Szabó-V. Dóra: Út-vesztők | Beleolvasó

Szabó-V. Dóra: Út-vesztők | Beleolvasó

Akció!
Beleolvasó

Szállítás: 2-4 munkanap

  • Házhozszállítás
  • FoxPost csomagautomata

3443,00 Ft

1.

 

SAMUEL

 

A Nowy Świat félreeső beugrójának romos falához dőlve próbálok árnyékba húzódni. A lábam rég elgémberedett a folyamatos üléstől. A beton kurva kemény. A seggem is fáj. Nem beszélve a golyóimról. Faszom! Azt a pár darab ruhát, ami az egyetlen vagyonom, magam alá tuszkolom.

Varsónak ez az egyik legforgalmasabb belvárosi utcája, de most még minden csendes és nyugodt. Fájdalmas sóhaj szakad ki belőlem. Nem szeretem a csendet. Ilyenkor utat törnek a gondolataim, és még inkább magamba fordulok. Hogy a büdös francba történt, hogy pár hónap leforgása alatt az életem így a béka segge alá került? Bár – vonom meg a vállam – csakis én tehetek róla. Tulajdonképpen megérdemlem, hogy itt rohadok az utcán, és mindenki keresztülnéz rajtam.

Fájjon csak! Annyira, mint amekkora fájdalmat én okoztam. Néha úgy érzem, a bennem dúló tehetetlen indulat, mint alattomos férgek húsevő bandája rágja keresztül magát az agyamon, a csontomon, és feszíti szét egyre jobban sajgó fejemet. Még most sem tudom felfogni, mi a fasz történt.

Az ideg észrevétlenül kúszik a hasam aljától agyam szerteágazó idegpályáiba, és ahogy elönt a lila köd, egy erőteljeset rúgok előre. Pechemre egy öltönyös fazon pont ekkor ér oda hozzám.

– Hé! Nem látsz a szemedtől? – mennydörgi, és undorodva tisztogatni kezdi a nadrágját.

A fülem égni kezd, halántékom lüktet és ökölbe szorul a kezem. Szinte belekapaszkodok a betonba, nehogy felugorjak és nekimenjek.

– Véletlen volt – vetem oda neki a fogaim között.

Mikor hallótávolságon kívül kerül, azért hozzáteszem: köcsög.

A csuklómhoz kapok. A vékony bőr karkötő érintése megnyugvással tölt el. Anyát juttatja eszembe. Az emlék fájdalmas szúrásként hasít a mellkasomba, és levegő után kapkodok. Az egyre erősödő hangfoszlányok körülöttem azonban megállítják a kitörni készülő pánikot, és a ködfátyol tisztulni kezd.

Felkapom a fejem, amikor meghallom az ismerős hangot az út túloldaláról. Szinte minden reggel itt kezdi a napot. Ma is nagyon csinos – állapítom meg. A testhez simuló farmer, a piros szövetkabát, szőke haj. Hm…

– Lou, ne viccelj már! – mondja a mellette lépdelő rövid, sötét hajú nő.

Idegesnek tűnik: kapkod és a kezével hadonászik. A szőke hosszú hajú lány pedig bűnbánó képet vág. Elindulnak a zebra felé. Egy kávé és egy péksütis zacskó van a kezében. Összefut a nyál a számban. Egy kis csepp még a betonra is csöppen. Durván megtörlöm a szám szélét, és körbepillantok. Még csak az kéne, hogy ezt valaki meglássa! Szánalmas vagyok!

– Megígérted, hogy eljössz velünk este bulizni – folytatja a sötét hajú.

Megállnak a zebránál. Elidőzik a tekintetem rajtuk. Minden nappal egyre vonzóbbnak találom a szőkét. Eljátszok a gondolattal, mi lenne, ha én is a zebránál állnék és beszédbe elegyednék vele. Egymásra mosolyognánk, és talán még a számát is elkérném valami hűdefasza indokkal…

Felröhögök a gondolatra, ami visszaránt a józanság kemény talajára. Idióta!

Ha még lenne életem… talán szóba is állna velem.

Hirtelen egy piros Škodás őrült dudálva, káromkodva vágódik ki a sorból és előzésbe kezd. A szőke, csinos lány a barátnőjével épphogy kitér előle.

Újfent ökölbe szorul a kezem. Legszívesebben kirángatnám az autóból azt az őrült faszit és beverném a képét!

Szabó V. Dóra: Út-vesztők

A szőke lány rám néz, én megtorpanok. Eddig észre sem vettem, hogy felugrottam, ahogy azt sem, hogy ő már szinte az én oldalamra ért. Egy pillanatra egymás szemébe nézünk. Hátrálni kezdek, megbotlok a ruhakupacomban és a falnak vágódok. Már-már hisztérikusan röhögök magamon.

A két lány pont előttem áll meg folytatni a csevejt. Hát nem csodálatos? Bassza meg! Mit nem adnék, ha most megnyílna alattam a föld!

– Tudom Hanna, tudom. És azt is, hogy az utóbbi időben sok programból vontam ki magam – szabadkozik a szőke. – De ki akarom használni a lehetőségeket, amiket most kapok.

A sötét hajú undorral rám néz, és arrébb sétál. Erre csak a szememet forgatom. A szőke azonban nem mozdul.

– Lou, én megértem. – A barna hajú hangja idegesen cseng. Hanyag mozdulattal a napszemüvegét is a fejére csúsztatja és így hunyorogva magyaráz –, de nem mehet ez a végtelenségig. Hónapok óta le se szarsz minket!

Egészen jó kedvem lesz, hogy megtudom a nevét! Lou! Elmosolyodok. Erre Lou rám pillant, én meg elkapom a tekintetem. Még csak az kéne, hogy meggyanúsítson, hogy hallgatózok.

– Hanna… ez azért így túlzás – ellenkezik.

– Hogyne, mindjárt gondoltam. – A sötét hajú lány az órájára néz. – Mennem kell, várnak az egyetemen!

– Persze, menj! – Mintha a szőke kicsit fellélegezne. – Kapd el azokat a srácokat!

– Meglesz! – mondja a másik és mosolyogni próbál, de inkább vicsorgásnak tűnik.

A szemem sarkából kémlelem az eseményeket, és a pulzusom az egekben van. Kínosan érzem magam, mert Lou még mindig előttem toporog.

Mi a fenéért nem megy arrébb?

Megköszörülöm a torkom. Rám néz.

„Mi a jó büdös…!” Még fel is hívom magamra a figyelmet. Ez a nap ennél nem is indulhatna jobban.

– Tessék, ez a tied! – szólal meg, és felém nyújt egy zacskót.

Értetlenül nézek rá.

A lány még mindig ugyanúgy áll előttem. Zavarában körbetekint és mosolyogni próbál.

– Vedd csak el!

Továbbra is nyújtogatja felém a cuccát.

Még mindig nem mozdulok. Végül leteszi elém a földre.

– Jó étvágyat! – mondja, és olyan hirtelen, ahogy jött, el is tűnik.

