Mezei Attila: Cézár | I. Regényíró pályázat

Mezei Attila: Cézár | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Mezei Attila: Cézár című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Erről a történetről nem lehetne röviden írni, ezért meg sem próbáljuk. A címadó Cézár korántsem a főszereplő, de fontos karakter. Ő a magyar falu fiatal, román pásztora, akit egy szász város „rabszolgapiacán” toboroztak. Mi sem természetesebb, hogy a hibás tévének köszönhetően, amelyiken csak a francia nyelvű filmes csatorna ontja a régi filmeket Európából, főszerepben Monica Vittitől Darvas Ivánig, eljut Camus nyelvének érdekes szintjére, és egy műfordító pályázatra beküldött írása miatt díjkiosztóra invitálják.

Mezei Attila: Cézár

akció, humor

Zaki felesége a héten már harmadszor mondta, hogy el kellene menni Brassóba, a németek nyitottak ott egy nagy áruházat, biztosan lehetne venni olyan hűtőt, ami a sajtkészítés miatt legalább annyira szükséges, mint a „fennvaló” áldása. Először azt javallotta, hogy menjenek inkább Teheránba, az messzebb van. Másodszor óva intette az asszonyt, nehogy olyanok legyenek, mint a magyarországiak, náluk gyártották a legtartósabb hűtőket, erre fogták magukat és elmentek Ausztriába, hogy onnan hozzanak jugoszlávot. Őt ugyan nem fogják látni a falusiak a Dácia utánfutóján fridzsidert billegtetni. Harmadszor csak bevágta az ajtót, a feszület billent egyet, a kutyának is kellemetlen emlékei voltak erről a huppanásról, illendő távolságból követte gazdáját az istálló felé.

Kihajtották a marhákat az útra, várták a csordát. Az első két üsző negyedóra múlva jött, a gazdájuk hajtotta őket, a csordás elment az éjjel. Tegnap kapta meg a járandóságot, úgy lehet, megunhatta ezt a szakmát. Akkorát káromkodott, hogy a rossz hír hozója gyorsan keresztet vetett és emlékeztette, hogy a pap bácsi szerint csak annak nem bűn az ilyen ordenáré beszéd, akinek román traktorja van. Zaki, illendően, ordítva megkérte, hogy vigyázzon ezekre a bárdolatlanokra, amíg felkutat valakit pár napra. Mint ilyen esetekben mindig, az öreg Mózes lett a kiszemelt, de annyi pénzt kért, hogy feléből ki lehetne emelni a Titanicot, hamar megegyeztek a negyedébe, de csak két napra szegődik. Jönnek az unokák a városból, azok körül kell sürgölődnie. A kérdésre, hogy mi a kénköves pokol tüzének ne vihetné ki azokat is egy napra a legelőre, az a válasz érkezett, hogy mivel lányok, ha tehénszart látnak, már fogják is be az orrukat. Zaki örült, hogy belül maradt, amit gondolt. A jószágok végre kimentek, ő pedig haza.

A fehérnép reggelizett, másik tányér nem volt az asztalon. A kicsit szemrehányó, „Meg szoktál várni…”, mondatra az a szabatos válasz érkezett, amire a Márton Áron Gimnáziumban is felkapták volna fejüket a literatúra avatott oktatói, „Te meg nem szoktad rám baszni az ajtót”. Elkapta a szent harag, elkezdett öltözködni, válaszút elé állította társát jóban-rosszban, vagy elkészül húsz percen belül, vagy egyedül megy Brassóba és elhozza az útjába kerülő első jégszekrényt, vagy mit. Zelma időben átváltozott, az autóban tudta meg, hogy még két célja van ennek a hirtelen utazásnak. Zaki az elmaradt reggeli helyett minden útjukba kerülő lacikonyhán, micsezőben fal valamit és addig nem jönnek haza, amíg a legeltetési társulatnak nem talál valami megfelelő munkaerőt, Brassóban állítólag van egy tér, ami „emberpiac” hírében áll. Egyébként a társulatnál ő az elnök, a többiek semmit sem csinálnak, csak akkor mozgolódnak, amikor az osztalékról van szó, hogy a temesvári török pasa hágja meg őket egytől-egyig. Élete értelme érezte, hogy a váratlan kirándulás korántsem lesz könnyed séta a promenádon.

A zabálásról hamar lebeszélte magát, eszébe jutott a legutóbb, az út szélén elfogyasztott mics, amitől kétszer kellett Korondig megállnia. A Kalonda-tetői volt a kellemetlenebb, hosszú méterfa sarang mellett kellett elnyargalnia, a végére már adódtak bizonyos minősíthetetlen események, betolatott a farakás mellé, hogy az útról ne lássák és sóhajtott egy mélyet. Hangokat és huppanásokat hallott, tizenöt méterre legalább ugyanannyi szénégető reggelizett, elkezdtek ordítani és fadarabokkal dobálták. Az élettanilag fontos művelet záró, tisztálkodással kapcsolatos fejezete már a kupac fa előtt történt meg, az autósok felhőtlen örömére, aminek dudálással adták jelét. A hűtő gyorsan ment, tényleg annyi volt, hogy a Kalaháriból jéghoki pályát csinálhattak volna. Azt nem igazán értette, hogy miért kellett a majd kétszer annyiba kerülő, acél kinézetűt venni, mintha nem lenne mindegy annak a büdös sajtnak.

Késve voltak, a téren már csak hárman üldögéltek, két hangos, ittas román és egy olyan tizenhat-forma, szénfekete cigánygyerek. Odament hozzá, magyarul kérdezte, hogy hány éves, ha nincs tizenhat, akkor teljesen mindegy, hogy mi a neve. Majdnem tizennyolc volt, Cézárnak hívták. Elmondta neki, hogy pásztornak vinné, messzire, színmagyar vidékre, de nem esztenában lakna, a falu csordáját kellene naponta ki-be hajtani. Szállást, ételt kap, dohányt, pálinkát nem, azt vehet majd a béréből. A megbízatás addig szól, amíg nem kezd el lopni, részegeskedni, vagy meg nem szökik. Végül valamilyen dokumentum iránt érdeklődött, mert az kell. A fickó izgatott lett, felpattant, elszalad érte, tíz percre lakik, a tarisznyáját ott hagyta a padon, amibe a műanyag tokban lévő papírokat becsúsztatta nemsokára.

Megilletődött, hogy Zelmát is ott találta az autóban, nem tudta hogyan köszönjön, azután a „dicsértessék” mellett döntött. Az asszony felkapta fejét,”Na, talán keresztény is vagy?”. Ijedten szabadkozott, csak hallotta, hogy néha így köszönnek egymásnak azok a magyarok, akik a hulladékgyűjtő telep melletti utcában élnek. Ők a telep mérlegházához tartozó helységben laknak a szüleivel. Az apja, aki román, az állandó éjjeliőr, az anyja magyar és minden második nap tizenhat órát dolgozik a mérlegnél. Egyikük sem ilyen fekete mint ő, a fene tudja mitől pörkölődhetett meg ennyire. Ezután hazáig egy büge szót nem szólt.

Egyik lábáról a másikra állt, amikor meglátta a cementlapos szobát, amit a takarmányosból választottak le. Nekik volt a legtöbb állatuk, tudták, az ő dolguk lesz, hogy előbb-utóbb kezdjenek valamit az áldatlan pásztorüggyel. Tűzhely volt, fásláda, vas mosdóállvány lavórral, az ágy előtt rongyszőnyeg, asztal, szék és, teljesen feleslegesen, szekrény a nem létező gönceinek. Lerakta a motyóját, kimentek megnézni a már hazaérkezett és az istállóban a másnapi dús legelőről meditáló négylábúakat. Cézár kisebbnek gondolta őket, de közel merészkedett hozzájuk, paskolta, vakarászta némelyiket. Zelma kihozta a vacsoráját, negyedóra múlva sötét volt a szálláson.

Vacsoráztak, a három gyerekből a fiú volt a középső, harapott egy hatalmasat a madárlátta, Homoródról hozott hamburgerből, aztán megszólalt, „Ez a Cézár feketébb, mint a pap bácsi Frigyes macskája”. Pár évvel idősebb nővére egyre többször gondolta, hogy neki is vannak nyesegetési feladatai, lecsusszantott neki egy tarkóst, mondván, „Tele szájjal, főleg ilyeneket, nem beszélünk”. A csaknem birtokba vett elemózsia visszapottyant a tányérra, a fiú azonnal felvette volna a harci alakzatot, de az anyja visítása elgondolkodtatta. Ahogy máskor is, számot vetettek a másnap rájuk eső terhekkel. Zaki tudta, hogy a tehéntartók jó esetben oldalt fordulva mosolyognak egyet, de olyan is lesz, aki térdét csapkodva röhög majd, amikor meglátja a csordapásztorkodás új reménységét, aki úgy néz ki, ahogy, de még Cézárnak is hívatja magát. A környékben az elmúlt negyven évben csak a bodegás kutyáját nevezték így, azt is elütötte a tejes autó, szegényt. A fiúnak kell szerezni némi ruházatot, gumicsizmát, esőkabátot hoz ő a társulattól, az árvíz óta van ott minden felszerelés, egyébként is be kell menni, bejelenteni a primárián, rendőrségen. Egyéb ruhái sincsenek, a gazdákhoz kell fordulni, adjanak, ha tudnak, elsősorban cipőt, nadrágot Hunyadi seregének eme itt maradt katonájának. A Zaki fia lázadozott, hogy ő az előbb kapott egy frászt ilyesmiért. Úgy kell intézni, egyenként hozzák, amit gondolnak, Cézár kiszedi, ami kell neki, a többit meg szépen visszaviszik. Ne hagyjanak itt nekik zsákszám egyujjú ingeket és féknyomos gatyákat.

Reggel kihajtották a jószágot, nem kellett üldözni őket, Cézár a két ház közötti kijáróban megmaradt rózsabokrot védelmezte egy öles bottal, minden mást, gazt, virágot, füvet felfaltak, széttapostak ki-be járkálásuk során. Ezt a csenevész bokrot is csak azért óvták ilyen ádázul, hogy elmondhassák, azért mert a marhák többen vannak, nem lehet mindig igazuk. Pár minutum múlva megjelent Mózes bácsi az első legelőre igyekvőkkel, de jöttek a gazdák is. Kíváncsiak voltak, milyen aranyrögöt talált Zaki Szászföldön. Nem kerülgette őket az ájulat a gyönyörűségtől, amikor meglátták és bemutatkozott, Geliu Cézár. A négy tehenes Vas Gyula majd lenyelte a szipkával szívott ótvar büdös cigarettáját, „No, ez aztán erős”, ezt mondta. Zaki szóba hozta a ruházatot, a csorda teljes nyugalommal elindult, hiszen most éppen két pásztor is a gondját viselte. Hirtelen Cézár visszaszaladt és odaadta a papírjait, hátha kellenek. A szomszéd Béla még a távozók után bámult, csak ennyit talált szólni, „Te, ennek több az esze, mint neked”.

Bepattant a Daciába, csak negyedszerre indult, a primariánál lejtőre állt. Előszedte a papírokat, ne bent kelljen kotorásznia. Mintha megint a húsdaráló rázta volna meg, mint amikor az apja halálakor a torra levágtak egy süldőt: minden dokument Cézár anyja nevére szólt. Sietett ez az Ábrahám barma, még hogy temérdek az esze. Vakart egyet a fülén, aztán az igazolványt véletlenül beleejtette a már szikkadozó, de még csillogó pocsolyába. Rá is lépett, aztán óvatosan, két ujja közé fogva besétált vele a hivatalba. Az ügyintéző nőnek gyilkos gondolatai támadtak, amikor meglátta Zakit, kezében az undorító valamivel, amiről apró sárcafatok potyogtak a tegnap kapott irodai szőnyegére. Felpattant, mint egy artista, adott egy újságot, tegye közé az iratot, oda ne vigye. Mondja be a számát és az adatokat. Bemondta, egy részét tudta, a születési helyet és dátumot megsaccolta. Megkérte a nőt, hogy ugyanezt a milicistának is adja át, mert éppen nincs bent. Gyorsan elpályázott, most nem dicsérgette a blúza szabását, pedig úgy a melle tájékán igen látványos volt a rékli. Ezt a múlt hónapban a rőzsebajszú boltos is észrevette, megjegyezte persze, a menyecske vihogva újságolta, hogy ezt a Zaki bácsi is szokta mondogatni. Zelma éppen valami betűforma laska után kutakodott a boltban, sajnos nem siket. Azóta, amikor felveszi a vármegye legrongyosabb köpenyét, amiben a tyúkólba szokott becsörtetni a tojásokért, mindig kikéri pirosodó fejű jó ura véleményét a ruhadarab szabása tárgyában. A legénynek szánt gumicsizma kiválasztása kiverte a fejéből ezeket a szépen dudorodó gondolatokat, vitt egy negyvennégyest, majd teker belé kapcát. Az eső, vagy inkább viharkabáttal nincs gond, mind egyforma.

Ezután egész nap kaszált a traktorral, rohant volna enni valamit, mielőtt hazaérnek a tehenek, de éppen megjött Elek szomszéd az első ruha szállítmánnyal, „rompetrolos” cifra szatyorban lóbálta legényesen. Csillogó-villogó, ragasztott, varrt pár cipő lapult benne, még az apjáé volt, majdnem ebben temették, az utolsó pillanatban cserélték le valami ócskábbra. Kár volt, mert olyan böszme nagy, hogy nem lett jó senkinek. Még valamit rejtett a cekker, egy vadonat új Lee Cooper farmerdzsekit, bal zsebe felett kis acél lemezkével, belegravírozva „Yves Colier”. Amihez úgy jutott a gyöngéd lelkű adományozó, hogy miközben jóízűen csipegette könnyű uzsonnáját valahol egy felcsíki parkolóban, amikor az új fejőgépért ment, megállt tőle öt méterre egy F feliratos mikrobusz és kiszállt belőle legalább hat F, pisáltak. Azután meg le akarták fényképezni az öreg Arót, a rendszám nélküli utánfutón pöffeszkedő fejőgéppel együtt. Mondta nekik, hogy menjenek a picsába, ezt beleegyezésnek vélték, azután bekászálódtak a dromedár autójukba és kikanyarodtak. Akkor esett le ez a semmire sem jó lajbi a busz tetejéről.

Megjött a csorda, Cézár bement a szállására, Zaki bevitte neki a cuccokat. Zelma, persze az első bére terhére, vett neki egy csomag gatyát, trikót és tíz pár egyforma zoknit a városban. Zaki szigorúan mutogatta neki az igazolványt, a gyerek szeme homályos lett, hátra tolatott a falig. Megdöbbent, azt hiszi, meg akarom verni, komisz sora lehetett ennek az isten bárányának, de az a szemvillanás sem kerülte el a figyelmét, amikor valami fegyver után nézett. Cézár elpakolta a ruháit, felvette a már ismert világoszöld köpenyt és addig játszott a kutyákkal, amíg fejni nem kezdtek, a tejet tizenöt literes vödrökben, kettesével hordta a nagy tartályba, amiben mindig forgott valami lapát féle. Este levelet írt az…apjának. Másnap még ment vele az öreg, aki reggel hozott neki egy kicsit fakó hátizsákot és egy szalmakalapot. Tegnap egy idegen hajtott el mellettük biciklivel, kalapját levéve köszönt, az új pásztornak meg nem volt mit megemelni, ez így nem maradhatott. Zaki dörzsölte a tenyerét, az öreg még Szent Ferencben, a madarak barátjában is találna valami hibát, a csórónak meg holmikat ajándékoz.

Cézár izzadt az idegességtől, amikor először egyedül terelt, pedig amit nem mondott el neki a Mózsi, azt nem is kell tudni. Első alkalom volt, hogy rábíztak valamit az életben. Nem is egy nagy halom követ kellett őriznie, hanem élő állatokat. Figyelte minden mozdulatukat, az erdő közelébe csak akkor engedte őket, ha tele volt a határ traktorokkal. Amikor nem volt senki, féltette őket a medvétől, a két kutya ugyan nem félt semmitől, amit isten teremtett, de akár ötven méter is sokat jelenthet, így tanulta. Hajnalban reggelizett, hideget ebédelt, de ha olyasmi volt, rakott egy kis tüzet és megmelegítette, mindig meleget vacsorázott. Amikor véget ért a fejés, kezet mosott, már jött is a ruhával letakart tálca, általában Zaki tette az asztalára, de már a kisfiú is egyensúlyozott vele. Amikor mindent felfalt, visszavitte az edényeket, megmosdott, kimosta zokniját, gatyáját a mosdóvízben. Akkorra már besötétedett, lefeküdt és hallgatta a kis rádióját. Román adásokat, félt, hogy elfelejti a nyelvet, úgy gondolta, errefelé nemhogy nem beszélik, de nem is értik. Minden szombat este átment a patak kis hídján, a fatelep nem volt bekerítve, mindenki arra járt, ott volt közel a bodega. Ameddig nyitva volt a kocsma, addig a kis boltban is lehetett venni ezt-azt. Mindig egy közepes műanyag vödör citromos nápolyit kért, az ivó vendégeinek nagy csodálkozására, az eddigi pásztorok más irányultságúak voltak. Csak abban bíztak, nyálasszájú még, megjöhet az esze. A vödröket nem cserélte vissza a boltos, azt mondta, ültessen beléjük virágot, alig nagyobbak, mint egy cserép. Nemsokára már öt edény szamóca virágzott az ablakában, a trágyadomb mellett szedett rostált finom földtől úgy termett a városból hozott folyton termő eper, mint a világ egyik csodája a hétből. Zaki megkérdezte, hogy hol fogja majd teleltetni a virágait, amikor már nem csak eper volt, azt javasolta, csinálja úgy, mint Zelma, elfelejti bevinni őket, aztán jön az emberes első fagy, utána már nincs rá gond. Az asszony a csarnokban szöszmötölt, hallotta a virágkertészeti szaktanácsadást, gyorsan ki is szólt, hogy nem értette pontosan, de biztosan az autó hűtőjéről van szó, amit sikerül évente szétfagyasztani.

Cézár számára fontos volt az épületes, fogak között kisziszegett „eszement tyúkkal” zárult eszmecsere. Ezek szerint nem szándékoznak akkor sem hazaküldeni, amikor a jószág már nem tud mit legelni, azért meg hogy fázzon, felesleges kicsapni. Gyorsan rá is kérdezett, megtudta, hogy ha a kvártély és a koszt fejében segít a fejéseknél, etetésnél és a trágyázásnál, meg ha valami adódik, akkor maradhat. A társulat persze egy petákot sem ad, Zaki elintézi, hogy a maradék idejében raklapot szegezhessen a fatelepen, ami a világ második legunalmasabb munkája, az első ugyebár a pásztorkodás, viszont naponta fizetnek érte.

