Győrvári József: Randevú a halállal

Győrvári József: Randevú a halállal

Győrvári József: Randevú a halállal

A Csörsz és az Alkotás utca sarkán tébláboltam. Munka végeztével sétálgattam kicsit a gyárral szemközti parkban, azzal ütve el a találkozómig hátralevő időt. Így azon az oldalon vártam a zöldre, hogy átvonulhassak a zebrán és megindulhassak az Alkotás utcán a Tartsay Vilmos utca felé. Ott ugyanis egy cukrászda fogadta a gyanútlanul arra sétálókat.

Huszonhat éves koromban a MOM (Magyar Optikai Művek) nevű szocialista vállalat több ezer fős családjába tartoztam. Persze nem a munka iránti rajongás hajtott közéjük, hanem a törvény szigora, hiszen a munkához való jogra kötelezték az embert abban az időben.

Talán nem tudják, de az a mamutcég nem csak az optika, hanem a számítástechnika fellegvára is volt Magyarországon. Ez magyarázza, hogy elektronikai műszerészként náluk dolgoztam és részese lettem az országunkban egyedülálló winchestergyártás csodájának.

Nosztalgiázásként megemlítem, hogy a francia licenc alapján készült adattároló 0,75MB tárkapacitással bírt és közel negyven kilót nyomott. Egyéb érdekességgel is szolgálhatnék róla a technika iránt fogékonyak számára, ám nem szerves része a történetnek.

Akkoriban még nem bevásárlóközpont magasodott a mélygarázsba vivő lehajtóival a túloldalon. A gyár kisebb-nagyobb tégla- és betonépületeinek szocreál halmaza bújt meg a hatalmas területet körbefutó zöld rácskerítés biztonságában. Mivel a kerítés nem követte végig az út szélét, hanem levágta a sarkot, az így nyert több négyzetméternyi szabad járdaterületre újságosstand költözött.

A középkorú eladóhölgy akkurátusan kipakolta a napi és egyéb lapokat a bódé teljes hosszában végigfutó pultra. Amögött ácsorogva várta a vevőket. A kereszteződésben mindössze néhány ember lézengett.

Egyszer csak megjelent egy férfi, talán ötvenéves lehetett. Nem láttam, honnan jött. Akkor tűnt fel nekem, amikor megrohamozta az újságos bódét. Oldalazó tánclépésekkel végigsöpörte a két karjával az egész pultot. Egy pillanatig azt hittem, fel akar hasalni rá. Az ólombetűs papírlapok repültek szanaszét a kezei nyomán.

Jólöltözött pocakosodó polgár létére úgy viselkedett, mint egy megbokrosodott huligán. Az eladónő hátrahőkölt és már éppen nagy levegőt vett, hogy meglepetéséből ocsúdva a renitensre zúdítsa felháborodását, amikor az néhány rogyadozó lépéssel hátratántorodott, majd elvágódott a járdán.

Fektében rögtön hanyatt fordult. A keze, a lába és a feje felemelkedett a betonról, mintha azon erőlködött volna, hogy felülést csináljon, ami nem sikerül. Hosszúnak tűnő ideig rángatózott abban a pózban, aztán mindene visszakoppant az aszfaltra. Nem mozdult többet.

Elképedve néztük végig az ismeretlen haláltusáját, mert kétségkívül az volt. Szerintem szívinfarktus kapott, bár sosem láttam még ilyet azelőtt. A groteszk tornamutatvány nem volt más, mint levegőért kapkodás. A leálló végkeringés miatt a szervek nem jutottak oxigénhez.

Biztosra vettem, hogy meghalt, ám az újságárusnő odaszaladt hozzá és kérdezgetni kezdte, mi a baja. Miután egyik felvetésére sem kapott választ, körbenézett.

− Hívjanak orvost! Valaki segítsen! – kiabálta.

Ez régen nem ment olyan egyszerűen, ha a közelben nem volt utcai telefonfülke, mivel a mobiltelefont még nem találták fel. Egy fiatalember válaszolt neki az Alkotás utcai villamos megálló járdaszigetéről.

− Már elszaladtak segítségért ide a sportkórházba – bökött hátrafelé az aktatáskájával. Közben a lámpa végre zöldre váltott. Elindultam, mert segíteni úgysem tudtam, a mások baján való bámészkodást pedig világéletemben bunkóságnak tartottam. Talán menekültem is a helyszínről, hiszen egyáltalán nem a halállal való randevúra készültem a szép nyári napon.

A cukrászdában a munkatársbarátom tartotta az általa vezetett önvédelmi kör évnyitó foglalkozását. A küzdősport számára szokatlan helyszínt a csóróságunk magyarázta, ugyanis a jótékonysági alapon ingyenes tornaterem használatot még nem sikerült kikönyörögni az illetékesektől, bérlésre viszont nem futotta.