***

LOISETTE

 

A lépcsőházba lépve megcsap a már jól ismert dohos levegő. Elfog a hányinger. Egyszerűen nem tudom megszokni ezt a szagot. Befogom az orrom addig, amíg felérek az emeletre.

Amint a lakásba érek, lerúgom a cipőmet, ledobom a cuccaimat, aztán elterülök a kanapén.

Akárhányszor elgondolkozom a költözésen a lépcsőház miatt, elszáll minden negatív gondolatom, amint belépek a lakásba. Önálló életem első bérleménye, amit egyedül rendeztem be, és nagyon otthonosra sikeredett. Emellett a környék is szuper, közel van a belvároshoz, jó a közlekedés.

Nowy Świat

– Istenem, már megint front jön – nyögöm, miközben a halántékomat masszírozom. De legalább a hányingerem csökken.

Próbálok relaxálni. Becsukom a szemem, de folyton elkalandozok, és a hajléktalan srácon kattogok. Annyira ismerősnek tűnik. Egészen biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol. De az Istenért nem ugrik be, hogy hol. Valaki bemutatott volna neki már régebben? Vagy találkoztam vele egy fotózáson?

Megszólal a telefon. Összerezzenek.

– Lou, akkor este számíthatunk rád? – kérdezi egy hapsi a telefonban. Hirtelen azt sem tudom, ki az. Gyorsan lefuttatom a szoftvert.

– Áh, Filip, persze! – kapok észbe. – A fotózás! Nyolc, ugye?

– Igen. Nem lesz külön sminkszoba, csak egy asztalt tudtam szerezni.

– Hát, akkor abból hozzuk ki a legjobbat – mondom, de már bontja is a vonalat.

Ledobom a telefont az ágyra és elkezdem összepakolni a cuccaimat. Fekete táskába az alapozókat, szemhéjfestékeket, a „make up” feliratúba a rúzsokat, aztán lecipelek mindent az autóba.

Rövid délutáni szieszta után bekapok még néhány falatot, aztán elindulok az esti megbízásomra.

Pontban nyolckor parkolok le a Pavillions előtt. Málló vakolatú emeletes ház tornyosul előttem. Nem túl barátságos a környék, körben rozoga épületek állnak, és amint kiszállok az autóból, három szakadt ruhás fiatal hangos röhögések közepette szédeleg el mellettem. Az utca távolabbi részéből ordibálás hallatszik. Feláll a hátamon a szőr. Sietős léptekkel a kapucsengőhöz megyek. Unott hang szól bele, majd kattan a zár és várom, hogy lejöjjön a segítség. Mire kipakolok az autóból, mogorva, bajszos, idősebb pasas sántikál elém. Majdnem felnevetek.

– Ezek lesznek? – kérdezi és unottan megfogja a táskáimat.

Bólintok és megmarkolom a maradékot.

Hosszú, sötét folyosón követem az útbaigazítómat, ahol épphogy csak pislákol a neonfény. A lámpa zúgását a pasas csoszogása töri meg. Próbálok kicsit lemaradni, mert a segítőmből áradó izzadságszag fojtogató. Fújtatva száll be a liftbe, így már a szájszagát is érzem.

Szuper.

Óráknak tűnik, mire felérünk a negyedikre.

Dübörgő metálzene csapja meg a fülemet. Az izzadságszagot már kevésbé érzem, hozzászokott az orrom. Füst száll a folyosón. Hogy honnan, arról fogalmam sincs.

Remélem, nem gyulladt ki valami.

Az öreg mogorván az egyik ajtó felé mutat, és leteszi a cuccaimat a fal mellé. Innen oldjam meg – dörmögi. Elképedve meredek rá, miközben ő visszaindul a helyére.

A szobában tinilányok támasztják a falat, unott képpel várakozva a sorukra, miközben megállás nélkül a telefonjukat nyomkodják. Egy-két lány falatnyi fehérneműben sasszézik el előttem, a fiúk meg olyan bőrszerkóban futkosnak, amilyet még életemben nem láttam. Örülök, hogy a micsodájukat legalább takarja valami. Felhorkanok.

Ezeket én nem nevezném ruháknak.

A kopott állványokon lógó cuccokról nem is beszélve!

– Most le kell tennem. Fél órán belül legyetek itt! – üti meg a fülemet egy ismerős hang.

Filip az. Intek neki, mire ő közelebb hív.

– Nem hiszem el! – dühöng. – Gond van – kezdi –, az egyik lány elakadt a dugóban. Legalább fél óra, amíg ideér.

Megrántom a vállam.

– Egyszerre úgyis csak egy lányt tudok sminkelni.

– Remek. Ez lesz az asztalod – mondja, és a szoba sarkában álló, barnára lakkozott, billegő tárgyra mutat. Lesöpri róla a ruhákat, és színpadiasan odaáll mellé.

– Milyen sminket szeretnél? – kérdezem, miközben próbálom szinten tartani a szorongásomat, és rendbe szedni az asztalt. Nehezen tudom kizárni a fejembe tóduló negatív gondolatokat: el fogom cseszni az első komolyabb megbízásomat, nem fogom megugrani a mércét.

Nem pont ilyen helyre gondoltam a mai megbízással kapcsolatban.

– Fekete, vörös színű ruhák lesznek a lányokon – mondja és megmutatja az előbb szemrevételezett darabokat.

Összeszorított szájjal bólogatok.

– Mit szólnál egy jó erős, füstös feketéhez, vörös rúzzsal? – kérdezem, közben elkezdek kipakolni a táskából.

– Rád bízom. A lényeg, hogy tartós legyen, mert hat-hét óra táncot bírniuk kell. És tizenegyre végezz velük!

Mire szóra nyitnám a számat, már el is tűnt.

– Frankó – motyogom magamban, és intek az első lánynak.

Unott arccal ül le a székembe.

Mély levegőt veszek és lassan kifújom. Próbálok kizárni mindent, és csak a sminkelésre koncentrálni.

Szerencsére a lányok arca szép, nincs bőrhiba, így könnyű dolgom van. Kontúrozok, pirosítózok és szépen megformálom a szemöldököket. Aztán bázissal kezdek a szemen. Rá a fekete szemhéjfesték. Rétegezés, satírozás és árnyékolás a végén. Tus mellett döntök, és mindegyik modell kap műszempillát is. Végül dögös vörös a szájra és kész is.

Filip egyszer csak a semmiből mellettem terem, megtörli izzadt homlokát és hunyorogva méregetni kezdi a munkámat. Lélegzet-visszafojtva várok, mire egy fejbiccentéssel jelzi, hogy elégedett.

– Már csak négyen vannak – mondja és megy vissza a dolgára.

A harmadik lánynál már erőteljesen fáradok és érzem a hátamba nyilalló fájdalmat.

Megcsörren a telefonom. Átkozom magam, hogy elfelejtettem lehalkítani. A fejem élesen nyilallni kezd, ahogy eszembe jut, hogy most van a csajos buli, amire gonosztevő módjára nem mentem el.

Csak ne hagyd, hogy kizökkentsenek.

– Hol a fenében vagy? – üvölt a telefonba a barátnőm, Sara.

A vállammal tartom a telefont, miközben sminkelek tovább.

