Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Földönkívüliként jól gondold meg, hogy mit kívánsz. És hogy ezt kimondod-e hangosan. Ha pedig mégis megtetted, akkor ne csodálkozz!

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó (erotikus sci-fi, dramedy)

I. fejezet: Füstbe ment terv

 

Vajon unalmassá válhat az élet egy örökké nyüzsgő városban, ahol még nagyítóval sem lehet egyetlen nyugodt és csendes zugra bukkanni?

– Haa?

A férfi önmagán is elcsodálkozva emelte fel fejét, amit eddig puha tenyerébe temetve támasztott, ülésében ülve.

Ez a kósza gondolat, miért pont most futhatott át az agyamon? Főleg, hogy ma este lesz a hónap csúcspontja, és nagyon nem kéne, hogy más egyébnek is helye legyen a koponyámban. Nem vallana rám.

Ezen jót kuncogott.

A kutatási eredmények megvitatása után tartott zárómuri – sóhajtott jóízűen. – S mindig összehozzuk, akár jók, akár rosszak az eredmények. Legfeljebb bánatunkban és nem örömünkben isszuk le magunkat, majd koronázzuk meg az egészet egy érzéki orgiával.

Száját és fogait lassan, élvezettel végignyalta.

– Hmmm…

Felállt, ráérősen odasétált kabinja ablakához, s míg kikémlelt rajta, hosszan sóhajtott. A horizonton épp egy űrsikló távoli fényei tűntek fel, majd halványultak el három holdjuk, a Horo, Noro, és Zsoro közt tovaszállva. Bőrén a mellettük haladó hajó fényei, belül mocskos képek színei játszottak, ahogy mindkét jármű az átláthatatlan sötét tengert szelte.

Remélem, Berhi Yahz is ott lesz. A kis tacskó elég szemtelen volt a legutóbbi gyűlésen, meg kellene büntetni. Úgy eljátszok majd vele, hogy két nyögés közt fog könyörögni nekem, hogy hagyjam abba.

Erre ajkába harapva megmasszírozta nyakát.

Aah, kemény lettem… Miért kellett ezt tennem magammal?! Még el sem jutott a hajóm Erho-Meeir szigetére… nekem meg ebben az állapotban kell majd meghallgatnom a bátyám legfrissebb jelentéseit? Messze még az este, nagyon messze. Még szerencse, hogy drága fívérem ismer már, mint a rossz pénzt.

Levette az átizzadt és füstszagú ingét, tisztát húzott, majd kis illatosítót fújt magára.

Csak hogy borzolhassam a két kis asszisztense kedélyeit.

Gyors pillantás a tükörbe, fésülködés, finoman fogvillantó mosoly, épphogy csak csillantak az agyarai.

Ez a fogász egy zseni, talán hálából elviszem randira valamelyik nap, hogy megtisztította a füvek okozta, szemet bántó foltoktól.

Nem sokkal később a hangosbemondó figyelmeztette a lassításra és a kikötés pillanatának közeledtére. Ezt az időt kihasználva, még gyorsan megtöltötte a zsebtartóját hamakival. Imádta az illatát, ha tehette volna, egész nap a kis varázsrudakat szívná. S csak a legjobbaktól vett ilyesmit, főleg, hogy neki az egyik legerősebb fajtára van szüksége ezekből a gyógyászati csodákból. Mellső zsebébe süllyesztette a kincset rejtő matt-fényes szelencét, majd megpaskolta kívülről, kabátján keresztül.

Jó lesz ez, nagyon jó. Csak lazán, mint mindig. Hamar eljön az este, s vele az én időm is. Addig meg muszáj lesz hamaki nélkül lecsitítanom az alsó tájékom, különben ingem-gatyám rámegy a készlet feltöltésére meg a doki két mesteri kezére.

Lassan, ráérősen nézelődve indult el a kikötőből, s hamar meg is látta azt, akit keresett. Nem mást, mint a fekete bőrének hála már messziről világító bátyját. Mondjuk főhősünk szemében az az öt perc, amivel őelőtte távozott anyjuk méhéből, nem nagy korkülönbség.

– Dante! – köszönt rá mikor már csak néhány lépésre voltak egymástól.

– Hughie! – érkezett a válaszüdvözlés.

Dante az örömét egy mosollyal toldotta meg, amit rövid kézfogással társított ölelés követett.

– Helyzet, drága bátyám? Hogy alakul az új gyűrű tesztelése a Kutak Mezején? – kérdezte tőle.

– Szerencsére kivételesen tehetséges csapatot tudtam összerakni – kapta meg a választ, míg Dante rágyújtott gyógynövényes pipájára –, s ha minden igaz, még előbb is végzünk néhány nappal a tervezettnél.

Azzal jó mélyet szívott belőle, majd egy hatalmas, méregzöld felhőt fújt a másik arcába.

– Fene a fekete képedet! – korholta őt Hughie tettetett zabossággal. – Most voltam fogorvosnál, és te máris kínálgatsz vele? Tudod, hogy az én ezüst agyaraimon könnyebben nyomot hagy, mint a te karmazsin fogazatodon!

– Miért nem csiszoltatod le őket? – kérdezte a bátyja.

Közben lassan baktatva beértek az ipari szektorba, a gyűrűk közé, hogy megkeressék a legújabb, beüzemelésre várót, ami a soron következő útjuk kapuja is lesz egyben.

– Hogy is ne! Odalenne a szexepilem, amiért a becenevem is kaptam! – vetette oda neki Hughie, továbbjátszva a felháborodás szerepét.

– Mármint, hogy olyan jól megy a furulyázás, mintha nem is lenne fog a szádban? – kérdezte tőle Dante kaján vigyorral a száján.

– Természetesen! S eme képességemet szívesen öregbíteném a csinos kis segédeiden – vonta fel kacéran szemöldökét.

Épp ahogy pont került a mondat végére, meg is érkeztek célpontjukhoz.

– Beluchi és Hughie Kaiman! – köszöntek lelkesen az újoncok, miközben fejet hajtottak.

– Ugyan-ugyan, szólítsatok csak Toothless-nek! – válaszolt nekik Hughie, és rájuk kacsintott.

Ehee, ezt az arckifejezést lehetetlen megunni, még egy kaashir-raát is egyszerűen zavarba lehet hozni, amíg még fiatal. Mondjuk engem, még a törzs többi tagjához képest is, szinte lehetetlen.

Szórakozott pillantást vetett a kettővel arrébb lévő kútgyűrűre.

– Nocsak-nocsak! Azt hittem, ez a mező egy másik szegletében van. Ezen a kapun keresztül jött apa, ugye? Azon a kettővel ezelőtti küldetésen érkezett anyával, a Föld nevű bolygóról. Mikor megyünk oda legközelebb? – kérdezte a bátyjától, rápillantva az objektumokra.

– Hmmm, ottani idő szerint 1895-ben tett látogatást a bolygón, szóval talán az ezt követő génfrissítő küldetés után. Esetleg még hamarabb, ha a második féléves próbákon sikeresek leszünk. Képzeld – emelte meg pipáját Dante –, pont nemrég restauráltattam a könyveket, amiket onnan hoztak, melyekből a központi darabja a vitrinüknek az lett, amelyiket anyánk ihlette meg, s apa egyik barátja írta.

– A Drakula, ugye? – pillantott testvérére.

– Igen, az – bólintott Dante.

Hihetetlen, hogy mitikus lények lettünk, és ilyen mélyen beágyazódtunk az emlékezetükbe – gondolta Hughie szórakozottan –, pedig összesen hétszer jártunk a Földön, mióta létezik az ottani civilizáció!

– Hümm – tűnődve lépett be a gyűrűbe, majd szórakozottan a testvérére tekintett. – Jó lenne egyszer elmenni oda, még a mi életünkben.

– Igen – válaszolta Dante, miközben az ő vörös szemében is ugyanaz a kalandvágyó fény csillant. – Elképe…

Ekkor azonban olyan történt, amire egyikük se számított. A gyűrűn lévő jelek kigyulladtak és bekapcsolt az utazóprogram. Épp csak a döbbent tekintetük tudott találkozni egymással.

– Dante! – szakadt ki Hughie szájából még utoljára, mielőtt ők hárman eltűntek a szeme elől, s elkezdte útját egy kaleidoszkópok garmadájához hasonlító csőcsúszdában.

Aztán amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen is ért véget utazása. Rögvest látta, hogy nem egy hivatalban, hanem egy kutatóállomás közepén áll. Egyrészt a barlangot idéző belső tér, másrészt az előtte álló két alak nyúzott képe és viharvert köpenye miatt volt benne olyan biztos. Persze ismerte is a bolygót, ahová ez a példány telepítve volt, s apjának meg a rendszeres jelentéseknek hála, nagyon is pontos képe volt arról, hogy hogyan kellene egy diplomáciai helyszínnek kinéznie ezen a területen.

Nos, először a házigazdát kell üdvözölni, nemde? Legyen már értelme a diplomata képzésnek, na meg a végeláthatatlan nyelv- és vitaóráknak. Ahogy látom, eléggé meg vannak lepve. Mondjuk nem is csodálom… Elképesztő, hogy azt hiszik, az övék az egyedüli lakott bolygó.

Miután mindenki sóbálványként, pislogás nélkül állt továbbra is, Hughie elhatározásra jutott.

Szóval, fogta magát és lazán ellépett a gyűrű peremétől, és elsősorban a hozzá közelebb álló két másik földlakó – egy hím és egy nőstény – felé intézte szavait.

– Helló! Hughie Kaiman vagyok, Rehnisz bolygóról, Kaashir-Raa szigetéről, és azon belül is Hamra Roszaa városából, minek nem csak lakója, hanem vezető feje is vagyok. De ti nyugodtan szólíthattok Toothless-nek! S ha lesztek olyan jók és eláruljátok, hogy ti aktiváltátok-e, s ha igen, milyen céllal a Földre vezető kútgyűrűnket, akkor meg is mutathatom nektek, miért kaptam ezt a nevet – azzal nagyon finoman megnyalta a szája sarkát és feléjük villantotta a legbájosabb mosolyát.

Istenem, hát igaz, amit anyánk mesélt a Föld levegőjéről, hogy mennyivel magasabb itt az oxigénszint. Tényleg felér egy ajzószerrel…

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

illusztráció: Simonics János

II.fejezet: Vakszerencse

 

Ketyegés. Pittyenés. A billentyűzet kopogása. Unott nyöszörgés. Sóhajok, míg lefőtt a kávé.

Legyünk túl egy újabb, semmilyen napon.

A fekete nedű gazdája rutinos ízetlenséggel morgott, míg, az iménti gondolattal fejében, orra alá emelte bögréjét.

Kurva vadak… Fél éjjel nem aludtam, mert három napelemnek is nekimentek és beindították a biztonsági protokollt. És persze, hogy én keltem fel bepötyögni a deaktiváló kódot. Mivel a két ütődött telezabálja magát altatóval, mert a tücsökciripeléstől is összefosnák magukat.

Sandán két segédjére nézett, majd betoppant az állandó csoport negyedik tagja.

Mellette meg akár ágyúval is lőhetnének. Őnagysága álmát semmi sem zavarhatja meg, míg ki nem alussza magát.

– Jó reggelt! – hajolt meg vidáman a nő.

– Reggelt Oskula – morgott Marhaq Maerifa, és belekortyolt ébresztőjébe.

– Már ezerszer megmondtam, hogy kollégák vagyunk. Tehát, Tofi! – intett ujjával felé mosolyogva a nő.

– Jó reggelt, Tofi! – mondta kórusban a másik kettő.

– Látod! Ha nekik megy, neked is – mutatott rá, miközben ő is bekészített egy főzetre való feketét.

– Csak, mert remélik, hogy megcsöcsörészhetnek. Pszichomókusként ez nem tűnik fel?

A másik kettő sértődött arcot vágott, míg a nő kollégája megnyúlt képét végigmérte.

– De, hogyne tudnám – súgta oda a férfinak, míg bögréjéért nyúlt. – Attól még elviselhetőbbé és emberibbé teszi azt, hogy el vagyunk vágva a civilizációtól.

Persze… Semmi net, mert még valaki feltöri a kutatási jelentéseket. Nem mintha nem hinné bármelyik hacker egy sokadik gyíkemberes agymenésnek azt, ami feljegyzésre kerül – dünnyögte szinte némán, inkább magának a férfi.

Aztán a nő gőzölgő italával leült asztalához, majd kiemelt fiókjából egy zacskó pillecukrot, és elkezdte kávéjába hajigálni őket.

Már a látványtól diabéteszt kapok – húzta el száját Maerifa, és ledobta magát saját asztalához.

– Frilz, Lyö, indulhat a tesztkör! – intett hanyagul a másik kettő felé.

– Igenis! – szólt a kórus.

És kezdetét vette a véletlenszerű matematikai számsorok futtatása.

Öt éve… Ötödik éve ugyanaz az idő- és adópénzpazarlás…

Az első kódhalmaz végénél jártak, mikor koppant Maerifa üres bögréje az asztalon, és szokás szerint, semmi reakció. Ahogy a továbbiak során sem, aztán jött a hatodik sor, és vele a fényár.

A kopott és rejtélyes jelekkel cifrázott kerek objektum megszakította sötét és konok hallgatását. Felgyúltak a fények, ami után belső terét megtöltötte egy gyanús halmazállapotú, higanyszerű matéria. Csodálkozva álltak fel, majd szájtátva figyelték, ahogy ez az anyag egy oszlop formájában tör a magasba. Aztán semmivé foszlott, és ott állt a közepén egy több, mint két méter magas, látszólag humanoid, hímnemű lény.

Ezüst színű bőr, haj, és szem. Aztán az ezekhez tartozó száj meg is szólalt, ráadásul emberi nyelven, angolul. A megszeppent bagázs köpni-nyelni nem tudott. Nem csak az idegen látványos feltűnése, hanem emberi nyelvű – sőt, nagyon is emberi – bemutatkozása miatt.

Most tényleg megidéztük Drakulát…? Akkor innentől átcsapunk Szellemirtókba, vagy mi?! – ráncolta fáradtan szemöldökét Marhaq Maerifa. – Most akkor Muldert és Scullyt, vagy a Winchester tesókat hívjam? Ehh… Faszom…

Azzal megdörzsölte homlokát, eközben ujjai takarásában oldalra sandított kollégájára és mindenki lélekbúvárjára, a japán-svéd félvér, Oskula Tofanára.

Talán az Agytündér majd kitalál valamit. Mert láthatóan ért minket, így esélyes, hogy átverni se tudjuk egykönnyen. Vagy legfeljebb eltereli a figyelmét. Ezek a vérszívók úgyis a dögös bigékre buknak. Belőle meg van mit bőségesen lecsapolni…

 

Mikor a gyűrű fénye felizzott, Oskula Tofana azt hitte, hogy csupán egy szokványos, eseménytelen, de biztonságos tesztkörsorozat lesz. Aztán ha letudták a napi kötelezőt, mehetnek ötórai teára. Épp arra gondolt, melyik megkezdett kekszes zacskó maradékát fogja elpusztítani ma. Mikor is a, próbák hatására általában végig csak sejtelmesen fel-felderengő, ásvány viselkedése hirtelen megváltozott. Száját csiklandozták a kávéján úszó színes kis labdák, míg kinyúlt az anyag. Aztán miután köddé vált, egy idegen állt a kör közepén.

– Ajjaj – szaladt ki a száján.

Míg végigmérte a különös szerzetet, döbbenetében kiitta a maradékot, és olyan lassan tette vissza üres csészéjét, mintha TNT lenne benne. Nyelvén rágódva, kívülről semmit se mutatva hallgatta meg bemutatkozását, majd észrevette, hogy Marhaq Maerifa őt lesi.

Szóval a pszichológustól várod a diplomáciai hadviselést… – finoman elvigyorodott. – Ha nem ismernélek, elgondolkodnék egy fél percre, hogy ezt a húzásod a gyávaság, vagy a megfontoltság szülte…

Nagy levegőt vett, és a gépek csipogásába vesző cipője kopogásától kísérve, közelebb lépett.

– Légy üdvözölve Toothless! Nagy öröm, hogy közös nyelvet beszélhetünk.

A nő rövid meghajlást mutatott be, majd kiegyenesedés után folytatta:

– Megkérdezhetem milyen szándékkal érkeztél?

 

Hughie lenézett a földi nőre, bele egyenest a szemébe.

Nem semmi, a genetika elég bőkezűen osztogatta neki a jutalompontokat. Alul-felül lehet benne kapaszkodni rendesen.

– Ó, voltak nekem szándékaim, csak épp máshol… – válaszolt a teremtmény és még szélesebbre húzta vigyorát. – Bár, még nincs kizárva, hogy a nap a terveim szerint alakul…

 

Hmmm. A nyitás biztató volt.

Majd ő is közelebb lépett, így már épp csak kartávolságra volt tőle. Kinyújtotta jobbját, amit hezitálás nélkül fogadott el a nő.

Nem ijedős. Tetszik – gondolta elégedetten Hughie.

– Máshol? Ezek szerint valamiféle meghibásodás történt és az hozott ide? – kérdezte továbbra is udvariasan Oskula.

– Legfeljebb nálatok. A kútkáva nálam lévő vége nem volt használatban. Váratlanul bekapcsolt és elhozott ide. És ahogy elnézem – másik kezét a nőére tette, és végigsimított rajta –, nem is akkora baj.

Marhaq Maerifa erre köhintett egyet.

– Ó, elnézést! – szabadkozott nyájasan Hughie. – Szóval, valószínűleg ti alkottatok valamit.

– Beletrafáltunk? – vakargatta fejét Marhaq.

Majd rájött, hogy még mindig üres bögréjét szorongatja, így gyorsan lerakta azt.

– Más nem lehetett – túrt hajába Hughie. – Ugyanis az összes kútkáva, amit kihelyeztünk galaxisszerte, kizárólag az anyabolygón lévő párjával képes kapcsolatot teremteni. Nincs szomszédolás másokkal.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezett vissza Marhaq. – Most is egy baki miatt vagy itt.

– Ki mondta, hogy az volt? – szólt derűs hangon Hughie. – A párok között a kommunikáció egyenlő és kölcsönös. Így tud jól működni, és kevesebb a hibaszázalék, ha nem egy oldalon múlik az egész folyamat. Továbbá azért tartom kizártnak a harmadik tényezőt, mert ez egy úgynevezett ikerkő, ami egyedül a mi anyabolygónkon fellelhető. S ennek az ásványnak van egy jellegzetes tulajdonsága, amit mi csak úgy hívunk: hazavágyódás. Azaz erősen kötődik a hegyhez, amiből kifejtették. A mezőt pedig, ahol felállítottuk a kávákat, ezek a hegyek veszik körül. És mivel külön-külön egy gyűrűnek nincs akkora ereje, ezért képtelen megzavarni a kapcsolatot, és elérni, hogy ne a központ vonzza oda magához a kihelyezett darabok által kibocsátott jelet. Szóval az anyaföldön lévőé a legerősebb, mert ott a forrás, ezért minden külső hívás oda fut be.

– És ha valaki szintetizálja az anyagot, vagy reprodukálja ezt a tulajdonságot? – érvelt hosszú hajába túrva a másik.

– A rendszer fennállása óta nem volt erre példa, és nem ma kezdtük – kacsintott a férfi felé.

Marhaq Maerifa ezen elgondolkodott, majd hümmögve megvonta vállát.

– Mindegy. Ezzel majd később foglalkozunk, mert láttam én már karón varjút. Szóval, nem hiszek a nulla hibaszázalékban.

– De a nagy számok törvényében csak-csak hiszel, nem? – kérdezett bele Oskula Tofana. – Mióta is próbálkozunk kideríteni mi ez és hogy működik?

Elengedte az idegen kezét, majd azzal körbemutatott, és Marhaq felé fordult közben.

– Tényleg… – ébredt némi gyanú a férfiban – …mire is kellenek nektek ezek az átjárók?

– Vérfrissítés – jött a tömör válasz.

Olyan hanyag eleganciával dobta oda ezt az egy szót, mintha semmiség lenne.

Aztán az ezüstös, vigyorgó bájgúnárra bámulva, Marhaq szeme előtt hirtelen lepergett az összes valaha látott vámpírsztori. Ettől cseppet sem szívderítő érzés fogta el.
– Vérfrissítés? – kérdezett vissza erős, gyanakvó éllel.

Óvatosan hátrált egy fél lépést, és gyorsan fejben számolni kezdett.

Vajon milyen messze van az íróasztal felső fiókjában csücsülő pisztolyom?

– Mire kell nektek a mi vérünk? – szólalt meg újra óvatosan. – Befőttek vagyunk a polcon?

Hughie arcán behízelgő mosoly terült szét, és szeméből az sugárzott, amit egy oktondi gyerek mókás kérdése vált ki felnőttekből.

– Befőtt? – visszhangozta jót mulatva.

Aztán meglódult, és szinte sikló léptekkel előtte termett. Fölé magasodott, és míg átkarolta derekát, teljes hosszában hozzásimult.

– Családbővítés – susogta bele arcába közvetlen közelről.

Jaj, ne… – húzta el nyűgösen szája szélét Marhaq – …két kapura játszik. Most már én is aggódhatok, hogy szárazra szívnak, ha nem vigyázok.

D. Kaiserer: Porszem az időben

D. Kaiserer: Porszem az időben

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Elmész egy találkozóra, és a régi ismerősök helyett csak egy idegennel találkozol. Vagyis majdnem. A régi ismerősök szintén ott vannak, de figyelemre se méltatnak. Mit lépsz?

D. Kaiserer: Porszem az időben (sci-fi)

LEVESKOCKA

 

Ha a legegyszerűbb megfogalmazást szeretném használni akkor a bárt legjobban valamiféle modern őrület és egy kastély szerelem gyermekével lehetett volna összehasonlítani. A bent lévő hangulat taszítóan hűvös volt, olyan, amin már maga az alkohol sem tudna segíteni, nem éppen ilyesmit várna el az ember egy ilyen helytől, de mégis valamilyen oknál fogva senki sem hagyta el a helységet.

Mindannyian tökéletesen meg voltak világítva a halvány, kékeslila neonfényekben és egyáltalán nem szégyellve magukat ezen fényben fürödve sugdolóztak egymáshoz, azonban ezt leszámítva senki sem mozdult igazán, meg lehet, hogy ezt a félelem váltotta ki, de mégis olyan volt, mintha csak valami végső szikrára várnának, hogy kicsit felhevülhessenek a kedélyek.

