Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

A MAGENTA története

Fülszöveg:

IZABELLA NAVARRO
Egy írónő, aki első, nagy sikert aratott könyvének megfilmesítésén dolgozik. A könyv a szakmája újraértelmezéséül és egyúttal múltjának feldolgozásául szolgál.

JORDAN REED ARMSTRONG
Visszavonult sportoló, aki előtt nincs akadály. Megszállottsága és agresszív életszemlélete miatt szélsőséges döntéseket hoz. Éles csapdákat helyez el, ám elképzelhetetlennek tartja, hogy ő maga valaha belelépjen egybe.
A kifürkészhetetlen sorsnak köszönhetően útjaik összefutnak.
Mekkora energia, munka és türelem kell ahhoz, hogy a víz megformálja a kemény sziklát azért, hogy ne legyen éles és ne sértsen meg bárkit, aki hozzáér? Mi történik, ha olyan emberek találkoznak egymással, akik nem működnek együtt jól?
Mi történik, ha a cél sem ugyanaz?
Mi történik, ha a valóság illúzióvá válik, majd a ködben elhiszed a láthatatlant és megérinted a megfoghatatlant?
Te mit tennél, ha képes lennél a változásra? És mit tennél, ha a végén kiderülne, hogy te vagy a szikla?

Részlet Col O. Broox: A MAGENTA története című regényből

2. Fejezet

Jordan Reed Armstrong

Annak ellenére, hogy az autóversenyzői karrierem már évekkel ezelőtt befejeződött, még mindig magas hőfokon égő társadalmi kapcsolataim voltak, kötelező megjelenésekkel, interjúkkal és szakkommentátori feladatokkal. Emellett kapcsolatban maradtam a régi csapatommal, és szakértőként folyamatosan segítettem az autók fejlesztésében, hiszen a későbbiekben is a csapatom egyik masszív tartópilléreként képzeltem el a jövőmet, csak már nem a versenyülésben. Hiányzott a harc, de minden pilóta életében eljön a váltás ideje. Nálam ez pár éve történt meg.

Azóta az üzleteimmel foglalkozom, amiket még versenyzőként indítottam, és azóta is újabb és újabb kihívásokat keresek az életemben, hogy kielégítsem a jellememből fakadó kíváncsiságomat és örökmozgóságomat. Érdekel minden, ami kapcsolatban van a művészettel, csillagászattal, divattal, zenével, ingatlannal, gasztronómiával vagy egyéb sportokkal. Az élet bőkezűen bánt velem szerencse terén; amihez hozzányúlok, arannyá változik, vagy még annál is értékesebbé, de sikerem ellenére sem tudok szabadulni a gyökereimtől, amelyek minden egyes nap emlékeztetnek arra, hogy igazán boldog az autóban voltam, és bármilyen apróság, amit ott, akkor a kormány mögött ülve elértem, sokkal többet jelent számomra, mint ami most körülvesz.

Napról napra egyre jobban hiányzik a mértéktelen, mohó múltam, még akkor is, ha arra gondolok, mennyire fájtak az edzések, mennyire gyötrelmes volt újra összepakolni, és becsekkolni a repülőtéren… Hányszor álmodoztam róla, hogy ha végre egyszer befejezem, akkor kipihenem magam, és majd sokkal könnyebb lesz az életem. Nem lett könnyebb. Honvágyam van minden egyes nap, minden egyes reggel, amikor felkelek és tudatosul, hogy nem kell versenyeznem, és ha indulnom kell, nem oda indulok, ahová a szívem vinne. Hiányzik a kínzó, embert próbáló súlyzós edzés, a végtelennek tűnő kilométerek, amit már nem akartam lefutni, a hányingert keltő fehérjeturmixok, amiket kötelező volt meginni. Versenyzőként arról panaszkodtam, hogy soha nem tudok egy jót enni a versenysúly megtartása miatt, ma… ma meg csak álmodozom arról, aki akkor voltam. Öt év alatt elfogadtam, hogy az űr pótolhatatlan: fogjak akármilyen új projektbe, semmi sem hozza vissza azt az életet, amiben igazán szerettem élni.

Soha nem nősültem meg, és gyermekem sem született. Más pilóták azért hagynak fel a versenyzéssel, mert a család fontosabbá válik, és nem kockáztatnak egyetlen feleslegesen megtett életveszélyes kilométert sem, mert már csak a biztonságra törekednek. Legtöbbjüknek a gyermekük jövője sokkal jelentékenyebbé válik, mint a saját jelenük.

A múltra visszatekintve, egykeként nőttem fel a szüleim által nyújtott óvó biztonságban. Édesapám a negyedik világbajnoki címemet követően hunyt el, édesanyám pár hónappal később követte őt. Elvesztésüket követően a családom a csapat lett, majd a versenyzés befejezését követően csak Tony maradt állandó társam. Ő a biztonsági emberem, edzőpartnerem, és a meg nem született öcsém.

Fél évvel ezelőtt az egyik interjú során kérdezték meg tőlem, hogy olvastam-e már a Story of Red című könyvet. Az igazat megvallva, mintha már hallottam volna a könyv címét, de elképzelésem sem volt a történetről, így akkor magabiztosan csak annyit válaszoltam a kérdezőnek, hogy a könyv már az asztalomon hever, és pimaszul megjegyeztem neki, hogy túl korán tette fel a kérdést.

Ezt követően bármilyen társaságba is kerültem, többen a véleményemet kérték a könyvről, így kénytelen voltam elolvasni azt. Már a könyv első oldala után furcsa érzésem támadt, mely érzetemet a könyv további lapozgatása csak fokozta. Kétségtelenül a lerakhatatlan kategóriájú könyvek halmazát képviselte. Mindig volt, ami miatt továbblapoztam: vagy azért, mert vártam a bennem felmerülő kérdésre a választ, vagy azért, mert pofon vágott a kapott válasz, de én nem rajongtam a könyvért – szabályosan dühös voltam, és idővel egyre dühösebb.

Ez a könyv rólam szólt.

Nem az egész életemről, de az életemben történt események sorai olvashatóak a lapokon, olyan titkokkal, melyeket csak a legközelebbi hozzátartozóim tudhatnak rólam. Apróbb módosítások történtek, időrendi zavar és átrajzolt karakterek, de egyértelműen rólam íródott. Döbbenettel vettem tudomásul az árulást, mely körülvett engem, és a tényt, hogy csak a könyv népszerűsége miatt vált ismertté a jelenkori Júdás. Népszerűtlensége esetén soha ki nem derül számomra, hogy elárultak, és a könyv a süllyesztőbe kerül, ahova a többi jelentéktelen alkotás. Most viszont más volt a helyzet. Ez a könyv kiemelkedett a többi közül. Kihasználták az életem részleteit, és csavaros módon szerelmi történetként árulják. Biztos voltam abban, hogy a főhős karaktere nélkül semmit sem érne a könyv, márpedig a főhős én vagyok.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, és az árulás tényétől émelyegni kezdtem. Negyvenkét éves vagyok, visszavonult, ötszörös világbajnok brit autóversenyző. Igaz, sem a könyvben szereplő Jamie, sem a gyermek nem jött el az életembe, de azon kívül szinte minden, Jadenről rajzolt jellemvonás, karakterisztika megfeleltethető az én tulajdonságaimnak. Bőrszín, nemzetiség, vallás. Volt az életemben kudarcba fulladt szerelmi történet, volt az utolsó előtti pillanatban mások hibája által elvesztett világbajnoki cím, szoros meccseim az üzleti-szponzori területen, és megannyi mentális harcom a csapattársaimmal és a médiával szemben. Nem tudom, mi bosszantott jobban: az, hogy valaki elárult engem, vagy az, hogy ugyanez a személy vagy valaki más mocskos módon meggazdagodott belőlem. Nem haragudtam volna, ha személyesen megkeresnek és meggyőznek, hogy adjam a hozzájárulásom egy ilyen, egyébként valóban élvezetes könyvhöz, hiszen korábban már többen megtették a karrierem során. Életemről még dokumentumfilm is készült, annak ellenére, hogy még élek. Engedékeny vagyok és segítőkész ezekkel a felkérésekkel kapcsolatban. Azt viszont, hogy valaki ennyire ostobán, a hátam mögött szeretne az én erősségeimből és a gyengeségeimből meggazdagodni, azt nem tűrhetem. Ép elmével biztosan nem.

Az író a G.I.N.A. fantázia névvel illeti magát. A hivatalos keresőoldalakon egy nő látható, nagy karimájú kalapban. A kép legalább húsz-harminc éves, talán még annál is régebben készült, ami mindenképp félrevezető az író személyazonosságával kapcsolatban.

A könyv elolvasása után azonnal felkerestem a jogtanácsosomat, mit tehetek ebben a nyilvánvaló esetben, hogyan tudnám megtalálni az írót, és felelősségre vonni a tettéért. Nincs szükségem a pénzére, de amit velem tett, azért mindenképp fizetni fog. A jogtanácsos számos megoldást talált, hogyan lehetne becsületsértésért indítványt benyújtani a szerző ellen, de felvilágosított arról, hogy beismerő vallomás nélkül az eljárást ejteni fogják. Zsákutcába kerültem, és a dühömet csak az idő múlása tudta csillapítani.

Pár héttel ezelőtt tudomásomra jutott, hogy a könyvből filmet készülnek forgatni, melyhez vezető producert keresnek. A hír hallatán azonnal felvettem a kapcsolatot a cég elnökével, és megegyeztünk a feltételekben, melynek nagy része formalitás volt. Meghatározásra került, hogy mennyi befektetett tőkéért, milyen feladatokba szólhatok bele, a castingtól a vágásig. Egyetlen kritériumom volt, mellyel meglepő módon a produkció gördülékenységét leginkább fékeztem: ragaszkodtam az író jelenlétéhez. Figyelmeztettek, hogy több könyvadaptáció filmsikere pont az írói jelenlét miatt maradt el, de megnyugtattam őket, hogy ha a helyzet azt kívánja, bármikor elüldözöm az adott személyt. Igazából azt sem tudtam, hogy egy ember áll az árulásom mögött, vagy egy egész ellenséges csapat.

Meggyőztem a céget az érveimmel, és a gépezet beindult. A tegnapi napon épp az aktuális partneremmel, Pamelával vakációztunk Hawaiin, amikor telefonhívást kaptam a produkciós cégtől.

– Üdvözlöm, Jordan! Jó hírekkel szolgálok – kezdte Mark. Mark volt a tervezett film producere, akivel évek óta barátságos viszonyt ápolok. Mark ugyanúgy londoni születésű, mint én, emiatt egy elvághatatlan kötelék köt minket össze a magánéletben, és abban is hasonlítunk, hogy mindketten betartjuk a kötelező két lépés távolságot, ha pénzről van szó.

– Üdvözlöm! Folytassa! – lelkesültem fel a hívástól.

Nem számítottam ilyen korai jelentkezésre. Fejben úgy képzeltem, hogy hónapokat kell várnom, mire a szerzővel megegyezik a cég.

– Személyesen találkoztunk az íróval, és kifejezett kérése volt, hogy a castingon részt vegyen, nekünk kérnünk sem kellett a személyes részvételt – mondta Mark határozottan.

– Nagyszerű! – lelkendeztem. Szinte tapsoltam a kezeimmel. – Mikor kezdődnek a munkálatok?

Azt kívántam, bárcsak már másnap támadásba lendülhetnék.

– Öntől függ – válaszolt Mark röviden, ami egyet jelentett.

– Ez esetben akkor azonnal hívom, ha visszaértem L.A.-be – zártam le a beszélgetést.

Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy sokkal kedvezőbben alakul a helyzet, mint ahogyan azt kalkuláltam. Tartottam tőle, hogy a szerző esetleg szagot fog, és csak képviselőket fog maga helyett küldeni, de úgy tűnik, ebben is olyan ostoba, mint a könyvírásban.

A hívást követően közöltem Pamelával, hogy a nyaralásomnak vége, mert azonnal haza kell repülnöm munka ügyben, de őt marasztaltam, hogy nyugodtan töltse ki a maradék két hetet, és hívja meg az egyik barátnőjét a helyemre. Eleinte sajnálkozott, de egy engesztelő zafír karkötővel meggyőztem, hogy ennek így kell lennie. Nincs értelme az én dolgaim miatt lemondania a pihenésről, amit már hónapokkal ezelőtt leszervezett nekünk.

Pamela gyönyörű, egzotikus szépség volt, tengerkék szemekkel, brazil, telt idomokkal, feszes popsival és kerek, hetyke mellekkel, amiket a bikini alig tudott tartani. Fantasztikusan nézett ki. Ha elém raktak volna egy magazint, amiben a világ legszebb női lettek volna, akkor is őt választottam volna. Már több mint egy éve alkottunk egy párt. Eleinte egész nap izgalomban tartott a kinézete, a kedvessége és a csábos mozdulatai, melyeket nem lehetett tanítani. Férfiként pedig nem lehetett ellenállni ezeknek. Majd pár sűrű és izgalmas hónap után újra a munkába temetkeztem, és a vonzalom, amilyen viharral jött, úgy el is múlt. Közeledik a születésnapja, és nem szeretném egy szakítással összetörni a szívét, így a már meghozott döntésemmel várok még pár hónapot. Ő huszonhárom éves, így biztos vagyok benne, hogy hamar talál magának vigaszt egy középkorú, drága sportkocsis üzletember ölelő karjaiban. Pamela állítja, hogy szerelmes belém, de én már ismerem ezt a fajta szerelmet. Az első perctől kezdve, mióta nekem adta magát, azonnal áldozatként viselkedett. Ezt ő nem tudta. Ő biztonságban érezte magát, és nem harcolt ellenem. Ehelyett imád, istenít, rajong értem, amit tévesen szerelemnek képzel. Hogyan lehetne szerelem, ha mindent akként tesz, ahogy nekem jó? Számomra ez csak a hétköznap definíciója, míg ő álomként jellemzi.

Az ismerkedő fázis a legizgalmasabb egy kapcsolatban, mert ekkor még az emberek önmagukat adják. Abban a szerepben vannak, ami felkelti az érdeklődésemet, majd nagyon rövid idő alatt megváltoznak, és azzal kezdenek foglalkozni, hogyan tehetnének a kedvemre. Ez lassan, de biztosan kiábrándít engem. Én megértem az okokat, mert voltaképp ők ilyen életre vágynak, amit mellettem valósítanak meg, és ezért bármilyen áldozatot képesek meghozni, hiszen végre a korábban kergetett álmukban élhetnek mellettem, és hisznek abban, hogy ők lesznek az utolsók, akik meghódítanak. Már-már bizarrnak találom azt, hogy tényleg mindannyian elhiszik azt, hogy utánuk már senki sem jöhet az életembe, ezzel kergetve a hiú ábrándot, ami örökre csak ábránd marad, mert a valóság ennél sokkal, de sokkal felületesebb.

Minden kapcsolat, amit eddigi életükben építettek, minden fotózás, amire elmentek, minden diéta, amivel testüket sanyargatták, minden óra, amit a sminkesnél vagy a fodrásznál töltöttek vezetett el odáig, hogy megismerkedjenek velem. Velem, akit nem is ismernek, és akit talán sosem ismerhetnek meg.

Vajon hánynak okozok még csalódást? Hány ilyen okos, mégis naiv lánynak kell még nemet mondanom? Hányszor kell még rosszfiút játszanom?

Már rég nem kergetek hiú ábrándokat; tisztában vagyok azzal, hogy ők is tudják a döntésük következményeit és hátulütőit, de ezek ellenére sem vagyok képes tisztelni őket. Talán csak eleinte, vagy csak vágyom rá… Már nem tudom.