– Mondtam Hannának, hogy ma nem érek rá – suttogok.

– Azt hittem, viccelsz – mondja szemrehányóan.

– Sara, kérlek…

– Persze, a fontossági sorrend. Akkor jó munkát! – és mielőtt bármit is mondhatnék, lerakja a telefont.

Hihetetlen, hogy akárhányszor felhív, nem tud mást, csak kiosztani! Mintha apámat hallanám! Lassan ott tartunk, hogy engedélyt kell kérnem, ha dolgozni akarok! Megremeg a kezem. Sara stílusa nagyon könnyen kibillent az amúgy is ingatag lábakon álló lelki békémből.

Le kell tennem az ecsetet egy pillanatra, és veszek néhány mély lélegzetet, hogy csökkenjen a remegésem. Csinálok pár nyak- és vállkörzést, jó pár beszív-kifúj gyakorlatot, és újabb lendülettel vetem bele magam a munkába. A negyedik lányt így is hanyagabbul fejezem be. Fél tizenkettőkor esik be az utolsó táncos, így jóval éjfél után végzek. Mire mindenki elkészül, teljesen kipurcanok.

Tulajdonképpen büszke vagyok magamra. Ez volt az első komolyabb munkám, és szép bért kapok érte. Már nem is érdekel, mit gondol Sara, vagy Hanna.
Dudorászva és táncikálva pakolok össze, aztán elindulok hazafelé.

Akció!
Beleolvasó

Szállítás: 2-4 munkanap

  • Házhozszállítás
  • FoxPost csomagautomata

3443,00 Ft

2.

 

SAMUEL

 

Tuti, hogy csak álmodtam a múltkori találkozót. Hogy is hívják? Basszus! Nem felejthettem el! – korholom magam. – Megvan! Lou!

Na tessék! Tudok én, ha akarok!

Még ki is húzom magam a falhoz dőlve, olyan büszke vagyok a teljesítményemre.

Felröhögök. Szánalmasnak érzem magam. Újra magamba roskadok.

Biztos vagyok benne, hogy csak a képzeletem játszott velem. A felismerés, hogy a szőke lány csak egy délibáb, egy álomkép, jó nagy gyomrosként ér. Bár mi a francot is remélhetnék tőle? Mégis mit gondoltam? Miért venne észre egy olyan lány, mint ő, egy olyan szerencsétlent, mint én?

Kedvetlenül kiveszem a zsebemből a ronggyá gyűrt Bazaar magazint és fellapozom. A fájdalom, mint egy éles tőr szúrása, szánt végig a testemen, ahogy a képeimet nézem. Dühösen a földhöz vágom az újságot.

Minden egyes ilyen alkalom eszembe juttatja, hogyan is tettem tönkre mindent magam körül. Még huszonöt sem vagyok, és az egész életemnek vége. Ha kicsit több erőm lenne, esküszöm, már rég megtettem volna…

Nowy Świat

– Örülök, hogy itt talállak! – szakít ki merengésemből egy ismerős hang.

Felpillantok és egy ültő helyemben vigyázzba vágom magam.

Lou áll előttem. Múltkor mégsem álmodtam.

Zavartan igazgatja élénkpiros szövetkabátját. Én meg kényelmetlenül érzem magam. Húzogatom a ruhámat magamon, és egyre jobban elönti az agyamat a lila köd. Nem akarom, hogy így lásson!

– Hoztam neked ebédet – szólal meg végül.

Nagy nehezen szó jön a számra.

– Minek? – vetem oda.

– Gondoltam, éhes lehetsz – mondja, és most meg a körmét babrálja.

– Foglalkozz a magad dolgával!

– Csak… fogadd el.

– Nem kell! – makacsolom meg magamat, és keresztbe teszem a kezem a mellkasom előtt.

Még mindig felém nyújtja az ételt, és ez elbizonytalanít.

Végül nem várom meg, hogy letegye elém, elveszem tőle.

Lou zavartan elmosolyodik, majd elindul a metró felé. Utánanézek. Egyszer visszanéz rám, aztán végleg eltűnik.

Megpofozom magam… Mégis mi a franc történik itt?

Összefut a nyál a számban, amikor belenézek a dobozba. Tömni kezdem magamba a kaját.

– Hogy van, Samuel? – üti meg a fülemet egy újabb női hang.

Felpillantok. Az utcások.

– Alicja – mondom és leteszem magam mellé az ételt. – Jobban nem is lehetnék. – Az irónia csak úgy süt a hangomból.

A nő mellett álló férfi téblábol, és a környéket kémleli.

– Látom, van mit ennie – mondja barátságosan.

Bólintok.

– Egy kedves hölgytől kaptam – válaszolom zavartan.

– Ennek igazán örülök! Van esetleg még valamire szüksége?

Megrázom a fejem. Mindig kínosan érzem magam, amikor jönnek ellenőrizni. Hátat fordítanak és elindulnak.

– Alicja! – kiáltom, mire ő megfordul. – Tudja esetleg, hol van a közelben valami olyan hely, ahol tudnék mosakodni? Esetleg aludni?

Alicja elgondolkozik.

– Nincs innen messze a Pryzstan Caritas Egyesület. Várjon, felhívom őket, van-e szabad helyük mára.

Kicsit távolabb megy, és hallom, hogy monoton hangon beszél valamit. Néha grimaszol egyet, és hadonászik a kezével.

– Szerencsénk van, Samuel. Sikerült elintéznem, hogy ma éjszakára fogadják önt. Csak egy – itt felmutatja az ujját is – éjszakára tud odamenni. Sokan vannak.

Az öröm és a félelem váltakozik bennem.

– Köszönöm – mondom végül.

– Keresse Mikolaj Nowickit. Ő segít majd.

Magamban kántálom a nevet, nehogy elfelejtsem. Alicja és a szótlan kolléga továbbállnak, én pedig folytatom az ebédemet, de egy hugytól bűzlő, mocsoktól fekete bőrű suhanc megáll, nem messze tőlem. Rásandítok, és kurvára remélem, hogy elhúz innen a francba. Nyugiban szeretnék kajálni, ha már van mit.

– Hé, te ottan, mitet eszel? – kérdezi karcos hangon. Nem úszom meg, a picsába! Nem válaszolok, sőt, elfordulok.

– Kérdezettem valamit! – kiált rám, mire szamárköhögésre emlékeztető hang tör fel belőle.

Kihasználom a helyzetet, összekapom a cuccaimat és elindulok az utcákat összekötő kis udvar felé. Ha kiérek a plázáig, akkor már nyugtom lesz.

– Ájjá meg! – üvölti, amikor abbahagyja a köhögést.

Utánam ered, de futás közben megbotlik egy kőben és elvágódik. Még bukfencet is vet. Egy pillanatig mozdulatlanul fekszik a földön, megtorpanok. A fiatal suhanc azonban felpattan, így újra futásnak eredek. A következő pillanatban újabb puffanást hallok. Hátranézek. A lábát fogva görnyedten támaszkodik a földön. Már épp megsajnálnám, mire kúszni kezd és üvöltések hagyják el a véres száját.

– Aggyá enni!