Augusztus vége volt, huszonharmadika, megjöttek a legelőről, a szobájába befelé menet bekapott egy szép epret, majd gyökeret eresztett. Az asztala annyit lett az ajtó felé húzva, hogy odaférjen még egy szék, televízió árválkodott rajta. Zelma viharzott be, a tévének kinyiffant a kapcsolója, csak két adás jön be rajta, egy román, a másik meg filmcsatorna, eredeti nyelven mennek, román felirattal. Az átkapcsolásra sincs gond, magától ide, oda vált, van úgy, hogy tízpercenként. Ha nem kell, már viszik is a városba, van ott telep az ilyen roncsoknak. Kellett! Az átkapcsolás miatt tényleg nem kellett sokat aggódni, a román adás szőrén, szálán eltűnt, de a filmek maradtak. Tízből nyolc francia, néha egy cseh, amerikai, magyar. A „Tizedes meg a többiek”, román felirattal. Akadtak csemegék, Marais, Belmondo, Delon, nézte is vég nélkül, első nap éjjel háromkor kapott észbe.

Eljött annak az ideje is, amikor veszteg maradt a csorda. Cézárt erősen foglalkoztatta, hogy mi az ördögöt jelenthet Zakinál az „adódik valami”, tudta, ennyi állat körül mindig annyi a munka, mint a veszedelem. Túl sok raklapot nem kell szegelnie, ha ezen múlik. Meglepődött, amikor már az első napon elkérte a papírját. Kell a fatelepen, megbeszélte ugyan, de jobb, ha ő intézi a jelentkezést. Ez már Cézár saját igazolványa volt, nem az anyjáé. Másnap hozta vissza, észrevette, hogy nincs meg a nyolc osztálya, megígérte, utána néz, hogyan lehetne kipipálni azt a fránya egy évet. Biztos, hogy az itteni iskolában ezzel nem foglalkoznak, de a városban elképzelhető, hallott már ilyesmiről.

A raklapgyártás egyszerű ügynek tűnt, volt egy sablon, abba kellett berakni a deszkákat meg a tuskókat, semmit sem lehetett összekeverni, a méretet sem lehetett elrontani, de maga szegezés először nagyon lassan ment. A kék köpenyes öregember, aki számolt és fizetett, első nap mondta is, hogy ebből a pénzből nem fog Monte Carlóban rulettezni, de nápolyira sem jut sok. Aztán az egyik délután, már az utolsó palettát emelte le, Zelma jelent meg és bejelentette a számolgató embernek, hogy az addigra már villámkezű Cézár másnap csak később jelentkezik. Az iskolát kell megbeszélni a városban, a számolgató megkérdezte, hogy vajon zongorázni tanul-e a sokoldalú marhaterelgető. Egyéb elmés ötletei is lettek volna, de az asszony úgy nézett rá, mint egy rablógyilkosra, elhallgatott. A tanárnő szerint az egy fránya év könnyedén pótolható, a munka pár hét múlva indul egy nyolc fős csoporttal. Könyveket kapnak és dekádonként találkoznak, ilyenkor mindig írnak egy beszámolót, valamint megkapják a következő tíz napra szóló feladatot, év végén levizsgáznak. Amennyiben szorul beléjük némi akarat, akkor garantálja a sikert, a román nyelvvel lesz a legnagyobb gondjuk, figyelmeztette őket. Cézár esti elfoglaltságai sorába, a feliratos francia filmek nézegetése mellé odakerült bizonyos tankönyvek lapozgatása is, amit akár tanulásnak is hívhatunk. A megtakarított pénze egy részének is támadt hirtelen helye, a könyvekért kauciót kellett fizetni, amit majd visszakap, ha sikerül viszonylag kulturált állapotban megőrizni azokat. A tanárnő hosszasan elemezte az utóbbi jelzős szerkezet általa elképzelt jellemzőit, ezért Zelma a könyvek mindegyikét újságpapírba csomagolta.

Talán a második alkalommal jöhetett össze az akadémikusoknak csak erős jóindulattal hívható társaság, már fülüket, farkukat behúzva igyekeztek ki a tanteremből, érezték, a felmérés eredménye nem változtatja meg gyökeresen egyik érintett tudományt sem. A folyosón már gyülekeztek a tanárnő francia szakkörére érkezők. Az egyik kislány torkaszakadtából dicsekedte, hogy milyen dolgozatot írt, csak egy kifejezéssel nem boldogult. Bizony a gallicizmusokban jártas oktatónak sem ugrott be hirtelen. Cézár megállt az egyik tabló alatt, kicsit tétovázott, hogy jártassa-e feleslegesen a bagólesőjét, aztán, elég furcsa kiejtéssel, de megoldotta a rejtélyt. A tanárnő majd kővé vált, majd néhány mondatot beszélt franciául a pásztorral, akinek a bal kezén a körmök össze-vissza voltak verve. Ott maradt a szakkörön is, kiderült, úgy tud franciául, ahogy ott harminc-negyven évvel ezelőtt beszéltek. Akkor készültek a filmek. A nő lelkendezve mesélte Zakinak, akinek véletlenül volt valami dolga a városban és gondolta, hazaviszi ezt a világtalant, mert egyébként mindig gyalogolt, a buszjegy árán éppen tudott venni nápolyit. A férfi büszkélkedett, jó ötlet volt átvinni azt a csaknem új televíziót.

Cézár legjobban a kisborjúkat szerette, ezt követte a francia szakkör, aztán a nápolyi. A raklapozással sem volt baja, már rendesen keresett vele és minden este meleg vízben zuhanyozott. Még tél volt, amikor a tanárnő egy négy oldalas román szöveget adott a jobban teljesítő szakkörösöknek. A Frankofón Intézet műfordítási pályázata volt, tudta, hogy ez nem a tanítványai szintje, hiszen itt nem pusztán a szavak sorba rakásáról van szó. Nagyon kíváncsi volt, hogy pusztán a fordítási résszel hogyan boldogulnak. Csak Cézár nem adta be időben, nem is ment aznap, raklapos kamion volt és nem készültek el. Másnap, óra után az asztalán talált egy borítékot, a kollégái szerint egy cigánygyerekkel küldte be valaki, ami elég nagy vakmerőségre utal. Elolvasta, majd, mint az eszement, elkezdett kutatni a sok rohadék papír között, hogy mikor is van a beadási határidő, végül fejvesztve rohant a postára.

Hónapok múlva, az állatok már a friss zöldet habzsolták, a pásztoruk meg a tavaszt, szűkszavú meghívót kapott Bukarestbe. Díjkiosztóra invitálták a tanítványával együtt, értesítették, irdatlan mennyiségű anyag érkezett be, ezért csak azokat hívják, akik valamilyen elismerésben részesülnek. Két kollégájával éppen ebédelni mentek a nagyszünetben, az udvaron százak jöttek-mentek, leckét másoltak, eszegettek. A tanárnő legszívesebben cigánykereket hányt volna, de aznap éppen könnyű, nagyvirágos szoknyában volt. Két perc múlva már nem zavarta az aprócska probléma. Az igazgató már ebéd után behívatta és még évek múlva is megemlékeztek a világoszöld bugyijáról, de megérte. Délután felpattant a férje biciklijére, Zakiéknál a faluban nem volt egy megveszekedett telefon sem. Személyesen vitte a hírt, hogy a marhapásztort alighanem kitünteti egy francia firkászokból álló alapítvány. Csodálkozott, hogy öten ácsorognak az udvaron Cézár szobája előtt, aki még a legelőn leledzett. Lázasan és hangosan értekeztek valamiről, ezt csak a tanárnő leszállásakor a rozzant ülésbe belegabalyodott szoknya miatt ismét közszemlére tett bugyi látványa akasztotta meg rövid időre.

Azt tárgyalták a szomszédok, a város felé gyalog igyekvő, de sietős útját egy pálinka és sör elfogyasztásának idejére lelassító raklapszámoló, művezető féle és a háziak, hogy az ifjú csordásnak bizony vendége volt az éjszaka. Nem a medve, hanem a Vas Béla nagyobbik lánya, aki már volt férjnél, de elvált, mert az ura verte. Amikor kék foltosan hazajött, az apja, aki saját állítása szerint katona korában a román hegyivadászoknál szolgált és irodai munkát végzett, akkora aknavető talpat cipelt az alakulat nevéből is adódó változatos terepen, mint egy íróasztal, felvette az ünneplő fekete kalapját. Hosszasan elbeszélgetett, pusztán a családi béke visszaállítása érdekében, hirtelen kezű vejével, aki összeszarta-húgyozta magát és hónapokig járókerettel közlekedett a sajátságos lelkigyakorlatot követően. A raklapos ember inkább azt taglalta, hogy mindenképp bátor egy fehérnép az éjszakai vendég, mert látta néha Cézárt zuhanyozni, akinek van egy testrésze, amit akár kábeldobra lehetne tekerni, nem a fülére gondol. Zelma, azért amikor kell, meglátszik az iskolázottság, finoman megkérte, hogy fogja be a mocskos pofáját. Egyébként meg, beszélhet itt mindenféle vezetékekről, az ő éjszakája sokkal mozgalmasabb volt. A szomszéd érdeklődve nézett, felesége irigykedve, a tanárnő, aki végre kihámozta magát a bicikliből, elismerően. Kiderült, hogy Zaki a vadász sógorával elfogyasztott öt sör, öt pálinkának köszönhetően úgy horkolt, hogy csoda a redőny és a szentháromság fennmaradása. Végre szóhoz jutott a francia nyelv elhivatott oktatója is, el lelkendezte az örömhírt, ami egy bukaresti utazással kapcsolódik majd össze, meglepetésére a helyiek nem kezdtek szélesen vigyorogni.

Kipattant a kapu, a tehenek látványosan degeszre ették magukat, kísérőjük jóval törődöttebben nézett ki. Állapota tovább romlott, amikor észlelte a szobája előtti összejövetelt, létszámát tekintve akár tanácsülés is lehetett volna. Biztos volt benne, hogy az Irén balul sikerült távozását tárgyalják. Reggel a második két vödör tejet hozta kifelé, gyorsan kiengedte a kapun. Az összevissza gombolt ruhájú nőtől, akinek minden szál haja különféle irányokba állt, akkor kapott egy búcsúpuszit, amikor a varrodásokat a városba szállító busz befordult a sarkon. Gazsi, a sofőr, dudált is egy diszkrétet, a leselejtezett drezdai cirkálóban utazó harminc ismerős pedig elismerően bámulta őket. Cézárban csak az motoszkált, hogy mi a szakramentum köze van mindehhez a tanárnőnek, aki egy rozzant kerékpárt támasztott szakadt szoknyában.

Zaki a legeltetési társulat következő ülésén azt javasolta a meglepetésre határozatképes számban egybegyűlteknek, hogy vegyék meg a községtől a régi pásztorházat, tegyék rendbe és adják bérbe a mindenkori emberüknek, vagyis Cézár ne az ő udvarán terelgesse a véletlenül nála ébredő fehérnépeket. A többi, állattartás iránt elkötelezett gazda viszont úgy gondolta, hogy inkább kezeltesse magát, dehogy veszik meg azt a romhalmazt. Mérgében másnap bement a primáriára, megkérdezte, hogy mi az ára annak a tökig gazban álló, düledező viskónak. A Győző nevű ember, aki az építési dolgok tudora volt, hamisítatlan természeti környezetben pompázó, jó állapotú népi építészeti emlékről beszélt, ahol komoly állagmegőrző tevékenység zajlott az elmúlt időszakban. Nem részletezte, hogy ezen az ablakon kikandikáló sombokor kivágását érti, viszont megígérte, hogy a következő ülésen előhozakodik a kéréssel. Erre Zaki, pusztán a jó kapcsolat érdekében közölte, hogy ő csak kérdezett, ha kérése lenne, nem ilyen táskacipelőhöz jött volna. Ezek után, isten csodájára, kávéval nem kínálta senki. Néhány hét múlva jött egy levél, hogy az elöljárók megtárgyalták a kérelmét, a rosszéletű nénikéteket, gondolta. Az irományban közölt ár viszont elgondolkodtatta.

Közeledett a bukaresti utazás, a tanárnőt a gutaütés kerülgette Cézár miatt, aki mindent az utolsó pillanatra hagyott. Estefelé bepattant időközben vásárolt autójába, egy ponyvás, benzines Aróba, kiviharzott Zakiékhoz. Előadta a haditervét, menjenek az ő kocsijával, mégsem egy betegágy Dácia, de Zaki vezessen. Neki még friss a doszárja, nem tud tolatni, nem ismer minden táblát és Bukarest aztán tényleg arrébb van. Zaki elódalgott a Mózeshez, hogy egy napot helyettesíteni kellene, mert Cézár valami irodalmi díjat kap a fővárosban. Az öreg azt javasolta, hogy ne igyon többet, ha majd kitisztult a feje, akkor beszéljenek újra, végül csak kötélnek állt.
A fiatal szerkesztő a lyoni Antoine de Saint-Exupéry Alapítvány elnökeként került be a Bukarestbe induló delegációba, már többször járt Romániában, számos embert ismert az egyetemen és részt vett az aktuális pályázat bírálásban is.

A nagyapja Kanadában volt kardvívó országos bajnok és olimpikon. Emellett híres magyar edzőjével együtt, híradó katonaként, végigharcolta a háborút, az ország hadba lépésétől, illetve a máig vitatott általános mozgósítástól a nürnbergi per végéig. Apró epizód, hogy a nagypapa megátalkodottan szerelmes volt az edző cseppet sem hétköznapi feleségébe.

A zsűri hosszú asztala már a meghirdetett kezdés előtt negyed órával teljes volt, látszólag fesztelenül csevegtek, ásványvizet iszogattak, a franciák érdeklődve kóstolgatták a kistányérokra halmozott zselészerű, porcukrozott balkáni iszonyatokat. Fél szemmel az érkezőket lesték, zömében fiatalok sereglettek befelé, ki öltönyben, ki rövidnadrágban, ázsiainak tűnő fickót is láttak, fehér ingben, kezében farmer kabátot lóbálva. A ceremónia hosszúra és unalmasra sikeredett,
Zaki kétszer is elszundított, a vég nélküli francia lafatyolást nem értette igazán. Cézáron semmi megilletődöttség nem látszott, a tanárnő pedig majd felrobbant. Későbbi elmondása szerint kétezer per nyolcszáz volt a vérnyomása miközben zajlott az értékelés, a tanítványa neve pedig csak nem hangzott fel, szent meggyőződése lett, hogy tévedésből lettek ide citálva. Az abszolút kategória harmadik helyezettje az ismert nyelvész lett Craiovából, a második a kortárs lapokban rendszeresen publikáló novellista. Arra gondolt, hogy Zaki fel fogja négyelni, összeroskadt. A pályázat fődíjasának nevét a lyoni professzor kellően színpadiasan jelentette be, Cesar Geliu.
Yves Colier derűsen szemlélte a nyertes tétovázását, úgy kellett lökdösni, álljon már fel végre. Az addig ölében tartott farmer felsőt, ahelyett, hogy otthagyta volna a széken, keservesen magára feszegette, olyan lassan ment, hogy csak akkor ért volna később ki, ha az ellenkező irányba indul. Mindenki felállva tapsolt, nem értették, hogyan tűnhetett elő a semmiből Cézár.

A jó gall azt nem értette, hogy a diadalmas győztesre, akinek hosszasan rázta a kezét, megölelt, oklevelet és egy eltúlzott méretű serleget adott a kezébe, hogyan kerülhetett az ő néhány éve elveszített Lee Cooper dzsekije.

Szabó-V. Dóra: Út-vesztők | Beleolvasó

Szabó-V. Dóra: Út-vesztők | Beleolvasó

Akció!

Olvass bele!

Szállítás: 2-4 munkanap

3443,00 Ft

1.

 

SAMUEL

 

A Nowy Świat félreeső beugrójának romos falához dőlve próbálok árnyékba húzódni. A lábam rég elgémberedett a folyamatos üléstől. A beton kurva kemény. A seggem is fáj. Nem beszélve a golyóimról. Faszom! Azt a pár darab ruhát, ami az egyetlen vagyonom, magam alá tuszkolom.

Varsónak ez az egyik legforgalmasabb belvárosi utcája, de most még minden csendes és nyugodt. Fájdalmas sóhaj szakad ki belőlem. Nem szeretem a csendet. Ilyenkor utat törnek a gondolataim, és még inkább magamba fordulok. Hogy a büdös francba történt, hogy pár hónap leforgása alatt az életem így a béka segge alá került? Bár – vonom meg a vállam – csakis én tehetek róla. Tulajdonképpen megérdemlem, hogy itt rohadok az utcán, és mindenki keresztülnéz rajtam.

Fájjon csak! Annyira, mint amekkora fájdalmat én okoztam. Néha úgy érzem, a bennem dúló tehetetlen indulat, mint alattomos férgek húsevő bandája rágja keresztül magát az agyamon, a csontomon, és feszíti szét egyre jobban sajgó fejemet. Még most sem tudom felfogni, mi a fasz történt.

Az ideg észrevétlenül kúszik a hasam aljától agyam szerteágazó idegpályáiba, és ahogy elönt a lila köd, egy erőteljeset rúgok előre. Pechemre egy öltönyös fazon pont ekkor ér oda hozzám.

– Hé! Nem látsz a szemedtől? – mennydörgi, és undorodva tisztogatni kezdi a nadrágját.

A fülem égni kezd, halántékom lüktet és ökölbe szorul a kezem. Szinte belekapaszkodok a betonba, nehogy felugorjak és nekimenjek.

– Véletlen volt – vetem oda neki a fogaim között.

Mikor hallótávolságon kívül kerül, azért hozzáteszem: köcsög.

A csuklómhoz kapok. A vékony bőr karkötő érintése megnyugvással tölt el. Anyát juttatja eszembe. Az emlék fájdalmas szúrásként hasít a mellkasomba, és levegő után kapkodok. Az egyre erősödő hangfoszlányok körülöttem azonban megállítják a kitörni készülő pánikot, és a ködfátyol tisztulni kezd.

Felkapom a fejem, amikor meghallom az ismerős hangot az út túloldaláról. Szinte minden reggel itt kezdi a napot. Ma is nagyon csinos – állapítom meg. A testhez simuló farmer, a piros szövetkabát, szőke haj. Hm…

– Lou, ne viccelj már! – mondja a mellette lépdelő rövid, sötét hajú nő.

Idegesnek tűnik: kapkod és a kezével hadonászik. A szőke hosszú hajú lány pedig bűnbánó képet vág. Elindulnak a zebra felé. Egy kávé és egy péksütis zacskó van a kezében. Összefut a nyál a számban. Egy kis csepp még a betonra is csöppen. Durván megtörlöm a szám szélét, és körbepillantok. Még csak az kéne, hogy ezt valaki meglássa! Szánalmas vagyok!

– Megígérted, hogy eljössz velünk este bulizni – folytatja a sötét hajú.

Megállnak a zebránál. Elidőzik a tekintetem rajtuk. Minden nappal egyre vonzóbbnak találom a szőkét. Eljátszok a gondolattal, mi lenne, ha én is a zebránál állnék és beszédbe elegyednék vele. Egymásra mosolyognánk, és talán még a számát is elkérném valami hűdefasza indokkal…

Felröhögök a gondolatra, ami visszaránt a józanság kemény talajára. Idióta!

Ha még lenne életem… talán szóba is állna velem.

Hirtelen egy piros Škodás őrült dudálva, káromkodva vágódik ki a sorból és előzésbe kezd. A szőke, csinos lány a barátnőjével épphogy kitér előle.

