra lép, amit mindig is igyekezett elkerülni. Azonban végig kell mennie rajta, ha a számára fontos személy életét meg akarja menteni.

S. L. Deep: Újra írni a csillagokat

romantikus-fantasy

1. fejezet

Balszerencsés varázslat

A varázslat oly láthatatlanul van jelen életünkben, mint az életet biztosító levegő, s mégis oly csillogva, mint a reggeli harmat. A világ létezése óta jelen van, de az idő előrehaladtával egyre kevesebben tudtak róla. Az évezredeken át tartó vérengző csatározások után a mágia világa jobbnak látta, ha emberi szemnek láthatatlan lesz ez az erő. Varázslattal elhatárolt dimenzió különítette el e két világot. Napjainkban a mit sem sejtő emberek a világ minden táján együtt élnek vele, mégsem tudnak róla semmit. Ahogyan Jenton városában is. Jenton egy kisváros volt, az Agani-tó partján, mely bíborvörös színétől volt jellegzetes. Kicsi és barátságos város volt ez, ahhoz viszont elég nagy, hogy az emberek mellett más teremtmények is éljenek szépen csendben, a maguk kis titkaival. Szombat reggel volt. A hajnali fény még éppen csak elnyújtotta az árnyékokat a sötétséget felszámoló szürkületben. Egy-két elhaladó autó jelezte csak, hogy ilyenkor sem teljesen kihalt minden. A tömblakások emeletein már érzékelhetőek voltak az első sugarak. Egy ilyen kis szemtelen kúszott be a függöny résein át, egyenesen Emma szeméhez. Elmormolt egy halk ébredező szitkozódást, miközben mobilja már vadul rezgett.
– Jól van, már fent vagyok – morogta még mindig csukott szemmel, kezével a készülék után kutatva az éjjeliszekrényen. Lelökte a teásbögréjét, mert miért is ne?! A következő talán az ébresztőórája volt. – Ez nem az én napom lesz – sóhajtotta, miközben megpróbált szemhéjával győzedelmeskedni a gravitáció felett, fejét még meg sem próbálta megmozdítani. És lám a telefonja is meg lett, csak éppen nem az éjjeliszekrényen, ahogy emlékezett, hanem az ágyán a párnája alatt. Egy rakás Messenger üzenete érkezett legjobb barátnőjétől. Leginkább izgatott, boldog emojikat küldött. És már hívta is. – Korán van még te bánat! – nyögött bele keservesen telefonjába Emma.
– Ugyan már nyuszifül, hét ágra süt a nap – csicseregte lelkesen Mia. – Milyen nap van ma? Na milyen?
– Szombat kora reggel – kínlódott. El sem hitte, hogy lehet valaki hajnalban ennyire fellelkesedve. Ő kora reggel félkómásan utált mindent és mindenkit.
– Hát ez az! Szombat van – lelkesedése határtalan volt. – És mi van szombat este?
– Este? Baszki, még csak hajnal van, ha az este érdekel, hívhattál volna később is! – kiakadt, mint a taxióra, de legalább felkelt, legalábbis, ha egy enyhe fej megemelést nevezhetünk annak.
– De nem bírok magammal – nevetett Mia. – Amúgy is, jó tündér létedre eléggé bunkó vagy – jegyezte meg panaszkodva.
– Te pedig Cupido lánya vagy, nem a felkelő Napé – emlékeztette kicsit morcosan Emma.
– Pedig mekkora buli lenne, úgy fénylenék, rám sem bírnátok nézni – álmodozott a lány.
– A forróságról nem is beszélve. Rendezhetnél grillpartit – nevetett Emma. – Na te kis fénygolyó, mi lesz este? Azon kívül, hogy sötét?
– Hát a Fly koncertje! El sem hiszem, hogy elfelejtetted! – tett szemrehányást barátnőjének. Emma el tudta képzelni maga elött, ahogy Mia szemeit forgatja.
– Oh! – hát leesett, és rohadt nagyot koppant a felismerés. Pedig pontosan ő volt az, aki felvetette az ötletet egy héttel ezelőtt.
– Te mondtad, hogy le akarod csekkolni az énekest – folytatta kissé szemrehányóan Mia. – Most már nem táncolhatsz vissza! Jössz velem vásárolni! Egy óra múlva nálad vagyok – dalolta, majd belecuppogott a telefonba. Emmának csengett a füle.
– Legyen – adta meg magát, előbb szabadul. Gondolta ő. De rosszul gondolta. Mia fél óra múlva már az ajtaján dörömbölt. – Szülinapodra órát kapsz – nyitotta ki neki az ajtót, kilogó fogkefével a szájában. Mia egyenesen ráugrott.
– Úgy hiányoztál! – ölelte körül Emma nyakát.
– Tegnap lent voltál nálam a boltban – értetlenkedett a lány, miközben próbált levegőhöz jutni anélkül, hogy benyelné a fogkeféjét.
– De az tegnap volt – nézett rá szemrehányóan Mia, miközben elengedve barátnőjét durcásan csípőre vágta a kezét.
– Mi lesz veled, ha lesz egy pasid? – gúnyolódott a lány.
– Sosem hagylak el egy pasi miatt sem – meresztett rá bociszemeket Mia. Hát ennek nem igazán lehetett ellent mondani.
– És mi van a Fly dobosával?
– Anyám az a pasi, de jól néz ki! – olvadt el a gondolatra. Emma felnevetett. Na erről ennyit! Visszament a fürdőbe befejezni a fogmosást. Közben barátnője már kirámolta a gardróbját.
– Nincs egy normális göncöd sem – tett szemrehányást, mint mindig, mikor letámadta a cuccait. Kezébe akadt egy bugyi. – Te jó ég! – sikított fel meglebegtetve Emma előtt. – Mi ez a borzalom? Ennyi anyagból kijönne vagy húsz másik. Ez egy baromi nagy sátor – szörnyülködött. – Nagyanyám sem hordott ilyet – eljátszotta az ájuldozót.
– Lehet, hogy nem szexi, de kibaszott kényelmes – kapta ki a kezéből alsóneműjét.
– Pasi riasztó – húzta még mindig a száját szörnyülködve Mia. – Ennyi erővel ráírhatnád, hogy „Vigyázat, zárdába vonulok!” – kezével illusztrálta a méreteket. Mi tagadás, csak karja hosszúsága akadályozta meg abban, hogy nagyobbat mutasson.
– Jelenleg nincs kinek tetszelegjek. Van épp elég bajom e nélkül is – forgatta a szemét Emma.
– Mindig ezt mondod. Épp itt az ideje, hogy kezelésbe vegyelek – vágta csípőre a kezét határozottan, hátra vágva hosszú, göndör fürtjeit.
– Akkor kérem a hajad – markolt bele az aranybarna loknikba.
– Van sajátod – nevetett Mia. Emma sóhajtva kötötte fel hosszú szőke haját, ami olyan egyenes volt, akár a cövek. Semmi hullám. Semmi lokni. Egy árva kis huncut görbe tincs sem. – Na induljunk! Le kell cserélnem a literes mamabugyidat – karolt bele nemet nem tűrően, elragadó mosollyal az arcán.
– Vehetünk új cuccokat, de a mamabugyimat békén hagyod! – húzta fel az orrát Emma, majd elindultak a belváros üzletrengetegébe. Meleg volt, a forró nyári napsütés perzselte a bőrüket. Ennek ellenére sokan járták az utcákat. Egy enyhe lengedező szél volt csupán a támaszuk. A séta hosszúnak bizonyult. Boltról boltra jártak. Már annyi táskájuk volt, ki sem látszottak belőle. Mia olyan fehérneműket választott, Emma már csak a gondolatára is belepirult. Hát igen, Cupido lánya nem volt szívbajos, ha a nőiességről volt szó. És egy nő igenis legyen nő! Még ha nincs is kinek megmutatnia! Természetesen Emma is szerette a szép holmikat, csak nem igazán érezte magáénak. Eddig csak saját magának kellett megfelelnie, és ahhoz nem volt szükség csupa csipkére.
– Ó, nyuszifül! Ide be kell mennünk! – ugrándozott csillogó szemekkel Mia, mint a gyerekek karácsonykor. Emma ki sem látott a szatyrok mögül.
– Szerintem már így is túlléptem a tíz éves keretet – nyögte, miközben próbált egy rést vágni magának, hogy lásson is valamit. Szemei elé egy hófehér habos-babos csoda került a kirakatban. – Arról sem tudtam, hogy van pasid. Mégis mikor akartad elmondani, hogy férjhez mész? – döbbent le Emma.
– Ugyan te kis butus – kacagott fel Mia. – Nem esküvői ruhát nézünk, hanem egy kisestélyit – táncolt be máris az üzletbe. Hát így esélye sem volt tiltakozni. A világ összes fájdalmával, és annál is több szatyorral követte barátnőjét az immár sokadik üzletbe. És mi a jó az ilyen üzletekben? Hát a kanapé, és az ingyen pezsgő. Emma fáradtan szabadult meg holmijától és ledobta magát a vendégeknek fenntartott kényelmes, hófehér kanapéra.
– El sem hiszem, hogy erre rávettél – nyöszörgött.
– Nem tudsz ellenállni a csáberőmnek – vigyorgott rá pimaszul Mia, miközben már bele is bújt egy smaragdzöld minibe, mely pontosan passzolt szeme színéhez. Lélegzetelállítóan kiemelte nőiesen telt idomait. Emma nem győzte csodálni. Miának jutott a szép lokni, a nagy mell és a formás fenék. Minden irigység tárgya.
– Olyan gyönyörű vagy! – sóhajtott áradozva Emma. Mia elégedetten szemlélte magát a tükörben. Majd oda fordult hozzá.
– De te még gyönyörűbb leszel a ruhában, amit kiválasztottam neked – húzta fel kezénél fogva Emmát, majd betessékelte a próbafülkébe.
– Na ne szórakozz! – rökönyödött meg a lány, mikor meglátta a kiválasztott ruhát.
– Csak a menyasszonyoknak jár az ingyen pezsgő, szóval gyerünk bújj bele – kuncogott Mia, miközben behúzta a vaskos, bordó függönyt, majd a kanapéhoz táncolt. – Gyerünk! Gyerünk! Hadd lássam az én gyönyörűséges menyasszonyomat – tapsikolt lelkesen miközben kényelembe helyezte magát. Emma kelletlenül is belebújt a hófehér csodába. Úgysem úszta volna meg. Barátnője túlzottan akaratos személyiség volt. Meg hát lehet ez volt az egyetlen esélye viselni egy mennyasszonyi ruhát! Vállat vont. Mi baj lehet? Az önbizalom teljes hiányában, kissé félve lépett ki a próbafülkéből. Miának tátva maradt a szája az ámulattól.
– Istenem, olyan gyönyörű vagy! – kapta szája elé a kezét, ámulattal csodálva barátnőjét. A hófehér, hosszú, testhez simuló selyem kiemelte tökéletesen vékony alakját, hátát szabadon hagyva. Finoman rálátást engedett dekoltázsára, lágy eséssel. Körül ölelte kecses nyakát, s mintha a hófehér anyag csillogott volna. Mia nem tudta eldönteni, hogy a szemében lévő könnyektől, vagy esetleg maga az anyag volt ilyen. Mindenesetre előkeresett egy papírzsebkendőt könnyeinek. – Te vagy a legszebb menyasszony a világon – pityeregte meghatottan.
– Ugyan. Te sokkal szebb menyasszony leszel – lehelt puszit homlokára.
– Te nem látod azt, amit én – mosolygott Mia, miközben kihúzta Emma hajából a hajgumit, megigazította, majd a tükör elé állította a lányt. Emma nem ismert magára. Tényleg jól állt neki a ruha. Boldogsággal töltötte el, ugyanakkor szívfájdító is volt mindez. Egy jó tündér mások boldogságáért élt, nem a sajátjáért. Mindig is így élt. Mindig is ebben hitt. Most mégis összeszorult a szíve. Most először szerette volna saját magának a boldogságot. Vagy legalábbis egy kis szeletét. Szomorúan tekintett tükörképére. Egyetlen ruha képes volt ennyi fájdalmat magában rejteni. Fájó szívvel tudatosult benne a gondolat, hogy neki erre esélye sem lesz. Mia mintha csak olvasott volna a gondolataiban, mellé lépve átölelte a vállát.
– Essünk neki nyuszifül, itt az ideje valami csini mini rucit nézni neked is, amiben elcsábíthatod a jövendőbelidet – kacsintott rá barátnőjére.
– Legyen – mosolygott rá Emma. Elkönyvelte magában, hogy ez nem fog bekövetkezni, de miért is lett volna ünneprontó? Barátnője meg volt győződve róla, hogy mindenkinek jár a boldogság. Emma ezt meg akarta hagyni neki. Az ő kis rózsaszín világát. A világot, mely itt volt mellette, mégsem érte el.
– De esküdj meg nekem, hogy többé nem veszel fel literes bugyit, mert komolyan mondom teljesen tönkre vágja az összhatást – húzta el a száját, miközben Emma hátsóját stírölte.
– Esküszöm, ha találok egy hibbant pasit, aki képes akkora őrültségre, hogy elvegyen, akkor sátrat varrok belőlük – nevetett fel a lány.
– Jó nagy sátor lesz belőle – kacagott Mia is. – Na nézzünk neked valami szépet – vetette bele magát a ruharengetegbe…
Jake unottan hallgatta bátyja fejmosását ismét. Még az utca kellős közepén, séta közben sem úszta meg az efféle terrort.
– Közel harminc évesen már igazán felnőhetnél! – ismételte önmagát határozottan Tom. Ő volt a nagytestvér. A nagy, és okos báty. Aki kiélvezve rábízott szerepét folyamatosan hangoztatta igazát. – Sosem lesz belőled felelősségteljes felnőtt, ha csak a zenélésnek élsz! – és csak mondta, mondta.
– Aha. – Jake már nem is igazán figyelt rá. Gondolatban már a következő dalt rakta össze. A vér kötelez. Ez talán nem is rossz cím. Gúnyos mosolyra húzta száját.
– Figyelsz rám? – morgott rá Tom.
– Persze – zökkent ki gondolataiból a férfi. Persze, hogy nem!
– Neked is az irodában kellene dolgoznod. Ne dobd a kukába a diplomádat! – folytatta szokásos monológját, miközben megállt az újságosnál, venni egy hírlapot.
– Nem mindenki alkalmas ügyvédnek. Nekem ez nem megy – sóhajtott Jake.
– Honnan tudod, ha meg sem próbáltad? – hajtotta össze az újságot Tom, majd az aktatáskájába rakta.
– Onnan, hogy már az egyetemen ki nem állhattam – húzta el a száját Jake.
– Ha valamit ki nem állhatsz nem végzed el kitűnőre – tett pontot a végére. Legalábbis szerinte. Tom okos volt. Ahogy Jake is. A különbség csak az volt, hogy Jake utált okos lenni, ő inkább az az álmodozó típus volt, amihez nem illett egy begyöpösödött ügyvédi karrier. Hát ez pech. – Kávé?
– Kösz, nem. Kint megvárlak – állt félre Jake az árnyékba, míg Tom bement kedvenc kávézójába. Nagy volt a tömeg. A jó idő mindenkit előcsalogatott az utcára. Jake csak nézte az embereket. Bámult maga elé a tömegben. Az esti koncert járt a fejében. Már nagyon várta. Nem tudta volna megmondani, hogy miért. Volt már jó pár fellépésük. Talán a legelsőnél érezte ezt az izgatottságot, mint amit ma. Gondolataiból egy üzlet zökkentette ki. Pontosabban az üzletben rejlő szépség. Életében nem látott még ilyen gyönyörű menyasszonyt. Menyasszony! Azaz foglalt! Francba! Mégsem bírta levenni róla a szemét. Nem bírt másra gondolni, csak arra, hogy a világ legszerencsésebb férfija az, ki magáénak tudhatja ezt a csodaszép tündért.
– Tündérszív – suttogta maga elé, fejében már lejátszódott a szerelmes dal.
– Mit motyogsz? – bukkant fel mellette hírtelen Tom.
– Semmit – jött hírtelen zavarba, maga sem tudta miért. Talán saját ki nem mondott érzései miatt. Gyorsan elhessegette gondolatait. – Beszéltél mostanában apával? – próbálta terelni a szót, miközben tovább haladtak útjukon.
– Talán még a múlt héten. Még mindig Kínában van az üzleti útján. Remélem nem hoz haza egy újabb feleséget – húzta el a száját Tom a gondolatra. Édesanyjuk halála óta hétszer volt nős. Míg mások kocsikat gyűjtöttek, addig apjuk a feleségeket. Először azzal magyarázta, hogy a fiúknak anya kell. Aztán már nem tudta mire fogni. A kérdésre pedig immár csak nevetve tárja szét a kezét. A boldogságot meg kell keresni! Szokta mondani. És ő erőszeretettel kereste. Tom ebben pedig nem látott mást csak kész anyagi csődöt. Ennyi válást! El sem tudta képzelni, hogy ő valaha is elvegyen valakit, hogy aztán vigye a fele vagyonát. De ő más volt, mint az apja. És Jake megint más. Hárman voltak háromfélék. Egy kívülálló meg sem mondta volna, hogy rokonok. És mivel csapongó apjára nem számíthatott, így Tom felelősségének érezte jó útra terelni testvére életét. Ha akarta, ha nem.
– Apánk sosem fog megváltozni – sóhajtott Jake. – Jut eszembe, mi is van azzal a nővel, akivel találkozgatsz?
– Julia? – húzta fel a szemöldökét meglepetten. Valószínűleg nem számított a kérdésre. – Semmi komoly. Két értelmes felnőtt néha megoszt egy üveg bort egymással. Ráadásul üzletasszony, így semmi szabadidő, semmi elköteleződés. Tökéletes.
– Hát ez nem hangzik túl jól. Hogy finoman fogalmazzak kicsit unalmas – jegyezte meg óvatosan bátyjának. Érzelem nulla. Akár egy jéghegy. Már megszokhatta volna. Tudat alatt azért mindig remélte, hogy talál magának egy olyan nőt, aki felolvasztja. Na de egy másik jéghegy ilyet nem tud!
– Felnőtt emberek vagyunk. A lángoló érzelmek a tinik világa. – vont vállat egyszerűen. Látszólag nem zavarta. Jake meg mert volna esküdni rá, hogy Tom tini korában sem lángolt senkiért. Biztosan nem! Mert aki egyszer lángra kap, abból nem lesz jéghegy! Maximum egy lávafolyam. De ha tartalékra vesszük, akkor is minimum egy kis parázs, szikra vagy valami. Csak nem jég! A maga hideg, kemény, megközelíthetetlen, dermesztő mivoltával.
– Ahogy gondolod – hagyta rá. Tudta, hogy bátyjának vannak érzései, de azt olyan mélyen elásta, hogy felszabadítására ő maga képtelen volt. És ezt sajnálta. Mégiscsak a bátyja volt, azt akarta, hogy boldog legyen, még ha a maga módján is.
– Nos akkor hétfőn egy interjú? – és csak nem adta fel.
– Elmegyek az interjúra, ha ma eljössz a koncertünkre – csillant fel az ötlet Jake elött. Lehet nem jó ötlet, de egy próbát megért. Tom nem válaszolt rögtön. Csak nézett rá. Komolyan fontolóra vette a lehetőséget. Jake látta lelki szemei elött a képzeletbeli kirakóst bátyja fejében.
– Rendben. – Tom nyugtázta, hogy mindenképpen jól jön ki az egészből.
– Akkor este csapatunk – vigyorgott Jake. Tom nem volt biztos benne, mit ért csapatás alatt, de bólintott. Végül elértek eredeti úticéljukhoz, a Tündér könyvesbolthoz. Fura! Gondolta Jake. Ma már eszében volt ez a szó. Érdekelte volna, honnan jött ez a névválasztás. Beléptek. A kinyíló ajtót csengettyű jelezte felette. Ez de bájosan régimódi! Mosolyra fakasztotta. Könyvek ezrei figyeltek le rá a szépen elrendezett polcokról. A pultban egy kedvesen mosolygó nő ült, szőke haját laza kontyba fogva, szemüvege lecsúszott az orra hegyéig, úgy olvasott. A csengettyűre felpillantott.
– Üdvözlöm önöket! Miben segíthetek? – hangja akár egy dallam, lágy és nyugtató volt.
– Jó napot hölgyem! Tom Miller vagyok, rendeltem egy könyvet, amit mára ígértek.
– Máris utána nézek – ejtett egy bájos mosolyt. Valószínűleg egy hátsó raktárt rejtett az ajtó, ahová belépett. Pár perc múltán már vissza is tért egy könyvvel a kezében. – Meg is van – mosolygott még mindig. Tom hírtelen elgondolkodott rajta, hogy nem állt még görcsbe a nő arca. Vagy lehet már így maradt, és nem is tud más érzelmet mutatni? Komoly gondolatok! – Készpénz, vagy kártya?
– Készpénz – felelte Tom, majd nyújtotta is az összeget. – A visszajárót tartsa meg!
– Milyen nagylelkű fiatalember! – dicsérte meg az eladó. – Szerencsés a felesége – villantott rá még nagyobb mosolyt. Tom olyan képet vághatott, mint aki citromba harapott, gyorsan hátat is fordított és elindult az ajtó irányába. Jake alig bírta visszatartani a nevetést, míg kifelé mentek az üzletből. – Köszönöm a vásárlást! Jöjjenek legközelebb is! – intett utánuk a nő.
– Majd küldöm a feleségemet – morgott az orra alatt Tom. Jakeből kitőrt a nevetés…
Emma szobája úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Ő pedig a csatatér kellős közepén állt felfegyverkezve egy tucat újonnan vásárolt fehérneművel. Mia nem viccelt, kivágta a cuccait. Volt, aminek megkegyelmezett, cserébe meg kellett ígérnie, hogy soha, de soha nem veszi fel. De a bugyik a kukában landoltak. Kényelmes életének ezennel vége lett, szíve szakadt meg miatta.
– Egy fehérnemű nem azért van, hogy eltakarja a dolgokat? – nézett át a csupa csipke melltartón.
– Ó, te kis butus! Pont arra van, hogy mindent megmutasson – kacsintott rá Mia huncutan. – És most el kell dönteni mit veszünk fel – lelkesedett. – Alig három óránk van már csak.
– Három óra? Általában tíz perc alatt elkészülök.
– Te meg az elkészülés az két külön fogalom. Te inkább csak magadra aggatsz valamit és ennyi. Az nem elkészülés, az áthidalás – tette csípőre a kezét szemrehányóan.
– Igaz nem nőies, de gyors és praktikus – vont vállat Emma egyszerűen.
– Ezeket a szavakat felejtsd el! Mostantól a kezelésem alatt vagy – vigyorgott Mia összedörzsölve tenyerét. Emma nem tudta eldönteni, hogy nevessen, vagy inkább fusson. Lehet jobban járt volna, ha inkább fut. Még egész nyugisan indult, majdnem egy órát ázott a kádban. A gyantázást megúszta, de ehelyett olyan helyeken is borotválnia kellett, amely helyek létezéséről eddig nem is tudott. Nőnek lenni igencsak macerás és melós. Ezt elkönyvelte.
– Ott kihagytál egy részt! – nézett rá szúrósan, ujjával a hadviselt területre mutatva.
– Nem gondolnám, hogy egy koncerten bárki a bokámat nézegetné – vonta fel a szemöldökét immár sokadik alkalommal Emma. De barátnője ellentmondást nem tűrő pillantásától máris felvette a harcot az ellenséggel. És végül megnyerte a csatát. Egy jeti mászott be a fürdőkádba, és egy csupasz csiga bújt elő az illatos habok közül. Furcsa, de találó gondolatok. Emma legalábbis jót szórakozott magán.
– Ugye tudod drágám, hogy te vagy a földkerekség egyetlen jó tündére, akinek nincsen még egy nyamvadt púdere sem?! – siránkozott Mia, miközben minden zugot átkutatott. Igen színpadiasan tudott szörnyülködni Emma egyszerűségén.
– Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki nem sminkeli magát – vont vállat, miközben felöltötte selyem köntösét, kilépve szobára nyíló fürdőszobából.
– Drágám! Még az üknagyanyád is sminkelte magát.
– Hát sosem voltam valami hagyomány követő – nevetett.
– De legalább van olyan saját holmid, ami tényleg szép – simította meg az aranyló selymet nagyot sóhajtva.
– Tőled kaptam tavaly karácsonyra.
– Tudtam, hogy jó ízlésem van – nevetett Mia. – Na nézzük a felhozatalt – esett neki a ruhakupacnak. Kezébe akadt az Emmának választott estélyiruha.
– Na abban biztos nem megyek koncertre! – emelte fel tiltakozóan a kezét.
– Tényleg túlzás lenne – sóhajtott lemondóan a lány. – Na jó, egy koncert. Lehet szexi, de ne túl elegáns, de azért nem is visszafogott – forgatta a ruhákat gondolkodva. – Mit szólsz ehhez? – vigyorgott rá, miközben magasra emelte a talált zsákmányt.
– Mi is ez pontosan? – pislogott rá Emma.
– Egy fűző. Nagyon szexi és sosem megy ki a divatból – mérte magához Mia. – Farmernadrággal tökéletes egy koncertre. Már csak egy csini magassarkú kell hozzá – lelkendezett.
– Tornacipő nem jó? – próbált alkudozni Emma, belegondolva a magassarkú cipő minden fájdalmába.
– Nem! – vágta rá ellenkezést nem tűrő hangon. Hát ez veszett ügy. Már a gondolatra is sajgott a lába. Ebből rezgő telefonja zökkentette ki. – Hadd találjam ki, most írt a szőke herceg, hogy elindult érted a fehér lovon – gúnyolódott Mia, persze egyből tudta, hogy barátnője szokás szerint a varázsapplikációt böngészi. A mai világban már nem volt menő a varázspálca. Fejlődni kellett a korral. És mire nem való egy okostelefon? Hát egy menő appban kontrollálni a varázslatot, és segíteni, ahol csak lehetett. A Kívánság pedig pont erre volt jó. Fura, de tényleg működött. Emma pedig segített, ahol tudott. Mindig, mindenhol. Miát lenyűgözte ez az erő, ami benne volt, ahogyan a kitartása és munkamorálja. Igen, lehetett ezt munkának is nevezni. És a munka volt az élete!
– Jake Millerre már igazán ráférne egy kis boldogság – bújt bele mobiljába Emma. – A kiakadás mérő majdnem a plafonon van, céltalanság és elveszettség pedig igencsak ingadozik – sóhajtotta. – Olyan a pasi, mint egy hullámvasút.
– Tudhattam volna, hogy megint a munka miatt megyünk valahova, és nem azért, hogy szórakozzunk! – csóválta a fejét Mia.
– De hiszen bulizunk is – pislogott rá ártatlanul.
– Drágám! Teljesen más, ha a munka miatt mész bulizni, vagy ha félreteszed a munkát és úgy mész bulizni – oktatta ki barátnőjét.
– Jól van na, ne haragudj! – ölelte át. – Ígérem legközelebb mindent félredobok és úgy megyünk el oda, ahova csak szeretnéd.
– Ezt már nem vonhatod vissza! – vigyorgott Mia.
– Nem fogom – ígérte.
– Na öltözz te kis munkamániás, így sosem fogunk elkészülni!
A Jégvirág egy kisebb klub volt a belvárosban. Elég felkapott helynek számított. A Fly tagjai először léptek fel itt. Eddig csak pár kisebb koncertjük volt, de már elég népszerűek voltak. Fiatal, jóképű pasik jó zenével. Mi kell több? Sok nő rajongott értük. Jake is kapta sorban az ajánlatokat szebbnél szebb ismeretlen nőktől, de egyre inkább beleunt ebbe az ürességbe. Az emberek furcsák. Lényegében így könyvelte el. Jake idegesen mászkált fel alá a színpad mögötti, fellépőknek fenntartott öltözőben.
– Nyugi már, biztos el fog jönni – mondta Mitch, az együttes dobosa, miközben az ütőket pörgette a kezében, lazán támaszkodva az asztalnál.
– Pont ez az. Még soha nem hallott minket játszani. Későn gondoltam rá, hogy mindenbe is bele fog kötni, csak hogy neki legyen igaza – akadt ki egy kissé Jake.
– Akkor miért hívtad meg? – értetlenkedett Rob, a basszusgitáros, majd egy felest nyomott Jake kezébe.
– Mert azt reméltem, hogy talán meggondolja magát – sóhajtott keservesen Jake. Lehúzta a kapott bátorító italt. Keserű volt, mint a bűn. Arckifejezése is erről árulkodott.
– Örök álmodozó vagy! – nevetett Dav, a gitár szerelmese, megpengetve néhány akkordot a széken ülve.
– Akkor csak annyit kell tennünk, hogy kibaszottul odatesszük magunkat – vigyorgott Mitch.
– Ahogy mondja, ne hagyd, hogy a bátyád ennyire feszélyezzen! – veregette meg a vállát Rob kacsintva.
– Menjünk, és zúzzuk szét a házat! – vigyorgott végül Jake is…
Emma kellemetlenül érezte magát a sok ember között. Még nem ivott eleget ahhoz, hogy feloldódjon tömegiszonya. Mia a pulthoz lépett, majd egy kis várakozás után egy koktélt nyomott a kezébe. Emma amilyen gyorsan csak tudta le is húzta. Barátnője elismerően bólintott, majd kézen fogta, hogy ne szakadjanak el egymástól, és már húzta is be a tömegbe, utat törve maguknak, hogy minél közelebb kerüljenek a színpadhoz.
– Úgy izgulok. Vajon élőben is olyan állat jó pasi a dobos? – lelkesedett Mia barátnője felé fordulva.
– Sokat nem csalhat rajta a kamera – mosolygott rá Emma.
– Neked melyikük jön be jobban? – kacsintott rá. Azt tudta, hogy a frontember miatt jött, mint a munkája részeként, de arról nem beszélt, hogy tetszene is neki. Ebben a pillanatban azonban elsötétült minden, a fények a színpadra összpontosultak. Fellépett a színpadra a Fly együttese. Mia megkapta a választ, Mitch valóban állat jó pasi volt. A maga bronzbarna bőrével, dús barna hajával, sármos kisugárzásával, kidolgozott izomzatával csak úgy vonzotta a tekintetét. S bár barátnője nem válaszolt, ahogy Jakere nézett, az mindent elárult. Ez nem csak munka volt. Lehet, hogy nem is tudott róla, de vonzódott a férfihez. Mia csak mosolygott. Ez még akár érdekes is lehet. A zene egyenesen beszippantotta őket, magával ragadva nem engedte el figyelmüket. Eszméletlen jó volt. Emma nem bírta levenni a szemét Jakeről. Egy magas, sportos férfi volt. Nem az a kétajtós szekrény típus. Széles vállai magára vonzotta a tekinteteket. Farmert viselt, feltűrt ujjú bordó fekete kockás inggel, melyet felül kigombolva hagyott. Jobb csuklóján egy vaskos bőr karkötő díszelgett. Igazán menő volt a maga egyszerű, de mégis szívdöglesztő megjelenésével. Rövid barna haja, sötétbarna szeme, s megnyerő markáns vonásai voltak. És a hangja! Az maga volt a szín tiszta libabőr! Magával ragadta az az erő, amit a színpadról sugárzott. Emma egész testében érezte a rezgést, mit a hangszerek keltettek benne. A dob és a gitár játéka volt ez. Minden egyes porcikájában érezte ezt a mindent elsöprő érzést. Fülében nem csengett más, csak az a mámorító, rekedtes hang, mely minden gondot elfeledtető drogként hatott rá. Telefonja értékei alapján nem egy ilyen pasira számított. Talán itt volt az ideje, hogy frissítse az appot. A Fly koncertje után egy másik zenekar vette át a stafétát. Mia örömittasan kapaszkodott Emma karjába.
– Annyira jók voltak! – mondta elragadtatva, csillogó szemekkel.
– Nagyon – mosolygott Emma is, még mindig egy kicsit kábultan az élménytől. – Iszunk még valamit?
– Naná! – vigyorgott rá barátnője. Lassan próbáltak kitörni a tomboló tömegből, egyenesen megcélozva a bárpultot. Míg Mia rendelt, addig Emma előkereste táskájából mobilját, tényleg nem ártott az a frissítés. – Esküszöm el fogom venni a mobilodat! – tett szemrehányást Mia.
– Bocsi, csak egy gyors frissítés és már el is rakom – mentegetőzött Emma.
– Úristen! Ott áll Mitch! – hüledezett Mia meglepetten, mint egy lelkes rajongó, egyenesen barátnője mögé pillantva.
– Hol? – fordult meg Emma, azonban beleütközött Jakebe, akinek itala ráborult a telefonjára. Emma élete lepergett a szeme előtt a hírtelen sokktól. Ez nem lehet igaz! Gondolkodás nélkül kifutott a bárpult melletti ajtón, ami a hátsó kijárat volt. Az épület mögötti kis sikátorba vezetett.
– Ne csináld ezt velem! Tönkre ne menj! – kérlelte mobilját, miközben letörölve próbálta magához téríteni. Egy jó tündérnek szüksége volt a varázspálcájára, ami Emmának a mobiltelefonja volt. Ezzel hozta létre a Kívánság nevű applikációt, ami most teljes mértékben lefagyott.
– Nagyon sajnálom! Ne haragudj! – lépett ki utána Jake.
– Az én hibám, nem tehetsz róla – nyugtatta Emma. Ő viszont a teljes kétségbeesés szélén állt.
– Tudok segíteni? Kifizetem – lépett közelebb bűnbánóan a férfi. Emlékezett rá. Hogyan is felejthette volna el? Ő volt az a szépség, aki ma teljesen elvarázsolta. Elég szerencsétlen bemutatkozás volt az ő részéről. De ha már így alakult nem tudott mit tenni. Egyáltalán nem bánta, hogy újra láthatta a titokzatos gyönyörűséget. Lélegzetelállító tengerkék szemeiben most zavart kétségbeesés látszott.
– Nem – rázta a fejét könnyes szemmel Emma. – Ez a mindenem.
– Hadd nézzem! – nyúlt lassan a telefonért. Segíteni szeretett volna. Szíve összeszorult a lány könnyeit látva. Nem szeretett volna mást, csak hogy mosolyogjon. Hogy boldog legyen. Azonban mikor hozzáért a telefonhoz az szikrázni kezdett. A szikrák pedig egyre nagyobbak lettek, mígnem csillámporrá váltak. Mindent beterített a mágia fénylő csillogása. A varázslat önálló életre kelt, lassan körbe fonta Jakeet. Mire Emma észbe kapott a varázs mobilja semmivé lett, Jake hűlt helyén pedig egy cuki kiskutya figyelt fel rá. Emma döbbenten kapta szája elé a kezét, talán még egy halk sikoly is elhagyta a száját.
– Basszameg! – a pánik hatalmába kerítette. – Most mi a francot csináljak? – mászkált fel alá kétségbeesetten. Nem hitte el, ami történt, hiába volt a szeme előtt. Élete legrosszabb rémálma teljesült. Elvesztette varázspálcáját, vele varázserejét, ráadásul kutyává változtatott egy vadidegent. Teljesen bemajrézott! Próbált erőt venni magán. Ha itt hagyja, valószínűleg sosem látja többet, és a varázserejének is lőttek. Nem tehetett mást, remegő kézzel felkapta a nyüszítő kutyust, s visszasietett Miához, aki a bárpultnál flörtölt épp Mitchel. – S. O. S.! – szólt oda barátnőjének. Mia látta barátnője kétségbeesését és a karjában egy kiskutyát?!
– Bocsi, de most mennem kell – dobott egy csókot a férfinak, majd Emma után sietett, aki már a kijárat felé vette az irányt. Majdnem utol is érte, mikor megbotlott és egyenesen egy öltönyös férfi karjaiban landolt. – Köszönöm – pislogott fel jóképű megmentőjére. Közben Emma visszafordult az esetet látván.
– Jól vagy? – rémüldözött Emma.
– Igen – egyenesedett ki a lány.
– Kutyát nem lehet behozni! – jegyezte meg hűvösen a férfi, majd otthagyta őket. Mia teljesen összezavarodott. Egy megmentő jéghegy? Na de mindegy is, gyorsan elhagyták az épületet. Fogtak egy taxit, és egyenesen Emma lakására mentek.
– Most már jó lenne, ha mondanál is valamit! Kié ez a kutya? – Mia semmit nem értett. De látszólag Emma sem. Lerakta a kutyust az ágyra, majd ismételten fel alá mászkált extrán kiakadva, magában motyogva érthetetlenül. – Emma Wilson! Szedd már össze magad! – szólt rá erélyesebben barátnőjére. Emma megtorpant. Könnyes szemekkel meredt Miára.
– Jake… – csuklott el a hangja.
– Mi van Jakeel? – értetlenkedett még mindig.
– Jake… – mutatott rá a kutyára remegő kézzel. Mia kezdte összerakni a képet.
– Te jó ég! – döbbent le ő is. – Ez mégis, hogy sikerült? – ült le a kis Labrador kölyök mellé.