Tch, nem mintha egy angyal egyszerűen csak közéjük zuhanhatna. Azonban, ha eltekintünk ebből a tömegből és szemünket az egyénekre tereljük, akkor láthatjuk csak igazán, hogy akármilyen hűvös is van, nem mindenki merev.

Ugyan is a bárpultnál, a pultossal szemben ült egy elég érdekes alak, nem úgy érdekes, mint akivel bármelyik lány szívesen inna, inkább úgy érdekes, mint aki szívesen inna valamit bármelyik lánnyal. Az arca egyik része pikkelyes volt, míg a szemei inkább egy kígyóéra emlékeztettek, az egyik barna volt, míg a másik természetellenes narancssárga színben ragyogott.

Olyan összevissza dolgok hibridjének, félvérnek mondható. Óvatosan szürcsölgette ki poharából a maradék whiskyt, miközben mögötte ott volt a nem rég befejezett művészi alkotása.

Meg kell hagyni, lehengerlő volt, hiszen azóta is egy hatalmas teremnyi lény tartja vissza a lélegzetét. Egy igencsak óriási vörös asztal volt, bár nem biztos, hogy ez volt az eredeti színe. Azonban még így is emberek ülték körbe, kár, hogy ők már olyan állapotban voltak, hogy lényegében, ha kérdeznél tőlük, akkor már csak is egy remek orvos tudna a nevükben válaszolni. Bár lehet, az én erőm feltudná őket kelteni. Na jó, elég a felvágásból, inkább térjünk vissza a már-már fenomenális kivégzéshez, mely után senki se tudta igazán, hogy az asztal eredetileg is vörös volt-e. Oh, bocsánat, ezt már említettem. Látszik, hogy még én is meghökkentem ettől, nem csak ez a sok nyámnyila. Várnak azóta is egy álomszerű pillanatra, amely sosem… Áh, még egyszer bocsánat, úgy látszik, hogy tévedtem.

Az apró szikra eljött.

D. Kaiserer: Porszem az időben

illusztráció: D. Kaiserer

Hatalmas fény szűrődött be az ajtón, amire még a bárpultnál ülő alak is reagált, egy kis fura kuncogással.

– Áh… kedvesem. Már kezdett unalmas lenni az ital és tudhatod, ha már unalmas az ital akkor tényleg sok idő telt el – nézett fel a pohara mögül hátra az ajtóra a pikkelyes alak.

– Oh, mily kár. Reménykedtem, hogy mostanra bele dög lesz az unalomba – válaszolt egy eltorzított rekedtes hang. – Bár, ha ennyire nem bírsz egy kis időt ellenni a gondolataiddal, akkor szívesen elteszlek láb alól. – Az alak beljebb sétált a bárba.

– Ugyan, ugyan drágám. – A magasba emelte a whiskys poharát, majd vissza lecsapta a bárpultra. – Kérlek, én nem utálom magam. – Gyorsan megfordult a bárszéken és neki dőlt a bárpultnak – Hiszen nézz csak rá erre a csodára. – A kezével végigmutatott magán, majd egyenesen az alakra mutatott. – Mellesleg kettőnk közül nem én vagyok az, aki több rétegnyi maszk mögé rejti az aranyos kis pofikáját. Viszont foglalj csak helyet, még éppen van egy szabad hely – jelzett a kezével az egyetlen nem véres székre.

Ekkor az ajtóban álló alak jobban szemügyre vette a helyzetet és mint a kinek nincsen más választása, a közöttük lévő, mészárlás helyszínéül szolgáló asztalhoz ült le.

Köpenyt és csuklyát viselt, arcát pedig egy gáz és szamuráj maszk pompás keveréke takarta el, egyedül a szemei voltak kivehetőek, áh azok a ragyogó smaragd zöld szemek, amelyben most éppen tisztán látszódott a vér vörös gyűlölet, majd ekkor a szemeivel ellenkezve sokkal vidámabb tónusban szólalt meg.

– Pedig jobb lenne, ha te is eltakarnád azt a rusnya csizmát, melyet arcként viselsz.

– Hahaha… mint láthatod én is remek humorérzékkel rendelkezem! – Ekkor rámutatott a másik székekben ülő, már kihűlő félben lévő hullákra.

– Igen. – Vett egy mély levegőt. – Fenomenális.

A pikkelyes csávó odament hozzá és közelebb hajolt a maszkoshoz, majd bele beszélt a fülébe. Egy kicsit engem is meglepett hiszen nem úgy tűnt, hogy sugdolózni akart volna, erre már az is bizonyíték, hogy olyan hangosan mondta, hogy hallhassa az egész tömeg. Ám nem volt ez kiabálás sem, teljesen nyugodt maradt végig.

– Tudod, elég béna és még hozzá hosszú játszmát folytattak ezek itt. – A bal karját felemelte és körkörös mozgásban végig mutatott az asztalon.

– Ezt el tudom képzelni. – A maszkos alak nem vette vele fel a szemkontaktust, csak az asztalt nézte.

– Igen-igen, de nem ez a lényeg. Nagyon jó műsort nyomattam itt le, általában mindig nő, gyerek, férfi, robot, szőrös, nem szőrös lény, tökmindegy, a lényeg, hogy mindig van, aki ríva elrohan.

– Elhiszem. – Ekkor már felvette a szemkontaktust és jó mélyen bele is nézett, ha valaki nagyon akarja még azt is megmondaná, hogy talán vigyorgott. – Hallottam csodás hírnevedet. – Mutatóujjával megkopogtatta a maszkját

Erre válaszul Mr. Pikkelyes a száját kitárta, majd a jobb kezével még szélesebbre húzta és látványosan megnyalta a fogait.

– Helyes, viszont visszaevezve a témánkra – a tömegre nézett – , ha még ennyien vannak bent, azok után is, hogy a kedves kis főnökük, ilyen gyatra halált halt. Akkor azt hiszem te is tudod, hogy még van valami, amit terveznek.

– Megvárják a győztest és utána utcai módon elintézik.

– Oh, kis okoska – vigyorodott el Mr. Pikkelyes. – Úgy látszik a Múlt Árnya még nem kopott ki teljesen, legalábbis a tanítás terén nem.

A maszkos alak nem vette annyira jó szemmel a bókot, összehúzta a szemöldökét és már a tekintetén látszott, hogy készen áll a pusztításra. Azonban gyorsan visszanyerte hidegvérét, hátradőlt, az egyik kéz fejét a másik könyöke alá helyezte, majd legyintett egyet.

– Oh, nem is gondoltam volna, hogy a híres Bau..Baujde…Bau…Bocsánat lehet, hogy csak a maszk miatt, de nem igazán tudom kiejteni a nevét.

– Boaujderin – válaszolt elég mély hangon, kicsit unottan, mint akinek már ezerszer el kellett ezt mondania.

– Hmm… elnézést, de valamiért elég nőiesnek hangzik, sőt biztos vagyok benne, hogy volt valamikor egy ilyen nevű színésznő. – Előrébb hajolt. – Azonban visszatérve, nem gondoltam volna, hogy egy magadfajta veterán nem bír el ilyen kis mitugrászokkal. – Magára mutatott

Látható volt még a maszk mögött is, hogy csak felakarta hergelni, Boa… Bauj…Bélát. Ám sajnálatos módon őt nem ilyen fából faragták. Először elkezdett szipogni, mintha tényleg megérintette volna, majd átváltott egy fajta szipogó röhögésbe végül pedig afféle kínos nevetés tört ki belőle. Nem volt valami hosszadalmas vihogás, egyáltalán nem tartott sokáig, pont olyan talán még rövidebb életű volt, mint az önbizalmam.

– Áh, kisasszony, kisasszony. El se tudod képzelni, hogy mennyire imádtam azt a színésznőt. Mindent megadnék, hogy találkozhassak ilyen csodálatos név rokonnal, kár, hogy csak utána tudok küldeni emberkéket. – A hullákra, majd kényes vigyorral a tömegre tekintett.

– Tudja önkezűség is létezik, de ha tiltja a vallása én szívesen segítek.

Béla újból elnevette magát, ám ez még az előzőnél is rövidebb volt.

– Ugyan, ugyan én nem erre gondoltam, ez már teljesen más témakör. Térjünk vissza az eredeti témánkhoz. Mit szólnál, ha adnánk nekik egy kis segítséget. Ezt lesd meg!

Ekkor Béla kezében hirtelen megjelent egy dobó kocka, melynek egy kivételével mindegyik oldala fekete volt.

– Áh, szóval mágus is vagy? – szólalt meg elég unott hangon.

– Nem, nem. Nem ez a lényeg. Kicsit gondolkozz még rajta.

– Jó – válaszolt még az unottabb hangon – Szóval, ez az eszköz döntött ezeknek a sorsa felett is? – végig nézett a többi székben heverő maradványokra.

– Remek következtetés.

– És úgy hiszem, ha a vörösön landol, akkor én is csatlakozom hozzájuk, nem így van?

– Huh – vett egy mély lélegzetet. – Tudja kisasszony normális esettben így lenne, de eszembe juttatta azt a színésznőt, amiről eszembe jutott az a kis vöröske, akit idefele láttam és úgy gondolom, ennek jelentenie kell valamit.

– Szóval, a vörös az élet – jelentette ki kicsit visszakozva.

– A vörös az élet, fekete a halál. Most már csak az a kérdés, hogy én dobjak neked, vagy kezedbe veszed a sorsod?

A maszkos alak hezitálásba kezdett, bár végül a kocka felé nyúlt. Pont mikor elvette volna, egy hirtelen és erős zaj csapta meg őket.

Leszállott az angyal.

Az egyik csigalépcső előtt ott hevert egy férfi, úgy mintha csak a mennyekből szakadt volna le közéjük. Erre Bélajderin összezárta kezét, a kockával együtt és oda sétált.

– Lám-lám, nem mindennapi esemény, hogy egy angyal szálljon le közénk. – Fejét a maszkos felé fordította. – Nem gondolod, hogy ez isteni jel?

Leguggolt az alak fejéhez és egy kicsit jobban szemügyre vette.

– Őszintén szólva a régi festmények alapján egy kicsit szebbnek képzeltem el, meg kevésbé pucérnak, de hát mit van, mit tenni a valóság mindig kiábrándító. Bár azért örülők, hogy nem olyan, mint azok a kis kövérkék.

– Ha már ez sem nyerte el a tetszésed, nem tudom, hogy egy igazi angyal mennyire jönne be.

– Huh…? Ja igen. Gondolom ön mindig is egy ilyen alakot várt, a mennyekből.

– Hagyjuk őt és térjünk a tárgyra, már elegem van a várakozásból!

Boaujderin nem igazán figyelt a maszkos alakra, az öreg vén kígyó számára ez csak egy újabb unalmas nap volt, amibe végre bele zuhant egy kis váratlan káosz tényező. Úgy döntött kopogtat a változás ajtaján, amelyet egy icipicit szó szerint is vett és megkopogtatta a padlón heverő férfi kobakját, amelyre egy mély fájdalommal ízesített nyögést kapott válaszul.

– Nézze csak kisasszony! Az őrangyalkája még egy levegőt szív velünk. Micsoda szerencse.

– Ő nem az én őrangyalom!

– Ó, nem? Hát pedig másé nem lehet. Vagy várjunk. Lehet, hogy maga az övé.

– Én nem védek senkit!

– Hmm… akkor ez nehéz esett. Jobb, ha eltávolítom.

A maszkos alak hangulata hevesre váltott, fel is ugrott a székéből, azonban Boaujderin rögvest fegyvert szegezett rá és az eddigi ijesztő, hóbortos tekintettéből a hóbortost valami más váltotta fel.

– Üljön vissza! – szólalt meg fenyegetően Boaujderin, majd egyik kezével megragadta a földön heverő férfit.

A maszkos alak gyorsan lehiggadt és visszaült a helyére. Amig Boaujderin a mellette lévő holttestet ki nem ütötte a székből és oda nem helyezte a meztelen férfit.

– Szóval ennyi volt a mi kis jó pofizásunkból?

– Sajnos, azt kell mondanom, hogy igen. – Sóhajtott egyet. – Viszont, hogy lássa nem vagyok annyira kegyetlen, még mindig megadom a kockával való dobás lehetőségét, azonban kicsikét változtassunk a szabályokon, ha nem vöröset dob, akkor ez a kis pernahajder önnel együtt fog eltávozni, bár még ön előtt, csak hogy még egy élet száradjon a lelkén mielőtt követi a túl a világra.

– Elég ebből!

– Kisasszony! Én hithű ember lennék, szóval kérdem. Mit szeretne?

Ekkor Boaujderin a bal kezében lévő kockának vörös felét a maszkos alak felé fordította.

– Azt, hogy ha már ennél a témánál vagyunk. Akkor most igazán jól jönne egy gyors benyílaló isteni közbeavatkozás!!

Akkorát ordított, hogy még a maszk hang torzítóján is oda vágta, de szerencséjére úgy látszik az istenek őt kedvelték jobban és imái meghallgatásra találtak. Hiszen az ő kiáltását egy még nagyobb, fájdalmas ordítás követte. Ugyanis egy hatalmas nyílvessző szállt el a válla felett, egyenesen át a kocka vörös felén, amely Boaujderint a kockával együtt oda szegezte az asztalhoz.

– Futás!

A maszkos megragadta a még kómás, pucér csávó kezét és kirohantak a kocsmából, amely minden egyes lépésükkel csak nagyobb harctérré vált. Ahogy kiértek, eléjük tárult a világ, a hatalmas utca, épületek sokasága, repülő járművek annyi minden, hogy egy mondatban le sem tudom írni, így ezt meg sem teszem.

Azonban annyi biztos, hogy ez mind a maszkost nem nyűgözte le, ő csak futott tovább.

– Na hello, szórakozunk, szórakozunk? – szólalt meg egy női hang a rádióból.

– Ha neked ez a szórakozás Milli, akkor igen szórakozunk!

– Hát az egészet végig néztem a kamerákon és nekem tetszett.

– Milli! Most inkább térj rá a tárgyra, mit látsz?

– Héé, nem én rohangálok városszerte egy emberkosztümöt viselő férfival.

– Kérlek, ne is említsd.

– Engem nem zavarnak a magánügyeid, de ha az öreg meglátja. Phuu… Nem tudom mi lesz akkor.

– Már tudja.

– Ohh ja tényleg ő volt az… részvétem.

Egy rövidke kis csend következett, majd Milli újból megszólalt.

– Amúgy milyen a fickó, amelyet most összekapartál?

A maszkos alak hátranézett a fáradó ám teljes odaadással rohanó pucér férfira.

– Hmm…fura. Eléggé hallgatag, meg egy kicsit olyan, mintha nem is lenne teljesen magánál.

– Biztos valami új szert vett be, meg az is lehet, hogy a fejére esett.

– Minden benne van a pakliban.

– Akkor miért is hozod magaddal?

– Hát lehet, hogy fura, de megtetszettek a szemei…

– … – teljes halotti csend a rádió túl oldaláról

– Meg valahogy ez a hallgatagság is bejön, ne kérdezd miért. – A maszkos visszafordult előre.

– Ahj, te. Ugrani fogtok?

– Valószínű.

– Bele fog menni?

– Hát nálam a hallgatás beleegyezést jelent.

– Akkor sok szerencsét!

– Köszi!

A rádió kapcsolat véget ért. Ők ketten pedig végre eljutottak a sétány szélére. Az utca két oldalát egy hatalmas nagy rés választotta el, ahol lebegő járművek tömkelegei sorakoztak, azonban nem csak akármilyen járművek voltak ezek, hanem szemeteskocsik, óriási kihulló szeméttel megpakolva. A maszkos alak letekintett a mélybe, fújt egyet, majd a pucérkára nézett.

– Előre is sajnálom, de ha meghalnál, megbeszélnéd azzal, aki a túlvilágot intézi, hogy én nem akartam?

– Hmm?!

Az első hang, amelyet a pucér férfi kiadott, nem más volt, mint a félelem hangja volt. Elég béna kezdő szó, de azért remélem, hogy megkapja az esélyt arra, hogy javíthasson. Ugyanis a maszkos alak rá szorított szegényke karjára, majd elrugaszkodott, magával rántva őt is.

– Az, aki nem kell fel holnapiig, egy leveskockaaaaa…

Győrvári József: Az Adatgyűjtő

Győrvári József: Az Adatgyűjtő

Szeretnénk nektek bemutatni Győrvári József egy régebbi, pályázatnyertes novelláját. A pályázatra olyan történeteket kellett küldeni, ahol egy személy vagy valami, aki/ami mindig ezt kérdezi a kapott válaszra/válaszokra: “Miért?

Győrvár József

Az Adatgyűjtő

Tinqua aprócska lény volt. Szinte miniatűrnek mondható. Mégis átutazta a fél galaxist, és még csak el sem fáradt, bár energia alapú életforma lévén, a fáradtság fogalma, mint olyan, nyilván nem is létezett a számára. A mi, emberi felfogásunk szerint biztosan nem, viszont a Duracell nyuszi elnevezés kiválóan illett volna rá, amilyen szünet nélkül járta a végtelen univerzum számtalan naprendszerét. Nem, mintha túl nagy kedve lett volna hozzá, de nem kérték ki a véleményét. Tehát ment és tette a dolgát, vagyis a neki kiosztott feladatot, amiben egyébként nem hivalkodó méretei kifejezetten a hasznára váltak, hiszen annak köszönhetően észrevétlenül olvadhatott bele a legtöbb létformába. Adatok gyűjtésével bízták meg ugyanis, amiket akkurátusan felcímkézve eltárolt magában. Teljes titokban dolgozott, mint egy kis kém, mert nem kapott felhatalmazást se kapcsolatfelvételre, se beavatkozásra az idegen világok mindennapjaiba. Szigorúan csak a lehető legszélesebb körű tudás felhalmozását várták tőle a galaxisban fellelhető élőlényekről, esetleg civilizációkról, és annak haza juttatását, hogy az otthoni okosok majd kedvükre vizsgálódhassanak benne.

Szegény Tinquát kifejezetten elhagyta a szerencséje az utóbbi időben. Hiába járta be az űr sok-sok szegletét rendületlenül, nem talált intelligenciára egyikben sem. Ahogy rótta a fényéveket, az önmagában is lehangoló sikertelenség mellett lassan csatlakozott hozzá a gondolkodás képességének legnagyobb rákfenéje, az unatkozás. Úgy hármasban már végképp keservessé vált az utazás, míg egyszer csak el nem ért egy sárganap harmadik bolygójához, ahol kétlábú teremtmények viszonylag fejlett világára bukkant végre. Amilyen örömmel töltötte el a nagyszerű felfedezés az első pillanatban, olyan rémülettel tapasztalta utána a frissen felfedezett civilizáció átláthatatlan kuszaságát. Belemerült, majd hamarosan bele is veszett a planéta felszínén szétszórt töménytelen elektronikus adathordozón tárolt, irdatlan mennyiségű eseményhalmazba. Túlságosan bonyolult volt számára a magukat embernek nevező idegenek társadalma, az egyéniségük sokszínűsége, a logika, a hit és az érzelmek káoszából születő tetteik kiszámíthatatlansága és ellentmondásossága. Az őrülten abszurd értékítéleteiket már nem is említve. Hosszasan próbálta értelmezni és rendszerezni a történelmüket, de egyáltalán nem járt sikerrel, ezért mérgében úgy raktározta el az egészet egy nagy, bolond kupacban, ahogy rálelt. Majd odahaza az elemzők kihámozzák maguknak, ami kell nekik belőle, úgyis ők aratják le a babérokat, az otthon biztonságos kényelmében találva ki a tutit, míg ő folyamatosan gürizik az ismeretlenben, állandóan kockáztatva az épségét.

Á, de mindegy! Mindenhol így megy ez!

Miután végzett a monoton adatrögzítéssel, következhetett a személyes benyomások megszerzése, amihez természetesen testközelbe kellett kerülnie az idegen lényekkel. A küldetésének ezt a részét szerette a legjobban. Ötletességet, ügyességet, rafináltságot kívánt az észrevétlen beépülés, akár egy izgalmas partizánakció. Első lépésben az emberi test pontos anatómiai térképére volt szüksége, amit egyrészt a letöltött adatbázis, másrészt a saját vizsgálatai alapján állított össze. Utána találomra kiválasztott egy jó állapotúnak tűnő alanyt a fúzió céljára. Mivel körültekintően akart eljárni, hogy semmi baj ne történhessen, türelmesen kivárta a megfelelő pillanatot a behatolásra. Megfigyelte, hogy az emberlények ciklikusan mozdulatlan és öntudatlan állapotban töltenek hosszabb időt, általában a környezetük lumen szintjének csökkenésekor.

Mikor máskor lehetett volna a számára megfelelő pillanat?

Finoman belecsusszant a nyugvó test gömbszerű nyúlványába, hiszen már nagyon jól tudta, hogy ott találja az irányító mechanizmust. Kényelmesen befészkelte magát a gerinccsúcs környékére, mint egy vadászpilóta a repülőgépe fülkéjébe, aztán végigpásztázta az agyat, a szemet, a fület, a hangszálakat és az idegeket. Szép komótosan felmért mindent, mielőtt energiáival megbirizgálva az idegvégződéseket, mozgásra nem sarkallta a testet. Az irányítás gyerekjátéknak tűnt, s ahogy ő csinálta valóban az volt: A lény megrándult, aztán oldalt gurulva lezuhant a magaslatról, amin pihent, majd a talajról felegyenesedve beleakadt egy kisebb négylábú eszközbe, amit magával emelt, míg vissza nem esett róla a földre. Amikor fordult egyet, hogy a haladáshoz megfelelő irányba álljon, a felső nyúlványai váratlanul meglódultak, és levertek egy nagyobb négylábú eszközről valamit, amiben víz és primitív, élő organizmus volt. Sőt a test a fordulástól kissé egyensúlyát vesztve oldalra tántorodott, azzal a nagy négylábút is feldöntve, úgyhogy a rajta lévő dolgok szanaszét gurultak a padlón. Tinqua akkor döntött úgy, hogy a környezet és a kísérleti alany megóvása érdekében egyelőre felhagy a további próbálkozással, vagyis az idegpályák ingerlésével, mire az elernyedő test magatehetetlenül összeroskadva újfent felborított valamit.

Tinqua a teremtmény fölött lebegett. Őszinte sajnálkozással állapította meg, hogy az mennyire sérülékeny, mivel a külső, rugalmas szöveten megmagyarázhatatlan elváltozásokat észlelt, amik azelőtt nem voltak ott. Már belátta, hogy az idegen közvetlen irányítása veszélybe sodorná az egész küldetést. Túlságosan sokrétű feladatnak bizonyult a motoros funkciók összehangolása, semhogy olyan rövid idő alatt meg tudjon birkózni vele, hiszen gyakorlatilag át kellett volna állnia az ő digitális valójáról az analógra.