Én már öreg vagyok ahhoz, hogy bárkibe is szerelmes legyek. Próbálkoztam velem egykorú, tapasztalt nőkkel is párkapcsolatot kezdeni, de nem tudtam megbirkózni az általuk a kapcsolatba hozott, múltjukból fakadó terhekkel, ily’ módon ők sem tudtak nagyobb érzelmet kiváltani belőlem. Harminchat évesen vonultam vissza az autóversenyzéstől. Ez alatt a hat év alatt négy, Pamelához hasonló hölggyel volt rövidebb-hosszabb párkapcsolatom. Ezekben a kapcsolatokban eleinte remekül éreztem magam, majd egyre inkább érződni kezdett a jelentős korkülönbség, illetve a vele járó érzelmi- és intellektuális nincstelenség, mely idővel bosszantani, később idegesíteni kezdett, a legvégén pedig kibírhatatlanná tette a hétköznapjaimat. Pamela már négy hónappal ezelőtt elérte nálam a bosszantó érzetet, de még nem találtam meg az utódját, így addig tűröm és „szeretem”.

Az, hogy kapcsolatfüggő vagyok, számomra is világos. Nem szeretek egyedül aludni. Szükségem van rá, hogy mindig legyen társam, még ha az a társ nem is olyan, mint ahogy a nagykönyvekben meg van írva. Kíméletlen módon csak kifacsart kapcsolatokból vagyok képes továbblépni, és minden alkalommal megcsalom a következő partneremmel az előzőt. Képtelen vagyok ezen változtatni. Igénylem az ebből fakadó biztonságérzetet, függetlenül attól, hogy tudom, fájdalmat okozok mindenkinek, aki résztvevője a magánéletemnek.

Fiatalabb koromhoz képest már szelídültem; akkoriban egyszerre sokkal, de sokkal több vasat tartottam a tűzben. Ma már inkább békésebb viszonyokra vágyom, már nem tüzel fel sem a féltékenységi reakció, sem a hisztéria, amik korábban a mindennapjaim részei voltak. Titkon én is, mint minden ember, vágyom arra, hogy egyszer elém sodorja a sors azt, aki miatt valóban véglegesen megváltoznék, és akivel békében leélném a hátralévő életemet, de nem fürkészek rózsaszín álmokat.  Beletörődtem a sorsom ezen részébe, és elfogadtam, hiszen az életem többi részében aratott sikereim túlkompenzálják a magánéleti csalódásokat.

Mindenesetre jelen kapcsolatom is biztosít afelől, hogy bármit, bármikor megtehetek anélkül, hogy tudni akarjon róla, ugyanis a kapcsolataim legelején kiosztásra kerülnek a kapcsolatban betöltött szerepek. Tudatosan olyanokat választok, akiknek ez megfelel. A korlátokat soha életemben nem bírtam, és nem is tűrtem senkitől.

Én határozom meg a határvonalat, és ha akarom, én azt bármikor átléphetem. Ők viszont soha. Ami a legkiábrándítóbb, hogy meg sem próbálta egyikőjük sem.

Helyi idő szerint hajnalban landoltam L.A.-ben, és mintha soha el sem hagytam volna a házam, azonnal felvettem a napi rutinomat. Kora reggeli edzéssel kezdtem, amit a kedvező hullámoknak köszönhetően egy kiadós szörfözés követett, és miután lecsúszott a torkomon a keserűen zöld smoothie, már azon gondolkodtam, milyen ruhát öltsek magamra egy számomra igencsak jelentős találkozáshoz.

Délelőtt tizenegykor már a forrón gőzölgő kávét fogtam a kezemben Markkal szemben ülve, amit a cége hatalmas irodájában fogyasztottunk.

– Férfi vagy nő? – kérdeztem, miután a kötelező illemköröket lefutottuk.

– Nő – válaszolta Mark, miközben tejszínt öntött a kávéjába.

– Sejtettem – mosolyodtam el. – Már alig várom, hogy találkozzak vele.

– Biztos vagy benne, hogy ismer téged? – kérdezte.

– Biztos. Ennyi véletlen nem lehet. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki pontosan olyan személyt alkosson, mint amilyen én vagyok. Már tippjeim is vannak – nevetgéltem.

– Megosztod? – kérdezte Mark hátradőlve.

Egy úriember volt. Olyan tapintatosan kérdezett, mintha meg sem tette volna.

– Szerintem az egyik exem lesz. Sajnos sokan vannak, csak abban bízom, hogy a nevére emlékezni fogok – kacagtam el magam, miközben azon gondolkodtam, hány, de hány nő volt már az életemben.

– Ahogyan te fogalmazol, ostobán viselkedik, viszont akivel én találkoztam, minden, csak nem ostoba – jegyezte meg halkan Mark.

– Kiugrasztom a nyulat a bokorból, megígérem – nyugtattam meg.

– Ahogy látod, Jordan. Ebbe az akciódba én magam nem szólok bele, de jó lenne, ha a film elkészülne, mert hatalmas az érdeklődés a színészek részéről is, ami mostanában a túltelített piacon olyan, mint koldusnak a kenyér.

– Kétséget kizáróan jó lett a könyv – jegyeztem meg bosszúsan.

– És a marketingje sem utolsó. Európai könyv rég robbantott ekkorát nálunk – fejezte be gondolataimat Mark hangosan, majd mély levegőt vett. – Jordan, most is elmondom, de tudod te is, hogy a te pénzed bánja, hogy idő előtt borítod a kártyavárat, és dugába dől a projekt.

– Bízz bennem! – legyintettem. – Mikor érkezik ide?

– Nem tudom pontosan – mondta Mark, miközben az üres csészéjét visszatette a tálcára. – Kiküldtük neki a tervezetet. Jelzek neked, ha többet tudok.

– Azt mondod, hogy remek színészi gárda gyűlik össze a filmben? – kérdeztem izgatottan.

– Annál is jobb – mosolygott Mark.

Két nap múlva hivatalosan kezdetét vette a film castingja. Mark nem túlozta el, mert jelenleg már igencsak befutott színészek nevei is sorakoztak a jelentkezők listáján. Megegyeztünk, hogy az ismeretlenekkel kezdjük a castingot, a nagyágyúkat csak az utolsó körökre hívjuk be. Ez volt Mark egyik alapstratégiája, mely jelenséget én pszichoterrornak neveztem, ő viszont tapasztalatszerzésnek.

A napok teltek-múltak, de G.I.N.A.-nak még se híre, se hamva nem volt a castingokon, ezért rossz érzet járta át a testem, és aggódni kezdtem, nehogy idő előtt kiderüljön számára a vezető producer kiléte, mert ha a gyanúm beigazolódik, és megtudja, hogy itt vagyok, akkor még vissza is léphet a feladattól. Általános tapasztalatom az exeimmel kapcsolatban, hogy inkább az életüket kockáztatva futnak át egy négysávoson, minthogy mellettem elsétáljanak az utcán, mindezt érthetetlen okokból, hisz én biztosan nem sérülök meg…

Akció!

Original price was: 4490,00 Ft.Current price is: 3592,00 Ft.

Col O. Broox: A MAGENTA története

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 448
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-02-0334-8
Méret: 136 mm x 204 mm x 36 mm

Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

Col O. Broox: A MAGENTA története 1. fejezet

A MAGENTA története

Fülszöveg:

IZABELLA NAVARRO
Egy írónő, aki első, nagy sikert aratott könyvének megfilmesítésén dolgozik. A könyv a szakmája újraértelmezéséül és egyúttal múltjának feldolgozásául szolgál.

JORDAN REED ARMSTRONG
Visszavonult sportoló, aki előtt nincs akadály. Megszállottsága és agresszív életszemlélete miatt szélsőséges döntéseket hoz. Éles csapdákat helyez el, ám elképzelhetetlennek tartja, hogy ő maga valaha belelépjen egybe.
A kifürkészhetetlen sorsnak köszönhetően útjaik összefutnak.
Mekkora energia, munka és türelem kell ahhoz, hogy a víz megformálja a kemény sziklát azért, hogy ne legyen éles és ne sértsen meg bárkit, aki hozzáér? Mi történik, ha olyan emberek találkoznak egymással, akik nem működnek együtt jól?
Mi történik, ha a cél sem ugyanaz?
Mi történik, ha a valóság illúzióvá válik, majd a ködben elhiszed a láthatatlant és megérinted a megfoghatatlant?
Te mit tennél, ha képes lennél a változásra? És mit tennél, ha a végén kiderülne, hogy te vagy a szikla?

Részlet Col O. Broox: A MAGENTA története című regényből

Előszó

A magenta a vörös és a lila szín keveréke, a szivárvány két végszínének egyesüléséből fogant gyermek.

A változás szimbóluma. Az átmenet színi jelképe, amikor életünk egyik szakaszának végén, ezzel együtt egy új szakasz elején találjuk magunkat.

Bátor ember kiváltsága, aki nem fél a betonbiztos életéből kimozdulni, mert vakon hisz benne, hogy a lehetetlen nem létezik.

1. Fejezet

G.I.N.A. (Gloria Izabella Navarro Alba)

A „Story of red” című könyvem – vagy ahogy a közönség rövidíti „S.O.R” – bestseller lett nemcsak hazámban, Spanyolországban, hanem egész Európában és a tengerentúlon is. A könyv népszerűsége a kiadást követő hetekben meredeken indult felfelé, aminek köszönhetően a spanyol első kiadástól számított három hónapon belül angolra fordítva is piacra dobta a kiadóm, és ezzel a lépéssel a művem elérhetővé vált a világ összes pontján.

Jómagam nem írónak születtem. Az Élet névre keresztelt tenger sodrásának köszönhető, hogy mégis azzá váltam. Jamie és Jaden történetét két hét alatt vetettem papírra. A sztori írta magát, a jellemek önmagukat és egymást fejlesztették. A karakterek mind kitaláltak, csak a fejemben elevenedtek meg, és hiába sorakoztattam fel egyedi, karizmatikus, különleges karaktereket, és vetítettem nehéz élethelyzeteket az olvasók elé, a közönség fogadtatása azt jelzi, hogy a könyv befogadható és szerethető.

A „S.O.R.” több mint egyéves karrierje után pár héttel ezelőttig könnyen el tudtam bújni a G.I.N.A. álnév mögé, de úgy tűnik, most minden megváltozik.

Pontosan három héttel ezelőtt azzal keresett meg e- mailben az egyik legnépszerűbb amerikai médiaszolgáltató és produkciós vállalat marketing igazgatója, hogy szeretnék filmvászonra vinni az általam írt történetet, de a feltételeknek csak egy kis része ismeretes számomra, így nincs más választásom, mint L.A.-be repülni, és személyes tárgyalásokba bocsátkozni velük. A könyvemet jelenleg is a kezemben tartom, és azon a repülőn ülök, amelyen a pilóta épp bejelenti, hogy hamarosan leszállunk a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtéren.

Másnap délelőtt tizenegyre vártak egyeztetni a szerződés részleteiről, de én jóval az előre megbeszélt időpont előtt taxival érkeztem a vállalat székháza elé, mert nem szerettem volna késni, és ezzel esetleg negatív benyomást kelteni magamról.

Az épület hatalmas volt, és egy modern, üvegből készült méhkas benyomását keltette bennem, miközben bámultam a közel húsz emeletes építményt. Átlépve a fotocellás ajtó küszöbvonalán egy tágas, magas belmagasságú, hófehér aulába érkeztem, ahol körülöttem minden bútor, padlóelem, mennyezeti dísz, a recepcióspult és még a recepciós személyzet ruhája is vakítóan fehér volt. Reggel, amikor a sötétkék nadrágkosztümömet igazgattam magamon a tükör előtt, még nem hittem volna, hogy ebben a ruhában olyan feltűnést keltek majd, mint egy kék tintapaca a fehér festővásznon. Magabiztosan odasétáltam a regisztrációs pulthoz, ahol két fiatal hölgy serénykedett, fejükön mikrofonnal – vélhetően ezeken keresztül tartották a kapcsolatot a hívó felekkel –, miközben úgy tűnt, ádáz harcot vívnak a hó színű laptopok billentyűivel.

Végigkövettem mozdulataikat, de csaknem öt percet vártam, míg egyikük bátorítóan rám nem mosolygott és csendben türelemre intett. Közel tíz perce várakozhattam, mire végre megszólított az egyikük.

– Üdvözlöm! Miben segíthetek? – kaptam a szokásos üdvözlő szöveget egy fiatal, dekoratív, szőke hajú hölgytől, de az volt az érzésem, ha felkeltenék álmából, akkor is ezeket a mondatokat szajkózná.

– Üdvözlöm! Én Izabella Navarro vagyok, és tizenegyre van időpontom Sir Mark Williamshez.

– Pillanat, kérem! Már nézem is – kezdett gépelni a laptopján. – Igen, látom. Ön lenne G.I.N.A. hivatalos képviselője?

– Pontosan – bólintottam, és közben elmosolyodtam. Hivatalos képviselő. Ezt a feladatot rám szabták – gondoltam magamban.

– Kérem, foglaljon helyet! Pár perc múlva érkezik a kísérője – mutatott körbe a makulátlan bőrbevonatú padokra, amik tőle jobbra helyezkedtek el.

Alighogy leültem, egy újfent téli tájképnek öltözött magas, igencsak vékony úriember közeledett felém, aki megkért, hogy kövessem. Miután beszálltunk a liftbe, mindketten betartottuk az íratlan szabályokat, miszerint szótlanul álltunk egymás mellett, és előrefelé tekintve a liftajtót bámultuk egyetlen felesleges köhintés és sóhaj nélkül. Az úriember a tízes gombot nyomta meg, majd miután kiszálltunk a célállomáson, jobbra indultunk, ahol egy újabb váróban kínáltak hellyel, de nem volt kedvem ücsörögni. Inkább körülnéztem, hogy biztosan nincs-e semmi a növényeken kívül, ami ne lenne fehér a környezetemben.

Pár perc kutatómunka után tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam a növényekkel; csak mi bővítjük a színskálát. A gondolataimból egy újabb „hattyútoll” ruhás hölgy zökkentett ki, aki kinyitotta a kívülről is hatalmasnak tűnő iroda ajtaját, és betessékelt rajta.

Az iroda akár lakosztály is lehetett volna, mert miután beléptem a helyiségbe, láttam, hogy velem szemben egy körülbelül húsz férőhelyes, üveg tárgyalóasztal állt, és körülötte fekete bőrszékek sorakoztak egyenlő távolságban egymástól, precízen irányba forgatva. A szoba kültérrel érintkező, nagyjából tíz méter hosszú falfelülete teljes egészében üvegből készült, így a kilátás és a fények csodálatosak voltak, ezzel olyan csalóka érzetet keltve bennem, mintha kint lennénk a szabad ég alatt. Még a légkondicionáló rendszer is úgy lett beállítva, mintha odabent természetes, kellemes szellő járná át a testünket, annak ellenére, hogy az eszünket használva tudtuk, hogy ez sok minden más mellett, csak egy színházi kellék ebben a drámában. Balra az iroda egy tágas térbe folytatódott, ahol a Chesterfield stílusú, fekete, háromrészes bőrgarnitúrán két középkorú férfi helyezkedett el, akik beléptemkor illedelmesen felálltak és fogadtak engem.

Üdvözlöm! Albert Weber vagyok, a cég ügyvédje – nyújtotta felém egy markáns megjelenésű, középkorú úr a jobb kezét.

– Üdvözlöm! Én Mark Williams vagyok. Mindezidáig velem tartotta a kapcsolatot az írónő, emellett pedig én vagyok a tervezett film egyik producere és egyben rendezője is.

– Üdvözlöm önöket! Izabella Navarro vagyok – mondtam, miközben próbáltam profin fogadni a kéznyújtásukat.

– Őszintén sajnáljuk, hogy az írónő nem tudott személyesen megjelenni, de amennyiben önnek van aláírási joga, akkor nekünk az is megfelelő – sürgette az ügyvéd a történéseket.

– Akkor fogjunk is bele! – kezdeményeztem. Érdekesnek és üdítőnek találtam, hogy eddig senki sem feltételezte rólam, hogy én írhattam a könyvet.

– Ezt szeretjük; semmi kertelés. Szigorú európai szokás. Örömömre szolgál, hogy a tárgyalás kedvező lendülettel iramodik a célja felé – jegyezte meg Mark, miközben jól hallhatóan az amerikai akcentusát kellemes britre váltotta.