Az I. Regényíró pályázatra bejutott többi történet | Tovább

Helena White: Két külön világ | I. Regényíró pályázat

Helena White: Két külön világ | I. Regényíró pályázat

Szerző: | márc 20, 2023 | Helena White, Regénypályázat, Romantikus

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Helena White: Két külön világ című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Helena White története a szerelem győzelmét mutatja be a két fiatal démonjaival való küzdelemben, érintve a két ország (Magyarország, Tajvan) társadalmi, kulturális és felfogásbéli különbségét a BoysLove filmes világ igazságát Tajvan csodálatos természeti helyszínein átívelő történetben.

Helena White: Két külön világ

romantikus

Két külön világ, ha találkozik mi lesz abból?
Két magányos szív egymásért kiált, legyőzve a távolság démonát…

Fél év múlva…
Vivien

   – Végeztem mára – állítja le lihegve Kriszti a futópadot.
   – Nekem még van két kilométer. Menj zuhanyozni!
   – Oké! Aztán egy süti? – rámeresztem a szemem, hogy komolyan gondolja-e, de látom, fülig ér a szája.
   – És azzal le is nullázzuk a ma leadott kalóriát.
   – Ledolgozzuk azt is – teszi vihogva a törölközőjét a nyakába. – Mentem! – és ruganyos léptekkel megindul az öltöző felé.
   Tekintetemmel követem. Az edzőruhájában tökéletesen kirajzolódik nőies alakja. Megáll egy pillanatra, és kecses mozdulattal kiengedi a haját a szoros lófarokból. Legszívesebben én is kiengedném, de még nem végeztem. Ma valahogy nehezemre esik a mozgás, de erőt vettem magamon, mert Kriszti megkért, hogy jöjjek le vele. Hatalmas sóhaj kíséretében ismét futásnak eredek. A gép jelzése zökkent ki a gondolataimból. Ma dől el, hogy miénk lesz-e a Hajdu-projekt, vagy sem. Nagy a tét, így napok óta nyugtalanul alszom. Összekapkodom a cuccaim, és elindulok az öltöző felé. Belépve látom, hogy Kriszti a haját törölgetve már a szekrénye előtt ül.
   – Gyors voltál!
   – Te is az legyél! – int a tusolók felé.
   Azért adok magamnak pár percet az élvezetre, hogy a forró víz ellazítsa a testem.
   – Hé, csajszi! Üzeneted jött! – kiált be Kriszti. – Átirányított a ViKo e-mail fiókodból.
   – Nézd meg kérlek! Lehet, hogy sürgős!
   – Mész Tajpejbe – tűnik fel a feje az ajtóban.
   – A jósnőm üzent?
   – Dilis – csóválja a fejét. – Felkérés jött. Felolvassam, vagy…?
   – Nem megyek! – rázom ki a vizet a hajamból.
   – Legalább hallgasd meg, miről van szó! – mordul rám, és felolvassa az e-mailt.
   – Ne bomolj már Kriszti! Tudod, hogy most nem hagyhatom magára Tamást a cégben.
   – Szerintem a bátyád elenged. Sőt! Elküld – vigyorog.
   – Induljunk! Sietnem kell, korán be kell érnem az irodába. Át kell nézni a Hajdú projekt anyagát, mielőtt jönnének – lépek ki az öltöző ajtaján.

   Hazaérve azon tűnődőm, hogy mit kellene felvennem. Nem szeretnék sem túl hivatalos, sem túl laza lenni. Ez jó lesz! Nyúlok egy combközépig érő klasszikus, fekete-fehér ruha felé. A hajamat laza kontyba fogom, egy kis sminket is felteszek. Az iroda épületéhez érve megnyomom a „KolosiNet” gombot. A számítástechnikával foglalkozó céget Tamással közösen alapítottuk meg hat éve. Egy országos érdekeltségű cég a Hajdú csoport keresett fel minket, hogy készítsük el nekik a weboldalukat, illetve a közösségi média fiókjaiknak a koncepcióját. A megbeszélt időpontra megérkeznek a potenciális ügyfeleink. Egy középkorú házaspár, és egy harmincas évei elején járó férfi.
   A háromórás bemutató után hatalmas levegőt veszek. Belekérdeztek többször is, de láttam rajtuk, hogy elégedettek a munkánkkal.
   – Vivien! – halom Szilvi, az asszisztensem hangját. – Megyünk ebédelni. Jössz velünk?
   – Menjetek nyugodtan. Jó étvágyat! – Ma nem megyek a többiekkel, mert anyuhoz vagyok hivatalos. Tamás is jön a párjával, Andival.

   Mire anyához érek, már végzett a főzéssel. Épp az asztalt terítem, amikor mocorgást hallok a bejárat felől, így odasietek.
   – Jól vagytok? – simítok végig Andi gömbölyödő pocakján.
   – Igen, jól. A kis fickó egyre erőszakosabb – feleli, és ad két puszit.
   – Kis fickó?
   – Az ultrahangon lebukott – mosolyog, és a kezembe nyomja a felvételeket.
   – Jaj, de jó! Unokaöcsim lesz! – ugrok a nyakába, alig bír megtartani.
   – Igen az, de nem kényezteted el!
   Ártatlan szemekkel Andira, és a bátyámra nézek.
   – Én, á, dehogy!
   – Aj, hugi, javíthatatlan vagy! – borzolja össze Tamás a hajam a fejem búbján. – Apropó! Nem akarsz mondani valamit?
   – Én? Mit kellene?
   – Talán, mesélhetnél a tajpeji ajánlatról.
   – Ezt meg honnét tudod? – képedek el.
   – Kriszti…
   – Kitekerem a nyakát! Mondtam, hogy nem megyek!
   – De mész!
   – Nem hagyhatlak itt, rengeteg a megbízás és… – Tamás elmosolyodik a megszeppent hangomra.
   – Eddig ez nem volt probléma. Vagy igent, vagy nemet mondtál – tárja szét a karját.
   – Oké, de ez más!
   – Mitől? Olyan téma, ami ütközik az erkölcsi normáddal, de piszok sokat fizet?
   – Nem, olyan téma, ami az álmom – ábrándozok el, mivel Ázsia kultúrája, felfogása közel áll a szívemhez.
   – Akkor mi a gond?
   – Nem kis időről van szó. Nem egy hétre mennék, minimum két hónap. Nem tudom, hogy ennyi idő…
   – Hugi! Ne is folytasd! – folytja belém a szót. – Tudom, mit akarsz mondani! El kell vállalnod! Mész, és kész! Vedd úgy, hogy ki vagy rúgva! – vigyorog. – Komolyra fordítva a szót, nem fog a cég kárt szenvedni. Én itt vagyok, illetve manapság a távolság sem akadály. Tíz, tizenöt órán belül szinte bárhonnét itthon lehetsz, de a munkád tudod online is végezni. Nem értem, hogy miért utasítanád vissza – von Tamás egy ölelésbe.
   Végig nézek szeretteimen, és a bólogató fejüket látva meghozom a döntésem.