Más megoldás kellett! Valami egyszerűbb.

Egy hirtelen elhatározással ismét beleásott a magába fogadott, óriási adathalomba. Az emberek életét megörökítő és általuk video címkével ellátott tartalmakat kezdte vizsgálgatni. A probléma más irányból való megközelítése új ötletet adott számára. Az ő tudatlansága arról a világról az ottaniak gyerekkornak nevezett állapotához hasonlított leginkább, tehát abban a témakörben kutakodott tovább. Miután türelmesen kiválogatta az arról szóló feljegyzéseket, analitikákat futtatott rajtuk, statisztikai adatok garmadát állapította meg és hasonlította össze. Az időrabló és bonyolult munka végül meghozta a várt eredményt. Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a gyermekemberek a „miért” szó minduntalan használatával szerzik meg a legtöbb tudást a már kifejlett példányoktól. Így Tinqua számára egyértelművé vált, hogy neki is azt kell tennie. Lemondott az emberi test fölötti teljes irányításról, bár legalább annyira kedvét lelte volna benne, akár egy kiskölyök a távirányítós sportautója ide-odacikáztatásában. Miután a vágyait sikeresen elfojtotta, úgy találta, elég lesz néha-néha belepiszkálnia egy kicsit az alany agyába, amivel a számára kívánatos tevékenység végrehajtására ösztönzi majd. Például arra, hogy kimondja a kulcsszót: Miért?

Izgatottan ereszkedett vissza a pilótafülkéjébe, vagyis a fekvő idegen központi egységébe. Nem akart újra felsülni, ezért szisztematikusan begyakorolta a kiválasztott hangsorozat megszólaltatását az uralma alá vett emberi hangszálakon. Utána már csak meg kellett várnia, amíg a test magától aktivizálódott, mihelyt a szokásos nyugalmi ciklusa véget ért.

 

Tony aznap még a szokásosnál is nyűgösebben ébredt. Egyrészt azt nem értette, miért hevert kitekeredett pózban a padlón, másrészt azt nem, hogy mitől vannak kék, zöld és lila véraláfutások a teste különböző tájain. Egyre azon törte a fejét, hogyan lehetett akkora buli az este, amiből hazatérve így összetörte magát meg a fél szobát, és még csak halványan sem emlékszik rá. Hosszú ideig mélázott a rejtélyen, míg a faliórára nem tévedt a tekintete, amitől azonnal visszazökkenve a valóságba, gyors készülődésbe kezdett. Miután összekapta magát, munkába indult, mint rendesen, de alighogy kilépett a lakásból, belebotlott a neki nem annyira kedves szomszédba.

− Hello − torpant meg az vigyorogva és beletúrt a fekete kócba a fején. Már a testtartásából érezni lehetett, hogy nem fogja beérni egy egyszerű üdvözléssel, hanem további közlendői is lesznek. − Hallottam már álmukban beszélő emberekről. Hogy vannak olyanok. Te is az vagy?

− Miért? − értetlenkedett Tony nyűgösen.

− Hahaha − tört fel a férfiből a térdcsapkodós röhögés. − Miért? Azt kérded, miért? Hát ez jó! Ez nagyon jó. Éjjel, amikor hazajövet elmentem az ajtód előtt, ugyanezt kérdezgetted folyamatosan. Először azt hittem, nekem szólsz, de a huszadik miértnél már kapizsgáltam, hogy más a dörgés. De ez tényleg jó pofa, hogy most is egyből azt vágtad rá.

Tony nem nagyon tudta magáévá tenni a fickó lelkesedését. A hallottak sem dobták fel különösebben, ráadásul amúgy is sietett, úgyhogy csak aházott egyet a kényszeredett mosolya mellé, miközben szaladni kezdett az éppen nyíló liftajtó felé. Az utolsó pillanatban surrant be a záródó ajtólapok és három feljebb lakó, öregasszony közé. A lift és a hölgyek pletykaáradata magával rántotta őt a mélybe. Tíz emeleten keresztül szó nélkül hallgatta a szaftos orvosi történeteket, amikor hirtelen kitört belőle a felhördülés:

− Mi? Ért?

A sirató kórus egyáltalán nem neheztelt a közbeszólás miatt, sőt azonnal befogadva az új tagot, az egyikük csípőből válaszolt:

− Nem ért, hanem eret. Úgy mondják. De igen, jól hallotta, fiatalember. Kiráncigálták az összes visszeret a barátnőm lábából. Azt csinálják olyankor.

Tony fintorogva megrázkódott, mert az apja jóvoltából vizuális típusnak született, plusz igazi férfiként a vért sem nagyon bírta. Úgy döntött, hogy ennyi horrorral már ellesz a földszintig, ezért elengedve a beszélgetés fonalát, visszahúzódott a magánya csigaházába.

Miután a lift leért, s ő biccentett búcsúzóul a hölgykoszorúnak, kifordult a házkapun, átvágott az utcán, aztán rutinból egyből szaladt volna a villamos után, de valami belülről noszogatni kezdte, hogy társaságot keressen magának. Furcsa volt az érzés, mintha nem a sajátja lett volna, mégis gondolkodás nélkül engedelmeskedve neki, a kocsma felé vette az útját, ahol sok-sok éjszaka eresztették már el egymás haját a haverokkal. Valójában nem hitte, hogy találhatna bárkit is a lebujban kora reggel, így érthető a meglepődés, amivel a tévedését fogadta. Ráadásul, a mindjárt az első bokszból hevesen integető alak nem volt más, mint az egyik legjobb cimborája, Bob.

− Szevasz, Tony! − üdvözölte Bob láthatóan örömmel. − Hát te hogy kerülsz ide?

− Miért? − buggyant ki Tonyból a visszakérdezés, amit ugyanaz a túlvilági erő kényszerített rá, mint amitől nemrég a kocsma felé vette az irányt.

− Mert még sosem láttalak itt ilyenkor, azért − kontrázott a haver, miközben a tekintetével követte, ahogy Tony bizonytalan lépteivel az asztalhoz ért, majd a kézfogásuk után leült vele szemközt.

„Igaz” − akarta mondani Tony, de nem jött ki hang a torkán, hiába járt a szája. Egyre rémültebben próbált megszólalni. Akárhogy erőlködött, nem sikerült.

− Semmi baj − pörgött tovább Bob, félre értelmezve a barátja fancsali ábrázatát. − Én örülök neked.

− Miért? − nyögte ki Tony, és baromira nem értette, mi veszi rá újra és újra erre az ostoba kérdésre, míg semmi mást nem képes kimondani. Viszont legalább annyiban megnyugodhatott, hogy nem némult meg teljesen, tehát ami vele történik, az nem valami szívbénulás, vagy billentyű elhalás vagy mi a csuda velejárója.

− Mert így nem vagyok egyedül, nyilván azért. Nem? − tárta szét a kezeit Bob. Tony nem nagyon figyelt rá, mert teljesen lekötötte, ahogy tesztelgette önmagát.

− Miért… miért… miért, miért… − ismételgette rövid szünetekkel, különböző hangfekvésekben, mintha mikrofonpróbát tartott volna. A gyanúja beigazolódásától nem igazán lett jobban. Hogy fog élni ezután egy szavas szókinccsel? A kántálásra már Bobnak is szemet szúrt a másik szokatlan viselkedése.

− Mi van veled, ember? Jól vagy?

− Miért?

− Olyan bénán viselkedsz. Nem is tudom… − hagyta félbe az elemzést Bob tanácstalanul. A két gyerekkori pajtás hallgatagon meredt egymásra egy jó ideig, mielőtt Tony döntésre jutott volna. Ki mástól várhatna segítséget, ha nem a legjobb barátjától? Ki másnak mesélhetné el azt az őrült sztorit, aminek vétlenül a részesévé vált? Miután sóhajtott egy nagyot, mutogatni kezdett a némán tátogó szájára, és a két kézfejét gyorsan keresztezte az asztal fölött, mintha a ráncos terítőt akarná kisimítani. Bob amilyen értetlen arccal követte a „most mutasd meg” szerű alakítást, ahhoz képest igen jó megközelítéssel tapintott rá a bajra.

− Fáj a torkod? Nem tudsz beszélni?

Tony az első kérdésre lendületesen ingatta a fejét vízszintesen, aztán a másodikra függőlegesen. A teljes fejtornához már csak a nyakkörzés hiányzott.

­− Szóval nem tudsz beszélni − nyugtázta Bob az eredményt és az igenlést meg sem várva felpattant a helyéről. Határozott léptekkel a pulthoz sietett. Ott csevegett egy kicsit a molett kiszolgálónővel, mielőtt széles vigyorral a pofiján visszatért a bokszba. Lezser mozdulattal az asztalra dobott egy blokkfüzetet egy tollal és visszaült a padra.

− Írni tudsz? A csuklód nem beteg? − ironizált kedélyesen. Tony mérgesen felkapta a tollat és gyorsan sorjázta az ákombákom betűit a papírra. Amikor végzett, átlökte a tömböt a cimbora elé, aki maga felé fordítva elolvasta, aztán elhúzott szájjal felnézett.

− A miérten kívül semmi mást nem bírsz kimondani? Ez most komoly?

Tony hiába bólogatott nagyon-nagyon, Bob továbbra sem lett meggyőzve.

− Nem hiszek neked.

− Miért?

− Én még nem hallottam ilyen betegségről − tamáskodott Bob, és hogy élethűbb legyen az előadása, először magas hangon affektált: − Mi a bajom, doktor úr? − Aztán mély hangon dörmögte rá a választ: − Kedvesem, maga akut visszakérdezitiszben szenved.

Legyintve visszaváltott a normál orgánumára.

− Baromság! Szerintem te csak ugratsz engem. Hova dugták a kamerát.

Tony nagyon elanyátlanodott képet vágott. Ha már a legjobb barátját sem tudja meggyőzni, akkor milyen sikerrel fog járni másoknál. Elkeseredésében fel sem tűnt neki, ahogy megint kimondta:

− Miért?

− Talán a Kandi kamerának játszod ezt a szerepet az én beugratásomra.

Tony sértődötten ciccentett egyet a nyelvével és a cetliért nyúlt. Ráfirkált pár szót, majd visszadobta oda, ahonnan elvette. A címzett, miután elolvasta, megadóan felemelte mind a két kezét.

− Várj még! Ne menj el!

− Miért?

− Bocs! Nem akartam szemétkedni veled, csak ez annyira UFO. Te elhinnéd nekem, ha én jönnék egy ilyen sztorival?

Tony nemet intve a fejével leküzdötte a haragját, hisz nyilván ugyanígy reagált volna. Hisz neki magának sem volt fogalma arról, vajon mi ez az egész, ami történik vele, s főleg, mikor és hogyan fog szabadulni az átok alól. Leginkább sírni lett volna kedve, ha azt vérbeli macsóként megengedhette volna magának. Bob közben vigasztalásra alkalmas ötletek után kotorászott a kobakjában, mert a találkozásuk óta most először érezte meg a barátja szörnyű lelkiállapotát. A következőt találta ki:

− Talán pszichológushoz kéne fordulnod.

Tony ajkbiggyesztve széttárta a kezeit.

− Miért?

− Hátha valami tudat alatti dolog gátat emelt az agyadban − lendült bele Bob a tudományos magyarázatba. − Tudod, ott bent az agytekervényeid között. Amitől az ingerek nem közlekedhetnek szabadon. A beszéd ingerek. Innod kéne rá egy kávét!

− Miért?

− Hátha stimulálja az idegvégződéseidet a koffein.

Ez már akkora marhaság volt, amitől Tonynak felakadtak a szemei. Annak ellenére Bob azonnal intézkedett.

− Legyen szíves! − nyújtotta magasba a kezét, derékból hátra tekeredve a pult mögött szorgoskodó pincérnő felé. − Egy nagy adag, jó erős kávét a barátomnak.

− Már viszem is − kapta fel a mindenhol erőteljesen gömbölyödő hölgy a fekete löttyel teli kancsót készségesen. Valószínűleg nem volt tisztában a keble méretével, mert a formát hűségesen követő szövetbe csomagolt halom alja belelógott az üvegedény szájába, míg kiringott a bokszhoz. Miközben töltött, csivitelt a fiúknak:

− Ha kérnek reggeli menüt, kábé tíz percet kell várni rá.

− Miért? − vetette oda Tony gondolkodás nélkül.

A hölgy egy pillanatra mozdulatlanná dermedve, csak a szeme sarkából villant a kedves vendégre, mintha rövid áramszünet érte volna, majd folytatta a dolgát.

− Annyi idő alatt készül el − közölte egyszerűen, amikor végzett és elvonult.

− Ne bolondozz már! − szólta le Bob a haverját, aki persze a megszokott módon reagált:

− Miért?

− A felszolgálót bízd rám, ne cseszegesd azzal az egy szóval! − tett Bob olyan mozdulatot a kézfejével, mintha morzsákat akart volna félresöpörni maga elől, aztán hirtelen témát váltott: − Tudom már! Életveszélyes helyzetbe kell kerülnöd valahogy!

Tony a plafonra emelte a tekintetét, és úgy sóhajtotta:

− Miért?

Bob előre dőlt izgalmában.

− Ha mondjuk, lógnál a szakadék fölött egy faágba kapaszkodva, akkor is csak azt hajtogatnád, hogy „miért” a „segítség, segítség” helyett? Próbáljuk ki! A csuklás is elmúlik, ha rád ijesztenek.

Tonynak nem volt szava az ötlethez. Inkább a nemzetközi jelzést használta a másik szellemi képességének a megkérdőjelezésére. Bob hátradobta magát a padon.

− Á! Veled nem lehet összedolgozni.

− Miért?

− Miért, miért? Ez most már unalmas. És meg ne merd kérdezni most megint, mert kinyírlak!

Az életveszélyes fenyegetés ellenére a tiltott hangok csak kicsúsztak Tony száján, holott nagyon igyekezett magába fojtani.

− Mi… ért…

Bob inkább félre fordítva a fejét, kibámult az ablakon, nehogy végre kelljen hajtania a beígért gyilkosságot. Az utca túl oldalán kiszúrt plakáttól azonban újabb lendületet kapott.

− Nem ért mostanában villámcsapás?

− Mi ért?

− Villámcsapás.

­− Miért? − súgta Tony félve, de a haver ez esetben kiakadás nélkül folytatta:

− Mert az elektromos kisülés biztosan képes blokkolni az agyi funkciókat. Képzeld, ahogy az impulzusok pattognak ide-oda a féltekék között… Apropó! − kapott Bob a fejéhez. − A pattogásról ugrott be. Már rég meg akartam kérdezni tőled, hogy őrzöd még azt a baseball labdát, amin annak a hátvéd csókának az aláírása van?

Mivel a kérdés abszolút nem illett bele a baráti aggódás folyamába, Tony meglehetősen morcosan kérdezett vissza, most meg sem várva a belső kényszert:

− Miért?

− Elcserélném veled valamiért.

− Miért?

Bob összeszorította egy pillanatra az ajkait és gnóm módjára felhúzta a vállait.

− Bármiért − vágta rá nagyvonalúan, aztán gyorsan módosított: − A kocsimat kivéve!

− Miért?

− Azt nem adom. Az tabu.

Tony elvigyorodott és újra magához húzta az írótömböt. Azt írta fel: „a kéglid?”

Bobnak elég volt egy pillantást vetni a papírra, hogy felhorkanjon, mint egy dúvad:

− Micsoda-a? Egy lakást egy bőrös kis parafagolyóért?

− Miért?

− Értem én, hogy csak miértezni tudsz, de ez egy kicsit akkor is irreális! Nem?

− Mi-ért? − nyomta meg Tony tagoltan a szót, csak azért is.

Bob magasba lendítette, majd az asztalra ejtette a jobb karját.

− Neked elmentek otthonról! − kiáltotta fennhangon, majd hirtelen áthajolva az asztalon az ujja hegyével megkocogtatta Tony homlokát, és közvetlen közelről a szemébe meredt, mintha bele akart volna látni. − Hahó! Van odabent valaki?

 

Tinqua riadtan pattant ki az emberi fejből, és úgy száguldott a szabad űr felé, mintha puskából lőtték volna ki. Az őrült gyorsulás miatt, amivel igyekezett kiszakadni a bolygó vonzásából, hullócsillagként izzította fel a légellenállás, mégsem mert lassítani még akkor sem, amikor maga mögött hagyta az egyre ritkuló levegőburok utolsó molekuláit is. Valahol a Hold pályájának a távolságában tudott csak erőt venni magán, hogy visszaforduljon a lenti világ felé. Szorongva pásztázta végig a teret, de nagy megkönnyebbülésére nem üldözte senki.

„Huh, ez meleg volt!” − fogalmazódott meg benne a szerencsés menekülést nyugtázó gondolat, mégsem sikerült visszanyernie a teljes lelki egyensúlyát, mert nagyon bántotta a küldetés elbukása. Mivel nem talált logikus magyarázatot a történtekre, szinte magától tört fel belőle az idegenektől ráragadt kérdés, a tőlük ellesett módon: − „Miért?”

Sőt még a karjait is szívesen széttárta volna a hatás fokozása kedvéért, ha lettek volna neki. Azonban a bosszúsága ellenére sem feledkezett meg arról, hogy egy rövid gyűjtői bejegyzést csatoljon az utoljára feltöltött adatok mellé: „Figyelem! Ennek a világnak a megközelítése különös óvatosságot igényel. Bár veszélytelennek és primitívnek tűnik, viszont az ott élő, ember nevű, szerves lények, rendkívül rafinált teremtmények.”

Azzal tovább indult a naprendszer negyedik bolygója felé, folytatni a rábízott kutatói feladatot. De hiába suhant fénysebességgel az űrben, úgy sem bírt szabadulni a nyomasztó érzéstől, ami fogva tartotta, hiszen azelőtt még soha egyik világban sem fordult vele elő, hogy fölfedezték volna a jelenlétét.

 

– vége –

Akció!

Original price was: 1890,00 Ft.Current price is: 600,00 Ft.

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Metz Ferenc: Zéró momentum | I. Regényíró pályázat

Metz Ferenc: Zéró momentum | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Metz Ferenc: Zéró momentum című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

2020. szeptember 15-én, pontosan hajnali három órakor szinte az egész Földön megállt az idő. Azóta egyetlen másodperc sem telt el. Minden élő és élettelen egyetlen pillanatban rekedt, és abból többé nem mozdult. Az emberek menthetetlenül az időtlenség börtönébe estek. Ezt az eseményt nevezik zéró momentumnak azon kevesek, akik olyan területen tartózkodtak a katasztrófa idején, ahová ez az időtorzulás nem jutott el.

Metz Ferenc: Zéró momentum

sci-fi

Egy

Teó egy hatalmas fehér papírt tett fel gyurmaragasztóval a falra, majd felírta rá sötétkék filccel az „önismeret” szót. Egy szinte teljesen üres nappaliban állt, vele szemben négy ember ült egy székekkel kirakott félkörben. A Teó mellett lévő asztalra félig száraz pogácsákat és kávét készített ki a résztvevőknek. A földszinti lakás ahhoz a társasházhoz tartozott, ahol a többiek is laktak. A közös munkahelyük, a Lazumit Zrt. által biztosított épületben éltek. A csoport tagjai tehát legalább látásból ismerték egymást.

A harminchat éves Teó izgatottan készült erre a foglalkozásra. Trénerként dolgozott a cégnél, de szívesen gyakorolta a tanfolyamokon elsajátított módszereket a szabadidejében. Hetekkel ezelőtt kiküldte emailben a szomszédjainak, hogy szervez a lakóközösség számára egy ingyenes személyiségfejlesztő tréningsorozatot, aminek az első alkalmának a „miért így reagálunk a világra?” címet adta.

Az „önismeret” szó végére odaírt egy kérdőjelet, de mielőtt bármit is szólt volna, körbenézett a csoport tagjain.

Péter volt a legfiatalabb, alig múlt húsz éves. A cég telephelyét biztosító vagyonvédelmi cégnél dolgozott biztonsági őrként.

Mellette ült Kamilla. A szőke nő, Teóval egykorú lehetett, de ezen kívül csak annyit tudott róla, hogy a pénzügyi osztályon dolgozik.

Karcsi egy igen testes hatvanév körüli férfi. Teót komolyan meglepte, amikor ő is jelentkezett a csoportba. A raktár logisztikai részlegénél vezényelte a targoncásokat. Amikor viszont meglátta, hogy a Karcsi az élettársát, Katát is elhozta, akkor már megértette, hogy valószínűleg a nő unszolására jött el a férfi is. Katát nagyon ritkán látta, még azt sem tudta, melyik részleghez tartozott.

Nagyon apró lett ez a csoport, gondolta Teó, majd az órájára nézett. Este nyolc óra múlt tíz perccel.

– Miért fontos az önismeret? – tette fel ezt a rendkívül erőtlen nyitókérdést Teó. – Milyen haszonnal jár, ha tudatosítjuk a saját értékeinket, gyengeségünket és a bennünk rejlő lehetőségeket?

– Jaj, ne már! – fakadt ki Karcsi. – Ez tényleg ilyen női napilapos bájcsevej lesz? Ne haragudj, Teó, de ez nekem annyira lapos.

Teó megértette Karcsi aggodalmát. Gyakorlatias embernek tűnt, neki nincs szükség a felvezetésre. Mivel ezeket a csoportokat úgyis az új módszerek kipróbálása végett szervezte, ezért úgy gondolta, egyből belevág a közepébe.

– Rendben, Károly – mondta kimérten Teó. – Akkor az elméleti felvezetés helyett, kezdjük egy helyzetgyakorlattal! Péter, szeretném, ha segítenél ebben.

Péter megvonta a vállát. Teó sem tudta pontosan, miért őt választotta. Talán a kissé görnyedt testtartása miatt feltételezte azt, hogy ő nem fog annyira ellenkezni, mint Karcsi.

– Képzeld el, hogy két éned van! – mondta Teó. – Az egyik éned egy híd korlátjára kapaszkodva mered a mélységbe, és arra készül, hogy leugorjon. A másik éned, pedig le akarja beszélni erről. Mit mondana az öngyilkosságra készülő énednek a másik?

Karcsi a szemeit forgatta, de nem szólt semmit. Péter komolyan megfontolta a választ, de végül csak ennyit mondott:

– Ez így baromság! – jelentette ki Péter, és keresztbe tette a kezeit. – Miért akarnék öngyilkos lenni?