Mark egy ötven körüli, vékony, átlagos testmagasságú férfi volt, fekete haját már ősz hajszálak díszítették. Az arca simára volt borotválva, és a szemei szürkén világítottak, melyekkel megbízhatóságot és profizmust sugárzott kedves köntösben. Albert, vele szemben, jóval magasabb, mackós alkatú, erélyesebb férfi benyomását keltette, amit fekete bajsza tovább erősített, és annak ellenére, hogy a szoba hűs volt, ő úgy verejtékezett, mintha épp a futópadról szállt volna le, mert mióta beléptem, már többször megtörölte a homlokát.

– Az alapötlet egy négyrészes sorozat lenne, melyek mindegyike mozifilm minőségben és hosszúságban készülne, ezért cégünk a könyv adaptációjának jogát szeretné megvásárolni öntől – vezette be kérését Mark.

– Szeretnének-e, és ha igen, akkor mennyit változtatnának a történeten az eredeti könyvhöz képest? – kérdeztem tömören.

– Erről még nincs világos egyezség, ugyanis az a forgatókönyvíró, akit mi szerettünk volna megkérni, egyedül nem képes vállalni a feladatot a rengeteg más, egyéb munkája miatt, de azt mondta, hogy nagyon szívesen segít valakinek, aki megírja. Valljuk be, hátrányban vagyunk – sóhajtott fel Mark halkan. – Szó, mi szó, elkezdte írni a forgatókönyvet, de félbemaradt a folyamat. Meg tudom mutatni, hogyan áll jelenleg. Kíváncsi rá? – kérdezte illedelmesen.

– Igen, köszönöm, szívesen megtekinteném – próbáltam nyugalmat színlelni egy ilyen feszült és jelentékeny helyzetben.

Nem szerettem volna, ha észreveszik rajtam az izgalmat, amit belül éreztem, miközben áldottam a reggeli meggyőződésemet afelől, hogy ma mindenképp használjak egy kis púdert az arcomon, hogy ne lássák, ha alkalomadtán elpirulnék. A sötét fából készült, faragott asztalról, ami tökéletesen kiegészítette a bőrbútorok látványát, Mark felemelt egy sárga papírhalmot, ami egy iratrendezőbe volt rakosgatva rendezetlenül.

– Ne haragudjon! Már jó pár embernek megmutattam, hátha rákap valaki, de mindenki időszűkében van – mentegetőzött, miközben simítgatni kezdte a lapokat, melyeknek kilógó sarkai jól láthatóan már minden környezeti tényezőnek ki voltak téve.

Csakhogy én alig hallottam a szabadkozását, hiszen a kezemben tartottam a könyvemből készülő film forgatókönyvének egy részét, és a szívem folyton-folyvást csak dübörgött a mellkasomban, mert soha azelőtt nem gondoltam arra, hogy valaha az életben közöm lesz bármilyen filmhez is. Az alaptermészetem egészen más területekre terelt egész eddigi életem során.

– Esetleg bárki segítségét elfogadják? – kérdeztem halkan, miközben a szamárfüles lapokat vizsgáltam.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy az írónő, aki ide sem tudott eljönni, ráérne segíteni? – kételkedett Mark.

– Az írásra mindig van ideje – jelentettem ki, és képzeletben még a kezemmel is legyintettem.

– Ebben az esetben akkor megadom Ben elérhetőségét, aki az eddigi munkát végezte, és egyeztetnek vele, miként vállalhatják el a közös feladatot – harapott rá Mark a lehetőségre, elrejtve minden kétkedését az üggyel kapcsolatban.

– Rendben. Egyelőre semmit sem tudunk biztosra ígérni, de megoldhatónak tűnik a feladat – jegyeztem meg.

– Gondolkodtak azon, hogy mennyi részesedésért tartanák megfelelőnek és milyen feltételek mellett? – vette át a szót az ügyvéd, aki eddig szótlan megfigyelője volt a kedvezően alakuló előjátéknak.

– Várom az önök ajánlatát, figyelembe véve ezt – tettem a kezemet a papírrendezőre.

– Van-e bármi különleges kérés? – kérdezte Mark puhán, ellensúlyozva Albert agresszív stílusát.

– Igen, lenne, és ez perdöntő lesz az írónő végleges válasza szempontjából. A szereplőválasztás során vétójogot akar – válaszoltam erőteljesebben.

– Sajnos ezzel a feltétellel már jó párszor találkoztunk, de legtöbbször nagyon kellemetlen helyzetek alakulnak ki – mondta Mark kissé kedvtelenül. – Az a baj, hogy az író általában látja maga előtt a karaktereket, de azok a karakterek nem léteznek az életben. Mindig azt hiszik, hogy van tökéletes, de nem lesz, mert mindegyiknek lesz hibája. Magas, alacsony, szőke, barna, kicsi a füle, túl nagy a füle. Érti, ugye, hogy mire gondolok? – nézett rám Mark kérdően.

– Igen. Értem, hogy mire céloz – feleltem beletörődve. – Sajnos, ha ez a feltétel nem felel meg önöknek, akkor nincs mit tenni.

Elfogadva a kapott választ, az irattartót az előttem álló asztalkára helyeztem.

A két férfi összenézett, majd egyetértően bólintottak.

– Próbáljuk meg. Ezen nem múlik. Reméljük, az írónő elég józan gondolkodású, és nem álmodozik – jegyezte meg Mark, és az üvegfal felé sétált. – Valaha ezt a helyet álomgyárnak hívták.

Mikor az üvegen keresztül pásztázni kezdte a területet, abban a pillanatban észleltem, hogy mit is néz. Mire ez a hatalmas üvegfal egy komoly irodába, ahova sokkal inkább illenének lexikonokkal teli könyvespolcok, nem pedig egy fényáteresztő, biztonságianyag-rengeteg?

Mark a Hollywood feliratot kémlelte a messzeségben.

– Higgyen nekem, ez sosem volt az, és nem is lesz soha álomgyár – folytatta szinte suttogva.

Mark személyisége magával ragadó volt. Egy hipermodern épület tizedik emeletéről bámulja a világ egyik legnevesebb látványosságát, olyan rögzült realizmussal és tolakodó tettvággyal, ahogyan kevesen képesek. A felirat – ami emberek millióinak csak be nem váltott ígéreteket adott, fájdalmat, szenvedést és kegyetlen életvitelt – itt áll, és a dicsősége nagyobb, mint korábban. Mark hangsúlya több kérdést vetett fel bennem, mint maga a mondanivalója.

– Akkor megfontolom az ajánlatukat – mondtam csendesen, pár lomhán telő pillanat után, majd a tétovának tűnő időt azzal próbáltam tovább húzni, hogy a papírokért nyúltam. – Mikorra adjak választ?

– Holnap ugyanitt, ugyanekkor – nyújtotta át az ügyvéd az előre megírt szerződésmintáját, melyet sebesen átvettem.

A taxiba szállva meglepő melegséget éreztem legbelül, mindezt talán azért, mert nem ért odabent csalódás. Induláskor még fogalmam sem volt arról, hogy kikkel és miként fogok találkozni, és hogy ezek mit váltanak ki belőlem, vagy egyáltalán kiváltanak-e belőlem valamit. Leginkább arra számítottam, hogy elveszünk az anyagi világ csúf kiüresedéseiben, és csak számokkal fogunk dolgozni, mint egy iskolai matekórán. Ehelyett emberek vettek körül, érzelmeket láttam, éreztem és hallottam, ami felemelt a poros pamlagról, amiben már évek óta süppedek lelkileg. Ez a felismerés hatalmába kerített, ami miatt már elképzelhetetlennek tartom, hogy bármi kifogást találjak arra, hogy megegyezzek velük, és aláírjam a szerződést.

A szállodaszobában többször végiggondoltam, ki mit mondott, hogyan mondta, nem volt-e bármi félreérthető mondat azok közül, amik közöttünk elhangzottak, és elmosolyodtam, miközben arra gondoltam, hogy a recepciós – tévesen – vélhetően személyi asszisztensként azonosított be, ami miatt a tizedik emeleten is akként kezeltek. Mindez részben sértő volt, de furcsamód izgalmas is, mert ez az új szerep, melyben saját magamat képviselhetem, igazán modern, kihívásokkal teli, és végül is nem hazudtam, mert én képviselem az írónőt, aláírási jogom is van. Persze kissé természetellenes olykor-olykor egyes szám harmadik személyben beszélgetni magamról, de ebben az életben ennél már sokkal furcsább dolgokba is keveredtem, amikből mindig valami nagyszerű keletkezett, mint például a könyvem, ami lassan, de biztosan filmmé változik. Izgultam, amikor elővettem az Albert által átnyújtott szerződést, melyet egy igencsak idejétmúlt, dombornyomott mappában kaptam meg, ami vitathatatlanul Mark stílusát képviselte. Professzionálisan megírt szerződés volt, negyvenhét oldalas, aminek a felét sem értettem. Elküldtem e-mailben az ügyvédemnek, akit korábban felkértem, hogy ismerkedjen meg az amerikai jog erre vonatkozó részével, majd miután kényelmes ruhába öltöztem, az ágyra vetődtem, és nekiláttam az aznapi legizgalmasabbnak ígérkező projektemnek, a részleges forgatókönyv olvasásának.

Mióta legelőször megkerestek a cégtől, azóta olyan belső motivációt érzek a film létrejöttének sikere miatt, hogy még a forgatókönyvírás szabályainak is utánanéztem. Az ismerősi kapcsolataim által több filmforgatókönyv mintáját is beszereztem, amikből megismerkedhettem ezzel a műfajjal is. A regényírásban és a forgatókönyvírásban annyi hasonlóság van, hogy mindkettő betűkből áll, és ennyi. Más maga a stílus, és más a motiváció is. Míg az egyikből egy igényes borítóval ellátott, fekete-fehér könyv készül, addig az utóbbiból színes film. A forgatókönyvből harminc készült el, ami a szakma szabályai szerint harminc percnyi filmnek felelt meg, ezért azonnal tudtam, hogy miért is maradt abba a munkálat: mert nagyon gyorsan haladt a történetben. Ebben a tempóban nem lehet négy darab száz-százhúsz perces filmet készíteni, így elővettem a laptopomat, és hozzáfogtam az alkotásnak. A fejemben már készen voltak az előkészületek ezzel a művelettel kapcsolatban, de leírni eddig nem mertem, mert féltem, hogyha nekifogok, akkor nem fog kelleni a munkám. Most viszont úgy érzem, ehhez a projekthez pontosan én kellek a cégnek.
Hajnali négykor fejeztem be az igencsak ígéretesnek tűnő munkafeladat első fejezetét, addig szinte megállás nélkül ütögettem a laptop billentyűit. Csak egy-egy pillanatra dőltem hátra a néma jelenetek közben, mert ezek a részek kíméletlenül nehéz feladványt tesznek az író elé. Szabályosan kizsigereli az embert, hogy az agya ne csapja be a szemét – vagy épp fordítva.

Röpke, részegült alvás után reggel kilenc körül hívott az ügyvédem, és pontokra szedve tájékoztatott arról, hogy a szerződésnek vannak bizonyos kritikus pontjai, melyek többnyire kiskapukat kínálnak a cégnek arra az esetre, ha mégsem valósul meg a terv. Valamennyi arról szól, hogy nem fogják kifizetni a béremet, de olyan buktatója a szerződésnek, ami engem igazán érdekelt, nem volt. A pénz sosem motivált, de ezt az értékes információt megőrzöm magamnak addig, amíg csak tudom. Megköszöntem az ügyvédnek a segítséget, majd készülődni kezdtem a tizenegy órai találkozóra.

Az előző naphoz hasonlóan korábban érkeztem, mint a megadott időpont – tűzpiros szettben, hiszen már tudtam, hová érkezem. Mark és Albert igencsak felhúzott szemöldökkel, szívélyesen fogadtak.

– Kedves Izabella, sikerült döntést hozni az ügyünkben? – érdeklődött Mark, miközben hellyel kínált a fotelben.

– Önöknek sikerült módosítani a szerződést a tegnap egyeztetett feltétellel? – kérdeztem vissza kedvesen.

– Igen. – Albert átnyújtotta az új szerződést, majd hadarni kezdte a formális jogi szöveget. – Rögzítésre került az, hogy a könyv írójának vagy hivatalos képviselőjének a szereplőválogatás során vétójoga van, illetve, hogy mind a casting, mind a filmforgatás bármelyik folyamatának állandó megfigyelője legyen, módosítási joggal, mely a forgatókönyvírás következménye.

– Átfutottam a szerződést – mondtam lassan –, és találtam benne egy-két kiskaput, ami az önök cégét védi az esetleges kudarc esetén.

Nem akartam készületlen fruskának tűnni mellettük; már az elején tisztában kell lenniük azzal, kivel szerződnek le.

– A cég védelme a legfontosabb számunkra – jegyezte meg Albert szigorúan. – Ez egy nagyon kényes piac, és dollármilliókról van szó.

– Én ezt az álláspontot elfogadom, de számomra meg a könyv a legfontosabb – jegyeztem meg határozottan, de nyugodt maradtam, mert békepárti vagyok, és amúgy sem érdekelnek a kis ügyeskedések.

– Akkor vehetjük úgy, hogy a forgatókönyv írásában részt vesz az írónő? Esetleg jutott valamire ezzel kapcsolatban? – terelte a témát Mark.

– Kijavítottam, és magammal is hoztam – tettem le eléjük a tegnapi mappát, mely az este általam átírt, módosított forgatókönyv részletét tartalmazta.

– Ez meg mi? – döbbent meg Mark, aki először rám nézett, majd a mappára, és újra vissza rám.

– Ez az első rész forgatókönyve, igaz, még nem tökéletes, de kevés időm volt rá – vettem egy mély levegőt, hogy felismerjenek. – Száztizenegy oldalas lett. Remélem, megfelel önöknek. Ben Stone-nak már elküldtem.

A két férfi kérdőn nézett rám, majd egymásra.

– Izabella Navarro vagyok, a teljes nevem Gloria Izabella Navarro Alba. Innen jön a G.I.N.A.

– Ön az? Ön G.I.N.A.? – kérdezte az ügyvéd leplezetlen meglepetéssel az arcán.

Én bólintottam.

– Ez mindenki számára meglepetés lesz – dörzsölte össze a kezeit Mark, miközben hatalmas mosoly ült ki az arcára. – Az interneten más kép van a G.I.N.A. név mellett.

– A rajongói túlbuzgóság lehet ártalmas és hasznos is egyben – állapítottam meg, miközben széttártam a kezeimet. – A Wikipedia pedig bárki által szerkeszthető, és én hagyom, hadd élvezzék az olvasóim.

– Remekül csinálja – jegyezte meg Mark elismerően.

– Amatőr próbálkozó vagyok – mosolyogtam, mialatt tartottam Markkal a szemkontaktust.

– Ahhoz képest mégis úgy érzem, egy profira leltünk – mosolygott sejtelmesen.

– Akkor vehetjük úgy, hogy megállapodtunk? – kérdezett közbe Albert, aki ma is sűrűn törölte verejtékcseppjeit.

– Részemről igen – határoztam el magam.

– Három hét múlva kezdődik a casting, addig minden további tudnivalóról értesíteni fogjuk – állt fel Mark a fotelből.

– Hány hétig tart a casting? – érdeklődtem, miközben még el sem akartam hinni, hogy ez a megállapodás ma valóban létrejött. – Négy-hat héten keresztül. Miért fontos ez? – érdeklődött Mark.

– Feltételezem, az elején nem kell itt lennem felesleges székfoglalónak, mert az alkalmatlanokat vétójog nélkül is ki tudják szórni. Ilyen tapasztalt emberek mellett ehhez én igazán nem kellek – kacsintottam egyet.

– Maga szimpatikus nekem – mosolyodott el.

– Lehetne, hogy köztünk maradjon, hogy a forgatókönyvírásban is részt veszek? – kérdeztem kifelé menet. – Legelőször csak írói szerepemben tündökölnék a stáb előtt.

– Minden megoldható – nyújtott kezet felém Mark.