   Hazaérve átolvasom a tajpeji ajánlatot, és válaszolok a felkeresésre.

 

Bai

   Bo, a menedzserem pontosan érkezik, mint mindig. Felhívott, hogy beszélnünk kell, ami nem várhat. Kíváncsi lettem, hiszen Bonak nem szokása, hogy személyesen keressen fel, mindig az irodájában találkozunk. Ahogy belép az ajtón, látom a mozdulatain, hogy zavarban van. Amint kilép a cipőjéből, a nappali felé invitálom. Megköszörüli a torkát és lehajtott fejjel elindul, kerüli a tekintetem. Mit akarhat? Fut át a gondolataimon egy zavaró érzés. Ekkor meglátom, hogy a kezében egy forgatókönyvet tart. Mi a fene? Eddig miért nem említette, hogy kaptunk egy új ajánlatot? Mit titkolhat?
   – Mi az, amit ilyen hirtelen, személyesen kell megbeszélnünk?
   – Kaptunk egy ajánlatot, egy most induló sorozatra – nyújtja felém a kezében tartott könyvet.
   – Ez nagyszerű, de miért érzem úgy, hogy van, egy de?
   – Bai! Tudod mi az a BoysLove? – kérdezi hebegő hangon, de legalább már a szemembe néz.
   Furcsák a rajongók, és nemcsak itt Ázsiában, hanem a világ számos pontján. Népszerű ez a műfaj, nem csoda, hogy egyre több film és sorozat készül ebben a témában. Nem tudom, hogy mit élveznek azon ahogy két srác enyeleg a vásznon, de ha ez kell, erre van kereslet, miért ne?
   – Igen, tudom, a húgom nagy fan – bólintással nyugtázza a válaszom.
   – A Star Entertainment Media-ból Long Chen megkeresett. Most indul egy projekt. Két egyetemista fiú szerelméről szól – le sem veszi a szemét rólam beszéd közben.    – Mielőtt kapásból elutasítod, kérlek, olvasd el a forgatókönyvet. Zhen Li lenne a partnered – túr a hajába zavartan.
   – Rendben, elolvasom – lapozok bele a forgatókönyvbe. – Miért gondolod, hogy élből elutasítanám? Pasival még úgysem csináltam.
   – Ez könnyebben ment, mint gondoltam. – Egy sóhaj kíséretében kienged a feszültsége. – Itt hagyom, olvasd el! – indul a kijárat felé.
   – Fogadd el! Megbízom benned. Ha azt mondod oké, én benne vagyok. – Egyetemi éveim alatt Bo az utcán szólított le, hogy nincs-e kedvem modellkedni. Kezembe nyomta a névjegyét, és kérte, ha belevágnék keressem meg. Mivel beleuntam a szórakozásba, nem sokat gondolkodtam az ajánlatán. Pár nap után felhívtam. Így indult az ismeretségünk, ennek már öt éve.
   – Azért olvasd el! Ha végeztél üzenj, addig nem mondok nekik semmit.
   – Mi ez a nagy titokzatosság? Gay pornó? – vigyorgok rá. A falnak támaszkodom, figyelem ahogy a cipőjét húzza.
   – Nem az, de van benne pár intim jelenet.
   – Na, most már kíváncsi vagyok. Menj, olvasni akarok! – tolom is ki az ajtón.

   A múlt hónapban lettem huszonhét éves. Öt év alatt rengeteg reklámban és sorozatban szerepeltem, egy-egy híresebb márka arca vagyok a mai napig. Eleinte imponált és élveztem a népszerűséget, de mára nehezemre esik állandóan a nyilvánosságnak élni, egy perc magánéletem sincs. Főleg az incidens óta. Egy begőzölt kiscsaj, a mai napig senki nem tudja, hogy hogyan, bejutott hozzám. Éjszaka közepén arra ébredtem, hogy valaki lehúzta rólam a takarót. Egy ledéren öltözött lányt pillantottam meg, aki a boxeremet szagolgatva maszturbált. Első döbbenetemben lesokkolódtam, de még volt annyi lélekjelenlétem, hogy tárcsáztam Bot. Jött és elintézte. Tudom, hogy a rajongókból van a bevétel, mind az ügynökségnek, mind nekem, de az a morál, ami itt Ázsiában jellemző, felfoghatatlan. Mit képzelnek ezek? Nem vagyunk a tulajdonuk! Belegondolva az ügynökségek marketing kampánya sem mindig tiszta. Az előző sorozatomban Shu-Fang Ma volt a partnerem. A média szétkürtölte, hogy nemcsak a vásznon vagyunk egy pár, ami persze nem volt igaz. A sorozat népszerűsítése miatt nem cáfoltuk meg. Rá is játszottunk, előre elrendezett lesi fotókkal tápláltuk a találgatásokat. Ő szentül hiszi, hogy a csajom, de bennem nem mozgat meg semmi romantikus érzelmet. Tudom, hogy ez szemét dolog, de férfi vagyok. Vannak szükségleteim. Nem verhetem ki állandóan magamnak.
   Letusolok és eszem pár falatot. Biztos vagyok benne, hogy addig nem állok fel, amíg nem érek a forgatókönyv végére. Kíváncsi vagyok mi ez az egész. Bo nem szokta a felkéréseket az utolsó pillanatra halasztani. Kényelembe helyezkedem az ágyon, és magam elé veszem a könyvet. Megfog, a történet egyáltalán nem klisés. Mozgalmas és tele van váratlan fordulatokkal. Igaz, az erotikában sem szűkölködik, de nem ezen van a hangsúly. Mivel munka, tudom, hogy képes vagyok rá. Meg sem fordul a fejemben, hogy viszolyogjak attól, hogy egy férfi lesz a szerelmem. Ki kell próbálni valami újat, attól nem leszek meleg, ha lekapok egy srácot. Nyúlok a telefonomért.
   Bai: „Benne vagyok.”
   Bo: „:-)”
   Pár perc múlva megcsörren a telefonom.
   – Holnap tízkor jelenésünk van Longnál – hallom Bo hangját.
   – Hányra menjek?
   – Reggel nyolcra. Még van, amit át kell beszélnünk. Most leteszlek, mert álmos vagyok.
   Reggel hétre beállítom az órát, és a fejemre húzom a takarót.

   Kopogás után belépek Bo irodájába. Látom, hogy az orrára tolt szemüvege mögül az asztalán lévő iratokra koncentrál. Int, hogy üljek le, és mélyed is vissza. Negyvenes évei elejét tapossa, de testalkatán nem hagyott nyomot az idő. A korára a halántékánál megjelenő ősz hajszálak utalnak. Meglátszik, hogy a modell szakmában kezdett.
   – Itt a szerződés, olvasd át! – tolja elém a mappát, miután végzett.
   Hátra dőlök a kanapén és olvasni kezdem. Egy-két pontnál látom a beszúrt megjegyzéseit.
   – Mi? Össze kell költöznünk? – fordulok felé elképedve.
   – Igen. Kérik, hogy tegyétek meg. Össze kell szoknotok, hogy hitelesek legyetek a vásznon. Természetesnek kell lenni az öleléseknek, érintéseknek. Az a bizonyos kémia nem tanulható, vagy megvan, vagy nincs.
   Ez a másik szokása az ügynökségeknek, ami táplálja a rajongók fantáziáját, holott ez munkaszempontjából szükséges. Így állandóan készenlétben vagyunk, ha hirtelen kell megjelenni valahol és elkerülhetőek a botrányok, mert nem kell attól tartani, hogy lencsevégre kapnak a paparazzik valaki mással, mint az aktuális sorozat partnerrel. A hetero sorozatoknál ez nincs, pedig nem lenne rossz egy-két dögös csajjal összeköltözni.
   Még átbeszéljük a szerződés pontjait és elindulunk a Star Entertainment Media épületébe. A stúdió aulájában egy fiatal lány lép elénk. Ha nem lenne a nyakában a belépőkártyája, nem gondolnám, hogy ő is itt dolgozik. Fekete hosszú haja a vállára omolva. Feszes farmerén keresztül kirajzolódik a sportos testalkata.
   – Jia-Li vagyok. Long Chen asszisztense. Kérem, gyertek utánam, felkísérlek a tárgyalóba – indul el a liftek irányába. Még visszanéz, hogy követjük-e. Megáll egy ajtó előtt, kinyitja. Ahogy belépünk, egy vasalt öltönyös férfi felpattan az asztaltól, és mosolyogva elindul felénk. Harmincas évei közepén járhat. Nem mondható izmosnak, inkább vékony, de látszik rajta, hogy sokat foglalkozik a kinézetével.
   – Long Chen vagyok. Már vártunk benneteket. Kérem, foglaljatok helyet, és kezdhetünk is – int az asztal felé.
   Lehuppanok a székre és körbe nézek. Zhen és a menedzsere is itt vannak. Zhenre nézve egy helyes srácot látok. Vékonyabb nálam, de körülbelül egy magasak vagyunk. Az enyémnél jóval sötétebb haja vágásra érett, arca az ázsiai vonásai miatt szemtelenül fiatalnak látszik. Buja sötét szempár fürkészően mér végig, szinte zavarban vagyok tőle. Ha nő lennék, bele tudnék szeretni, nem lesz gond az érintésekkel. Észreveszi, hogy nézem, rám mosolyog. Meg kell hagyni, még pasi szemmel nézve is szívdöglesztő. Torokköszörülés riaszt vissza a bámészkodásomból.
   – Fiúk, látom, hogy a kémia működik! Ezzel nem lesz gond – röhög fel Long. Zavartan eszmélek fel. Fel sem tűnik, hogy jó pár perce szemezünk egymással.
   A bemutatkozás után el is kezdjük a megbeszélést.

   A társaság által bérelt ingatlan bejáratánál vagyok. Biztonságos környék, kamerák mindenhol, a területet határoló kerítésen sem látni be. Leparkolok egy szabad helyre, és a buja növényekkel határolt bejárat előtti lépcső felé indulok. Az ajtóban Long vár mosolyogva.
   – Üdv itthon szépfiú! – hajol meg a vasalt öltönyében.
   – Micsoda fogadtatás! – biccentek, belemegyek a csipkelődésébe.
   Mögötte feltűnik Zhen kócos feje.
   – Helló bébi. Megjöttél apucihoz? – tárja szét a karját vigyorogva.
   – Apuci a seggem. Én vagyok felül, feleség – morgom oda neki az első lépcsőfokra lépve.
   – Álmodban! – kontráz, vicces látványt nyújtva, ahogy feljebb húzza a derekáról lecsúszott sortját.
   – De igen.
   – Nem.
   – De.
   – Nem.
   – De.
   – Na, azt majd meglátjuk. Kő, papír, olló? – nyújtja felém a kezét Zhen.
   – Oké!
   Játék közepette belépünk a házba. A szoba jobb oldalán a szürke puha szőnyegen álló natúr asztalkát a falnak háttal egy szürke kényelmes kanapé és két puffszerű ülőalkalmatosság fogja körbe. A panorámás ablakon át kilátok a hatalmas úszómedencére. A kanapé mögött egy fantasztikus fénykép tölti ki a falat. Közelebb megyek. A kép jobb alsó sarkában ViKo név olvasható. Apám irodájában is van egy kép tőle, de ez fogva tart. Fél szemmel látom, hogy Long is a kép elé lép.
   – Csodálatos igaz? – hallom áradozó hangját.
   – Igen. Ki ez a ViKo? Apám is odavan érte.
   – Nem tudja senki, hogy nő vagy férfi, idős vagy fiatal. Mintha nem is létezne – sóhajt egy idő után. – A képei sorban nyernek, és valami megmagyarázhatatlan misztikum sejlik át rajtuk. Munkája alapján egy középkorú férfire tippelnék. Tervben van, hogy felvesszük a kapcsolatot a National Geographics média osztályával. Szeretnénk megnyerni magunknak a sorozat promóciós anyagához – feleli Long, közben le sem veszi a szemét a képről.
   – Bárki is, én szerelmes vagyok.
   – Ezt megértem.
   Elkapom tekintetem a képről, és folytatom a nappali szemlélését. A kanapéval szemben lévő falon a tévé uralja a felületet. Középtájt az étkezősarok foglal helyet, vele szemben egy falba süllyesztett modern konyha.
   – Ez a vendégfürdő – mutat Long az egyik ajtóra. – Ez a dolgozószoba, ez az alagsori edzőterembe visz. Az emeleti hálószobákhoz a konyhasziget melletti lépcsősoron tudtok felmenni – elindul a lépcsőn az emeletre. – Minden szobához külön fürdő tartozik, és a szobákból ki lehet jutni a tetőtér nagy részét elfoglaló teraszra.
   A teraszra kiérve megcsap a meleg levegő. A korláthoz sétálok, és lepillantok. Lelátni a medencére, és a gondozott kertre. Miután kibámészkodtam magam, lemegyek én is a nappaliba a többiek után. Az ablakon kipillantva látom, hogy a medence melletti fedett részen egy kényelmes pihenő sarok kapott helyett, rattan váz pihe-puha párnákkal. A ház minimalista, de modern.
   – Bébi, alszol velem egy szobában? – trappol felém Zhen.
   – Alszik a faszom! – mordulok rá.
   – Jó, nekem az is elég – vigyorog rám a medencéhez vezető ajtóhoz lépve.
   Jól ki fogunk jönni egymással. Nem lesz unalmas.
   – Öltözz feleség! Pancsizzunk egyet! – lép ki az ajtón.
   – Feleség a seggem – vakkantom utána.
   – Az hát! Erről beszélek – visszadugja a fejét.
   – Ááá! – fújok egy hatalmasat, fogom a táskámat és nagy hévvel elindulok a szobámba.
   Kipakolok, veszek egy gyors zuhanyt, fürdőgatyába bújok, és elindulok a medence felé. Zhen megállás nélkül rója a köröket, észre sem veszi, hogy ott vagyok. Beugrok a vízbe, és csatlakozom Zhenhez. Észreveszem, hogy Long a medence széléről integet.
   – Srácok! Nekem mennem kell – mondja, amikor mind a ketten odaérünk elé. – Megbeszélésre kell mennem. Majd jövök. Érezzétek jól magatokat, és pihenjetek!

   Kaptunk két hét nyugalmat, hogy összeszokjunk egymással. Pár gyakorlatot leszámítva semmi más dolgunk nincs, mint lazítani, ismerkedni. Nem lesz nehéz betartani, hogy szinte karanténba zárnak. Esténként a teraszon ülve olvassuk a forgatókönyvet, megvitatjuk a jeleneteket, hogy hogyan lehetne kivitelezni. Zhennek sem az első sorozata, de BoysLove sorozatban még ő sem szerepelt. Ráadásul inkább zenész, mint színész. Ez mindkettőnk számára új. A gyakorlatok, amiket az itt létünk alatt csinálnunk kell, nem bonyolultak, inkább furcsák. Célja, hogy megszokjuk egymás érintését. Kinyújtott lábbal ülök, Zhen velem szemből az ölembe ül, én a derekánál fogom, ő a nyakamon kulcsolja át a kezét. A homlokunk és az orrunk összeér. A hátára fektetem, a lába közé fekszem, feje mellett a könyökömön támaszkodom meg, a homlokom az övéhez érintem, hogy az orrunk összeér. Ugyanez fordítva. Pár nap után megy röhögés nélkül is.
   A két hét alatt kiderült, hogy jól kijövünk egymással, nem lesz gond a közös munka. Shu-Fang kiakadt, hogy elvállaltam ezt a sorozatot, így a két menedzsment kiadta a szokásos szakításról szóló közleményét a médiának. Zhen mesélt a barátnőjéről, akit egyelőre nem vállalhat fel a nyilvánosság előtt, a szerződése nem engedi. A barátnője a BoysLove sorozatot jól fogadta. Kíváncsi leszek, hogy azt hogyan kezeli, ha kézen fogva ölelkezve kell valahol megjelennünk, ha meg kell puszilnunk egymást. Ebben az iparban nem lehetnek érzelmeink, nem lehet magánéletünk. Még a saját öltözékünket sem választhatjuk ki. Úgy kell megjelennünk nyilvánosan, ahogy a szponzorok előírják, ami a fülbevalótól az alsógatyáig mindenre érvényes. Sokszor bazári majomnak érzem magam a két számmal nagyobb ruhákban, és feldíszített fának a sok rám aggatott ékszernek nevezett borzadványoktól. De ez van, ezt kell csinálnunk.

   A forgatás első két hónapja hamar eltelt. Kezdetben furcsa volt, hogy a kamerák előtt meg kell csókolnom egy pasit, de idővel megszoktuk. Az első szexjelenet sem volt zavaró a gyakorlatoknak köszönhetően, talán négyszer kellett ismételni, mert folyton elröhögtük. A sorozat sugárzását megkezdték, sokkal sikeresebb lett, mint vártuk. A forgatás mellett a családi cég ügyeit sem hanyagolhatom el. Apám harminc évvel ezelőtt alapította meg a Linea Corporation építész vállalkozását, ami mára az ország egyik jelentős, befolyásos cége. Épp egy megbízási szerződésen dolgozom, amikor meghallom Zhen röhögését mellettem.
   – Szívszerelmem!
   – Elment az eszed? – vigyorgok Zhenre a gépemről felpillantva – Mi az?
   Leveti magát mellém a kanapéra, és elém tolja a telefonját, amin látom, hogy a wattpad van megnyitva.
   – Gyere, szívi! Ezt nézd meg!
   – Te ilyeneket olvasol? – teszem le a telefont az első fejezet végén.
   – Baromi szórakoztató fanfictet olvasni. Nem is tudtam, hogy ekkora van neked – röhög éktelenül.
   – Akkor röhögj, ha beléd nyomom – a nadrágomon keresztül megfogom magam.
   – Upsz! – húzódik el. – De nem értem, miért mindig én vagyok alul – fakad ki nyafogva.
   – Fejezd be azt a szart! A maradék eszed is elmegy! – legyintek, és visszafordulok a gépemhez.
   – A videókat még nem is láttad a YouTube-on! – tolja az orrom elé újra a telefont.
   – Nem vagyok kíváncsi rá! – mordulok rá, de a szám sarka megrándul.
   – Jaj, édesem! Már nem is szeredet, anyucit? – affektál és átöleli a vállam.
   – Hát, te totál marha vagy! – a hasam fogom, úgy nevetek.
   Gondoltuk, hogy ez lesz, de ekkora hisztire mi sem számítottunk. Szórakoztató műsorokba hívnak minket, ahol szerelmes gerlepárként kell viselkednünk, amit nehéz komolyan végig csinálni, az állandó röhögőgörcsöt visszatartani kínszenvedés. Megegyeztünk, ha nem megy, akkor a másik nyakába fúrjuk a fejünket. Az élő adások alatt túl sokszor tesszük ezt hatalmas sikítások közepette. Hogy mit élveznek benne, nem tudom, de mivel egyikünk számára sem kellemetlen, így élvezettel húzzuk a rajongók fejét. Elvégre ez a dolgunk, nem? Összességében örülök, hogy elvállaltam ezt a sorozatot. Remekül érzem magam, barátságokat is kötöttem és sikerült megszabadulnom Shu-Fangtől.

Az I. Regényíró pályázatra bejutott többi történet | Tovább

18+ | Emma ZR: Hurrikán 1. fejezet

18+ | Emma ZR: Hurrikán 1. fejezet

Szerző: | márc 3, 2023 | Emma ZR, Online regény, Romantikus

Carolyn

 

Oliver hirtelen befejezte a beszédet, kiszáradt száját megnedvesítette egy korty vörösborral. Remek, már azon gondolkodtam, hogy a poharammal ráverek az asztal szélére, és a kezemben maradó csonkot a combomba szúrom. Soha nem tennék ilyet, valamivel azonban le kellett kötnöm magamat, mielőtt sikítani kezdek. Még egy adag ömlengést nem bírnék ki a lakása csodálatos elhelyezkedéséről.

Ölemben – az asztal takarásában – az okosórámon pittyenés nélkül váltakoztak a messenger üzenetek. A barátnőim igencsak belelendültek az esti buli tervezgetésbe. Akár velük is tarthatnék, ehelyett…

– Eleget beszéltünk rólam – helyezte vissza a talpas poharat az asztalra. Hosszú ujjaival kissé megforgatta vékony szárát, a fehér terítőn bíbor árnyak játszottak. – Mi lenne, ha mesélnél magadról?

Eszembe jutott a Hófehérke és a hét törpe, mesének megfelel? Végül is, kitalálhatok valamit, a valóságot kicsit keverem a Grimm fivérek egyik történetével, és máris izgalmasabb lesz a vacsoránk. Mi az, hogy „mesélj”?!