– Ez az enyém! – kiáltom, miközben hátrálok.

– Nézzé’ má’ magadra! Nincsen neked szükséged ennyi kajára. Én má’ hetek óta nem ettem! – mondja, és feltápászkodik.

Megint futni kezdek. Sántikálva indul el felém. Minden erőmet összeszedve sprintelek el onnan. Amint kiérek az összekötő útról, elvétem az irányt, és egy fának ütközök. Felüvöltök, mert egy ág a karomba váj. Ekkor hatalmas mennydörgés rázza meg a várost, ami vetekszik a számból feltörő hörgéssel, amikor észreveszem, hogy leszakadt a karkötőm. A földre vetem magam, és belebokszolok a betonba. Többször is. Csak akkor hagyom abba, amikor már a beton is csupa vér. Nem érzem a fájdalmat a bennem tomboló dühtől.

Az eső is csepegni kezd. Így legalább nem látszik, mennyire puhány vagyok. Folyik a könnyem! Ultra gáz! Még mindig a földre rogyva, egy pad mellett gubbasztok, körülöttem elegáns ruhába öltözött emberek rohannak fejvesztve az egyre jobban rákezdő eső elől. Menedéket keresnek. Ha! Milyen vicces: én is menedéket keresek, csak egy kicsit másmilyet. Elmélázok egy pillanatra, mennyire sok jelentése lehet egy szónak. Megrázom a fejem. Felmarkolom a karkötőt és zsebre vágom. Égeti a tenyeremet a lenyomata, de nem engedem el. Még mit nem!

Fújtatva indulok újra útnak. Menten agyvérzést kapok. Egy kis pia kellene, hogy elnyomja az érzékeimet. De a testem egyből ellenállásba ütközik. Józannak kell maradnom. Ez a büntetésem: érezni.

Meg kell keresnem azt a szállót – jut eszembe. Napok óta nem fürödtem, koszos és büdös vagyok. Csimbókokban lóg a hajam. Ezen már az eső sem segít.
Viszonylag könnyen, pár utcával arrébb megtalálom, amit Alicja mondott: Pryzstan Caritas Egyesület. Tényleg dugig van. Fasza. Átható vizelet- és izzadságszag árad kifelé. Öklendezni kezdek, ahogy belépek az ajtón.

– Téged még nem láttalak itten – szólal meg egy görnyedt hátú fazon.

– Most vagyok itt először – mondom csendesen. – Keresek valakit.

– Teltház van fiacskám! – mondja, miközben egy fogpiszkálót rágcsál. – Ugyan kit kereshetnél itt?

– Menj arrébb! – szólal meg egy férfi erőteljes hangon a háttérből. – Nincs jobb dolgod?

A görnyedt hátú megvetéssel az arcán arrébb támolyog, és egy jól szituált, magas, kissé pocakos férfi lép a helyébe.

– Te vagy Samuel? – kérdezi hanyagul.

Bólintok.

– Nagy szerencséd van, hogy Alicja a szociális munkásod. Más nem tudott volna kiharcolni egy helyet éjszakára – mondja, és a fejét rázza. – Gyere utánam.

A vékony folyosón hatalmas tömeg fogad. Fejbe vág a felismerés, hogy én is ezek közé tartozom. A lezüllött, koszos, büdös, semmirekellő alakok közé. Van, aki rám vigyorog, és érthetetlen megjegyzéseket kiabál felém.

– Ne foglalkozz senkivel! – fordul hátra a férfi előttem.

Bólintok és menetelek tovább.

– Itt a fürdő – mondja, és hirtelen megáll. A hátának ütközök.

Egy kosztól sötétlő, régen talán fehérre festett ajtót nyit ki, aztán becsukja. Megyünk is tovább.

– Itt jön a friss hús! – hallom jobbról, ahogy elhaladunk egy férfitársaság mellett.

Nevetés hallatszik.

– Kellene egy kis beavatás – mondja a másik.

Újabb röhögés.

Mikolaj bosszúsan feléjük néz, mire mindegyik elhallgat, és elfordítja a fejét.

– Szorítsd csak a ruháidat! Az nagy kincs itt – köpi egy sárgás fogú, leragasztott szemű, kopasz fószer.

Nyelek egyet. Újabb csoport mellett haladunk el. Felpillantok, és hatalmasat ugrok. Mintha szellemet látnék. Csont és bőr test, sápadt arc, sárgás körmök. Kiráz a hideg ettől a helytől. Leginkább húznék innen a picsába, de muszáj megmosakodnom, és pihennem egy kicsit. Aztán eszembe jut Lou is. Nézzek már ki valahogy, ha megint felbukkan. Nonszensz! Elüldözném a francba, amikor megjelenik, utána meg siránkozok, hogy hadd láthassam! Röhej! Úgy csinálok, mintha bármi esélyem is lenne nála. Idióta!

Közben befordulunk a folyosón és megállunk egy ajtó előtt. Bent félhomály honol. Görcsbe rándul a gyomrom. Egy ágy kivételével mindegyiken fekszik valaki.
Horkolás és szuszogás hangja keveredik halvány beszédfoszlányokkal.

Egy hordóhasú, kopasz férfi felül az ágyon.

– Ki lesz az új vendégünk? – dörmögi.

– Foglalkozz a saját dolgoddal! – veti oda Mikolaj. – Itt tudsz aludni, de csak egy éjszakát! – szótagolja, és az üres ágyra mutat.

Újfent bólintok.

– Nem lehet behozni semmi fegyvert, semmi alkoholt. Ürítsd ki a zsebeidet!

Szótlanul matatok a zsebemben, és az ujjaim rákulcsolódnak a bicskámra. Félve adom oda. Mostantól nincs, ami itt megvédjen. A karkötőt a zsebemben hagyom. Mikolaj elteszi a bicskát, és elindul kifelé.

– Jó pihenést!

A szobában lévők felröhögnek.

Földbe gyökerezett lábbal állok egy ideig, majd összeszedem minden bátorságomat, és visszakullogok a zuhanyzóhoz. Próbálom a lehető legkisebbre összehúzni magam és kerülni a feltűnést. A fürdő előtt körbenézek. Akkor akarok bemenni, amikor nem figyel senki. Még csak az hiányzik, hogy valaki belógjon mellém. Persze amint kinyitom az ajtót, hirtelen minden szem rám szegeződik. Néhány faszi szája fura mosolyra húzódik, van, aki még az ajkát is nyalogatja. Gerincemig hatol a félelem.

Szinte beugrok a zuhanyzóba és becsukom az ajtót. A törött csempék közötti rész penészes és mindössze három zuhanyfej árválkodik a falon. Az egyik nem működik, a másikból csak egy vékony vízsugár csordogál, így a harmadik alá állok. Állott szagú víz folyik belőle, de legalább tűrhető a sugár. Még így is időbe telik, mire bevizezem a hajamat.

Felkapom a földről a koszos szappant, és úgy sikálom magam, mint aki még soha életében nem fürdött. Amikor már kellően habzik, a kezemmel dörzsölöm… végül pedig a körmeimmel kaparom a koszt. Később veszem észre, milyen vérvörös csíkokat hagyok a kezemen. Néhol talán a húsomig vájok. A testem minden porcikáját a kiérdemelt fájdalom járja át.