– Valóban úgy tűnik, hogy könnyebb lesz ez az együttműködés, mint vártam – mondtam, miközben fogadtam a kéznyújtást.

A szerződés aláírásával belefogtam életem legújabb projektjébe.

A következő hetekben átszerveztem az addigi életem, hogy nagyobb fennakadás nélkül visszaköltözhessek jó pár hónapra Los Angelesbe. Hat éves voltam, amikor édesapámmal kettesben kiköltöztünk Los Angelesbe. Egy visszautasíthatatlan munkahelyi ajánlatot kapott, aminek köszönhetően gyermekkorom legszebb hat évét töltöttem Amerikában, mielőtt visszatértünk volna a hazánkba. Jelenleg egy kis spanyol tengerparti városkában élek, álmaim otthonában, mely gyermekkori vágyam volt: mediterrán kinézetű, hatalmas belső udvaros, gyönyörűen parkosított ház, mesébe illő, csillogó vizű medencével, hatalmas terasszal, melyről kilátás nyílik a tengerre. Itt élem a szürke hétköznapjaimat, itt íródott meg a könyv, ami lendületet adott az életemnek, és jelenleg itt készül a forgatókönyv folytatása is.

Életemet sok jelzővel lehet illetni, de az unalmas biztosan nem tartozik közéjük. Lendületes, pörgős, határokat feszegető, azokat jócskán túllépő momentumok jellemzik földi pályafutásomat. Voltam lázadó, vittem véghez megdöbbentő, kiszámíthatatlan, végeredményben sikeres projekteket az életben – ilyen volt az orvosi egyetem elvégzése, és később édesapám üzleti hagyatékának bátor újraértelmezése. Ha velem maradt volna, az életem másként alakul. Akkor nem jövök haza Spanyolországba, nem látogatok el egy bizonyos spanyol nagydíjra, és az életem más irányba terelődött volna, de hazajöttem, és én elmentem arra a Spanyol Nagydíjra, aminek köszönhetően most a laptopom mögött ülök, és az eddigi életemre jellemzően új kihívásba fogok bele. Új tananyag vesz körül, új emberek megismerése, új célok kitűzése, új eredmények elérése vár rám, amire a mentális és fizikai egészségemnek is szüksége van. Több szakmai könyv írásába belefogtam már életem során, de a motiváció hiányzott. Visszatartott a könyv sikertelensége abban az értelemben, hogy pontosan azokhoz nem jutna el, akiknek szánnám az írásomat. Nagybátyám inspirációjára alkottam meg a „S.O.R.”-t, ezért először neki adtam oda átolvasásra.

Egy szokásos, keddi, hűvösebb délután volt, nagybátyám a nagynénémmel a teraszon teázott, amikor először elé raktam a több száz oldalas irományomat. Felvette a szemüvegét, és szó nélkül olvasni kezdte a regényem nyomtatott oldalait. Minden lapot, amit elolvasott, szépen gondosan visszahelyezett a mappába, ami a kéziratomat tartalmazta. Olvasás során alig hagyott pár szusszanásnyi szünetet magának, aztán már éjfél is elmúlt, mire a végéhez ért az olvasmánynak. Ez idő alatt egy percre sem zökkent ki, és a pihenést is csak egy-egy felnézés vagy szemtörölgetés jellemezte. Olyan erősen koncentrált, hogy nem bírtam végig mellette maradni, mert tartottam a reakcióktól, és féltem a véleményétől. Legalább ötvenszer elolvastam a véglegesnek szánt kéziratomat, így tudtam, melyik hümmögés melyik részre vonatkozik, és aggódtam, mi lesz, ha neki nem tetszik. Miután az utolsó lapot is visszahelyezte a mappába, rám nézett és elmosolyodott, de egyetlen szót sem szólt.

Nagynéném felé pillantott, aki feszülten figyelte férje reakcióit, mire nagybátyám megfogta felesége kezét, majd hosszú idő után megszólalt.

– Továbblépett – hangzott végül a tömör véleménye. Nagynéném könnyes szemmel vette tudomásul férje szavait, majd komótosan felálltak, ahogyan az öregek teszik éjfél után. Elfáradt végtagjaikat kiropogtatták, és bementek a házba nyugovóra térni. Én a mappámra néztem és megsimogattam, mintha újszülött gyermekemet simogatnám, amikor az mélyen alszik, és nem érzékeli a kimondatlan szeretetet, ami körbelengi.

A könyv sikerének érdeme legalább annyira a nagybátyámé, mint az enyém, mert ő volt az egyszemélyes közönség, akinek viselkedése továbblendítette eddigi életemet, és motivációt adott egy újabb, ismeretlen terület meghódítására.

Akció!

Original price was: 4490,00 Ft.Current price is: 3592,00 Ft.

Col O. Broox: A MAGENTA története

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 448
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-02-0334-8
Méret: 136 mm x 204 mm x 36 mm

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

A SÁRGA története 2.

Fülszöveg:

Emma egy tartózkodó, határozott és érzelmileg sérült nő. Kitartása ugyan nem ismer határokat, de vajon elég-e ez a tulajdonság egy olyan játékban, ahol semmilyen szempontból nem mozog ismert terepen?
Nagyon tévedsz, kedves olvasó, ha azt gondolod, hogy ez a nő nem tud többet holmi gyenge szerepnél.
Emma a meglepetések embere és mindig, de mindig tökéletesen időzít.
Éppen ezért alkotnak Hunterrel tökéletes párost.
Vagy mégsem?

„Egy végtelenül okos, ravasz, de követhető és rengeteg szempontból tanító olvasmány ez a regény. Mély benyomást tett rám mind a történet, mind pedig az írója. És ez nálam elég ritkán fordul elő.”
– Halász Emese, író –

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 2. című regényből

Másnap még nyúzottabban keltem fel, mint ezelőtt bármikor. Semmi kedvem nem volt egész nap azt nézni, hogy milyen jól érzi magát itt mindenki rajtam kívül, és azt elfogadni, hogy a játékban már mindenki talált magának vagy egy megbízható társat, vagy egy rövid ideig tartó szerelmet, vagy egy apró kis kalandot, kivéve engem. Én, amit találtam, az csak hallucináció volt. Sosem létezett. Eszméletlen jól játszott, ezzel kirángatta alólam a talaj utolsó négyzetcentiméterét is.

Drága apám,  megtanultam a leckét. Örökre.

Nem emlékszem a reggelire, annyira készen voltam, csak arra, amikor az ajtó feletti doboz újra zenélni kezdett. Majd miután kinyíltak a szárnyai, egy gyönyörű nő lépte át a küszöböt.

Ő sem volt rajta a listán – gondoltam magamban.

– Sziasztok! – köszönt nekünk. – Julia vagyok. Fehéroroszországból jöttem.

Julia tökéletes nő volt. Magas és rendkívül csinos, olyan, akin minden ruha hibátlanul áll. Nagyon természetesnek tűnő, hibátlan melleit alig fedte ruhanemű, mert  tökéletesen tudta, hogy mivel hívhatja fel magára figyelmet, és ezt kegyetlenül kihívó módon meg is tette, miközben odafigyelt a legapróbb részletekre is. Tengerkék szemei voltak, apró orra és fülei, melyekben sok-sok pici fülbevaló díszelgett. Hófehér nyári ruhában érkezett, ami testhez simuló volt, mit sem bízva a fantáziára. Aranyszőke, hosszú haját pedig egy finom, gyöngyös pánttal szorította le, ezzel egy édes kislány kedvességével társította a dögös puma alkatát. A látványától úgy éreztem magam, mint a mesefigurák, akiknek leesik az álluk a padlóra.

– Szia! – álltam fel az asztaltól legelőször, és reménykedtem benne, hogy a feltűnő, hangos mozdulatom legalább egy kicsit bosszantja majd Emmát. – Gyere, ülj le
közénk!

Átsétáltam az asztal másik felére, és kihúztam az egyetlen üres széket az asztal körül, erre invitáltam a legújabb versenytársunkat.

– Köszönöm – mondta, és hagyta, hogy betoljam alá a széket.

– Mivel foglalkozol? – kérdezte Dylan, aki igencsak méregette Julia szépségét.

– Modellkedésből élek, és elég jól – válaszolta magabiztosan. – A játékra azért jelentkeztem, hogy kicsit elmeneküljek a karrierem elől.

– Besokalltál, ugye? – kérdezte Fernando.

– Te nem az énekes vagy? – nézett rá meglepetten Julia.

– De bizony. Fernando vagyok – nyújtotta a kezét Juliának.

– Nem mutatnád be a kedves barátodat, aki hellyel kínált? – nézett rám Julia félreérthetetlen kíváncsisággal.

– Dehogynem, persze. Ő itt Hunter – kacsintott rám a spanyol, aki mintha felbátorodott volna Julia megjelenése miatt.

– Örülök, hogy találkozunk, Hunter! – köszöntött külön engem kellemes hangon.

– Én úgyszintén – válaszoltam.

Most először éreztem azt, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell. Magbiztos voltam és vonzó, mint odakint, és nem az a jelentéktelen senki, aki reggelt voltam az ágyban.

Miután Julia bemutatkozott, az asztal körül mindenki részleteket osztott meg vele a játék eddigi folyásáról, és mindenki azt latolgatta, hogy mikor jöhet egy újabb boríték, amivel tönkre tehetik a napunk további részét, de Lucky nem jelent meg, így Julia beköltözött Erik mellé a tegnapeste megnyitott hatos bungalóba.

Miután kipakolta a cuccait, Julia nem kérette magát, hanem azonnal felkeresett, miután fürdőruhába öltözött, és fürödni invitált a csillogó vizű óceánba. Úgy tűnik, ő játszani jött, és fejest ugrott a versenyzésbe, ami még lehet, hogy nekem is mentőövet szolgál. Fernandoék örömmel csatlakoztak hozzánk, és végig négyesben töltöttük a délelőttöt, ami rendkívül jó hangulatban telt. Sok-sok spanyol sztorival és még több kitalált spanyol sztorival.

Az ebéd utáni szieszta alatt egy küldönc egy levelet adott át nekem, melyben randira kaptam meghívást. Titkon azért reméltem, hogy Emma van a háttérben, és sikerült féltékennyé tennem, de tévedtem. Persze, hogy tévedtem, mert ha róla van szó, nemigen segít egyik érzékem sem, nemhogy a hatodik. A józan ész nyert már megint, így Juliával indultunk el a lezárt kerítés felé, ahol ugyanazzal a nyitott terepjáróval indultunk útnak, mint anno Gennával. Reméltem, hogy ez a randi jobban sikerül, mint az, mert itt legalább egy olyan személy társaságában vagyok, akivel kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, még ha túl gyors is a tempó, amit ő diktál.

Egy világosszürke kétéltűre szálltunk fel, majd a szigetcsoport legnagyobb szigetének partjainál landoltunk, ahol kiszállás után azonnal egy kis forgatagba kerültünk.

– Mi van ma itt? – kérdezett csodálkozva engem, miközben nekem fogalmam sem volt a válaszról.

– Nem tudom, de gyere, mert nagyon integetnek nekünk – mutattam egy kisebb csoport felé, akik hevesen mozgatták a kezeiket, hogy észrevegyük őket.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1-2.

A helyzetet kihasználva lovagiasan megragadtam a kezét, és odavezettem őt a vendéglátóinkhoz, hogy bemutatkozzunk nekik. Nem csoda, hogy azonnal kiszúrtak minket. Nem kellett ehhez repülővel érkeznünk, hiszen Juliával nem éppen a helyi lakosok fenotípusát képviseltük. Az itt lakók jó része alig érte el a 170 centimétert, így nemcsak én, de még ez a csodaszép szőke modell is jóval magasabb volt náluk. Főleg úgy, hogy fittyet sem hányva a terepviszonyokra magassarkú szandálban jött, hiszen a babarózsaszín miniruhájához, és hajpántjához ez a csillogó kiegészítő dukált.

Mint utólag kiderült a helyiek épp aznap ünnepelték az egyik nemzeti ünnepüket, ennek eredményeként minket is beöltöztettek népi ruhákba, ami lényegében egy batikolt rongy volt. Emellett a buli hevében még azt is megengedték, hogy a különleges hangszereiket kipróbálhassuk. Voltak ott ütős hangszerek és fúvósok is egyaránt, de a nevét egyiknek sem tudtam megjegyezni. Leginkább azért, mert kedves és odaadó, mindent felkínáló barátaink szinte egyetlen angol szót sem ismertek, ezzel elvágva előttünk a hagyományos kommunikációs útvonalat. Az ünnepség hevében mindenki táncolt és énekelt, mindenki úgy, ahogyan tudott. Voltak ott egészen kicsik is, akiket az anyjuk – a már rajtunk is lévő – ronggyal magukra kötötték. Mellettük pedig fiatal diákok voltak, akik külön táncelőadással készültek az ünnepségre, és tapasztaltabbak, akikről lerítt, hogy nekik már nem ez az első közös ünnepük. Mégis úgy tűnt, hogy – korosztálytól függetlenül – senki sem azért jött, mert kötelező lenne, hanem mert valami megfoghatatlan öröm és boldogság járja át őket, amit képesek voltak rám és Juliára is rátapasztani.

– Micsoda buli! – kiabált a fülembe Julia. – Gyere, mutassuk meg nekik, mi hogy tudunk táncolni!

Igazából nem tudom, mi ütött belém, és azt sem, hogy mi vezetett idáig, de képtelen voltam ellenállni Julia kezdeményezésének, és beálltunk táncolni a röhejes ruhánkban a többi ember közé. A szőke lány látványosan lerugdosta a lábairól a szandálját, és mezítláb a porban kezdett lépdelni utánozva a fiatalabbakat, akik segítőkészen mutogatták neki a következő lépéseket. Julia végig mosolygott, és nagyon jól állt neki ez az önfeledt viselkedés, mert sokkal természetesebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Merész volt és bátor, emellett úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hogy mit gondolnak róla mások, ami kevés nőre jellemző ebben a világban. Pár perc elteltével engem is maga mellé állított, de nekem közel sem ment olyan naturálisan ez a játszadozás, mint neki, így inkább csak bohóccá váltam, mintsem vendéggé. Utólagos értelmezésem szerint ez lehetett az a pont, amikor a férfiak félre vontak, és itallal kínáltak, talán azért, mert megsajnáltak. Ezek az italok, amiket folyamatosan körbehordoztak a társaságon, nagyon erősek voltak, és már az első pohárka megütötte a fejem.

Julia nem sokkal később csatlakozott hozzám, és vele együtt újabb kör italt fogyasztottunk, amit újabb és újabb követett. A zene nem hagyott alább, csak a gátlások váltak a semmivel egyenlővé. Aminek köszönhetően Julia már az ölemben üldögélt, és oroszul beszélt hozzám, míg én csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom csókolni ezt a nőt. Időm sem volt elképzelni a jelenetet, mert megelőzött a szándékomban, és hevesen nekem esett, amire a helyiek hatalmas ujjongásban törtek ki. Ezzel kijózanítva engem, aki észszerű határok közé tereltem a viselkedésünket.

– Menjünk vissza! – súgta a fülembe, és kétségem sem volt afelől, hogy mik járhatnak az eszében, hiszen ugyanarra gondoltam én is.

Júlia újra megcsókolt, majd a kezeimet a fenekére vezette, amit szinte alig takart a ruhadarab, hiszen pont úgy kötötte meg magán, és olyan lengén, hogy egyetlen rántással leszakíthattam volna róla.

– Menjünk! – néztem mélyen a szemébe.

