Megrendelés

Csanda Gergő:

Zsoldosok, kémek, kecskék

– Jó napot kívánok, Bartos tizedes vagyok és…

A söntésen támaszkodó csapos, akit irdatlan szakálla miatt minden franciasága ellenére a legtöbben arabnak hittek, most feltartott mutatóujjával és a húsz éve csaposként dolgozók unott fintorával egy pillanat alatt belefojtotta a szót a fiatal tisztesbe.

– Első szabály: a Sánta Tevében senkinek nincs neve, se rangja – mondta.

– Hyde őrmestert keresem…

– Mit mondtam az imént?

– Értem, de nekem parancsom van, hogy megkeressem…

A csapos ujja még magasabban.

– Második szabály: a Sánta Tevében senki parancsa nem érvényes.

Bartos tizedes sóhajtott, és lemondva a gyors segítség reményéről, fásult tekintettel pillantott körbe a helyiségen.

A Sánta Teve szűk vendégtere fölött a vadnyugati kocsmák feszült csendje uralkodott, levegője Virginia-dohány sűrű füstjétől volt édeskés illatú, mely füst legfőbb forrása az egyik sarokban cigarettázó férfi volt. Negyvenéves lehetett, és baltával vágott arcvonásait sokat gyakorolt, zord tekintettel egészítette ki. Egy pohár áfonyalevet kortyolgatott, mert a Sánta Tevében mindenféle alkoholmentes dolgot is felszolgáltak, tekintettel azokra, akiknek az istene nem enged egyebet inni.

Egy másik asztalnál két alak folytatott bizalmas, szinte suttogó beszélgetést. Törtfehér disdásájuk alapján helyiek lehettek, vagy bárki más, aki helyinek akar kinézni. Jelentőségük a többiek történetében elhanyagolható, még az egyébként érdekesen festő kecske ellenére is, mely az egyikük oldalán álldogált türelmesen, hátán egy jókora szütyővel.

A zord tekintetű férfi mereven bámult ki a fejéből az áfonyaleve fölött, és még a pultnál kialakulóban lévő szóváltásra sem kapta oda a fejét.

A tizedes mellett ugyanis két férfi, egy idősebb, ősz kecskeszakállú, és egy girhes, ifjú titán összeveszett valamin, ami olyan hamar fordult egymás rokonainak szidalmazásába, hogy egy percen belül jóformán követhetetlenné vált, hogy kinek mi is a baja a másikkal.

Az ifjú titán egy ügyetlenül nyújtózkodásnak álcázott pofont indított vitapartnere felé. Az öreg állta az ütést, arcán nem mutatkozott fájdalom, inkább csak döbbent felháborodás ült ki ráncos vonásaira. Egy gyors mozdulattal megragadta támadója fülét, és a söntésnek nyomta a dühösből villámgyorsan rémültbe fordult pofát. Kést rántott, egy görbe pengéjű karambitot, majd szorosan a fiú nyakához nyomta.

A csapos a legnagyobb természetességgel törölgette a poharakat. A Sánta Teve Kabultól keletre helyezkedett el, a Dzsalálábád és Pesavar között húzódó demilitarizált zónában, ami kívül esett a tálib lázadók akció-rádiuszán, és azon a területen is, ahol az amerikaiak lelkifurdalás nélkül bármit lebombázhattak.

Így hát a Sánta Teve joggal nevezhette magát törvényen kívüli vendéglőnek, ahová persze törvényen kívüli emberek, kettős ügynökök, hírszerzők, orgyilkosok jártak, néha egy-egy menekülőfélben lévő hadvezér. Mint minden valamire való törvényen kívüli helynek, természetesen a Sánta Tevének is szigorú törvényei voltak, hogy ellensúlyozza a rendes törvényekben fennálló hiátust. Az első volt –  ahogy a csapos már korábban kifejtette –, hogy senkinek sincs neve, se rangja. A második, hogy itt nem érvényesek az amúgy érvényes parancsok, a harmadik pedig, hogy a Sánta Tevében senki nem öl meg senkit. Ölre menni lehet, akár még késelni is, ha a puszta vérontás a cél, de aki halálos sebet ejt, az bizony lemondhat a Sánta Teve jóhiszemű vendégszeretetéről.