Újfent ökölbe szorul a kezem. Legszívesebben kirángatnám az autóból azt az őrült faszit és beverném a képét!

Szabó V. Dóra: Út-vesztők

A szőke lány rám néz, én megtorpanok. Eddig észre sem vettem, hogy felugrottam, ahogy azt sem, hogy ő már szinte az én oldalamra ért. Egy pillanatra egymás szemébe nézünk. Hátrálni kezdek, megbotlok a ruhakupacomban és a falnak vágódok. Már-már hisztérikusan röhögök magamon.

A két lány pont előttem áll meg folytatni a csevejt. Hát nem csodálatos? Bassza meg! Mit nem adnék, ha most megnyílna alattam a föld!

– Tudom Hanna, tudom. És azt is, hogy az utóbbi időben sok programból vontam ki magam – szabadkozik a szőke. – De ki akarom használni a lehetőségeket, amiket most kapok.

A sötét hajú undorral rám néz, és arrébb sétál. Erre csak a szememet forgatom. A szőke azonban nem mozdul.

– Lou, én megértem. – A barna hajú hangja idegesen cseng. Hanyag mozdulattal a napszemüvegét is a fejére csúsztatja és így hunyorogva magyaráz –, de nem mehet ez a végtelenségig. Hónapok óta le se szarsz minket!

Egészen jó kedvem lesz, hogy megtudom a nevét! Lou! Elmosolyodok. Erre Lou rám pillant, én meg elkapom a tekintetem. Még csak az kéne, hogy meggyanúsítson, hogy hallgatózok.

– Hanna… ez azért így túlzás – ellenkezik.

– Hogyne, mindjárt gondoltam. – A sötét hajú lány az órájára néz. – Mennem kell, várnak az egyetemen!

– Persze, menj! – Mintha a szőke kicsit fellélegezne. – Kapd el azokat a srácokat!

– Meglesz! – mondja a másik és mosolyogni próbál, de inkább vicsorgásnak tűnik.

A szemem sarkából kémlelem az eseményeket, és a pulzusom az egekben van. Kínosan érzem magam, mert Lou még mindig előttem toporog.

Mi a fenéért nem megy arrébb?

Megköszörülöm a torkom. Rám néz.

„Mi a jó büdös…!” Még fel is hívom magamra a figyelmet. Ez a nap ennél nem is indulhatna jobban.

– Tessék, ez a tied! – szólal meg, és felém nyújt egy zacskót.

Értetlenül nézek rá.

A lány még mindig ugyanúgy áll előttem. Zavarában körbetekint és mosolyogni próbál.

– Vedd csak el!

Továbbra is nyújtogatja felém a cuccát.

Még mindig nem mozdulok. Végül leteszi elém a földre.

– Jó étvágyat! – mondja, és olyan hirtelen, ahogy jött, el is tűnik.

***

LOISETTE

 

A lépcsőházba lépve megcsap a már jól ismert dohos levegő. Elfog a hányinger. Egyszerűen nem tudom megszokni ezt a szagot. Befogom az orrom addig, amíg felérek az emeletre.

Amint a lakásba érek, lerúgom a cipőmet, ledobom a cuccaimat, aztán elterülök a kanapén.

Akárhányszor elgondolkozom a költözésen a lépcsőház miatt, elszáll minden negatív gondolatom, amint belépek a lakásba. Önálló életem első bérleménye, amit egyedül rendeztem be, és nagyon otthonosra sikeredett. Emellett a környék is szuper, közel van a belvároshoz, jó a közlekedés.

Nowy Świat

– Istenem, már megint front jön – nyögöm, miközben a halántékomat masszírozom. De legalább a hányingerem csökken.

Próbálok relaxálni. Becsukom a szemem, de folyton elkalandozok, és a hajléktalan srácon kattogok. Annyira ismerősnek tűnik. Egészen biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol. De az Istenért nem ugrik be, hogy hol. Valaki bemutatott volna neki már régebben? Vagy találkoztam vele egy fotózáson?

Megszólal a telefon. Összerezzenek.

– Lou, akkor este számíthatunk rád? – kérdezi egy hapsi a telefonban. Hirtelen azt sem tudom, ki az. Gyorsan lefuttatom a szoftvert.

– Áh, Filip, persze! – kapok észbe. – A fotózás! Nyolc, ugye?

– Igen. Nem lesz külön sminkszoba, csak egy asztalt tudtam szerezni.

– Hát, akkor abból hozzuk ki a legjobbat – mondom, de már bontja is a vonalat.

Ledobom a telefont az ágyra és elkezdem összepakolni a cuccaimat. Fekete táskába az alapozókat, szemhéjfestékeket, a „make up” feliratúba a rúzsokat, aztán lecipelek mindent az autóba.

Rövid délutáni szieszta után bekapok még néhány falatot, aztán elindulok az esti megbízásomra.

Pontban nyolckor parkolok le a Pavillions előtt. Málló vakolatú emeletes ház tornyosul előttem. Nem túl barátságos a környék, körben rozoga épületek állnak, és amint kiszállok az autóból, három szakadt ruhás fiatal hangos röhögések közepette szédeleg el mellettem. Az utca távolabbi részéből ordibálás hallatszik. Feláll a hátamon a szőr. Sietős léptekkel a kapucsengőhöz megyek. Unott hang szól bele, majd kattan a zár és várom, hogy lejöjjön a segítség. Mire kipakolok az autóból, mogorva, bajszos, idősebb pasas sántikál elém. Majdnem felnevetek.

– Ezek lesznek? – kérdezi és unottan megfogja a táskáimat.

Bólintok és megmarkolom a maradékot.

Hosszú, sötét folyosón követem az útbaigazítómat, ahol épphogy csak pislákol a neonfény. A lámpa zúgását a pasas csoszogása töri meg. Próbálok kicsit lemaradni, mert a segítőmből áradó izzadságszag fojtogató. Fújtatva száll be a liftbe, így már a szájszagát is érzem.

Szuper.

Óráknak tűnik, mire felérünk a negyedikre.

Dübörgő metálzene csapja meg a fülemet. Az izzadságszagot már kevésbé érzem, hozzászokott az orrom. Füst száll a folyosón. Hogy honnan, arról fogalmam sincs.

Remélem, nem gyulladt ki valami.

Az öreg mogorván az egyik ajtó felé mutat, és leteszi a cuccaimat a fal mellé. Innen oldjam meg – dörmögi. Elképedve meredek rá, miközben ő visszaindul a helyére.

A szobában tinilányok támasztják a falat, unott képpel várakozva a sorukra, miközben megállás nélkül a telefonjukat nyomkodják. Egy-két lány falatnyi fehérneműben sasszézik el előttem, a fiúk meg olyan bőrszerkóban futkosnak, amilyet még életemben nem láttam. Örülök, hogy a micsodájukat legalább takarja valami. Felhorkanok.

Ezeket én nem nevezném ruháknak.

A kopott állványokon lógó cuccokról nem is beszélve!

– Most le kell tennem. Fél órán belül legyetek itt! – üti meg a fülemet egy ismerős hang.

Filip az. Intek neki, mire ő közelebb hív.

– Nem hiszem el! – dühöng. – Gond van – kezdi –, az egyik lány elakadt a dugóban. Legalább fél óra, amíg ideér.

Megrántom a vállam.

– Egyszerre úgyis csak egy lányt tudok sminkelni.

– Remek. Ez lesz az asztalod – mondja, és a szoba sarkában álló, barnára lakkozott, billegő tárgyra mutat. Lesöpri róla a ruhákat, és színpadiasan odaáll mellé.

– Milyen sminket szeretnél? – kérdezem, miközben próbálom szinten tartani a szorongásomat, és rendbe szedni az asztalt. Nehezen tudom kizárni a fejembe tóduló negatív gondolatokat: el fogom cseszni az első komolyabb megbízásomat, nem fogom megugrani a mércét.

Nem pont ilyen helyre gondoltam a mai megbízással kapcsolatban.

– Fekete, vörös színű ruhák lesznek a lányokon – mondja és megmutatja az előbb szemrevételezett darabokat.

Összeszorított szájjal bólogatok.

– Mit szólnál egy jó erős, füstös feketéhez, vörös rúzzsal? – kérdezem, közben elkezdek kipakolni a táskából.

– Rád bízom. A lényeg, hogy tartós legyen, mert hat-hét óra táncot bírniuk kell. És tizenegyre végezz velük!

Mire szóra nyitnám a számat, már el is tűnt.

– Frankó – motyogom magamban, és intek az első lánynak.

Unott arccal ül le a székembe.

Mély levegőt veszek és lassan kifújom. Próbálok kizárni mindent, és csak a sminkelésre koncentrálni.

Szerencsére a lányok arca szép, nincs bőrhiba, így könnyű dolgom van. Kontúrozok, pirosítózok és szépen megformálom a szemöldököket. Aztán bázissal kezdek a szemen. Rá a fekete szemhéjfesték. Rétegezés, satírozás és árnyékolás a végén. Tus mellett döntök, és mindegyik modell kap műszempillát is. Végül dögös vörös a szájra és kész is.

Filip egyszer csak a semmiből mellettem terem, megtörli izzadt homlokát és hunyorogva méregetni kezdi a munkámat. Lélegzet-visszafojtva várok, mire egy fejbiccentéssel jelzi, hogy elégedett.

– Már csak négyen vannak – mondja és megy vissza a dolgára.

A harmadik lánynál már erőteljesen fáradok és érzem a hátamba nyilalló fájdalmat.

Megcsörren a telefonom. Átkozom magam, hogy elfelejtettem lehalkítani. A fejem élesen nyilallni kezd, ahogy eszembe jut, hogy most van a csajos buli, amire gonosztevő módjára nem mentem el.

Csak ne hagyd, hogy kizökkentsenek.

– Hol a fenében vagy? – üvölt a telefonba a barátnőm, Sara.

A vállammal tartom a telefont, miközben sminkelek tovább.

– Mondtam Hannának, hogy ma nem érek rá – suttogok.

– Azt hittem, viccelsz – mondja szemrehányóan.

– Sara, kérlek…

– Persze, a fontossági sorrend. Akkor jó munkát! – és mielőtt bármit is mondhatnék, lerakja a telefont.

Hihetetlen, hogy akárhányszor felhív, nem tud mást, csak kiosztani! Mintha apámat hallanám! Lassan ott tartunk, hogy engedélyt kell kérnem, ha dolgozni akarok! Megremeg a kezem. Sara stílusa nagyon könnyen kibillent az amúgy is ingatag lábakon álló lelki békémből.

Le kell tennem az ecsetet egy pillanatra, és veszek néhány mély lélegzetet, hogy csökkenjen a remegésem. Csinálok pár nyak- és vállkörzést, jó pár beszív-kifúj gyakorlatot, és újabb lendülettel vetem bele magam a munkába. A negyedik lányt így is hanyagabbul fejezem be. Fél tizenkettőkor esik be az utolsó táncos, így jóval éjfél után végzek. Mire mindenki elkészül, teljesen kipurcanok.

Tulajdonképpen büszke vagyok magamra. Ez volt az első komolyabb munkám, és szép bért kapok érte. Már nem is érdekel, mit gondol Sara, vagy Hanna.
Dudorászva és táncikálva pakolok össze, aztán elindulok hazafelé.

Akció!

Olvass bele!

Szállítás: 2-4 munkanap

3443,00 Ft

2.

 

SAMUEL

 

Tuti, hogy csak álmodtam a múltkori találkozót. Hogy is hívják? Basszus! Nem felejthettem el! – korholom magam. – Megvan! Lou!

Na tessék! Tudok én, ha akarok!

Még ki is húzom magam a falhoz dőlve, olyan büszke vagyok a teljesítményemre.

Felröhögök. Szánalmasnak érzem magam. Újra magamba roskadok.

Biztos vagyok benne, hogy csak a képzeletem játszott velem. A felismerés, hogy a szőke lány csak egy délibáb, egy álomkép, jó nagy gyomrosként ér. Bár mi a francot is remélhetnék tőle? Mégis mit gondoltam? Miért venne észre egy olyan lány, mint ő, egy olyan szerencsétlent, mint én?

Kedvetlenül kiveszem a zsebemből a ronggyá gyűrt Bazaar magazint és fellapozom. A fájdalom, mint egy éles tőr szúrása, szánt végig a testemen, ahogy a képeimet nézem. Dühösen a földhöz vágom az újságot.

Minden egyes ilyen alkalom eszembe juttatja, hogyan is tettem tönkre mindent magam körül. Még huszonöt sem vagyok, és az egész életemnek vége. Ha kicsit több erőm lenne, esküszöm, már rég megtettem volna…

Nowy Świat

– Örülök, hogy itt talállak! – szakít ki merengésemből egy ismerős hang.

Felpillantok és egy ültő helyemben vigyázzba vágom magam.

Lou áll előttem. Múltkor mégsem álmodtam.

Zavartan igazgatja élénkpiros szövetkabátját. Én meg kényelmetlenül érzem magam. Húzogatom a ruhámat magamon, és egyre jobban elönti az agyamat a lila köd. Nem akarom, hogy így lásson!

– Hoztam neked ebédet – szólal meg végül.

Nagy nehezen szó jön a számra.

– Minek? – vetem oda.

– Gondoltam, éhes lehetsz – mondja, és most meg a körmét babrálja.

– Foglalkozz a magad dolgával!

– Csak… fogadd el.

– Nem kell! – makacsolom meg magamat, és keresztbe teszem a kezem a mellkasom előtt.

Még mindig felém nyújtja az ételt, és ez elbizonytalanít.

Végül nem várom meg, hogy letegye elém, elveszem tőle.

Lou zavartan elmosolyodik, majd elindul a metró felé. Utánanézek. Egyszer visszanéz rám, aztán végleg eltűnik.

Megpofozom magam… Mégis mi a franc történik itt?

Összefut a nyál a számban, amikor belenézek a dobozba. Tömni kezdem magamba a kaját.

– Hogy van, Samuel? – üti meg a fülemet egy újabb női hang.

Felpillantok. Az utcások.

– Alicja – mondom és leteszem magam mellé az ételt. – Jobban nem is lehetnék. – Az irónia csak úgy süt a hangomból.

A nő mellett álló férfi téblábol, és a környéket kémleli.

– Látom, van mit ennie – mondja barátságosan.

Bólintok.

– Egy kedves hölgytől kaptam – válaszolom zavartan.

– Ennek igazán örülök! Van esetleg még valamire szüksége?

Megrázom a fejem. Mindig kínosan érzem magam, amikor jönnek ellenőrizni. Hátat fordítanak és elindulnak.

– Alicja! – kiáltom, mire ő megfordul. – Tudja esetleg, hol van a közelben valami olyan hely, ahol tudnék mosakodni? Esetleg aludni?

Alicja elgondolkozik.

– Nincs innen messze a Pryzstan Caritas Egyesület. Várjon, felhívom őket, van-e szabad helyük mára.

Kicsit távolabb megy, és hallom, hogy monoton hangon beszél valamit. Néha grimaszol egyet, és hadonászik a kezével.

– Szerencsénk van, Samuel. Sikerült elintéznem, hogy ma éjszakára fogadják önt. Csak egy – itt felmutatja az ujját is – éjszakára tud odamenni. Sokan vannak.

Az öröm és a félelem váltakozik bennem.

– Köszönöm – mondom végül.

– Keresse Mikolaj Nowickit. Ő segít majd.

Magamban kántálom a nevet, nehogy elfelejtsem. Alicja és a szótlan kolléga továbbállnak, én pedig folytatom az ebédemet, de egy hugytól bűzlő, mocsoktól fekete bőrű suhanc megáll, nem messze tőlem. Rásandítok, és kurvára remélem, hogy elhúz innen a francba. Nyugiban szeretnék kajálni, ha már van mit.

– Hé, te ottan, mitet eszel? – kérdezi karcos hangon. Nem úszom meg, a picsába! Nem válaszolok, sőt, elfordulok.

– Kérdezettem valamit! – kiált rám, mire szamárköhögésre emlékeztető hang tör fel belőle.

Kihasználom a helyzetet, összekapom a cuccaimat és elindulok az utcákat összekötő kis udvar felé. Ha kiérek a plázáig, akkor már nyugtom lesz.

– Ájjá meg! – üvölti, amikor abbahagyja a köhögést.

Utánam ered, de futás közben megbotlik egy kőben és elvágódik. Még bukfencet is vet. Egy pillanatig mozdulatlanul fekszik a földön, megtorpanok. A fiatal suhanc azonban felpattan, így újra futásnak eredek. A következő pillanatban újabb puffanást hallok. Hátranézek. A lábát fogva görnyedten támaszkodik a földön. Már épp megsajnálnám, mire kúszni kezd és üvöltések hagyják el a véres száját.

– Aggyá enni!

– Ez az enyém! – kiáltom, miközben hátrálok.

– Nézzé’ má’ magadra! Nincsen neked szükséged ennyi kajára. Én má’ hetek óta nem ettem! – mondja, és feltápászkodik.

Megint futni kezdek. Sántikálva indul el felém. Minden erőmet összeszedve sprintelek el onnan. Amint kiérek az összekötő útról, elvétem az irányt, és egy fának ütközök. Felüvöltök, mert egy ág a karomba váj. Ekkor hatalmas mennydörgés rázza meg a várost, ami vetekszik a számból feltörő hörgéssel, amikor észreveszem, hogy leszakadt a karkötőm. A földre vetem magam, és belebokszolok a betonba. Többször is. Csak akkor hagyom abba, amikor már a beton is csupa vér. Nem érzem a fájdalmat a bennem tomboló dühtől.

Az eső is csepegni kezd. Így legalább nem látszik, mennyire puhány vagyok. Folyik a könnyem! Ultra gáz! Még mindig a földre rogyva, egy pad mellett gubbasztok, körülöttem elegáns ruhába öltözött emberek rohannak fejvesztve az egyre jobban rákezdő eső elől. Menedéket keresnek. Ha! Milyen vicces: én is menedéket keresek, csak egy kicsit másmilyet. Elmélázok egy pillanatra, mennyire sok jelentése lehet egy szónak. Megrázom a fejem. Felmarkolom a karkötőt és zsebre vágom. Égeti a tenyeremet a lenyomata, de nem engedem el. Még mit nem!

Fújtatva indulok újra útnak. Menten agyvérzést kapok. Egy kis pia kellene, hogy elnyomja az érzékeimet. De a testem egyből ellenállásba ütközik. Józannak kell maradnom. Ez a büntetésem: érezni.

Meg kell keresnem azt a szállót – jut eszembe. Napok óta nem fürödtem, koszos és büdös vagyok. Csimbókokban lóg a hajam. Ezen már az eső sem segít.
Viszonylag könnyen, pár utcával arrébb megtalálom, amit Alicja mondott: Pryzstan Caritas Egyesület. Tényleg dugig van. Fasza. Átható vizelet- és izzadságszag árad kifelé. Öklendezni kezdek, ahogy belépek az ajtón.

– Téged még nem láttalak itten – szólal meg egy görnyedt hátú fazon.

– Most vagyok itt először – mondom csendesen. – Keresek valakit.

– Teltház van fiacskám! – mondja, miközben egy fogpiszkálót rágcsál. – Ugyan kit kereshetnél itt?