– A hangsúly azon van, hogy miért akarnál élni? – pontosított Teó. – Tehát? Miket mondanál?

A többiek kíváncsian várták Péter válaszát.

– Olyasmit, hogy ne legyen hülye – felelte Péter, majd megvonta a vállát.

– Mit értesz ezalatt? – kérdezett rá Teó.

– Hogyha meghal, akkor… akkor vége. Már nem tud változtatni semmin. Akkor vesztett.

– Min változtatnál? – Teó gyorsan felmérte a csoportot. Úgy tűnt, Karcsi ellenállása is enyhült, és ha más miatt nem is, legalább a kíváncsiság miatt csendben maradt.

Péter egy pillanatig maga elé meredt, majd kikerekedtek a szemei, mintha maga is meglepődött volna a magában megfogalmazódott válaszán.

– Ugye, akkor itt minden titok? – kérdezte Péter óvatosan a többiektől.

– Senki nem vihet ki innen semmit bizalmasat, amit a másikról megtudtunk – nyugtatta meg Teó. – Mondd csak! Min változtatnál?

– Szóval… a munkát otthagynám.

Karcsi egy gúnyos mosollyal az arcán felszisszent.

– Mi van? – förmedt Karcsira Péter. – Mi olyan vicces?

– Ennyi? – mondta Karcsi. – Ez a nagy kínod? Szar a meló?

– Karcsi! – szólt közbe Teó. – Hagyjuk, hogy Péter elmondhassa, mire gondol. Péter?

Teó már ekkor sejtette, hogy a mai alkalmon nem fog sokat haladni az önismeret témájában, és inkább az tagok közötti konfliktusokat kell foglalkoznia.

– Mit mondjak? – folytatta idegesen Péter. – Utálom a melót! Sokkal másabb lenne az életem nélküle. Rühellem a három műszakot, no meg a telep biztosítása se a legérdekesebb dolog. Szeretnék egyszer nem úgy felkelni, hogy azt számoljam, mennyi időm van még a következő műszakig.

Karcsi megint szóra akarta nyitni a száját, de Kata a vállára tette a kezét, és megrázta a fejét. Ezzel jelezte neki, hogy most jobb, ha hallgat.

Péter tényleg keserűnek tűnt, talán kicsit korán értek el egy ilyen fontosságú kijelentéshez. Nem kellett volna még felhozni ezt a „két éned van” gyakorlatot, gondolta. Karcsi ellenállása miatt elvesztette a fókuszt, és ez lett az eredménye.

– Ilyenkor mi a fasz van? – kérdezte Kamilla.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Teó.

– Mármint, most bevallotta, hogy rühelli a munkáját. Most mi lesz? Rábeszéled arra, hogy hagyja ott a Lazumitet?

– Nem beszélhetek rá senkit semmire – mondta Teó. – Az önismereti tréningen csak megértünk valamit, ami már bennünk van. Megfogalmazzuk, kifejezésre juttatjuk, hogy aztán elemezni tudjuk.

Teó tudta, hogy elvesztette a csoport felett az irányítást, ezért inkább felvette a megfigyelő szerepét. Abban bízhatott, hogy a korai konfliktus miatt felszínre tört érzelmek miatt könnyebben majd dolgozni velük a későbbiekben.

– Te mit tennél? – szegezte Kamillának a kérdést Péter, aki már nagyon kényelmetlenül mocorgott a székében.

– Otthagynám a céget a fenébe! – vágta rá választ Kamilla azonnal. – Nem szívsebész vagy, csak egy biztonságis. Már bocsánat!

Péter sértődötten hátradőlt a székben.

– Nem tudhatod, mit miért tesz, vagy éppen nem tesz a másik – magyarázta Teó. – Soha ne mondjuk, hogy „ha a helyedben lennék”! Nem tudjuk, milyen a másik helyében. Pusztán valamiféle elképzelésünk van arról, miképp viselkednénk mi magunk egy hasonló szituációban, de az nem ugyanaz.

– Bocs! – vetette oda Kamilla Péternek.

– Nem olyan egyszerű az – mondta keserűen Péter, és elindult a termosz felé. – Pénzből él az ember. Igazad van, nem vagyok szívsebész, és azon kívül ezer más dologhoz sem értek. Szinte semmihez. Valahogy sehol sem találom a helyem.

– Ha ezt mondanád a másik énednek, egyből leugrana – jegyezte meg Karcsi, és jót nevetett.

– Karcsi! – szólt rá Kata. – Hagyd már!

– Baszódj meg! – mondta Péter csak úgy maga elé, de nem dühösen, inkább keserűen, és töltött magának egy adag kávét.

– Mit mondtál? – förmedt rá Karcsi, és felpattant.

Péter letette az asztalra a poharát, és elindult Karcsi felé. Teó felállt, közéjük lépett, és azt mondta:

– Nyugodjunk meg!

– Azt mondtam, hogy baszódj meg – ismételte meg Péter, majd elindult az ajtó felé. Teó megpróbálta megállítani, de nem hagyta. – Sejtettem, hogy ez az egész hülyeség.

Azzal becsapta maga mögött az ajtót.

Kata megfogta Karcsi kezét, de a férfi elrántotta, és elindult az asztal felé. Felmarkolt négy pogácsát, és elkezdte falni azokat egymás után.

– Szerintem máskor folytassuk! – javasolta Kamilla.

– Hiszen még csak most kezdtük – mondta Teó.

Nagyon rosszul esett neki, hogy így alakult a csoport dinamikája, pedig őszinte lelkesedéssel készült a tréningsorozatra. Szerette volna megmutatni a többieknek, mire is képes, ám pont az ellenkezőjét sikerült elérni. Egyúttal jó lehetőség lett volna arra, hogy kicsit jobban megismerje azokat, akikkel egy épületben él. Fél éve költözött a társasházba, és annak ellenére, hogy nem csak szomszédok, de kollégák is, mégse tudtak egymásról szinte semmit.

– Gyakorold még ezt kicsit, Teó! – mondta lenézően Karcsi.

– Azért köszönöm, hogy eljöttetek – mondta legyőzötten Teó. Nagyon szégyellte magát, elvégre tényleg hitt abban, hogy a munkáját jól végzi, most mégis úgy érezte magát, akár egy kezdő.

Karcsi zsebre tett még néhány pogácsát, majd kiment. Kata lépett Teóhoz, a vállára tette a kezét, és csak annyit mondott:

– Sajnálom! Nem mindig viselkedik így.

Teó bólintott, majd Kamilla mellé ült, aki széttárta a kezeit, majd fanyar arccal annyit mondott:

– Ez szarul ment. Azért ne csüggedj! A következő jobb lesz.

Kamilla is visszament a lakására.

Teó átment a másik szobába, és a tanfolyamon készített jegyzeteit kezdte olvasgatni, aztán egy óra múlva már ő is az ágyában feküdt, de elaludni még sokáig nem tudott. Sokáig gondolkodott, mit kellett volna másképp csinálnia, de végül sikerült elfogadtatnia magával, amit Karcsi is megfogalmazott: gyakorolnia kell még ezt.

A reggeli ébredésekor is érezte még az előző este kudarcát. Kinyitotta az ablakát, hogy a kinti levegő kicsit felfrissítse, de a nappali fény helyett sötétség fogadta.

alamiféle fekete ponyvát terítettek az épületre, emiatt nem látott semmit a városból. Magára kapott valamit, majd elindult kifelé, ám meglepetésére Péter fogadta az ajtóban.

– Szia, Péter – üdvözölte Teó a biztonsági őrt. – Mi történt?

– Csak annyit közöltek – válaszolta Péter –, hogy nem hagyhatjuk el az épületet.

– Kik mondták ezt?

– A szakaszvezetőnk hajnalban idejött a telepről, és ő kérte meg az itt lakó biztonságiakat. Ezért most szólunk minden lakónak, hogy lehetőleg maradjanak a lakásukon további értesítésig.

Idegesen átnézett a férfi válla felett, és látta, hogy Kamilla lakása előtt egy másik őr, Kálmán állt.

– Miért? Mi történt? – kérdezte idegesen Teó. – Miért van az épület letakarva?

– Nem tudom, tényleg – felelte feszülten a másik. – Amint megtudok valamit, szólok.

– Köszönöm.

Azzal Teó becsukta az ajtót. Ránézett a telefonjára, de sem térerő, sem internetkapcsolat nem volt. Beszaladt a nappaliba, bekapcsolta a tévét, de egyetlen csatornán sem volt adás.

Biztosan, csak valami gázszivárgás vagy ilyesmi; tudták, hogy itt laknak az őrök is, megkérhették őket a társasház felügyeletére, gondolta Teó.

Megmelegítette a tegnapról maradt kávét, öntött bele egy kis tejet. Odaállt a konyhaablakhoz, ami a belső udvarra nézett, és figyelte, ahogy Kálmán tájékoztatja Kamillát a helyzetről. A kollegina nagyon idegesnek tűnt. Ő nem fogadta olyan könnyen a bizonytalanságot.

Kálmán a Teó lakása előtt álló társa felé nézett, és megvonta a vállát.

Teó a kávé végeztével elindult zuhanyozni, közben arra gondolt, hogy legalább amiatt nem kell aggódnia, hogy a munkahelye nem tud a késése okáról, elvégre biztosan ők rendelték ki a biztonsági szolgálatot.

Mivel valamiért nem volt sok melegvíz, így gyorsan végzett. Egyelőre nem engedte a fejébe azokat a gondolatokat, hogy akár komoly veszélyben is lehet, inkább arra készült, hogy aznap már nem kell munkába mennie, ezért kényelmes ruhát vett elő. Pakolás közben néha elhalványult a világítás, ami az agya hátsó részében az eddig alattomosan megbújó feszengést apránként tovább növelte.

Leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét, de továbbra sem jött adás. Ekkor már a gyomrában érezte, hogy valami tényleg nincs rendben.

A nappali ablakához lépett, ami még mindig nyitva volt, és továbbra is sötét lepel takarta el a kilátást. Nem hallott szirénákat, semmi olyan zaj nem szűrődött be, ami aggodalomra adott volna okot.

Nem érkezett semmiféle hang sem kintről.

Bár egy nem túl forgalmas mellékutcára nyílt az ablak, de a kedd reggeli hét órás forgalomból semmi sem szűrődött fel. Ekkor már a félelem egészen közel lépett hozzá, és bár ez még távol volt a pániktól, de ez egész tudatállapota megváltozott.

Ráeszmélt arra – vagy inkább most engedte előtérbe a gondolatot –, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

Nem láthat rá a külvilágra.

Kint minden elnémult.

Nincs semmilyen kapcsolata a külvilággal.

Nem hagyhatja el az épületet.

A tények felsorolása hirtelen más megvilágításban láttatták a helyzetét. Teó egy pillanatig nagyon ostobának érezte magát, amiért ilyen naivan kapaszkodott – még ha csak rövid ideig is – a „minden rendben lesz” elvhez.

Újra a bejárathoz sietett, de Péter már nem volt ott. Beszédhangok szűrődtek a földszintről. Teó lesietett, ahol a két biztonsági őr állt, négy lakóval szemben. Kamilla mellett állt Teó közvetlen szomszédja, Árpád. Mögöttük Karcsi és Kata toporzékolt, a férfi pedig dühösen azt kiabálta:

– Hogyhogy nem tudtok semmit? Akkor milyen jogon zártak be minket az épületbe?

– Zárva van a főkapu? – csatlakozott a csoporthoz Teó. – Bocsánat, hogy csak így közbevágok. Jó reggelt kívánok!

– Bezárták, és persze ők nem tudnak semmit – válaszolt Kamilla.

– Szevasz, Árpád – köszöntötte Teó a szomszédját.

Teó fél éve lakott a céges lakásban, és azóta futólag összebarátkozott Árpáddal, aki két műszakban dolgozott a logisztikai részlegen. Árpád pár évvel volt idősebb nála, és már néhány beszélgetésük után az az elképzelése támadt, hogy nagyon jól kijönnének egymással, ám komolyabban mégsem barátkoztak össze.

– Mi is ki szeretnénk jutni – szólalt meg Kálmán.

– Akkor miért nem mehetünk ki? – érdeklődött Árpád higgadtan.

– Ki zárta be a főkaput? – kérdezte Teó.

– Nem tudjuk biztosan, talán a szakaszvezető – felelte Péter. – Ő jött be a kapun utoljára.

– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – szólt az említett szakaszvezető, aki épp a pince felőli lépcsőről sétált fel. Negyvenöt év körüli, rövidhajú, sportos alkatú férfi volt, igazi katonai megjelenéssel bírt. – Fekete Róbert vagyok. A biztonsági emberek az én beosztottjaim, és csak segíteni szeretnénk. Elmondok mindent, amit nekem mondtak.

– Végre! – mondta a kezeit széttárva Karcsi.

– Tegnap este a telepen voltam ügyeletes – kezdte a beszámolót Róbert. – Beállított az épület fenntartásért felelős vezető az irodámba, majd a kezembe nyomta ezt.

A szakaszvezető egy vastag, sötétkék lefűzős mappát vett elő a hátitáskájából. Ez állt rajta:

„Protokoll 23”.

– Ez leírja – folytatta Róbert –, miben tud a Lazumit Zrt. segíteni a cég által biztosított szállásokon tartózkodó dolgozókon katasztrófa esetén.

– Miféle katasztrófa? – kérdezte Kamilla, miközben a kezeit a teste köré fonta.

– Azt mondták, hogy ez csak gyakorlat, ami a biztonsági szolgálattal kötött szerződéses feltételek meglétét hivatott ellenőrizni.

– Hála a jó égnek! – sóhajtott fel Karcsi.

– A helyzet azért nem ilyen egyszerű – mondta a szakaszvezető. – Nagyon sürgették az indulásom, így éjjel tizenegy óra körül értem ide. Addigra már be volt takarva a teljes épület ponyvával. Valaki állt a főkapu előtt, de nem a mi emberünk volt. Ez az alak beterelt ide, mondta, hogy kövessem a dokumentumban leírtakat, és kérjem az itt lakó őrök segítségét. Hozzátette, hogy további utasításig ne hagyjuk el az épületet, meg hát amúgy se tudnánk.

– Elég komolyan veszik a gyakorlatot – jegyezte meg Teó.

– Szerintem ez nem gyakorlat – mondta Árpád. – Igaz?

Róbert bólintott, majd folytatta.

– Hajnali három órakor valami történt. Hirtelen minden elhallgatott.

– Sok zaj eleve nem lehetett olyan korán – mondta Kamilla.

– Épp a tetőn voltam – mesélte tovább Róbert –, próbáltam rálátni a városra, de a ponyva olyan magasra van húzva, hogy csak az eget láttam. Egyik pillanatról a másikra hirtelen minden kintről jövő zaj megszűnt. Tényleg minden. A szellő hangja, a közelben elhaladó néhány autó motorhangja, minden. Fülsiketítő csend. Ekkor szűnt meg a rádiójel és a hálózati kapcsolat is.

– Jaj, ne! – szólalt fel Karcsi, és elindult a főbejárathoz.

– Nem hiszem, hogy gyakorlat lenne – mondta Róbert.

– De mégis miről lehet szó? – kérdezte Teó. – Amikor idejött, tapasztalt bármit is a városban? Bármit, ami indokolná a helyzetünket?

– Minden normálisnak tűnt – felelte a szakaszvezető.

– Akkor ennek semmi értelme – mondta Teó. – Hacsak nem látták előre, hogy valami történni fog, akkor ez csakis gyakorlat lehet. Mi ércfeldolgozással és szállítással foglalkozunk, mégis honnan tudott volna a cég bármiről is?

– Jogos kérdés – mondta Róbert, majd az égre meredt. – Viszont ez az egész nem stimmel. Egy gyakorlatért nem blokkolják a hálózatot, nem takarnak le egy teljes lakóépületet, nem ütemezik éjjeli órákra, és nem azonnali hatállyal indítják el.

– Ez valamiféle karantén? – kérdezte Kata.

Karcsi ekkor kezdte el a főbejáratot rángatni, de hiába. Hamar feladta, majd riadt arccal visszaindult az udvarra a többiekhez.

– Karantén esetén nem sötétítik le a célterületet – magyarázta a szakaszvezető. – A ponyva eleve nem alkalmas elzárásra, tehát a kémiai vagy a biológiai kockázatot kizárnám.

– Mit ír a dokumentum? – kérdezte Árpád.

– Főleg alapvető utasításokat. Ami viszont hasznos, az ez.

Róbert előhúzott a lapok közül egy kulcsot, majd hozzátette:

– Az épület pincéjét nyitja. Lementem, és ellenőriztem. Rengeteg ivóvíz tartály, ételkonzerv és proteinszelet van elzárva. A porból és a pókhálókból ítélve, jó régen helyezték el ezeket, de még fogyasztásra alkalmasak. Hogy pontosan mennyi ideig tartanak ki, ahhoz létszámlálást kell tartanunk, és leltárt kell készítenünk.

– Várjunk csak egy kicsit! – szólt Kamilla. – Akkor ez most komoly? Ez most élesben megy?

– Megerősíteni nem tudom – felelte Róbert –, de szerintem kezeljük komolyan a helyzetet, és akkor nem lehet baj.

– Büdös picsába! – kiáltott fel Karcsi, aki már a lépcsőn ült maga elé meredve.

– Karcsi! – szólt rá Kata. – Nyugodj meg!

A férfi csak legyintett.

– Kálmán – szólt Róbert a beosztottjai felé fordulva –, keresd fel az összes lakót, és hívj le az udvarra mindenkit nyolc órára! Elmondom nekik is, amit maguknak. Péter, te menj le a pincébe, és készíts leltárt!

Azonnal el is indult vissza a lakásába füzetért és tollért.

Kata felajánlotta Kálmánnak a segítséget a gyülekező összehívásához.

Árpád és Teó elindultak a lakásuk felé. Árpád az órájára nézett, majd azt mondta:

– Kettőezer-húsz szeptember tizenötödike.

– A mai dátum – állapította meg Teó. – Mi van vele?

– Jelenleg úgy tűnik – mondta Árpád –, hogy a világvége egy keddi napra esett.

– És?

– Én hétfőre tippeltem volna.

Kettő

Nebedek arra ébredt, hogy a feje megbiccent. Önmaga is meglepődött azon, hogy képes volt ilyenkor elszenderedni A vonaton inkább a visszaúton szokott aludni. Ez volt az első alkalom, hogy odafelé is nyugodt volt. Legalább is nyugodtabb, mint a korábbi felderítéseknél. Nem békességet érzett, inkább egyfajta belső csendet. Gondolatai egy időre elnémultak.

Elővette a zsebóráját. Este tíz óra. Hamarosan befut a vonat az ellenőrző pontra. Pusztán egyetlen szerelvényt és egy tehervagont húzott gép, ami megszokott volt a memorokat szállító járatokon. A mozdonyvezető és három memor utazott rajta: egy jártas és két deák.

Nebedek negyvenöt éves volt. Húszonhárom évesen lett jártas, azóta számos deákot kísért el terepgyakorlatokra. Huszonkét év alatt hat deák halt meg a kísérete alatt. Ez az Egyetem szerint kiemelkedően jó lemorzsolódási aránynak számított.

Minden alkalommal tisztában volt azzal, hogy ez nem mindenkinek kétirányú út, mégse tudja magát elválasztani a köteléktől, amit kialakított a tanoncokkal. A jártas feladatkörét tekintve nem felelt a terepre érkező deákok testi épségéért, hiszen ők csak tizennyolc évesen léphetnek fel először a vonatra, azaz már felelős felnőttként vállalkoztak rá. Már nem gyerekek, és tudják jól, mi vár rájuk. Az Egyetem világossá tette, miféle veszélyekkel és feladatokkal jár az, ha valaki memornak tanul.

Valaki közelített felé a folyosón. Felismerte Zorália lépteit. A húszéves lányt a barátai Ziának hívták. Kiemelkedő szorgalmat tanúsított, ám nagyon nehezen tudott felülkerekedni a félelmein. Tizennyolc évesen jelentkezett először a vonatra, ám az indulás napján visszamondta. Fél év múlva újra megpróbálkozott, ezúttal a vonatra már feljutott, de leszállni már nem mert, így kénytelen volt a mozdonyvezetővel kivárni a visszautat. Ekkor kereste fel Nebedeket, hogy készítse fel a feladatra. A jártas leginkább a nevelői szempontból kihívást jelentő tanulókkal foglalkozott, ezért őt is elvállalta. Egy év intenzív felkészítés után, a lány újra jelentkezett a vonatra, persze csakis a mentora kíséretében.

Nebedek számított rá, hogy a deáklány felkeresi a fülkéjében az érkezés előtt. Illedelmesen bekopogott, majd félrehúzta az ajtót.

– Zavarhatlak egy kicsit? – kérdezte a lány.

– Nem zavarsz, Zia – felelte Nebedek, majd egy intéssel hellyel kínálta a szemben lévő ülésen.

– Köszönöm.

A hollófekete hajú lány egész testét átjárta a feszültség. Nebedek azonban felismerte benne, mennyire igyekszik az ő tanításait követni. A jártas mindig arra hívta fel a figyelmét, hogy a nyugalmi állapot nem mindig belülről kifelé mutatkozik meg, azaz, ha a testét nyugodt viselkedésre bírja, az elméje is elcsendesül.

Zia keresztbe tette a lábait, majd a térdén összekulcsolta a kezeit. Zöld szemeivel végigmérte az ablakon keresztül a tájat, majd egyenes háttal a lapockáit az üléshez támasztotta. A kecses mozdulatok azonban nem hatottak természetesnek, mégis úgy tűnt működött az elmélet. Mire viszonylagos kényelembe helyezte magát, addigra kissé megnyugodott. Ezt persze mentora jelenlétének is köszönhette.

– Korábban elsétáltam a fülkéd előtt – mondta Zia, közben a kisujját végighúzta az alsó szemhéján. – Le volt hunyva a szemed. Aludtál?

– Elbóbiskoltam – felelte a jártas.

– Tudom, azt mondtad, hogy ne mások tulajdonsága legyen a mértékadó, mégis érdekel, hogy tudsz ilyenkor aludni?

– Eddig nekem sem ment – felelte Nebedek. – Elsodortak a gondolataim.

– Merre?

– Egy gyerekkori emlék. Valami ünnepség lehetett. Lakodalom vagy díjátadó. A szüleim is ott voltak, és még valaki. Talán apám egy katonatársa. Nagyon kusza emlék, viszont az érzésre tisztán emlékszem. Nyugodt voltam, és biztonságban éreztem magam. Annyira erősen áthatot ez a békesség, hogy sikerült elfeledtetni velem a jelent.