Emma ZR: Hurrikán

A teljes regény itt olvasható

Szerző: Emma ZR
romantikus-erotikus online regény, felnőtt tartalom
Megjelenés: 2023
ISBN: 978-615-82244-0-6

Szabó-V. Dóra: Út-vesztők | Beleolvasó

Szabó-V. Dóra: Út-vesztők | Beleolvasó

Szerző: | jan 4, 2023 | Beleolvasó, Romantikus, Szabó-V. Dóra, Szórakoztató irodalom

Akció!
Szabó V. Dóra: Út-vesztők

Olvass bele!

Szállítás: 2-4 munkanap (A beérkezett megrendelések a megjelenést követően kerülnek kiszállításra)

3443,00 Ft

1.

 

SAMUEL

 

A Nowy Świat félreeső beugrójának romos falához dőlve próbálok árnyékba húzódni. A lábam rég elgémberedett a folyamatos üléstől. A beton kurva kemény. A seggem is fáj. Nem beszélve a golyóimról. Faszom! Azt a pár darab ruhát, ami az egyetlen vagyonom, magam alá tuszkolom.

Varsónak ez az egyik legforgalmasabb belvárosi utcája, de most még minden csendes és nyugodt. Fájdalmas sóhaj szakad ki belőlem. Nem szeretem a csendet. Ilyenkor utat törnek a gondolataim, és még inkább magamba fordulok. Hogy a büdös francba történt, hogy pár hónap leforgása alatt az életem így a béka segge alá került? Bár – vonom meg a vállam – csakis én tehetek róla. Tulajdonképpen megérdemlem, hogy itt rohadok az utcán, és mindenki keresztülnéz rajtam.

Fájjon csak! Annyira, mint amekkora fájdalmat én okoztam. Néha úgy érzem, a bennem dúló tehetetlen indulat, mint alattomos férgek húsevő bandája rágja keresztül magát az agyamon, a csontomon, és feszíti szét egyre jobban sajgó fejemet. Még most sem tudom felfogni, mi a fasz történt.

Az ideg észrevétlenül kúszik a hasam aljától agyam szerteágazó idegpályáiba, és ahogy elönt a lila köd, egy erőteljeset rúgok előre. Pechemre egy öltönyös fazon pont ekkor ér oda hozzám.

– Hé! Nem látsz a szemedtől? – mennydörgi, és undorodva tisztogatni kezdi a nadrágját.

A fülem égni kezd, halántékom lüktet és ökölbe szorul a kezem. Szinte belekapaszkodok a betonba, nehogy felugorjak és nekimenjek.

– Véletlen volt – vetem oda neki a fogaim között.

Mikor hallótávolságon kívül kerül, azért hozzáteszem: köcsög.

A csuklómhoz kapok. A vékony bőr karkötő érintése megnyugvással tölt el. Anyát juttatja eszembe. Az emlék fájdalmas szúrásként hasít a mellkasomba, és levegő után kapkodok. Az egyre erősödő hangfoszlányok körülöttem azonban megállítják a kitörni készülő pánikot, és a ködfátyol tisztulni kezd.

Felkapom a fejem, amikor meghallom az ismerős hangot az út túloldaláról. Szinte minden reggel itt kezdi a napot. Ma is nagyon csinos – állapítom meg. A testhez simuló farmer, a piros szövetkabát, szőke haj. Hm…

– Lou, ne viccelj már! – mondja a mellette lépdelő rövid, sötét hajú nő.

Idegesnek tűnik: kapkod és a kezével hadonászik. A szőke hosszú hajú lány pedig bűnbánó képet vág. Elindulnak a zebra felé. Egy kávé és egy péksütis zacskó van a kezében. Összefut a nyál a számban. Egy kis csepp még a betonra is csöppen. Durván megtörlöm a szám szélét, és körbepillantok. Még csak az kéne, hogy ezt valaki meglássa! Szánalmas vagyok!

– Megígérted, hogy eljössz velünk este bulizni – folytatja a sötét hajú.

Megállnak a zebránál. Elidőzik a tekintetem rajtuk. Minden nappal egyre vonzóbbnak találom a szőkét. Eljátszok a gondolattal, mi lenne, ha én is a zebránál állnék és beszédbe elegyednék vele. Egymásra mosolyognánk, és talán még a számát is elkérném valami hűdefasza indokkal…

Felröhögök a gondolatra, ami visszaránt a józanság kemény talajára. Idióta!

Ha még lenne életem… talán szóba is állna velem.

Hirtelen egy piros Škodás őrült dudálva, káromkodva vágódik ki a sorból és előzésbe kezd. A szőke, csinos lány a barátnőjével épphogy kitér előle.

Újfent ökölbe szorul a kezem. Legszívesebben kirángatnám az autóból azt az őrült faszit és beverném a képét!

Szabó V. Dóra: Út-vesztők

A szőke lány rám néz, én megtorpanok. Eddig észre sem vettem, hogy felugrottam, ahogy azt sem, hogy ő már szinte az én oldalamra ért. Egy pillanatra egymás szemébe nézünk. Hátrálni kezdek, megbotlok a ruhakupacomban és a falnak vágódok. Már-már hisztérikusan röhögök magamon.

A két lány pont előttem áll meg folytatni a csevejt. Hát nem csodálatos? Bassza meg! Mit nem adnék, ha most megnyílna alattam a föld!

– Tudom Hanna, tudom. És azt is, hogy az utóbbi időben sok programból vontam ki magam – szabadkozik a szőke. – De ki akarom használni a lehetőségeket, amiket most kapok.

A sötét hajú undorral rám néz, és arrébb sétál. Erre csak a szememet forgatom. A szőke azonban nem mozdul.

– Lou, én megértem. – A barna hajú hangja idegesen cseng. Hanyag mozdulattal a napszemüvegét is a fejére csúsztatja és így hunyorogva magyaráz –, de nem mehet ez a végtelenségig. Hónapok óta le se szarsz minket!

Egészen jó kedvem lesz, hogy megtudom a nevét! Lou! Elmosolyodok. Erre Lou rám pillant, én meg elkapom a tekintetem. Még csak az kéne, hogy meggyanúsítson, hogy hallgatózok.

– Hanna… ez azért így túlzás – ellenkezik.

– Hogyne, mindjárt gondoltam. – A sötét hajú lány az órájára néz. – Mennem kell, várnak az egyetemen!

– Persze, menj! – Mintha a szőke kicsit fellélegezne. – Kapd el azokat a srácokat!

– Meglesz! – mondja a másik és mosolyogni próbál, de inkább vicsorgásnak tűnik.

A szemem sarkából kémlelem az eseményeket, és a pulzusom az egekben van. Kínosan érzem magam, mert Lou még mindig előttem toporog.

Mi a fenéért nem megy arrébb?

Megköszörülöm a torkom. Rám néz.

„Mi a jó büdös…!” Még fel is hívom magamra a figyelmet. Ez a nap ennél nem is indulhatna jobban.

– Tessék, ez a tied! – szólal meg, és felém nyújt egy zacskót.

Értetlenül nézek rá.

A lány még mindig ugyanúgy áll előttem. Zavarában körbetekint és mosolyogni próbál.

– Vedd csak el!

Továbbra is nyújtogatja felém a cuccát.

Még mindig nem mozdulok. Végül leteszi elém a földre.

– Jó étvágyat! – mondja, és olyan hirtelen, ahogy jött, el is tűnik.

***

LOISETTE

 

A lépcsőházba lépve megcsap a már jól ismert dohos levegő. Elfog a hányinger. Egyszerűen nem tudom megszokni ezt a szagot. Befogom az orrom addig, amíg felérek az emeletre.

Amint a lakásba érek, lerúgom a cipőmet, ledobom a cuccaimat, aztán elterülök a kanapén.

Akárhányszor elgondolkozom a költözésen a lépcsőház miatt, elszáll minden negatív gondolatom, amint belépek a lakásba. Önálló életem első bérleménye, amit egyedül rendeztem be, és nagyon otthonosra sikeredett. Emellett a környék is szuper, közel van a belvároshoz, jó a közlekedés.

Nowy Świat

– Istenem, már megint front jön – nyögöm, miközben a halántékomat masszírozom. De legalább a hányingerem csökken.

Próbálok relaxálni. Becsukom a szemem, de folyton elkalandozok, és a hajléktalan srácon kattogok. Annyira ismerősnek tűnik. Egészen biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol. De az Istenért nem ugrik be, hogy hol. Valaki bemutatott volna neki már régebben? Vagy találkoztam vele egy fotózáson?

Megszólal a telefon. Összerezzenek.

– Lou, akkor este számíthatunk rád? – kérdezi egy hapsi a telefonban. Hirtelen azt sem tudom, ki az. Gyorsan lefuttatom a szoftvert.

– Áh, Filip, persze! – kapok észbe. – A fotózás! Nyolc, ugye?

– Igen. Nem lesz külön sminkszoba, csak egy asztalt tudtam szerezni.

– Hát, akkor abból hozzuk ki a legjobbat – mondom, de már bontja is a vonalat.

Ledobom a telefont az ágyra és elkezdem összepakolni a cuccaimat. Fekete táskába az alapozókat, szemhéjfestékeket, a „make up” feliratúba a rúzsokat, aztán lecipelek mindent az autóba.

Rövid délutáni szieszta után bekapok még néhány falatot, aztán elindulok az esti megbízásomra.

Pontban nyolckor parkolok le a Pavillions előtt. Málló vakolatú emeletes ház tornyosul előttem. Nem túl barátságos a környék, körben rozoga épületek állnak, és amint kiszállok az autóból, három szakadt ruhás fiatal hangos röhögések közepette szédeleg el mellettem. Az utca távolabbi részéből ordibálás hallatszik. Feláll a hátamon a szőr. Sietős léptekkel a kapucsengőhöz megyek. Unott hang szól bele, majd kattan a zár és várom, hogy lejöjjön a segítség. Mire kipakolok az autóból, mogorva, bajszos, idősebb pasas sántikál elém. Majdnem felnevetek.

– Ezek lesznek? – kérdezi és unottan megfogja a táskáimat.

Bólintok és megmarkolom a maradékot.

Hosszú, sötét folyosón követem az útbaigazítómat, ahol épphogy csak pislákol a neonfény. A lámpa zúgását a pasas csoszogása töri meg. Próbálok kicsit lemaradni, mert a segítőmből áradó izzadságszag fojtogató. Fújtatva száll be a liftbe, így már a szájszagát is érzem.

Szuper.

Óráknak tűnik, mire felérünk a negyedikre.

Dübörgő metálzene csapja meg a fülemet. Az izzadságszagot már kevésbé érzem, hozzászokott az orrom. Füst száll a folyosón. Hogy honnan, arról fogalmam sincs.

Remélem, nem gyulladt ki valami.

Az öreg mogorván az egyik ajtó felé mutat, és leteszi a cuccaimat a fal mellé. Innen oldjam meg – dörmögi. Elképedve meredek rá, miközben ő visszaindul a helyére.

A szobában tinilányok támasztják a falat, unott képpel várakozva a sorukra, miközben megállás nélkül a telefonjukat nyomkodják. Egy-két lány falatnyi fehérneműben sasszézik el előttem, a fiúk meg olyan bőrszerkóban futkosnak, amilyet még életemben nem láttam. Örülök, hogy a micsodájukat legalább takarja valami. Felhorkanok.

Ezeket én nem nevezném ruháknak.

A kopott állványokon lógó cuccokról nem is beszélve!

– Most le kell tennem. Fél órán belül legyetek itt! – üti meg a fülemet egy ismerős hang.

Filip az. Intek neki, mire ő közelebb hív.

– Nem hiszem el! – dühöng. – Gond van – kezdi –, az egyik lány elakadt a dugóban. Legalább fél óra, amíg ideér.

Megrántom a vállam.

– Egyszerre úgyis csak egy lányt tudok sminkelni.

– Remek. Ez lesz az asztalod – mondja, és a szoba sarkában álló, barnára lakkozott, billegő tárgyra mutat. Lesöpri róla a ruhákat, és színpadiasan odaáll mellé.

– Milyen sminket szeretnél? – kérdezem, miközben próbálom szinten tartani a szorongásomat, és rendbe szedni az asztalt. Nehezen tudom kizárni a fejembe tóduló negatív gondolatokat: el fogom cseszni az első komolyabb megbízásomat, nem fogom megugrani a mércét.

Nem pont ilyen helyre gondoltam a mai megbízással kapcsolatban.

– Fekete, vörös színű ruhák lesznek a lányokon – mondja és megmutatja az előbb szemrevételezett darabokat.

Összeszorított szájjal bólogatok.

– Mit szólnál egy jó erős, füstös feketéhez, vörös rúzzsal? – kérdezem, közben elkezdek kipakolni a táskából.

– Rád bízom. A lényeg, hogy tartós legyen, mert hat-hét óra táncot bírniuk kell. És tizenegyre végezz velük!

Mire szóra nyitnám a számat, már el is tűnt.

– Frankó – motyogom magamban, és intek az első lánynak.

Unott arccal ül le a székembe.

Mély levegőt veszek és lassan kifújom. Próbálok kizárni mindent, és csak a sminkelésre koncentrálni.

Szerencsére a lányok arca szép, nincs bőrhiba, így könnyű dolgom van. Kontúrozok, pirosítózok és szépen megformálom a szemöldököket. Aztán bázissal kezdek a szemen. Rá a fekete szemhéjfesték. Rétegezés, satírozás és árnyékolás a végén. Tus mellett döntök, és mindegyik modell kap műszempillát is. Végül dögös vörös a szájra és kész is.

Filip egyszer csak a semmiből mellettem terem, megtörli izzadt homlokát és hunyorogva méregetni kezdi a munkámat. Lélegzet-visszafojtva várok, mire egy fejbiccentéssel jelzi, hogy elégedett.

– Már csak négyen vannak – mondja és megy vissza a dolgára.

A harmadik lánynál már erőteljesen fáradok és érzem a hátamba nyilalló fájdalmat.

Megcsörren a telefonom. Átkozom magam, hogy elfelejtettem lehalkítani. A fejem élesen nyilallni kezd, ahogy eszembe jut, hogy most van a csajos buli, amire gonosztevő módjára nem mentem el.

Csak ne hagyd, hogy kizökkentsenek.

– Hol a fenében vagy? – üvölt a telefonba a barátnőm, Sara.

A vállammal tartom a telefont, miközben sminkelek tovább.

– Mondtam Hannának, hogy ma nem érek rá – suttogok.

– Azt hittem, viccelsz – mondja szemrehányóan.

– Sara, kérlek…

– Persze, a fontossági sorrend. Akkor jó munkát! – és mielőtt bármit is mondhatnék, lerakja a telefont.

Hihetetlen, hogy akárhányszor felhív, nem tud mást, csak kiosztani! Mintha apámat hallanám! Lassan ott tartunk, hogy engedélyt kell kérnem, ha dolgozni akarok! Megremeg a kezem. Sara stílusa nagyon könnyen kibillent az amúgy is ingatag lábakon álló lelki békémből.

Le kell tennem az ecsetet egy pillanatra, és veszek néhány mély lélegzetet, hogy csökkenjen a remegésem. Csinálok pár nyak- és vállkörzést, jó pár beszív-kifúj gyakorlatot, és újabb lendülettel vetem bele magam a munkába. A negyedik lányt így is hanyagabbul fejezem be. Fél tizenkettőkor esik be az utolsó táncos, így jóval éjfél után végzek. Mire mindenki elkészül, teljesen kipurcanok.

Tulajdonképpen büszke vagyok magamra. Ez volt az első komolyabb munkám, és szép bért kapok érte. Már nem is érdekel, mit gondol Sara, vagy Hanna.
Dudorászva és táncikálva pakolok össze, aztán elindulok hazafelé.

Akció!
Szabó V. Dóra: Út-vesztők

Olvass bele!

Szállítás: 2-4 munkanap (A beérkezett megrendelések a megjelenést követően kerülnek kiszállításra)

3443,00 Ft

2.

 

SAMUEL

 

Tuti, hogy csak álmodtam a múltkori találkozót. Hogy is hívják? Basszus! Nem felejthettem el! – korholom magam. – Megvan! Lou!

Na tessék! Tudok én, ha akarok!

Még ki is húzom magam a falhoz dőlve, olyan büszke vagyok a teljesítményemre.

Felröhögök. Szánalmasnak érzem magam. Újra magamba roskadok.

Biztos vagyok benne, hogy csak a képzeletem játszott velem. A felismerés, hogy a szőke lány csak egy délibáb, egy álomkép, jó nagy gyomrosként ér. Bár mi a francot is remélhetnék tőle? Mégis mit gondoltam? Miért venne észre egy olyan lány, mint ő, egy olyan szerencsétlent, mint én?

Kedvetlenül kiveszem a zsebemből a ronggyá gyűrt Bazaar magazint és fellapozom. A fájdalom, mint egy éles tőr szúrása, szánt végig a testemen, ahogy a képeimet nézem. Dühösen a földhöz vágom az újságot.

Minden egyes ilyen alkalom eszembe juttatja, hogyan is tettem tönkre mindent magam körül. Még huszonöt sem vagyok, és az egész életemnek vége. Ha kicsit több erőm lenne, esküszöm, már rég megtettem volna…

Nowy Świat

– Örülök, hogy itt talállak! – szakít ki merengésemből egy ismerős hang.

Felpillantok és egy ültő helyemben vigyázzba vágom magam.

Lou áll előttem. Múltkor mégsem álmodtam.

Zavartan igazgatja élénkpiros szövetkabátját. Én meg kényelmetlenül érzem magam. Húzogatom a ruhámat magamon, és egyre jobban elönti az agyamat a lila köd. Nem akarom, hogy így lásson!

– Hoztam neked ebédet – szólal meg végül.

Nagy nehezen szó jön a számra.

– Minek? – vetem oda.

– Gondoltam, éhes lehetsz – mondja, és most meg a körmét babrálja.

– Foglalkozz a magad dolgával!

– Csak… fogadd el.

– Nem kell! – makacsolom meg magamat, és keresztbe teszem a kezem a mellkasom előtt.

Még mindig felém nyújtja az ételt, és ez elbizonytalanít.

Végül nem várom meg, hogy letegye elém, elveszem tőle.

Lou zavartan elmosolyodik, majd elindul a metró felé. Utánanézek. Egyszer visszanéz rám, aztán végleg eltűnik.

Megpofozom magam… Mégis mi a franc történik itt?

Összefut a nyál a számban, amikor belenézek a dobozba. Tömni kezdem magamba a kaját.

– Hogy van, Samuel? – üti meg a fülemet egy újabb női hang.

Felpillantok. Az utcások.

– Alicja – mondom és leteszem magam mellé az ételt. – Jobban nem is lehetnék. – Az irónia csak úgy süt a hangomból.

A nő mellett álló férfi téblábol, és a környéket kémleli.

– Látom, van mit ennie – mondja barátságosan.

Bólintok.

– Egy kedves hölgytől kaptam – válaszolom zavartan.

– Ennek igazán örülök! Van esetleg még valamire szüksége?

Megrázom a fejem. Mindig kínosan érzem magam, amikor jönnek ellenőrizni. Hátat fordítanak és elindulnak.

– Alicja! – kiáltom, mire ő megfordul. – Tudja esetleg, hol van a közelben valami olyan hely, ahol tudnék mosakodni? Esetleg aludni?

Alicja elgondolkozik.

– Nincs innen messze a Pryzstan Caritas Egyesület. Várjon, felhívom őket, van-e szabad helyük mára.

Kicsit távolabb megy, és hallom, hogy monoton hangon beszél valamit. Néha grimaszol egyet, és hadonászik a kezével.

– Szerencsénk van, Samuel. Sikerült elintéznem, hogy ma éjszakára fogadják önt. Csak egy – itt felmutatja az ujját is – éjszakára tud odamenni. Sokan vannak.

Az öröm és a félelem váltakozik bennem.

– Köszönöm – mondom végül.

– Keresse Mikolaj Nowickit. Ő segít majd.

Magamban kántálom a nevet, nehogy elfelejtsem. Alicja és a szótlan kolléga továbbállnak, én pedig folytatom az ebédemet, de egy hugytól bűzlő, mocsoktól fekete bőrű suhanc megáll, nem messze tőlem. Rásandítok, és kurvára remélem, hogy elhúz innen a francba. Nyugiban szeretnék kajálni, ha már van mit.

– Hé, te ottan, mitet eszel? – kérdezi karcos hangon. Nem úszom meg, a picsába! Nem válaszolok, sőt, elfordulok.

– Kérdezettem valamit! – kiált rám, mire szamárköhögésre emlékeztető hang tör fel belőle.

Kihasználom a helyzetet, összekapom a cuccaimat és elindulok az utcákat összekötő kis udvar felé. Ha kiérek a plázáig, akkor már nyugtom lesz.

– Ájjá meg! – üvölti, amikor abbahagyja a köhögést.

Utánam ered, de futás közben megbotlik egy kőben és elvágódik. Még bukfencet is vet. Egy pillanatig mozdulatlanul fekszik a földön, megtorpanok. A fiatal suhanc azonban felpattan, így újra futásnak eredek. A következő pillanatban újabb puffanást hallok. Hátranézek. A lábát fogva görnyedten támaszkodik a földön. Már épp megsajnálnám, mire kúszni kezd és üvöltések hagyják el a véres száját.

– Aggyá enni!

– Ez az enyém! – kiáltom, miközben hátrálok.

– Nézzé’ má’ magadra! Nincsen neked szükséged ennyi kajára. Én má’ hetek óta nem ettem! – mondja, és feltápászkodik.