A falnak támaszkodom, és hagyom, hogy a hideg víz a fejemre folyjon. Kicsordul a könnyem.

A tenyeremmel újra és újra a falra csapok. Most már érzem a betonba bokszolásom eredményét is. Az ujjperceim kétszeresükre dagadtak, az ujjaimat nagy fájdalmak árán tudom csak mozgatni.

Amikor a csapkodástól kimerülten, lihegve dőlök neki a csempének, elzárom a csapot.

Lesöpröm magamról a vizet, és felkapok valamit a kevés ruhám közül, beleértve egy vastag pulóvert is.

A zuhanyzóból kilépve elégedetlenkedő hangok ütik meg a fülemet. Nem foglalkozom velük, az ideiglenes ágyam felé veszem az irányt. A folyosón fura nyüzsgés moraja hallatszik. Egy pillanatra megállok, és próbálok rájönni az okára. Az egyik idősebb nő odakiált nekem, hogy menjek én is, kajaosztás van.

Hurrá!

Kezemben a cuccaimmal elindulok a tömeggel. Legalább fél órát állok sorba, mire kapok egy tál gőzölgő levest és kenyeret. Gyorsan belapátolom, és sietős léptekkel visszamegyek az ágyamhoz. Most még üres a szoba, mindenki vacsorázik.

A fejem alá gyűröm a ruháimat, és elfekszem. Jólesik végre pihenni.

Elaludni viszont nem merek. Minden idegszálammal a körülöttem zajló eseményeket monitorozom. Minden zajra összerázkódok. Egyre kevésbé találom jó ötletnek az itt éjszakázást. De már nincs mit tenni. Nincs sem erőm, sem kedvem kisétálni a viharba. Erősebb a vágyam az ágyban alvás után, mintsem megfutamodjak. Gyűlni kezdenek a hálótársaim.

A szálló lassan elcsendesedik. Talán van remény egy kis pihenésre is. Halkul a moraj, a beszélgetés és a zaj.

Lelassul a légzésem, megnyugszom. Elnyom az álom.

– Azt hiszem, elaludt – hallom az álomfátyol alatt.

Csak álmodok. Nincs semmi gond.

Szabó-V. Dóra

Szabó-V. Dóra

Szabó-Vincz Dóra 1987-ben született Szombathelyen, de már egészen kicsi korától Székesfehérváron élt. Gyerekkora óta szenvedélye az írás, több kisebb történetet írt már gyerekfejjel. Az iskolában emelt szinten tanult irodalmat és történelmet, de hirtelen pályát módosított és végül a biológia szakon végzett az egyetemen. Több, mint húsz éven keresztül táncoltatta, mozgatta, derítette jobb kedvre az embereket esténként a lakóhelyén, egészen gyermekei születéséig. Utána újra előtérbe került az írás, és utat engedve tanulás iránti vágyának, Dr. Mezőrvári Gyula regényíró kurzusát végezte el, amit a novellaíró, majd a Péterfy Akadémia kreatív írás kurzusa követett. A Magyar Íróképző írótanfolyamának is hallgatója volt, és a tanulást szerkesztőjével, Wágner Szilárddal is folytatja tovább. Másfél évet élt Varsóban, ami ennek a könyvnek is a fő színtere. Jelenleg Tatán él férjével és három gyermekével. Szenvedélyesen foglalkoztatja a pszichológia, és könyveiben a mélyebb emberi szálakat, a belső vívódások okait kutatja.

Halhatatlanok – Történetek egy távoli világból

Halhatatlanok – Történetek egy távoli világból

 Mirage Games, Nadap, 2022
268 oldal · puhatáblás 
· ISBN: 9786150150697

 

Prológus

 

Az ember mindig is vágyott az istenek közé emelkedni.

Az idők kezdete óta csodáljuk és féljük őket, kik a halandó valóságunk keretein túlról figyelik tetteinket, s akik végtelen hatalmukban vezetnek vagy büntetnek minket. Kik pásztoraink és bíráink, kiknek kérész életünk csak egy röpke és jelentéktelen pillanat, és kiknek szemében születés és halál nem különbözik egy- mástól, hiszen mindkettő csak a múlandóság egy homokszeme az idő örökké forgó órájában. Követjük őket, hiszen lényük magasztossága úgy vonz minket, mint éjjeli lepkét a gyertya fénye, és bár létezésük titkait igazán meg nem érthetjük soha, mi is részesei akarunk lenni a csodának, melyek ők maguk.

Hiszen tökéletesek. Halhatatlanok.

Így hittük ezt sokáig mi is. Ám távoli ismeretlen földeken szüle- tett egy nép, mely nem elégedett meg azzal, hogy csupán messziről csodálja a hatalmasok birodalmát. Kiknek szívében katlanként gyulladt fel a tűz, és a belőle feltörő láng aztán oly magasra tört, mint halandók lelkében azelőtt még sohasem.

Ez a láng pedig futótűzként perzselt fel mindent, mit a világunkról addig hittünk vagy sejtettünk, s a végtelen tudás- és hatalomvágyuk nyomán létük csillaga fényesen emelkedett olyan magasra, hogy végül átszakította halandó létünk szövetét, és izzó ragyogással ragadta magával azt, mire az emberiség születése óta a nép minden gyermeke titkon vágyott: a végtelen hatalmat. Ők voltak a Felemelkedettek, kik megnyitották a Felső Síkok pecsétekkel lezárt kapuit, hogy aztán az új világ hódítójaként álljanak egykori védelmezőik színe elé.

Majd háború dúlt, a Világok Háborúja, hosszú esztendők során át tombolt a fergeteg, és nyomában nem járt más, csak őrült pusztulás.

Majd az egek megremegtek, tüzes könnyeiket a megroppant földekre és megáradt vizekre hullatták, és végül csend lett, ahogy a Sors kereke is megroppant, és a lehetetlen valósággá vált. A bitorlók győzedelmeskedtek, a Felső Síkok végtelen tükre szilánkokra robbant szét, a mozaikként szétszóródó halhatatlan világok pedig új urakat kaptak. És Ők, kik valaha Őrzőik voltak a porból felemelkedő gyermeknépnek, végül elbuktak halandó szolgáikkal szemben. És a halhatatlanok korának akkor vége lett.

Ezután a Káosz ideje jött el.

Azok, kik a halhatatlanok közül megmaradtak a tomboló harcok után, mardosó szégyenükben elhagyták örök otthonukat. Volt, ki a szétszórt mozaikdarabokként keringő éteri síkok romjain, volt, ki a halandó és halhatatlan földeket összekötő ismeretlen világ homályában rejtőzött el, hogy aztán feleméssze a bánat és a feledés. De akadtak olyanok is, kiknek a szerencsecsillaga végképp lehanyatlott, és kiket szökevényként vadásztak le a bitorlók vér- szagot fogott kopói, hogy aztán szolgasorba kényszerüljenek, vagy utolsó harcukban bukjanak el örökre.