– Menj arrébb! – szólal meg egy férfi erőteljes hangon a háttérből. – Nincs jobb dolgod?

A görnyedt hátú megvetéssel az arcán arrébb támolyog, és egy jól szituált, magas, kissé pocakos férfi lép a helyébe.

– Te vagy Samuel? – kérdezi hanyagul.

Bólintok.

– Nagy szerencséd van, hogy Alicja a szociális munkásod. Más nem tudott volna kiharcolni egy helyet éjszakára – mondja, és a fejét rázza. – Gyere utánam.

A vékony folyosón hatalmas tömeg fogad. Fejbe vág a felismerés, hogy én is ezek közé tartozom. A lezüllött, koszos, büdös, semmirekellő alakok közé. Van, aki rám vigyorog, és érthetetlen megjegyzéseket kiabál felém.

– Ne foglalkozz senkivel! – fordul hátra a férfi előttem.

Bólintok és menetelek tovább.

– Itt a fürdő – mondja, és hirtelen megáll. A hátának ütközök.

Egy kosztól sötétlő, régen talán fehérre festett ajtót nyit ki, aztán becsukja. Megyünk is tovább.

– Itt jön a friss hús! – hallom jobbról, ahogy elhaladunk egy férfitársaság mellett.

Nevetés hallatszik.

– Kellene egy kis beavatás – mondja a másik.

Újabb röhögés.

Mikolaj bosszúsan feléjük néz, mire mindegyik elhallgat, és elfordítja a fejét.

– Szorítsd csak a ruháidat! Az nagy kincs itt – köpi egy sárgás fogú, leragasztott szemű, kopasz fószer.

Nyelek egyet. Újabb csoport mellett haladunk el. Felpillantok, és hatalmasat ugrok. Mintha szellemet látnék. Csont és bőr test, sápadt arc, sárgás körmök. Kiráz a hideg ettől a helytől. Leginkább húznék innen a picsába, de muszáj megmosakodnom, és pihennem egy kicsit. Aztán eszembe jut Lou is. Nézzek már ki valahogy, ha megint felbukkan. Nonszensz! Elüldözném a francba, amikor megjelenik, utána meg siránkozok, hogy hadd láthassam! Röhej! Úgy csinálok, mintha bármi esélyem is lenne nála. Idióta!

Közben befordulunk a folyosón és megállunk egy ajtó előtt. Bent félhomály honol. Görcsbe rándul a gyomrom. Egy ágy kivételével mindegyiken fekszik valaki.
Horkolás és szuszogás hangja keveredik halvány beszédfoszlányokkal.

Egy hordóhasú, kopasz férfi felül az ágyon.

– Ki lesz az új vendégünk? – dörmögi.

– Foglalkozz a saját dolgoddal! – veti oda Mikolaj. – Itt tudsz aludni, de csak egy éjszakát! – szótagolja, és az üres ágyra mutat.

Újfent bólintok.

– Nem lehet behozni semmi fegyvert, semmi alkoholt. Ürítsd ki a zsebeidet!

Szótlanul matatok a zsebemben, és az ujjaim rákulcsolódnak a bicskámra. Félve adom oda. Mostantól nincs, ami itt megvédjen. A karkötőt a zsebemben hagyom. Mikolaj elteszi a bicskát, és elindul kifelé.

– Jó pihenést!

A szobában lévők felröhögnek.

Földbe gyökerezett lábbal állok egy ideig, majd összeszedem minden bátorságomat, és visszakullogok a zuhanyzóhoz. Próbálom a lehető legkisebbre összehúzni magam és kerülni a feltűnést. A fürdő előtt körbenézek. Akkor akarok bemenni, amikor nem figyel senki. Még csak az hiányzik, hogy valaki belógjon mellém. Persze amint kinyitom az ajtót, hirtelen minden szem rám szegeződik. Néhány faszi szája fura mosolyra húzódik, van, aki még az ajkát is nyalogatja. Gerincemig hatol a félelem.

Szinte beugrok a zuhanyzóba és becsukom az ajtót. A törött csempék közötti rész penészes és mindössze három zuhanyfej árválkodik a falon. Az egyik nem működik, a másikból csak egy vékony vízsugár csordogál, így a harmadik alá állok. Állott szagú víz folyik belőle, de legalább tűrhető a sugár. Még így is időbe telik, mire bevizezem a hajamat.

Felkapom a földről a koszos szappant, és úgy sikálom magam, mint aki még soha életében nem fürdött. Amikor már kellően habzik, a kezemmel dörzsölöm… végül pedig a körmeimmel kaparom a koszt. Később veszem észre, milyen vérvörös csíkokat hagyok a kezemen. Néhol talán a húsomig vájok. A testem minden porcikáját a kiérdemelt fájdalom járja át.

A falnak támaszkodom, és hagyom, hogy a hideg víz a fejemre folyjon. Kicsordul a könnyem.

A tenyeremmel újra és újra a falra csapok. Most már érzem a betonba bokszolásom eredményét is. Az ujjperceim kétszeresükre dagadtak, az ujjaimat nagy fájdalmak árán tudom csak mozgatni.

Amikor a csapkodástól kimerülten, lihegve dőlök neki a csempének, elzárom a csapot.

Lesöpröm magamról a vizet, és felkapok valamit a kevés ruhám közül, beleértve egy vastag pulóvert is.

A zuhanyzóból kilépve elégedetlenkedő hangok ütik meg a fülemet. Nem foglalkozom velük, az ideiglenes ágyam felé veszem az irányt. A folyosón fura nyüzsgés moraja hallatszik. Egy pillanatra megállok, és próbálok rájönni az okára. Az egyik idősebb nő odakiált nekem, hogy menjek én is, kajaosztás van.

Hurrá!

Kezemben a cuccaimmal elindulok a tömeggel. Legalább fél órát állok sorba, mire kapok egy tál gőzölgő levest és kenyeret. Gyorsan belapátolom, és sietős léptekkel visszamegyek az ágyamhoz. Most még üres a szoba, mindenki vacsorázik.

A fejem alá gyűröm a ruháimat, és elfekszem. Jólesik végre pihenni.

Elaludni viszont nem merek. Minden idegszálammal a körülöttem zajló eseményeket monitorozom. Minden zajra összerázkódok. Egyre kevésbé találom jó ötletnek az itt éjszakázást. De már nincs mit tenni. Nincs sem erőm, sem kedvem kisétálni a viharba. Erősebb a vágyam az ágyban alvás után, mintsem megfutamodjak. Gyűlni kezdenek a hálótársaim.

A szálló lassan elcsendesedik. Talán van remény egy kis pihenésre is. Halkul a moraj, a beszélgetés és a zaj.

Lelassul a légzésem, megnyugszom. Elnyom az álom.

– Azt hiszem, elaludt – hallom az álomfátyol alatt.

Csak álmodok. Nincs semmi gond.

Szabó-V. Dóra

Szabó-V. Dóra

Szabó-Vincz Dóra 1987-ben született Szombathelyen, de már egészen kicsi korától Székesfehérváron élt. Gyerekkora óta szenvedélye az írás, több kisebb történetet írt már gyerekfejjel. Az iskolában emelt szinten tanult irodalmat és történelmet, de hirtelen pályát módosított és végül a biológia szakon végzett az egyetemen. Több, mint húsz éven keresztül táncoltatta, mozgatta, derítette jobb kedvre az embereket esténként a lakóhelyén, egészen gyermekei születéséig. Utána újra előtérbe került az írás, és utat engedve tanulás iránti vágyának, Dr. Mezőrvári Gyula regényíró kurzusát végezte el, amit a novellaíró, majd a Péterfy Akadémia kreatív írás kurzusa követett. A Magyar Íróképző írótanfolyamának is hallgatója volt, és a tanulást szerkesztőjével, Wágner Szilárddal is folytatja tovább. Másfél évet élt Varsóban, ami ennek a könyvnek is a fő színtere. Jelenleg Tatán él férjével és három gyermekével. Szenvedélyesen foglalkoztatja a pszichológia, és könyveiben a mélyebb emberi szálakat, a belső vívódások okait kutatja.

Url Izabell: A teheráni csecsemő | Beleolvasó (18+)

Url Izabell: A teheráni csecsemő | Beleolvasó (18+)

Url Izabell: A teheráni csecsemő

Rainer Maria Rilke:

A párduc

Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerült, hogy már semmit se lát.
Úgy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörül
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körül,
melyben egy ájult, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér – és ott megszűnik.

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

1. FEJEZET

Jázmin

 

– Ó, és ne feledje a dupla adag homárcsipszet! – nyújtottam vissza a pincérnek az étlapot.

– Tudtad, hogy a homárokat élve főzik meg? – A velem szemben ülő srác hangjában volt némi rosszallás.

– Ez engem mennyiben érint?

– Sírnak a fazékban, Jázmin!

– Nos, Sami… – Kagylót formáltam a kezemből és jelképesen a fülemhez emeltem. – Én nem hallok semmit.

Az első találkozásunk Babakkal mesébe illő volt. A rém unalmas Samival randiztam, akit azért kapartam elő a kuka aljáról, mert fekete hajú volt és közel-keleti, akárcsak álmaim délceg lovagja. És ellentétben a „délceg lovaggal,” ő képes volt visszaírni az SMS-eimre. Minél tovább néztem ébenfekete feje búbját, annál inkább rá kellett jönnöm, hogy a muszlim pasik külseje az elvárt tulajdonságaik nélkül olyan, akár a szenteltvíz. Nem árt, de nem is használ. Sami az étterem játszósarkából az asztalhoz hordott néhány vackot, és egy műanyag brokkoli különösen megtetszett neki. A csempéket számoltam, miközben azon tűnődtem, vajon a személyzet elhiszi-e, hogy egy magamfajta hölgy és egy Sami-féle balfácán… Nem, nem hiszik el! A női ösztön vészriadót fúj, ha egy férfi szemébe könnyeket csal a homárok nehéz sorsa. Egy érzékeny alak gyenge utódokat nemz. Hát olyannak látszom én, akinek be kell érnie egy érzékennyel? Halovány mosoly terült el az arcomon a megnyugvástól; kizárt, hogy bárki turbékoló gerléknek nézzen minket. Egy pillanatra eszembe jutott Babak, a büszke, fríz csődör, és Sami, a kólikás szamár. Ennyire kétségbe lennél esve, kislány? Számhoz emeltem a szalvétát, nehogy a képemen éktelenkedő grimasz egy életre elbizonytalanítsa Samit. Kész ciki dacból elfogadni egy ilyen fiú meghívását! Pontosan mit is mondtam utoljára Babaknak? Ugye nem azt, hogy mire legközelebb lát, én már valami klepetusos sejk asszonykája leszek, és akkor aztán megkukulhat az irigységtől? Próbálnám meggyőzni magam, hogy az csak egy álom volt, Babak nevetése azonban túlságosan valóságosan csengett ahhoz, hogy álom lehetett volna. Az ajtó csikorogva kivágódott a hátam mögött, és jeges szél kúszott a blúzom alá.

– Húszmillió?! Te meg vagy húzatva! Nem találsz olyan barmot, aki ennyiért megcsinálja neked!

Nem… az ki van csukva! Nem mertem megfordulni. Megtéveszthetett a zaj, és egészségtelenül sokat fantáziáltam róla az elmúlt öt percben és… És ennyi. Ha hátranézek, egy kövér, kopaszodó pasit látok majd a bejáratban, és zéró Babakot. A férfi rövideket hümmögött a telefonba, ami alapján képtelen voltam beazonosítani a hangját.  

– Harminc guriga, és azt ajánlom pajti, hogy csókold meg a lábam nyomát, amiért egy tetves Teréz anya vagyok! – Hanyag eleganciával csapta be az ajtót. Angolul beszél, tehát jó eséllyel külföldi. Akárcsak Babak…

Kirázott a hideg, részben a kéretlen szellőztetés miatt. Ő volt az.

Hogy is képzeltem, hogy Babak öblös hangja egy kövér fickóhoz tartozhat? Vagy egy akármilyen másik fickóhoz. Pont én ne ismerném fel, akinek olyan ez az orgánum, mint egy hívószó? Erről eszembe jutott egy vicces sztori. A sulis szekrény előtt álltam és éppen Babak hangüzeneteit hallgattam vissza, amikor az osztály mindig zsibongó csaja a nyakamba ugrott.

„– Csak nem?! Nem mondod, hogy az új krapekod néger! – visította. – Ugye milyen vadállatok az ágyban? Annyira tudtam, hogy végül dobod azokat a hülye a törököket, és összeszedsz egy igazi férfit.” Sziszi minden szaváért hálás lett volna a fehér barátja, aki fogalmam sincs, hol helyezkedhetett el a táplálékláncban, ha Sziszi már a törököket sem találta elég maszkulinnak. Hirtelen nem jött a megfelelő válasz a nyelvemre. Szerettem volna azzal visszavágni, hogy Babak az ő kreolbőrű szépségeinél is jobban ott van a szeren. Beletörődtem azonban, hogy ezt nem állíthatom nagyobb meggyőződéssel, mint ahogyan Sziszi fényezi az afrikai cimboráit.”

„– Felejtsd el a törököket és a négereket is! Nekünk perzsa pasi kell.”

A vállamon ücsörgő kisördög figyelmet akart.

Babak alig néhány méterre ácsorgott a székemtől, és én rögtön tudtam, mit kell tennem. Előredőltem az asztalra, tenyerem pedig figyelmeztetőleg csapott le a pozdorja lapra.

– Húzd ki magad! – parancsoltam Samira.

– Mi?

– Húzd már ki magad, az ég szerelmére! És igazítsd meg picit az inggallérod! Jobbra. Nem, a másik jobbra!

A fejem bagolyszerű fordulatot tett. Babakot bámultam, amint gyanútlanul a pincérnő felé int.

Ennél pocsékabb nem is lehetett volna az időzítés. Ha Babak ilyen társaságban lát, a végén még azt fogja hinni, hogy kénytelen voltam lejjebb adni az elvárásokból! És a legborzasztóbb, hogy ez a kis kerékkötő Sami itt liheg a nyakamon. Vajon rossz néven veszi, ha faképnél hagyom a randi közepén egy jobb parti reményében? Vagy habogjak azért valami full kamu magyarázatot arról, hogy Babak az apám testvérének a kiskutyájának az öccse? Integetésre emeltem a kezem, majd jobbnak láttam úgy tenni, mint ha csak a pincért hívnám. Babak nehéz, de elszánt léptekkel közelített felém. Úgy tűnt, hogy az egész étterem elcsendesült, és egyszerre ezernél is több szempár szegeződött rám. Árnyéka fekete selyemköntösként burkolt be, a közelsége elakasztotta a lélegzetem. Döbbenetemre felkapott, és úgy pördült meg velem, mintha a legújabb szerzeményével dicsekedne. A szoknyám fellibbent, orrom a nyaka gödrébe fúródott, vézna karocskáim alig érték át a masszív férfitestet. Passzolt a bőréhez az agarfa és a pacsuli testes illata, fekete dzsekijébe mintha beleszőtték volna az éjszaka egy darabját. Babak híresen jól ismerte az éjszakát, és az éjszaka is őt. Együtt pulzált a sötétséggel, beleveszett. Ahogy a nap eltűnt a horizont alatt, az ő szívében kicsírázott a vágy, hogy útra kerekedjen. A puszta jelenlétével dominált, és Sami egyszerre úgy érezhette, hogy nem jut mindkettőjüknek oxigén.

Babak kérdés nélkül az asztalunkhoz húzott egy széket, és megköszörülte a torkát.

– Szervusz, idegen! – Sami felé nyújtotta a kezét. – Hol hagytad a kandurádat, barátom?

– A kandurámat?

– Azt hordanak a sejkek, vagy tévedek? – sandított felém gúnyosan. – Hagyjuk, azt mondd inkább, hogy mi járatban a kedvenc azeri éttermemben!

Babak őszes hajszálai keszekuszán lógtak a homlokába, az ingujját könyékig feltűrte.

– Bakuból jöttem.

– Baku?! Hát, ott tényleg nincsenek sejkek. De ezek szerint közös az anyanyelvünk, tesó! Én is azeri török vagyok, Iránból. – Lazán előretolta az öklét, Sami pedig nem merte nem viszonozni a pacsit.  – Ha azerbajdzsáni vagy, tuti, hogy ismered ezt a dalt! Hogy is hívják a fickót, aki énekli? Tudod, azt a kis bandzsa törpét! Picit olyan, mint te.

– Már megbocsáss, de mi éppen…

Babak jelképesen Sami ajkának érintette a mutatóujját. Ez egy fokkal civilizáltabb volt a „kussolj!”-nál. De csak egy fokkal.

– Igen, beugrott! – Éljenezve meglendítette a karját. Tompa körmei az asztalon verték a ritmust, és olyan kegyetlen önhittséggel hunyta be a szemét, mintha legalábbis klipforgatáson volna. Véletlenül sem gyötörték a skrupulusok! – Megmondtam, hogy enyémek a csillagok. Enyém a tavasz és enyém a nyár! A múltam sötét, de barátom, ez a lány az enyém!

A pultos csajok lelkes tapsviharral jutalmazták a rövidke szólót. Babak felállt, a „közönség” felé fordult, majd színpadiasan meghajolt. A keleti zenék rajongójaként tudtam, hogy miről szól a dal. Lángba borultam a fülem hegyétől a mellkasomig, Sami viszont csak kushadt a helyén, és hagyta, hogy porba alázzák. 

Babak mellém telepedett, kivett egy darabka mogyorót a közös tálból, és csámcsogva folytatta:

– Bébi, úgy hiányzik, hogy… tudod! Az illatod a párnámról!

– Mit művelsz?! – sziszegtem, szinte zárt szájjal.  

Hatalmas keze vándorútra indult a szoknyám alatt, és elég közel hajolt, hogy érezzem, amint a leheletében keveredik a mentol és a mogyoró szaga.

– Épp megmentelek egy világi lúzertől! – Kirázott a hideg, ahogy a forró lélegzete megtöltötte a hallójáratomat. Az a csintalan vigyor a képén… beleszédültem.

2. FEJEZET

Jázmin

 Egy hónappal később

 

Vajon miért adtam feleségjuttatásokat a pasinak, aki nem akart több lenni egy ágytársnál? Bárki állította is, hogy a férfiak a nőket akarják, és a nők a férfiakat, ritka ostoba pára lehetett. A nő a férfit akarja, való igaz. De mit akar a férfi? Mindig egy másik nőt? Bár’ ilyen egyszerű lenne. A férfi nem akar semmit, és egyszerre mindent akar. Nincs biológiai korlátok közé szorítva, hogy idejekorán elköteleződjön a tökéletlenség mellett. Késznek, szabadnak kell lennie, ha dörömbölne nála a „csoda” (egy amolyan Claudia Schiffer-féleség), akiről az anyja elhitette vele, hogy létezik, és hogy ő meg is érdemli. Késznek lenni annyit tesz, hogy ez a drága férfi meg sem nyitja a szívét a mi hétköznapi csirkehúslevesünknek. Maximum a száját, de azt is csak addig, amíg bekanalazza az ételt. A második szájnyitás – a köszönöm – gyakran elmarad.

