Kényszer vallomás

KEZDETEK

– Novella –

Hazafelé tartunk a suliból, lassan vége a 11. osztálynak. Szótlanul ülök az anyósülésen, a mellkasom szorít, alig kapok levegőt. Átment előttünk egy fekete macska. Mire begurulunk az udvarra, a körömágyamat véresre vakarom. Anya kiszáll és elindul a ház felé. Én lecövekelek a járda szélén, kezdek kétségbeesni. Végig kell csinálnom a rituálémat, mielőtt bemegyek, különben a szorongásom szintje az egekbe ugrik. Tudom, hogy csak idő kérdése lenne, és kiszöknék, hogy bepótoljam. A szívem vadul kalapál, izzadni kezd a tenyerem, és érzem, ahogy a hajam töve nedvesedni kezd.
– Nemsokára megyek! – kiáltom anya után.
Amint eltűnik a láthatáron, szembeállok egy repedéssel, és nagy levegőt veszek.
– Csak négyszer kell átsétálnom rajta, csak négyszer! – suttogom, és nekikezdek.
Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza.
De nem sikerül. Legalábbis nem úgy, ahogy az nekem megfelelő lenne. Kínomban felröhögök. Az agyam olyan játékot játszik velem, amilyet akar. Ha túl gyorsan lépem át, nem jó. Ha túl lassan, és emiatt kiesek az ütemből, az szintén hibának számít. Ha számolás közben úgy találom, hogy nem megfelelően mondtam ki a számot, újra elölről kezdhetem. A sor végtelen.
Újra átlépem és vissza. Újra és újra. Már tizenhatnál tartok, de még mindig nem jó.
Az izzadság csorog le a hátamon, az agyamban villog a lámpa, hogy hamarosan be KELL mennem – én meg sehol sem tartok.
Anya már bentről kiabál, hogy merre vagyok. Az ablakra pillantok, szerencsére nem lát.
– A kutyussal játszom, mindjárt megyek! – kiáltom vissza.
Önigazolásként megvakargatom Athos fültövét, amire boldog lihegéssel és farokcsóválással válaszol. Természetesen elállja az utat, hogy folytassam, megnehezítve ezzel az amúgy sem egyszerű feladatomat. Legszívesebben ordítanék. A szemem könnybe lábad.
A megváltást a düh és kétségbeesés keveréke hozza el. Csorgó izzadsággal a homlokomon és könnyekkel a szememben összeszedem minden erőmet, és nekikezdek újra. Lép-lép-vissza-vissza. Dühösen számolok félhangosan, hogy ne tévesszem el, aztán újabb tizenhat lépés után elindulok befelé. Az agyam teljesen kiégett – már képtelen vagyok gondolkodni –, megadja magát, és egy rövid időre elereszt.
Leülök a puffra az előszobában, leveszem a cipőmet, és próbálom visszanyelni a könnyeimet. Amikor anya elmegy előttem, rámosolygok. Félhomály van, nem láthatja tisztán az arcomat, mennyire elgyötört vagyok. De nem értené meg. Úgy érzem, csak a tökéletesség a lényeg.
Végül fogom a táskámat, és felmegyek az emeletre, a szobámba.
Sírva fakadok. A kétségbeesés végigszánt rajtam, fogalmam sincs, hogyan tovább. Ez most már örökké így marad? Soha többé nem leszek normális? Innentől kezdve félve fogok menni mindenhová? Előre rettegek, hogy majd egyszer ki kell mennem innen vécére, vagy vissza a földszintre.
– Mi történik velem? – kérdeztem suttogva magamtól. – Megőrültem?
Pár hónapja még a középiskolások boldog életét éltem, és egyik napról a másikra mintha megnyomtak volna rajtam egy gombot, szorongó és ismétlő üzemmódra váltottam. Fogalmam sincs, mi ez, vagy miért történik ez velem, és azt sem tudom, kinek szólhatnék, aki nem mondaná azt, hogy elment az eszem. Éles szúrást érzek a mellkasomban, ha arra gondolok, ha ez kiderül, megint csalódást fogok okozni anyának. Mint mindig, amikor valami nem úgy történik, ahogy az neki megfelelő. Nem lehet rám büszke, hiszen valami gond van a gyerekével. Bezzeg a többiek normálisak. A mellkasom jobban szorít, mint eddig valaha. Páni félelem fog el, hogy nem fogok megfelelni.