– Nekem ilyenkor egy kellemes emlék sem tudja elnyomni a félelmet – mondta Zia.

– Amit tudtam, megtanítottam neked. Most már át kell ültetni a gyakorlatba.

– Tudom, Nebedek, tudom.

Zorália nagyot sóhajtott, majd egymás mellé tette a lábait, és kicsit előre görnyedt. Nebedek nagyon jól ismerte ezt a félelmet, ő maga is érezte minden egyes úton, persze már nem olyan erősen és bénítóan, ahogy a lány.

– Emlékszel még arra, mit mondtál nekem, amikor megkértél, hogy készítselek fel? – kérdezte Nebedek.

– Biztos közhelyekkel dobálóztam. Nem fogsz csalódni bennem. Mindent megteszek a sikerért. Ilyesmiket.

– Akadt abból is néhány – mondta Nebedek mosolyogva –, ám ami bennem megmaradt, az a pillanat volt, amikor leejtetted a táskádat.

Zia elmosolyodott.

– Szétszórtad a papírjaidat – folytatta Nebedek –, te azonnal leguggoltál, gyorsan visszadobáltad azokat a táskádba, majd felálltál, és olyan erősen szorítottad magadhoz a táskát, hogy hallottam a papírok gyűrődését. Azelőtt csak hebegtél-habogtál, és az előbb említett lelkes közhelyeket dadogtad nekem. Viszont miután megragadtad a táskát, egy sokkal elszántabb ember állt előttem.

– Azt éreztem, minden tekintélyem odaveszett – mondta Zia, és közben egyre szélesebb lett a mosolya. – Már nem veszíthettem semmit.

– Azt mondtad – folytatta Nebedek –, hogy a tested minden porcikája ellenzi, hogy a vonatra felszállj, de te mégis ezt akarod.

Zorália mosolya kicsit komolyabbra váltott. Ő ezidáig nem is emlékezett erre.

– Köszönöm – mondta a lány, majd felállt. – Valami ilyesmiért jöttem. Megyek szólok Renőnek, hogy készülődjön.

Renő fülkéjében szinte teljes sötétség uralkodott, csak feje felett lévő olvasólámpa adott némi fényt, és éppen a jegyzetfüzetébe meredt. Sötétbarna, rövid szakállát dörzsölgette, közben egy fényképet húzott elő a bőrkötéses füzetéből. Vaskos szemöldökét egy pillanatra leszorította, majd a gondolataiba feledkezett.

Harmincnyolc évesen ő volt az Egyetem legidősebb deákja. Számos járatra jelentkezett már az évek során, és bár nagyon jól teljesített, soha nem jelentkezett a jártassá váláshoz szükséges vizsga letételére. Ez volt az első közös útja Nebedekkel és Zoráliával, azelőtt velük csak futólag találkozott. A jártasról már sokat hallott, hiszen az Egyetem egyik köztiszteletben álló memorának és tanítójának számított, és szinte mindenki ismerte a nevét a városban.

Még mindig a fotóra meredt, de gondolatban már egészen messze járt. Zia léptei hozták vissza a jelenbe. A fényképet a lapok közé helyezte, majd eltette a füzetét a kabátja belső zsebébe.

– Jó estét, Renő! – köszöntötte a lány. – Minden rendben?

– Jó estét, kisasszony – mondta a férfi. – Igen, köszönöm kérdését, minden rendben. Foglaljon csak helyet!

A lány a korábbi leülős jelenetét előadta, bár kevesebb merevséggel, mint a mentora előtt, majd azt mondta:

– Tegeződjünk, ha nem okoz gondot.

– Köszönöm – mondta Renő. – Merre járunk?

– Úgy ötpercnyire az ellenőrzőponttól – felelte Zia.

– Akkor rám fér még egy kávé – mondta Renő, mire a lány szeme felcsillant.

Felállt, és az ülés feletti polcon lévő táskájából előkotorta a termoszát és két fémbögrét. Felnyitotta a kabin falán lévő asztalkát, és rápakolta a kávéskészletét.

– Te is kérsz? – kérdezte a férfi. – Talán még langyos, viszont jó erős.

– Kérek – válaszolta a lány –, köszönöm szépen. Hogy sikerült hozzájutnod?

– Pár hete az egyik járat talált egy hatalamas raktárat. Töménytelen mennyiségű őrölt kávét hoztak ki. Persze leginkább csak a rektori váró kávégépébe került, és sokan igyekeznek minél magasabb áron eladni. Egy barátom révén sikerül egy kis adaghoz jutányos áron hozzájutni.

Renő töltött mindkettőjüknek, majd Ziának átnyújtotta az egyik bögrét. Egyszerre kortyoltak bele, és érezték, hogy a frissítő ital már teljesen kihűlt. Mindketten elfintorodtak, majd elmosolyodtak.

Egy ideig csendben ültek, és az ablakra meredtek. Kint szinte teljes sötétség uralkodott, így leginkább csak önmaguk tükröződését láthatták. Elvétve láttak néhány fényfoltot, amelyek egy-egy távoli, elszeparált közösség életének aprócska jelzőfényeiként tűntek fel az éjszakában.

– Szeretnék kérdezni valamit – mondta Zia.

Renő felhúzta a szemöldökét, és a lány felé fordult. A bögréjét gyorsan kiürítette és az asztalkára tette.

– Csak tessék.

– Miért nem akarsz jártas lenni? – kérdezte a lány, majd a kisujját végighúzta az alsó szemhéján. – Nem muszáj felelned, ha nem szeretnéd.

– Te miért akarsz?

– Kérdésre kérdéssel feleltél – jegyezte meg Zia. A férfi rezzenéstelen arccal meredt a lányra, aki kicsit zavarba jött, ezért úgy érezte, jobb ha enged, és inkább válaszol. – Mindig is egy célt kerestem. Egy igazi célt, amiért megéri küzdeni. A memorok pedig pont ezt ígérték.

– Ennyi?

– Ennyi – mondta Zia, majd ő is letette a bögrét. – Memor akarok lenni, ha törik, ha szakad. Te jössz.

A férfi egy pillanatig elgondolkozott. A belső zsebe felé nyúlt, de meggondolta magát, így inkább csak megigazította a kabátját.

– Szeretek vonatozni – mondta végül, majd egy mosolyt erőltetett magára.

– Értem.

Zorália látta a férfin, mennyire nem akarja erőltetni ezt a témát, így inkább elengedte. Csalódott volt, mivel ő nagyon sok osztálytársát kikérdezte, hogy miért álltak be memornak, és mit gondolnak a hivatásról. A saját életében lévő hasonlóságokat kereste, mintegy megerősítésképpen. Szerette volna érezni, hogy belső küzdelmével nincs egyedül. Nebedek többször is felhívta a lány figyelmét arra, hogy saját értékrendet állítson fel, és ne mások mércéje szerint szabja meg a fejlődése menetét. Mégse tudta megtalálni a belső stabil alapot.

– Még egyszer köszönöm a kávét! – mondta Zia, majd felállt és a fülkeajtóhoz lépett. – Ideje szedelőzködnünk.

A vonat lassítani kezdett, ezért a Nebedek a mozdonyvezetőhöz indult. Az ellenőrzőpont saját maguk átvizsgálására szolgált, ilyenkor kellett átnézniük a felszerelést, valamint a gátlómezőket.

– Nebedek, jöjjön hamar! – szólt Dótor, a mozdonyvezető, amint a jártas vonat elejére ért. Ekkor már nagyon lassan haladtak előre. A jármű reflektorai a régi bakterházat és környékét világították meg, jól ismerték már, mert itt álltak meg mindig, mielőtt továbbhaladtak volna Székesvár felé.

– Mi a baj, Dótor? – kérdezte Nebedek, majd a mozdonyvezető mellé lépett. A masiniszta hatvanötéves vékony férfi volt. Korábban ő is jártasként dolgozott az Egyetemnek, visszavonulása előtt kezdte kitanulni a vonatok működését.

– Az ott – mondta Dótor, és a sínen heverő hatalmas farönkökre mutatott. Ekkor látta meg Nebedek a bakterház mellett parkoló teherautót. Azzal szállíthatták ide rönköket, gondolta.

– Csapda! – mondta Nebedek idegesen. – Álljunk meg! Zárkózzon be, és csakis nekünk nyissa ki az ajtót!

– Bányászok? – kérdezte aggódó tekintettel Dótor. – Már itt is?

– Attól tartok.

A vallás emberei nevezték magukat bányászoknak. Tanaik szerint a föld közepén lévő központ, a Mag a bolygó tudata. A gravitációt az ő mindent átható ölelésének gondolták. A bányász elnevezést a képletes törekvésük után kapták, mely szerint lélekben minél közelebb akarnak ásni a mindenható Maghoz, ezért is hatja át a vallást a bányászattal összefüggő eszközök és jelképek. Hitték, hogy csak azok alkotják a Föld igazi népét, akik tudatosan elfogadják a Mag mindenhatóságát, így magukat tartották az igazság nagyköveteinek. Minden kívülálló ellenségnek számított, és kötelességnek érezték, hogy mindent elvegyenek tőlük, hogy a vallás erejét növeljék.
Az Egyetem a józan ész gyakorlatiasságában hitt, és nem fogadta el a természetfeletti tanokat, ezért a bányászok a memorokat legfőbb ellenségnek tekintették. Tavaly új vezetőt választottak maguknak, aki sokkal aktívabb ellenállásra szólította a híveit az Egyetem ellen. Azóta több vonatot fosztottak ki. A legutóbbi összetűzésben egy memort és két deákját brutálisan lemészárolták.

Nebedek hátraszaladt a deákokhoz, és a fülkéjébe hívta őket.

– A bányászok úttorlaszt tettek az ellenőrzőpontra – mondta a mentoruk.

Zorália vett egy mély lélegzetet, Renő ökölbe szorította a kezeit.

– Menjetek a tehervagonba! – utasította a többieket Nebedek. – Csak a kardokat és a pisztolyokat hozzátok el, és bizonyosodjatok meg arról, hogy minden le legyen zárva!

A deákok azonnal el is indultak a fegyverekért. A tehervagon egy szűk garázsra emlékeztetett. A szekér szállítására és karbantartására alakították ki. Ez a szekér egy többrekeszes, szétnyitható, ember általi mozgatásra szánt jármű volt. Bőséges ivóvíz, tartós étel, fegyverek és egyéb eszközök hordására szolgált. Szükség esetén hordágyként vagy akár egy sátor alapzataként is lehetett használni. A fegyvereket és a hozzá tartozó javítószerszámok az oldalsó fiókokban és kinyitható rekeszekben tárolták. Minden tárolót ugyanaz a kulcs nyitott, amiből a terepre érkezők egy-egy másolatot kaptak.

Renő egy lőfegyvert a pisztolytáskájába rakott, egyet átnyújtott Ziának, egyet pedig zsebre rakott Nebedeknek. Bár a lőfegyverek a terepeken nem sokat értek, azért az alapfelszerelés részét képezték. Eddig emberi ellenállással nem nagyon kellett számolniuk.

A kardok speciális egyetemi tervezés alapján készültek, és kifejezetten a terepeken lévő veszélyek ellen lettek kifejlesztve. A penge törzse egy vaskosabb mechanikus szerkezetet rejtett, ami nagyon erős rugókkal csatlakozott öt pengéhez. Összecsukott állapotban egyszerű kardként működött, ám ha a használója megnyomta a markolaton lévő gombot, akkor a rugók kiengedtek, aminek köszönhetően gyorsan és erősen kirúgták a pengéket öt irányba. A markolat tövére szerelt orsóval lehetett visszahúzni a pengéket és a rugókat. Használatára az Egyetem külön harcmodort fejlesztett ki. A deákok csak akkor mehettek terepre, ha a rugóskard-forgatásból levizsgáztak.

Zia a hátán lévő kapocsra csatolta a pengéjét, Renőnek átnyújtotta az ő kardját, majd megragadta mentora kardját is.

– Mehetünk! – jelentette ki a lány.

– Koncentrálj! – mondta Renő, amikor meglátta a lány arcán a félelmet.

Nebedek is mindig azt mondogatta a tanoncnainak, hogy koncentráljanak. Soha nem azt, hogy ne féljenek. Mindig arra akarta terelni a gondolataikat, amiket tenniük kell, és nem akarta, hogy a félelemre úgy gondoljanak, mint egy szükséges rosszra. Inkább arra tanította őket, hogy ne pazarolják az energiájukat a nehezebben feldolgozható érzelmek tudatos kezelésére, hanem a tett pontos kivitelezése legyen az előtérben.

A deákok visszasiettek a jártashoz, de ő nem vette át a fegyvereket.

– Tárgyalok velük – mondta Nebedek. – Fegyvertelenül megyek ki.

A többiek nem szóltak, bár nagyon nem tetszett az ötlet, de nem akartak ellenkezni.

– Ha gond van – folytatta Nebedek –, zárkózzatok be Dótorhoz, adjátok neki a fegyvereimet, kapcsoljatok hátramenetbe, és irány az Egyetem.

– Rendben – mondta Zia, Renő bólintott.

Nebedek megigazította szürke mellényét, felvette a kabátját és a kalapját, majd leszállt a vonatról. Széttárta karjait, majd azt kiáltotta:

– A vezetőtökkel szeretnék tárgyalni. Fegyvertelen vagyok.

A sötétből három férfi lépett elő. Mindegyik bányászsisakot viselt, de csak az egyiknek égett az izzója. Sötétkék kezeslábast viseltek, és automata géppuskát szorítottak a kezükben.

– Arra! – szólalt meg az, akinek be volt kapcsolva lámpája, majd a bakterház felé mutatott. – Mozgás!

Nebedek elindult az épület felé, a három fegyveres két lépés távolságról követte, közben a vonatot lesték.

– Befelé! – utasította a bányász Nebedeket a ház ajtajához érve.

Egy nagyon kicsi épület volt, egy szobakonyhából és egy kis fürdőszobából állt. A falakon penészes foltok éktelenkedtek, mindent por és pókháló borított. Az áporodott levegőn némiképp enyhített a nyitott ablak, amin az éjszakai friss levegő áramlott be. A konyhapult melletti asztalnál ült egy férfi. Arcát egy a szoba egyetlen fényforrása, egy gyertya világította meg. Mutatóujját a sisakján húzogatta, majd a vele szemben lévő szék felé mutatott. Nebedek leült, kalapját az ölébe tette. Csak az egyik fegyveres maradt bent, aki megállt az ajtónál, a többiek kimentek.

– Jó estét kívánok! – köszöntötte a bányász a memort. – Én vagyok ennek a nyájnak a lelkésze. A nevem Rudolf.

– Üdvözlöm, én Nebedek vagyok, az Egyetem jártas memora.

– Hányan vannak a vonaton? – kérdezte Rudolf.

– Egy tucat jártas – felelte Nebedek. Nem számított rá, hogy a hazugságával bármit is elérhet, de egyelőre nem gondolta előnyösnek, ha együttműködik velük.

– Nem hiszem én azt. Csupán két deák, ugye?

– Mit akarnak?

– Mindent: a vonatot, a fegyvereket, az ellátmányt és a deákokat – mondta a bányász, majd hosszan a memor szemébe nézett. – Maga elmehet.

Amikor Nebedek meglátta a sínen heverő farönköket, már akkor sejtette, hogy ugyanazzal a csoporttal akadt össze, aki két héttel ezelőtt egy másik vonalon lévő memor járatra támadt. A teljes ellátmányt kifosztották, tönkretették a vonatot, és megölték rajta a jártast, a két deákot és a mozdonyvezetőt. A jártast a halála előtt meg is kínozták, a deáklányt pedig meggyalázták. Ez volt az első eset, hogy a vallás és az Egyetem közötti összetűzés halállal végződött. Ezért lehetett Rudolf is biztos abban, hogy csak két deákkal utazott jártas. Talán a jártas a vallatás során elmondta, hogy általában így utaznak a terepekre, gondolta a memor.

Nebedek tudta, hogy vesztes helyzetből indul, és tárgyalással itt többre nem megy. Át kellett vennie az helyzet felett az irányítást. Ismerte a vallás csoportjainak a működését. A nyáj számára a legfontosabb kapcsolatot a Maggal a lelkészük jelentette. Ha irányítani tudja a lelkészt, a csoport követni fogja minden utasítását. Az is nyilvánválóvá vált a jártas számára, hogy alábecsülték, hiszen közel engedték a lelkészhez, és csak egy őr figyelt rájuk.

– Nézze, Rudolf… – mondta ezt Nebedek úgy, mintha egy hosszú monológba kezdene. A homlokát a tenyerébe fektette, majd fújt egy nagyot.

Ám beszéd helyett cselekedett.

Míg az egyik kezével a homlokát dörzsölte, addig a másikkal a mellényéhez nyúlt, kihúzott egy tőrt a zsebéből, majd azt hirtelen a lelkész asztalon fekvő tenyerébe döfte, elfordította, majd kirántotta, és a szeméhez emelte. Az ajtóban álló őr rájuk emelte a fegyverét, és közelebb lépett hozzájuk, közben Rudolf fájdalmasan üvöltött a vérző kezét magához szorítva.

– Nyugalom! – mondta Nebedek az őrre nézve, közben a tőrét közelebb tartotta a lelkész szeméhez. – Csak okosan! Nagyon jól ismeri a memorokat, nem igaz? Akkor bizonyára azzal is tisztában van, hogy szeretjük a rugókat. Na már most, ebből a szögből a markolaton lévő gomb megnyomásával a tőr pengéje mindkét szemét átmetszi.

– Rudolf? – kérdezte az őr. – Lelőjem?

– Kezeket az asztalra! – utasította Nebedek Rudolfot az őrt teljesen figyelmen kívül hagyva. – Most!

A tőr hegyével megbökte a lelkész a szemhéját.

Rudolf a remegő tenyereit szétterítette az asztalon. A sebes kezéből az asztalra folyt a vére.

Nebedek a kabátzsebéből elővett egy érmét, amit a tátongó sebbe nyomott. Rudolf ordítozott, de próbált nem mocorogni.

– Ez a fájdalom – mondta Nebedek halkan. – Mondja utánam!

– Ho… hogy mi? – dadogta Rudolf.

– Tessék szépen ezt mondani: ez a fájdalom.

– Ez… a… fájdalom…

– Az őr leteszi a fegyvert, majd letérdel a szoba sarkában, arccal a falnak. Mondja utánam!

Nebedek megcsavart az érmét a sebben. A lelkész fájdalmasan nyüszített.

– Az őr leteszi a fegyvert – ismételte a memor. – Mondja utánam!

– Az őr… leteszi a fegyvert.

Nebedek az őr felé fordult, és a föld felé biccentett, mire az a földre dobta a puskát.

– Majd letérdel a szoba sarkában, arccal a falnak – folytatta az utasítást Nebedek.

Rudolf ezt is készségesen elismételte, és az őr eleget is tett a követelésnek. Nebedek egy pillanatra a lőfegyverhez lépett, azt odatámasztotta a saját székéhez, majd visszahelyezkedett korábbi pozíciójába: tőr a szemhez, érme a sebben.

Úgy tíz másodpercig némán figyelte a lelkész vergődését, aki izzadni kezdett. Fakó arcán a megtörtség jelei mutatkoztak.

– Rudolf – mondta Nebedek –, figyeljen rám nagyon jól! Ha ostobán viselkedik, akkor előfordulhat, hogy én itt meghalok. Nekem nem kell tovább élnem a maga ostobaságával, mert halott leszek. Előtte viszont kivájom a szemeit. Megértette? Ha most nem teszi, amit mondok, azon bánkódhat, hogy miért nem viselkedett okosabban, miért nem hallgatott a memorra? Élete végéig üldözni fogja a sötétség, és az utolsó dolog, amit látott, a szemeibe szúródó penge volt az én arcommal a háttérben. Megértette, hogy mennyire komoly döntések előtt áll? Megértette, Rudolf?

– Igen – suttogta amaz.

– Mi tovább fogunk menni a vonattal – folytatta kimért hangon Nebedek. – Nem adunk át semmit, nem hagyunk hátra senkit. Mondja utánam: a vonat tovább fog menni.

– A vonat tovább fog menni – suttogta Rudolf.

– Mivel nem bízom magában, össze fogom gyűjteni az embereit egy helyre, hogy biztosítsam a távozásunkat. Ehhez tudnom kell, hányan vannak. Meg fogom kérdezni az emberétől is a létszámot, és ha más számot mond, mint maga, kiherélem. Csak így, egyszerűen kivágom a golyóit. Eddig tud követni?

Rudolf nyelt egy nagyot, majd bólintott.

– Nagyon halkan súgja meg nekem – mondta Nebedek –, hányan vannak most itt?

– Velem együtt tizenegyen – felelte halkan Rudolf.

Nebedek felállt, kivette az érmét a sebből, megragadta a puskát, és a térdelő őrhöz sétált. Odahajolt hozzá, és a megkérdezte tőle is a létszámot.

– Tíz bányász és a lelkész úr – válaszolta az őr.

Nebedek egy pillanatra a konyha felé fordult, és felemelt hüvelykujjal jelezte a lelkésznek, hogy elégedett a válasszal.

Visszament Rudolfhoz, levette róla a nadrágszíjat, és azzal összekötötte a kezeit a háta mögött. Erősen vérzett a sebe. Felállította, és a bal karjánál, a hóna alatt előre csúsztatta a puskát, a tőrét pedig jobb oldalról a szeméhez emelte.

– Kimegyünk lassan – mondta Nebedek –, maga pedig ezeket a szavakat mondogassa hangosan: „mindenki tegye le a fegyvert, tegyétek, amit mond”. Ismételje utánam, Rudolf.

– Mindenki tegye le a fegyvert, tegyétek, amit mond.

– Újra!

– Mindenki tegye le a fegyvert, tegyétek, amit mond!

– Rendben – mondta Nebedek. – Ne felejtse, most ha valami rosszul alakul, elveszíti a szeme világát.

Kiléptek az ajtón, közben Rudolf folyamatosan ismételgette a szájába adott mondatot. Az ajtónál álló őrök idegesen emelgették a fegyverüket, ám végül letették a földre. A sötétből bányászok léptek elő, a legtöbb azonnal le is tette a fegyvert, de páran hezitáltak. Ekkor Nebedek megkérte a Rudolfot, hogy még hangosabban üvöltve ismételje el, amit eddig.

Végül mind a tizenegy fő meglett. A lelkészt leszámítva mindenkit beterelt a bakterházba. Mielőtt rájuk csukta volna az ajtót, odaszólt a bányászoknak:

– Mi most elmegyünk a vonattal, a lelkészüket itt hagyom kint. Addig mindenki nyugodtan itt vár!

