Violet Arford: A felső tízezer

Violet Arford: A felső tízezer

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

A világon mindig születnek majd olyan nagyravágyó, tehetséges emberek, akik bármit megtennének, hogy a lehető legtöbb pénzt, legnagyobb vagyont, legjobb életet elérhessék. Az Elit Iskola egy olyan hely, amely a világ legjobb gimnáziumaként egyenes utat biztosít a legelitebb körökbe.

Violet Arford: A felső tízezer (horror, thriller)

1. fejezet

A kezdetek: Csak a legjobb elég jó

 

Istenem, istenem, mindjárt megjön! Nem bírom tovább ezt a várakozást. Hamarosan itt a gimnáziumi értesítő!!! Egész nap fel-le szaladgáltam a lépcsőn, a szobámból a nappaliba, és emellett össze-vissza az egész házban, hogy egy kicsit megnyugtassam magam, persze ez nem jött be. Éppen elmerültem a stresszevésben, amikor Anya felkiáltott:

– Anna, szerintem megérkezett!

Tele szájjal rohantam a számítógéphez, miközben a család körém gyűlt, majd miután lenyeltem a falatot, olvasni kezdtem.

– „Tisztelt 63-as számú Felvételiző! Örömmel értesítjük, hogy az Ön képességei és a pontszáma elégnek bizonyult ahhoz, hogy Ön felvételt nyerjen az iskolánkba. A beiratkozással kapcsolatos tudnivalók a következők: Bla, bla, bla… [ez a rész nem fontos]… Szeretettel várjuk a beiratkozási elbeszélgetésen, és sok szerencsét kívánunk a tanulmányai sikeres elvégzéséhez az intézményünkben.” – olvastam ujjongva. – Ez az! Bejutottam, úgy tudtam, hogy sikerülni fog!

Ezek után a családdal többször is átolvastuk a levelet, majd egy ünnepi vacsora és egy film megnézése után késő estig az eszemet éltettük. Mámorító nap volt, ekkor éreztem magam utoljára az élet császárának.

***

Szerintem nincs olyan ember az országban, aki legalább hallomásból ne ismerné ezt a gimnáziumot, de azért elmondom, hogy mit kell tudni róla. Először is elmondanám, hogy egy elég kicsi országban élek, természetesen ez az iskola is itt van, bár nem illik annyira az ország színvonalához. Az Elit Iskola megalapítása az országunkban egy regionális projekt eredménye, az iskolát létrehozó intézmény célja egy olyan elitcsoport kinevelése volt, ami világszinten is megállja a helyét. Egyelőre úgy néz ki, hogy ez a gimnázium képes volt teljesíteni a célját, sőt, olyan sikeres, hogy a világ minden részéről jönnek tanulók az iskolába, így természetesen rettentő nehéz bekerülni. Mégis keringenek furcsa pletykák az Elit Iskoláról.
Az Iskola mottója például az, hogy „csak a legjobb az elég jó”. Szerintem ez nem volt furcsa, minden gimnázium a legjobbat várja el a tanulóitól, ennek ellenére rengeteg feltételezés és összeesküvés elmélet szerint az Elit Iskola ezt annyira komolyan veszi, hogy a rosszabb tanulókat súlyos bántalmazások érik az iskola falain belül. Ez nekem szörnyen abszurdnak hangzott, maximum azt tudtam elképzelni, hogy az okosabb diákok zaklatják a butábbakat. Vannak tanárok, van rendőrség és egy civilizált állam vagyunk, emellett a bántalmazási esetekre felfigyelne a sajtó, szóval ezek a kitalációk elég gyenge lábakon állnak. Ráadásul, még ha ez igaz is lenne, csak jó jegyeket kell szerezni, azon múlik minden, az okosakat nem fogják bántani. Szinte örültem is, végre értékelni fogják az eszemet, egy kis kihívástól nem riadok vissza!