Babak nagybetűs férfi volt. Férfiasság vágtázott a csontjaiban és férfiasság vigyorgott  feneketlen tekintetéből. Mantrázhattam a gyengeségeit, semmi sem szegte kedvem. Még az sem, hogy pocsék nyelvérzékkel rendelkezett. Amikor kiejtettem magyarul, hogy „házban,” visszakérdezett, hogy „who’s husband?” (kinek a férje?). Most is éreztem, ahogy a nevetés a szám sarkát csiklandozza, és a rekeszizmom megrándul. Gyorsan lebiggyesztettem az ajkam, nehogy megsértődjön, és ugorjon az aznapi szórakozásom. Egy jó vastag töltőtollal a szájában próbálta követni az instrukcióimat.

– Moszkvics-slusszkulcs. – Légiesen hadonásztam, akár egy elfuserált karmester.

– Moskvic-szluss…

Talán túllőttem a célon, így elsőre?

Nem érdekelt, hogy szegénykém sosem fogja tökéletesen kimondani a nyelvtörőt. Az önmagában megért egy misét, mennyire maflának tűnt. Végre, egyszer már ő tűnt annak!

Lehet, hogy ez tipikus iráni sajátosság? Elrenyhülnek az arcizmaik, mert zárt szájjal beszélnek? Vagy a macsósággal összeegyeztethetetlen az artikulálás? Nincs is jelentősége. Babak szimplán rosszul beszélt. Minden nyelven. És emiatt a fura motyogás miatt mintha egyfolytában duzzogott volna. Babak mostanság semmit sem tudott jól csinálni. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem tudott olyan jót csinálni, amit értékeltem volna. Rendesen a bögyömben volt, és az ok nem merült ki annyiban, hogy kevés hálát mutatott az erőfeszítéseimért. Mindig én akartam jobban. Én nézegettem esküvői ruhaszalonokat, én készítettem fotómontázst a leendő gyerekeinkről, és én vágtam rá butácskán, hogy vigyen magával, amikor azt ecsetelte, hogy Valenciába szeretne költözni. Miután szanatóriumba juttatta Samit, és tulajdonképpen prezentálta egy címeres tapló minden ismérvét, bennem elkezdett érlelődni egy gondolat. Inkább érzés. Valami demagóg szamárság arról, hogy nem szabad elszalasztani az apró örömöket, csak mert túl telhetetlenek vagyunk. Lefordítom: ha a másik sajnos nem akar esküvőt, ajánljuk fel a „barátság extrákkal”-t! Kitaláltam, hogy ez lesz a gyógyír a mi bajunkra, és amiért ő ilyen könnyedén ráharapott erre a csontra, napról napra jobban utáltam.

– Hékás! Te mulatsz rajtam, jól sejtem?!

Ha egy perccel előbb teszi fel a kérdést, beletrafált volna. Azonban a fejembe lopódzó gondolatok, a saját szánalmasságom ténye és a tehetetlenség elűzték a jókedvem. Azon morfondíroztam, hogy meg kéne késeljem álmában, miközben azt dalolászom, hogy: Megmondtam én, enyém leszel! És többé már, senki nem ölel… [1] Kár, hogy egy darabig nem játszhattam ki otthon a „barátnőmnél alszom” kártyát, így ezt kénytelen voltam elhalasztani.

Babak egy hatalmas sztárra emlékeztetett. Persze ez szubjektív. Én Ryuk-ra gondoltam, a Death Note hórihorgas halálistenére, mindig fekete göncökben. Odapattantam a kupac frissen mosott ruhához, és diadalittasan meglobogtattam a halom egyetlen színes darabját. Egy „hajj, de pink” fürdőnadrágot.

– Neked ez tetszik? – Érzékletesen elfintorodtam, a nyelvem hegye kikandikált az ajkaim között.

– Nem.

– Akkor? – Szerettem minél bugyutább kérdéseket feltenni. Például, hogy meghalna-e egy fűszálért. Fel akartam bosszantani, csak hogy lássam, nem kiborg!

Felhúzta a vállát. Úgy mozgott, akár egy medve. Egy meglehetősen lomha medve. Esetlenül dobálta a tagjait, mintha túl magas lenne ahhoz, hogy szoruljon belé egy csöpp kecsesség. Nemcsak a száját utálta kinyitni, de a lábait sem szívesen emelte meg. Folyton benti cipőben csoszogott, ami szerintem a kiscsoport elhagytával eleve ciki fogalom. Ütött-kopott áru volt, de páratlan. Szerelmes voltam belé. Igen, azt hiszem, hogy őszintén az voltam.
Kirázott a hideg, ahogy hátulról átölelt.

– Ahay zibaye vahshi, mano nigah kon zibaye vahshi! – énekelte.

Erőszakosan megragadta a lófarkamat, mire a fejem önkéntelenül hátrabukott a mellkasára.  Fölfelé néztem, egyenesen a szemébe. Halkan dudorászott, miközben nyurga ujjai meztelen combom simogatták. Nem csak felbosszantani volt képtelenség. Sosem kapkodott. Hidegvérrel feszítette pattanásig az idegeimet. Úgy nyúlt a testemhez, mintha hangszer volna, amit csak ő képes megszólaltatni. Nem akarta lehúzni a sliccét, és mindenféle  előjáték nélkül kielégülni. Attól jött izgalomba, ha reszkettem a vágytól, és könyörögtem, hogy hatoljon belém. A nyakamat ingerelte, és két csók között tovább énekelte a dalt.

– Niyad beh cheshme siyahet ashki!

– Ez mit jelent? – Átnyúltam a vállam fölött és a tarkóját masszíroztam.

– Hé, vad szépség! Nézz rám, vad szépség! Remélem, hogy azt a fekete szempárt sosem áztatják majd könnyek!

Váratlanul megpördített és olyan könnyedséggel kapott a karjába, mintha súlytalan lennék. Általában felhúzta az agyam, ha felemelt. Igazságtalan trükk volt a részéről, amit arra használt, hogy megússza a durcázást. Ha már látta, hogy a képem kezd angry birdsösre torzulni, szaladt is, hogy a nyakába kapjon. Addig csiklandozott, amíg nem voltam hajlandó békülős puszit nyomni az arcára. Ha túl sokáig csikiznek valakit, belehalhat! Szóval aljas trükk. Nagyon aljas.

A hálószoba felé cipelt, én pedig úgy csimpaszkodtam belé, mint egy kismajom az anyjába.

– Nekem nem tetszik ez a dal. – Lefittyedt a szám. – Jellemző! Csak a fekete szeműekre gondolnak ezek a perzsák.

Olyan erővel dobott le, hogy a hátam csattant a matracon. Hamar megszabadított a lenge kis pólótól, ő pedig eleve nem öltözte túl magát a tiszteletemre. Deltás testében gyönyörködtem, amint az ágy végében ácsorgott.

Fölém görnyedt és egy hullámos, szőke tinccsel babrált. Mellbimbóim hetykén ágaskodtak az ég felé. Babak megnyalta a mutatóujját, végighúzta a két gömböcske között, és a pihés szőrök egyszerre láthatóvá váltak, ahogy megborzongtam.

– Óh, én gondolok a kék szeműekre! De még mennyit gondolok rájuk! Különösen erre a két szemecskére, itt ni!

Egyre lejjebb kúszott, mígnem őszülő feje eltűnt a lábaim között. Az orvosira járt, még szép, hogy kente-vágta az anatómiát!

Olyan finom mozdulatokat végzett a nyelvével, hogy azt kellett feltételeznem, külön szemináriumot hallgatott a témában. A bensőmben elhatalmasodó vágy a kielégülést hajszolta. Felsandított, komisz képén megcsillantak a nedveim. Apró, szűk szeme volt, az a fajta, amelyik kitüremkedik a gödréből. Ez amolyan sivatagi szerzetekre jellemző dolog. A rémes, petyhüdt bőrréteg elméletileg lefog valamennyit a szálló homokból. Azért „elméletileg,” mert ezt a teóriát én dolgoztam ki. Persze megeshet, hogy még „1920”-ban olvastam erről egy cikket, amit azóta elkommunizáltam.

Megmarkolta a bokámat és az ágy legszélére húzott, hogy éppcsak ne csússzak le. Izgatottan rúgta le magáról a boxerét. Meredező férfiasságát a barlang bejáratának szegezte, lábaimat a vállára pakolta. Állatias nyögés szakadt fel belőlem, az ágyékom pedig sóvárgó lökésekkel közelített felé. De valami még nem volt egészen megfelelő a maestronak. A derekamnál fogva megfordított, hogy hátulról tehessen a magáévá. Érzéketlenül levágott a lepedőre, majd a nyelve végigsiklott az egyik farpofámon. Leakasztotta nyakából a tasbih[2]-ját, és könyörtelenül elfenekelt vele. Micsoda szentségtörő! – gondoltam. Nem okozott fájdalmat, de éreztem, ahogy a gyöngyök megcsípik a bőröm. Mintha kicsiny, fagyos szájak hagynának lenyomatot a testemen. Felszisszentem. Méretes hímtagja belém csusszant és pulzálva, kéjes fájdalommal töltött ki. Hevesen lüktetett bennem. Minden rándulásnál belém csaptak a gyönyör villámai.

– Sshh! – csitított.

Megborzongtam a hideg ujjak érintésére a hátamon. A tapintása gyöngéd volt, már-már cirógató. Ilyen puha kézzel simogatnak a soha meg nem valósuló álmok. Ilyen puha, de hazug kézzel. Hátrapillantottam, rendreutasító vicsort villantva rá. Ne, ne lépje túl a szerepkörét! Legyen szigorú, nyers, brutális! Élvezzen önzőn és a gondoskodása merüljön ki annyiban, hogy dolga végeztével letörölgeti rólam a spermát! Ne babusgasson, elhitetve velem, hogy ez többről szól! Nem akarok ízelítőt olyasmiből, ami sosem lehet az enyém. A pofavágásom felkorbácsolta ösztöneit. A tekintete azt üzente; nesze neked! Beletépett a hajamba, mire a gerincem ívbe hajlott. Felsikoltottam, de a lehetetlen pozitúra miatt csak torz hang tört fel a torkomból. Babak nem kímélt. Lapátkezével összegyűrte az arcomat és kényszerített, hogy ránézzek. Hihetetlen tempót diktált. Az ágyéka ritmusosan ütődött a faromnak, ahogy ki-be járt bennem. Elképzeltem, amint a lábam köze lassan elrongyolódik, és a rózsaszín, szív alakú kehely csak egy gyűrött húscafat lesz. Egy izzadságcsepp szánkázott végig a halántékomon. A szaftos cuppogástól és a saját, artikulálatlan nyöszörgésemtől csak még inkább transzba estem. A fejemet leejtettem a takaróból összegyűrt gombócra, kipucsítottam, és átadtam magam a határtalan élvezetnek. Csak annyit érzékeltem, hogy fennakad a szemem, a pilláim összevissza verdesnek, én pedig elalélok, amint az orgazmus hulláma végigsöpör rajtam. Babak is kifulladt. Hosszan elnyúlt az ágyon, a mellkasa hatalmasakat emelkedett. Elfordultam tőle, nehogy össze kelljen bújni. Pihegett és keze utánam kutatva tapogatta a lepedőt.

– Szeretlek Jázmin! – Nem volt erő a hangjában. Olyan kis édesen és kötelességtudóan mondta ki, hogy jobban meghatott, mintha őszinte lett volna a vallomás.

Babak rendes ember volt. Létezik ennél rosszabb tulajdonság? Ezt majdnem kifelejtettem a listából! Talán még inkább nehezteltem rá, amiért ilyen rendes pasas volt. Ha bunkó lett volna, akkor vigasztal a tudat, hogy mindenkivel bunkó. Akkor benne lett volna a hiba. De ő nem akart megvezetni, mindössze képtelen volt szerelemmel szeretni. Lehet, hogy mást tudott volna, csak pont engem nem.

Kiviharzottam a szobából. Nem akartam az ágyában feküdni, a párnájában szuszogni és közben azon gondolkozni, vajon udvariasságból nem hajít-e ki az aktus után.

A folyosóról nyílt a háló, a fürdőszoba és a kis vécé. Csak át kellett szelnem a közlekedőt, hogy a konyhában teremjek.

– Hé, ziba[3]! Fájt valami? Vagy megbántottalak? – rohant utánam.

Vajon a smúzolással engem próbált boldoggá tenni, vagy ezzel akarta lecsendesíteni a lelkiismeretét?

– Jázmin. – Folyton olyan flegmának tűnt, mintha semminek sem lenne igazán tétje a számára. – Utálsz te engem? Idegesítelek?

Most különösen idegesített, de nem mondhattam meg. Akkor az okot is hozzá kellett volna tennem. Inkább rá sem pislantottam. Szerencsére olyan magasságban volt a feje, hogy akaratlanul nem is találkozhatott össze a tekintetünk. Gyorsan a mosogató felé fordultam és felkaptam két koszos poharat. Megnyitottam a csapot, hátha a zubogás eltompítja Babak szavait.

– Csak dugjalak meg, aztán fogjam be. Erről van szó? – Ez a krapek nem értette, hogy mikor elég. Lehet, hogy valóságos punciszakértő, de a női lélek rejtelmeiről mit se tud! – Régebben azt gondoltam, hogy… Azt hittem… te talán… Hogy fontos vagyok neked. Bizonyos értelemben, persze.

Közel harminc éves cula volt. A budapesti perzsák felének ő adott munkát, és ha belépett valamelyik klubjába vagy éttermébe, az alkalmazottak pukedliztek. A barátnőm mindig azt mondta, hogy tart Babaktól, mert olyan mogorva. Erre itt állt, kisgatyában, és a jelek szerint nagy bajban[4], ha arról volt szó, hogy karattyoljon valami értelmeset.

– Elhitted, hogy beléd zúgtam?! – Lábujjhegyen pipiskedtem, és nevetve megveregettem a vállát. – Jaj, öregem!

– És miért nem?

Azt reméltem, ha megnyugtatom, hogy sosem szeretek belé, megkönnyebbül. Erre úgy mászkált le-föl a konyhában, mintha rögvest azzal akarna gyanúsítani, hogy szeretőm van. Mi ez az ego?? Az előbbi volt a leszerelő válasz. Nemigen tudtam, hogy mi mást mondhatnék még pityergés nélkül.

Felhúztam a vállam. Tanultam a rutinosabbaktól. Ekkor megszólalt a csengő.

– Ez Amir lesz! Áthívtam pár havert, remélem nem para!

Ledobtam a kristálypoharat a pultra.

– Hohó, azzal vigyázni! Még megvágod magad, picilány!

Felfordult a gyomrom, amikor ilyen atyáskodó hangnemet ütött meg. Úgy, hogy egy perce még együtt gyűrtük össze a lepedőt.

– Miért hívod át őket, amikor itt vagyok?!

– Hogyhogy miért? Fontos, hogy szeressenek, mert… – Nem fejezte be. Nem hízelgett olyan áron, hogy a macsó imázsa esetleg veszélybe kerüljön.

– Legalább várd meg, hogy bemenjek a hálóba! Vagy nyissak meztelenül ajtót? Akkor mindjárt partiba vághattok!

Állandóan picilánynak hívott, aztán meg ő derült a legjobban, micsoda gettó dumát tolok. Most csak a szemét forgatta látványosan.

– Ha bármelyik díszpinty keresne, én alszom! Csak akkor kelts fel, ha kidobtad őket! Hallod?!

 

***

 

– Kipp-kopp, ziba! – nyitott be Babak a hálóba.

Azonnal a másik oldalamra fordultam és úgy csináltam, mint aki tényleg alszik.

– Elég a színészkedésből! A kedvencedet hoztam. Kinder tojást.

Nagyot nyújtóztam és biztos, ami ziher, ásítottam is egyet, nehogy be kelljen vallanom, valóban színészkedtem.

– Tedd csak le az éjjeliszekrényre!

– Ne már, ziba!

– Jázmin! – A hangsúlyom rendreutasító volt.

– Ez iszonyú bunkó, amit most csinálsz! Az a két gyerek odakint csak azért jött, hogy téged lásson. Tulajdonképpen, olyan, mintha valami sztár lennél! – Óh, tudta már a fiú, hogy a hiúságomon át vezet az út a szívemig! De pechére nekem is volt önismeretem, ezért kiszúrtam az ügyetlen manipulációt.

– Öhmm, Babak, a csokoládét! – tartottam a markomat.

Felnevetett, majd akár egy döglött bálna, mellém placcsant az ágyra.

– Vigyázz! Még összetöröd a csokitojásom!

Odaadással és tisztelettel puszilgatta a fejem tetejét, mintha a bátyám lenne.

– Na, hadd segítsek összerakni a játékot! Tudjuk, hogy hülye vagy hozzá. – Megpöccintette az orrom hegyét.

Kopogtak az ajtón. Azzal a „megkésellek, ha behívod” tekintettel néztem rá. Persze ez nem olyan arckifejezés, amilyet gyakran vág az ember. Nem a legtöbb ember, de én igen!

– Bújj be!

A combomra csaptam mérgemben. Komolyan fontolóra vettem, hogy megkéselem. De nem akkor, amikor egy szemtanú áll a küszöb előtt.

– Zavarhatok, srácok?

Egy nyüzüge, alacsony srác csörtetett be a hálóba. Ő is iráninak tűnt, a vonásaiban enyhén indiános beütésekkel. Ez utóbbit  lehetséges, hogy a hosszú, kékes-fekete haja miatt képzeltem bele.

– Ó, a híres-neves Jázmin! Babak mesélt róla, hogy mennyire jóban lettetek!

Mi az, hogy! – gondoltam.

Kedvesnek tűnt. Amolyan aranyos, fészekrakó típusnak, már ha létezik ez a kategória férfiben. Az ágy fölé hajolt, hogy megöleljen, de képtelen voltam elég szívélyesen fogadni az érintését. Imádtam, amikor megöleltek. Akár idegenek, akár barátok. Egyszerűen felmelegítette a lelkemet a bensőséges gesztus. Az, ahogyan egy másik ember a mellkasához húz, a karjai védelmébe von, állát a vállamon pihenteti és szelíden elmosolyodik. Nem azért, mert én, vagy bárki más láthatná az arcát, hanem mert neki is jól esik ez a pillanatnyi kapcsolódás. Az ölelés milyen ártatlan formája a gyöngédségnek! Mégsem bírtam az érzéseimmel azonos kaliberű reakciót kicsikarni magamból. Sokszor nem voltam ám laza.

– Milyen buta vagyok! Amir – nyújtotta felém a kezét. A következő percben hideg csapta meg a fenekemet, ahogy felemelte a takarót.

Téboly! Kész téboly! Ez az ivarérett alak tényleg arra készült, hogy bebújjon mellém a paplan alá.

– Mit művelsz?! – csaptam rá a mancsára, amivel még mindig a takaró szélét markolta.

– Babak! – Amir hangja ingerült volt. Babakot stírölte, de olyan értetlenséggel, mintha a levegőben lógna valami kimondatlan, amiről egyedül én nem tudok. – Hallgatlak, Babak!

– Amir, ez egy intim pillanat! Jázmin a barátnőm. – Babak átkarolt, de olyan hiteltelenül tette mindezt, hogy elgondolkoztam, tényleg lefeküdtünk-e már, vagy csak hallucináltam. – Jobb lesz, ha most… ha most kimész!