Közelebb lépett Rudolfhoz, és odasúgta neki:

– Ismételje el: mindenki nyugodtan itt vár!

Rudolf engedelmeskedett.

Nebedek rájuk zárta az ajtót, majd a lelkésszel együtt visszasétáltak a vonathoz. Renő nyitott ajtót, aki ezzel fogadta:

– Úgy látom, hogy jól ment a tárgyalás. Ez meg ki?

– Ő itt Rudolf lelkész – mutatta be a túszt Nebedek. – Segít nekünk a továbbjutásban.

Nebedek odaadta a puskát Renőnek, és azt mondta:

– Menjetek Ziával a házhoz, és ne engedjetek ki senkit! Előtte készíts két üveg Molotov-koktélt. Ha nem bírnak magukkal, gyújtsd rájuk a házat!

Renő azonnal el is indult Ziáért.

Nebedek a vonat fellépőjére ültette Rudolfot. A lelkész kezei remegtek, a nyakán folytak le az izzadságcseppek.

– Miért tették? – kérdezte a memor. – Miért ölték még a másik vonat utasait? Maguk voltak, nem igaz? Csak azért, mert nem hisszük el, amit maguk állítanak? Ezért megéri ölni? A világ nagy része elérhetetlen számunkra, erre az a kevés ember is egymásnak kell, hogy essen? Mert máshogy gondolkodunk?

– Igen – mondta Rudolf, majd némi magabiztosságot erőltetett magára, és fogvatartója szemébe nézett. – Ennyi bőven elég. Maga nem hisz semmiben. Ha bizonyos lenne abban, hogy az ellensége káros a nyájára, és az egyetlen helyes út az, ha felszámoljuk az ellenséget, akkor maga sem tétovázna.

Renő visszaért Ziával és a Molotov-koktélokkal.

Nebedek megragadta Renő vállát, és odasúgott neki valamit, mire a deák egy pillanatra kérdőn a mentora szemébe nézett. Látta a jártas arcán, hogy komolyan gondolta, amit mondott, ezért bólintott, majd deáktársával a bakterházhoz indult.

Mikor Nebedek látta, hogy odaértek a bányászokhoz, visszafordult a fogolyhoz, és azt kérdezte:

– Valóban úgy érezte, hogy amikor a nyájából többen is megerőszakolták a deáklányt, akkor helyesen cselekednek? Sok ocsmánysággal találkoztam a terepen, de maguk a legaljasabbak mind közül.

Rudolf megriadt.

– Én nem tudtam – mentegetőzött Rudolf, és a földre szegezte a tekintetét. – Én a jártast faggattam.

– Faggatta? Megkínozta.

– Nem tudtam, mit tesznek a lánnyal – védekezett tovább Rudolf. – Esküszöm a Magra, nem engedtem volna!

– A hite szerint úgyse számít, nem igaz? – mondta Nebedek. – A vallás ellenségei nem érdemlik meg az emberi bánásmódot, azt tehetnek velünk, amit csak akarnak. Nem számít egy deáklány becsülete és élete.

A memor a lelkész elé guggolt, közel hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett.

– Megbüntette a tetteseket? – kérdezte Nebedek.

– Meg fogom, esküszöm – mondta Rudolf.

– Hagyja csak! – mondta a memor legyintve. – Majd mi megtesszük.

Nebedek intett Renőnek.

A deák a puskatussal betörte a ház egyik ablakát, meggyújtotta a Molotov koktélokat, majd behajította mindet. Hatalmas kiáltozásba kezdtek a bányászok. Zia értetlenül állt az egész előtt, őt nem avatták be. Nem mozdult, csak némán figyelte ahogy Renő lelövi azokat, akik az ablakokan próbáltak kimászni.

A gyötrelmes ordítozás egy nagyon hosszú percig tartott. Nebedek komoran nézte a lángokat, de számára ezidőre elhallgatott a világ, és csak arra gondolt, hogy mit tett. Hiába Renő gyújtotta a tüzet, teljesen magáénak érezte a tettet és a felelősséget. Magában azon tépelődött, hogy vajon kellően megalapozott döntést hozott-e. Mire elhallgattak a sikolyok, addigra sikerült megértetnie magával, hogy ezt kellett tennie. Ez nála nem bemagyarázás volt, valóban úgy vélte, ez szükséges és jogos lépés volt a vallás ellen.

Rudolf térdre rogyott, és legyőzötten nézte végig a nyája kivégzését.

– Azt a deáklányt én is tanítottam – mondta Nebedek, és leült a fogoly mellé a kavicsos talajra. – Nem gondoltam volna, hogy alkalmam nyílik arra, hogy végezzek azokkal, akik ezt tették vele és a társaival. Most azonban elégedett vagyok. Ha a terepről nem is térnék vissza, ez a járat akkor is sikerrel járt.

A lelkész arcán a gyász, a rettegés és a düh jelei vegyültek, de nem szólt egy szót sem.

Nebedek elrángatta Rudolfot a lángoló épületig. Zorália háttal állt a háznak, Renő rezzenéstelen arccal figyelte a lángokat.

– Adjon át egy üzenetet a püspökének! – mondta Nebedek a lelkésznek. – Ha bármelyik embere akármelyik deákomnak ártani mer, levágom az egész nyájat. Nem lesz temetés, nem adom vissza őket a nagyságos Magnak. Elégetem a testüket, hogy a szél minél messzebb vigye őket az istenüktől.

Rudolf tekintete teljesen megváltozott. Tébolyult arccal fordult a fogvatartójuk felé, és üvöltözni kezdett:

– Nem fogom átadni az üzenetet! Nem fog maga elégetni több bányászt, mert levadászom magukat. Elmegyek az Egyetemükre egy hatalmas nyájjal, és meggyalázzuk az összes deákot, megkínozzuk az összes jártast, felégetjük az összes eretnek könyvüket. A testüket egy hatalmas gödörbe dobjuk, és a Mag pokla elnyeli a lelküket.
Zorália erre már megfordult, és komor arccal meredt a magából kifakadt lelkészre. Undor és félelem kerítette hatalmába.

– Hagyja az üzenetet fenébe! – mondta Nebedek, majd megragadta Rudolfot, nekilökte a ház falának, és belökte az égő ablakon. – Majd átadom személyesen.

A lelkész fájdalmasan kiáltozott, ahogy a tűz megkapta a ruháját. Elbotlott valamiben, és beleveszett a lángokba.

Zia hátrébb szaladt, és hányt egyet.

Nebedek komoran figyelte egy ideig az égő házat. Keserűség és elégedettség kavargott benne. Tudta, hogy a történtek miatt a vallás és az Egyetem közti feszültség immár háborúnak minősült. Bár ez elkerülhetetlennek tűnt, nem számított rá, hogy pont ő lesz, aki elsőként válaszol a memorokat ért támadásra.

– Ellenőrizzük a felszerelést! – adta ki végül az utasítást a jártas. – Aztán irány a terep!

Gódor Andrea: Örök Boldogság | I. Regényíró pályázat

Gódor Andrea: Örök Boldogság | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Gódor Andrea: Örök Boldogság című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Éta-pí-25 egy Örök Boldogság nevű paradicsomi helyen él valamikor a jövőben egy trópusi félszigeten. A mesterségesen létrehozott emberek egy „tisztító” nevű szerkezetben éjszakáznak, ami meggyógyítja őket, befolyásolják az elméjüket és érzelmeiket is. Nem ismerik a fájdalmat és úgy hiszik halhatatlanok, a régi szenvedéssel teli világ pedig elpusztult. Minden munkát emberszerű robotok (vértelenek) végeznek, ők kedvteléseiknek élhetnek. Teremtőjüket, az Alapítót istenként tisztelik.

Gódor Andrea: Örök Boldogság

akció, sci-fi

I. Felhők az égen

Feküdt a parton a homokban és nézte az eget. A lassan lemenő nap sugarai melengették még az arcát, és a hűs tengeri szél borzolta tincseit. Nem is tudta mennyi ideje lehetett ott mozdulatlanul, csak bámulta a furcsa alakokat öltő felhőket. Meglepő, hogy korábban sosem tűntek fel neki milyen rendkívül sokfélék tudnak lenni ezek a képződmények, ma pedig egész délután ez kötötte le.

Mióta pár nappal ezelőtt észrevette, hogy valami nincs rendben a tisztítójával, – feltételezhetően egyáltalán nem működött – azóta egyre furcsábban érezte magát, és egyre meglepőbb és korábban sosem tapasztalt dolgokat látott és gondolt.

Sokféle képet fedezett fel kirajzolódni az égen, fákat, majd madarakat látott hosszú szárnyakkal, fenséges fejdíszekkel, különféle furcsa alakú csőrökkel; majd emberi alakokat, egy férfi arcvonásait. Vajon korábban mások voltak a felhők, vagy benne változott meg valami? Nem tudhatta biztosan, de úgy vélte az utóbbi valószínűbb. Mindig is érzett valami furcsa ürességet magában, de nem voltak rá fogalmai, hogy legalább önmagának leírhassa vagy akárcsak körvonalazhassa, hogy mi is hiányzik, s most mintha ez az űr kezdene nagyon lassan felszívódni benne. Mi értelme egyáltalán annak, hogy a felhők képeket alkossanak? Lehet ennek is volt valami jelentősége még a régi, az Örök Boldogság előtti időkben?

– Boldogság! – zavarta meg töprengéseit hirtelen egy éles, vidám férfihang. Apró, hideg kis vízcseppek peregtek a nő arcára a hang tulajdonosának meztelen, napbarnított mellkasáról, ahogy fölé hajolt és eltakarta előle az eget – Te meg merre voltál egész nap?

– Boldogság! – köszönt vissza felülve. – Teljesen összevizezel!

– Most jövök a szörfözésből. Fantasztikus a víz, óriásiak a hullámok. Képzeld egy delfincsapattal úsztam együtt. Nem is tudom lassan a sziklamászást szeretem jobban vagy a hullámokon lovagolni? Te miért nem jöttél? A reggeli festés órát is kihagytad – értetlenkedett a férfi.

– Te látsz képeket a felhőkben? – kérdezte tőle, nem tudva elszakadni korábbi gondolataitól.

– Képzeld ma este már elérhető lesz egy új festési technika, töltsd le te is, és holnap kipróbáljuk, már alig várom. …Mi van a felhőkkel?

– Te is látsz képeket a felhőkben? – ismételte meg.

– Ezt meg hogy érted? Vetítenek valamit a felhőkre?

– Nem, csak úgy maguk a felhők, mintha képeket alkotnának.

– Nem értem miről beszélsz. Minek lennének képek a felhőkben, a felhők felhők, onnan esik az eső. Jössz a holnapreggeli festésre? Töltsd le az új technikát ma este, és holnap kipróbáljuk. Megyek, mert még le kell zuhanyozzam, aztán mindjárt idő van, igyekezz te is! – kiáltott még vissza elmenőben a szörfdeszkával a hóna alatt.

– Nem is hallotta amit mondtam. Csak az az ostoba szörfözés meg hegymászás… „Töltsd le!” persze, de hogy, mikor nem is működik a tisztítóm, nyilván a letöltés sem megy így – mormogta magában dühösen. – Lehet mégis szólnom kellene? Azt mondják veszélyes, ha nem fekszünk minden este a tisztítóba, …de az enyém már két napja nem működik, vagy ki tudja, lehet már régebb óta, csak észre sem vettem. És tessék, semmi bajom, …vagy lehet mégis, csak nem tudok róla? Nem hallottam senkiről még aki csak egy napot is kihagyott volna, akkor meg honnan tudnák a vértelenek mi történik? Bár úgy tűnik rólam sem derült még ki, hogy nem használom. Hiszen az Örök Boldogság előtt is tisztító nélkül éltek az emberek. Akármilyen borzalmas is volt, valahogy mégis fennmaradtak.

Egész úton a kapszulája felé tartva azon tépelődött mit tegyen. Egyrészt félt, másrészt nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, hogy mi fog vele történni, ha továbbra sem használja a gépet. Végül arra jutott egyelőre nem szól senkinek. Azzal nyugtatta meg magát, hogy ha úgy látja gond van, jelenti, akkor majd rendbe hozzák a tisztítóját és minden újra a régi lesz. Kérdés már csak az, hogy kell-e neki az „újra a régi”?

 

– Tudok repülni! Te jó ég, én tudok repülni! – nyitotta ki szemeit Éta-pí-25 másnap reggel. Maga sem értette hogy lehet, de arra ébredt, hogy tudta hogyan kell repülni; csak ki kell tárnia a karjait, csapkodni velük, és a magasba emelkedik. Nem működött a tisztítója, és a letöltések sem, de egyébként sem hallott róla soha, hogy létezne a repülés képessége a letöltési listában, így egyáltalán nem értette hogyan lehetséges ez. Mindenesetre azonnal ki akarta próbálni. Izgatottan kikelt az ágyból, gyorsan felöltözött, és kilépett a kapszulájából. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem látja, ki tudja nem kerülhet-e bajba, ha bárki tudomást szerez különleges képességéről, és aztán elkezdett csapdosni a karjaival. Először kecsesen, fenségesen, lassan mozgatta fel-le mindkét végtagját, térdét enyhén megrogyasztva, majd mivel semmi sem történt, egyre hevesebben és türelmetlenebbül hadonászott, vergődött…de erőfeszítéseinek csupán egyetlen eredménye lett; hogy megfájdult a karja. Lassan feladta. Kicsit összezavarodott, dühös és csalódott volt. Gyorsan visszament a kapszulájába és leült az ágyára, hogy kifújja magát.

– Azt hiszem mégsem tudok repülni. Pedig tudtam, biztos voltam benne. Mintha már csináltam volna pont most mielőtt felébredtem volna, mintha nem is itt feküdtem volna az ágyamban, hanem szálltam volna az égen, ahogy azok a furcsa felhőmadarak.

Teljesen érthetetlen volt számára mi történhetett vele, de biztos volt benne, hogy ennek is köze volt a nem működő tisztítóhoz. Összeszedte magát és elindult reggelizni. Béta-43 már ott ült az asztalnál és gyümölcsteáját szürcsölgette.

– Boldog reggelt hétalvó! Letöltötted az új festéstechnikát végre? Mindjárt kezdődik az óra.

– Boldog reggelt! Farkaséhes vagyok, megyek is, hozok valamit – terelte el a szót. Összeszedett pár szem almát, banánt, pár szelet ananászt, dinnyét, egy kis rizst és három tükörtojást. Úgy kóválygott az ételosztó asztalok között mint egy holdkóros. Nem is figyelte mit csinál, csak pakolta a tányérjára ami a keze ügyébe került.

– Veled meg mi van? – tűnt fel barátnője mellette. – Nem lesz ez egy kicsit sok?

– Nem is tudom, de lehet.

– Jól vagy?

– Persze, csak kicsit furán érzem magam.

– Jelentkezz a javítóban, hogy végigfuttassanak rajtad egy elemzést, nehogy valami gond legyen, amit a tisztító nem észlelt.

– Á, nem hiszem, minden rendben.

– Ne viccelj, mi van veled? – vonta kérdőre újfent.

Látta hogy barátnőjét nem tudja megtéveszteni, és szerette volna végre valakivel megosztani a titkát. Megbeszélték, hogy délután találkoznak a szokott helyen, és ott elmondja neki mi furcsa viselkedésének az oka. Théta-77 nagyon kíváncsi volt, alig bírta kivárni a két órát, a találkozó időpontját, hogy végre megtudja mi történhetett Étával. El sem tudta képzelni hogy mégis mit higgyen, szigorúan kontrollált és monitorozott világukban nem voltak gyakoriak a váratlan események.

Jóval korábban ott volt már a hatalmas mocsárciprusfa alatt, melynek teteje több mint negyven méteres magasságba nyújtózott felette. Sokszor beszélgettek itt a fűben ülve. Mindkettőjüket nagyon érdekelték az Örök Boldogság eljövetele előtti idők. Kevés információ volt hozzáférhető, azok is elég homályosan megfogalmazva. Az az egy volt biztos, hogy abban a világban szörnyű volt élni és mindenki boldogtalan volt. Csak fájdalom és szenvedés jutott az embereknek. Mit is jelent valójában a „fájdalom és szenvedés”, ezt nem tudhatták, hiszen mióta az Alapító létrehozta az Örök Boldogságot, azóta ezek eltűntek az emberek életéből. Megteremtették ezt az új világot, ahol mindenki örökké boldog lehet. Őket azonban érdekelte, hogy mi volt ezelőtt. Letöltötték az olvasás képességét is, amíg még elérhető volt. Azóta már törölték a listáról, hiszen kinek lenne szüksége erre az elavult, haszontalan tudásra. Annak idején történetek mesélésére használták az írást, és arra, hogy tudást szerezzenek általa, így tehát az olvasás képessége nélkül nem lehetett szinte semmit dekódolni, de manapság a vetítőkön megnézhetik a történeteket és ha bármilyen tudásra van szükségük lefekvés előtt csak kiválasztják a listáról ami agyukban leképződik miután a tisztítót aktiválták, és reggelre letöltődik az elméjükbe. Minden sokkal egyszerűbb így. Őket mégis megnyugvással töltötte el hogy még megszerezték ezt a tudást, bár ebben az új világban nem sok hasznát vették. Egymásnak rajzolgatták a jeleket néha a homokba, ott írtak üzeneteket, amiket a többiek persze nem tudtak értelmezni, s ez még magasabbra emelte értékét számukra.

Társaik többsége kicsit különcnek és furának tartotta őket, de ez számukra cseppet sem volt zavaró, sőt. Egyszer találtak egy fémdarabot is a homokban, amin állt egy felirat: „Magánterület, belépni tilos!”. Fogalmuk sem volt mi is lehet az a magánterület, de nagyon örültek, hogy el tudták olvasni. El is rejtették a fájuk, ahogyan az ősi itt lakó népek nevezték a „vizek öreg urá”-nak hatalmas, kapszulányi méretű törzsének rései közt. Itt gyűjtögettek minden régi világból való titokzatos kincset. Mostani találkozójukat is ide beszélték meg. Volt egy „Tilos a dohányzás’” és egy „18 év alattiak alkohol fogyasztása tilos!” feliratos fémdarabjuk is. A dohányzás és az alkohol is ismeretlen kifejezések voltak, de azt megállapították, hogy ezt a tilos szót láthatóan igen kedvelték a régiek.

Megérkezett végre Éta is. Leült barátnője mellé, aki egy szót sem szólt, csak kérdően meredt rá.

– Tényleg furán érzem magamat, de tudom mi miatt – vágott bele. – Napok óta rossz a tisztítóm.

– Hogy érted azt hogy rossz?

– Azt hiszem nem működik egyáltalán, nem világít, nem hozza be a letöltési listákat sem, nem csinál semmit.

– És nem jelentetted?

– Nem. Kíváncsi voltam mi történik ha nem használom.

– De mi lesz így veled? Elromlik benned valami, vagy elfogy a boldogságod, vagy hogy is mondjam, tudod, valami szörnyűség történik.

– Látod, itt vagyok, eddig semmi nem változott…csak kicsit máshogy érzem magamat. Mi van ha nem is olyan borzalmas a tisztító nélküli élet?

– De hát azt mondták….

– Igen, azt mondták. És mi van ha nem igaz, amit mondtak?

– Nem tudom, erre nem is gondoltam, miért hazudnának?… De mit érzel pontosan?

– Mindenféle alakokat látok a felhőkben, és ma reggel azt hittem …tudok repülni.

– Mi??? – kérdezte a lány nevetve – de ugye nem tudsz…vagy mégis? – komolyodott el döbbenten hirtelen.

– Nem, persze hogy nem,…de olyan volt mintha tudtam volna, sőt mintha ki is próbáltam volna. Csodálatos érzés volt szárnyalni szabadon az égben a felhők közt. El sem hiszed…

– De honnan tudod ha nem repültél sosem?

– Egyszerűen csak tudom, mintha repültem volna, de persze mégsem.

– Nem értem miről beszélsz, de látod akkor lehet mégis elromlott benned valami.

– De én nem azt tapasztalom hogy elromlott volna, hanem éppen ellenkezőleg, mintha valami jó történne velem.

– És mit fogsz most csinálni?

– Egyelőre rajtad kívül senki nem tud erről, úgy tűnik hogy a vérteleneknek sem jelzett a rendszer, mert gondolom akkor már megjavították volna. Kérlek ne szólj senkinek! Szeretném megtudni hogy mik ezek a furcsa változások bennem.

– De hogy akarod kideríteni?

– Nehéz lesz. A letöltések között már minden elérhető adatot felkutattunk, csak egyetlen ötletem van hogy juthatnánk közelebb az Örök Boldogság előtti világhoz, ahol talán megvan a válasz.

– Az égbe nyúló ősi kapszula! – vágták rá egyszerre.

 

Valóban csodálatos volt a világuk, amiben éltek, bár hasonlítani nem tudták máshoz, hiszen sosem láttak mást. A korábbi életről kizárólag azt tudták hogy mindenben az ellenkezője volt a jelenleginek. Nem volt elég és megfelelő tápértékű élelem, az emberek nem tehették azt amihez kedvük volt, olyan tevékenységet kellett sokszor végezniük amit nem akartak, de rá voltak kényszerítve. Nem voltak tisztítók sem, amik gondoskodtak volna róla hogy tökéletes egészségben, fiatalságban és fájdalom nélkül élhessenek. Bár mivel sosem tapasztalták nem tudták mit is jelent pontosan az hogy fájdalom, de azt tudták hogy ez valami negatív, valami rendellenességet jelzett. Szerencsére mindez már a múlté, hiszen olyan fejlettségi szintre jutott a tudomány hogy a vértelenek elvégeztek minden olyan feladatot amihez az embereknek nem volt kedvük, és a tisztítók gondoskodtak minden testi rendellenesség és hiba azonnali megszűntetéséről. Szabadon hódolhattak bármilyen szenvedélyüknek, és minden feltétel adott volt a gondtalan élethez, volt hol lakniuk és volt mit enniük, ezek alapjogként jártak mindenkinek.