Megint futni kezdek. Sántikálva indul el felém. Minden erőmet összeszedve sprintelek el onnan. Amint kiérek az összekötő útról, elvétem az irányt, és egy fának ütközök. Felüvöltök, mert egy ág a karomba váj. Ekkor hatalmas mennydörgés rázza meg a várost, ami vetekszik a számból feltörő hörgéssel, amikor észreveszem, hogy leszakadt a karkötőm. A földre vetem magam, és belebokszolok a betonba. Többször is. Csak akkor hagyom abba, amikor már a beton is csupa vér. Nem érzem a fájdalmat a bennem tomboló dühtől.

Az eső is csepegni kezd. Így legalább nem látszik, mennyire puhány vagyok. Folyik a könnyem! Ultra gáz! Még mindig a földre rogyva, egy pad mellett gubbasztok, körülöttem elegáns ruhába öltözött emberek rohannak fejvesztve az egyre jobban rákezdő eső elől. Menedéket keresnek. Ha! Milyen vicces: én is menedéket keresek, csak egy kicsit másmilyet. Elmélázok egy pillanatra, mennyire sok jelentése lehet egy szónak. Megrázom a fejem. Felmarkolom a karkötőt és zsebre vágom. Égeti a tenyeremet a lenyomata, de nem engedem el. Még mit nem!

Fújtatva indulok újra útnak. Menten agyvérzést kapok. Egy kis pia kellene, hogy elnyomja az érzékeimet. De a testem egyből ellenállásba ütközik. Józannak kell maradnom. Ez a büntetésem: érezni.

Meg kell keresnem azt a szállót – jut eszembe. Napok óta nem fürödtem, koszos és büdös vagyok. Csimbókokban lóg a hajam. Ezen már az eső sem segít.
Viszonylag könnyen, pár utcával arrébb megtalálom, amit Alicja mondott: Pryzstan Caritas Egyesület. Tényleg dugig van. Fasza. Átható vizelet- és izzadságszag árad kifelé. Öklendezni kezdek, ahogy belépek az ajtón.

– Téged még nem láttalak itten – szólal meg egy görnyedt hátú fazon.

– Most vagyok itt először – mondom csendesen. – Keresek valakit.

– Teltház van fiacskám! – mondja, miközben egy fogpiszkálót rágcsál. – Ugyan kit kereshetnél itt?

– Menj arrébb! – szólal meg egy férfi erőteljes hangon a háttérből. – Nincs jobb dolgod?

A görnyedt hátú megvetéssel az arcán arrébb támolyog, és egy jól szituált, magas, kissé pocakos férfi lép a helyébe.

– Te vagy Samuel? – kérdezi hanyagul.

Bólintok.

– Nagy szerencséd van, hogy Alicja a szociális munkásod. Más nem tudott volna kiharcolni egy helyet éjszakára – mondja, és a fejét rázza. – Gyere utánam.

A vékony folyosón hatalmas tömeg fogad. Fejbe vág a felismerés, hogy én is ezek közé tartozom. A lezüllött, koszos, büdös, semmirekellő alakok közé. Van, aki rám vigyorog, és érthetetlen megjegyzéseket kiabál felém.

– Ne foglalkozz senkivel! – fordul hátra a férfi előttem.

Bólintok és menetelek tovább.

– Itt a fürdő – mondja, és hirtelen megáll. A hátának ütközök.

Egy kosztól sötétlő, régen talán fehérre festett ajtót nyit ki, aztán becsukja. Megyünk is tovább.

– Itt jön a friss hús! – hallom jobbról, ahogy elhaladunk egy férfitársaság mellett.

Nevetés hallatszik.

– Kellene egy kis beavatás – mondja a másik.

Újabb röhögés.

Mikolaj bosszúsan feléjük néz, mire mindegyik elhallgat, és elfordítja a fejét.

– Szorítsd csak a ruháidat! Az nagy kincs itt – köpi egy sárgás fogú, leragasztott szemű, kopasz fószer.

Nyelek egyet. Újabb csoport mellett haladunk el. Felpillantok, és hatalmasat ugrok. Mintha szellemet látnék. Csont és bőr test, sápadt arc, sárgás körmök. Kiráz a hideg ettől a helytől. Leginkább húznék innen a picsába, de muszáj megmosakodnom, és pihennem egy kicsit. Aztán eszembe jut Lou is. Nézzek már ki valahogy, ha megint felbukkan. Nonszensz! Elüldözném a francba, amikor megjelenik, utána meg siránkozok, hogy hadd láthassam! Röhej! Úgy csinálok, mintha bármi esélyem is lenne nála. Idióta!

Közben befordulunk a folyosón és megállunk egy ajtó előtt. Bent félhomály honol. Görcsbe rándul a gyomrom. Egy ágy kivételével mindegyiken fekszik valaki.
Horkolás és szuszogás hangja keveredik halvány beszédfoszlányokkal.

Egy hordóhasú, kopasz férfi felül az ágyon.

– Ki lesz az új vendégünk? – dörmögi.

– Foglalkozz a saját dolgoddal! – veti oda Mikolaj. – Itt tudsz aludni, de csak egy éjszakát! – szótagolja, és az üres ágyra mutat.

Újfent bólintok.

– Nem lehet behozni semmi fegyvert, semmi alkoholt. Ürítsd ki a zsebeidet!

Szótlanul matatok a zsebemben, és az ujjaim rákulcsolódnak a bicskámra. Félve adom oda. Mostantól nincs, ami itt megvédjen. A karkötőt a zsebemben hagyom. Mikolaj elteszi a bicskát, és elindul kifelé.

– Jó pihenést!

A szobában lévők felröhögnek.

Földbe gyökerezett lábbal állok egy ideig, majd összeszedem minden bátorságomat, és visszakullogok a zuhanyzóhoz. Próbálom a lehető legkisebbre összehúzni magam és kerülni a feltűnést. A fürdő előtt körbenézek. Akkor akarok bemenni, amikor nem figyel senki. Még csak az hiányzik, hogy valaki belógjon mellém. Persze amint kinyitom az ajtót, hirtelen minden szem rám szegeződik. Néhány faszi szája fura mosolyra húzódik, van, aki még az ajkát is nyalogatja. Gerincemig hatol a félelem.

Szinte beugrok a zuhanyzóba és becsukom az ajtót. A törött csempék közötti rész penészes és mindössze három zuhanyfej árválkodik a falon. Az egyik nem működik, a másikból csak egy vékony vízsugár csordogál, így a harmadik alá állok. Állott szagú víz folyik belőle, de legalább tűrhető a sugár. Még így is időbe telik, mire bevizezem a hajamat.

Felkapom a földről a koszos szappant, és úgy sikálom magam, mint aki még soha életében nem fürdött. Amikor már kellően habzik, a kezemmel dörzsölöm… végül pedig a körmeimmel kaparom a koszt. Később veszem észre, milyen vérvörös csíkokat hagyok a kezemen. Néhol talán a húsomig vájok. A testem minden porcikáját a kiérdemelt fájdalom járja át.

A falnak támaszkodom, és hagyom, hogy a hideg víz a fejemre folyjon. Kicsordul a könnyem.

A tenyeremmel újra és újra a falra csapok. Most már érzem a betonba bokszolásom eredményét is. Az ujjperceim kétszeresükre dagadtak, az ujjaimat nagy fájdalmak árán tudom csak mozgatni.

Amikor a csapkodástól kimerülten, lihegve dőlök neki a csempének, elzárom a csapot.

Lesöpröm magamról a vizet, és felkapok valamit a kevés ruhám közül, beleértve egy vastag pulóvert is.

A zuhanyzóból kilépve elégedetlenkedő hangok ütik meg a fülemet. Nem foglalkozom velük, az ideiglenes ágyam felé veszem az irányt. A folyosón fura nyüzsgés moraja hallatszik. Egy pillanatra megállok, és próbálok rájönni az okára. Az egyik idősebb nő odakiált nekem, hogy menjek én is, kajaosztás van.

Hurrá!

Kezemben a cuccaimmal elindulok a tömeggel. Legalább fél órát állok sorba, mire kapok egy tál gőzölgő levest és kenyeret. Gyorsan belapátolom, és sietős léptekkel visszamegyek az ágyamhoz. Most még üres a szoba, mindenki vacsorázik.

A fejem alá gyűröm a ruháimat, és elfekszem. Jólesik végre pihenni.

Elaludni viszont nem merek. Minden idegszálammal a körülöttem zajló eseményeket monitorozom. Minden zajra összerázkódok. Egyre kevésbé találom jó ötletnek az itt éjszakázást. De már nincs mit tenni. Nincs sem erőm, sem kedvem kisétálni a viharba. Erősebb a vágyam az ágyban alvás után, mintsem megfutamodjak. Gyűlni kezdenek a hálótársaim.

A szálló lassan elcsendesedik. Talán van remény egy kis pihenésre is. Halkul a moraj, a beszélgetés és a zaj.

Lelassul a légzésem, megnyugszom. Elnyom az álom.

– Azt hiszem, elaludt – hallom az álomfátyol alatt.

Csak álmodok. Nincs semmi gond.

Szabó-V. Dóra

Szabó-V. Dóra

Szabó-Vincz Dóra 1987-ben született Szombathelyen, de már egészen kicsi korától Székesfehérváron élt. Gyerekkora óta szenvedélye az írás, több kisebb történetet írt már gyerekfejjel. Az iskolában emelt szinten tanult irodalmat és történelmet, de hirtelen pályát módosított és végül a biológia szakon végzett az egyetemen. Több, mint húsz éven keresztül táncoltatta, mozgatta, derítette jobb kedvre az embereket esténként a lakóhelyén, egészen gyermekei születéséig. Utána újra előtérbe került az írás, és utat engedve tanulás iránti vágyának, Dr. Mezőrvári Gyula regényíró kurzusát végezte el, amit a novellaíró, majd a Péterfy Akadémia kreatív írás kurzusa követett. A Magyar Íróképző írótanfolyamának is hallgatója volt, és a tanulást szerkesztőjével, Wágner Szilárddal is folytatja tovább. Másfél évet élt Varsóban, ami ennek a könyvnek is a fő színtere. Jelenleg Tatán él férjével és három gyermekével. Szenvedélyesen foglalkoztatja a pszichológia, és könyveiben a mélyebb emberi szálakat, a belső vívódások okait kutatja.

Url Izabell: A teheráni csecsemő | Beleolvasó (18+)

Url Izabell: A teheráni csecsemő | Beleolvasó (18+)

Szerző: | szept 27, 2022 | Beleolvasó, Erotikus, Részlet, Romantikus, Szerzői könyvkiadás, Szórakoztató irodalom, Url Izabell

Url Izabell: A teheráni csecsemő

Rainer Maria Rilke:

A párduc

Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerült, hogy már semmit se lát.
Úgy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörül
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körül,
melyben egy ájult, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér – és ott megszűnik.

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

1. FEJEZET

Jázmin

 

– Ó, és ne feledje a dupla adag homárcsipszet! – nyújtottam vissza a pincérnek az étlapot.

– Tudtad, hogy a homárokat élve főzik meg? – A velem szemben ülő srác hangjában volt némi rosszallás.

– Ez engem mennyiben érint?

– Sírnak a fazékban, Jázmin!

– Nos, Sami… – Kagylót formáltam a kezemből és jelképesen a fülemhez emeltem. – Én nem hallok semmit.

Az első találkozásunk Babakkal mesébe illő volt. A rém unalmas Samival randiztam, akit azért kapartam elő a kuka aljáról, mert fekete hajú volt és közel-keleti, akárcsak álmaim délceg lovagja. És ellentétben a „délceg lovaggal,” ő képes volt visszaírni az SMS-eimre. Minél tovább néztem ébenfekete feje búbját, annál inkább rá kellett jönnöm, hogy a muszlim pasik külseje az elvárt tulajdonságaik nélkül olyan, akár a szenteltvíz. Nem árt, de nem is használ. Sami az étterem játszósarkából az asztalhoz hordott néhány vackot, és egy műanyag brokkoli különösen megtetszett neki. A csempéket számoltam, miközben azon tűnődtem, vajon a személyzet elhiszi-e, hogy egy magamfajta hölgy és egy Sami-féle balfácán… Nem, nem hiszik el! A női ösztön vészriadót fúj, ha egy férfi szemébe könnyeket csal a homárok nehéz sorsa. Egy érzékeny alak gyenge utódokat nemz. Hát olyannak látszom én, akinek be kell érnie egy érzékennyel? Halovány mosoly terült el az arcomon a megnyugvástól; kizárt, hogy bárki turbékoló gerléknek nézzen minket. Egy pillanatra eszembe jutott Babak, a büszke, fríz csődör, és Sami, a kólikás szamár. Ennyire kétségbe lennél esve, kislány? Számhoz emeltem a szalvétát, nehogy a képemen éktelenkedő grimasz egy életre elbizonytalanítsa Samit. Kész ciki dacból elfogadni egy ilyen fiú meghívását! Pontosan mit is mondtam utoljára Babaknak? Ugye nem azt, hogy mire legközelebb lát, én már valami klepetusos sejk asszonykája leszek, és akkor aztán megkukulhat az irigységtől? Próbálnám meggyőzni magam, hogy az csak egy álom volt, Babak nevetése azonban túlságosan valóságosan csengett ahhoz, hogy álom lehetett volna. Az ajtó csikorogva kivágódott a hátam mögött, és jeges szél kúszott a blúzom alá.

– Húszmillió?! Te meg vagy húzatva! Nem találsz olyan barmot, aki ennyiért megcsinálja neked!

Nem… az ki van csukva! Nem mertem megfordulni. Megtéveszthetett a zaj, és egészségtelenül sokat fantáziáltam róla az elmúlt öt percben és… És ennyi. Ha hátranézek, egy kövér, kopaszodó pasit látok majd a bejáratban, és zéró Babakot. A férfi rövideket hümmögött a telefonba, ami alapján képtelen voltam beazonosítani a hangját.  

– Harminc guriga, és azt ajánlom pajti, hogy csókold meg a lábam nyomát, amiért egy tetves Teréz anya vagyok! – Hanyag eleganciával csapta be az ajtót. Angolul beszél, tehát jó eséllyel külföldi. Akárcsak Babak…

Kirázott a hideg, részben a kéretlen szellőztetés miatt. Ő volt az.

Hogy is képzeltem, hogy Babak öblös hangja egy kövér fickóhoz tartozhat? Vagy egy akármilyen másik fickóhoz. Pont én ne ismerném fel, akinek olyan ez az orgánum, mint egy hívószó? Erről eszembe jutott egy vicces sztori. A sulis szekrény előtt álltam és éppen Babak hangüzeneteit hallgattam vissza, amikor az osztály mindig zsibongó csaja a nyakamba ugrott.

„– Csak nem?! Nem mondod, hogy az új krapekod néger! – visította. – Ugye milyen vadállatok az ágyban? Annyira tudtam, hogy végül dobod azokat a hülye a törököket, és összeszedsz egy igazi férfit.” Sziszi minden szaváért hálás lett volna a fehér barátja, aki fogalmam sincs, hol helyezkedhetett el a táplálékláncban, ha Sziszi már a törököket sem találta elég maszkulinnak. Hirtelen nem jött a megfelelő válasz a nyelvemre. Szerettem volna azzal visszavágni, hogy Babak az ő kreolbőrű szépségeinél is jobban ott van a szeren. Beletörődtem azonban, hogy ezt nem állíthatom nagyobb meggyőződéssel, mint ahogyan Sziszi fényezi az afrikai cimboráit.”

„– Felejtsd el a törököket és a négereket is! Nekünk perzsa pasi kell.”

A vállamon ücsörgő kisördög figyelmet akart.

Babak alig néhány méterre ácsorgott a székemtől, és én rögtön tudtam, mit kell tennem. Előredőltem az asztalra, tenyerem pedig figyelmeztetőleg csapott le a pozdorja lapra.

– Húzd ki magad! – parancsoltam Samira.

– Mi?

– Húzd már ki magad, az ég szerelmére! És igazítsd meg picit az inggallérod! Jobbra. Nem, a másik jobbra!

A fejem bagolyszerű fordulatot tett. Babakot bámultam, amint gyanútlanul a pincérnő felé int.

Ennél pocsékabb nem is lehetett volna az időzítés. Ha Babak ilyen társaságban lát, a végén még azt fogja hinni, hogy kénytelen voltam lejjebb adni az elvárásokból! És a legborzasztóbb, hogy ez a kis kerékkötő Sami itt liheg a nyakamon. Vajon rossz néven veszi, ha faképnél hagyom a randi közepén egy jobb parti reményében? Vagy habogjak azért valami full kamu magyarázatot arról, hogy Babak az apám testvérének a kiskutyájának az öccse? Integetésre emeltem a kezem, majd jobbnak láttam úgy tenni, mint ha csak a pincért hívnám. Babak nehéz, de elszánt léptekkel közelített felém. Úgy tűnt, hogy az egész étterem elcsendesült, és egyszerre ezernél is több szempár szegeződött rám. Árnyéka fekete selyemköntösként burkolt be, a közelsége elakasztotta a lélegzetem. Döbbenetemre felkapott, és úgy pördült meg velem, mintha a legújabb szerzeményével dicsekedne. A szoknyám fellibbent, orrom a nyaka gödrébe fúródott, vézna karocskáim alig érték át a masszív férfitestet. Passzolt a bőréhez az agarfa és a pacsuli testes illata, fekete dzsekijébe mintha beleszőtték volna az éjszaka egy darabját. Babak híresen jól ismerte az éjszakát, és az éjszaka is őt. Együtt pulzált a sötétséggel, beleveszett. Ahogy a nap eltűnt a horizont alatt, az ő szívében kicsírázott a vágy, hogy útra kerekedjen. A puszta jelenlétével dominált, és Sami egyszerre úgy érezhette, hogy nem jut mindkettőjüknek oxigén.

Babak kérdés nélkül az asztalunkhoz húzott egy széket, és megköszörülte a torkát.

– Szervusz, idegen! – Sami felé nyújtotta a kezét. – Hol hagytad a kandurádat, barátom?

– A kandurámat?

– Azt hordanak a sejkek, vagy tévedek? – sandított felém gúnyosan. – Hagyjuk, azt mondd inkább, hogy mi járatban a kedvenc azeri éttermemben!

Babak őszes hajszálai keszekuszán lógtak a homlokába, az ingujját könyékig feltűrte.

– Bakuból jöttem.

– Baku?! Hát, ott tényleg nincsenek sejkek. De ezek szerint közös az anyanyelvünk, tesó! Én is azeri török vagyok, Iránból. – Lazán előretolta az öklét, Sami pedig nem merte nem viszonozni a pacsit.  – Ha azerbajdzsáni vagy, tuti, hogy ismered ezt a dalt! Hogy is hívják a fickót, aki énekli? Tudod, azt a kis bandzsa törpét! Picit olyan, mint te.

– Már megbocsáss, de mi éppen…

Babak jelképesen Sami ajkának érintette a mutatóujját. Ez egy fokkal civilizáltabb volt a „kussolj!”-nál. De csak egy fokkal.

– Igen, beugrott! – Éljenezve meglendítette a karját. Tompa körmei az asztalon verték a ritmust, és olyan kegyetlen önhittséggel hunyta be a szemét, mintha legalábbis klipforgatáson volna. Véletlenül sem gyötörték a skrupulusok! – Megmondtam, hogy enyémek a csillagok. Enyém a tavasz és enyém a nyár! A múltam sötét, de barátom, ez a lány az enyém!

A pultos csajok lelkes tapsviharral jutalmazták a rövidke szólót. Babak felállt, a „közönség” felé fordult, majd színpadiasan meghajolt. A keleti zenék rajongójaként tudtam, hogy miről szól a dal. Lángba borultam a fülem hegyétől a mellkasomig, Sami viszont csak kushadt a helyén, és hagyta, hogy porba alázzák. 

Babak mellém telepedett, kivett egy darabka mogyorót a közös tálból, és csámcsogva folytatta:

– Bébi, úgy hiányzik, hogy… tudod! Az illatod a párnámról!

– Mit művelsz?! – sziszegtem, szinte zárt szájjal.  

Hatalmas keze vándorútra indult a szoknyám alatt, és elég közel hajolt, hogy érezzem, amint a leheletében keveredik a mentol és a mogyoró szaga.

– Épp megmentelek egy világi lúzertől! – Kirázott a hideg, ahogy a forró lélegzete megtöltötte a hallójáratomat. Az a csintalan vigyor a képén… beleszédültem.

2. FEJEZET

Jázmin

 Egy hónappal később

 

Vajon miért adtam feleségjuttatásokat a pasinak, aki nem akart több lenni egy ágytársnál? Bárki állította is, hogy a férfiak a nőket akarják, és a nők a férfiakat, ritka ostoba pára lehetett. A nő a férfit akarja, való igaz. De mit akar a férfi? Mindig egy másik nőt? Bár’ ilyen egyszerű lenne. A férfi nem akar semmit, és egyszerre mindent akar. Nincs biológiai korlátok közé szorítva, hogy idejekorán elköteleződjön a tökéletlenség mellett. Késznek, szabadnak kell lennie, ha dörömbölne nála a „csoda” (egy amolyan Claudia Schiffer-féleség), akiről az anyja elhitette vele, hogy létezik, és hogy ő meg is érdemli. Késznek lenni annyit tesz, hogy ez a drága férfi meg sem nyitja a szívét a mi hétköznapi csirkehúslevesünknek. Maximum a száját, de azt is csak addig, amíg bekanalazza az ételt. A második szájnyitás – a köszönöm – gyakran elmarad.