***

A felvételi egyeztetés a beiratkozási ceremónia előtti napon történik meg, itt vitatják meg a diák, annak családja, és az igazgató az iskolai szabályzatot, a beköltözéssel kapcsolatos teendőket és a különféle kötelezettségeket a felekre nézve. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen elvárásai lehetnek egy ilyen elit gimnáziumnak a diákjai felé. Az egyeztetés kezdetén találkoztunk az igazgatóval, aki egészen elbűvölően viselkedett. Elmagyarázta, hogy minden tanulónak az iskola kollégiumában kell laknia teljes négy éven keresztül, az érettségiig. Ez eddig még nem is lett volna olyan furcsa, de a diákok a kollégiumból ez alatt az időszak alatt egyáltalán nem mehetnek haza, még a nyári szünetre sem. Ezen kissé elszomorodtam, tehát ez a hely olyan lesz, mint egy tanulóerőd? Persze biztos a diákok koncentrációjának fokozásáért csinálják, gondolom ez az ára a hatékonyságnak, ez alapján nagy nehezen meggyőztem a szüleimet is. Ha ezt be kell vállalnom ahhoz, hogy a globális elit része lehessek, hát legyen. Ráadásul nem mintha megtiltanák a kapcsolattartást a külvilággal, még mindig itt lesz nekünk a Skype, a telefon és a városban is találkozhatunk, csak estére mindig vissza kell érnem a szállásra.

A következő napirendi pont a Beiratkozási Szerződés aláírása volt. Elég vaskos dokumentum volt, de aranyszabály, hogy a szerződéseket mindig végig kell olvasni. Kissé bizarr volt a benne lévő szabályok tartalma, például az ötösnél rosszabb jegyek után járó „büntetések” fogalmával nem tudtam mit kezdeni, homályos volt ezeknek az értelme, de gondolom, a szerződés itt-ott általánosított, és ránézésre sok helyen átvitt értelemben fogalmazott. Mégis mi lehet a legnagyobb büntetés, amit egy hármasért kaphatsz, tanulószobára kell járnod, vagy megvonják a heti kimenőd? A szüleim itt már nagyon aggódtak, kérték, hogy gondoljam át, nem kell ezt a helyet választanom, azt hiszem, ők túlságosan komolyan vették a szerződés nem egyértelmű rendelkezéseit. Tudom, hogy a családomat nem zavarná, hogyha nem lenne jól fizető munkám, ha nem tartoznék a „felső tízezerbe”. Valószínűleg pénzzel is szívesen támogatnának haláluk napjáig, szóval részükről semmilyen nyomást nem tapasztaltam. Nem is miattuk voltak nagy álmaim, egyedül saját magamnak akartam megfelelni, persze egy kicsit bennem volt az érzés, hogy az ő támogatásuknak köszönhetően álmodhattam nagyot, ezért az álom beteljesülésekor majd visszafizetném a kedvességüket, de tudom, hogy ezt nem várnák el. Egyszerűen úgy éreztem, ha már eddig képes voltam eljutni, ha ilyen ésszel áldott meg a sors, akkor gyűlölném magam, ha nem törnék a lehető legmagasabbra. Ha a könnyebb utat választanám, mindig ott lenne bennem, hogy tudtam volna jobbat is, én pedig eldöntöttem, hogy semmit sem akarok megbánni, ezért mindenképpen megteszem azt, amire képes vagyok (és természetesen a vagyon ígérete is rendkívül kecsegtető). Aláírtam a szerződést. Másnap lebonyolították a beiratkozási ceremóniát, minden leendő diák elbúcsúzott a szüleitől és beköltözött a kollégiumba. Az elválás miatt mind kicsit szomorkásak voltunk, de végre elkezdődhetett a várva várt középiskolai életünk.

Violet Arford: A felső tízezer

illusztráció: Violet Arford

2. fejezet

Lehull a lepel

 

Itt az első tanítási nap! Nagyon izgatott vagyok reggel óta, ma végre elkezdhetek rendesen megismerkedni az osztálytársaimmal és a tanáraimmal. A beiratkozási ceremónia óta csak pár szót váltottam a mellettem álló emberekkel és az ideiglenes szobatársaimmal. A szobatársainkat az év folyamán meg tudjuk változtatni a nekünk tetsző módon, ezért igyekszem gyorsan barátokat találni.

Reggel a kollégiumból az iskola melléképülete felé indultunk el, ott lesz az osztálytermünk, a kilencedikeseknek mindig ott van, míg a felsősöknek a főépületben. Ezt Lillotól, vagyis Dahliától tudom, ő az egyik olyan ember, akivel már beszélő viszonyban vagyunk. Ő kicsit felkészültebben jött ide nálam, egy egész kis kutatást csinált a suli felépítéséről. Például felfedte nekem, hogy a diákok bezártsága miatt az iskolában mindenféle létesítmény van, a tornacsarnoktól az uszodáig, emellett a kollégium, a főépület, és a melléképület is egész tűrhetően fel van szerelve. Útközben kiszúrtam egy kis kápolnát is.