Az is köztudott volt, hogy a régi emberek tönkretették a bolygót, kegyetlenek voltak embertársaikkal épp úgy mint az állatokkal. Beszennyezték a földet, a vizet, de még a levegőt is. Örök Boldogságban mindennek már nyoma sem volt. Minden tiszta és egészséges volt, megszámlálhatatlan állat- és növényfaj élt itt vadon, háborítatlan nyugalomban. Mindenki egyenlőnek számított, semmi okuk nem volt az embereknek egymás ellen fordulni, mindenkinek megvolt amire szüksége lehetett, és senkinek sem volt több ennél. Világukat egyik oldalról sziklás tengerpartok, korallzátonyok, mangroveerdők borította mocsaras partok, hatalmas pálmafák övezte homokos lagúnák, másik oldalról fenséges hegyvonulatok szegélyezték. A hegyekben friss, hűs vizű patakok eredtek, melyek sebes folyású folyóvá duzzadtak, majd vízesésként zuhantak alá. Kristálytiszta földalatti barlangtavak, különleges sziklaképződmények, a természet végtelen, szemet gyönyörködtető csodája vette körül az itt élőket.

Az egyetlen emberek által lakott rész egy völgyben állt ennek a kis földi paradicsomnak a közepén. Apró „kapszulák” sora szegélyezte a település utcáit. Egy-egy ilyen lakóegység egy háló- és egy fürdőszobából állt. Mindegyik teljesen egyforma, lekerekített szélű téglatest volt, csupán egy jel volt mindnek az ajtaján ami megkülönböztette őket egymástól. A két métert épphogy meghaladta a magasságuk és csak akkora volt a területük hogy egy ágy, egy ruhatároló rekesz és a mellékhelység egy zuhanyzóval elférjen benne. Csak egyetlen nyílás volt rajtuk, ahol ki-be járhattak lakóik. A fák és bokrok között megbújva igyekeztek beleolvadni az őket körülölelő természetes környezetbe. A város sárga kővel kirakott utcái úgy helyezkedtek el mint a nap sugarai, a tágas főtér pedig a város közepén, mint a fényes napkorong. Itt állt minden közösségi épület; az étkező, a különféle művészeti ágak gyakorlására kialakított szobák, a vetítőtermek, számtalan sportolási lehetőséget kínáló egység és a javító is. Itt jelentkezhettek maguk az emberek, vagy ha esetleg olyan baleset történt hogy erre képtelenek lettek volna, ide szállították a vértelenek őket segélyhívásukat követően. Nem volt semmi különösebb veszélyforrás, de azért néha napján megesett hogy valaki olyan sérülést szerzett, például eltörte valamijét, amivel jobb volt nem várni az éjszakai tisztító használatig. Ezen a helyen gondoskodtak róla, hogy rövid időn belül újra tökéletes formába kerüljön a sérült.

A vértelenek mindenütt ott voltak, és mindenben segítségükre voltak a város lakóinak. Külsőjüket tekintve hosszú évek során addig fejlesztették őket, míg már teljesen emberszerű gépezetekké alakultak. Egyértelmű volt hogy az emberek így veszik legszívesebben a közelségüket, ha teljesen úgy mozognak, viselkednek és néznek ki mint ők. Akik a sérülteket segítették kék egyenruhát viseltek, akik a konyhán dolgoztak sárgát, akik a fizikai munkát végezték zöldet, minden területnek megvolt a maga egyenruhája. Csak annyiban tértek el a valódi emberektől, akik szürke ruhát viseltek, hogy a halántékukon volt egy kis szerkezet, azon keresztül kapták az utasításokat.

A város központjában hatalmas emlékmű állt az Alapító tiszteletére. Az ő elméjének szüleménye volt, ő hozta létre Örök Boldogságot. Úgy tisztelték mint egyfajta teremtőt vagy megváltót. Tekintélyt parancsoló szobra büszke tekintettel meredt a távolba. Ha valaki közelebb lépett az emlékműhöz, vagy felpillantott az arcára ezzel automatikusan elindította az Alapító híres jelmondatának lejátszását célzottan a néző által hallhatóan;

„Eltöröltünk minden sötétséget, hogy miénk lehessen az örök világosság!”

II. Az égbe nyúló ősi kapszula

A várostól távoleső partszakasz ágas-bogas növényzetének sűrűjében, a földből kikandikáló gyökerek között két női alak bukdácsolt. Nehézen haladtak, de hamarosan ritkult a fák és bokrok kusza hada és kijutottak egy kis ösvényre ahol kevésbé volt bajos az előrejutás. Határozottan haladtak egy irányba, láthatóan ismerték már a helyet és tudták merre menjenek.

– Gyere már, mit piszmogsz? Sosem érünk oda, és még vissza is kell jutnunk sötétedésig! – hajtott el arca elől egy ágat Éta.

– Tudom, igyekszem. Biztos vagy benne hogy jó ötlet ez? Induljunk el inkább majd holnap reggel kicsit korábban, és majd akkor biztonságban visszaérünk, halasszuk el a dolgot – válaszolta Théta.

Az elöl haladó megtorpant és visszafordult társához.

– Figyelj, én már eldöntöttem, nem fordulok vissza, meg akarom végre nézni hogy mi van ott, találnom kell valamit a régi világról, hogy megtudjam mi történik velem. Ha nem tartasz velem, hát menj! Ha neked elég az a pár ócska tábla amit találtunk a furcsa feliratokkal, és nem vagy kíváncsi többre, megyek egyedül. Én ennél jóval komolyabb dolgokat akarok megtudni.

– Dehogy, én is kíváncsi vagyok, csak …

– Akkor meg gyere, mindjárt ott vagyunk! – válaszolta dacosan és már ment is.

Egyszerre véget ért a talaj a lábuk alatt, kijutottak egy meredek sziklafal szélére. Még egy lépés és a mélybe zuhanhat a gyanútlan erre tartó ahogy kibukkan az utolsó bokor ágai közül. Ők is majdnem így jártak mikor először voltak itt. Szerették nézni és hallgatni a madarakat, rábukkantak a letöltési listában egy madártani anyagra, így minden madárfajról pontosan tudták hogy hol él, hogy néz ki és milyen hangja van. Heteken át járták a kiterjedt bokros területet az itt fészkelő egyedeket kutatva, hogy élőben is meghallgathassák éneküket. Bizonyos fajok csak errefelé fészkeltek. Egy ilyen útjuk során jutottak el ide és találtak rá arra amit csak úgy neveztek maguk közt; „az ősi kapszula”.

Ahogy letekintettek a szikla széléről a mélybe elsőre csak a háborgó tengert, és az alattuk a sziklafalnak csapódó hatalmas hullámokat látták, de ahogy még kijjebb hajoltak feltűnt, hogy egy valószínűleg magasabbról leszakadt sziklaszirten kissé lejjebb mint ahol állnak, valami nem oda illő rejtőzik. Mivel elég viharvert volt és láthatóan nem a természet alkotta arra jutottak hogy ez csakis egy régi világból való épület lehet; egy „ősi kapszula”.

Nagyon izgatottak lettek és örültek a felfedezésüknek, egy újabb titoknak amiről csak ők tudtak, de ezidáig nem szánták rá magukat hogy megpróbálják jobban megközelíteni. Elég kockázatosnak tűnt. Ha a mélybe zuhannak, innen biztosan lehetetlen a nagy távolság miatt segélyhívó jelzést küldeni, és ha nem tudnak visszamászni, örökre ott ragadnak. Ahogy jobban megvizsgálták a helyet, úgy tűnt a sok növény gyökérzetébe fogódzva talán lejjebb lehet ereszkedni egy fáig, aminek félig kifordult gyökere még szilárdan kapaszkodott a szakadék oldalába, törzse pedig természetes hídként összeköttetést biztosított a leszakadt szirthez, melyen az épület állt.

Éta indult neki elsőként. Megkapaszkodott a legszélső bokrok ágaiba és lábával elkezdte kutatni a szakadék oldalán legmagasabban kiálló gyökereket ahol megtámaszthatja magát hogy lejjebb ereszkedjen. Úgy tűnt elég erősek hogy megtartsák és biztonságosan rögzülnek a sziklafalban.

– Gyere, menni fog! – nézett vissza, miután pár métert haladt lefelé. Théta követte, s pár perc múlva mindketten a kidőlt fa kifordult gyökerénél álltak. Csak pár méter választotta el őket a leszakadt szirttől, de hatalmas mélység volt alattuk. Innen már sokkal jobban kivehető volt az épület. Szinte az egész oldala és tetejének is jelentősebb fele hiányzott, így belsejének egy részét innen is jól láthatták. Jóval nagyobb volt mi az ő lakókapszuláik, ezért azt gondolták valamiféle közösségi épület lehetett hajdanán. Az óriási kétszárnyas kapuból az egyik fél már teljesen elenyészett, a másik félig leszakadva, magányosan lógott. Az ajtó felett egy kerek üvegablak koronázta meg a hajdani büszke, robosztus kőhomlokzatot. Rengeteg apró színes darabból tevődött össze. Itt-ott ezekből is hiányzott már, de mélyen megbújva a széles falban nagyobb része még épségben maradt. Azt már lehetetlen volt kivenni hogy mit is ábrázolt a kép valaha, de ahogy a napsugarak átsütöttek a színes kis szilánkokon varázslatos kék, vörös, zöld mintákat rajzoltak a túloldalon a földre. Mintha csak odafentről, a napsugarakon érkezett titkos üzenetet fordította volna le képpé az ablaküveg a megmaradt padlózat köveire. Megbabonázva nézték ezt a csodás fényfestést, míg Éta kijózanodva meg nem törte a csendet.

– Induljunk, különben lemegy a nap és az orrunkig sem fogunk látni idekinn.

Bizonytalanul rálépett a kidőlt fa törzsére és karjait széttárva igyekezett egyensúlyát megőrizve elindulni rajta. Théta-77 még lepillantott utoljára a mélybe, majd vett egy nagy levegőt, összeszedte minden bátorságát és követte társát. Ahogy közeledtek egyre jobb belátást nyertek az épület belsejébe. Hiányos, szétkorhadt padok sora állt két oldalt, és a kapuval szemben az épület végében a falra felakasztva egy függőlegesen hosszabb és egy vízszintesen rövidebb egymással összeilleszett faléc lógott. Alatta a padlózat is meg volt emelve, és valami emelvény féle állt a nagy fagerendák lábánál. A főépület mellett volt egy kisebb is, hozzá építve a másikhoz, de mégis láthatóan külön egységként, ahol mintha egy ágy maradványait vették volna ki.

A hatalmas főépület teteje valaha a messzi magasan boltívben végződhetett, a még álló falak tetején itt–ott elindultak vágyakozva a díszes kőívek a szemben lévő társaik felé nyújtózva, de többé nem érhették el egymást. A falakon részben néhol még kivehető képek nyomai sejletek fel. Az egyik egészen jól láthatón egy nőt ábrázolt, amint ölében keresztben fekszik egy szinte teljesen meztelen férfi. A fekvő alak nagyon sovány volt, mindenütt vérző sebek borították a testét, szeme lecsukva, feje, karjai, lábai erőtlenül lógtak lefelé. Fején egy koszorú volt, ami sebeket ejtett a homlokán, innen is vörös patakokban folyt le arcára a vér. Nagyon megrázó volt a látvány. Éta számára azonban még érdekesebb volt a nő, akin láthatóan nem volt egyetlen seb sem, mégis furcsa szorítást érzett a mellkasa környékén ahogy az arcát fürkészte. Karjaiban tartotta férfit egész testével ráhajolva, körülölelve őt. Sosem látott még ehhez hasonló képet életében. Ilyesmiket nem festettek a művészeti órákon. Valami olyan erős összetartozás sugárzott róluk, és olyan mély érzelmek, amik számára teljesen ismeretlenek voltak.

Éta meg is feledkezett kényes helyzetükről, úgy belemerült abba hogy tekintetével minél több részletet kutathasson ki a csodálatos kép részleteiből, mikor Théta visszafogott, de hirtelen váratlanul a csendbe hasító sikolyára lett figyelmes.

– Szakad le alattunk a fa!

És valóban hallható volt ahogy recseg-ropog alattuk a régi korhadt fatörzs, melynek túl sok volt a két nő súlya, egyre hangosabban és gyorsabban nyíltak újabb és újabb törésvonalak a lábuk alatt.

Megfordultak és amilyen gyorsan csak tudtak úgy, hogy egyensúlyukat még ne veszítsék el, rohantak visszafelé, miközben hidjuk lassan darabokra hullott alattuk. Elrugaszkodtak amikor már valóban semmi nem maradt a talpuk alatt és így még az utolsó pillanatban sikerült elérni a falat, amibe a fa gyökere kapaszkodott. Ott lógtak zihálva a kiálló ágakba és gyökerekbe kapaszkodva. Éppen csak fellélegeztek, hogy megmenekültek. A lehulló darabok után tekintettek, majd egymásra pillantottak, mikor ráébredtek, hogy a hatalmas fa gyökérzetét is magával fogja rántani a mélybe, így még koránt sincsenek biztonságba. Ahogyan csak bírtak, másztak a falon felfelé a kiálló ágakba és gyökerekbe kapaszkodva, hogy minél magasabbra jussanak, nem ellenőrizve hogy ami a kezük ügyébe kerül az elbírja súlyukat vagy sem. Thétán olyan pánik tört ki, valóban oda sem tekintett, hogy legalább kapaszkodója vastagságát felmérje, csak eszeveszetten kapkodott minden felé ami a keze ügyébe került, így sikerült egy olyan gyenge ágat megfognia ami ahogy ráhelyezte súlyát azonnal kiszakadt a földből. Szerencséjére társának volt annyi lélekjelenléte, hogy sikolyát meghallva hátra nézett és utána kapott, így még éppen sikerült megragadnia a csuklóját.

– Nyugodj meg, nem omlik tovább, itt már biztonságban vagyunk! – mondta, igyekezve higgadt hangon beszélni, miközben Théta kezét ráhelyezte egy biztonságosan szilárd, vastag gyökérre, mely már nem a kidőlt fából eredezett.

Végre feljutottak a sziklafal tetejére. Lihegve dőltek ki ahogy hanyatt feküdtek a földön.

– Majdnem itt maradtunk. Ha lezuhanunk soha többé nem tudunk visszamászni, innen nem tudunk senkinek szólni hogy bajba kerültünk. Ostobaság volt ide jönnünk. Nem szabadott volna hallgatom rád! – tört ki Thétából.

Éta némán felkelt a földről, és kezét nyújtotta a másiknak.

– Gyere, indulnunk kell, hamarosan ránk sötétedik.

A nap már lemenő sugarainak fényénél igyekeztek minél gyorsabban visszajutni a városba. Némán meneteltek egymás mellett. Csak bólintottak egymás felé mikor megérkeztek és elváltak útjaik. Mindketten bementek kapszulájukba és magukra csukták az ajtót.

Éta csak most nézett végig magán. Ruhája koszos és sok helyen szakadt volt. Egész nap nem evett semmit, de nem volt most sem kedve, sem ereje elmenni az étkezőbe. Nyilván feltűnt volna másoknak is hogy hogy néz ki, magyarázatot kellett volna adnia hogy miért, még esetleg a javítót is felhozták volna, hogy menjen oda megvizsgáltatni magát, amit félt megtenni, hiszen ki tudja akkor nem derülne e fény rá hogy már rég nem használja a tisztítót. Valójában nem is volt éhes. Vajon igaza volt Thétának? Ostobaság volt tőle ez az egész? Igen, részben valóban igaza lehet, de neki akkor is tennie kell valamit. Nem festegethet meg sportolgathat tovább napról napra, mintha semmi sem történt volna. Igen, valóban veszélyes volt, de muszáj volt lépnie.

Levetette a ruháját és kidobta egyhelységes lakótere sarkában álló gyűjtőbe, ami azonnal beszippantotta az öltözéket és nyoma sem maradt. Végignézett meztelen testén, tele volt apróbb-nagyobb horzsolásokkal és zúzódásokkal. Ha a tisztítója működne most zuhanyzás után csak belefeküdne és reggelre nyoma sem lenne a sérüléseknek. Kérdés hogy mi lesz így? Szerencsére amennyire meg tudta állapítani nem esett súlyos baja, ha másnap reggel felvesz egy új ruhát, akkor nem fog látszani semmi, mert a combja, térde és könyökei sérültek, az arca szerencsére csak koszos, de egyébként érintetlen. Remélhetőleg a tisztító nélkül is begyógyulnak a sebei. Nyilván a régi emberek is meg kellett sérüljenek, és nagyrészt ők is meggyógyultak.

Abban biztos volt hogy Thétát többé nem tudja rávenni hogy segítsen neki. Úgy érezte senki sem értheti meg, senki nem tudhatja mi munkálkodik benne, hiszen senki nincs aki ne használná a tisztítót. Magának sem képes leírni a benne kavargó furcsa gondolatokat, hogyan tudná másnak megmagyarázni, még ha esetleg képes is lenne az a valaki felfogni. Ez még inkább megerősítette benne hogy folytatnia kell a kutatást, nem térítheti el semmi tőle hogy a lehető legtöbbet kiderítsen a régi világról. Már csak az a kérdés hogyan jut át a szakadékon hogy elérje a régi épületet. Lefeküdt kemény, a teste vonalaihoz igazodó rideg ágyába és sokáig forgolódott mire végre el tudott aludni. Állandóan a nő arcát látta maga előtt, ahogy a vérző férfit tartja a karjaiban, és ahányszor erre gondolt, újra érezte azt a furcsa szorítást a mellkasában. Nem volt kellemes, nem volt örömteli ez az érzés ami lassan elárasztotta egész lényét, mégis újra és újra fel kellett idézze magában.

Másnap fáradtan kelt. Megvizsgálta a sebeit és megnyugodva tapasztalta hogy bár nem tűntek el de nem vérzik semmije, és jobban néz ki minden sérülése, tehát teste kevésbé hatékonyan de gyógyulásnak indult önmagától, a tisztító nélkül is. Farkas éhes volt, gyorsan felöltözött hát, kinyitotta az egyetlen szekrény fémajtaját, mely a szobája falába volt beépítve, és kivett egyet a tucat mértani pontossággal azonosan összehajtogatott teljes egyforma új öltözékek közül, aztán vetetett egy gyors pillantást az fém ajtóban visszatükröződő képmására. Megbizonyosodott róla hogy ruhában semmi jele rajta a tegnapi kalandnak, és kilépett az ajtón. Az ebédlőben már ott ült Théta. Megtorpant egy pillanatra, nem tudta hogy oda merjen–e ülni mellé az asztalhoz, vagy jobb ha nem beszél vele, és inkább elmenekül a konfliktus elől. A lány felpillantott, és úgy tűnt fejével int neki, hogy csatlakozzon hozzá. Ezen felbátorodva, bár nem tudta, hogy szemrehányás, vagy bocsánatkérés vár rá, letette a tálcáját asztalára.

– Boldogság!

– Boldogság! – nyelt le egy falatot éppen Théta. – Ülj már le, mire vársz? Jól vagy?

– Persze, semmi bajom.

– Megjavították a tisztítódat?

– Nem, nem szóltam senkinek róla, még minisg csak te tudod…és kérlek ne is mondd el senkinek!

– Rendben, ahogy akarod.

– Te jól vagy?

– Persze, az én tisztítóm működik.

– Nem akartalak veszélybe sodorni, csak…

– Most mit fogsz csinálni? – szakította félbe Théta.

– Még nem tudom, de az biztos hogy át kell jutnom valahogy.

– Szükséged van valaki olyanra aki tud segíteni hogy sikerüljön. Valakire, aki erősebb nálunk, elbír téged és jól tud mászni.

– Béta! – vágták rá egyszerre.

– Igen, ő lenne a legmegfelelőbb, de hogyan vesszük rá hogy segítsen? Ő nem az a fajta, akit kicsit is érdekelnének az ősi, sötét világ dolgai, el van foglalva a hegymászással és szörfözéssel – gondolkodott hangosan Théta.

– Ezeknél már csak egyetlen dolog érdekli jobban; a festés!

Éta gyorsan szájba tömte az utolsó falatot a tányérjáról és már indult is. – Még éppen ott találom azon az átkozott órán, amivel napok óta nyaggat.

A főtér hegyekkel szegélyezett végén állt egy nagyobb közösségi épület, a művészetek háza. Itt lehetőség volt számtalan képzőművészeti ág kipróbálására. Lehetett szobrászkodni, festeni, rajzolni, szőni. Egy hosszú folyosó két oldalán sorakoztak a termek, mindegyiknek az ajtaján jelekkel amik az ott folyó tevékenységre utaltak. Itt kipróbálhatták ki a lakók a különféle előzőleg letöltött technikát és tudást a gyakorlatban.

Éta meg sem állt amíg el nem érte a festészetet jelző ajtót. Éppen véget ért a foglalkozás, sorban jöttek kifelé az emberek, akik részt vettek az órán. Izgatottan kutatta szemével a kiáramlók sokaságát. Ahogy ott állt, egyszercsak megkopogtatta valaki a vállát hátulról.

– Te aztán jól elkéstél. Igazán sajnálhatod, remek új digitális és analóg technika keresztezéséből létrehozott módszert alkalmaztunk, de ne aggódj, még elérhető lesz, letöltheted később is.

– Igen, igen, tudom. Beszélhetnénk? Én tudok neked valami olyat mutatni amit nem tudsz sehonnan letölteni – válaszolta Béta-43–nak, aki értetlenül ráncolta szemöldökét.

Az volt a terv, hogy ha elmeséli a férfinak milyen csodálatos üvegre festett alkotást és falfestményt talált, azzal felkelti az érdeklődését és rá tudja venni hogy segítsen neki átjutni az ősi kapszulához.

– Nem is tudom, nem kellene inkább jelentenünk, hogy mit találtatok? – volt az első reakciója, amitől Éta is tartott.

– Ugyan, tudod milyenek! Azonnal elpusztítanak minden ősit. Ha megtudják lerombolják az egészet mielőtt a közelébe juthatnánk.

– Igen, valószínű így van, de nyilván nem véletlen.

– Kár! Pedig ahogy átsüt a nap azokon a színes kis üvegdarabkákon ahhoz hasonlót még sosem láttam, és ki tudja mi lehet még az épületen belül? Tele lehet titokzatos, sosem feltöltött és így örök feledésre ítélt csodákkal. De igazad van, lehet tényleg túl veszélyes, és talán nem vagy mégsem elég jó, hogy egy ilyen meredek falat megmássz.

– Az biztos, hogy ha valaki, akkor én meg tudom mászni azt a falat, nem arról van szó.

– Igen, ehhez nem fér kétség, de felejtsük el, végülis rengeteg csodás letöltés vár még ránk, amikhez mindenki hozzáférhet, többek közt mi is – legyintett Éta, s már ment is. Tudta, hogy időt kell adnia Bétának.

Nem kellett soká várnia. Másnap reggel a férfi oda ült mellé a reggelinél.

– Tényleg olyan csodálatos amit ott láttál?