Gyorsan visszavettük a ruháinkat, majd mielőtt elbúcsúztunk volna a helyiektől, megköszöntük a lehetőséget, hogy együtt bulizhattunk velük egy számukra igencsak fontos ünnepen. Aztán miközben a kétéltű felé sétáltunk, szinte már minden méteren megálltunk csókolózni Juliával, aki teljesen elvette az eszem, és végre nem a játékon gondolkodtam, hanem azon, hogy bárcsak már a szigeten lennénk. Ez a lány nagyon kedves volt velem és aranyos, emellett egyáltalán nem félt hozzám érni. A szégyenlősségnek nyomát sem mutatta, és a tapasztalt magabiztossága kifejezetten imponált nekem. Eszembe jutott Emma, hogy milyen szégyenlősen viselkedett előttem, és a szánalmas viselkedése Julia mellett hirtelen nevetségessé vált. Julia sem volt sokkal idősebb Emmánál mégis tudta, hogyan kell egy férfival bánni. Nem kérette magát folyton-folyvást, nem bízta a véletlenre az események alakulását, hanem a kezébe vette az irányítást, aminek meg is lett az eredménye.

Akció!

Original price was: 4690,00 Ft.Current price is: 3752,00 Ft.

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 470
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9303-8
Méret: 136 mm x 204 mm

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

A SÁRGA története 1.

Fülszöveg:

Hunternek nincs szüksége fogadásokra. Abban a helyzetben van, amikor már semmire nincs szüksége, mert megvan mindene. Mégis, amikor apja előáll egy igen érdekes alkuval, belemegy az egyezségbe.
Nem kevesebb a tét, mint az összes vállalata, amit eddig felépített, és egész sokáig úgy is tűnik, hogy simán meg tudja majd tartani őket.
Egy valamivel azonban nem számolt.
Hunter már lemondott a szerelemről, mégis, amikor találkozik Emmával, egy olyan érzelmi hullámvasúton találja magát, ami veszélybe sodor mindent, ami számára valaha is fontos volt.
Mit veszítsen el? A szerelmet? Az életét? Mindent?

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 1. című regényből

A napfény színe. Azé az égitesté, mely szükségben
anyaként melenget, miközben önzetlenül bevilágítja a
legmagányosabb sötét sarkokat is. Mindennap utat mutat,
de sosem kér és nem tartóztat. Tétován tántorítva motivál,
kíváncsiságra sebzéssel reagál, de a türelemre élettel szolgál.

1. Fejezet

Nicholas Hunter Jackson

A játékra fogadásból jelentkeztem, amit az édesapámmal kötöttem. Sem újabb kapcsolatokra, sem a főnyereményre, sem hírnévre nincs szükségem. Sokszorosan bővelkedem mindegyikből a műsor nélkül is. Harminckét évesen magam mögött tudhatok egy általam szerelemből indított házasságot, ahol a másik fél ugyancsak szerelmes volt, csak nem belém, hanem a pénzembe és a családom rangjába. Három év rózsaszín köd után jeges fogadtatás várt a valóság nyomvonalán, majd egy gyors, kíméletlen válás a részemről. Annyi bizonyítékot szerzett a magánnyomozóm a volt hitvesem ellen házasságtörés címszó alatt, hogy csak a legfelső képeket néztem meg, az alatta lévő többi, több száz dokumentációra már nem volt szükségem, hogy apám újra bebizonyítsa, hogy ő előre megmondta, ne vegyek el senkit, azért, mert elhiteti velem, hogy önmagamért szeret.

Édesapám tanítása a párkapcsolatokra vonatkozóan a következő volt: egy igazi nőt meg kell szerezni, majd elengedni. Ehhez a felfogáshoz a középső nevem tökéletesen passzol is. Válásom óta több száz igazi nőm volt, már ha édesapám neveléséből indulok ki. Mindegyikhez csak egyszer értem és soha nem a saját otthonomban. Ezt a szabályt már én hoztam meg magamtól, kiegészítve az eddig tanultakat. Mindezt óvintézkedésként egyetlen nő miatt, aki képes volt porig rombolni a szerelembe vetett hitemet, majd semmissé tenni azt. Édesapám hasonlóan járt édesanyámmal, annyi különbséggel, hogy nem neki kellett a válás mellett döntenie. Édesanyám egyik délután már nem jött a bátyámért és értem az óvodába. Azért emlékszem rá kristálytisztán, mert édesapám üzleti úton volt, és az óvónők aggódva hívták fel előttünk a rendőrséget, hogy nem érik utol telefonon édesanyámat. Ami azóta sem sikerült. Több, mint két nap múlva jelentkezett. Nem várta meg, hogy leteljen az a bizonyos hetvenkét óra, hogy eltűntté nyilváníthassák. Egyetlen válóperes dokumentumokkal teli borítékot küldött, melyben lemond mindenről: ingatlanról, ingóságról és a gyermekeiről is édesapám javára. Bátyám – kisJack – akkor öt éves volt, én három. Kicsi voltam, talán fel sem fogtam, mi történik körülöttünk. Apa eleinte folyamatosan azt hangoztatta, hogy anya csak elutazott, majd egyszer csak hallottam egy koppanást a wc csészéből, ami ismerősen hangzott. De csak később értettem meg, hogy ezt a zajt már korábban is hallottam, ezért nem hajtott a gyermeki kíváncsiság, hogy mi történhetett a wc-ben. Aztán jó pár évvel később ismét  megjelent a zaj az életemben, amikor az exem a wc-be dobta a karikagyűrűjét. Háromszor hallottam ugyanazt, de csak harmadjára értettem meg, hogyan működik a világ és milyen rombolást képes végezni pár gramm arany. A saját fájdalmas válásom kellett ahhoz, hogy tovább lássak a nyilvánvalón, hogy akkor, amikor egy kavicsot a vízbe dobunk, nem csak hullám keletkezik, és nem csak a kavics lesz vizes. Minden megváltozik, hiszen a vízben élők felbolydulnak, míg a kő árnyékában élők védtelenné válnak. A déjà vu érzés kíméletlenül tépte fel a gyermekkorom megrázó eseményeit, amiket sok munkával már rég feledésbe merítettem. Édesapám a válóperes boríték átvételét követően már nem ejtette ki előttünk soha az anya szót, az őt ábrázoló képeket elégette, az otthon hagyott holmijait pedig kidobta. Megsemmisített minden bizonyítékot, ami összehozható a létezésével, kivéve minket, a bátyámat és engem.

Hármasban maradtunk. ÖregJack 28 éves korára egyszemélyes szülővé vált, aki éjt nappallá téve dolgozott eleinte brókerként, majd üzleti tanácsadóvá nőtte ki magát az egyik legnagyobb hazai bányászati cégnél. Idővel vezető beosztást ajánlottak neki, de ő inkább külön utakon folytatta, aminek következtében mára már saját birodalmat épített, ahol ő diktál.

Korántsem mondható a gyermekkorunk felhőtlennek. A válás után édesapám kényszerűségből visszaköltözött a szüleihez, hogy segíteni tudjanak a nevelésünkben. Az első héttől kezdve érezhetően csak a terhére voltunk mindenkinek. ÖregJack egy törtető, ambiciózus, folyamatosan mozgásban lévő ember volt már akkor is, és azóta csak tovább fejlődött a tapasztalatainak köszönhetően.

Édesanyám ezt unta meg. Sosem volt otthon, sosem volt egy közös születésnap, egy közös karácsony, semmi. Belefáradt és egy könnyebb utat választott. Legalábbis én így védem magamban szeretett édesanyámat, akinek már az arcára sem emlékszem. Nagyszüleim sok rosszat mondtak róla gyermekkoromban, amiket elengedtem a fülem mellett. Nem akartam szembenézni a kíméletlen igazsággal, hogy az én édesanyám képes volt valódi ok nélkül elhagyni a két egészséges fiát. Felnőtt fejjel, ha erre gondolok, akkor is csak azt remélem, hogy tettei ellenére is vissza tudott térni Istenhez és mindennap bocsánatért esedezik a múltja miatt.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1-2.
KisJack mindezt másként élte meg. Egyetlenegyszer sem védelmezte édesanyámat, ha tehette már inkább rátromfolt az édesanyánkra záporozó vádakra. Ő nagyobb volt, okosabb, érzékenyebb. Számára jobb lett volna, ha inkább meghalt volna az, aki a szíve alatt hordott ki minket, azt talán meg tudta volna neki bocsátani. Bár ebben még mai fejjel sem vagyok egészen biztos.
Sokszor kegyetlenül viselkedett más gyerekekkel szemben, főleg, ha rólam volt szó. Kíméletlenül összevert jó pár kölyköt, akkor is, ha csak csúnyán néztek ránk. Egyszer, amikor az iskolából hazafelé sétáltunk, öten összefogtak ellenünk. Először csak kergetni kezdtek minket, de én lassabb voltam a bátyámnál, így ahelyett, hogy tovább futott volna, védelmezőként megállt előttem, és bekapott pár ütést helyettem. A suhancok viszont nem tudták, amit mi igen, hogy a bátyám nemcsak osztotta, de bírta is a pofonokat. Így két lendület között előkapta a pillangókését, amit rég ellopott nagyapámtól, aki nagy becsben a szekrénye tetején egy poros faládikában tartotta azt, és harcolni kezdett vele. Azonban a késsel nemcsak a támadókat, hanem engem is megsebzett, aminek a nyomát azóta is viselem. Véletlen volt, amit rögtön tudtam, amikor megtörtént. Talán én álltam túl közel, talán a bátyám volt kissé hevesebb. Minden mozzanat visszaköszön az emlékeimben, amikor arra gondolok, hogy ölelt magához és zokogott a bűntudattól, miközben én csak arra gondoltam, hogy egész életemben lesz valaki, aki megvéd majd a többiektől. Ígéretet tettünk egymásnak, hogy soha nem mondjuk el az igazat a sérülésemről senkinek. Ez a mi titkunk marad, amíg világ a világ, mert ez a mi kettőnk szövetségének a maradandó záloga.

A bátyám azóta sem változott semmit. Kíméletlen volt gyermekként, és felnőttként is az maradt, de nekem ő volt a védelmezőm, és képtelen lettem volna más szemmel nézni rá. Rengeteg rosszat tanultam tőle, de a legfontosabbat is, a feltétel nélküli szeretetet. Gyermekként kihasználtuk nagyszüleink lassúságát, és rengeteg csínyt követtünk el ellenük és édesapánk ellen is. Kiszöktünk, ha nem látták. Aprópénzt loptunk a táskából, hogy csokit vehessünk. Elcsentük a gazdag szomszéd gyerek labdáját, és elrejtettük előle úgy, hogy soha meg ne találja. KisJack dühös volt a világra, és mindent elkövetett, hogy levezesse a benne hatalmasodó dühöt. Nagyszüleink nem, de édesapánk rendre megdorgált minket az elkövetett bűnökért. A fegyelmezés után egy hétig csendben voltunk és szót fogadtunk, de átlagosan hét nap után újrakezdtük a rosszalkodást, amíg újabb pofont nem kaptunk. Bátyám tizenhat évesen úgy döntött, hogy nem tanul tovább, és a katonaságot választotta. Addigra édesapámhoz hasonlóan már 190 centiméter fölött járt, és testfelépítésileg színtiszta izom volt. A katonaság első éveiben csak azért nem jött haza idő előtt, mert nem akarta, hogy apánknak igaza legyen. Később viszont azért nem, mert rájött, hogy jó döntést hozott. Megtalálta a világot, amit keresett. Megtalálta a célt, amiért mindennap küzdhet, és kiadhatja a dühét úgy, hogy közben jól cselekszik. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi imát mondtam el érte életem során, de minden egyes perc megérte, hiszen én mindig tudtam, hogy jó ember, és megérdemli, hogy akként is kezeljék. Jelenleg a haditengerészetnél szolgál századosi rangban. Ő lett az első az országunkban, aki harminc éves kora előtt századosi csillagot kapott, ezzel megválaszolva minden feltett és fel nem tett kérdést a személyével kapcsolatban. Hat éve láttam utoljára az esküvőmön.

Én tizennégy évesen maradtam egyedül a munkamániás apámmal – aki akkorra már igencsak befolyásos üzletemberré vált – és nagymamámmal, akit sok krónikus betegség gyötört. A bátyám nélkül nem találtam a helyem az életben. Sok minden érdekelt, de igazából semmi sem. Annyira nem, mint bátyámat a katonaság és a fegyverek. Nagymamám mindig azt hajtogatta, hogy olyan vagyok, mint édesapám, és hozzá hasonlóan menjek én is brókernek, mert abban megtalálhatom a sikerem. Szerencsémre mindig jól tanultam, ezért bármit megtehettem. Majd Nana tanácsát megfogadva ugyanarra a közgazdasági egyetemre jelentkeztem, mint ÖregJack korábban, és annál a cégnél kezdtem gyakornokoskodni, ami a vezetéknevemet viselte.

Hittem a szerelemben, sok könyvet elolvastam, és elég filmet néztem meg hozzá, hogy elhiggyem, létezik. Az egyetem utolsó évében ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Nikollal, aki gyönyörű, hosszú szőke hajú, csodálatos tengerkék szemű, magas lány volt. Csak a magas lányok jöhettek nálam szóba, hiszen a bátyámat túlérve sikerült tizenhét éves koromra a jelenlegi magasságomat elérni, ami 193 centiméter, és amihez kerek száz kilogramm társult. Mondanom sem kell, genetikailag szintén színizom. A barátaim többsége úgy jellemez, hogy én tipikusan az a barátjuk vagyok, akivel nagyon szívesen sétálnak egy sötét sikátorban, de ha egyedül kellene menniük, és én jönnék velük szembe, akkor inkább visszafordulnának.

Nikol édesanyámra hasonlított mind arca, mind testalkatra. Nem volt vékony, inkább egy kicsit molettebb, mint a mai divat, de nekem tökéletes volt. Pontosan az ilyen típusú nők után fordultam meg egész életemben az utcán. Az egyetem elvégzését követően édesapámnál kezdtem el főállásban dolgozni, amikorra már egy hatalmas, tizenkét hálószobás villában tengettük hétköznapjainkat a családunk megmaradt részével. A hely adottságai lehetővé tették, hogy Nikol is beköltözhessen hozzánk. ÖregJack nem szívesen beszélgetett Nikollal. Szerintem azért, mert kísértetiesen hasonlított édesanyámhoz, ami elegendő okot adott arra, hogy sem a kapcsolatunk elején, sem később ne ajánljon fel Nikol számára állást a cégünknél. Nicol számtalanszor elmesélte elképzeléseit a jövőnkkel kapcsolatban, amikben minden alkalommal együtt indulunk munkába, és együtt érkezünk haza. De ezen ábrándjaira mindig csak mosollyal és simogatással reagáltam. Nem akartam viszályt szítani közte és édesapám között, ehelyett inkább meghagytam magamnak a  megérzéseimet és gondolataimat, míg Nikolnak megengedtem, hadd álmodozzon tovább. Voltak pillanatok, amikor a békés álmodozó Nikol vérmes vadmacskává változott a témával kapcsolatban. Olyankor azzal próbáltam győzködni, hogy nekem ez így pontosan megfelel, mert így egész nap érezzük egymás hiányát. Ami, mint később kiderült, részéről nem volt akkora hiányérzet. Ha jól emlékszem az első házasságtöréssel kapcsolatos dokumentált kép dátumára, az esküvőnk után két hónappal készülhetett. Én még két és fél évig dolgoztam úgy, mint az édesapám: reggeltől estig, majd estétől reggelig. Csak ekkor szólalt meg nagymamám, hogy a feleségem furcsán viselkedik, ami nekem fel sem tűnt. Hogyan is tűnhetett volna fel napi tizenhat óra munka mellett? Amikor Nikollal voltam, számomra minden tökéletesen működött. Még a házasságunk előtt, a kapcsolatunk legelején megfogadtam neki, hogy soha nem fogom úgy elhanyagolni őt, mint ahogyan apám tette anyámmal szemben, így minden pénteken randevúzni vittem, amit majdnem öt éven keresztül feltétel nélkül teljesítettem. A legújabb, legdrágább éttermekbe jártunk, minden szórakozóhely megnyitóján VIP tagok voltunk, évente többször hetekre elutaztunk bejárni a világ legszebb részeit. Afrikaiként minden évben volt afrikai túránk, amikhez én ragaszkodtam, hogy megismerhessem az őseim világát a megmaradt emlékekből. Minden jeles ünnepen, karácsony, születésnap, Valentin-nap megajándékoztam egy utazással, és bárhová elvittem, akármerre is mutatott a térképen. De ez sem volt elég. Másra vágyott, amit én nem tudtam neki biztosítani. Nanát a válás után megkérdeztem, hogy honnan tudta, hogy Nikol már nem szeret engem, amire nemes egyszerűséggel annyit felelt: „Nem említette a hiányodat, drága Nicky!”. Miután összetörte a szívem nálam is összeállt a kép. Soha nem hívogatott éjszakánként afelől érdeklődve, hogy merre vagyok. Balga módon azt hittem, hogy sikerült megtalálnom a tökéletes nőt, aki nem féltékeny és nem bizalmatlan. Tévedtem. Azzal tettem neki szívességet, hogy nem mentem haza, és nem mellettem kellett aludnia.