A mélázásomat félbe kellett szakítanom, mert megérkeztünk a célunkhoz. Az első óránk a melléképület egyik csinos tantermében volt, ez volt a nap egyetlen könnyebb órája, egy osztályfőnöki. Mindenki bemutatkozott, széket választott stb. Az osztályfőnökünk, Andrea tanárnő, elég kedvesnek tűnik, én pedig egy Mia Antonov nevű lány mellé kerültem. Elmondta, hogy bár Oroszországból jött, csak félig orosz, az anyja helyi születésű. Rajta kívül is elég sok külföldi van az osztályban, úgy érzem magam, mintha sikerült volna kijutnom az olimpiára. Aznap csak a saját tantermünkben voltak óráink, így volt időnk elkezdeni ismerkedni.

***

Pár, talán két hét múlva, elkezdett feltűnni, hogy itt valami nincs teljesen rendben. Reggel, amint beértem a termünkbe, az első dolgom volt a megfigyeléseimet a többiekkel is közölni.

– Helló srácok! Mondjátok csak, nektek is feltűnt? – kérdeztem a friss baráti körömtől.

– Mármint mire gondolsz? – szólalt meg Farid, miközben a telefonját nyomkodta. Ő is külföldi, az Egyesült Arab Emírségekből jöttek az országba, amikor még kicsi volt, így egész jól beszéli a nyelvet, szinte jobban is, mint néhány helyi szerencsétlen.

– Ne kelljen már kibetűznöm, komolyan egyikőtök sem vett észre semmit?

– Nyugodj már meg, Anna, mind láttuk a felsősöket, de ez még nem bizonyít semmit – mondta Alex.

– Azért ez nekem sem tetszik – jelentette ki Lillo – szinte mindegyiküknek volt valami sérülése.

– Oké, akkor foglaljuk össze, amit tudunk – vettem a kezembe a beszélgetés irányítását. – Amikor a főépületben voltak óráink a héten, majdnem az összes felsős, akivel találkoztunk az épületben, meg volt sérülve valahol. Valakinek a szeme volt bekötve, valakinek a karja, valaki sebhelyes volt… egyszerűen nem normális, hogy ennyi diák meg legyen sérülve egy olyan helyen, amely a külsőségekre is nagy hangsúlyt fektet. Emellett mindenki elég bizarrul viselkedik. Például a felsősök ránk se néznek, egyikük sem.

– Ne hagyd ki a tanárokat! Valamilyen oknál fogva egyáltalán nem fegyelmezik a diákokat, tudom, hogy ennek örülnünk kéne, de van ebben valami rendellenes. A mai angolórán például valaki maximális hangerőn nézett Facebook videókat, és a tanár még csak rá se hederített. Minden órán beszélget valaki, de nem is érdekli őket. – fakadt ki Mia.

Ő mindig is egy kicsit lelkiismeretesebb volt nálunk, de ebben úgy érzem, hogy igaza van. Engem is rettenetes zavar, ha valaki hangosan röhög a háttérben, miközben én megpróbálnék az órára koncentrálni, de valamiért az összes tanár furcsán nyugodt ezzel a problémával kapcsolatban. Mintha mindegyikük egy Xanax-koktéllal indítaná a napot. Én mindenesetre nem bírnám ki, hogy folyton beledumáljon valaki az órámba, de hát az ő dolguk. Csak azt sajnálom, hogy így nem fogok tudni rendesen odafigyelni a tananyagra, de majd őket hibáztatom, ha rossz lesz a dolgozatom. Viszont az előbb felsorolt problémák tényleg nyugtalanítanak. Miért van ennyi sérült felsős? Emlékszem, amikor először mentünk a főépületbe, azt hittem egy kórházba érkeztünk. Máskor ennek megpróbálnék utánajárni, de most rengeteg dolgom van, átrendezzük a kollégiumi szobámat, beköltözik Lillo és Zoe. Zoe Lillo barátja volt, rajta keresztül ismertem meg, tipikusan az az ember, aki mindenkivel jóban van, ezért ritkábban tudunk beszélgetni (mindig van valami dolga). A rendezkedésen kívül pedig még készülnöm is kell az év első dolgozatára is, bár ez még csak egy kis szintfelmérő röpdolgozat lesz, de akkor is szeretném jól indítani az évet. Ez az én büszkeségem. Ezeknek a dolgoknak a letudása után talán lesz majd időm jobban utánajárni ezeknek a nyugtalanító problémáknak, és esetleg az első dolgozat eredményét is megünnepelhetjük.