Leesett az állam Babak viselkedésétől. Ő, a morgós kutya, annyival elintézte ezt a cirkuszt, hogy: „Jobb lesz, ha kimész!” Amir egy centire volt attól, hogy megerőszakoljon! Ez feltűnt bárkinek??

– Intim pillanat, mi?! Intim pillanat… – Amir még egyszer elismételte a bajsza alatt, mintha nehezére esne feldolgozni a hallottakat.

Se puszi, se pá, bevágta maga mögött az ajtót. Ez meg mi a fene volt?

 

[1] Ohio – XIX. századi amerikai ballada, magyarul először a 100 Folk Celsius zenekar adta elő.

[2] muszlim imafüzér

[3] szépség

[4] Rapülők: Lesz még rosszabb

3. FEJEZET

Jázmin

5 nappal később

Anna mindig hajtott. Az egyetemen, a munkában, a 30-as táblánál az utca elején. És a reggeliző asztalnál is villámgyorsan hajtotta fel a markában rejtegetett gyógyszereket. Folyton rohant és tepert, hogy eljusson valahová, de abból, ahogyan leszegte fejét és üveges tekintettel a pirulákat számolta a tenyerében, arra következtettem, sosem ért be a hőn áhított célba. Mondvacsinált üzleti utakra repült, ahonnét mély ráncokkal és sötét karikákkal a szeme alatt tért vissza. Irreális összegeket gombolt le apáról, befektetés és vállalkozásfejlesztés címen. A pénz azonban elfolyt valahol félúton apa széfje és az induló szépségszalon között. Reggelente kicsoszogott hozzánk az étkezőbe, pacsuli és mosdatlanság szagát húzva maga után. Jobbjában teásbögrét szorongatott, ügyelve rá, hogy sose töltse újra előttünk.  A „fáradtsága” – ahogyan ő nevezte – nem anya halálával kezdődött. Bár tény, hogy anya elvesztésével minden rosszabb lett. Apa milliárdos tendereket bújt az asztalnál, Anna pedig nem röstellte pezsgőspohárra cserélni a pöttyös bögrét.

A tragédia épp kapóra jött Annának. Végre kiléphetett a fényre; mintha egy vámpír talált volna spéci naptejre. Felvállalhatta, hogy függő, és egyszerre senki sem okolta ezért. Mily’ érzelmes, mily’ törékeny! Hogy szerette ez a kislány az anyját! Szüksége van valamire, ami tompítja ezt a mérhetetlen fájdalmat, érthető. Szinte sorban álltak a rokonok, hogy erős altatókat nyomjanak a kezébe, miközben olyan badarságokat hebegnek, hogy „pihenj drágám!”.  Apa ugyan kevésbé lett volna támogató, de a jelenlegi állapotában nem jelentett féket Annának. A sír, a virágok, a nyitott koporsó, egy kisminkelt holttest, a felhúzott, de üres ágy… Az ilyesmik könnyedén megbénítják az ember szenzorait. Eltompulnak az érzékeink, és csak befelé figyelünk. Apa képtelen lett volna többfrontos háborút vívni. Egyet a halállal, egyet pedig egy halálos függőséggel, ami legközelebb a lányát ragadhatja el. Nem állt készen felébredni. Nem akart arra ocsúdni egy szörnyű rémálomból, hogy egy másikba csöppent. Egy ponton túl azonban már lehetetlen lett volna ignorálni Anna ámokfutását.

Url Izabell: A teheráni csecsemő

Úgy tett, mintha mi nem érezhetnénk át a veszteségét, mintha őt valami egészen különleges kapocs fűzte volna anyához, amit én nem érthetek. Gyűlöltem ezért Annát. Sosem mondtam ki, még erősebben gondolni sem mertem erre, de utólag tudom, hogy gyűlöltem. A szenvelgése elhomályosított mindent és mindenkit. Őt kellett sajnálni. Nem az alig ötven éves anyánkat, és nem is a papát, aki lélegezni sem bírt a szerelme nélkül.

Anna mindig a bejáratban ácsorgott, ha iskolába indultam. Maga volt a megtestesült fájdalom. Az odaadó gyermekek két lábon járó prezentációja, egy élő szemrehányás, amiért nekem ez nem ment ilyen látványosan. Oldalvást nekinyomakodott az ajtófélfának, nehogy felbukjon. Félretaposott papucsáról lelógott a sarka, a pongyoláján pedig átütöttek hússzínű mellbimbói. Merően bámult rám, de megfejthetetlen volt, hogy látott-e bármit az arcvonásaimból, vagy éppen hallucinációk gyötörték. Hazugság lenne azt állítani, hogy folyton be volt állva. El lehetett kapni tiszta pillanatokat, de egyre többször vettem észre azt a rémisztő, szürke ködöt, ami a szemére ereszkedett. Ezeken az ominózus reggeleken mintha nem az én nővérem lett volna. Ezzel a dülöngélő kábszeressel én nem osztoztam semmin. Megköszörülte a torkát, és rekedtes hangon annyit kérdezett: „Hányra érsz haza?” „A barátnőmhöz megyek tanulni, majd jövök” – feleltem. Egy percig sem mardosott a bűntudat, amiért hazudtam. Anna hátat fordított nekem, és a gyengeséget választotta. Tettem néhány lépést a kapu irányába, majd hirtelen megtorpantam. Még egyszer visszanéztem Annára, hogy távolabbról szemrevételezzem. Lekicsinylő mosolyra húztam a számat. Jólesett átverni. Olyan dolgokat csinálni, amitől őt kirázná a hideg. „Jövök, amint megkeféltettem magam egy felnőtt iránival.” – suttogtam, valahol mégis reméltem, hogy meghallja, és fáj majd neki a felismerés. A tudat, hogy van ez a sokkal idősebb férfi, aki csöppet sem szereti a kishúgát, csak használja. A kishúga pedig annyira boldogtalan, hogy elhiszi, erre van szüksége.

 

***

– Ki vele, Babak Mohseni! – Megőrültem, ha arra gondoltam, hogy nem kapok magyarázatot a múltkori amiros incidensre. Babak már söpörte is volna a szőnyeg alá, hogy a haverja olyan felháborodással fogadta a visszautasításomat, mintha valami előre beígért trófea lettem volna.

Babak éppen késői ebédhez terített. Bármit is regéljenek a közel-keleti pasikról, az én szultánom valóságos Grál-lovag volt, csoda szép, bronzos csomagolásban. Sportkocsin repült értem az iskolába, de csak mert a tevekaraván épp szervizben volt. Olyan illatot árasztott, hogy ha egyszer megölelt, egész nap elaléló emberek jelölték az utamat. Babak minden érzékszervemet elkényeztette. Minél többet láttam, annál biztosabbá vált, hogy én erre a szolgáltatásra be akarok fizetni. Méghozzá egy életre. Eddig nem fordult elő, hogy ne kaptam volna meg valamit, amit akartam. Néha gyorsabban, máskor lassabban, de végül a rajongásom aktuális tárgya mindig a zsebemben landolt. Jelen esetben azt szerettem volna, hogy az oltár előtt landoljon, esküvői frakkban, hollywoodi mosollyal az arcán. De Babak mintha ellenállt volna. Itt volt apám tömérdek pénze, az én pofim, és ez a szív alakú popsi, Babak mégis ellenállt. Vajon ennyire szerethetetlen roncs vagyok? Kit képzelt el magának ez a fajankó? Jennifer Lopezt? Haragudtam rá, amiért az ostoba pára nem látja, hogy én kellek neki. Az volt a gyanúm, hogy kifelé táncol a kapcsolatból. De miért? Miért és miért? Nem jó a szex? Létezik, hogy csak én érzem fergetegesnek, mert egy tapasztalatlan nyominger vagyok? Vagy utálja, hogy nem nézem vele a Nagy pénzrablást? De ha az ok nem ezek közül való, akkor mégis miért akarhatná növelni köztünk a távolságot? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, miközben ő egy vicces köpenyben főzőcskézett. A köpenynél talán csak az volt viccesebb, ahogy a pucér hátsója alkalmanként kivillant alóla. Felkiáltásom némiképp partigyilkosra sikeredett, de már nem szívhattam vissza. Megállt a kezében a villa, és úgy nézett fel, akár egy bűnbánó gyerek. A szemöldöke borzas volt, és nem tudtam eldönteni, hogy én borzoltam-e össze az ágyban, vagy a meglepettség teszi.

– A barátaid gondolatolvasók? Mert sajnos én csak egy mezei orvostanhallgató vagyok… –viccelődött Babak.

Barátok? Nekem csak egy függő nővérem van, de kedves a feltételezés.

– Buta fejem van? Vagy a sötétségtől eliszkolnak az emberek, ha kinyitom a szám? Túl sok a smink, ez okozza, hogy agyatlan cicababának nézel?

Babak arca egyre furcsább grimaszba torzult.

– Figyi, no para! Pont két szájfeltöltésre, és egy műszempillára vagy attól. Te maga vagy a gyönyörűség, ziba! – Férfiak! Ha felteszel három kérdést, egynél többre ne nagyon remélj választ.

Lassan kifújta a levegőt, majd lerakta az evőeszközöket a megterített biliárdasztalra. Tágas volt a lakása, mégis választania kellett étkező- és biliárdasztal között, a döntése pedig mindent elmondott a mentalitásáról. Az sem zavarta, hogy Afrika-Magyarország távolságból kellett ennünk, mert a tányérok nem fértek el a bútorkerettől. Akkor is megérte egy ilyen macsós kiegészítőt birtokolni! Biztosan azt hitte, hogy ez valami mensi előtti hiszti, mert felém hajolt, és egy csókkal próbálta megoldani a helyzetet. Azaz próbálta volna, ha a kinyújtott karom nem állítja meg. Bánhatta az amerikai konyhás megoldást, mert most örömmel magára zárta volna az ajtót, amíg le nem csillapodok.

– Mintha egy tehénnel tangóznék! Nem arra voltam kíváncsi, hogy szép vagyok-e. A legjobb nő vagyok, akit láttál, ehhez kétség sem fér. – Büszkén dobtam hátra a hajamat. – A kérdés úgy hangzott, Doktor Orvostanhallgató barátom, hogy butának tartasz-e. Mármint agyhiányosnak, hígagyúnak, zokninak, süsünek…

– Elég lesz, Jázmin! Általában nem tartalak… képzeld ide a neked tetsző szinonimát… De kezdek kételkedni! Bevettél valami dilibogyót?!

– Most, hogy mondod, lehet! Az a neve, hogy Amirusz Pirulisz, ismerősen cseng? Soroljam a hatóanyagokat, hátha beugrik?

– A kedvedért sütögettem itt ezt az ínycsiklandó steaket. Pihentettem, megadtam neki a kellő törődést, kérgesítettem, és mindenfaszom. Nagyon szívesen folytatnám ezt a beszélgetést, de az új szerelmem várja, hogy megkóstoljam! Nem vagyok kódfejtő, hogy a rébuszaidon agyaljak, oké?

– Szóval nem izgat, hogy min paprikáztam fel magam? – fontam össze a karom mérgemben.

Kajánul elmosolyodott, és nagy vígan így szólt:

– Egy cseppet sem.

Kihúzott egy széket, és anélkül, hogy engem is invitált volna, asztalhoz ült.

– Akkor legközelebb a húsodat dugd meg!

Egy hajszálnyira voltam attól, hogy a kislányos őrjöngésem sírásba csapjon át. Babak bezzeg bőségesen megpakolta a tányérját, nyomott mellé egy kevés BBQ szószt, majd olyan arccal habzsolta a marhát, mintha sorozatos orgazmusokat élne át. Nyögött, lehunyta a szemét, csámcsogott.

– Bocsi, szívem, de lehet, vetélytársra akadtál! Ez a hús! Ilyet még nem dug… ettem.

Hangosan ropogtattam rég lerágott körmöm csonkját. Továbbra is a kanapé szélén csücsültem, csupasz talpam idegesen dobolt a parkettán. A levegőben parfümök keveredtek a gyors szex és az étel szagával. Próbáltam lenyelni a haragomat. Isten bizony, próbáltam nem kiborítani a bilit, de Babak higgadt attitűdje sehogy sem ragadt át rám.

– Nagyon undorító, hogy pucéran ülsz asztalhoz. Nem volt neked gyerekszobád?! El is ment az étvágyam…

– Akkor még jó, hogy nem kínáltalak! Bár megjegyzem, fél órája nem tűntél ilyen érzékenykedőnek.

– Ebből elég! Mi van, ha azt mondom, lebuktál? Tudok mindent!

– Úú, ziba, mesélj még! Erre esküszöm jegyet váltanék a moziba! Figyelek, becsszó, de ezt muszáj… – Felszúrt egy falatot a villájára, és már tömte is a szájába.

Babak tökéletesre fejlesztette a pókerarc-technikát. Átkattintott magában egy kapcsolót, ami totálisan kiiktatta az arcmimikát, az ajka szavakat formált, a torkából hangot préselt ki, de a tekintete mindezzel nem volt szinkronban. Robot. De legyen akármilyen dörzsölt, hidegvérű, vagy valóságos élő szövet a fémvázon, akkoris csak egy férfirobot! Azok gyengébb anyagból készülnek. Nem bírják jól a női vallatást. Tudtam, idő kérdése, és bömbölve vall nekem színt. Ó, add Uram, hogy izzadni lássam!

Felálltam és az asztalhoz léptem.

– Süket vagy? – sziszegtem növekvő feszültséggel, szinte a fogaim közt szűrve a szavakat. – Mit hozol fel a mentségedre?

Babak fújtatott egyet.

– Nos, eddig nem sok konkrétum hangzott el. Ha nem bánod, a védőbeszéddel megvárnám a vádakat. Nehogy a végén olyasmit valljak be… Szóval nem lenne túl bölcs a részemről!

Hülye vagyok, amiért ahelyett, hogy azt a mennyeinek kinéző steaket majszolnám, itt pattogok, akár egy nikkelbolha – hasított belém a felismerés. De még hülyébb lennék, ha nem hallgatnék az ösztöneimre, és nem mennék a szimatom után. Az élet egy játék. Dönthetsz, hogy játékos vagy játékszer leszel.

– Nem is tudom… a nővérem arra tanított, hogy úrinő nem beszél ilyen dolgokról. Én… szóval… nekem ez egy kicsit kellemetlen.

– Ugyan már! A nővéred egy narkós picsa. Az Arefben nincs vendég, aki ne húzta volna meg. Még a srácok piáját is ő szokta fizetni! A helyedben nem fordulnék hozzá tanácsért.

Őszintén megrökönyödtem, hogy Anna Babak klubjában üti el az időt. Mintha így akarna bosszút állni, amiért titkos viszonyt folytatok. De hogy mindenkivel lefeküdne?! Az lehetetlen. Hazugságnak kell lennie, különben az Annáról kialakult képem alapjaiban rendülne meg. Annát születésem óta ismerem. Babakot mióta is?? A választásnak egyszerűnek kéne lennie. De akkor miért csorog végig könny az arcomon? Hatalmas szamárnak éreztem magam. Nem vall profizmusra, ha egy váratlan hír ilyen mértékbe letaglóz. Babak szándékosan élt vissza azzal, hogy tud valamit a testvéremről, amit én nem. Meg akart alázni?

– Most örülsz magadnak?!

– Bocsáss meg! – Kirúgta maga alól a széket, és csak állt ott tehetetlenül, az asztalba kapaszkodva. – Nem úgy értettem. Azt hittem, tudsz róla.  Én… Francba! Megengeded, hogy adjak egy puszit? Gyere ide, na! Csinálok neked fincsi katonákat, és megetetlek, ahogy egy kisbabát.

– Gyógyszerfüggő.

– Tessék?

– Nem narkós, te szemét! Anna gyógyszerfüggő.

– Sajnálom, oké? Tényleg nem állt szándékomban megbántani. De lássuk be, hogy te kezdted, ziba!

– Való igaz. Én kezdtem, és nem úszod meg, hogy befejezzem. Elmondom, mi a bajom, de legyen világos, hogy elment az esélyed a cukorszirupos verzióra, amikor belekeverted a nővéremet!

Babak ismét sóhajtott.

– Hogyan is szoktátok előadni magatokat? – vakartam meg az állam. – Á, ez az! Szegény, üldözött kis perzsák, akik mind emberjogi aktivisták és disszidálással tiltakoznak az elnyomó rezsim ellen! Ez a hivatalos verzió, ugye? Könnyfakasztó, esküszöm! Mondd, az egész néped olyan perverz és képmutató, mint te, Babak? Világos; Európa príma hely, hogy kiéljétek a beteges hajlamaitokat. – Kitéptem a kezéből a tányéromat, amire éppen krumplit készült lapátolni. – Ne érj hozzá! Még a végén beleteszel valamit.

– Elment az eszed?! Na, jó, haladjunk szép sorjában! Először is nem, ziba, Európa nem arra jó, hogy kiéljük a… Hogy is fogalmaztál? Beteges hajlamainkat? Európa frankó hely, hogy éljünk. Túléljünk. Te egy napig sem húznád Teheránban. Teokrácia! Dereng egyáltalán valami, amikor kimondom ezt a szót?

Megráztam a fejem. Hirtelen aprónak és oktondinak éreztem magam, aki csak jártatja a lepcses száját. Persze nem azt bántam, amit a fejéhez vágtam, csak bosszantottak a lyukak a tárgyi tudásomban. Ha picikét műveltebb vagyok, és sejtem, hogy eszik-e vagy isszák Iránt, hatékonyabban érvelhettem volna.

– Azt, hogy minden a tetves vallásnak van alárendelve. A saría törvényei alapján ítél a bíróság. A kislányok kilencéves kortól büntethetőek! Kivégezhetőek, vágod?! Tilos a nőknek kendő nélkül mutatkozni, tilos a nyilvános érintés, tilos az alkohol. Minden, ami te vagy Jázminka, vagy amit természetesnek gondolsz, tilos. Kiábrándítóan gyerekes vagy. A te „hivatalos verziód” maga a baszott valóság. Képzeld, kurvára nem akarjuk megváltani a világot. Nem azért tiplizünk Iránból, és meséljük el Európának a történetünket, hogy kapjunk egy tetves Nobel-békedíjat. Jó embereket hagyunk hátra, akiknek nem hallatszik el messzire a segélykiáltásuk. Mi az ő hangjaik vagyunk. Vicces, amikor azt mondod, „a perzsák”. Bébi, én vagyok az egyetlen perzsa, akit ismersz. Tudod, hogy mi igazán beteg? Nem félsz ráülni a farkamra, de beszarsz, ha a pofámba kéne vágni, hogy „Babak, te egy perverz köcsög vagy!” Inkább általánosítasz. Jobb ha tőlem hallod; az ilyesmitől nagyon sekélyesnek és butának tűnsz.

– Legjobb védekezés a támadás, nemde? Babak, egy perverz köcsög vagy. Igazad van, ezzel kellett volna kezdenem! Micsoda megkönnyebbülés fennhangon kimondani. Jobban is esett, mint a farkadra ülni, az összes alkalmat együttvéve. – Megköszörültem a torkom. – Nem vagyok gyáva, bármit is higgy. Nem félek bocsánatot kérni, ha hibázom. Nincs bajom az irániakkal, kár volt úgy beállítani, mintha lenne. Ezt a részét sajnálom, de a lényeg változatlan. Megfejtettelek. Rájöttem, milyen beteges játékot folytattok Amir cimboráddal.