– Biztos lehetsz benne hogy még ehhez hasonlót sem töltöttél le soha. És ez csak amit kívülről a távolból sikerült megfigyelnünk.

– Nagyon mély az a szakadék?

– Le kell ereszkedni vagy húsz méter mélyre, onnan visszamászni körülbelül tizenötöt. Nem biztos hogy sikerül, de nem látszik lehetetlennek.

– Holnap hajnalban ötkor legyél a város szélén ahol az erdős rész kezdődik! Vezess oda, megcsináljuk!

– Ahogy akarod – válaszolta Éta. Ahogy Béta felállt és elment szája szegletében egy apró, elégedett mosoly jelent meg.

Minden a terv szerint alakult. Valóban Béta volt a legalkalmasabb a feladatra, hogy megmássza a sziklafalat. Megvolt a fizikai ereje és a technikai tudása, ki tudta építeni az utat és biztosítani Éta számára is a feljutást az ősi épülethez. Volt némi kockázat benne, hogy jelenti a felfedezésüket, de ezt vállalnia kellett, mert más reménye nem volt. Azt hitte Thétát többé nem tudja rávenni hogy csatlakozzon, de úgy látszik kiheverte a múltkori sokkot, vagy olyan nagy volt benne a kíváncsiság hogy felülkerekedett félelmein. Bárhogy is volt, velük tartott. A felkelő nap már a sűrű erdős részen találta őket. Elöl ment Béta-43, mögötte Éta-pí-25, majd a sort Théta-77 zárta. Már az ösvényen mentek, nem kellett mutatniuk az utat új társuknak, csak menetelni a sűrű ágak között míg el nem érik a sziklaszirtet. Már közel jártak.

– Vigyázz, mindjárt ott vagyunk! – figyelmeztette Éta a férfit, mielőtt az nagy lendülettel elérné az út végét és lezuhanna. Megérkeztek. Béta letekintett a mélybe.

– Ott van, látod? – mutatott az ősi épület irányába Éta.

– Igen. Elég mélyen van és meredek a fal is, de nem lehetetlen megmászni – mondta, miközben elővett pár mászáshoz használt eszközt a hátizsákjából – maradjatok itt, először lemászok én egyedül, majd a szakadék aljáról biztosítással sorban utánam mászhattok.

– Rendben. Vigyázz magadra! – engedte útjára Éta a férfit. Kicsit azt érezte kihasználja Bétát céljai eléréséhez, de bízott benne hogy nem esik baja, és azzal mentette fel magát hogy a túloldalon fellelhető festészeti értékekkel kapcsolatban nem állított valótlant, és végülis a férfi maga vállalta a kockázatot.

Béta valóban könnyűszerrel ereszkedett le a szakadékba, és biztosítással gond nélkül jutottak le a többiek is utána. A túloldalon már nehezebb dolga volt, a mélyből figyelve jópár alkalommal riadtak meg mikor egy–egy kisebb szikladarab kicsúszott a lába alól, de végül feljutott a szirtre ahol a titokzatos épület állt. Leeresztette nekik is a kötelet. Alig bírták kivárni hogy végre ők is fenn lehessenek, Éta szíve egyre hevesebben vert ahogy egyre magasabbra jutott, bár nem tudta valójában mit is találhat odafenn ami közelebb viszi a kérdései megválaszolásához, de pillanatnyilag nem volt semmi a világon amit jobban akart volna mint végre ott lenni.

– Köszönöm – mondta a férfi kinyújtott karját megragadva, az utolsó lépést is megtéve.

Fenyvesi Kristóf: Déjà vu | I. Regényíró pályázat

Fenyvesi Kristóf: Déjà vu | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Fenyvesi Kristóf: Déjà vu című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

2003-ban két fiatal sikeresen üzemel be egy időgépet, aminek használatát követően rájönnek, hogy az emberi történelem utolsó 150 éve ciklikusan ismétlődik. Hogy hiba történt-e az utazás közben vagy más okozza ezt a déjà vu-t, annak csak egyikük kezd utánajárni, és meg is találja ezt az okot.

Fenyvesi Kristóf: Déjà vu

akció, sci-fi

1. FEJEZET

A sárgás színű konnektorokat néztem a számítógépek kábelcsomói között. Azt hittem, szokás szerint Albert ül mellettem, de ő nem jött, így Johannával végigpofáztuk az egész órát, utána meg az egész félévet. Nem is tudom, mikor jöttem rá, hogy tényleg barátnők vagyunk, de már nála laktam, amikor szinte kilökdösött a szobájából:

– Petra, mi a fenét képzelsz? Bocsánat, de mégis mi oka van egyáltalán annak, hogy még itt vagy?

Erre nem számítottam. Nem tudtam válaszolni.

– Szóval mi lenne, ha holnap visszacuccolnál? Sajnálom, de fölösleges, hogy itt maradj. Nem akarlak megbántani, de így van.

– Johanna, csak…

– Nem akarok erről beszélni – hátat fordított és bezárta maga mögött a szobáját.

Vártam, hogy visszajöjjön, de persze nem jött. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Hívtam egy taxit, és kint vártam meg a ház előtt a táskámmal. Az egész olyan szomorúan ismerős volt, mintha már…

Az ébresztőórát egy pillanatig kék halálnak hittem, aztán felbukkantam a felszínre, és szinte azonnal felültem az ágyban. Megint ezt álmodtam. Az előző félév végén és aztán egész nyáron szinte minden éjjel a barátságunkról álmodtam, de az elmúlt két hónapban legalább a valóságban nem kellett találkoznom Johannával.
Ő villamosmérnök szakra járt, én meg programozóra, fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Két és fél hónapja megpróbáltam megszólítani, de észre sem vette.
Felkapartam a szemüvegemet az éjjeliszekrényről, és felvettem. A kollégiumi szobatársam még egykedvűen szuszogott. Nyolckor kezdődött az órám, így gyorsan magamra kaptam valamit, és bementem az egyetemre.

Ahogy beültem az olcsó irodai székbe, az a különös érzés kerített hatalmába, hogy ez ugyanaz a gépterem, mint amit hónapok óta minden éjjel álmomban látok. Persze egyik terem olyan, mint a másik, de a székek, az ócska gépek elrendezése, a földbe süllyesztett konnektorok meg a poros hosszabbítók mind emlékeztettek rá.
Mesterséges intelligencia I. volt a kurzus neve, és azon kevés tárgy közé tartozott, amit most először vettem fel. Azért jött meg hozzá a kedvem, mert Albert is jelentkezett rá. Ezt onnan tudtam, hogy gyártottam magamnak egy alacsony szintű tanári hozzáférést az egyetemi rendszerhez.

Ennek ellenére nem mertem mellé ülni, pedig volt ott egy üres hely. Azzal nyugtattam magam, hogy még előttünk az egész félév, hogy összebarátkozzunk és belém szeressen, vagy legalább megtanulja a nevemet. Halványan persze ő is szerepelt a visszatérő álmomban, de az logikus volt, mert nagyjából egy éve tetszett, csak nem mertem megszólítani.

Egy viszonylag fiatal, valamennyire jóképű fickó állt a tanári asztal mögött, rendezgette a papírjait, és végigfutotta a prezentációját. PhD-hallgató vagy maximum tanársegéd lehetett. Látszott rajta, hogy izgul.

– Mindenki itt van? Tud valaki olyan hallgatóról, aki nem érkezett még meg? – hallatszott, hogy nagyjából először mondja ki azt a szót, hogy hallgató.
Nem válaszolt senki, ő pedig szégyenlősen megköszörülte a torkát, és kezdte volna, de ebben a pillanatban belépett az ajtón Johanna. Nyilván neki is itt kell lennie. Villamosmérnököknek mi a francnak MI órára járni? Nem örültem a széleskörű érdeklődésének.

Persze minden tekintet felé fordult, és mintha az alapzaj is csökkent volna. Azonnal tudtam, hova fog leülni. Persze, amikor én jöttem be, Albert nem nézett fel a füzetéből és mutogatott lelkesen a mellette lévő üres székre. Mintha lábujjhegyen járna, úgy suhant oda, és idegesítően nőies mozdulattal ült le mellé:

– Elnézést kérek, tanár úr. Sokat kellett várni a kávéra.

– Semmi gond, ühm…

– Johanna.

– Semmi gond, Johanna – alig bírta összerakni ezt a bonyolult mondatot, úgy bámult rá. Kávéra kellett várnia, és semmi gond?

Megint megköszörülte a torkát, úgy tűnt, ezt érzi a tanári munka esszenciájának. Meg a diákcsajok bámulását. Becsukta a terem ajtaját, és felénk fordult. Engem nézett, ahogy beszélni kezdett:

– Sziasztok! Egy éve végeztem én is itt programozó szakon, és a PhD-m keretében tartom majd a Mesterséges intelligencia gyakorlatokat. Szólítsatok bátran Félixnek! – megköszörülte a torkát – Mégis mit jelent az, hogy mesterséges intelligencia? Talán most még egyértelműnek tűnik számotokra a válasz, de ennek hamarosan véget vetünk.

Néhányan nevettek. Megköszörülte a torkát, és folytatta:

– Honnantól hívhatunk egy algoritmust MI-nek? Ezt tudjátok esetleg?

Körbenézett, hátha valaki válaszol. A tekintete egy pillanatra elidőzött Johannán. Ő közben Albertre figyelt, aki nyilván valami vicces sztorit mesélt, mert Johanna szája szolid mosolyra húzódott, ahogy Albert szinte teljes testével felé fordulva halkan magyarázott neki.

Nem tudom, ki tudtak volna-e találni ennél ideálisabb képet a kínzásomra. Pont az orrom előtt, máshova nem is nézhettem. Eddig nem tudtam, hogy Albert és Johanna jóban vannak, nem forogtam ilyen „menő” körökben, és az egyetemen sem láttam őket soha együtt. Hát most igen. Új év, régi élet.

Ez nem sokat segített abban, hogy maradjak ezen a rohadt egyetemen. Azt hittem, a programozás nekem való, de az se ment túl jól, öt éve jártam egy hároméves képzésre. Képtelen voltam nyomás alatt jól teljesíteni. Nyáron el is döntöttem, hogy ez lesz itt az utolsó évem, ha nem változik valami. Bármi. Már az is segítene, ha nem álmodnám hónapok óta ugyanazt, ráadásul pont erről a Johannáról. Mondjuk, ha az amúgy is fura álmaimat vesszük, talán az lenne a legjobb, ha nem álmodnék semmit.

Johanna hangosan felnevetett, aztán bűntudatosan nézett a szemináriumvezetőre:

– Elnézést, Félix! – komolyan rámosolygott – Szóval akár mindannyiunk agya letölthető lenne egy számítógépbe?

Minden fiú és férfi, aki bármilyen messziről vagy közelről meglátta, a hatása alá került, és mindent megtett érte, hogy elnyerje a szimpátiáját. Félix neki is állt újra elmagyarázni, amiről öt perce beszélt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Johanna most figyelt, és kedvesen bólogatott, Albert pedig megnyitotta a böngészőt a gépen, és valami weboldalt nézegetett. Kicsit előrébb hajoltam, mert ismerősnek tűnt, és meglepve vettem észre, hogy pont azt a képregényes fórumot olvassa, amit én is szoktam.

Nagyot dobbant a szívem, és bár próbáltam magam visszafogni, lelkes lettem. Közös téma, pont ez hiányzott nekem! Csak sejtettem, hogy így sem lesz bátorságom megszólítani, pedig végre beszélhetnénk néhány szónál többet egymással. Már az is nagy eredmény lenne.

Lelkesen böngészte az oldalt, ami persze Johannának is feltűnt, és néhány másodperc alatt kirángatta belőle. Úgy láttam, még nevetnek is a képregényes világomon.
Előttem nem kellett volna szégyellnie, hogy szereti a képregényeket. Hatéves korom óta olvastam mindenfélét, ami csak a kezem ügyébe akadt. Kiskoromban a Hupikék törpikékkel kezdtem, és bár őket otthagytam a gyerekkoromban, azóta is nagyjából mindennap olvastam képregényt. A szekrényem a kollégiumban ezekkel volt tele, és nem ruhákkal, mint a szobatársamé. Meg valószínűleg Johannáé, bár nem hittem, hogy ő kollégiumban lakik.

Mint mindig, amikor hasonló helyzet adódott, elkezdtem magamban a beszélgetést, amit Alberttel fogok folytatni: „Szia! Láttam, te is képregényrajongó vagy!”, vagyis nem, ez túl fura. „Szia! Láttam, hogy érdekelnek a képregények. Mi a kedvenced?” „Milyen típusúakat szeretsz? Csak mert én is sok időt töltök képregényekkel.” „Csak mert néha én is olvasok ilyesmit.” Reménytelen. Nem sokat segített, hogy közben Johanna suttogását kellett hallgatnom.

– Sikerülni fog? – Félix hangja megzavart az elmélkedésben.

Ráébredtem, hogy nem azzal a programmal nyitottam meg a fájlt, amivel kérte. Valószínűleg elvörösödtem, és gyorsan társítottam a másikhoz.

– Rendben, most kattints ide! – mutatott az OK gombra, mintha hülye lennék – Te vagy Petra, ugye?

Nehezen bírtam eldönteni, hogy várom-e az óra végét vagy rettegek tőle. Szokás szerint azzal nyugtatgattam magam, hogy úgyse tehetek majd semmit, mert Albert azonnal lelép Johannával, én pedig megkönnyebbülten visszasüllyedhetek a nyomoromba. Elhatároztam, hogy ha nem így lesz, megszólítom, de bíztam benne, hogy nincs rá esély.

Eléggé megijedtem, amikor öt perccel az óra vége előtt Johanna megkérte Félixet, hogy hadd induljon el, mert valami dolga van, amire persze Félix ragyogó szemmel engedélyt adott. Albert megbűvölve nézett utána, de nem érdekelt, mert a saját magammal való alkudozással voltam elfoglalva. Próbáltam indokot találni, hogy miért nem kell így sem megtennem, amit elhatároztam.

Amint Félix kimondta, hogy vége az órának, hatalmas levegőt vettem, és a füzetét és a tollát felkapó Albert felé indultam. Alig láttam őt, csak arra koncentráltam, hogy a nagyjából előre elképzelt beszélgetésindító szöveget elmondjam neki. Nem sokat segített, hogy Johanna székén valahogy nem tudtam átverekedni magam.

– Szia! Láttam, hogy képregényekről olvastál. Melyik érdekel? Csak mert én is… – éreztem, hogy elhal a hangom, és Albert elhomályosodik az amúgy is kissé zavaros látóteremben. Megint ez. Miért? Miért pont most?

Visszatekerték az időt.

Hatalmas levegőt vettem, és a füzetét és a tollát felkapó Albert felé indultam. Átverekedtem magam Johanna székén, ahogy odaléptem a számítógépéhez. Koncentráltam, hogy elmondjam a nagyjából begyakorolt szövegemet:

– Szia! Láttam, hogy képregényekről olvastál. Melyik érdekel? Csak mert én is… – éreztem, hogy elhal a hangom, és hatalmas levegőt vettem. A gépét épp kikapcsoló, a füzetét és tollát elrakó Albert felé indultam. Valahogy Johanna székét nem tudtam kikerülni. Koncentráltam, hogy el tudjam mondani az előre begyakorolt szöveget, ő pedig kíváncsian nézett rám:

– Szia! Láttam, hogy képregényekről olvastál. Melyik érdekel…

Ekkor tértem magamhoz. Még mindig ott álltam Albert előtt, valószínűleg szótlanul azóta, hogy elkezdődött a roham.

– Jól vagy? – Albert aggódó tekintete, mint valami különös állatot úgy vizsgálta az arcomat. Kicsit közelebb állt hozzám, mint ahogy emlékeztem rá.

Néztem a szemét, ahogy vizsgál, és nem bírtam megszólalni, olyan idegen, olyan barátságtalan volt mindez. Megfordultam, közben véletlenül megint belerúgtam Johanna székébe. Elfogott a kísértés, hogy belerúgjak egy nagyobbat is, vagy inkább felborítsam és összetörjem, de aztán inkább a könnyeim kezdtek folyni, és kirohantam a teremből.

 

Ösztönösen menekültem a házunkhoz, alig emlékeztem, hogy végigültem a nagyjából negyven perces busz- és villamosutat. Megérintettem a régi, düledező kerítést, és felnéztem a XIX. században épült kisebb villaépületre, ami tizennyolc éves koromig az otthonom volt.

Volt benne valami kellemesen vonzó nosztalgikus melegség, ami mindig megnevezhetetlen vágyakozással töltött el, amikor nagyritkán erre jártam. A ház nem volt már jó állapotban, itt-ott mállott róla a halvány narancssárga vakolat, kilátszottak a régi vörös téglák. Pont úgy nézett ki, mint gyerekkoromban.

A kis kertet főleg anyám gondozta, talán évente kétszer hívott kertészt, de többé-kevésbé így is rendben volt tartva. A fű között persze nőtt a gaz és a sárga leveleket sem szedte össze senki, mégis hívogató volt a kerítés mellett a fák árnyékában a régi, magányos kőpad.

Kint hideg volt kabát nélkül, be akartam menni, de semmi kedvem nem volt anyámmal találkozni. Reméltem, hogy nincs otthon, vagy valami elképzelhetetlen módon nem vesz észre, így lassan fordítottam el a kulcsot a zárban, és halkan nyitottam ki az ajtót.

Amint beléptem, azonnal sült hús- és otthonillat csapott meg. Anyám a konyhában állt, épp főzött. Odaosontam a ronda bútorok között a régi falépcsőhöz, de persze nem kerülhette el a figyelmét, hogy hazatért egyetlen lánya, és mielőtt felléptem volna az első lépcsőfokra, utánam is kiáltott:

– Szia, Petra! Hát te?

Visszamentem a nappaliba, és leroskadtam az étkezőasztal mellé az egyik székre.

– Kérsz ebédet? Fél óra és minden elkészül.

Motyogtam valamit, amire aggódva kijött a konyhából kötényben, egy villával a kezében, és megállt fölöttem. Az egyik székre ledobott pulóveremet fél kézzel szépen elrendezgette, de úgy tűnt, az nem zavarja, hogy könyökölni sem lehet az asztalra a rengeteg odahányt cucctól. A haja frissen volt dauerolva, valószínűleg egyenesen a fodrásztól jött.

– Jól vagy? – kérdezte.

Nem válaszoltam, nem tudtam, hogy van-e kedvem megint erről beszélni vele.

– Rohamod volt, ugye?

Fáradtan becsuktam a szemem, ezt lehetett igennek venni. Közelebb húzott egy széket, és leült rá.

– Mi a francért nem mész el egy pszichiáterhez? Az én hülyeségem is, hogy hagytam, hogy ez idáig jusson, és annyiszor elmondtam már, hogy sajnálom, de miért büntetsz ezzel? Miért nem kezdesz vele valamit? – hátradőlt a székben – Mi történt?

– Semmi, csak a szokásos.

– Rémálom?

– Nem, az ismétlődős – így hívtuk, amit ma Albert előtt átéltem.

– Mi váltotta ki? Még vizsgák sincsenek.

Nem válaszoltam.

– Valami fiú, ugye? Petra, majdnem huszonhárom éves vagy, és még nem volt fiúd. Szerinted ez rendben van? Szerinted rendben van, hogy ki tudja, mikor fogsz végezni az egyetemmel? Miért nem vagy hajlandó szakemberhez fordulni? Ha akkor megtetted volna, amikor először mondtam, rég nem itt tartanál! Nem csak magaddal nem teheted ezt, velem sem! Ha nincs jobb ötleted, ugorj át Áron bácsihoz! Igaz, hogy tavaly visszavonult, de a jó szomszédságra való tekintettel szerintem szívesen foglalkozik veled egy kicsit. És őt régóta ismered. Most azonnal fel is hívjuk!

Felpattant, és indult a telefon felé.

– Nem! Nem akarom! Ne turkáljon senki az életemben! Nem vagyok őrült! – rájöttem, hogy jobb, ha nyugodtan beszélek – Anya, nem ezért jöttem ide. Ülj le, és maradj nyugton végre!

Visszaült, és sértődötten nézett rám. Legutóbb megfogadtam, hogyha még egyszer ilyen helyzetbe hoz ez a valami, keresni fogok egy pszichiátert, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy anyámnak és a szomszédainak ehhez bármi köze legyen. Csak szerettem volna egy kicsit itthon lenni, megnyugodni, és nem a szobatársam gúnyos tekintetét nézni, miközben épp beöltözik az esti bulira.

Láttam, hogy anyám most határozza el, hogy titokban mégis beszélni fog a nyugalomba vonult pszichiáterrel a szomszédban, de ez volt a legkisebb gondom.

– Mondtam, hogy nem jó ötlet elköltöznöd innen.

– Miért? Mi változott tőle?

– Azóta sokkal rosszabbul vagy. Ha itt lennél, én tudnék rád figyelni, és együtt…

Fel akartam állni, de megállított:

– Ma mi történt? – kérdezte.

Elmondtam neki, annak részletes ecsetelése nélkül, hogy Albert mennyire tetszik, és főleg, hogy mióta. Egy átlagos egyetemi beszélgetésnek állítottam be a dolgot, mintha nap mint nap részem lenne ilyesmiben. Közben nem nagyon néztem rá, a kopott ebédlőasztalt vizsgáltam a rajta átlósan elhelyezett régi terítővel, amin a jól ismert zöld vázából kilógtak a kiszárított mákgubók.

– Sajnálom, hogy nem akar elmúlni, de így legalább néha meglátogatsz. Akkor volt a legutolsó, amikor a múltkor beszéltünk róla?

Számtalanszor éltem át azóta kisebb-nagyobb hasonló rohamokat, az álmokról nem is beszélve, mégis bólintottam.

– Valamit ígérj meg! Amint kiderül, hogy idén sem fogod tudni elvégezni az egyetemet, elmész pszichiáterhez!

Dacosan hallgattam, amit beleegyezésnek vett, és felállt, hogy befejezze az ebédet, én pedig végre felmehettem. Néhány percig álltam a szobám ajtajában, néztem az ismerős ágyat és az ostoba képregényeimet a polcokon, aztán egy pillanatra becsuktam a szemem, hátha megint gyerek leszek, és minden újra értelmet nyer, de csak magamat láttam, ahogy lelkesen odamegyek Alberthez, aki úgy néz rám, mint egy éhes kóbor kutyára.

A földszinten csak az előszobából köszöntem anyámnak, aki a sistergő serpenyő fölött állva figyelte, ahogy kiléptem az ajtón, hogy végre hazamenjek az igazi otthonomba.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0