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy végül is év eleje van, most barátokat kell szerezni, úgyhogy szórakozhatok egy kicsit a tanulás rovására. Amúgy is, elég okos vagyok ahhoz, hogy megírjak egy egyszerű szintfelmérőt minimális tanulással! Egész héten osztályprogramokra hívogattak, a többiek feltérképezték a várost, aztán a legjobb helyeket kiválasztották és elhívták az egész osztályt megnézni. Így délutánonként voltam cuki kávézókban, cukrászdákban, moziban, parkban, és még egy csomó másik helyen is. Természetesen nem csak szórakozási lehetőségeknek néztek utána, praktikus körutakat is terveztünk a városba. Például megnéztük, hogy melyik boltban lehet a legminőségibb kaját kapni (bár részemről inkább az olcsóságon volt a hangsúly), hol lehet sportcuccokat venni, merre van a legközelebbi könyvtár, gyógyszertár, egyszóval az alapvető szükségletek. Eközben egészen jól összecsiszolódtunk az osztállyal, az általános iskolai kevés barátom után ennek a fejleménynek különösen örülök. Végre én is társasági ember lehetek! Viszont végül minden jónak vége szakad, eljött a dolgozat napja. Bevallom, kicsit ideges voltam, de magabiztosan állíthatom, hogy a tanulmányi debütálásom minden bizonnyal sikeres lesz, a dolgozat biológiából volt, és csak ismétlés, ez a tantárgy pedig amúgy is az erősségem, tehát a kudarc valószínűsége elhanyagolható. Bár tekintve a tényt, hogy ez a régió legjobb iskolája, kezdetben biztos a legbutábbak közé tartozom majd. A szintfelmérő terén viszont még bíztam a tudásomban.

– Hé, ma osztják ki a dolgozatokat! – vert hátba köszönésképpen Alex.

– Neked is jó reggelt! Fogadjunk egy sütiben, hogy több pontom lett, mint neked! – rikkantottam válaszképpen.

– Nekünk is adhatsz belőle, ha bejön. – így Lillo, Miával az oldalán.

Azt hiszem, az éhenkórász természetem túl korán megnyilvánult, de örömmel vettem tudomásul, hogy a többiek nem bánják. Miután mindenki leült, megérkezett Simon Tanár Úr is, de rögtön kiszúrtam a kezében egy fura pálcát. Úgy nézett ki, mint egy vas lovaglópálca, de gondolom, valamit majd a táblán mutogatni fog vele. Eddig elég szigorú benyomást keltett a Tanár Úr, de jól tanít, ezért ennek az időszaknak az alapján Ő lett az egyik kedvenc tanárom. Bízom benne, hogy ezt érzékeli és esetleg kivételes bánásmódban részesülhetek (ez persze biztos nem fog megtörténni ). Elkezdték sorolni a jegyeket és a hozzájuk tartozó neveket. Úgy vettem észre, hogy a legjobb jegyektől haladnak a legrosszabbak felé, úgyhogy éppen az agyhullámaimmal próbáltam befolyásolni a Tanár Urat, hogy mondja ki a nevem, amikor az ötösök vége felé végre meghallottam (de nyilván nem az “agykontroll” miatt, ez csak diákbabona ). Az ötös miatt csendes ujjongásba merültem, így először fel sem tűnt, hogy az ötösök felsorolása után Simon Tanár Úr elkezdett körbe-körbe járkálni. Mikor az első olyan emberhez ért, aki négyest kapott, hirtelen átvette a pálcát a másik kezébe, és pofon vágta. Az osztályban mindenkinek leesett az álla, de még felocsúdni sem volt időnk, mivel a Tanár Úr folytatta a felolvasást és minden négyesnek lekevert egy pofont. A döbbenettől meg sem tudtunk szólalni. Ezt nem csinálhatják komolyan, mi ez, a sötét középkor!? Manapság már léteznek emberi jogok, már otthon sem divat verni a gyerekeket, nemhogy az iskolában. Ezért ma már per járna! Elborzadva néztük, ahogy a Tanár Úr továbbment a diákok között. A négyesek után hirtelen megállt az egyik osztálytársam padja előtt.

– Dan Manneheim, egyes! – mondta széles mosollyal az arcán. Majd se szó, se beszéd, a vaspálcáját izomból a lábába szúrta. Pontosabban a térde fölé, a húsba.