Szerencsére édesapám előrelátásának és a szorgos ügyvédei által megfogalmazott házassági szerződésnek, a válás után Nikol semmit nem kapott tőlem. A gyors válás, amibe belekényszerítettem, pedig biztosította róla, hogy ő sem tartozik nekem semmivel. Ha nem egyezett volna bele a válásba, akkor a vagyona része engem illetett volna, ahogyan a házassági szerződésünkben hivatalosan megfogalmazásra került, ha felvetül részéről a házasságtörés. Kilencven nap alatt elváltunk. Nikol kiköltözött az otthonunkból, így újra hárman maradtunk: Nana, ÖregJack és én. Ebből ketten napi huszonnégyből tizenhat órát dolgoztunk. Válás után talán még többet is.

Négy éve élem a szingli pasik életét, ami kifejezett jól megy nekem. Új barátok, új társaságok, új élet. Időközben saját céget alapítottam, ami szárnyalni kezdett. Nagymamám megérzése tökéletesen bejött azzal kapcsolatban, hogy mennyire hasonlítok édesapámra. A Dél-Afrikai Köztársaságban van a saját vállalatom anyavállalata, aminek már az európai és az amerikai kontinensen is a leányvállalatai épültek.

Két hónappal ezelőtt kórházba kerültem anginás panaszok miatt, ezért kényszerpihenőre fogott ÖregJack, és átmenetileg átvette az irányítást a vállalatom felett. Három hetet töltöttem szanatóriumban, mire sikerült rendezni a vérnyomás értékeimet. Genetikailag édesapám részéről, akik eredetileg Zimbabwe-ból származnak, a családban harminc éves korára már mindenki vérnyomáscsökkentőt szedett. Az orvosok elmagyarázták, hogy innentől kezdve egész életemben gyógyszert kell szednem, ha nem akarok negyven éves korom előtt elhalálozni. Sem a magasságom, sem a testsúlyom, sem a genetikám nem kedvez a betegségemnek. Életmódváltást javasoltak, ami összességében a stressz csökkentéséről szólt. Edzésre nem foghattak, mert mindennap edzettem, diétára szintén nem, mert nem volt miből leadnom a nem létező felesleges kilókat. Harminckét évesen tehetségemnek, szorgalmamnak és tudásomnak megfelelően, édesapámtól mindent eltanulva egy vállalati birodalom élén álltam, miközben egy másik birodalom jogos örököse is voltam. A három hét kötelező kényszerpihenő alatt átgondoltam az életem eddigi részét, és éhesen néztem a jövő irányába. Nem akartam meghalni annak tudatában sem, hogy édesapám eddigi életét nézve sokkal több siker, mint amiket a munka terén érek el, nem vár rám. Mégis én élni akarok, és eldöntöttem, hogy változtatni fogok. Bátyámhoz hasonlóan én is meg akarom mutatni ÖregJacknek, hogy lehet ezt másként is csinálni, de ehhez új irányt kell vennem, mert most az ő útját járom.

A kórházból hazaérkezve négy ápoló fogadott. Amikor megláttam a kigyúrt, nálam is magasabb és izmosabb ápolókat majdnem elnevettem magam édesapám egyértelmű poénján, miszerint legalább négy ember kell, hogy megállítsanak, ha el akarnám hagyni a házat. Nyugodtam ledőltem a saját fotelomban, ami a tágas nappali közepén állt édesapáméval közvetlenül szemben. Feltettem a lábam, majd a jobb kezem irányába lévő asztalkáról felemeltem a legfrissebb napilapot, és az ápolókat elküldtem reggelizni. Az inas koffeinmentes kávét szolgált fel, amit, ha nem tudtam volna, hogy koffeinmentes, igencsak kellemesnek jellemeztem volna. De az emberi agy nem így működik, így pocséknak ítéltem meg az ízét.

Akció!

Original price was: 4690,00 Ft.Current price is: 3752,00 Ft.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 454
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9304-5
Méret: 136 mm x 204 mm

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Földönkívüliként jól gondold meg, hogy mit kívánsz. És hogy ezt kimondod-e hangosan. Ha pedig mégis megtetted, akkor ne csodálkozz!

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó (erotikus sci-fi, dramedy)

I. fejezet: Füstbe ment terv

 

Vajon unalmassá válhat az élet egy örökké nyüzsgő városban, ahol még nagyítóval sem lehet egyetlen nyugodt és csendes zugra bukkanni?

– Haa?

A férfi önmagán is elcsodálkozva emelte fel fejét, amit eddig puha tenyerébe temetve támasztott, ülésében ülve.

Ez a kósza gondolat, miért pont most futhatott át az agyamon? Főleg, hogy ma este lesz a hónap csúcspontja, és nagyon nem kéne, hogy más egyébnek is helye legyen a koponyámban. Nem vallana rám.

Ezen jót kuncogott.

A kutatási eredmények megvitatása után tartott zárómuri – sóhajtott jóízűen. – S mindig összehozzuk, akár jók, akár rosszak az eredmények. Legfeljebb bánatunkban és nem örömünkben isszuk le magunkat, majd koronázzuk meg az egészet egy érzéki orgiával.

Száját és fogait lassan, élvezettel végignyalta.

– Hmmm…

Felállt, ráérősen odasétált kabinja ablakához, s míg kikémlelt rajta, hosszan sóhajtott. A horizonton épp egy űrsikló távoli fényei tűntek fel, majd halványultak el három holdjuk, a Horo, Noro, és Zsoro közt tovaszállva. Bőrén a mellettük haladó hajó fényei, belül mocskos képek színei játszottak, ahogy mindkét jármű az átláthatatlan sötét tengert szelte.

Remélem, Berhi Yahz is ott lesz. A kis tacskó elég szemtelen volt a legutóbbi gyűlésen, meg kellene büntetni. Úgy eljátszok majd vele, hogy két nyögés közt fog könyörögni nekem, hogy hagyjam abba.

Erre ajkába harapva megmasszírozta nyakát.

Aah, kemény lettem… Miért kellett ezt tennem magammal?! Még el sem jutott a hajóm Erho-Meeir szigetére… nekem meg ebben az állapotban kell majd meghallgatnom a bátyám legfrissebb jelentéseit? Messze még az este, nagyon messze. Még szerencse, hogy drága fívérem ismer már, mint a rossz pénzt.

Levette az átizzadt és füstszagú ingét, tisztát húzott, majd kis illatosítót fújt magára.

Csak hogy borzolhassam a két kis asszisztense kedélyeit.

Gyors pillantás a tükörbe, fésülködés, finoman fogvillantó mosoly, épphogy csak csillantak az agyarai.

Ez a fogász egy zseni, talán hálából elviszem randira valamelyik nap, hogy megtisztította a füvek okozta, szemet bántó foltoktól.

Nem sokkal később a hangosbemondó figyelmeztette a lassításra és a kikötés pillanatának közeledtére. Ezt az időt kihasználva, még gyorsan megtöltötte a zsebtartóját hamakival. Imádta az illatát, ha tehette volna, egész nap a kis varázsrudakat szívná. S csak a legjobbaktól vett ilyesmit, főleg, hogy neki az egyik legerősebb fajtára van szüksége ezekből a gyógyászati csodákból. Mellső zsebébe süllyesztette a kincset rejtő matt-fényes szelencét, majd megpaskolta kívülről, kabátján keresztül.

Jó lesz ez, nagyon jó. Csak lazán, mint mindig. Hamar eljön az este, s vele az én időm is. Addig meg muszáj lesz hamaki nélkül lecsitítanom az alsó tájékom, különben ingem-gatyám rámegy a készlet feltöltésére meg a doki két mesteri kezére.

Lassan, ráérősen nézelődve indult el a kikötőből, s hamar meg is látta azt, akit keresett. Nem mást, mint a fekete bőrének hála már messziről világító bátyját. Mondjuk főhősünk szemében az az öt perc, amivel őelőtte távozott anyjuk méhéből, nem nagy korkülönbség.

– Dante! – köszönt rá mikor már csak néhány lépésre voltak egymástól.

– Hughie! – érkezett a válaszüdvözlés.

Dante az örömét egy mosollyal toldotta meg, amit rövid kézfogással társított ölelés követett.

– Helyzet, drága bátyám? Hogy alakul az új gyűrű tesztelése a Kutak Mezején? – kérdezte tőle.

– Szerencsére kivételesen tehetséges csapatot tudtam összerakni – kapta meg a választ, míg Dante rágyújtott gyógynövényes pipájára –, s ha minden igaz, még előbb is végzünk néhány nappal a tervezettnél.

Azzal jó mélyet szívott belőle, majd egy hatalmas, méregzöld felhőt fújt a másik arcába.

– Fene a fekete képedet! – korholta őt Hughie tettetett zabossággal. – Most voltam fogorvosnál, és te máris kínálgatsz vele? Tudod, hogy az én ezüst agyaraimon könnyebben nyomot hagy, mint a te karmazsin fogazatodon!

– Miért nem csiszoltatod le őket? – kérdezte a bátyja.

Közben lassan baktatva beértek az ipari szektorba, a gyűrűk közé, hogy megkeressék a legújabb, beüzemelésre várót, ami a soron következő útjuk kapuja is lesz egyben.

– Hogy is ne! Odalenne a szexepilem, amiért a becenevem is kaptam! – vetette oda neki Hughie, továbbjátszva a felháborodás szerepét.

– Mármint, hogy olyan jól megy a furulyázás, mintha nem is lenne fog a szádban? – kérdezte tőle Dante kaján vigyorral a száján.

– Természetesen! S eme képességemet szívesen öregbíteném a csinos kis segédeiden – vonta fel kacéran szemöldökét.

Épp ahogy pont került a mondat végére, meg is érkeztek célpontjukhoz.

– Beluchi és Hughie Kaiman! – köszöntek lelkesen az újoncok, miközben fejet hajtottak.

– Ugyan-ugyan, szólítsatok csak Toothless-nek! – válaszolt nekik Hughie, és rájuk kacsintott.

Ehee, ezt az arckifejezést lehetetlen megunni, még egy kaashir-raát is egyszerűen zavarba lehet hozni, amíg még fiatal. Mondjuk engem, még a törzs többi tagjához képest is, szinte lehetetlen.

Szórakozott pillantást vetett a kettővel arrébb lévő kútgyűrűre.

– Nocsak-nocsak! Azt hittem, ez a mező egy másik szegletében van. Ezen a kapun keresztül jött apa, ugye? Azon a kettővel ezelőtti küldetésen érkezett anyával, a Föld nevű bolygóról. Mikor megyünk oda legközelebb? – kérdezte a bátyjától, rápillantva az objektumokra.

– Hmmm, ottani idő szerint 1895-ben tett látogatást a bolygón, szóval talán az ezt követő génfrissítő küldetés után. Esetleg még hamarabb, ha a második féléves próbákon sikeresek leszünk. Képzeld – emelte meg pipáját Dante –, pont nemrég restauráltattam a könyveket, amiket onnan hoztak, melyekből a központi darabja a vitrinüknek az lett, amelyiket anyánk ihlette meg, s apa egyik barátja írta.

– A Drakula, ugye? – pillantott testvérére.

– Igen, az – bólintott Dante.

Hihetetlen, hogy mitikus lények lettünk, és ilyen mélyen beágyazódtunk az emlékezetükbe – gondolta Hughie szórakozottan –, pedig összesen hétszer jártunk a Földön, mióta létezik az ottani civilizáció!

– Hümm – tűnődve lépett be a gyűrűbe, majd szórakozottan a testvérére tekintett. – Jó lenne egyszer elmenni oda, még a mi életünkben.

– Igen – válaszolta Dante, miközben az ő vörös szemében is ugyanaz a kalandvágyó fény csillant. – Elképe…

Ekkor azonban olyan történt, amire egyikük se számított. A gyűrűn lévő jelek kigyulladtak és bekapcsolt az utazóprogram. Épp csak a döbbent tekintetük tudott találkozni egymással.

– Dante! – szakadt ki Hughie szájából még utoljára, mielőtt ők hárman eltűntek a szeme elől, s elkezdte útját egy kaleidoszkópok garmadájához hasonlító csőcsúszdában.

Aztán amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen is ért véget utazása. Rögvest látta, hogy nem egy hivatalban, hanem egy kutatóállomás közepén áll. Egyrészt a barlangot idéző belső tér, másrészt az előtte álló két alak nyúzott képe és viharvert köpenye miatt volt benne olyan biztos. Persze ismerte is a bolygót, ahová ez a példány telepítve volt, s apjának meg a rendszeres jelentéseknek hála, nagyon is pontos képe volt arról, hogy hogyan kellene egy diplomáciai helyszínnek kinéznie ezen a területen.

Nos, először a házigazdát kell üdvözölni, nemde? Legyen már értelme a diplomata képzésnek, na meg a végeláthatatlan nyelv- és vitaóráknak. Ahogy látom, eléggé meg vannak lepve. Mondjuk nem is csodálom… Elképesztő, hogy azt hiszik, az övék az egyedüli lakott bolygó.

Miután mindenki sóbálványként, pislogás nélkül állt továbbra is, Hughie elhatározásra jutott.

Szóval, fogta magát és lazán ellépett a gyűrű peremétől, és elsősorban a hozzá közelebb álló két másik földlakó – egy hím és egy nőstény – felé intézte szavait.

– Helló! Hughie Kaiman vagyok, Rehnisz bolygóról, Kaashir-Raa szigetéről, és azon belül is Hamra Roszaa városából, minek nem csak lakója, hanem vezető feje is vagyok. De ti nyugodtan szólíthattok Toothless-nek! S ha lesztek olyan jók és eláruljátok, hogy ti aktiváltátok-e, s ha igen, milyen céllal a Földre vezető kútgyűrűnket, akkor meg is mutathatom nektek, miért kaptam ezt a nevet – azzal nagyon finoman megnyalta a szája sarkát és feléjük villantotta a legbájosabb mosolyát.

Istenem, hát igaz, amit anyánk mesélt a Föld levegőjéről, hogy mennyivel magasabb itt az oxigénszint. Tényleg felér egy ajzószerrel…

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

illusztráció: Simonics János

II.fejezet: Vakszerencse

 

Ketyegés. Pittyenés. A billentyűzet kopogása. Unott nyöszörgés. Sóhajok, míg lefőtt a kávé.

Legyünk túl egy újabb, semmilyen napon.

A fekete nedű gazdája rutinos ízetlenséggel morgott, míg, az iménti gondolattal fejében, orra alá emelte bögréjét.

Kurva vadak… Fél éjjel nem aludtam, mert három napelemnek is nekimentek és beindították a biztonsági protokollt. És persze, hogy én keltem fel bepötyögni a deaktiváló kódot. Mivel a két ütődött telezabálja magát altatóval, mert a tücsökciripeléstől is összefosnák magukat.

Sandán két segédjére nézett, majd betoppant az állandó csoport negyedik tagja.

Mellette meg akár ágyúval is lőhetnének. Őnagysága álmát semmi sem zavarhatja meg, míg ki nem alussza magát.

– Jó reggelt! – hajolt meg vidáman a nő.

– Reggelt Oskula – morgott Marhaq Maerifa, és belekortyolt ébresztőjébe.