Babak nagybetűs férfi volt. Férfiasság vágtázott a csontjaiban és férfiasság vigyorgott  feneketlen tekintetéből. Mantrázhattam a gyengeségeit, semmi sem szegte kedvem. Még az sem, hogy pocsék nyelvérzékkel rendelkezett. Amikor kiejtettem magyarul, hogy „házban,” visszakérdezett, hogy „who’s husband?” (kinek a férje?). Most is éreztem, ahogy a nevetés a szám sarkát csiklandozza, és a rekeszizmom megrándul. Gyorsan lebiggyesztettem az ajkam, nehogy megsértődjön, és ugorjon az aznapi szórakozásom. Egy jó vastag töltőtollal a szájában próbálta követni az instrukcióimat.

– Moszkvics-slusszkulcs. – Légiesen hadonásztam, akár egy elfuserált karmester.

– Moskvic-szluss…

Talán túllőttem a célon, így elsőre?

Nem érdekelt, hogy szegénykém sosem fogja tökéletesen kimondani a nyelvtörőt. Az önmagában megért egy misét, mennyire maflának tűnt. Végre, egyszer már ő tűnt annak!

Lehet, hogy ez tipikus iráni sajátosság? Elrenyhülnek az arcizmaik, mert zárt szájjal beszélnek? Vagy a macsósággal összeegyeztethetetlen az artikulálás? Nincs is jelentősége. Babak szimplán rosszul beszélt. Minden nyelven. És emiatt a fura motyogás miatt mintha egyfolytában duzzogott volna. Babak mostanság semmit sem tudott jól csinálni. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem tudott olyan jót csinálni, amit értékeltem volna. Rendesen a bögyömben volt, és az ok nem merült ki annyiban, hogy kevés hálát mutatott az erőfeszítéseimért. Mindig én akartam jobban. Én nézegettem esküvői ruhaszalonokat, én készítettem fotómontázst a leendő gyerekeinkről, és én vágtam rá butácskán, hogy vigyen magával, amikor azt ecsetelte, hogy Valenciába szeretne költözni. Miután szanatóriumba juttatta Samit, és tulajdonképpen prezentálta egy címeres tapló minden ismérvét, bennem elkezdett érlelődni egy gondolat. Inkább érzés. Valami demagóg szamárság arról, hogy nem szabad elszalasztani az apró örömöket, csak mert túl telhetetlenek vagyunk. Lefordítom: ha a másik sajnos nem akar esküvőt, ajánljuk fel a „barátság extrákkal”-t! Kitaláltam, hogy ez lesz a gyógyír a mi bajunkra, és amiért ő ilyen könnyedén ráharapott erre a csontra, napról napra jobban utáltam.

– Hékás! Te mulatsz rajtam, jól sejtem?!

Ha egy perccel előbb teszi fel a kérdést, beletrafált volna. Azonban a fejembe lopódzó gondolatok, a saját szánalmasságom ténye és a tehetetlenség elűzték a jókedvem. Azon morfondíroztam, hogy meg kéne késeljem álmában, miközben azt dalolászom, hogy: Megmondtam én, enyém leszel! És többé már, senki nem ölel… [1] Kár, hogy egy darabig nem játszhattam ki otthon a „barátnőmnél alszom” kártyát, így ezt kénytelen voltam elhalasztani.

Babak egy hatalmas sztárra emlékeztetett. Persze ez szubjektív. Én Ryuk-ra gondoltam, a Death Note hórihorgas halálistenére, mindig fekete göncökben. Odapattantam a kupac frissen mosott ruhához, és diadalittasan meglobogtattam a halom egyetlen színes darabját. Egy „hajj, de pink” fürdőnadrágot.

– Neked ez tetszik? – Érzékletesen elfintorodtam, a nyelvem hegye kikandikált az ajkaim között.

– Nem.

– Akkor? – Szerettem minél bugyutább kérdéseket feltenni. Például, hogy meghalna-e egy fűszálért. Fel akartam bosszantani, csak hogy lássam, nem kiborg!

Felhúzta a vállát. Úgy mozgott, akár egy medve. Egy meglehetősen lomha medve. Esetlenül dobálta a tagjait, mintha túl magas lenne ahhoz, hogy szoruljon belé egy csöpp kecsesség. Nemcsak a száját utálta kinyitni, de a lábait sem szívesen emelte meg. Folyton benti cipőben csoszogott, ami szerintem a kiscsoport elhagytával eleve ciki fogalom. Ütött-kopott áru volt, de páratlan. Szerelmes voltam belé. Igen, azt hiszem, hogy őszintén az voltam.
Kirázott a hideg, ahogy hátulról átölelt.

– Ahay zibaye vahshi, mano nigah kon zibaye vahshi! – énekelte.

Erőszakosan megragadta a lófarkamat, mire a fejem önkéntelenül hátrabukott a mellkasára.  Fölfelé néztem, egyenesen a szemébe. Halkan dudorászott, miközben nyurga ujjai meztelen combom simogatták. Nem csak felbosszantani volt képtelenség. Sosem kapkodott. Hidegvérrel feszítette pattanásig az idegeimet. Úgy nyúlt a testemhez, mintha hangszer volna, amit csak ő képes megszólaltatni. Nem akarta lehúzni a sliccét, és mindenféle  előjáték nélkül kielégülni. Attól jött izgalomba, ha reszkettem a vágytól, és könyörögtem, hogy hatoljon belém. A nyakamat ingerelte, és két csók között tovább énekelte a dalt.

– Niyad beh cheshme siyahet ashki!

– Ez mit jelent? – Átnyúltam a vállam fölött és a tarkóját masszíroztam.

– Hé, vad szépség! Nézz rám, vad szépség! Remélem, hogy azt a fekete szempárt sosem áztatják majd könnyek!

Váratlanul megpördített és olyan könnyedséggel kapott a karjába, mintha súlytalan lennék. Általában felhúzta az agyam, ha felemelt. Igazságtalan trükk volt a részéről, amit arra használt, hogy megússza a durcázást. Ha már látta, hogy a képem kezd angry birdsösre torzulni, szaladt is, hogy a nyakába kapjon. Addig csiklandozott, amíg nem voltam hajlandó békülős puszit nyomni az arcára. Ha túl sokáig csikiznek valakit, belehalhat! Szóval aljas trükk. Nagyon aljas.

A hálószoba felé cipelt, én pedig úgy csimpaszkodtam belé, mint egy kismajom az anyjába.

– Nekem nem tetszik ez a dal. – Lefittyedt a szám. – Jellemző! Csak a fekete szeműekre gondolnak ezek a perzsák.

Olyan erővel dobott le, hogy a hátam csattant a matracon. Hamar megszabadított a lenge kis pólótól, ő pedig eleve nem öltözte túl magát a tiszteletemre. Deltás testében gyönyörködtem, amint az ágy végében ácsorgott.

Fölém görnyedt és egy hullámos, szőke tinccsel babrált. Mellbimbóim hetykén ágaskodtak az ég felé. Babak megnyalta a mutatóujját, végighúzta a két gömböcske között, és a pihés szőrök egyszerre láthatóvá váltak, ahogy megborzongtam.

– Óh, én gondolok a kék szeműekre! De még mennyit gondolok rájuk! Különösen erre a két szemecskére, itt ni!

Egyre lejjebb kúszott, mígnem őszülő feje eltűnt a lábaim között. Az orvosira járt, még szép, hogy kente-vágta az anatómiát!

Olyan finom mozdulatokat végzett a nyelvével, hogy azt kellett feltételeznem, külön szemináriumot hallgatott a témában. A bensőmben elhatalmasodó vágy a kielégülést hajszolta. Felsandított, komisz képén megcsillantak a nedveim. Apró, szűk szeme volt, az a fajta, amelyik kitüremkedik a gödréből. Ez amolyan sivatagi szerzetekre jellemző dolog. A rémes, petyhüdt bőrréteg elméletileg lefog valamennyit a szálló homokból. Azért „elméletileg,” mert ezt a teóriát én dolgoztam ki. Persze megeshet, hogy még „1920”-ban olvastam erről egy cikket, amit azóta elkommunizáltam.

Megmarkolta a bokámat és az ágy legszélére húzott, hogy éppcsak ne csússzak le. Izgatottan rúgta le magáról a boxerét. Meredező férfiasságát a barlang bejáratának szegezte, lábaimat a vállára pakolta. Állatias nyögés szakadt fel belőlem, az ágyékom pedig sóvárgó lökésekkel közelített felé. De valami még nem volt egészen megfelelő a maestronak. A derekamnál fogva megfordított, hogy hátulról tehessen a magáévá. Érzéketlenül levágott a lepedőre, majd a nyelve végigsiklott az egyik farpofámon. Leakasztotta nyakából a tasbih[2]-ját, és könyörtelenül elfenekelt vele. Micsoda szentségtörő! – gondoltam. Nem okozott fájdalmat, de éreztem, ahogy a gyöngyök megcsípik a bőröm. Mintha kicsiny, fagyos szájak hagynának lenyomatot a testemen. Felszisszentem. Méretes hímtagja belém csusszant és pulzálva, kéjes fájdalommal töltött ki. Hevesen lüktetett bennem. Minden rándulásnál belém csaptak a gyönyör villámai.

– Sshh! – csitított.

Megborzongtam a hideg ujjak érintésére a hátamon. A tapintása gyöngéd volt, már-már cirógató. Ilyen puha kézzel simogatnak a soha meg nem valósuló álmok. Ilyen puha, de hazug kézzel. Hátrapillantottam, rendreutasító vicsort villantva rá. Ne, ne lépje túl a szerepkörét! Legyen szigorú, nyers, brutális! Élvezzen önzőn és a gondoskodása merüljön ki annyiban, hogy dolga végeztével letörölgeti rólam a spermát! Ne babusgasson, elhitetve velem, hogy ez többről szól! Nem akarok ízelítőt olyasmiből, ami sosem lehet az enyém. A pofavágásom felkorbácsolta ösztöneit. A tekintete azt üzente; nesze neked! Beletépett a hajamba, mire a gerincem ívbe hajlott. Felsikoltottam, de a lehetetlen pozitúra miatt csak torz hang tört fel a torkomból. Babak nem kímélt. Lapátkezével összegyűrte az arcomat és kényszerített, hogy ránézzek. Hihetetlen tempót diktált. Az ágyéka ritmusosan ütődött a faromnak, ahogy ki-be járt bennem. Elképzeltem, amint a lábam köze lassan elrongyolódik, és a rózsaszín, szív alakú kehely csak egy gyűrött húscafat lesz. Egy izzadságcsepp szánkázott végig a halántékomon. A szaftos cuppogástól és a saját, artikulálatlan nyöszörgésemtől csak még inkább transzba estem. A fejemet leejtettem a takaróból összegyűrt gombócra, kipucsítottam, és átadtam magam a határtalan élvezetnek. Csak annyit érzékeltem, hogy fennakad a szemem, a pilláim összevissza verdesnek, én pedig elalélok, amint az orgazmus hulláma végigsöpör rajtam. Babak is kifulladt. Hosszan elnyúlt az ágyon, a mellkasa hatalmasakat emelkedett. Elfordultam tőle, nehogy össze kelljen bújni. Pihegett és keze utánam kutatva tapogatta a lepedőt.

– Szeretlek Jázmin! – Nem volt erő a hangjában. Olyan kis édesen és kötelességtudóan mondta ki, hogy jobban meghatott, mintha őszinte lett volna a vallomás.

Babak rendes ember volt. Létezik ennél rosszabb tulajdonság? Ezt majdnem kifelejtettem a listából! Talán még inkább nehezteltem rá, amiért ilyen rendes pasas volt. Ha bunkó lett volna, akkor vigasztal a tudat, hogy mindenkivel bunkó. Akkor benne lett volna a hiba. De ő nem akart megvezetni, mindössze képtelen volt szerelemmel szeretni. Lehet, hogy mást tudott volna, csak pont engem nem.

Kiviharzottam a szobából. Nem akartam az ágyában feküdni, a párnájában szuszogni és közben azon gondolkozni, vajon udvariasságból nem hajít-e ki az aktus után.

A folyosóról nyílt a háló, a fürdőszoba és a kis vécé. Csak át kellett szelnem a közlekedőt, hogy a konyhában teremjek.

– Hé, ziba[3]! Fájt valami? Vagy megbántottalak? – rohant utánam.

Vajon a smúzolással engem próbált boldoggá tenni, vagy ezzel akarta lecsendesíteni a lelkiismeretét?

– Jázmin. – Folyton olyan flegmának tűnt, mintha semminek sem lenne igazán tétje a számára. – Utálsz te engem? Idegesítelek?

Most különösen idegesített, de nem mondhattam meg. Akkor az okot is hozzá kellett volna tennem. Inkább rá sem pislantottam. Szerencsére olyan magasságban volt a feje, hogy akaratlanul nem is találkozhatott össze a tekintetünk. Gyorsan a mosogató felé fordultam és felkaptam két koszos poharat. Megnyitottam a csapot, hátha a zubogás eltompítja Babak szavait.

– Csak dugjalak meg, aztán fogjam be. Erről van szó? – Ez a krapek nem értette, hogy mikor elég. Lehet, hogy valóságos punciszakértő, de a női lélek rejtelmeiről mit se tud! – Régebben azt gondoltam, hogy… Azt hittem… te talán… Hogy fontos vagyok neked. Bizonyos értelemben, persze.

Közel harminc éves cula volt. A budapesti perzsák felének ő adott munkát, és ha belépett valamelyik klubjába vagy éttermébe, az alkalmazottak pukedliztek. A barátnőm mindig azt mondta, hogy tart Babaktól, mert olyan mogorva. Erre itt állt, kisgatyában, és a jelek szerint nagy bajban[4], ha arról volt szó, hogy karattyoljon valami értelmeset.

– Elhitted, hogy beléd zúgtam?! – Lábujjhegyen pipiskedtem, és nevetve megveregettem a vállát. – Jaj, öregem!

– És miért nem?

Azt reméltem, ha megnyugtatom, hogy sosem szeretek belé, megkönnyebbül. Erre úgy mászkált le-föl a konyhában, mintha rögvest azzal akarna gyanúsítani, hogy szeretőm van. Mi ez az ego?? Az előbbi volt a leszerelő válasz. Nemigen tudtam, hogy mi mást mondhatnék még pityergés nélkül.

Felhúztam a vállam. Tanultam a rutinosabbaktól. Ekkor megszólalt a csengő.

– Ez Amir lesz! Áthívtam pár havert, remélem nem para!

Ledobtam a kristálypoharat a pultra.

– Hohó, azzal vigyázni! Még megvágod magad, picilány!

Felfordult a gyomrom, amikor ilyen atyáskodó hangnemet ütött meg. Úgy, hogy egy perce még együtt gyűrtük össze a lepedőt.

– Miért hívod át őket, amikor itt vagyok?!

– Hogyhogy miért? Fontos, hogy szeressenek, mert… – Nem fejezte be. Nem hízelgett olyan áron, hogy a macsó imázsa esetleg veszélybe kerüljön.

– Legalább várd meg, hogy bemenjek a hálóba! Vagy nyissak meztelenül ajtót? Akkor mindjárt partiba vághattok!

Állandóan picilánynak hívott, aztán meg ő derült a legjobban, micsoda gettó dumát tolok. Most csak a szemét forgatta látványosan.

– Ha bármelyik díszpinty keresne, én alszom! Csak akkor kelts fel, ha kidobtad őket! Hallod?!

 

***

 

– Kipp-kopp, ziba! – nyitott be Babak a hálóba.

Azonnal a másik oldalamra fordultam és úgy csináltam, mint aki tényleg alszik.

– Elég a színészkedésből! A kedvencedet hoztam. Kinder tojást.

Nagyot nyújtóztam és biztos, ami ziher, ásítottam is egyet, nehogy be kelljen vallanom, valóban színészkedtem.

– Tedd csak le az éjjeliszekrényre!

– Ne már, ziba!

– Jázmin! – A hangsúlyom rendreutasító volt.

– Ez iszonyú bunkó, amit most csinálsz! Az a két gyerek odakint csak azért jött, hogy téged lásson. Tulajdonképpen, olyan, mintha valami sztár lennél! – Óh, tudta már a fiú, hogy a hiúságomon át vezet az út a szívemig! De pechére nekem is volt önismeretem, ezért kiszúrtam az ügyetlen manipulációt.

– Öhmm, Babak, a csokoládét! – tartottam a markomat.

Felnevetett, majd akár egy döglött bálna, mellém placcsant az ágyra.

– Vigyázz! Még összetöröd a csokitojásom!

Odaadással és tisztelettel puszilgatta a fejem tetejét, mintha a bátyám lenne.

– Na, hadd segítsek összerakni a játékot! Tudjuk, hogy hülye vagy hozzá. – Megpöccintette az orrom hegyét.

Kopogtak az ajtón. Azzal a „megkésellek, ha behívod” tekintettel néztem rá. Persze ez nem olyan arckifejezés, amilyet gyakran vág az ember. Nem a legtöbb ember, de én igen!

– Bújj be!

A combomra csaptam mérgemben. Komolyan fontolóra vettem, hogy megkéselem. De nem akkor, amikor egy szemtanú áll a küszöb előtt.

– Zavarhatok, srácok?

Egy nyüzüge, alacsony srác csörtetett be a hálóba. Ő is iráninak tűnt, a vonásaiban enyhén indiános beütésekkel. Ez utóbbit  lehetséges, hogy a hosszú, kékes-fekete haja miatt képzeltem bele.

– Ó, a híres-neves Jázmin! Babak mesélt róla, hogy mennyire jóban lettetek!

Mi az, hogy! – gondoltam.

Kedvesnek tűnt. Amolyan aranyos, fészekrakó típusnak, már ha létezik ez a kategória férfiben. Az ágy fölé hajolt, hogy megöleljen, de képtelen voltam elég szívélyesen fogadni az érintését. Imádtam, amikor megöleltek. Akár idegenek, akár barátok. Egyszerűen felmelegítette a lelkemet a bensőséges gesztus. Az, ahogyan egy másik ember a mellkasához húz, a karjai védelmébe von, állát a vállamon pihenteti és szelíden elmosolyodik. Nem azért, mert én, vagy bárki más láthatná az arcát, hanem mert neki is jól esik ez a pillanatnyi kapcsolódás. Az ölelés milyen ártatlan formája a gyöngédségnek! Mégsem bírtam az érzéseimmel azonos kaliberű reakciót kicsikarni magamból. Sokszor nem voltam ám laza.

– Milyen buta vagyok! Amir – nyújtotta felém a kezét. A következő percben hideg csapta meg a fenekemet, ahogy felemelte a takarót.

Téboly! Kész téboly! Ez az ivarérett alak tényleg arra készült, hogy bebújjon mellém a paplan alá.

– Mit művelsz?! – csaptam rá a mancsára, amivel még mindig a takaró szélét markolta.

– Babak! – Amir hangja ingerült volt. Babakot stírölte, de olyan értetlenséggel, mintha a levegőben lógna valami kimondatlan, amiről egyedül én nem tudok. – Hallgatlak, Babak!

– Amir, ez egy intim pillanat! Jázmin a barátnőm. – Babak átkarolt, de olyan hiteltelenül tette mindezt, hogy elgondolkoztam, tényleg lefeküdtünk-e már, vagy csak hallucináltam. – Jobb lesz, ha most… ha most kimész!

Leesett az állam Babak viselkedésétől. Ő, a morgós kutya, annyival elintézte ezt a cirkuszt, hogy: „Jobb lesz, ha kimész!” Amir egy centire volt attól, hogy megerőszakoljon! Ez feltűnt bárkinek??

– Intim pillanat, mi?! Intim pillanat… – Amir még egyszer elismételte a bajsza alatt, mintha nehezére esne feldolgozni a hallottakat.

Se puszi, se pá, bevágta maga mögött az ajtót. Ez meg mi a fene volt?

 

[1] Ohio – XIX. századi amerikai ballada, magyarul először a 100 Folk Celsius zenekar adta elő.

[2] muszlim imafüzér

[3] szépség

[4] Rapülők: Lesz még rosszabb

Megveszem

3. FEJEZET

Jázmin

5 nappal később

Anna mindig hajtott. Az egyetemen, a munkában, a 30-as táblánál az utca elején. És a reggeliző asztalnál is villámgyorsan hajtotta fel a markában rejtegetett gyógyszereket. Folyton rohant és tepert, hogy eljusson valahová, de abból, ahogyan leszegte fejét és üveges tekintettel a pirulákat számolta a tenyerében, arra következtettem, sosem ért be a hőn áhított célba. Mondvacsinált üzleti utakra repült, ahonnét mély ráncokkal és sötét karikákkal a szeme alatt tért vissza. Irreális összegeket gombolt le apáról, befektetés és vállalkozásfejlesztés címen. A pénz azonban elfolyt valahol félúton apa széfje és az induló szépségszalon között. Reggelente kicsoszogott hozzánk az étkezőbe, pacsuli és mosdatlanság szagát húzva maga után. Jobbjában teásbögrét szorongatott, ügyelve rá, hogy sose töltse újra előttünk.  A „fáradtsága” – ahogyan ő nevezte – nem anya halálával kezdődött. Bár tény, hogy anya elvesztésével minden rosszabb lett. Apa milliárdos tendereket bújt az asztalnál, Anna pedig nem röstellte pezsgőspohárra cserélni a pöttyös bögrét.