– Basszameg, mit csinál!? Elment a józan esze? – üvöltött fel hirtelen az egyik osztálytársam, Jay.

Szabó Tamás: Megváltó álom | I. Regényíró pályázat

Szabó Tamás: Megváltó álom | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Szabó Tamás: Megváltó álom című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Ebben az izgalmas történetben az író elkalauzol minket a metál zenét kedvelők szubkultúrájába. Ám ez az utazás jóval több mint amire számítunk.
Egy gimnázium fiataljain keresztül kapunk bepillantást abba a világba, amelyben élünk, amelyben töltjük mindennapjainkat, ahol a saját sztereotip szemüvegünkön keresztül látunk mindent, és ami nem fér bele az így kialakított világnézetünkbe, az nem létezik vagy maga a született rossz.

Szabó Tamás: Megváltó álom

romantikus thriller

Prológus

A női szobrok néma közönnyel szemlélték a homlokzatról a mentőautó hősies küzdelmét, amint a többi jármű között szlalomozva próbál előretörni az ódon épületek alkotta labirintusban. A sziréna bántó vijjogása egy percre csapdába esett és makacsul vergődött ide-oda a szűk helyen, akár egy haldokló szív a csontok kosarában. Ahogy a mentő kiszabadult és távolodni kezdett, egyre mélyebb és halkabb lett ez a visszhangzó pulzálás, mígnem aztán teljesen elhalt.
    Délután három volt, de máris sötétedett. Sűrű köd borult a pesti belvárosra. A Duna felé tartó, ütött-kopott hetes busz bevánszorgott a következő megállójába. Utasai kifejezéstelen arccal meredtek maguk elé. Csak a gépies megszokás tudta, hogy hamarosan előbukkan a távolban a Gellért-hegy. A csuklós Ikarus becsukta ajtajait, és folytatta az útját. Elromlott a fűtés, ráadásul egy ablakot nem lehetett becsukni, így a fagyos téli szél akadálytalanul süvített be.
    Egy fejkendős öregasszony szállt föl a Blaha Lujza téren, megindult egy szabad ülés felé, ám egy suhanc megelőzte; el is foglalta volna a helyet, ám a néni ingerült arca láttán állva maradt. A hölgy leült, szándékosan megtaszítva a fiút a vállával. Nem kért elnézést, ehelyett átrendezte elnyűtt szatyraiban a piacon vásárolt zöldségeket. Hazafelé tartott, úgy ismerte ezt a járatot meg a várost, mint a tenyerét. Jaj, ez a fránya köd, gondolta aggódva, és a nagy fehérségre meredt maguk előtt. Nem irigylem most a vezetőt. Vajon mennyit lát az útból?
    A háttámlán éktelenkedő horogkeresztekre tévedt a tekintete. Micsoda trágárságok! Bárcsak a kezem közé kaphatnám a vandálokat, akik így bemocskolnak mindent! A mai fiatalok úgy el vannak szemtelenedve! Sosem adják át az ülőhelyet… most is úgy kellett kiharcolnom magamnak.
    Szokás szerint kritikus szemmel figyelte a környezetét. Egy kisfiú tömött hátizsákja minden fékezésnél nekiütődött a mellette állónak. A néni durván leszidta: – Vedd már le a táskádat, te taknyos!
    A gyerek szót fogadott, de közben sírósan legörbült a szája. A nő élvezettel figyelte a hatást, aztán elővette a Népszavát. A dátumra tévedt a tekintete: 2004. december 10. De gyorsan eltelt ez az év is. Bizakodva tekintett a jövőbe. Idén végre beléptünk az Unióba, állítólag nemsokára euróban kapom a nyugdíjat. De jó is lenne…
    Elkezdett olvasni egy cikket. „Újabb katolikus templom égett le hazánkban, ezúttal Tolna megyében. Az ügyben nyomozó őrnagy szerint valószínűleg egy sátánista szekta tehető felelőssé a vandál bűncselekményekért, és a fiatal elkövetők egy jól elkülöníthető szubkultúrához tartoznak. Az ismertetőjegyük a…”
    A nő álmosan lapozott egyet. A busz dugóba került, s lépésben araszolt tovább az Astoria felé.
    Az öregasszony be-bebólintott, majd elaludt.