– Már ezerszer megmondtam, hogy kollégák vagyunk. Tehát, Tofi! – intett ujjával felé mosolyogva a nő.

– Jó reggelt, Tofi! – mondta kórusban a másik kettő.

– Látod! Ha nekik megy, neked is – mutatott rá, miközben ő is bekészített egy főzetre való feketét.

– Csak, mert remélik, hogy megcsöcsörészhetnek. Pszichomókusként ez nem tűnik fel?

A másik kettő sértődött arcot vágott, míg a nő kollégája megnyúlt képét végigmérte.

– De, hogyne tudnám – súgta oda a férfinak, míg bögréjéért nyúlt. – Attól még elviselhetőbbé és emberibbé teszi azt, hogy el vagyunk vágva a civilizációtól.

Persze… Semmi net, mert még valaki feltöri a kutatási jelentéseket. Nem mintha nem hinné bármelyik hacker egy sokadik gyíkemberes agymenésnek azt, ami feljegyzésre kerül – dünnyögte szinte némán, inkább magának a férfi.

Aztán a nő gőzölgő italával leült asztalához, majd kiemelt fiókjából egy zacskó pillecukrot, és elkezdte kávéjába hajigálni őket.

Már a látványtól diabéteszt kapok – húzta el száját Maerifa, és ledobta magát saját asztalához.

– Frilz, Lyö, indulhat a tesztkör! – intett hanyagul a másik kettő felé.

– Igenis! – szólt a kórus.

És kezdetét vette a véletlenszerű matematikai számsorok futtatása.

Öt éve… Ötödik éve ugyanaz az idő- és adópénzpazarlás…

Az első kódhalmaz végénél jártak, mikor koppant Maerifa üres bögréje az asztalon, és szokás szerint, semmi reakció. Ahogy a továbbiak során sem, aztán jött a hatodik sor, és vele a fényár.

A kopott és rejtélyes jelekkel cifrázott kerek objektum megszakította sötét és konok hallgatását. Felgyúltak a fények, ami után belső terét megtöltötte egy gyanús halmazállapotú, higanyszerű matéria. Csodálkozva álltak fel, majd szájtátva figyelték, ahogy ez az anyag egy oszlop formájában tör a magasba. Aztán semmivé foszlott, és ott állt a közepén egy több, mint két méter magas, látszólag humanoid, hímnemű lény.

Ezüst színű bőr, haj, és szem. Aztán az ezekhez tartozó száj meg is szólalt, ráadásul emberi nyelven, angolul. A megszeppent bagázs köpni-nyelni nem tudott. Nem csak az idegen látványos feltűnése, hanem emberi nyelvű – sőt, nagyon is emberi – bemutatkozása miatt.

Most tényleg megidéztük Drakulát…? Akkor innentől átcsapunk Szellemirtókba, vagy mi?! – ráncolta fáradtan szemöldökét Marhaq Maerifa. – Most akkor Muldert és Scullyt, vagy a Winchester tesókat hívjam? Ehh… Faszom…

Azzal megdörzsölte homlokát, eközben ujjai takarásában oldalra sandított kollégájára és mindenki lélekbúvárjára, a japán-svéd félvér, Oskula Tofanára.

Talán az Agytündér majd kitalál valamit. Mert láthatóan ért minket, így esélyes, hogy átverni se tudjuk egykönnyen. Vagy legfeljebb eltereli a figyelmét. Ezek a vérszívók úgyis a dögös bigékre buknak. Belőle meg van mit bőségesen lecsapolni…

 

Mikor a gyűrű fénye felizzott, Oskula Tofana azt hitte, hogy csupán egy szokványos, eseménytelen, de biztonságos tesztkörsorozat lesz. Aztán ha letudták a napi kötelezőt, mehetnek ötórai teára. Épp arra gondolt, melyik megkezdett kekszes zacskó maradékát fogja elpusztítani ma. Mikor is a, próbák hatására általában végig csak sejtelmesen fel-felderengő, ásvány viselkedése hirtelen megváltozott. Száját csiklandozták a kávéján úszó színes kis labdák, míg kinyúlt az anyag. Aztán miután köddé vált, egy idegen állt a kör közepén.

– Ajjaj – szaladt ki a száján.

Míg végigmérte a különös szerzetet, döbbenetében kiitta a maradékot, és olyan lassan tette vissza üres csészéjét, mintha TNT lenne benne. Nyelvén rágódva, kívülről semmit se mutatva hallgatta meg bemutatkozását, majd észrevette, hogy Marhaq Maerifa őt lesi.

Szóval a pszichológustól várod a diplomáciai hadviselést… – finoman elvigyorodott. – Ha nem ismernélek, elgondolkodnék egy fél percre, hogy ezt a húzásod a gyávaság, vagy a megfontoltság szülte…

Nagy levegőt vett, és a gépek csipogásába vesző cipője kopogásától kísérve, közelebb lépett.

– Légy üdvözölve Toothless! Nagy öröm, hogy közös nyelvet beszélhetünk.

A nő rövid meghajlást mutatott be, majd kiegyenesedés után folytatta:

– Megkérdezhetem milyen szándékkal érkeztél?

 

Hughie lenézett a földi nőre, bele egyenest a szemébe.

Nem semmi, a genetika elég bőkezűen osztogatta neki a jutalompontokat. Alul-felül lehet benne kapaszkodni rendesen.

– Ó, voltak nekem szándékaim, csak épp máshol… – válaszolt a teremtmény és még szélesebbre húzta vigyorát. – Bár, még nincs kizárva, hogy a nap a terveim szerint alakul…

 

Hmmm. A nyitás biztató volt.

Majd ő is közelebb lépett, így már épp csak kartávolságra volt tőle. Kinyújtotta jobbját, amit hezitálás nélkül fogadott el a nő.

Nem ijedős. Tetszik – gondolta elégedetten Hughie.

– Máshol? Ezek szerint valamiféle meghibásodás történt és az hozott ide? – kérdezte továbbra is udvariasan Oskula.

– Legfeljebb nálatok. A kútkáva nálam lévő vége nem volt használatban. Váratlanul bekapcsolt és elhozott ide. És ahogy elnézem – másik kezét a nőére tette, és végigsimított rajta –, nem is akkora baj.

Marhaq Maerifa erre köhintett egyet.

– Ó, elnézést! – szabadkozott nyájasan Hughie. – Szóval, valószínűleg ti alkottatok valamit.

– Beletrafáltunk? – vakargatta fejét Marhaq.

Majd rájött, hogy még mindig üres bögréjét szorongatja, így gyorsan lerakta azt.

– Más nem lehetett – túrt hajába Hughie. – Ugyanis az összes kútkáva, amit kihelyeztünk galaxisszerte, kizárólag az anyabolygón lévő párjával képes kapcsolatot teremteni. Nincs szomszédolás másokkal.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezett vissza Marhaq. – Most is egy baki miatt vagy itt.

– Ki mondta, hogy az volt? – szólt derűs hangon Hughie. – A párok között a kommunikáció egyenlő és kölcsönös. Így tud jól működni, és kevesebb a hibaszázalék, ha nem egy oldalon múlik az egész folyamat. Továbbá azért tartom kizártnak a harmadik tényezőt, mert ez egy úgynevezett ikerkő, ami egyedül a mi anyabolygónkon fellelhető. S ennek az ásványnak van egy jellegzetes tulajdonsága, amit mi csak úgy hívunk: hazavágyódás. Azaz erősen kötődik a hegyhez, amiből kifejtették. A mezőt pedig, ahol felállítottuk a kávákat, ezek a hegyek veszik körül. És mivel külön-külön egy gyűrűnek nincs akkora ereje, ezért képtelen megzavarni a kapcsolatot, és elérni, hogy ne a központ vonzza oda magához a kihelyezett darabok által kibocsátott jelet. Szóval az anyaföldön lévőé a legerősebb, mert ott a forrás, ezért minden külső hívás oda fut be.

– És ha valaki szintetizálja az anyagot, vagy reprodukálja ezt a tulajdonságot? – érvelt hosszú hajába túrva a másik.

– A rendszer fennállása óta nem volt erre példa, és nem ma kezdtük – kacsintott a férfi felé.

Marhaq Maerifa ezen elgondolkodott, majd hümmögve megvonta vállát.

– Mindegy. Ezzel majd később foglalkozunk, mert láttam én már karón varjút. Szóval, nem hiszek a nulla hibaszázalékban.

– De a nagy számok törvényében csak-csak hiszel, nem? – kérdezett bele Oskula Tofana. – Mióta is próbálkozunk kideríteni mi ez és hogy működik?

Elengedte az idegen kezét, majd azzal körbemutatott, és Marhaq felé fordult közben.

– Tényleg… – ébredt némi gyanú a férfiban – …mire is kellenek nektek ezek az átjárók?

– Vérfrissítés – jött a tömör válasz.

Olyan hanyag eleganciával dobta oda ezt az egy szót, mintha semmiség lenne.

Aztán az ezüstös, vigyorgó bájgúnárra bámulva, Marhaq szeme előtt hirtelen lepergett az összes valaha látott vámpírsztori. Ettől cseppet sem szívderítő érzés fogta el.
– Vérfrissítés? – kérdezett vissza erős, gyanakvó éllel.

Óvatosan hátrált egy fél lépést, és gyorsan fejben számolni kezdett.

Vajon milyen messze van az íróasztal felső fiókjában csücsülő pisztolyom?

– Mire kell nektek a mi vérünk? – szólalt meg újra óvatosan. – Befőttek vagyunk a polcon?

Hughie arcán behízelgő mosoly terült szét, és szeméből az sugárzott, amit egy oktondi gyerek mókás kérdése vált ki felnőttekből.

– Befőtt? – visszhangozta jót mulatva.

Aztán meglódult, és szinte sikló léptekkel előtte termett. Fölé magasodott, és míg átkarolta derekát, teljes hosszában hozzásimult.

– Családbővítés – susogta bele arcába közvetlen közelről.

Jaj, ne… – húzta el nyűgösen szája szélét Marhaq – …két kapura játszik. Most már én is aggódhatok, hogy szárazra szívnak, ha nem vigyázok.

A. N. Vespree: Az öröm hangja

A. N. Vespree: Az öröm hangja

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Amikor a Halálszellem a szabadsága idejére emberi alakot ölt, azonban nem figyel társa intelmeire, ezért meglepő helyzetekben találja magát. Még az öngyilkosság is megfordul a fejében, csakhogy elmeneküljön.

A. N. Vespree: Az öröm hangja (fantasy, romantikus)

Első fejezet

Deva

 

– Ember lettem! – sikított fel boldogan.

Furcsa dolog testet ölteni.

Néhány pillanattal ezelőtt szellemként térdelt a teremtő előtt. Szeme sarkából nézett fel rá. Kicsit tiszteletlen dolog, jól tudta, de a hatalmas, rózsaszín, vibráló lény vonzotta a tekintetét. Sosem látott nála gyönyörűbb jelenést. Mindig elcsodálkozott rajta, pedig többször találkoztak.

Mennyiszer? Háromszor.

Amikor létrehozták, amikor beosztották és megkapta az erejét, illetve most.

– Tisztelet és megbecsülés a szolgálatodért – búgta a teremtő finom, női hangján.

Deva körül megszűnt a világ. Kikapcsoltak az érzékszerveit? Ellepte a természetes kétségbeesés, rágta a lelkét, eluralta az elméjét és kiszorított minden más gondolatot. Az időérzéke összeomlott. Ha nem lát, hall, érez, és a többi, mi alapján mérje be magát, és a valóságot?

Mikor lesz vége? Mikor? Mikor? Mikor?

Eszébe jutott a teremtő és lehengerlő kedvessége. Annyira imádta! Semmi pánik. Elnyomta magában a rettegést. Hitt benne, ez erőt adott neki. Akármeddig lebegett ebben az állapotban, elmúlt. Utána ide került.

– Ember lettem! – ismételte meg.

Észrevette, hogy kiabál, így halkabbra vette a hangját.

Talán ez olyan hely, ahol nem szabad hangoskodni.

Valójában nem tudta, hol vannak, és miért ide hozták. Mindegy, jelenleg ez érdekelte legkevésbé. Azért gyorsan körbepásztázta a környéket az elméjével. Egyetlen ember életenergiáját sem érezte a közelben.

Így nehéz lesz találkozni velük.

Biztosan kitaláltak valamit erre. Sosem hagynák egy évig a semmi közepén, az nagyon ronda lenne. Bízott bennük, hiszen mindig támogatták egymást a szellemtársak.

– Ez olyan izgalmas!

A romos, üres ház egyik szobájában állt. Hogyan nézhet ki az épület? Egyetlen körbepillantás után elhatározta, nem deríti ki. Tárgyak és bútorok sehol, minden koszosan és öregen szárad el lassan, az ajtófélfa félig elrohadt, a plafonon csinos penészfoltok legelték a vakolatot.

Ne foglalkozz ezzel!

Kit érdekelt a málló festék, és a felhízott pókok? Helyette megbabonázva meredt magára a mocskos ablak nehezen kivehető visszatükröződésében. Egy fekete hajú lányt látott. Vékony arcút, csontosat. Bájosat. Nagy, sötétbarna szem ült hófehér bőrén. Illet hozzá. Ó, igen, csodálatos. A teste – az ő teste! – karcsúnak látszott, alacsonynak, apró, jó helyeken kellemesen domborodott. Minden emberférfi álma.

Mi a fenéért érdekelne ez? Mondjuk… Az is egyfajta öröm. De nem ezt keresed. Nem-nem.

– Ez ideiglenes – szólt rá Omk, a szellem. Közvetlenül mellette állt – mióta? –, összefonta a karját a mellén. Hófehér és arany szálak kacskaringóztak a lelkében. Sorsszálak.

– Tudom, tudom, egy év – legyintett, nem foglalkozva a semmiből megjelenő szellemritkaságokkal. Kit érdekelt? Hiszen most öltött testet!

Mélyen a tüdejébe szívta a savanyú dohszagot.

Furcsa érzés.

Kellemetlen, de minden kellemetlenség különösnek és meglepőnek tűnt. Olyasminek, amiben egy szellemnek általában – szinte soha – nincs része. Újra megpróbálta. Levegőt vett, hosszan, hogy kiélvezhesse az érzést. Lélegezés nélkül megfulladna? Igazi testet kapott? Befogta az orrát, és összeszorította a száját. Egy perc múlva a mellkasa égni kezdett. Elengedte.

De, igen, hús és vér. Légzés letesztelve.

– Levegőre van szükségem! – sóhajtotta.

Az örömtől bizsergett a bőre. A bőre?

– Látod a napfényt? Olyan mókásan nézek ki tőle! – kacagott fel.

– A napfénytől? – suhant mellé a szellem.

Körberepülte, és alaposan végignézett rajta.

Deva felkuncogott. Hát Omk nem értette? Ennyi idő után igazán ismerhette volna a gondolkozását.

Akarat kérdése.

Persze, ez túl távol állt a sorsszellemtől. Valamiért mégis barátok lettek. Hogyan? Olyan régen történt.

– Olyan vagyok így, mint egy nagy, érett narancs – felelte inkább.

Karja árnyékot vetett az öreg, kopott padlóra, miközben forgatta és nézegette. Elvigyorodott.

– Sokkal élethűbbre sikerült a teremtőnek, mint amire számítottam.

– A tökéletesség alapvető. Nem illene ezen meglepődnöd.

Deva elszökkent az ajtó felé.

– Miért ne? Olyan más! Teljesen emberek tűnök.

Bőr húzódott a húson. Szinte érezte az alatta lüktető szívét, hosszan ízlelgette a szájában gyűlő, édes nyálat, és végignyalt sima, éles fogain.

Olyan más!

– Nagyszerű! Élő halálszellem. Ez a világ egyre viccesebb!

Legkedvesebb barátnője az aprócska szobában fényfoltként világított. Mindig így nézett ki. Mint egy szellem-ajándék. Na, megint ez az emelt orr és egyenes tartás… Folyton ezt csinálta. Mindig. Nem baj, elnézte neki. Mindenki hibákkal együtt létezett. A sorsszellemek is.