A körülmények ellenére nem öltöztünk át judo ruhába, hogy az asztalok között tartsuk meg az edzést. A tizennégy-tizenöt éves kamaszokból álló csapat zúgolódás nélkül vette tudomásul, hogy az izzasztó, fárasztó mezítlábas ugrálás helyett a fagylaltozás és kólázás szerényebb örömeit kell elfogadniuk. Csalódottságuk ellenére boldogan vigyorogtak.

A korukra való tekintettel magamba fojtottam a frissen szerzett halálközeli élményt, holott borzasztóan kikívánkozott belőlem. Érdekes módon azóta sem meséltem el senkinek.

Amikor az edzésidő lejárta után szétszéledtünk, az utam ugyanarra vitt hazafelé, amerről két órával korábban jöttem. Megdöbbenésemre a test még mindig ott feküdt, csupán le lett takarva a Népszava vagy a Népszabadság néhány nagyméretű lapjával.

Milyen szerencse volt, hogy nem fújt a szél!

Emlékszem, nem a halottat sajnáltam, aki már megszabadult minden problémától, hanem az újságárusnőt. Vajon meddig állt szegény díszőrséget a hulla mellett? Nem sok lapot adhatott el azon a délutánon.

kép: Fortepan / Magyar Rendőr

945,00 Ft

Elfogyott

Győrvári József sci-fi kisregénye webshopunkban megvásárolható

Mi történik, ha a szellemet kiengedik a palackból? Főleg, ha ez a szellem előtte a kibertérben kóborolt?
Egy lelkes programozó csapat olyan szoftveren dolgozik, ami nem várt fordulatot hoz az életükben.
Megjelenik a titkosszolgálat és az alvilág.
De miért érdekel mindenkit egy játékprogram?

Olvass bele!

Győrvári József: Szellemtúra (sci-fi)

Markó Gábor: Kiskagyló

Markó Gábor: Kiskagyló

A hiper – belül csupa fény – fémkockájában, a sorok között az egyenletes morajlást csak a távoli kasszák ritmustalan csipogása rázta fel. Jobbról kettő, balról egy, majd középről, aztán újra jobbról.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

Hegyként magasodtak előttem a száraztészta halmok. Szarvacska, orsó, fodros.

Hosszúmetélt, szélesmetélt, cérnametélt és penne. Meg azok, amiknek csak ránézel a nevére, de a bizarr mássalhangzó-torlódások és idegen betűhalmazok miatt meg sem kísérled kiolvasni.

Spagetti, makaróni és egy másik. Aprócska szemű, négytojásos, súlyosnak látszó zacskó. Rápillantva nem csak a leendő köretet láttam.

– Mi lesz holnap az ebéd? – kérdeztem anyámat egy péntek délután. Az alföld közepén, a kisváros közepén, a panel tetején. A Nap mégis alig sütött be a negyedik emeleten a keskeny konyhába. A széles asztal és a konyhaszekrény között épp annyi hely maradt, hogy anyám elférjen.

Az asztalfőn ültem. A sötétbarna bútor feketének látszott a félhomályban, anyám pedig fiatalnak. Az is volt talán. Én mindenesetre alig hat.

– Pörkölt – mondta, ahogy tüsténkedett. Egyik szekrényből valamit ki, a másikba valamit be. Örökkévaló munkának tűnt.

– Mi lesz hozzá? – faggattam tovább.

– Tészta – válaszolta. Aztán mintha mérlegelné, hogy rakjon-e a fia vállára akkora terhet, amit a választás lehetősége okoz, pillanatnyi szünet után visszakérdezett. – Milyennel szeretnéd?

– Mindegy – feleltem. Nem azért mert tényleg az volt, hanem mert nem tudtam egyet sem megnevezni.

Elsuhant mellettem. Előttem az asztalon matricás album. Donald kacsás. A beragasztott képekből lassan állt össze a történet, a matricák hátlapja pedig valaminek a végét jelző torzókként pihentek elszórva az asztal szélén. Néhány darab csupán, amennyi abban a csomagban volt, ami azt a pénteket is ünnepnappá tette. A huzat, amibe anyám friss illata keveredett, csak egészen picit mozdította meg őket.

A spájzból csomagolások zörgése, füstölt hús illata és hűvös levegő érkezett.

– Kiskagyló jó lesz? – kérdezte, aztán várt. Olyan érzés volt, mintha igazán számított volna, mit válaszolok. Nem kifelé jövet kérdezte, amikor már nem tudott volna másikat keresni, hanem amíg odabenn volt.

– Jó lesz – feleltem.

Visszafelé behúzta maga után az ajtót, és olyan természetességgel simított bele a hajamba, mintha levegőt vett volna. Én meg csak Donald kacsát néztem magam előtt.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

A polcon a többi tészta között vigyázzban állt a kiskagyló.