Kisvártatva hangos zenére ébredt. Te jó ég, mi ez a rettenetes lárma?! Szétnézett. A bal első kerékre szerelt ülésen egy feketébe öltözött, sovány tinilány kuporgott, háttal a menetiránynak, és arccal a néninek; az ő kütyüjéből hallatszott a zene. A nő borzalmasnak találta a dalszöveget:

Ha gitárt fognál, én szólok:
Tűnj el innen, nem a te dolgod,
Csak szemétdomb, csak disznóól,
Ez a szanaszét baszott rock’n’roll!

    Utálkozva méregette a kistermetű lányt. Nem tűnik magyarnak. Olyan örömtelenül hallgatja ezt a ricsajt – úgy meg minek? Elképzelte, amint felpofozza és kidobja innét azt a kacatot a fülhallgatóval együtt. Botrányosnak találta a csupafekete ruháit. Hogy hordhat egy lány bakancsot?! És ha már itt tartunk, az a telefirkált, zöld katonai táska sem illik hozzá. Az uram szimatszatyornak hívta. Azok a szavak ott együttesek nevei? És mik azok a fura csillagok, szimbólumok? Közellenség! – mondta ki a szentenciát. Rohadt kis rockos! Engesztelhetetlenül gyűlölte a fiatalokat (főleg miután pár huligán betört hozzá a kilencvenes években), és most úgy érezte, megtalálta a tökéletes célpontját, aki megtestesíti a várost elárasztó mocskot. Úgy tekintett a lányra, mintha ő firkálta volna fel azokat az ocsmányságokat a háttámlára meg a milleniumi épületek falaira.
  – Kapcsold már ki azt az alpári zajt! – szólt oda neki nyersen, ám a lány nem hallotta a zenétől. Pár perccel később véletlenül találkozott a tekintetük. A tinédzser fásultan állta szigorú utastársa pillantását, majd elfordította a fejét, és nem kapcsolta ki a készülékét. Csak úgy sütött róla a bánat. Bal kezét a zsebébe rejtette. A nőt már nem is a lárma zavarta, hanem a lány komorsága. Milyen apatikus. Valami nem stimmel vele. Biztos kábítózik a tetves kis korcs! Ahogy az öregasszony belenézett azokba a sötét szemekbe, úgy érezte, a depresszió egyfajta ködfallal veszi körül azokat; éppúgy lehetetlenség lett volna kifürkészni a lány természetes állapotbeli arcát, mint meglátni a fehérség mögött a budai hegyeket.

Patkány vagyok, de nem féreg,
Az élet a legjobb méreg!

    A nő tüntetőleg befogta a fülét. Micsoda Istennek nem tetsző gyermek, gondolta, és felé intett. A kis huligán ránézett, és végre lehalkította a zenét.
    – Na ide figyelj, te kis tetű! – rikácsolta az öregasszony, mire a lány összerezzent. – Hogy mered ránk erőltetni a rossz ízlésedet?! Benne van az utazási feltételekben, hogy tilos zavarni a…
    A fiatalabbik utas váratlan dühvel tépte le a fülhallgatóját (önkéntelenül is kivéve a bal kezét a zsebéből), és fájdalomtól izzó arccal ordította: – Nem vagyok tetű! Hagyjon békén!
    Erre mindenki odanézett. A nő hátrahőkölt e túlméretezett indulattól. Csak most vette észre, hogy hiányzik a lány bal mutatóujja. Nem csoda, hogy rejtegette. Nagyon csúnya amputáció volt. A lány szemébe könnyek gyűltek. Az idős asszony lehajtotta a fejét, miközben a pír szétterjedt ráncos arcán. Nagy kötözködő volt, de még egyszer sem fordult elő vele, hogy meghátrálásra kényszerítsék. Immár teljesen más szemekkel nézte ezt az alultáplált kislányt: űzött tekintet, karikás szemek, és az a borzalmas csonkolás… Elképzelte őt tíz kiló plusszal. Egykor gyönyörű arca lehetett, ám most sebhelyek tarkították. Vagy nagyon beteg, vagy tényleg narkózik. A néni érezte, ezúttal túl messzire ment. A maga módján megsajnálta. Ennek aztán komoly gondjai lehetnek. Vajon mi történt vele? Hová tart?
    Sejtette, egykönnyen nem fogja elfelejteni azokat a szélsőséges érzelmeket, amelyeket ma látott ezen az ifjonti arcon. Felsóhajtott és csak hogy elterelje a figyelmét a történtekről, ismét belelapozott az újságba, de alig bírt odafigyelni a szavakra.
    Talán mégsem kellett volna olyan nyersen bánnom vele. Én nem is akartam bántani. Én csak... – mentegetődzött a nő otthon, pár órával később.
Mikor a lány már nem élt.