Megfagyott a levegő. Babak pulzusa mintha szaporábban vert volna. Az ér ritmusosan lüktetett a nyakán, a pillája a szemöldökét súrolta, a „homokellenző” bőrlebeny visszahúzódott. Igen, most megfogtam!

– Úgy bizony! Tudom, hogy Amirral hármasban szoktátok csinálni. Hogy megy ez, felvilágosítanál? Te felszeded a lányt, kipróbálgatod, majd ha minden klappol, zöld utat adsz a barátodnak? – Színpadiasan beletúrtam a hajamban. – Jézusom, azt mondtad, hogy szeretsz! Elhányom magam… Ha jól fogadom a srác közeledését, felkínáltál volna neki?

Kihúzta magát, és egyszerre tudatosult bennem, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Mintha egy láthatatlan, sötét erő a torkomat szorongatta volna. Babak nagy volt: széltiben és hosszában egyaránt. Az arca visszatért ugyanabba a rémisztő zen állapotba. Elmúlt a röpke pillanat, amíg úgy festett, hogy nyeregbe kerülhetek. Ő más volt, mint én. Hiányzott belőle az európai mértékletesség, az eredendő naivitás, a nyugati gőg, hogy az individuum mindenek felett áll. Nem volt hozzám hasonló; harmatos fűszál, amit egy nagyobb széllöket kicsavar. Kemény volt, akár a vídia. Nemcsak a bőrét acélozta érdesre az élet, de az egész lényét is. Hegységek csúsztak alattomosan egymásba, de a mi világaink sosem találkozhattak. A lépteitől szinte döngött az épület. Egyre közelebb araszolt, a végtagjait mintha zsinóron rángatta volna maga után. A hosszú karok esetlenül lobogtak teste mellett, szeme forrón és nedvesen pulzált. Mindig vártam, hogy kitörjön belőle a muszlim állat. Vártam, hogy vajon melyik szó lesz az a bizonyos, amitől visszavonhatatlanul lehull Babakról az álarc. A felszínen azt vallottam, hogy a férfit nem a vallása formálja bántalmazóvá. De hittem ebben eléggé ahhoz, hogy a saját bőrömön kísérletezzek? Felém nyúlt. Ijedtemben vicsorba torzult a vigyorom, a szemem sarkában csinos ráncok fodrozódtak. Átölelt. Nem azért, hogy a következő mozdulattal elroppantsa a nyakamat, akár egy lerágott almacsutkát. Azokban az erős karokban igenis lakozott gyöngédség.

Jóízű nevetése furcsán csengett össze öblös hangjával. Meglepett ez a Babaktól szokatlan hév.

– Ez jó! Nagyon jó, Miss Sherlock! Sokat kell még okosodnod, hogy felnőttnek nevezd magad. A tíz évvel ezelőtti énemre emlékeztetsz. – Megpuszilta a homlokom. – Nem baj, idővel megtanulod, hogy nem célszerű mindent kimondani. Az emberek nem csípik a pikírt pukkancsokat. De megkapod az igazságot, hogy megnyugodjon a lelked. Amir a legjobb barátom. A múltkor féltékeny volt, amiért láthatóan sokat jelentesz nekem. Fel akart bosszantani, ennyi történt.

– Nem ennyi történt! Lehúzta rólam a takarót és a térde kis híján hozzáért a meztelen fenekemhez! Amúgy meg ne taperolj!

– Most akkor megkóstolod a húst, vagy inkább a sajttortából vágjak egy szeletet? – Hűvös lett a hangja, az ölelése azonnal elernyedt, és úgy bomlottak le rólam karjai, akár a meglazult kötél.

– Férfi vagy te, hah? Hagyod, hogy a haverod molesztáljon?

Arca eltűnt a hűtő belsejében. Tiszta erőből meglöktem, mire a fagyos ajtónak esett. A karomba hihetetlen erő költözött. Masszív teste felegyenesedett, de én gépiesen toszogattam tovább.

– Egy dolog, hogy nem szeretsz. De birtokolsz! Minden alkalommal, amikor megdugsz és belém élvezel. Tényleg eltűrnéd, hogy más is hozzám érjen? – Lábujjhegyre álltam, ajkam a fülcimpáját súrolta. – Hát mi ez, ha nem szégyen?

Mielőtt anya itt hagyott, többször megjósolta, hogy gyilkosság áldozata leszek. Persze nem szó szerint, csupán így próbált motiválni, hogy féket tegyek a vipera nyelvemre.

– Kontaktlencsét hordasz? – szegeztem neki a kérdést.

– Igazad van, a torta jót fog tenni! Leeshetett a vércukrod, félrebeszélsz.

– Felelj a nyamvadt kérdésre! Rossz a szemed, Mohseni?

– Várj, mindjárt felhívom anyámat, hogy szkennelje be a pedigrémet, jó? Logikus, az asszony tudni akarja, hány csillagos tenyészbika vagyok! De hogy ne kelljen még egy alpári káromkodást hallanom a szádból, válaszolok: nincs kontaktlencsém.

A fejbőrömet vakartam. A hajszálak belegabalyodtak recés körömvégeimbe és éles fájdalommal, gyökerestül kiszakadtak.

– Érdekes.

Babak két tenyerét az ég felé emelte, mintha imádkozni próbálna. Esetlenül, ahogy egy kocamuszlim tenné. Rövid fáziskéséssel a frigóba hajolt, és előbűvészkedte a desszertet. Talán azt remélte, ha igazán fogamra való falatot kínál, betömheti vele a számat. A hallgatásom azonban nem volt ilyen egyszerűen megvehető.

– Akkor miért tartasz eldobható lencséket a fürdőszoba szekrényben? És miért van tele a fésűd hosszú, fekete hajszálakkal?

Olyan volt a tekintete, mint a pincéré, aki a vendég nyakába loccsantotta a forró levest. Azért hasonlítom pincérhez, mert a jobb tenyerén egy bazi-nagy tortát egyensúlyozott. Azt az ominózus sajttortát, amit mindenáron meg akart velem etetni.

– Ki a nő!?

– Szeretlek! – Ezúttal nem erőszakolta meg a szót. Nem volt mögötte megfelelési kényszer, csupán figyelemelterelő szándék. Undorító, milyen gerinctelen módon volt képes használni az egyik legártatlanabb kifejezést. Tisztában volt a jókor bevetett „szeretlek” manipulatív erejével.

– Teee! – ügyeltem, hogy gondosan elnyújtsam az „e” hangot. – Mekkora hazug rohadék vagy! És én tényleg szerettelek! – Nem igaz. Nem szeret-tem, hanem szeret-em, de olyan önkéntelen természetességgel tört ki belőlem a vallomás, hogy már csak ennyit bírtam finomítani.

Nem szándékosan tettem. Nem az volt a célom, hogy… Szenvedélyesen hadonásztam és akkor megtörtént. A kezem beleütközött Babak kezébe, szerencsétlenül éppen abba a kezébe, amelyiken a torta pihent. A sütemény a lendülettől a falnak vágódott, a homokszínű piskótadarabok a földre potyogtak, a törtfehér krém pedig beterítette a teljes felületet. Sokkolódva bámultam a habot, ahogy komótosan csordogál lefelé.

– Úgy látom, nem volt valami légies a piskóta. – És hogy ez vigasztalt-e bárkit? Talán. Igaz, hangyabokányit sem tudtam a piskóták ideális állagáról, de mivel Babak sem, akár hihetett is nekem.

Zörgött a kulcs a zárban, és mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, Amir betoppant. Ha nem álltam volna az események hatása alatt, tuti megjegyzem az érdekes belépőt. Az a ficsúr olyan elánnal törte ránk az ajtót, mintha hazajárt volna. Hosszú, sötét lobonca kecsesen omlott a vállára, és az embert komolyan gondolkodóba ejtette, hogy milyen sampont használhat. Miért barátkozik vajon egy Babak-fajta egy Amirhoz hasonló dzsigolóval? Naivan kémleltem körbe. Lehet, hogy Babaknak van egy aranyhala, amit még nem láttam, és azért adott kulcsot a haverjának, hogy ha elutazik, ne haljon éhen szegényke? Elég nyakatekert indoklás… De semmiképpen sem elhanyagolható!

– Mi a… Jól látom?? Az az én cseszett szülinapi tortám?!

Babak és én úgy sandítottunk egymásra, mint akiknek vaj van a fülük mögött. És abból kiindulva, amilyen vehemenciával szálltak a süteménydarabok, ez reális veszélynek minősült.

– Babak! – Amir töpszli volt, valóságos ülőkutya. Most, hogy végre nem fekvő pozitúrából kellett szemlélnem, ezt határozottan ki mertem jelenteni.

– Jázmin, nosza, meséld el Amirnak, hogy mi lett a tortájával!

A szemem felháborodást tükrözött, amiért Babak ilyen lazán rám hátékázta a felelősséget. Persze jogos… Miért kellett volna magára vállalnia?

– Fuu, bakker, ez annyira kínos! Először is, lila dunsztom sem volt, hogy ez a te tortád… Izé… szülinapi tortád! Természetesen véletlen volt. Ha gondolod, én….

– Véletlen, mi?

Véletlen, mi? – újrajátszottam magamban azt a bicskanyitogató hangnemet, amit Amir megütött. Mintha valami pisis kölyök lennék, aki egy hülye tortán áll bosszút! Vagy még rosszabb! Egy pisis ÉS hazug kölyök.

Kultúr emberi lény voltam, akit nem farkasok neveltek fel. Ebben a percben vágtam haza a szülinapi tortáját, így nagyvonalúan nyeltem egyet.

– Tiszta sor, a múltkor nem indítottunk jól, és belátom, hogy túlreagáltam a szitut. Kérdezd csak Babakot! Néha bekattanok. Hadd tegyem jóvá! Sütimester fan vagyok, és hellyel-közzel megtanultam piskótát sütni. Miket beszélek? Sosem állt jól a szerénykedés. Egészen briliáns vagyok a konyhában. – Megint füllentettem. Vajon miért volt muszáj egyfolytában füllentenem? –  Sütök neked újat, megegyeztünk? Csak légyszi, nehogy már azt gondold, egy ilyen baromság miatt szándékosan kiszúrnék veled!

– Nem is a múltkori miatt csináltad – közölte ridegen.

Nem? Hát, ha nem amiatt, akkor mi a frászkarika okom lehetett volna??

Beharaptam az alsó ajkamat, és Babakra pillantottam. Végleg elvesztettem a fonalat.

Url Izabell író

4. FEJEZET

Babak

 

A bejárati ajtó elé húztam egy széket, így vártam őt. Hallani akartam, ahogy a lift csikorogva felkapaszkodja magát a harmadikra. Ahogy jellegzetes zajjal kitárja vaskarjait. Hallani akartam, ahogy Amir közelítő léptei visszahangoznak a folyosón. Vajon sietősen jön majd, mint aki annyi év után is izgatott, hogy láthat? Vagy lassan, mert már sejti, hogy amit mondani készülök komoly lesz és kegyetlen? Hogy minden szavam fájni fog neki? Innom kellett. Elvettem a szék lába mellől a bort. Az íze édes volt és olcsó, de anno imádtuk Iránban. Ezzel az ízzel – amelyik kivétel nélkül savanyúvá tette az ember leheletét – kezdődött minden örömteli bűn. És így az Amirral közös történetünk is.

 

***
Teherán, nyolc évvel korábban.

 

Amir volt az egyetlen, akit még Teheránból ismertem. Azelőttről, hogy elhúztuk volna a csíkot.

2011 nyarán Mehrdad, a helyi gengszter illegális partit adott a házában. A tag maga volt a muszlim keresztapa. Csipszar koromban ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy nehézfiúkkal bandázzak, és börtönsanszos eseményeken vegyek részt. Azt hiszem, már akkor is a rendszert erősen bíráló hangokhoz húztam. Mert őszintén, mit tart vonzóbbnak egy kamaszfiú, akinek még a kutacsa sem szilárdult meg egészen? A búvalbaszott imaszátyárokat, vagy a menő lázadókat, akik két dologból sosem szenvednek hiányt; pinából és zsetonból? Tizennyolc évesen, friss, ropogós nagykorúként ennyi jutott eszembe a nyugatosodásról: büntetlen, óvszer nélküli szex a nyilvános mosdókban, legális tudatmódosító szerek, és félpucér nők.

Szájról szájra terjedt a buli híre a városban, mire egy piti alkoholdíler engem is meghívott. Haboztam, hogy elmenjek-e. A csaj, akit hónapok óta fűztem, ugyanazon a napon tartotta a szülinapját. Már megvettem neki az ajándékot, amikor felrebbent a pletyka, hogy talán az egyik ellenzéki vezető is megmutatja magát Mehrdad villájában. Akkoriban nem követtem árgus szemmel a politikát. A farkamon kívül nem sok mindent követtem, ha őszinte akarok lenni. De láttam, hogy Iránban milyen pasasokból lett egy év alatt milliárdos. Egy országban, amit a korrupció és az oligarchák irányítanak, választani kell egy oldalt, és egy segget, amit fényesre nyalsz. Nem csak a fundamentalisták zsebe volt tele. A perzsa maffia aranykorát élte. A tilalmaknak és az embargónak köszönhetően virágzott a fekete piac, az emberek elégedetlensége pedig a forradalmárok malmára hajtotta a vizet.

Ilyen időkben hosszútávú terveket kellett szőni. Feltettem magamban a kérdést: meddig tartható fenn az iszlám diktatúra? Én a nyertesek csónakjában akartam csücsülni. És azokkal nevetni, akik a legvégén nevetnek. Apám Hámenei bérenc lett. Bejött neki a dolog. De ma már nem volt kikezdhetetlen a rezsim hatalma.

Éjfélre megtelt a pince önjelölt reformerekkel, és Teherán legvadabb csodabogaraival. Dübörgött a zene. A fülemnek szokatlan underground dallamok rázták a hangfalakat. Iránban nincsenek bárok, sem klubok. Minden, amit eddig a szórakozásról tudtam, pisis kölykök házibulijaiban merült ki. Az emancipáció a szépség szinonimájává vált a fejemben. A modern iráni nő betartotta a kendőviselés szabályait, de csak szőr mentén. Gyakran emelte meg teljesen a ruszáriját[1], mondván, csúszós az anyag, és mindjárt leesik. Ilyenkor a legpompásabb frizurakölteményeknek lehettünk szemtanúi. Az emancipált iráni nő műpillát viselt, éjjeli sminket, az ajka gusztusosan volt telt a töltőanyagtól, a fitos kis orra pedig a legkiválóbb plasztikai sebészeket dicsérte. Aznap éjjel nemcsak egy másodperc erejéig került le a hidzsáb a nőkről.

Sosem láttam ennyi fedetlen fejet egy helyen. Férfiak flangáltak kéz a kézben, és cseréltek nyálat a félhomályban. A belmagasság egészen alacsony volt, a keskeny folyosó azonban mintha a végtelenbe tartott volna. A pince nyers falaival párhuzamosan kövér hordók sorakoztak. Mehrdad idelent pancsolhatta a piát, amiből mindenkinek jutott egy jó kupica. A szesztilalom óta mi, irániak egytől-egyig alkoholkészítő kisiparosoknak minősültünk a „magad, uram, ha szolgád nincsen…” elv alapján.

A sűrű téglapor mintha a fogaim közé szorult volna. Jókorát prüszköltem, de a dohszag nem tágított az orromból. A terem végében egy gizda tag szónokolt, és a hallgatóság minden szavát aranyba foglalta. A tekintete vérben forgott, a keze lázasan járt föl-le a levegőben. Azt követelte fennhangon, amit itt mindnyájan vágytunk:

„Bocsássák szabadon Muszavit és Karrubit!”

A „Düh napja” találó elnevezést kapott, minthogy lényegében dühös emberekről szólt, akik végül csúnyán pórul jártak. Az arab országok zöme úgy döntött, hogy francia forradalmasdit játszik, majd kisvártatva a tunéziai és az egyiptomi államfő parádés búcsúbeszéddel leköszönt. Irán is be akart szállni a buliba. Február 14-én tüntetők ezrei vonultak utcára Teheránban, csak hát mi valahogy mindig a fasz rossz végén állunk. Még a lázongások előtt őrizetbe vették az ellenzéki vezetőket, akiket azóta is politikai foglyokként tartottak számon. A megtorlás igazságtalansága sosem múló, fekete folt volt a szíveken. Nem akadt olyan család, ahol ne lett volna a hétvégi ebédek állandó beszédtémája a Düh napja.

Végül a srác lehúzta a bort, amit Oszáma bin Láden nemrég bekövetkezett halálára ivott. Üdvrivalgás töltötte be a szűk katakombát.

Az azóta sztárrá lett Erfan dala csendült fel következőként. Először hallottam Amerikába menekült perzsák cenzúrázatlan gondolatait. A csajok lazán kigombolták a blúz felső három gombját, és erotikus riszálásba kezdtek a zenére. De engem nem érdekelt más, csak az az idealista kölyök. Az aprócska srác, akinek a szavai mégis akkora hatást gyakoroltak. Ahogy egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, felismertem a szemében a közös titkot. Az én terítékemre ritkán került fel hozzá hasonló, egzotikus csemege. Elemi vágyat éreztem belekóstolni. Épp csak egy kicsikét, vagy ha engedi, mértéktelenül. Egyhuzamban elpusztítva, a tányért sem kímélve. Néztem a veríték izgató játékát a homlokán, a farmer elejét, ahogy kidomborította férfiasságát.

A dalszöveg rávilágított arra, hogy meghajolni a testem és a természetem szükségletei előtt egyedül Iránban halálos vétek. Elvettem egy kupa lőrét a kínálópultból, és igyekeztem átnyomakodni magam a tömegen hozzá.

– Hé, úgy láttam, hogy kiürült a poharad! – nyújtottam neki lovagiasan az újabb adagot.

– Le akarsz itatni…? – felvitte a hangsúlyt, mintha bemutatkozásra várna.

– Babak. Babak Mohseni.

– Amir Kavan – rázta meg a mancsom.

– Elég vagány volt a műsor! Igazad van, bin Láden halála tényleg megváltás az egész Közel-Keletnek. Végre van valami, amiben egyetértünk a kormánnyal.

A vállamra tette a kezét és a fülemhez hajolt. Nem tudom, hogy a helyzetet próbálta-e intimebbé varázsolni, vagy a gesztusnak szimplán prózai oka volt: a zaj.

