Prológus

Az ember mindig is vágyott az istenek közé emelkedni.

Az idők kezdete óta csodáljuk és féljük őket, kik a halandó valóságunk keretein túlról figyelik tetteinket, s akik végtelen hatalmukban vezetnek vagy büntetnek minket. Kik pásztoraink és bíráink, kiknek kérész életünk csak egy röpke és jelentéktelen pillanat, és kiknek szemében születés és halál nem különbözik egymástól, hiszen mindkettő csak a múlandóság egy homokszeme az idő örökké forgó órájában. Követjük őket, hiszen lényük magasztossága úgy vonz minket, mint éjjeli lepkét a gyertya fénye, és bár létezésük titkait igazán meg nem érthetjük soha, mi is részesei akarunk lenni a csodának, melyek ők maguk.

Hiszen tökéletesek. Halhatatlanok.

Így hittük ezt sokáig mi is. Ám távoli ismeretlen földeken született egy nép, mely nem elégedett meg azzal, hogy csupán messziről csodálja a hatalmasok birodalmát. Kiknek szívében katlanként gyulladt fel a tűz, és a belőle feltörő láng aztán oly magasra tört, mint halandók lelkében azelőtt még sohasem.

Ez a láng pedig futótűzként perzselt fel mindent, mit a világunkról addig hittünk vagy sejtettünk, s a végtelen tudás- és hatalomvágyuk nyomán létük csillaga fényesen emelkedett olyan magasra, hogy végül átszakította halandó létünk szövetét, és izzó ragyogással ragadta magával azt, mire az emberiség születése óta a nép minden gyermeke titkon vágyott: a végtelen hatalmat. Ők voltak a Felemelkedettek, kik megnyitották a Felső Síkok pecsétekkel lezárt kapuit, hogy aztán az új világ hódítójaként álljanak egy kori védelmezőik színe elé.

Majd háború dúlt, a Világok Háborúja, hosszú esztendők során át rombolt a fergeteg, és nyomában nem járt más, csak őrült pusztulás.

Majd az egek megremegtek, tüzes könnyeiket a megroppant földekre és megáradt vizekre hullatták, és végül csend lett, ahogy a Sors kereke is megroppant, és a lehetetlen valósággá vált. A bitorlók győzedelmeskedtek, a Felső Síkok végtelen tükre szilánkokra robbant szét, a mozaikként szétszóródó halhatatlan világok pedig új urakat kaptak. És ők, kik valaha Őrzőik voltak a porból felemelkedő gyermeknépnek, végül elbuktak halandó szolgáikkal szemben. És a halhatatlanok korának akkor vége lett.

Ezután a Káosz ideje jött el.

Azok, kik a halhatatlanok közül megmaradtak a romboló harcok után, mardosó szégyenükben elhagyták örök otthonukat. Volt, ki a szétszórt mozaikdarabokként keringő éteri síkok romjain, volt, ki a halandó és halhatatlan földeket összekötő ismeretlen világ homályában rejtőzött el, hogy aztán feleméssze a bánat és a feledés. De akadtak olyanok is, kiknek a szerencsecsillaga végképp lehanyatlott, és kiket szökevény ként vadásztak le a bitorlók vérszagot fogott kopói, hogy aztán szolgasorba kényszerüljenek, vagy utolsó harcukban bukjanak el örökre.

A legtöbben azonban oda menekültek végső elkeseredésükben, ahol még bízhattak abban, hogy támogatásra lelnek, hol még ismerték és félték nevüket, s hol hatalmukban még meggyengülve is tiszteletben és bőségben létezhettek. Így történt tehát, hogy a halhatatlanok azokra a földekre ereszkedtek végül alá, melyek őrzését ők maguk kapták feladatul még az idők kezdetén.

Alászálltak az embernépek halandó birodalmaiba.

De vajon mi történik akkor, ha azok, kiknek addig szent áldozatainkat ajánlottuk, kikhez imáinkat vagy fohászainkat küldtük, s kiktől sorsunk jobbulását vártuk egykoron, egyszeriben maguk is köztünk járnak?

Mit ér egy isten, ki nem isten már? Méltó marad az áhitatukra, vagy nem több már, mint egy letűnt kor lassan tovaszökő árnyéka, egy bálványarc, melynek vonásait az idő kérlelhetetlen vasfoga csiszolja simám és felismerhetetlenre?

A Kétségek Kora jött el.

Századok múltak el, mire világunk felocsúdott a döbbent merengésből, és az évek szárnyán minden, mi egykor virágzott, végül újra erőre kapott. A síkok háborúja által ütötte sebek lassan behegedtek a világ arcán, birodalmak épültek újjá, és új társadalmak születtek. És ugyan azok, kik győzelmet arattak felettük, már réges-rég elhagyták az emberek birodalmát, Ők velünk maradtak.

Égi vonásaikat ugyan megkoptatta az idő, és bár legnagyobbjaik maguk már nyugovóra tértek a világok ismeretlen határai mögé, a korfordulók során véreink keveredtek egymással. S mi fiakat és leányokat nemzettünk, kiknek arcán aztán felsejlettek hajdanvolt Őrzőink, bukott isteneink vonásai.

Ők azok, kik soha nem válhatnak igazán emberré, hiszen még ma is, megfogyva és meggyengülve is többek, hatalmasabbak nálunk. Kik néha bajtársaink és testvéreink, néha pedig vezetőink és zsarnokaink. És mi nem tehetünk mást, mint óvatos csodálattal figyeljük őket, hiszen világaink már végérvényesen összefonódtak, és hogy féltük vagy vágytunk erre egykoron, mindegy is már, hisz ők már köztünk élnek.

A halhatatlanok