A tragédia épp kapóra jött Annának. Végre kiléphetett a fényre; mintha egy vámpír talált volna spéci naptejre. Felvállalhatta, hogy függő, és egyszerre senki sem okolta ezért. Mily’ érzelmes, mily’ törékeny! Hogy szerette ez a kislány az anyját! Szüksége van valamire, ami tompítja ezt a mérhetetlen fájdalmat, érthető. Szinte sorban álltak a rokonok, hogy erős altatókat nyomjanak a kezébe, miközben olyan badarságokat hebegnek, hogy „pihenj drágám!”.  Apa ugyan kevésbé lett volna támogató, de a jelenlegi állapotában nem jelentett féket Annának. A sír, a virágok, a nyitott koporsó, egy kisminkelt holttest, a felhúzott, de üres ágy… Az ilyesmik könnyedén megbénítják az ember szenzorait. Eltompulnak az érzékeink, és csak befelé figyelünk. Apa képtelen lett volna többfrontos háborút vívni. Egyet a halállal, egyet pedig egy halálos függőséggel, ami legközelebb a lányát ragadhatja el. Nem állt készen felébredni. Nem akart arra ocsúdni egy szörnyű rémálomból, hogy egy másikba csöppent. Egy ponton túl azonban már lehetetlen lett volna ignorálni Anna ámokfutását.

Url Izabell: A teheráni csecsemő

Url Izabell: A teheráni csecsemő

Webshop ár: 3200 Ft

Úgy tett, mintha mi nem érezhetnénk át a veszteségét, mintha őt valami egészen különleges kapocs fűzte volna anyához, amit én nem érthetek. Gyűlöltem ezért Annát. Sosem mondtam ki, még erősebben gondolni sem mertem erre, de utólag tudom, hogy gyűlöltem. A szenvelgése elhomályosított mindent és mindenkit. Őt kellett sajnálni. Nem az alig ötven éves anyánkat, és nem is a papát, aki lélegezni sem bírt a szerelme nélkül.

Anna mindig a bejáratban ácsorgott, ha iskolába indultam. Maga volt a megtestesült fájdalom. Az odaadó gyermekek két lábon járó prezentációja, egy élő szemrehányás, amiért nekem ez nem ment ilyen látványosan. Oldalvást nekinyomakodott az ajtófélfának, nehogy felbukjon. Félretaposott papucsáról lelógott a sarka, a pongyoláján pedig átütöttek hússzínű mellbimbói. Merően bámult rám, de megfejthetetlen volt, hogy látott-e bármit az arcvonásaimból, vagy éppen hallucinációk gyötörték. Hazugság lenne azt állítani, hogy folyton be volt állva. El lehetett kapni tiszta pillanatokat, de egyre többször vettem észre azt a rémisztő, szürke ködöt, ami a szemére ereszkedett. Ezeken az ominózus reggeleken mintha nem az én nővérem lett volna. Ezzel a dülöngélő kábszeressel én nem osztoztam semmin. Megköszörülte a torkát, és rekedtes hangon annyit kérdezett: „Hányra érsz haza?” „A barátnőmhöz megyek tanulni, majd jövök” – feleltem. Egy percig sem mardosott a bűntudat, amiért hazudtam. Anna hátat fordított nekem, és a gyengeséget választotta. Tettem néhány lépést a kapu irányába, majd hirtelen megtorpantam. Még egyszer visszanéztem Annára, hogy távolabbról szemrevételezzem. Lekicsinylő mosolyra húztam a számat. Jólesett átverni. Olyan dolgokat csinálni, amitől őt kirázná a hideg. „Jövök, amint megkeféltettem magam egy felnőtt iránival.” – suttogtam, valahol mégis reméltem, hogy meghallja, és fáj majd neki a felismerés. A tudat, hogy van ez a sokkal idősebb férfi, aki csöppet sem szereti a kishúgát, csak használja. A kishúga pedig annyira boldogtalan, hogy elhiszi, erre van szüksége.

 

***

– Ki vele, Babak Mohseni! – Megőrültem, ha arra gondoltam, hogy nem kapok magyarázatot a múltkori amiros incidensre. Babak már söpörte is volna a szőnyeg alá, hogy a haverja olyan felháborodással fogadta a visszautasításomat, mintha valami előre beígért trófea lettem volna.

Babak éppen késői ebédhez terített. Bármit is regéljenek a közel-keleti pasikról, az én szultánom valóságos Grál-lovag volt, csoda szép, bronzos csomagolásban. Sportkocsin repült értem az iskolába, de csak mert a tevekaraván épp szervizben volt. Olyan illatot árasztott, hogy ha egyszer megölelt, egész nap elaléló emberek jelölték az utamat. Babak minden érzékszervemet elkényeztette. Minél többet láttam, annál biztosabbá vált, hogy én erre a szolgáltatásra be akarok fizetni. Méghozzá egy életre. Eddig nem fordult elő, hogy ne kaptam volna meg valamit, amit akartam. Néha gyorsabban, máskor lassabban, de végül a rajongásom aktuális tárgya mindig a zsebemben landolt. Jelen esetben azt szerettem volna, hogy az oltár előtt landoljon, esküvői frakkban, hollywoodi mosollyal az arcán. De Babak mintha ellenállt volna. Itt volt apám tömérdek pénze, az én pofim, és ez a szív alakú popsi, Babak mégis ellenállt. Vajon ennyire szerethetetlen roncs vagyok? Kit képzelt el magának ez a fajankó? Jennifer Lopezt? Haragudtam rá, amiért az ostoba pára nem látja, hogy én kellek neki. Az volt a gyanúm, hogy kifelé táncol a kapcsolatból. De miért? Miért és miért? Nem jó a szex? Létezik, hogy csak én érzem fergetegesnek, mert egy tapasztalatlan nyominger vagyok? Vagy utálja, hogy nem nézem vele a Nagy pénzrablást? De ha az ok nem ezek közül való, akkor mégis miért akarhatná növelni köztünk a távolságot? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, miközben ő egy vicces köpenyben főzőcskézett. A köpenynél talán csak az volt viccesebb, ahogy a pucér hátsója alkalmanként kivillant alóla. Felkiáltásom némiképp partigyilkosra sikeredett, de már nem szívhattam vissza. Megállt a kezében a villa, és úgy nézett fel, akár egy bűnbánó gyerek. A szemöldöke borzas volt, és nem tudtam eldönteni, hogy én borzoltam-e össze az ágyban, vagy a meglepettség teszi.

– A barátaid gondolatolvasók? Mert sajnos én csak egy mezei orvostanhallgató vagyok… –viccelődött Babak.

Barátok? Nekem csak egy függő nővérem van, de kedves a feltételezés.

– Buta fejem van? Vagy a sötétségtől eliszkolnak az emberek, ha kinyitom a szám? Túl sok a smink, ez okozza, hogy agyatlan cicababának nézel?

Babak arca egyre furcsább grimaszba torzult.

– Figyi, no para! Pont két szájfeltöltésre, és egy műszempillára vagy attól. Te maga vagy a gyönyörűség, ziba! – Férfiak! Ha felteszel három kérdést, egynél többre ne nagyon remélj választ.

Lassan kifújta a levegőt, majd lerakta az evőeszközöket a megterített biliárdasztalra. Tágas volt a lakása, mégis választania kellett étkező- és biliárdasztal között, a döntése pedig mindent elmondott a mentalitásáról. Az sem zavarta, hogy Afrika-Magyarország távolságból kellett ennünk, mert a tányérok nem fértek el a bútorkerettől. Akkor is megérte egy ilyen macsós kiegészítőt birtokolni! Biztosan azt hitte, hogy ez valami mensi előtti hiszti, mert felém hajolt, és egy csókkal próbálta megoldani a helyzetet. Azaz próbálta volna, ha a kinyújtott karom nem állítja meg. Bánhatta az amerikai konyhás megoldást, mert most örömmel magára zárta volna az ajtót, amíg le nem csillapodok.

– Mintha egy tehénnel tangóznék! Nem arra voltam kíváncsi, hogy szép vagyok-e. A legjobb nő vagyok, akit láttál, ehhez kétség sem fér. – Büszkén dobtam hátra a hajamat. – A kérdés úgy hangzott, Doktor Orvostanhallgató barátom, hogy butának tartasz-e. Mármint agyhiányosnak, hígagyúnak, zokninak, süsünek…

– Elég lesz, Jázmin! Általában nem tartalak… képzeld ide a neked tetsző szinonimát… De kezdek kételkedni! Bevettél valami dilibogyót?!

– Most, hogy mondod, lehet! Az a neve, hogy Amirusz Pirulisz, ismerősen cseng? Soroljam a hatóanyagokat, hátha beugrik?

– A kedvedért sütögettem itt ezt az ínycsiklandó steaket. Pihentettem, megadtam neki a kellő törődést, kérgesítettem, és mindenfaszom. Nagyon szívesen folytatnám ezt a beszélgetést, de az új szerelmem várja, hogy megkóstoljam! Nem vagyok kódfejtő, hogy a rébuszaidon agyaljak, oké?

– Szóval nem izgat, hogy min paprikáztam fel magam? – fontam össze a karom mérgemben.

Kajánul elmosolyodott, és nagy vígan így szólt:

– Egy cseppet sem.

Kihúzott egy széket, és anélkül, hogy engem is invitált volna, asztalhoz ült.

– Akkor legközelebb a húsodat dugd meg!

Egy hajszálnyira voltam attól, hogy a kislányos őrjöngésem sírásba csapjon át. Babak bezzeg bőségesen megpakolta a tányérját, nyomott mellé egy kevés BBQ szószt, majd olyan arccal habzsolta a marhát, mintha sorozatos orgazmusokat élne át. Nyögött, lehunyta a szemét, csámcsogott.

– Bocsi, szívem, de lehet, vetélytársra akadtál! Ez a hús! Ilyet még nem dug… ettem.

Hangosan ropogtattam rég lerágott körmöm csonkját. Továbbra is a kanapé szélén csücsültem, csupasz talpam idegesen dobolt a parkettán. A levegőben parfümök keveredtek a gyors szex és az étel szagával. Próbáltam lenyelni a haragomat. Isten bizony, próbáltam nem kiborítani a bilit, de Babak higgadt attitűdje sehogy sem ragadt át rám.

– Nagyon undorító, hogy pucéran ülsz asztalhoz. Nem volt neked gyerekszobád?! El is ment az étvágyam…

– Akkor még jó, hogy nem kínáltalak! Bár megjegyzem, fél órája nem tűntél ilyen érzékenykedőnek.

– Ebből elég! Mi van, ha azt mondom, lebuktál? Tudok mindent!

– Úú, ziba, mesélj még! Erre esküszöm jegyet váltanék a moziba! Figyelek, becsszó, de ezt muszáj… – Felszúrt egy falatot a villájára, és már tömte is a szájába.

Babak tökéletesre fejlesztette a pókerarc-technikát. Átkattintott magában egy kapcsolót, ami totálisan kiiktatta az arcmimikát, az ajka szavakat formált, a torkából hangot préselt ki, de a tekintete mindezzel nem volt szinkronban. Robot. De legyen akármilyen dörzsölt, hidegvérű, vagy valóságos élő szövet a fémvázon, akkoris csak egy férfirobot! Azok gyengébb anyagból készülnek. Nem bírják jól a női vallatást. Tudtam, idő kérdése, és bömbölve vall nekem színt. Ó, add Uram, hogy izzadni lássam!

Felálltam és az asztalhoz léptem.

– Süket vagy? – sziszegtem növekvő feszültséggel, szinte a fogaim közt szűrve a szavakat. – Mit hozol fel a mentségedre?

Babak fújtatott egyet.

– Nos, eddig nem sok konkrétum hangzott el. Ha nem bánod, a védőbeszéddel megvárnám a vádakat. Nehogy a végén olyasmit valljak be… Szóval nem lenne túl bölcs a részemről!

Hülye vagyok, amiért ahelyett, hogy azt a mennyeinek kinéző steaket majszolnám, itt pattogok, akár egy nikkelbolha – hasított belém a felismerés. De még hülyébb lennék, ha nem hallgatnék az ösztöneimre, és nem mennék a szimatom után. Az élet egy játék. Dönthetsz, hogy játékos vagy játékszer leszel.

– Nem is tudom… a nővérem arra tanított, hogy úrinő nem beszél ilyen dolgokról. Én… szóval… nekem ez egy kicsit kellemetlen.

– Ugyan már! A nővéred egy narkós picsa. Az Arefben nincs vendég, aki ne húzta volna meg. Még a srácok piáját is ő szokta fizetni! A helyedben nem fordulnék hozzá tanácsért.

Őszintén megrökönyödtem, hogy Anna Babak klubjában üti el az időt. Mintha így akarna bosszút állni, amiért titkos viszonyt folytatok. De hogy mindenkivel lefeküdne?! Az lehetetlen. Hazugságnak kell lennie, különben az Annáról kialakult képem alapjaiban rendülne meg. Annát születésem óta ismerem. Babakot mióta is?? A választásnak egyszerűnek kéne lennie. De akkor miért csorog végig könny az arcomon? Hatalmas szamárnak éreztem magam. Nem vall profizmusra, ha egy váratlan hír ilyen mértékbe letaglóz. Babak szándékosan élt vissza azzal, hogy tud valamit a testvéremről, amit én nem. Meg akart alázni?

– Most örülsz magadnak?!

– Bocsáss meg! – Kirúgta maga alól a széket, és csak állt ott tehetetlenül, az asztalba kapaszkodva. – Nem úgy értettem. Azt hittem, tudsz róla.  Én… Francba! Megengeded, hogy adjak egy puszit? Gyere ide, na! Csinálok neked fincsi katonákat, és megetetlek, ahogy egy kisbabát.

– Gyógyszerfüggő.

– Tessék?

– Nem narkós, te szemét! Anna gyógyszerfüggő.

– Sajnálom, oké? Tényleg nem állt szándékomban megbántani. De lássuk be, hogy te kezdted, ziba!

– Való igaz. Én kezdtem, és nem úszod meg, hogy befejezzem. Elmondom, mi a bajom, de legyen világos, hogy elment az esélyed a cukorszirupos verzióra, amikor belekeverted a nővéremet!

Babak ismét sóhajtott.

– Hogyan is szoktátok előadni magatokat? – vakartam meg az állam. – Á, ez az! Szegény, üldözött kis perzsák, akik mind emberjogi aktivisták és disszidálással tiltakoznak az elnyomó rezsim ellen! Ez a hivatalos verzió, ugye? Könnyfakasztó, esküszöm! Mondd, az egész néped olyan perverz és képmutató, mint te, Babak? Világos; Európa príma hely, hogy kiéljétek a beteges hajlamaitokat. – Kitéptem a kezéből a tányéromat, amire éppen krumplit készült lapátolni. – Ne érj hozzá! Még a végén beleteszel valamit.

– Elment az eszed?! Na, jó, haladjunk szép sorjában! Először is nem, ziba, Európa nem arra jó, hogy kiéljük a… Hogy is fogalmaztál? Beteges hajlamainkat? Európa frankó hely, hogy éljünk. Túléljünk. Te egy napig sem húznád Teheránban. Teokrácia! Dereng egyáltalán valami, amikor kimondom ezt a szót?

Megráztam a fejem. Hirtelen aprónak és oktondinak éreztem magam, aki csak jártatja a lepcses száját. Persze nem azt bántam, amit a fejéhez vágtam, csak bosszantottak a lyukak a tárgyi tudásomban. Ha picikét műveltebb vagyok, és sejtem, hogy eszik-e vagy isszák Iránt, hatékonyabban érvelhettem volna.

– Azt, hogy minden a tetves vallásnak van alárendelve. A saría törvényei alapján ítél a bíróság. A kislányok kilencéves kortól büntethetőek! Kivégezhetőek, vágod?! Tilos a nőknek kendő nélkül mutatkozni, tilos a nyilvános érintés, tilos az alkohol. Minden, ami te vagy Jázminka, vagy amit természetesnek gondolsz, tilos. Kiábrándítóan gyerekes vagy. A te „hivatalos verziód” maga a baszott valóság. Képzeld, kurvára nem akarjuk megváltani a világot. Nem azért tiplizünk Iránból, és meséljük el Európának a történetünket, hogy kapjunk egy tetves Nobel-békedíjat. Jó embereket hagyunk hátra, akiknek nem hallatszik el messzire a segélykiáltásuk. Mi az ő hangjaik vagyunk. Vicces, amikor azt mondod, „a perzsák”. Bébi, én vagyok az egyetlen perzsa, akit ismersz. Tudod, hogy mi igazán beteg? Nem félsz ráülni a farkamra, de beszarsz, ha a pofámba kéne vágni, hogy „Babak, te egy perverz köcsög vagy!” Inkább általánosítasz. Jobb ha tőlem hallod; az ilyesmitől nagyon sekélyesnek és butának tűnsz.

– Legjobb védekezés a támadás, nemde? Babak, egy perverz köcsög vagy. Igazad van, ezzel kellett volna kezdenem! Micsoda megkönnyebbülés fennhangon kimondani. Jobban is esett, mint a farkadra ülni, az összes alkalmat együttvéve. – Megköszörültem a torkom. – Nem vagyok gyáva, bármit is higgy. Nem félek bocsánatot kérni, ha hibázom. Nincs bajom az irániakkal, kár volt úgy beállítani, mintha lenne. Ezt a részét sajnálom, de a lényeg változatlan. Megfejtettelek. Rájöttem, milyen beteges játékot folytattok Amir cimboráddal.

Megfagyott a levegő. Babak pulzusa mintha szaporábban vert volna. Az ér ritmusosan lüktetett a nyakán, a pillája a szemöldökét súrolta, a „homokellenző” bőrlebeny visszahúzódott. Igen, most megfogtam!

– Úgy bizony! Tudom, hogy Amirral hármasban szoktátok csinálni. Hogy megy ez, felvilágosítanál? Te felszeded a lányt, kipróbálgatod, majd ha minden klappol, zöld utat adsz a barátodnak? – Színpadiasan beletúrtam a hajamban. – Jézusom, azt mondtad, hogy szeretsz! Elhányom magam… Ha jól fogadom a srác közeledését, felkínáltál volna neki?

Kihúzta magát, és egyszerre tudatosult bennem, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Mintha egy láthatatlan, sötét erő a torkomat szorongatta volna. Babak nagy volt: széltiben és hosszában egyaránt. Az arca visszatért ugyanabba a rémisztő zen állapotba. Elmúlt a röpke pillanat, amíg úgy festett, hogy nyeregbe kerülhetek. Ő más volt, mint én. Hiányzott belőle az európai mértékletesség, az eredendő naivitás, a nyugati gőg, hogy az individuum mindenek felett áll. Nem volt hozzám hasonló; harmatos fűszál, amit egy nagyobb széllöket kicsavar. Kemény volt, akár a vídia. Nemcsak a bőrét acélozta érdesre az élet, de az egész lényét is. Hegységek csúsztak alattomosan egymásba, de a mi világaink sosem találkozhattak. A lépteitől szinte döngött az épület. Egyre közelebb araszolt, a végtagjait mintha zsinóron rángatta volna maga után. A hosszú karok esetlenül lobogtak teste mellett, szeme forrón és nedvesen pulzált. Mindig vártam, hogy kitörjön belőle a muszlim állat. Vártam, hogy vajon melyik szó lesz az a bizonyos, amitől visszavonhatatlanul lehull Babakról az álarc. A felszínen azt vallottam, hogy a férfit nem a vallása formálja bántalmazóvá. De hittem ebben eléggé ahhoz, hogy a saját bőrömön kísérletezzek? Felém nyúlt. Ijedtemben vicsorba torzult a vigyorom, a szemem sarkában csinos ráncok fodrozódtak. Átölelt. Nem azért, hogy a következő mozdulattal elroppantsa a nyakamat, akár egy lerágott almacsutkát. Azokban az erős karokban igenis lakozott gyöngédség.

Jóízű nevetése furcsán csengett össze öblös hangjával. Meglepett ez a Babaktól szokatlan hév.

– Ez jó! Nagyon jó, Miss Sherlock! Sokat kell még okosodnod, hogy felnőttnek nevezd magad. A tíz évvel ezelőtti énemre emlékeztetsz. – Megpuszilta a homlokom. – Nem baj, idővel megtanulod, hogy nem célszerű mindent kimondani. Az emberek nem csípik a pikírt pukkancsokat. De megkapod az igazságot, hogy megnyugodjon a lelked. Amir a legjobb barátom. A múltkor féltékeny volt, amiért láthatóan sokat jelentesz nekem. Fel akart bosszantani, ennyi történt.

– Nem ennyi történt! Lehúzta rólam a takarót és a térde kis híján hozzáért a meztelen fenekemhez! Amúgy meg ne taperolj!

– Most akkor megkóstolod a húst, vagy inkább a sajttortából vágjak egy szeletet? – Hűvös lett a hangja, az ölelése azonnal elernyedt, és úgy bomlottak le rólam karjai, akár a meglazult kötél.

– Férfi vagy te, hah? Hagyod, hogy a haverod molesztáljon?

Arca eltűnt a hűtő belsejében. Tiszta erőből meglöktem, mire a fagyos ajtónak esett. A karomba hihetetlen erő költözött. Masszív teste felegyenesedett, de én gépiesen toszogattam tovább.

– Egy dolog, hogy nem szeretsz. De birtokolsz! Minden alkalommal, amikor megdugsz és belém élvezel. Tényleg eltűrnéd, hogy más is hozzám érjen? – Lábujjhegyre álltam, ajkam a fülcimpáját súrolta. – Hát mi ez, ha nem szégyen?

Mielőtt anya itt hagyott, többször megjósolta, hogy gyilkosság áldozata leszek. Persze nem szó szerint, csupán így próbált motiválni, hogy féket tegyek a vipera nyelvemre.

– Kontaktlencsét hordasz? – szegeztem neki a kérdést.