A legtöbben azonban oda menekültek végső elkeseredésükben, ahol még bízhattak abban, hogy támogatásra lelnek, hol még is- merték és félték nevüket, s hol hatalmukban még meggyengülve is tiszteletben és bőségben létezhettek. Így történt tehát, hogy a halhatatlanok azokra a földekre ereszkedtek végül alá, melyek őrzését ők maguk kapták feladatul még az idők kezdetén.

Alászálltak az embernépek halandó birodalmaiba.

De vajon mi történik akkor, ha azok, kiknek addig szent áldozatainkat ajánlottuk, kikhez imáinkat vagy fohászainkat küldtük, s kiktől sorsunk jobbulását vártuk egykoron, egyszeriben maguk is köztünk járnak?

Mit ér egy isten, ki nem isten már? Méltó marad az áhítatunkra, vagy nem több már, mint egy letűnt kor lassan tovaszökő árnyéka, egy bálványarc, melynek vonásait az idő kérlelhetetlen vasfoga csiszolja simára és felismerhetetlenre?

A Kétségek Kora jött el.

Századok múltak el, mire világunk felocsúdott a döbbent merengésből, és az évek szárnyán minden, mi egykor virágzott, végül újra erőre kapott. A síkok háborúja által ütötte sebek lassan behegedtek a világ arcán, birodalmak épültek újjá, és új társadalmak születtek. És ugyan azok, kik győzelmet arattak felettük, már réges-rég elhagyták az emberek birodalmát, Ők velünk maradtak. Égi vonásaikat ugyan megkoptatta az idő, és bár legnagyobbjaik maguk már nyugovóra tértek a világok ismeretlen határai mögé, a korfordulók során véreink keveredtek egymással. S mi fiakat és leányokat nemzettünk, kiknek arcán aztán felsejlettek hajdanvolt

Őrzőink, bukott isteneink vonásai.

Ők azok, kik soha nem válhatnak igazán emberré, hiszen még ma is, megfogyva és meggyengülve is többek, hatalmasabbak nálunk. Kik néha bajtársaink és testvéreink, néha pedig vezetőink és zsarnokaink. És mi nem tehetünk mást, mint óvatos csodálattal figyeljük őket, hiszen világaink már végérvényesen összefonódtak, és hogy féltük vagy vágytunk erre egykoron, mindegy is már, hisz ők már köztünk élnek.

A halhatatlanok.

Halhatatlanok - Történetek egy távoli világból

Mesék szárnyain

 

Az erőd hófehér falaira álmosan simultak rá a lemenő nap nyomán vetett, hosszan elnyúló árnyékok. Valahol, a szigorú bástyák egyik ablakában feje fölé emelte kürtjét a díszes ezüstszín vértjét büszkén viselő, ifjú harcosok egyike, hogy aztán fémes hanggal tudassa a világgal, hogy elérkezett az őrségváltás ideje.

Nem sokkal később újabb kürt harsant a szemközti toronyból, mint ami dölyfösen igyekszik válaszolni a neki címzett felhívásra, de érces összhangjukat hamarosan elnyomta a templomtornyok nehéz harangjainak felzengő, magasztos éneke.

Neiralis birodalmának legerősebb végvára, a Fehér Gárda főhadiszállása hamarosan eltelt a harangok zengő hangjával, hogy aztán az erőd falai, tágas udvarai és a kvártélyok ablakai is mind megteljenek a gárdisták és a növendékek sorával, akik az ég felé emelt arccal, lehunyt szemekkel mondták a Rend szent esküjének szövegét, délcegen és erőt sugározva, éppen úgy, mint minden napnyugta idején.

Észak legkiválóbb katonái az ősi szavak kántálása által minden nap újra és újra felesküdtek a rend és a béke védelmezésére, az elesettek gyámolítására, és arra, hogy sosem hagyják feledésbe veszni a halhatatlan birodalmak dicsőségét.

Mikor esküjük végére értek, mindenki visszatért korábbi teendőihez, s az erőd újra nyüzsgő hangyabollyá változott, az alkonyat vöröses fénye magasztosan csillant meg a tüsténkedő harcosok fényes páncéljain.

A kócosan fehérlő felhők rendíthetetlen arcokra vetettek árnyékot, s csak egy akadt közöttük, melyen a szomorúság által tépázott szív szülte súlyos könnycseppek ragyogtak.

A fiú szipogva nézett fel a kezét vaskesztyűs markában erősen szorító, magasan fölé tornyosuló férfira, aki szinte vonszolta maga után a keserűségtől szinte magatehetetlen gyermeket.

Alig néhány óra telt csak el azóta, hogy a fiú szülei utolsó ölelésükkel útjára engedték a csupán hatesztendős gyermeküket, hogy végleg átadják őt a Fehér Gárda szigorú arcú kiképzőtisztjének.

Mint az ország minden lakója, ők is igen büszkék voltak a fiukra, hiszen megadatott számára az a ritka kegy, hogy befogadja őt soraiba a földrész legkiválóbb harcosrendje, s ezáltal élete végéig a Fehér Hadurak pártfogoltjává válhat. S bár az ő szívüket is nyomta a keserűség, tudták, hogy gyermekük a Gárda tagjaként sokkal magasabbra érhet, mint ha a család mellett maradva a földeken dolgozna naphosszat élete végéig.

Derran, merthogy így hívták a gyermeket, mindebből persze mit sem értett még. Ő csak édesanyja ölelésére és apja megnyugtató közelségére vágyott. Ám minden velük töltött boldog pillanatot végleg elraboltak tőle, mikor az arannyal szegélyezett fehér köpenyt viselő, és káprázatosan fénylő vértezetbe öltözött, toronnyi magas férfiak határozottan, és egyszerre mégis gyengéden kézen fogták ők, hogy aztán átvezessék a résnyire nyitva álló kolosszális kapuk mögötti ismeretlen, riasztó világba.

A hatalmas, rettentő bástyák sorával pettyezett várfalak alatt haladva a kétségbeesés lelkeket zúzó feketesége kezdett úrrá lenni Derran ifjú tudatán, és ahogy egyre beljebb és beljebb haladtak a rideg kőépületek sora között, úgy patakzott a könny egyre erősebben a fiú szemeiből.

Úgy érezte, hogy számára a világ itt és most véget ért, és hiába hívta szüleit és testvéreit a nevüket suttogva, szavaira senki sem válaszolt. A kaszárnyák felől jövő, a gyakorlatozást éppen befejező szoborarcú harcosok mindegyike csupán egy pillanat erejéig nézett le rá rezzenéstelen tekintettel, hogy aztán némán haladjon tovább úti célja felé.

A fiú újra felnézett az őt kísérő gárdistára.

Halhatatlanok - Történetek egy távoli világból

A férfi nem lehetett sokkal idősebb Derran legnagyobb bátyjánál, a szőke haj és az alig sarjadó szakáll is szeretett testvérére emlékeztette a fiút. Ezt felismerve erősen igyekezett, hogy valahogy abba tudja hagyni az egyre csak rátörő szipogást, ám mikor az ifjú harcos megérezve, hogy a fiú őt nézi, szigorúan rávillantotta hideg kék szemeit, Derran minden igyekezete ellenére újra keserves sírásra fakadt.