Egy másik konyha, anyám viszont még mindig fiatal. A sötétbarna asztal valamivel fakóbb, de a fehér terítő a közepén talán még mindig ugyanaz. Előttem harmadikos matematika könyv. Szorzások, osztások, törtek. Kész voltam már az előírt feladattal, az ellenőrzésre vártam, miközben körmöm bele-beleakadt a ceruza felszínén előforduló fognyomokba. Anyám már megszidott érte.

– Holnap pörkölt jó lesz? – kérdezte. A tetőtéri ablak előtt állt, a fényben szinte csak a körvonalai látszottak. Törékenynek tűnt, még gyerekszemmel is kicsinek.

– Jó – feleltem egykedvűen. – Olyan tésztával? – kérdeztem.

– Milyennel?

– Tudod, amivel szokott. Olyan kicsivel – próbáltam magyarázni. Persze tudta.

– Kiskagylóval? Azzal legyen? – kérdezte.

A választás kedveskedő illúziója hasonlóan tünékeny volt, mint ő maga az ablak előtt.

Pedig akkor mindkettő valódi volt.

– Igen!

– Olyannal lesz – nyugtázta. – Kész vagy?

Egy pillanatra fogalmam sem volt, mire gondol, de szerencsére gyorsan rájöttem.

– Kész. – Lehajtottam a fejem, mintha pár pillanat alatt az összes lehetséges elszámolást megtalálhatnám.

– Nincs benne hiba? – kérdezte.

Nincs benne, könnyű volt – gondoltam magamban, de ez a fajta magabiztosság illetlennek tűnt.

– Remélem, nincs – feleltem és felnéztem rá.

– Mindjárt megnézem.

Szinte csak jelzésértékűen egy bevásárlókocsi hozzáért a combomhoz. Elállom az utat.

Megfordultam, sötét szemüveges nénit láttam kissé homályosan. Elnézést kértem. Nem is érdekelte. Kissé bentebb húzódtam a tészták felé, levettem a polcról a kiskagylót, és újra a sötétbarna asztalnál ültem.

Előttem anatómia atlasz. Az egyik fekete-fehér forma, egy kéztőcsont, ha hunyorítottam, emlékeztetett Donald kacsára. Az étkező tágas volt és világos. A konyha rendezett és tiszta. Anyám meg talán pont ugyanolyan fiatal, mint eddig.

– Mikor lesz a vizsga? – kérdezte.

– Kedden – feleltem.

Mosogatott. Kézzel, pedig volt gép is. Fáradtnak tűnt, nem csak a munkától, az élettől. Elzárta a csapot, a konyharuhába törölte a kezét és megfontolt lassúsággal fordult felém.

– Jól haladsz?

– Remélem, igen.

Anyám az újabb csendet nem használta ki arra, hogy más teendő után nézzen. Úgy tűnt, mintha kényelmetlen lenne neki a megérdemelt tétlenség, csak állt a konyhában félig a pultnak dőlve, félig a gondoknak.

– Mész este valahova? – kérdezett.

– Lehet, hogy be szeretnék menni a városba – feleltem, amit engedélykérésnek is szántam.

– Kivel?

– A fiúkkal.

– Jól van. – A hangjában volt valami meg nem értett szomorúság. Olyan, mint akkortájt már sokszor.

– Mi lesz holnap az ebéd? – kérdeztem. Nem igazán volt fontos, csak szerettem volna, hogy tovább beszélgessünk.

– Pörkölt – felelte színtelenül, majd egy épp csak pillanatnak tetsző szünet után eszébe jutott valami, ami mintha még kicsit fel is derítette volna. – Kiskagylóval. Jó?

– Jó – mosolyogtam. – Azzal szeretem.

Meglepett a saját váratlan kinyilatkoztatásom, mintha bevallottam volna valami régi nagy titkot, de anyámnak semmi újat nem mondtam vele.

– Azért. – Mintha kacsintott volna a hangjával.

Úgy éreztem, ott és akkor valami fontosat tisztáztunk. Mintha mindkettőnket feszített volna hosszú évek óta a rejtély. Vajon miért mindig kiskagyló? Anyám kicsit felszabadultabban tüsténkedett tovább a konyhában.

Újra csend lett. Kicsit megnyugtatóbb, mégis, mintha egy ágyúdörrenés után állt volna be. Az a fontos fajta csend. A velem talán egyidős barna asztalon fekvő anatómia atlasz fölött hiába hunyorogtam, nem tudtam újra előcsalni Donald kacsát, és ezután anyám sem kérdezte meg többször, milyen tésztával enném a pörköltet. Pörköltet sem főzött többet.

Takarítót kérünk a zöldségosztályra.

Fölöslegesnek tűnt olyan erősen szorítani azt a zacskó tésztát, úgyhogy engedtem kicsit, mielőtt a kosaramba dobtam. Határozottnak tűnő lépésekkel megindultam a hiper sorai között, kicsit megtöröltem a szemem miközben a szívdobogásomat hallgattam, és azon gondolkoztam, elmeséljem-e otthon, miért kiskagylóval esszük a pörköltet.

© Markó Gábor

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0