 

Szenthe Kincső Devanshinak hívták. Tizennyolc éves volt, de már nem is emlékezett rá, mikor ünnepelte utoljára a születésnapját. Kreol bőre miatt Magyarországon szinte mindenki romának nézte és sok támadás érte emiatt. Igazság szerint azonban az indiai fővárosban látta meg a napvilágot, egy hindu anyától és egy gazdag magyar apától. Intelligens, éjfekete szemei egymástól távol ültek. Elhanyagolt, vörösesbarna haja a derekáig ért. A férfiak tízéves kora óta mohón megbámulták őt. Szabálytalan szépsége már nem egyszer sodorta bajba viszontagságos élete során. A „botrányos” öltözéke egy viharvert bőrkabátból, egy szürke farmerból, egy pár kopott bakancsból meg egy Tankcsapda pulóverből állt. A zene, amit hallgatott, szintén a debreceni banda egyik régi száma volt.
    Öreg utastársa kiragadta őt a töprengésből, és most megbántottan, friss dühvel nézett az emberekre. Nem is sejtette, hogy a zaj volt az iménti konfliktus forrása (bár ma olyan tompának érezte magát, hogy még a maximumra állított hangerő mellett is alig jutott el a tudatáig a dal).
    Begyöpösödött, vén sárkány! Hagyjanak már! Hát nem volt elég?
    A busz ablakán megpillantotta a tükörképét: egy sokat megélt, koravén arc nézett rá. Valóban komoly gonddal küszködött, mely most betöltötte az egész tudatát. Ha visszatekintett a múltjára, látását könnyek homályosították el, ha a jövőre gondolt, akkor a gyomra rándult görcsbe. A jelenben sem lelt menedékre. Miért nem hagyják békén legalább ma?
    Közeledett a Ferenciek tere. Kincső megtörölte a szemét, a vállára vette az imádott, zöld táskát (amit a Golgota énekese ajándékozott neki és firkált tele pentagramokkal és dalszövegekkel), majd odalépett az ajtóhoz. Őt figyelte mindenki, kivéve az öregasszonyt, aki ezúttal kerülte a tekintetét. A lány leszállt és körülnézett. Motormorajlás, dudaszó, keréknyikorgás. Nagyot kortyolt a hideg, szmogos levegőből.
    Innen már nincs messze… Talán a séta jót fog tenni.
    Elindult a Duna felé. Az arca előtt, mint levakarhatatlan kísérő, nagy párafelhő gomolygott. Fázósan összehúzta a vállait. A bőre rettentően kiszáradt a hidegtől; ha ökölbe szorította a kezét, a vére is kiserkent. A Jégbüfé előtt megannyi rohanó, egyforma ember sürgölődött. Mind fekete ruhát viseltek, hogy minél többet összegyűjtsenek a fukar téli nap sugaraiból. Kincső odaért a zebrához, átment a túloldalra. Két mekegve nevető, nagydarab siheder haladt el mellette. Ösztönös félelemmel húzódott el a fiúk elől, de nem volt elég gyors. Az egyik srác véletlenül nekiment és fellökte, majd szó nélkül továbbment. Kincső elesett. Feltápászkodott; épp átért, mikor az autóforgalom megindult mögötte.