Éppen egy karcsú oszlopokkal övezett, fákkal és virágokkal benőtt udvaron haladtak keresztül, mikor a fiú egy mélyen búgó, megnyugtató hangra lett figyelmes. Ajkait megharapva újra abbahagyta a sírást, és kétségbeesetten kereste a néhai nagyapját idéző hang gazdáját. S bár csupán egy-két kósza emléke maradt már csak a kedves öregről, most mégis úgy érezte, hogy mindent megadna érte, ha csak egy pillanatra is láthatná őt.

A dús, zöld bokrok takarásában hirtelen meglátta a férfit, aki egy szélesre tárt szárnyú, kezében kardot szorító, s azt az ég felé emelő szobor talapzatán üldögélt. Egyszerű szabású ruhája épp olyan fehér volt, mint a halántékát borító ritkás haj, és az arcát keretező hosszú szakáll.

A férfival szemben a fűre telepedve szintén fehérbe öltözött gyermekek csoportja ült, s Derran meglepetten vette tudomásul, hogy hozzá hasonló korú fiúkat és lányokat is látott az idősebb, magasabb és erősebb testalkatú gyerekek mellett.

A kis csoport tagjai mind csillogó szemmel, arcukon a gyermeki ártatlanság és a végtelen kíváncsiság elegyével ültek a szobor árnyékában, és tátott szájjal hallgatták, ahogy az idős férfi mesél nekik.

Derran földbe gyökerezett lábbal nézte az őszinte boldogságot sugárzó csődületet, és a szívét mardosó keserűség szorító érzése egyszerre enyhülni kezdett.

A bátyjára emlékeztető fiatal gárdista megpróbálta ugyan unszolni, hogy induljanak tovább, de a fiú megmakacsolta magát, és újonnan megtalált ereje által felbátorodva dühösen toppantott egyet, remélve, hogy ez elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a fehér- köpenyes ifjút jobb belátásra bírja.

Az azonban egyre erélyesebben kezdte szólongatni a fiút, végül erőset rántott a továbbra is ellenkező gyermek karján, hogy azzal mozgásra bírja, a fiú azonban ennek hatására elterült a hideg fehér kőpadlón, és újra sírni kezdett.

A jelenetre felfigyelve ülőhelyéről felemelkedett a szakállas öreg, és jobbjával nyugtatóan intett a magában szitkozódó ifjú gárdista felé. Ráncos arcán kedves mosoly játszott, és bizalmas hangon szólt a földön fekvő gyermek felé.

– Gyere, fiam, csatlakozz te is hozzánk – mutatott biztatóan az egymás között sutyorgó gyerekek felé. – Mint látod, éppen az utolsó szabad fertályóránkat töltjük az ifjakkal, mielőtt mindenki elindul- na a szobájába nyugovóra térni. Na, ne légy olyan félénk, gyere hát! Derran lassan feltápászkodott, és riadtan tekintett sziklaként fölé magasodó kísérőjére, a szőke ifjú azonban csak lemondóan megvonta a vállát, bár arca továbbra is vöröslött a fortyogó indulattól.

Az öreg lassú, nehéz léptekkel közelebb sétált hozzájuk. Mosolyogva a fiatal gárdista vállára tette egyik kezét, majd mélyen annak szemébe nézve bólintott felé.

– Menj csak, Thamir, majd én a szállásra kísérem a fiút, ha a végére értünk a meséknek.

Az aprócska fiú könnyes szemei a szakállas férfi szavainak hallatán tágra nyíltak, a kérdés akaratlanul szaladt ki a száján.

– Mese…?

Megpróbált valahogy újra erőt venni magán, és egy utolsót szi- pogva kihúzta magát, éppen úgy, ahogy látta azt az erőd falai között büszkén sétáló katonáktól.

– Én is szeretem a meséket… Uram.

Az öreg felnevetett, és megborzolta a fiú szőke üstökét.

– Nos, ezt örömmel hallom – majd kérdőn a gyermekre nézett.

– Derran – vágta rá a fiú. – A nevem Derran.

– Nagyon örvendek a szerencsének, Derran – válaszolta továbbra is mosolyogva az öreg, miközben a fiút lassan maga előtt vezetve elindult a többi gyermek felé.

– Az én nevem Miolas, és én vagyok a Fehér Gárda hivatalos mesemondója.

Cinkosan kacsintott a még mindig könnytől csillogó szemű fiúra, kinek arcáról azóta végképp eltűnt a félelem és szomorúság.

– De el ne áruld ezt az Úrnőnek, hiszen nem igazán szereti, hogy mindenféle történetekkel fárasztom a növendékeket. Igen, azt hiszem, így szokta mondani…

Derran szája tátva maradt a csodálkozástól, majd, szinte oda sem figyelve környezetére, ő is letelepedett a puha fűre egy sötét- hajú, idősebb fiú mellé.

– Úrnő? – kérdezte csodálkozva. – Én ezt hittem… vagyis gondoltam, hogy a Fehér Gárda élén maguk a Halhatatlan Urak állnak. A fehérszakállas aggastyán jóízűen kacagott fel a kérdés hallatán, majd nagyot nyögve huppant le újra a szárnyas szobor árnyékába. Vékony ujjával maga fölé mutatott a szigorú, világos szín márványból faragott pompás alakra, és ültében bizalmasan előredőlve mesélni kezdett.

– És ez így is van, Derran. A Fehér Gárdát egykoron valóban a halhatatlan urak vezették, és mind közül is a legkiválóbb harcos volt itt, Aremoth, a Rendíthetetlen. Ő volt az, aki évszázadokon, sőt talán évezredeken keresztül viselte a Gárda parancsnoki címét, s ezáltal az egykori Halhatatlan Birodalom legfőbb urainak testőrparancsnokaként szolgálhatott. Minden, mint ma itt látsz, éppen úgy épült fel újra, ahogy azt Aremoth egykor megálmodta.

– S hol él most Aremoth? – kérdezte türelmetlenül, arcán őszin- te érdeklődéssel a fiú. – Ő is itt lakik az erődben?

Az öreg arca hirtelen elkomorodott, mély ráncokkal barázdált arcára különös árnyékot vetettek a környező fák levelektől zöldellő ágai.

A férfi egyszer csak felpillantott a kis udvar fölé magasodó toronyra, s mikor ennek láttán Derran is odakapta a fejét, meglepetten vette észre, hogy a kecsesen ívelt boltívek fölött, a torony fél- kör alakú apró erkélyéről valaki figyeli őket.

Az aggastyán sötét szemei néhány hosszú, végtelennek tűnő pillanatig egybeforrtak az erkélyen álló karcsú alak tekintetével, majd végül az öreg fejét enyhén meghajtotta a titokzatos jelenés előtt, és újra a gyermekek felé fordult. Miolas szemeire mintha párás fátyol borult volna, de ennek ellenére újra elmosolyodott.