Omk állandóan éreztetni akarta, hogy közelebb dolgozik a teremtőhöz. Annál több szabály, munka és elvárás zúdult a nyakakba. Teher, teher, teher. Azt Deva nem bírná elviselni. Levegő kellett, játék és humor két elragadott lélek között. Például erre. Emberként. Álemberként. Ha egy év múlva magától meghal, hamis test lehetett.

Ah, mindegy.

– Figyelj rám légyszíves, tudom, hogy sok az újdonság, de koncentrálnod kell – szólt rá a szellem. Türelmetlennek tűnt. Valószínűleg nem lelte kedvét ebben az egészben.

– Tessék?

Felkapta a fejét. Durcásan összefonta a karját a melle alatt.

Aha!

– Azért ide hoztál, hogy semmi se terelje el a figyelmemet! – emelte fel a fejét.

– Tévedsz.

– Nagyon ravasz vagy, de szeretném, ha tudnád, hogy ilyen könnyen engem egyszerűen képtelenség átverni!

Évszázadokat élt az embereket figyelve és elemezve, mintha mind egy túlméretezett sakktábla szereplője volna. Nem tudna fontos dolgokra koncentrálni? Neki kell kitalálnia, melyik bábut kellett kiütni a többi előrelépéséhez. Igen, ehhez néha halál kellett. Tökéletesen megmutatta, mennyire felelősségteljes tud lenni.

– Tökéletesen betartok minden parancsot – jelentette ki.

– Mert muszáj.

– Lelkesedésből – tárta szét a karját. Visszasétált az ablak mellé. – Ha nem így lenne, már régen nyakon csaptak volna.

– Ezt kétlem.

Deva megrázta a fejét. A fejét, ami nem éjfekete és ködszerű volt. Egy emberi fejet. Halandó testének részét. Az övé? Furcsán nézett ki. Fajtájában átlagosan, de mégis…

– Figyelek! – állt vigyázba. – Minden energiám és figyelmem a tiéd, kisajátíthatsz! – kacagott fel.

Tudta, halálra idegesíti. Nem érdekelte. Halálra. Halálszellemként. Vagy emberi testben halálemberként?

– Ha találkozok egy mágikus halandóval, és megkérdezi, mi vagyok, mit mondjak neki? Halálszellem, vagy halálember? – pislogott rá.

Vajon az agyára ment? Fel tudná dühíteni? Sosem látta mérgesnek. Lehetne ez legközelebb az új célja. Megmérni, mennyi vacak humor kell egy méltóságteljes sorsszellem felidegesítésére.

Mindegyik nagyra értékelné.

Így is hisztiztek a sok munka miatt. erre fel hátráltatja őket. Tényleg ki fog kapni. Mondjuk, ezzel az emberesdivel nekik csinált plusz munkát… Ezt átgondolhatta volna. Áh, mindegy. Megkapta.

– Viselkedj – ingatta a fejét Omk. – Egész végig.

– Már megint erről van szó? – forgatta a szemét.

Lenézett a ruhájára, és megigazgatta. Minden ráncot el akart tűnteni róla. Ronda hely ide vagy oda, nézzen ki rendesen. Ez az első napja emberként!

– Unalmas vagy! – szűrte ki a fogai alatt.

– Nem már megint erről van szó, hanem még mindig. Idefigyelnél végre?

– Ismerem a szabályokat – sóhajtott fel. – Ha ilyen sietős, mehetsz, nem tartalak fel. Ne pazarold rám a ritka sorsenergiád vagy mi a fenédet – legyintett.

– Nem árt az ismétlés, és úgy látom, szükséged van rá – kezdett bele újra, mintha direkt nem figyelt volna rá. – Nincs varázslás az emberek között. Semmit nem tudhatnak rólunk. Nem sejthetik, hogy…

– Jaj, ne! Csak beszélsz és beszélsz és beszélsz, szabályokat mormolsz, amikkel már régen tisztában vagyok ahelyett, hogy elsorolnád, szerinted milyen mókás helyeket találhatok a környéken. Szabadság, hahó! Majd munka közben komoly leszek, mint szoktam. Olyan komoly és halálos. Most nem halálos, hanem haláli szeretnék lenni, rendben? Persze, izgalmas, hogy nem tudom, hol vagyok és hová megyek majd, mit kezdek a pihenőidőmmel, de azért kiindulópontot adhatnál.

Azon kapta magát, hogy hevesen mutogat a kezével és apró ujjaival. Teste mellé szorította a tenyerét. Várjunk… Miért? Miért ne mutogathatna? Ettől nem tűnt tiszteletlennek. Vagy mégis?

– Ne aggódj, már elhelyeztem a kiindulópontokat – hajtotta oldalra a fejét Omk. – Ha nem leszel túl felelőtlen, akkor…

– Akkor sem vagyok felelőtlen! – kiáltotta. – Játékos igen, szórakozott is, de a kettő nem zárja ki egymást. Tudom, miért van ez! Te is jobban szeretnéd a humort, ha elemi rettegéssel bámulnának rád az emberek, amikor életük utolsó percében meglátnak.

– Deva, érzem a frusztrációdat.

A szellem megint mellé lebegett. Végigsimított a hátán.

– Mi a baj? Hátha segíthetek.

– Tudod, én élvezem a pillanatot, amikor az életerejük átfolyik a lelkembe, de így lettünk összerakva! – csattant fel. Tett egy lépést balra. – Tudod, nem én választottam, hogy élvezem, hanem megmondták, hogy élveznem kell és kész!

– Jól van, értem. Akkor mit szeretnél?

– Csak kell a móka, sok móka és humor és vidámság és szabadság – vágta rá. – Amit én választok. Ennyi.

– Rendben. Egy kicsit belenyúlok a sorsszáladba. Ez a teremtő ajándéka neked. Nagyon kérlek, ne élj vissza vele. És tudod, hogy ennyi nem elég. A sorsba a legnagyobb beleszólása mindig az egyénnek van.

– Ó, sorsok szelleme! – vigyorgott rá. – Távozhatok, vagy terhelsz még a szabályokkal?

Omk hirtelen elmosolyodott. Mosolygott? Egy sorsszellem? Ajaj… Talán kitervelt valamit, vagy sikerült nagyon felhúznia.

– Csak még egy nagyon fontos dolog – mondta a barátnője.

– Már megint? Ismerem mindet. Könyörgök, hagyj már békén!

– Fel is tudnád sorolni mindet?

– Mind? Tudom, az nem elég? – sóhajtott fel.

– Csak még egy. Ne legyél szerelmes.

A. N. Vespree: Az öröm hangja

illusztráció: Janki Krisztina

Második fejezet

Norik

 

Percekig ujjait tördelve követte szemével a parancsnok ingerült fel és alá járkálását. Egy apró, föld alatti irodában izzadtak. Dísztelen, levegőtlen lyukként megült benne a bűz. Verejtékbe keveredett rémület, ezt jól ismerte. Szinte fojtogatta, mégsem foglalkozott vele. Ellenben a főnök minél több fordulatot tett, Norik annál idegesebbé vált.

Uralkodnom kell magamon.

– Most azonnal meg kellene ölnöm téged – morogta a férfi.

Norik körbenézett az apró helyiségben. Menekülési útvonalat keresett. Nem létezett ilyen, mégis, a remény percenként felpislákolt benne, hogy utána a realitás a mélybe taszítsa.

Ebben a helyzetben mi lehet a legreálisabb döntés?

Gyorsan végiggondolva ráeszmélt, hogy két lehetősége maradt.

Az első: ragaszkodik minden elvéhez, és büszkén vállalja a halált. Uralkodik a félelmén, és mindig életösztönét elnyomja magában. Felemelt fejjel kijelenti, hogy bármilyen mérget azonnal, önként lehúz. Ezzel vége lenne mindkét fél szenvedésének.

A második: kimagyarázza magát, és utolsó lehetőségként felajánl valamit. Elég jónak kellett lennie ahhoz, hogy felkeltse a parancsnok figyelmét. Elengedik, ha a jutalom nagyobb az esetleges árulásánál.

Az utóbbi mellett döntött. Tudta, innen sosem fog szabadulni. Bármit tesz, valamilyen szinten engedni fog az elveinek. A vadászok folyamatosan megfigyelik majd, ezek után nem fognak megbízni benne. Azon sem lepődött volna meg, ha bezárják, és kísérletezésre használják a végletekig kizsigerelt testét. Most is ezt tették, csupán elvileg önként vett részt bennünk. Gyakorlatilag folyamatosan fenyegették. Választás nélkül maradt.

A terve a következőképpen nézett ki:

Első lépés: azonnal kitalálni valamilyen hihető, de rendkívüli hazugságot.

Második lépés: elérni, hogy kiengedjék.

Harmadik lépés: úgy végezni magával, hogy balesetnek tűnjön. Akkor őt hibáztatják a vadászok helyett, így azok nem próbálnak bosszút állni a szülein.

Bármilyen más döntéssel az apja, és az anyja életét tette kockára. Így megszabadul minden kíntól, és a szülei biztonságban lesznek. Ha nem sikerül, meghal, és talán bosszúból lemészárolják a családját. Mindezt a becsületességnek nevezett valamiért, ami a mellkasában dobogott, és ki akart törni. Mert képtelen végignézni mások kínzását, szenvedését és halálát.

– Egyetlen indokot mondj – fordult felé a parancsnok, Balszerencse. Két öklével megtámaszkodott az íróasztalon. – Egyetlen indokot mondj, hogy miért ne ölesselek meg.

– Azért mondtam Átoknak, hogy kilépek, mert tudtam, hogy a lény figyel – vágta rá habozás nélkül.

Az egyik módszere, hogy igaznak tűnjön, amit mond. Elég gyorsan kellett válaszolni, és közben a másik szemébe nézni.
– Nem tudom, hogy miféle, de régóta figyel – tette hozzá. – Kinézett magának. Szerintem a megfelelő alkalmat várja, hogy megtámadjon. El akartam kapni.

– Mégis miféle lény? – egyenesedett fel Balszerencse.

– Fogalmam sincs. Még sosem találkoztam hasonlóval, pedig minden elfogott mágikus lényt láttam az elmúlt jó pár évben. Egy ilyen sem volt közöttük.

A parancsnok vakargatni kezdte az állát, így Norik folytatta.

– A műszer kiakadt a közelében. Olyan mágikus erőt mutatott ki, amilyennel még soha nem volt dolgunk. Ha azt hiszi, hogy kiléptem, és egyedül vagyok, akkor nagyobb eséllyel támad rám. Én felkészültem várom.

Legalább fél percig néztek egymás szemébe, mire Balszerencse végigsimított kopasz fején, felsóhajtott, és az ajtó felé mutatott.

– Két napod van. Ha rájövök, hogy hazudtál, én magam lőlek fejbe.

Norik biccentett. Mielőtt nagydarab vezetőjük meggondolhatná magát, gyorsan kilépett a folyosóra. Elképesztő sebességgel nyargalt végig a labirintusszerű hálózaton. Egyenesen a felszínre vezető lifthez rohant. A vadászok elálltak az útjából. Senki sem üldözte, pedig hihették azt, hogy éppen megszökik. Azt tette. Alternatív módon.

A banda bízott Balszerencsében, azt mondogatták, mindenkinél erősebb, ügyesebb, okosabb. „Képtelenség meglógni előle.”

Nem volt semmilyen lény. A műszere nem jelzett ki, senki nem nézte ki magának, vagy ha igen, fogalma sem volt róla.

Ez hamarosan nem fog számítani. Hamarosan véget ér minden. Hamarosan megkapom a megváltást, ami után olyan régóta vágyakozok.

Néhány perc múlva az autójában ült, és a város határa felé hajtott. Tudta, melyek azok a részek, ahol alacsony a forgalom. Jó húsz perc múlva tanyák és szántók mellett suhantak el. Nem gondolta meg magát, sőt, minden egyes perccel nőtt benne az elhatározás. Meg fogja tenni. Tudta. Így lesz a legjobb mindenkinek. Neki, hiszen elmúlik a szenvedése. A szüleinek, akik megszabadulnak a tehertől, hogy a fiuk akaratlanul egy alvilági bandában ragadt. Az ártatlan mágikus lényeknek, akiket levadásztak, bezártak, és kísérleti nyúlnak használtak az idióta, mágiaellenes hadjáratukban.

Egyre gyorsabban hajtott. A motor hangosan bőgött, nehezen bírta az iramot. Még egy kicsit… Ott a kanyarnál nem fordul el. Rengeteg a fa, ha ilyen sebesség mellett nekihajt az egyiknek, biztosan szörnyet hal. Balesetnek fog tűnni. Néhány másodperc, és vége. Lehunyta a szemét.

Megváltás. Béke. Jövök, édes boldogság.

Az anyósülésen hagyott mágialokátor felsípolt. Norik szeme felpattant, egy pillanatra odakapta a fejét. A kijelzőn olyan nagy, fekete pont jelent meg, amilyet sosem látott.

Ilyen nem létezik. Az előbb hazudtam nekik. Hazudtam. Nem, lehet, hogy most… A sors akarta így? Vagy isten.

Elfogyott a döntésre szánt ideje. Leengedte a lábát a gázról, és rátaposott a fékre. Éppen be tudta venni a kanyart. Néhány méter után megfordult, és elindult a pötty felé. Nem tudta, mit akar tenni, viszont hitt a sorsban és a véletlenekben. Valaki odafent azt akarta, hogy ne haljon meg.

Talán isten végre felfigyelt a könyörgésére, és segít rajta? A legtöbb csodás jelenés és furcsa egybeesés a halál pillanatában történt. Így hallotta. Nem ezért indult el, tényleg meg akarta tenni. Rendelkezett az elhatározással.

Ennyit a megváltásomról.

Valaki odafent nem akarta a halálát. Talán a lokátoron lévő fekete pont lesz az, aki segít neki kiszabadulni ebből a rémálomból? Követte visszafelé. Egy romos tanyán villogott. Norik leparkolt az út mellé. A keze egyre jobban remegett, a szeme könnyezni kezdett. Gyorsan a farmerja zsebébe túrt, kihalászott egy zsebkendőt. Áttörölte az arcát, és mély levegőt vett. Túl sok negatív érzés kavargott benne. Gyűlölet, szánalom, tehetetlenség.

Nem eshetek össze. Több rosszat éltem át a többi embernél. Erős vagyok. Ez egy lehetőség, meg kell ragadnom. A picsába, élni akarok!

A bal kezével megfogta a jobbat, hátha nem remeg annyira. Talán a friss levegő… Meg kellene néznie azt a lényt. A kesztyűtartóból kivett egy pisztolyt, az övére tűzte. A ruhája eltakarta, semmi sem látszott belőle. A zsebébe csúsztatott két sűrű, fekete folyadékkal teli üvegcsét. Mély levegőt vett, bent tartotta, majd lassan kiengedte. Újra. El kellett rejtenie a negativitását. Már megállt. Megnézi magának azt a nagy, fekete pontot. Megfogta a lokátort, kikapcsolta, és a hátsó zsebébe helyezte. Újabb mély levegőt vett. Kiszállt az autóból.

Basszus, mit csinált? Miért állt meg? Annyira könnyű, ha kizuhan azon a szélvédőn… Nem. Nem omolhatott össze. Ez az ő esélye. Bezárta a kocsit. Belépett az egyik fa árnyékába. Kivette a lokátort a zsebéből, és bekapcsolta. A fekete pont közeledett.

Egy huszonéves, talán majdnem vele egykorú, ébenhajú lány bukkant fel a ház mögül. Gyönyörűnek találta. Aprócska és vékony, fürgén lépkedett az út felé. Látomásként. Norik gyorsan eltette a lokátort, és megszorította a fegyvert.

A vadászoknál azt tanulta, hogy minden mágikus lény gonosz, és átverik az elméjét. Becsapják. Játszanak vele, mielőtt megölik, és felfalják. Tudta, nem így van és minél tovább nézte, annál biztosabbá vált abban, hogy ez a törékeny teremtés soha, senkinek sem tudna ártani.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0