– Nem gyakran politizálsz, ugye, Babak? Azt hiszed, hogy a síita-szunnita szembenállás miatt egy nemzetként kell gyűlölnünk az Al-Káidát? Amúgy igazad van, ez lenne a logikus. Senkit sem lepne meg, ha Irán a külkapcsolatait is vallási alapokra helyezné. De ne legyenek illúzióid, az országunknak létezik az a „magasztos” cél, amiért hajlandó sutba dobni az elveit. Az Al-Káidának kik a legfőbb ellenségei? A cionisták. Na és nekünk? Jééé, szintén a cionisták! Ne feledd, az ellenségem ellensége a barátom! Az, hogy nem hangoztatja a kormány az Al-Káidával szembeni szimpátiáját, nem jelenti rögtön, hogy ellenük vagyunk. Az izraeliek megfingatása fontosabb annál, hogy kit akartunk Mohamed próféta utódjának 656-ban, és hogy ötször vagy háromszor imádkozunk-e egy nap. És, mint tudjuk, Iránnak sosem derogált a terrorizmus pénzelése. Nézd csak meg a Hezbollahot! Mi voltunk a leglelkesebb támogatóik, hogy így pörköljünk oda a zsidóknak. Ez jobb, mint az Al-Káida? Nem hinném!

Igaza volt. Mi, perzsák az iszlám síita, és nem a szunnita irányzatát követjük. Amit a saját bőrömön is megtapasztaltam az az, hogy a szunnita „barátainknak” zabszem van a seggükben, ezért ötször térdepelnek egy nap, mi viszont csak háromszor imádkozunk. Aztán, amit még egy muszlimnak kutya kötelessége tudni a konfliktusról: amikor a drága Mohamed cimbora feldobta a pacskert, elfelejtette megnevezni az utódját. Nagy felelőtlenség volt, én mondom! Ez persze kiváló alkalom volt arra, hogy az egyébként is élhetetlen muzulmánok összerúgják a port, és két táborra oszoljanak. A szunniták Abu Bakr-t támogatták, Mohamed apósát, mi azonban Alit választottuk, a próféta lányának férjét. Eddig terjedt a vallásórákon rám ragadt tudományom.

Az első beszélgetésnél levágtam, hogy Amir nagy koponya. Egy már-már túlságosan sokat fecsegő és okoskodó koponya. Azért lehetett mégis hosszú éveken át az életem része, mert szerencséjére dögösebb volt egy aggszűz bibliaárusnál.

 

***

Budapest, 2020. március 6.

 

– Szuper dolog a döntés lehetősége, ugye Babak? – Amir a plazmatévé dobozát kocogtatta, amit idestova fél éve ígérgettem, hogy felfúrok a hálószobafalra.

Kitettem az asztalra a gyümölcskoncentrátumot. Ezt a híg fost egyedül az ő kedvéért vásároltam szorgosan. Ez volt az utolsó üveg a hűtőmben.

– Sajnos a legtöbbeknek nem demokrácia a szexualitásuk. – Van bármi, amibe Amir nem kever politikát? – Tudod, igazán felszerelhetted volna ezt a nyüves tévét, mielőtt kiteszed a szűröm… – Továbbra is úgy simogatta a kartonpapírt, mintha a gyermeke lenne.

Nehéz volt nem bőgni. Tetű alak vagyok. A nyolcéves kapcsolatunkat kukáztam ki, csúfot űzve Amirból és a szerelem szentségéből. De a tévé miatt piszokul éreztem magam. Piszlicsáré ügy volt. Amirnak viszont fontos lett volna. Hónapokig válogatott a neten, mire megvettem. Mi a búbánatért nem bírtam beverni két szöget a falba?

– Szeretném neked adni! Azért vettük, hogy fekete-fehér filmeket nézzünk rajta. A kedvenceidet. – Amirnak volt saját kecója, de az idő jelentős részében nálam csöveztünk. – Most már bevallhatom, hogy mindig rühelltem őket.

– Tartsd meg, Jázmin biztos szereti ágyból nézni a Disney meséket! – A tíz év korkülönbségen gúnyolódott. –  Ha ő kér, talán be is üzemeled.

– Amir, én…

– Elég! Megértem. Neked van választásod, én csak buzi vagyok.

Kreol bőr. Csillogó, fekete haj. Mintha ecset és olajfesték keltette volna életre a vonásait. Ma is az a vérmes srác volt, akibe anno belezúgtam. A nyelve fékezhetetlenül harsogta az igazságot, és egy percig sem félt, hogy megbasszák ezért. Én rongyoltam be esténként a klubomba és csaptam ki a pultra milliós gurigákat. Én szálltam ki a Porschéból kötekedni a piros lámpánál, és az én hangomra vágták vigyázzba magukat az alkalmazottak. Mégis Amir volt kettőnk közül a bátrabb.

– Amúgy Babak, engedj meg egy kérdést, mielőtt elmegyek! Jázmin tudja, hogy őelőtte pasik szopták a farkad? – Pontosan egy ilyen húsba vágó kérdésre számítottam tőle. – Ugye szereted ezt a kislányt, és nem azért rúgsz fel mindent, mert egy nő jobban illik a családi albumba?

Bólogattam. Képtelen lettem volna kimondani, hogy szeretem Jázmint. Talán jobban is, mint Amirt valaha. Minek rúgtam volna bele még egyet a földön fekvőbe?

A bejárati ajtó előtt toporgott, karján a kis csomaggal, amit összekészítettem neki. Benne a kontaktlencséi és a pink fürdőgatyája. Ha mellé lépek… ha átölelem… ha arra kérem, maradjon, zokszó nélkül leteszi a szatyrát. Éreztem. De nem kértem.

 

[1] fejkendő

***

A cigifüst kiáramlott az orromból. Ez voltam én; alkalmi dohányos, alkalmi muszlim, alkalmi meleg és alkalmi heteró. Örökös seggfej.

Alireza J.J. Tehran Maserati c. dalát játszottam le a JBL-ről:

„Egy Teheránban, ami feltörekvők és Maserati tulajdonosok otthonává vált,
Mondd, mi maradt neked?
Minden a pénzről szól.
Te még azt se tudod, hogy a barátnőd
kivel volt tegnap este…

…Teheránban becsvágyók az emberek.
Éhesen hajszolják a nyereséget.
Ez a lány itt fekszik mellettem,
és mint mindig, úgy viselkedik, akár egy prosti.
Mit lehet még mondani; részeg az útmunkás,
és részeg, akinek a szívét műtötték…

…De én ugyanúgy, ugyanúgy
mosollyal az arcomon érkezem Teheránba…

…A lányok fele már szajha.
Az antennájuk erősebben veszi a jelet,
mint az Irancell[1]…”

A Spar fényeibe bambultam. Világos foltok égtek a retinámba. Egy csókolózó párt fixíroztam a teraszról, akik szabadok voltak. Gőzük sem volt arról, hogy a világ másik felén a nyilvános szerelem bűn. Hogy ugyanezért a tettért éppen fiatalokat tartóztat le az erkölcsrendészet. Egyelőre nem hallottam Teherán sürgető hívását a fülemben…

[1] Hálózatüzemeltető

Nézz bele a könyvbe!

Please wait while flipbook is loading. For more related info, FAQs and issues please refer to DearFlip WordPress Flipbook Plugin Help documentation.

A szerző

Url Izabell író

Ha évekkel ezelőtt nem kezdek írni, most bűnöző lennék. Épp rezsimeket döntenék meg a Közel-Keleten, sejkeket forgatnék ki a vagyonukból, és főbe lőném a pasit, aki azt mondta: a király nem lehet nő. De szerencsére írok. A karaktereim mentenek meg a börtöntől.

Url Izabell weboldala

Gerstenbrand Bence: Bájital – részlet

Gerstenbrand Bence: Bájital – részlet

Egy férfi repülni próbál, de ez egyáltalán nem meglepő. Az viszont már érdekes lehet, hogy egy királyság néha annyit ér, mint egy hajójegy, a szerelem citromos illatú és savanykás, az ember pedig legalább az utolsó pillanataiban megért minden baromságot.

 

Vincenzo „Vinnie” Singer karjait szélesre tárva repült kétszáz méter magasan a Temple Street felett. A járókelők döbbenten mutogattak az ég felé, a fékek csikorgása és a hisztérikus sikolyok nagyjából ugyanazon a hangszínen járták be a környező utcákat. Egy bankigazgató felesége elájult, egy szép jövő előtt álló ügyvédbojtár ijedtében véletlenül a felesége nevén szólította az oldalán sétáló szeretőjét, egy újságíró pedig a jó ég tudja, honnan, de már most ott rohant az utca végéről a helyszín felé, mögötte a fotográfussal. A döbbenet a feje tetejére állította Avalon City legforgalmasabb utcáját.

Na, persze nem azért, mert még soha nem láttak repülő embert…

A pánikot az okozta, hogy Vinnie nem repült, hanem zuhant. Ennek ellenére benne fel sem merült, hogy épp a járda macskakövei közötti réseket készült kitölteni. Ellenkezőleg: ő biztos volt benne, hogy túléli ezt a kalandot.

Aki szívesen tekintené Vinnie-t mérhetetlenül bátornak, vagy csak egyszerűen őrültnek, az nyugodtan lapozzon egyet. Aki viszont érteni szeretné egy ember magabiztosságát, aki kiugrik a Temple Gate Tower legfelső irodájának ablakán, annak érdemes lehet egy-két dolgot tudnia Avalon Cityről.

1936 júniusában járunk, és elég sűrű másfél évtized áll a világ mögött. 1922-ben egy Sir Robert Pearson nevű kalandor rátalált valahol Ghána közepén egy elszigetelt bennszülött törzsre, amely képes volt megőrizni a varázsfőzetek készítésének tudományát. Két évvel később az Egyesült Államok piacán megjelentek az első színes üvegcsék, amik emberfeletti erőt, láthatatlanságot, vagy éppen mindent elsöprő magabiztosságot ígértek a címkéjükön. Egy évre rá a bájitalgyártó üzemek csődöt mondtak az érdeklődés megdöbbentő hiányára való tekintettel, a tulajdonosaik pedig a szebb jövőbe vetett hittel kötöttek téglákat a lábukra, és ugráltak le az ország különböző hídjairól.

1930-ban egy világhírű színésznőről elterjedt a pletyka, miszerint különféle varázsszerekkel kenegeti a bőrét, hogy örökké fiatal maradhasson. Ezután sorra nyíltak újra a bájitalfőzdék a legnagyobb városok utcáin a márkás kalapboltok és a méregdrága ügyvédi irodák között.

1932-ben az Egyesült Államok kormánya betiltotta a bájitalfőzést, aminek köszönhetően az iparág végre felvirágozhatott. Ekkor azok a kiváló üzleti érzékkel rendelkező, főleg Szicíliából áttelepült családi vállalkozások vették vállukra a varázsfőzetek kereskedelmével járó összes terhet, akik csak kreatív kihívást láttak a szigorú határellenőrzésekben és a gyakori rendőri rajtaütésekben. Avalon City az ő közreműködésüknek köszönhetően lett a keleti part bájital fővárosa.

Mindezek tudatában már értjük, hogy Vinnie Singer miért ugrott ki olyan magabiztosan kétszáz méter magasságból. Egy megfelelő bájital birtokában az ember épp úgy áll hozzá a gravitációhoz, mint egy taxisofőr a közlekedési lámpához: mélységesen tiszteli, de figyelmen kívül hagyja.

Vinnie tehát nem számított rá, hogy meg fog halni, de ezt igazán elnézhetjük neki.

 

© Gerstenbrand Bence – Stílus és Technika

A teljes történet az idén júniusban megjelent Rejtővel egy asztalnál kötetben olvasható.

Gerstenbrand Bence: Bájital – részlet

Pólya Zoltán: Az utolsó magyar király – részlet

Őfelsége, I. Alfonz külügyminisztere feldagadt orral és bal szeme alatt monoklival jelent meg hétfőn reggel az uralkodói rezidenciául szolgáló budapesti hotel előterében. Kevesen lézengtek ezen a korai órán a szállodában, az étteremben is csupán két hölgy kávézott, akik a belépő férfi állapota láttán megütközve vonták fel a szemöldöküket. A külügyminiszter méltósága roncsait összeszedve átsétált a hallon, és a portásautomatához lépett.

– Őfelségéhez jöttem – mondta jó hangosan.

– Hányas számú szoba? – kérdezte a pult mögött magasodó faburkolatú doboz mélyéből a géphang.

– Mondom, uram, vagy mi is ön, hogy őfelsége…

– Hányas számú szoba?

A külügyminiszter dühösen felhorkant. Megint elfelejtette, hogy a király kényszerű száműzetése miatt a saját nevén vette ki a szobát.

– Ostoba gépezet. Hozasson a harminchármas szobába kávét, legalább egy vödörnyit. Ezt azért érti?

– Hányas számú szoba?

Gabajdi gróf káromkodott egy cifrát, majd a hölgyek felháborodott tekintetével mit sem törődve a lépcsőhöz sietett. A folyosót belengte a friss gépolaj és az ázott falak szaga. A külügyminiszter fintorogva, a szőnyegeken sötétlő tócsákat kerülgetve sietett fel a harmadikra. Kopogás nélkül nyitott be a harminchármasba.

– Jesszusom, Imre, hogy néz maga ki?

Gabajdi meg sem lepődött azon, hogy Nina művésznőt egy szál harisnyában találja a díványon heverészni. Ledobta magát a fotelbe.

– Semmi különös, ne aggódjon. Megpróbáltam bejutni a külügyminiszterhez, csupán ennyi történt.

– De hiszen maga a külügyminiszter – csodálkozott a nő, mire Gabajdi bal szeme tikkelni kezdett.

– Mármint a kormányzó által kinevezett külügyminiszterre gondolok. Arra az emberre, aki jelenleg az én leendő irodámat bitorolja. Legalább maga ne bosszantson, Nina. Nincs egy kis jege véletlenül?

– Jegem? Nézze meg a gardróbban, ott tartom, arra az esetre, ha beesne az ajtón egy verekedős hajlamú politikus – fortyant fel Nina művésznő, és durcásan maga alá húzta harisnyás lábát.

– Őfelsége? – Gabajdi türelmetlenül körbepillantott. A szobában költői rendetlenség uralkodott, az őfelsége által fogadóteremnek kinevezett szoba padlóját ázott újságpapír-lapok borították, a székeken és az asztalon pedig nedves ruhák száradtak.

Nina a fürdőszoba felé intett.

– Fürdik. Nagyon megviselte szegényt a tegnap esti zivatar.

Gabajdi szórakozottan bólintott. Egész Budapestet megviselte az ítéletidő, amely jéggel és hideg záporral verte végig a tavaszi utcákat. Lehunyta a szemét, majd hirtelen arra riadt, hogy kopognak az ajtón.

– A boyszolgálattól vagyok.

Nina tekintete kérdőn villant a gróf felé, de Gabajdi jelezte, hogy ő hívatta a boyt. Ajtót nyitott, majd csodálkozva meredt a fiatal fiúra, aki egy sötét színű lével teli vödröt tartott a kezében.

– Én kávét kértem, nem felmosólevet – fortyant fel a külügyminiszter, mire a fiú vállat vont. A mozdulattól kiadósan loccsant a szőnyegre a léből.

– Akkor tessék, parancsoljon. A kávé, amit rendelni méltóztatott.

– Te kölyök, kaphatsz két nyaklevest, ha szemtelenkedsz velem.

A boy hátrébb lépett.

– A portásautomata küldte csőpostán, hogy Gabajdi gróf a harminchármas szobába kér egy vödörnyi kávét. Esküszöm, uram, hogy ezt írta.

Odabent Nina felkacagott, mire a boy kíváncsian próbált átpillantani a gróf válla fölött. Ekkorra már kisebb tócsányi kávé gyűlt össze a küszöbnél.

– Talán az lehet a félreértés oka, gróf úr, hogy az igazgató úr szerint beáztak a portás lyukkártyái – magyarázkodott a fiú sietve. – Nagyobb esők után előfordul, hogy átnedvesedik egy kicsit. Akkor elvigyem a kávét?

Gabajdi szó nélkül rávágta az ajtót, Nina pedig majd megfulladt a nevetéstől. Közben kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és előlépett őfelsége frissen borotválkozva; a gróftól a negyvenötödik születésnapjára kapott, Árpád-házi címerrel díszített tengerészkék köntöst viselte. Őfelsége magas, markáns vonású férfi volt, bajszát kackiásan felpödörte, és elnéző derűvel nézett végig alattvalóin.

– Mi ez a hangzavar? Nahát, Gabajdi, mi történt magával? Már megint verekedésbe keveredett? Hát hányszor mondjam magának, hogy egy magas rangú személy nem aljasulhat idáig?

– Őfelsége érdekeit védve cselekedtem. Apró félreértés volt csupán – magyarázkodott a gróf.

– Véletlenül belekeveredtem egy verekedésbe, amit a kormányzó emberei provokáltak ki a szultán testőreivel.

– Á! – Őfelsége arca felragyogott. – Ezek szerint tudott végre megbeszélést tartani a szultánnal?

– Ígéretet kaptam rá, hogy a napokban találkozhatok a külügyminiszterével – mondta Gabajdi, majd őfelsége türelmetlen fejcsóválását látva gyorsan hozzátette: – Maga a külügyminiszter főtitkára ígérte ezt nekem.

– Akkor rendben van. Csak így tovább, grófom. – Őfelsége félrehúzta a függönyt, és töprengve kinézett a város párában fürdő képére. – Különös, hogy ennyi eső esik Isztambulban. Nem szeretem az esőt. Én most elvonulok, legyenek szívesek várakozni.

Alig csukódott be Alfonz után a belső szoba ajtaja, Gabajdi újra hanyatt vetette magát a fotelben. Kimerülten bámulta a penészfoltos mennyezetet.

– Mondd, Imre, meddig akarod még folytatni ezt a szélhámosságot? Tegnap is utána kellett mennem, ellógott a kedves beteg az étterembe! Valamit megláthatott, mert magában nevetgélt!

A gróf felkönyökölt, és ránézett Nina művésznőre. A nő arcáról eltűnt a szokásos flegma derű.

– Még bírd ki egy kicsit, darling – válaszolta a férfi. – A tegnap esti tárgyalások ugyan elég viharosra sikeredtek annak az angol cégnek a képviselőjével, de van még remény a megegyezésre. A fene se gondolta volna, hogy Sanders korábban profi bokszoló volt. Az ilyet azért illene a verekedés előtt tisztázni.

– Mindig csak az erőszak. – Nina művésznő dühtől remegő kézzel vett elő egy cigarettát, majd a szipkát félredobva rágyújtott. – Ez a szerencsétlen Alfonz is attól lett ilyen hülye, mert jól megverték. És ne szólíts darlingnak.

– Fejbe vágták puskatussal Aut-Autirtnál – javította ki a külügyminiszter. – Azért az nem egy közönséges kocsmai verekedés volt. Mit tudta akkor őfelsége, hogy milyen mesés kincs birtokosa…

– Csitt! Jön valaki.

Léptek csoszogtak, majd némi tocsogás és ingerült szitkozódás után benyitott egy idősebb, zilált külsejű, a Habsburgokkal együtt a divatból is régen kiment pamacsszakállt viselő férfi. Lesújtóan végignézett a két heverésző emberen.

– Meg sem kérdezem, hogy hol van az ápolt. Máris találtam kettőt.

– Foglaljon helyet, doktor úr – invitálta nagyvonalúan Gabajdi a belépőt. – Van még egy szabad fotel. Ha pedig kávét kérne, a küszöbnél még nem itta fel mindet a szőnyeg.

© Pólya Zoltán – Stílus és Technika

A teljes történet az idén júniusban megjelent Rejtővel egy asztalnál kötetben olvasható.