– Aremoth sajnos már nem jöhetett velünk. Az életét adta urai- ért, még sok-sok évvel ezelőtt, az óhazában. Az utolsó csepp erejéig védelmezte a birodalmat a trónbitorló embernép és köpönyeg- forgató szövetségeseikkel szemben. – Az öreg újra felmutatott a fenséges szoborra. – Dicső tetteire ma úgy emlékezünk, hogy nem hagyjuk feledésbe veszni az eszméket, amiket mindig is képviselt, és magunk is arra törekszünk, hogy olyanokká váljunk, mint ő. Tisztává, becsületessé és rendíthetetlenné.

A fiú kissé értetlen arcát látva a férfi szélesre tárta két karját, mint aki keblére akarja ölelni az egész világot.

– Ma már mi vagyunk az egykori hatalmasok örökösei. A Fehér Gárda, mint ahogy azt te is tudod, szerencsére újra erős és büszke. Ez pedig annak köszönhető, hogy nem sokkal azután, hogy a nagy háború véget ért, és annak megtépázott túlélői megérkeztek az emberek birodalmaiba, Aremoth saját leánya, Arein újra megalapította a rendet atyja dicső emlékére. S a Gárda hamarosan újra virágzásnak indult, s ma már olyan ifjakból neveli a halandók legkiválóbb harcosait, mint amilyenek ti is vagytok.

A körben ülő gyermekek büszkén néztek össze, a nagyobb fiúk arcukon széles vigyorral kezdték egymást cinkosul és kihívóan lökdösni, hogy ezáltal is bizonyítsák társaiknak, ők aztán valóban méltóak a régmúlt ősök örökébe lépni.

Derran egy ideig szótlanul hallgatott, nem is törődve a körülötte kialakult dulakodással, majd égkék szemeit újra az öregre emelve feltette a szívét mardosó kérdést.

– A nagy háború… Ugye a halhatatlanok és az emberek háborújára gondol, Uram? Mikor a zhilarok leigázták az éteri földeket, és ezzel az Őrzőket bukásra ítélték. S ami miatt a halhatatlanok ma már velünk, az emberek között élnek.

Miolas arcáról újra leolvadt a mosoly egy pillanatra. Tekintete újra ködössé vált. Lassan odalépett a fiú mellé, és gyöngéden meg- simogatta annak a sírástól és az izgalomtól kipirult arcát.

– Meglepően sokat tudsz a világ dolgairól ifjú korod ellenére, Derran. Jegyezd meg jól, fontos, hogy ne feledjük el ezeket a legendákat, még akkor sem, ha sokszor csupán keserű könnyeket csalnak a szemünkbe.

Egy ideig hosszan és szótlanul nézett egymásra az aprócska, alig néhány esztendőt megélt fiú, és az évszázadok emlékeinek súlya alatt rég megrogyott öregember. A hallgatást végül Miolas törte meg, ki hajlott korához meglepő gyorsasággal egyenesedett fel, majd két tenyerét összecsapva újra a vigadó ifjúság felé fordult.

– Na de drága gyermekeim, most már legyen vége a szomorkodásnak, hiszen úgy látom, még nem bukott le teljesen a nap a horizont mögé, így hát van időnk még egy utolsó mesére. No hadd halljam, mit szeretnétek hát, hogy elmeséljek?

Az egész udvar zengett az izgatott gyerekhangoktól. Az ifjoncok egymást túlkiabálva próbálták meggyőzni az öreget, hogy az ő kedvenc történetüket mondja el, a szakállas férfi pedig játékosan tölcsért csinált a kezéből, s füléhez emelte, mint aki nem hallja jól a bekiabált mesecímeket.

– A magányos lovagról mesélj! – szólt az egyik fiú.

– Ne, a fiú és a varázsló történetét akarom! – vágta rá egy nagyobb legény.

– Az unalmas már, mesélj a halhatatlan fivérekről! – így egy csillogó szemű kislány.

– Vagy a Mozaikvilágok vándorairól! – kiáltotta a Derran mellett ülő fiú.

– Inkább a Prófétáról mesélj! – és így tovább, jöttek az újabb és újabb kérések a gyermekek szájából.

A zsibongó gyerekzsivaj teljesen betöltötte a lassan sötétségbe boruló kertet, Miolas harsány kacagása pedig boldogan szállt az addigra már hűvössé váló, a fák koronáját összeborzoló széllel.

A karcsú fehér torony erkélyén magányosan álló, pompás ezüstszín ruhát viselő nő kortalan arcán egy halovány mosoly árnya futott át, miközben figyelte a nemrég az erődbe érkezett szőke kisfiút, aki arcán őszinte áhítattal hallgatta az öregember aznapi utolsó meséjét.

Egy pillanatra felderengett előtte egy, rég a korok homályába veszett emlék, melyben Miolas a káprázatos palota hófehér márványlépcsőjén ülve ugyanígy csalt mosolyt egy szertelen, alig néhány esztendős fruska arcára az egyik hihetetlen meséjével.

Arein szemeit lehunyva kitárta kecses karjait, és némán enged- te, hogy a pajkos szél barátságos áramlatai megcirógassák a szárnyait borító, aranyszínben ragyogó tollak ezreit.

S a gyermekek nevetése lassan beleveszett a zúgó levegő hangorkánjába, ahogy a Fehér Gárda főkapitánya erős csapásokkal felemelkedett, hogy aztán megkezdje az évszázadok során már szokássá nemesedett éjszakai utazását.

Szívét csordultig töltötték az egykori égi birodalom keserédes emlékei, s a halhatatlan úrnő szemében könnyekkel, ám arcán boldog mosollyal szabadon szárnyalt, mind magasabbra és magasabbra, túl az ismerősen hívogató felhők hófehér tengerén.

Valahol a valóság határain túl létezik egy világ, hol az emberek ereje olyan hatalmasra nőtt, hogy leigázták még a mennyeket is. És azok, kik egykor őrzőik voltak, most már köztük élnek. Ők a Halhatatlanok.

Ismerd meg Nourost, a mesék földjét, minek történelmét évezredeken keresztül formálták az emberi birodalmak véget nem érő viaskodásai. Hol a végtelen hatalomvágytól fűtve országok emelkedtek fel és buktak el sorban, s hol az életet teremtő energia uralásáért varázstudók küzdenek már korok óta. Olyan hely ez, ahol a hatalomnak ára van, hiszen a mágia maga az Élet, és minden cseppje, mit a bolygótól eloroznak, a természet pusztulásához vezet. Hol semmi sem fekete vagy fehér, s hol senki sem egyértelműen jó vagy gonosz, mindenki küzd a saját boldogulásáért. Ezt a forrongó világot dúlta fel a bálványként és istenként imádott nép érkezése, hogy aztán fiaik és lányaik menedéket leljenek az emberek között, és lassan a maguk arcára formálják a halandók birodalmait…

Légy részese egy páratlan utazásnak, melyet Magyarország legújabb fantasy világa tár eléd egy különleges novelláskötet formájában! Csatlakozz te is a közösséghez, hogy aztán együtt írjuk tovább egy távoli világ történetét!

Nézz bele a könyvbe!

Please wait while flipbook is loading. For more related info, FAQs and issues please refer to DearFlip WordPress Flipbook Plugin Help documentation.