– Igazad van, a torta jót fog tenni! Leeshetett a vércukrod, félrebeszélsz.

– Felelj a nyamvadt kérdésre! Rossz a szemed, Mohseni?

– Várj, mindjárt felhívom anyámat, hogy szkennelje be a pedigrémet, jó? Logikus, az asszony tudni akarja, hány csillagos tenyészbika vagyok! De hogy ne kelljen még egy alpári káromkodást hallanom a szádból, válaszolok: nincs kontaktlencsém.

A fejbőrömet vakartam. A hajszálak belegabalyodtak recés körömvégeimbe és éles fájdalommal, gyökerestül kiszakadtak.

– Érdekes.

Babak két tenyerét az ég felé emelte, mintha imádkozni próbálna. Esetlenül, ahogy egy kocamuszlim tenné. Rövid fáziskéséssel a frigóba hajolt, és előbűvészkedte a desszertet. Talán azt remélte, ha igazán fogamra való falatot kínál, betömheti vele a számat. A hallgatásom azonban nem volt ilyen egyszerűen megvehető.

– Akkor miért tartasz eldobható lencséket a fürdőszoba szekrényben? És miért van tele a fésűd hosszú, fekete hajszálakkal?

Olyan volt a tekintete, mint a pincéré, aki a vendég nyakába loccsantotta a forró levest. Azért hasonlítom pincérhez, mert a jobb tenyerén egy bazi-nagy tortát egyensúlyozott. Azt az ominózus sajttortát, amit mindenáron meg akart velem etetni.

– Ki a nő!?

– Szeretlek! – Ezúttal nem erőszakolta meg a szót. Nem volt mögötte megfelelési kényszer, csupán figyelemelterelő szándék. Undorító, milyen gerinctelen módon volt képes használni az egyik legártatlanabb kifejezést. Tisztában volt a jókor bevetett „szeretlek” manipulatív erejével.

– Teee! – ügyeltem, hogy gondosan elnyújtsam az „e” hangot. – Mekkora hazug rohadék vagy! És én tényleg szerettelek! – Nem igaz. Nem szeret-tem, hanem szeret-em, de olyan önkéntelen természetességgel tört ki belőlem a vallomás, hogy már csak ennyit bírtam finomítani.

Nem szándékosan tettem. Nem az volt a célom, hogy… Szenvedélyesen hadonásztam és akkor megtörtént. A kezem beleütközött Babak kezébe, szerencsétlenül éppen abba a kezébe, amelyiken a torta pihent. A sütemény a lendülettől a falnak vágódott, a homokszínű piskótadarabok a földre potyogtak, a törtfehér krém pedig beterítette a teljes felületet. Sokkolódva bámultam a habot, ahogy komótosan csordogál lefelé.

– Úgy látom, nem volt valami légies a piskóta. – És hogy ez vigasztalt-e bárkit? Talán. Igaz, hangyabokányit sem tudtam a piskóták ideális állagáról, de mivel Babak sem, akár hihetett is nekem.

Zörgött a kulcs a zárban, és mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, Amir betoppant. Ha nem álltam volna az események hatása alatt, tuti megjegyzem az érdekes belépőt. Az a ficsúr olyan elánnal törte ránk az ajtót, mintha hazajárt volna. Hosszú, sötét lobonca kecsesen omlott a vállára, és az embert komolyan gondolkodóba ejtette, hogy milyen sampont használhat. Miért barátkozik vajon egy Babak-fajta egy Amirhoz hasonló dzsigolóval? Naivan kémleltem körbe. Lehet, hogy Babaknak van egy aranyhala, amit még nem láttam, és azért adott kulcsot a haverjának, hogy ha elutazik, ne haljon éhen szegényke? Elég nyakatekert indoklás… De semmiképpen sem elhanyagolható!

– Mi a… Jól látom?? Az az én cseszett szülinapi tortám?!

Babak és én úgy sandítottunk egymásra, mint akiknek vaj van a fülük mögött. És abból kiindulva, amilyen vehemenciával szálltak a süteménydarabok, ez reális veszélynek minősült.

– Babak! – Amir töpszli volt, valóságos ülőkutya. Most, hogy végre nem fekvő pozitúrából kellett szemlélnem, ezt határozottan ki mertem jelenteni.

– Jázmin, nosza, meséld el Amirnak, hogy mi lett a tortájával!

A szemem felháborodást tükrözött, amiért Babak ilyen lazán rám hátékázta a felelősséget. Persze jogos… Miért kellett volna magára vállalnia?

– Fuu, bakker, ez annyira kínos! Először is, lila dunsztom sem volt, hogy ez a te tortád… Izé… szülinapi tortád! Természetesen véletlen volt. Ha gondolod, én….

– Véletlen, mi?

Véletlen, mi? – újrajátszottam magamban azt a bicskanyitogató hangnemet, amit Amir megütött. Mintha valami pisis kölyök lennék, aki egy hülye tortán áll bosszút! Vagy még rosszabb! Egy pisis ÉS hazug kölyök.

Kultúr emberi lény voltam, akit nem farkasok neveltek fel. Ebben a percben vágtam haza a szülinapi tortáját, így nagyvonalúan nyeltem egyet.

– Tiszta sor, a múltkor nem indítottunk jól, és belátom, hogy túlreagáltam a szitut. Kérdezd csak Babakot! Néha bekattanok. Hadd tegyem jóvá! Sütimester fan vagyok, és hellyel-közzel megtanultam piskótát sütni. Miket beszélek? Sosem állt jól a szerénykedés. Egészen briliáns vagyok a konyhában. – Megint füllentettem. Vajon miért volt muszáj egyfolytában füllentenem? –  Sütök neked újat, megegyeztünk? Csak légyszi, nehogy már azt gondold, egy ilyen baromság miatt szándékosan kiszúrnék veled!

– Nem is a múltkori miatt csináltad – közölte ridegen.

Nem? Hát, ha nem amiatt, akkor mi a frászkarika okom lehetett volna??

Beharaptam az alsó ajkamat, és Babakra pillantottam. Végleg elvesztettem a fonalat.

Url Izabell író

4. FEJEZET

Babak

 

A bejárati ajtó elé húztam egy széket, így vártam őt. Hallani akartam, ahogy a lift csikorogva felkapaszkodja magát a harmadikra. Ahogy jellegzetes zajjal kitárja vaskarjait. Hallani akartam, ahogy Amir közelítő léptei visszahangoznak a folyosón. Vajon sietősen jön majd, mint aki annyi év után is izgatott, hogy láthat? Vagy lassan, mert már sejti, hogy amit mondani készülök komoly lesz és kegyetlen? Hogy minden szavam fájni fog neki? Innom kellett. Elvettem a szék lába mellől a bort. Az íze édes volt és olcsó, de anno imádtuk Iránban. Ezzel az ízzel – amelyik kivétel nélkül savanyúvá tette az ember leheletét – kezdődött minden örömteli bűn. És így az Amirral közös történetünk is.

 

***
Teherán, nyolc évvel korábban.

 

Amir volt az egyetlen, akit még Teheránból ismertem. Azelőttről, hogy elhúztuk volna a csíkot.

2011 nyarán Mehrdad, a helyi gengszter illegális partit adott a házában. A tag maga volt a muszlim keresztapa. Csipszar koromban ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy nehézfiúkkal bandázzak, és börtönsanszos eseményeken vegyek részt. Azt hiszem, már akkor is a rendszert erősen bíráló hangokhoz húztam. Mert őszintén, mit tart vonzóbbnak egy kamaszfiú, akinek még a kutacsa sem szilárdult meg egészen? A búvalbaszott imaszátyárokat, vagy a menő lázadókat, akik két dologból sosem szenvednek hiányt; pinából és zsetonból? Tizennyolc évesen, friss, ropogós nagykorúként ennyi jutott eszembe a nyugatosodásról: büntetlen, óvszer nélküli szex a nyilvános mosdókban, legális tudatmódosító szerek, és félpucér nők.

Szájról szájra terjedt a buli híre a városban, mire egy piti alkoholdíler engem is meghívott. Haboztam, hogy elmenjek-e. A csaj, akit hónapok óta fűztem, ugyanazon a napon tartotta a szülinapját. Már megvettem neki az ajándékot, amikor felrebbent a pletyka, hogy talán az egyik ellenzéki vezető is megmutatja magát Mehrdad villájában. Akkoriban nem követtem árgus szemmel a politikát. A farkamon kívül nem sok mindent követtem, ha őszinte akarok lenni. De láttam, hogy Iránban milyen pasasokból lett egy év alatt milliárdos. Egy országban, amit a korrupció és az oligarchák irányítanak, választani kell egy oldalt, és egy segget, amit fényesre nyalsz. Nem csak a fundamentalisták zsebe volt tele. A perzsa maffia aranykorát élte. A tilalmaknak és az embargónak köszönhetően virágzott a fekete piac, az emberek elégedetlensége pedig a forradalmárok malmára hajtotta a vizet.

Ilyen időkben hosszútávú terveket kellett szőni. Feltettem magamban a kérdést: meddig tartható fenn az iszlám diktatúra? Én a nyertesek csónakjában akartam csücsülni. És azokkal nevetni, akik a legvégén nevetnek. Apám Hámenei bérenc lett. Bejött neki a dolog. De ma már nem volt kikezdhetetlen a rezsim hatalma.

Éjfélre megtelt a pince önjelölt reformerekkel, és Teherán legvadabb csodabogaraival. Dübörgött a zene. A fülemnek szokatlan underground dallamok rázták a hangfalakat. Iránban nincsenek bárok, sem klubok. Minden, amit eddig a szórakozásról tudtam, pisis kölykök házibulijaiban merült ki. Az emancipáció a szépség szinonimájává vált a fejemben. A modern iráni nő betartotta a kendőviselés szabályait, de csak szőr mentén. Gyakran emelte meg teljesen a ruszáriját[1], mondván, csúszós az anyag, és mindjárt leesik. Ilyenkor a legpompásabb frizurakölteményeknek lehettünk szemtanúi. Az emancipált iráni nő műpillát viselt, éjjeli sminket, az ajka gusztusosan volt telt a töltőanyagtól, a fitos kis orra pedig a legkiválóbb plasztikai sebészeket dicsérte. Aznap éjjel nemcsak egy másodperc erejéig került le a hidzsáb a nőkről.

Sosem láttam ennyi fedetlen fejet egy helyen. Férfiak flangáltak kéz a kézben, és cseréltek nyálat a félhomályban. A belmagasság egészen alacsony volt, a keskeny folyosó azonban mintha a végtelenbe tartott volna. A pince nyers falaival párhuzamosan kövér hordók sorakoztak. Mehrdad idelent pancsolhatta a piát, amiből mindenkinek jutott egy jó kupica. A szesztilalom óta mi, irániak egytől-egyig alkoholkészítő kisiparosoknak minősültünk a „magad, uram, ha szolgád nincsen…” elv alapján.

A sűrű téglapor mintha a fogaim közé szorult volna. Jókorát prüszköltem, de a dohszag nem tágított az orromból. A terem végében egy gizda tag szónokolt, és a hallgatóság minden szavát aranyba foglalta. A tekintete vérben forgott, a keze lázasan járt föl-le a levegőben. Azt követelte fennhangon, amit itt mindnyájan vágytunk:

„Bocsássák szabadon Muszavit és Karrubit!”

A „Düh napja” találó elnevezést kapott, minthogy lényegében dühös emberekről szólt, akik végül csúnyán pórul jártak. Az arab országok zöme úgy döntött, hogy francia forradalmasdit játszik, majd kisvártatva a tunéziai és az egyiptomi államfő parádés búcsúbeszéddel leköszönt. Irán is be akart szállni a buliba. Február 14-én tüntetők ezrei vonultak utcára Teheránban, csak hát mi valahogy mindig a fasz rossz végén állunk. Még a lázongások előtt őrizetbe vették az ellenzéki vezetőket, akiket azóta is politikai foglyokként tartottak számon. A megtorlás igazságtalansága sosem múló, fekete folt volt a szíveken. Nem akadt olyan család, ahol ne lett volna a hétvégi ebédek állandó beszédtémája a Düh napja.

Végül a srác lehúzta a bort, amit Oszáma bin Láden nemrég bekövetkezett halálára ivott. Üdvrivalgás töltötte be a szűk katakombát.

Az azóta sztárrá lett Erfan dala csendült fel következőként. Először hallottam Amerikába menekült perzsák cenzúrázatlan gondolatait. A csajok lazán kigombolták a blúz felső három gombját, és erotikus riszálásba kezdtek a zenére. De engem nem érdekelt más, csak az az idealista kölyök. Az aprócska srác, akinek a szavai mégis akkora hatást gyakoroltak. Ahogy egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, felismertem a szemében a közös titkot. Az én terítékemre ritkán került fel hozzá hasonló, egzotikus csemege. Elemi vágyat éreztem belekóstolni. Épp csak egy kicsikét, vagy ha engedi, mértéktelenül. Egyhuzamban elpusztítva, a tányért sem kímélve. Néztem a veríték izgató játékát a homlokán, a farmer elejét, ahogy kidomborította férfiasságát.

A dalszöveg rávilágított arra, hogy meghajolni a testem és a természetem szükségletei előtt egyedül Iránban halálos vétek. Elvettem egy kupa lőrét a kínálópultból, és igyekeztem átnyomakodni magam a tömegen hozzá.

– Hé, úgy láttam, hogy kiürült a poharad! – nyújtottam neki lovagiasan az újabb adagot.

– Le akarsz itatni…? – felvitte a hangsúlyt, mintha bemutatkozásra várna.

– Babak. Babak Mohseni.

– Amir Kavan – rázta meg a mancsom.

– Elég vagány volt a műsor! Igazad van, bin Láden halála tényleg megváltás az egész Közel-Keletnek. Végre van valami, amiben egyetértünk a kormánnyal.

A vállamra tette a kezét és a fülemhez hajolt. Nem tudom, hogy a helyzetet próbálta-e intimebbé varázsolni, vagy a gesztusnak szimplán prózai oka volt: a zaj.

– Nem gyakran politizálsz, ugye, Babak? Azt hiszed, hogy a síita-szunnita szembenállás miatt egy nemzetként kell gyűlölnünk az Al-Káidát? Amúgy igazad van, ez lenne a logikus. Senkit sem lepne meg, ha Irán a külkapcsolatait is vallási alapokra helyezné. De ne legyenek illúzióid, az országunknak létezik az a „magasztos” cél, amiért hajlandó sutba dobni az elveit. Az Al-Káidának kik a legfőbb ellenségei? A cionisták. Na és nekünk? Jééé, szintén a cionisták! Ne feledd, az ellenségem ellensége a barátom! Az, hogy nem hangoztatja a kormány az Al-Káidával szembeni szimpátiáját, nem jelenti rögtön, hogy ellenük vagyunk. Az izraeliek megfingatása fontosabb annál, hogy kit akartunk Mohamed próféta utódjának 656-ban, és hogy ötször vagy háromszor imádkozunk-e egy nap. És, mint tudjuk, Iránnak sosem derogált a terrorizmus pénzelése. Nézd csak meg a Hezbollahot! Mi voltunk a leglelkesebb támogatóik, hogy így pörköljünk oda a zsidóknak. Ez jobb, mint az Al-Káida? Nem hinném!

Igaza volt. Mi, perzsák az iszlám síita, és nem a szunnita irányzatát követjük. Amit a saját bőrömön is megtapasztaltam az az, hogy a szunnita „barátainknak” zabszem van a seggükben, ezért ötször térdepelnek egy nap, mi viszont csak háromszor imádkozunk. Aztán, amit még egy muszlimnak kutya kötelessége tudni a konfliktusról: amikor a drága Mohamed cimbora feldobta a pacskert, elfelejtette megnevezni az utódját. Nagy felelőtlenség volt, én mondom! Ez persze kiváló alkalom volt arra, hogy az egyébként is élhetetlen muzulmánok összerúgják a port, és két táborra oszoljanak. A szunniták Abu Bakr-t támogatták, Mohamed apósát, mi azonban Alit választottuk, a próféta lányának férjét. Eddig terjedt a vallásórákon rám ragadt tudományom.

Az első beszélgetésnél levágtam, hogy Amir nagy koponya. Egy már-már túlságosan sokat fecsegő és okoskodó koponya. Azért lehetett mégis hosszú éveken át az életem része, mert szerencséjére dögösebb volt egy aggszűz bibliaárusnál.

 

***

Budapest, 2020. március 6.

 

– Szuper dolog a döntés lehetősége, ugye Babak? – Amir a plazmatévé dobozát kocogtatta, amit idestova fél éve ígérgettem, hogy felfúrok a hálószobafalra.

Kitettem az asztalra a gyümölcskoncentrátumot. Ezt a híg fost egyedül az ő kedvéért vásároltam szorgosan. Ez volt az utolsó üveg a hűtőmben.

– Sajnos a legtöbbeknek nem demokrácia a szexualitásuk. – Van bármi, amibe Amir nem kever politikát? – Tudod, igazán felszerelhetted volna ezt a nyüves tévét, mielőtt kiteszed a szűröm… – Továbbra is úgy simogatta a kartonpapírt, mintha a gyermeke lenne.

Nehéz volt nem bőgni. Tetű alak vagyok. A nyolcéves kapcsolatunkat kukáztam ki, csúfot űzve Amirból és a szerelem szentségéből. De a tévé miatt piszokul éreztem magam. Piszlicsáré ügy volt. Amirnak viszont fontos lett volna. Hónapokig válogatott a neten, mire megvettem. Mi a búbánatért nem bírtam beverni két szöget a falba?

– Szeretném neked adni! Azért vettük, hogy fekete-fehér filmeket nézzünk rajta. A kedvenceidet. – Amirnak volt saját kecója, de az idő jelentős részében nálam csöveztünk. – Most már bevallhatom, hogy mindig rühelltem őket.

– Tartsd meg, Jázmin biztos szereti ágyból nézni a Disney meséket! – A tíz év korkülönbségen gúnyolódott. –  Ha ő kér, talán be is üzemeled.

– Amir, én…

– Elég! Megértem. Neked van választásod, én csak buzi vagyok.

Kreol bőr. Csillogó, fekete haj. Mintha ecset és olajfesték keltette volna életre a vonásait. Ma is az a vérmes srác volt, akibe anno belezúgtam. A nyelve fékezhetetlenül harsogta az igazságot, és egy percig sem félt, hogy megbasszák ezért. Én rongyoltam be esténként a klubomba és csaptam ki a pultra milliós gurigákat. Én szálltam ki a Porschéból kötekedni a piros lámpánál, és az én hangomra vágták vigyázzba magukat az alkalmazottak. Mégis Amir volt kettőnk közül a bátrabb.

– Amúgy Babak, engedj meg egy kérdést, mielőtt elmegyek! Jázmin tudja, hogy őelőtte pasik szopták a farkad? – Pontosan egy ilyen húsba vágó kérdésre számítottam tőle. – Ugye szereted ezt a kislányt, és nem azért rúgsz fel mindent, mert egy nő jobban illik a családi albumba?

Bólogattam. Képtelen lettem volna kimondani, hogy szeretem Jázmint. Talán jobban is, mint Amirt valaha. Minek rúgtam volna bele még egyet a földön fekvőbe?

A bejárati ajtó előtt toporgott, karján a kis csomaggal, amit összekészítettem neki. Benne a kontaktlencséi és a pink fürdőgatyája. Ha mellé lépek… ha átölelem… ha arra kérem, maradjon, zokszó nélkül leteszi a szatyrát. Éreztem. De nem kértem.

 

[1] fejkendő

***

A cigifüst kiáramlott az orromból. Ez voltam én; alkalmi dohányos, alkalmi muszlim, alkalmi meleg és alkalmi heteró. Örökös seggfej.

Alireza J.J. Tehran Maserati c. dalát játszottam le a JBL-ről:

„Egy Teheránban, ami feltörekvők és Maserati tulajdonosok otthonává vált,
Mondd, mi maradt neked?
Minden a pénzről szól.
Te még azt se tudod, hogy a barátnőd
kivel volt tegnap este…

…Teheránban becsvágyók az emberek.
Éhesen hajszolják a nyereséget.
Ez a lány itt fekszik mellettem,
és mint mindig, úgy viselkedik, akár egy prosti.
Mit lehet még mondani; részeg az útmunkás,
és részeg, akinek a szívét műtötték…

…De én ugyanúgy, ugyanúgy
mosollyal az arcomon érkezem Teheránba…

…A lányok fele már szajha.
Az antennájuk erősebben veszi a jelet,
mint az Irancell[1]…”

A Spar fényeibe bambultam. Világos foltok égtek a retinámba. Egy csókolózó párt fixíroztam a teraszról, akik szabadok voltak. Gőzük sem volt arról, hogy a világ másik felén a nyilvános szerelem bűn. Hogy ugyanezért a tettért éppen fiatalokat tartóztat le az erkölcsrendészet. Egyelőre nem hallottam Teherán sürgető hívását a fülemben…

[1] Hálózatüzemeltető

Vásárlás

Nézz bele a könyvbe!

Please wait while flipbook is loading. For more related info, FAQs and issues please refer to DearFlip WordPress Flipbook Plugin Help documentation.

A szerző

Url Izabell író

Ha évekkel ezelőtt nem kezdek írni, most bűnöző lennék. Épp rezsimeket döntenék meg a Közel-Keleten, sejkeket forgatnék ki a vagyonukból, és főbe lőném a pasit, aki azt mondta: a király nem lehet nő. De szerencsére írok. A karaktereim mentenek meg a börtöntől.

Url Izabell weboldala