    – Siessé’ má’, hülye római bula! – ordított rá egy vezető.
    Szemét pasik! Kincső leroskadt egy padra, és sírva fakadt. Egy járókelő szánakozva nézett rá. A legtöbben azonban megpróbáltak tudomást sem venni róla. Így ment ez egész életében.
    Besötétedett. A kezeit huholva kijött az aluljáróból egy hajléktalan, és a templom előtt nekiállt kéregetni. Kincsőhöz nem ment oda. A lány elővett egy gyűrött cigisdobozt, rágyújtott az utolsó szálra. Megszédült és megkordult a gyomra. Eldobta a csikket, és elindult a Belgrád rakparton. A kivilágított város beteges, sárga fényben fürdött. Kincső fejében egy kérlelhetetlen hang azt ismételgette, hogy meg kell tennie, nincs más megoldás… A szüleire és a kisöccsére gondolt. Egyikük sem élt már. Csak ő maradt abból a fura családból. Felrémlett előtte a gyerekkora Indiában, aztán Dragomir, a földi Pokol, a rengeteg fájdalom, félelem és vér, a mutizmus meg persze a szörnyű hír a balkáni kórházban…
    Három jóltáplált kamasz ment el előtte. Köpködtek a járdára, és a tornazsákjukat lóbálták. Arról beszéltek, hogyan nyírnák ki a tanáraikat egy „géppityuval”. Mintha csak egy akciófilmről lett volna szó.
    Nem is tudják, milyen szerencsések… Próbált visszaemlékezni, mikor is járt utoljára a suliban. Mintha száz éve lett volna.
    Indiában csak képzelt barátai voltak. Emlékezett, milyen sóvárogva nézte Delhi egyik buja parkjában egy dzsamboljanfa árnyékából az idősebb krikett játékosokat. Mikor a labda elrepült, ő kérés nélkül is szaladt, hogy visszahozza, ám a szerencsésebb sorsú, brahmin gyerekek nem vették el a kezéből. Kopott ruháin látták, hogy alsó kasztbeli. – Ne nyúljatok hozzá! Érinthetetlen! – figyelmeztette a társait az egyik kamasz. A hitük szerint már a kislány lehelete is beszennyezte volna őket. Elővettek egy másik labdát, és azzal folytatták a meccset. Ügyet sem vetettek a pityergő Kincsőre.
    Tovább ment a rakparton, elhaladt egy „Isten szeret téged” firka mellett; akadt ott a száz év során megszürkült házfalakon egy fordított kereszt és egy Metal Kaos felirat is, de Kincső nem figyelt fel rájuk.

    Ismét a múltban tévelygett. A nap folyamán először elmosolyodott, ahogy eszébe jutott Molnár Hajnalka, az egyetlen barátnője a Szent László Gimnáziumból. Képek és jelenetek rémlettek most fel: Hajni megígéri neki a megismerkedésük napján, hogy vigyázni fog rá; Kincső hátulról fogja a hányástól meggörnyedt, részeg Hajni haját a Sziget Fesztiválon; és összegabalyodva fekszenek az ágyon – sápadtfehér a csokibarnán. „Nézd, Kincső, milyen jól mutatunk a tükörben! Mint egy kapucíner szelet! Irigylem a színedet. De én eddig mintha csak kriptában napoztam volna.”
    Az ajkát szakadozott sóhaj hagyta el. Sosem tudja már visszahozni mindezt. Istenem, úgy hiányzik az a kedves erdélyi rocker csajszi a nagy szívével meg az izgalmas történeteivel… Ő is ugyanolyan magányos volt, mint én, amikor három évvel ezelőtt, 2001-ben ideköltözött a szüleivel Pestre. Bárcsak több időt tölthettünk volna együtt! Miatta mentem el Horvátországba, meg persze Krisztián is közrejátszott…
    Ekkor megtorpant, és bátortalanul felnézett. Vérízű, fekete félelem szökött a torkába, ahogy megpillantotta úti célját a távolban. A Szabadság-híd zöld acélrácsai groteszk monstrumként bontakoztak ki előtte a ködből. Egész nap gyalogolt és buszozott a városban, hogy minél később érjen ide és legyen ideje felkészülni. Arra a dalra gondolt az Akela együttestől: „Felkészültem a halálra… az életre nem készített senki!”
    Dermesztően hideg szél fújt a félig-meddig befagyott folyó felől. A lány rettentően fázott, beteg és éhes volt. De jó lenne már túllenni ezen az egészen és megpihenni! Talán olyan lesz a halál, mint egy álom, amely végre megvált.
    A szíve mennydörgött bordái börtönében. Mi vezetett idáig? Ha visszamehetne most az idő országútján, melyik mérföldkőnél kéne figyelmeztetnie azt az errefelé tartó, örökké magányos, és olykor felelőtlen csitrit? Utólag már okos az ember… Istenem, én csak arra vágytam, hogy szeressenek!
    Kiszáradt a szája. Már csak néhány lépésnyire lehetett a pesti hídfőtől.
    Hajnira és Krisztiánra gondolt. Kettejükkel kezdődött ez az egész őrület. Jaj, Hajni, hol vagy? Miért nem vigyáztál rám, ahogy megígérted?! Dehogy készültem fel a halálra! Úgy félek!
    Magányosabbnak érezte magát, mint korábban bármikor, ahogy ott állt az öngyilkosok hídján, gyűjtve a bátorságot ahhoz, hogy felmásszon végre a Turulmadárhoz.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0