Pál Tibor László: Eléretlen rózsák | I. Regényíró pályázat

Pál Tibor László: Eléretlen rózsák | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pál Tibor László: Eléretlen rózsák című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A történet főszereplője maga az író, huszonkétéves egyetemi hallgató, aki kriminológus szeretne lenni.
Szerelem, szenvedély, félelem és tragédia. Ezen elvont fogalmak története Hídvéghi Lili élete és halála. Egy fiatal lelket elveszteni mindig elmondhatatlanul fáj, de aki ismerte Lilit, az tudja, hogy Isten a gyönyörű szőke lány elvételével megbocsáthatatlan bűnt követett el – ahogy a gyilkosa is.

Pál Tibor László: Eléretlen rózsák
(Hídvéghi Lili halálának igaz története)

krimi, bűnügyi

„Túl könnyű eltörölni valakit a föld színéről, és istentelenül nehéz felnevelni helyette egy másikat.”

Ross Macdonald – A fúriák

Juhász Gyula – Mindig…

Mindig reménytelen volt a szerelmem,
Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
Mindig csillaghonvágy égett szívemben,
Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
Mindig kellettek eléretlen rózsák,
Örök talányok, édes szomorúság.

Mindig nevettek, akiket szerettem,
Mindig nevettem, aki szeretett,
Mindig csak vágytam és sohase mertem,
Mindig csak vártam én az életet,
Az élet elment, én is tovább mentem,
Mindig daloltam és mindig feledtem.

Előszó

Az érzelmeknek ára van.

Valahol azt hallottam, hogy az a közhely, hogy a pénz irányít mindent, egy hatalmas hazugság. Az ember persze hajlamos az ilyen közhiedelemmel szembemenő kijelentéseket mindennemű belegondolás nélkül egy laza vállrándítással vagy egy becsmérlő felmordulással elintézni, de az, akitől ezt hallottam, nem állt meg ennél a kijelentésnél. Hosszas magyarázatba kezdett, melynek a lényege azonban roppant egyszerűen összefoglalható: a pénz nem irányíthat mindent, mert ezt az érzelmek teszik. Minden emberi lény végső soron a saját érzelmeinek a rabja, még akkor is, ha hevesen hadonászva az ellenkezőjét állítja. Szeretet, dicsőség, félelem – mindegy, hogy melyik. Az érzelmeink irányítanak bennünket és mi semmit sem tehetünk ellenük.

Már akkor is úgy gondoltam, hogy van benne igazság, a megtörtént eseményekkel a hátam mögött pedig már biztos vagyok benne, hogy ez az igazság. Elkeserítő, hogy ahhoz, hogy erre ráeszméljek, tragédiák sora kellett, hogy elvezessen. Közben arra is rá kellett jönnöm, hogy mindközül a legveszélyesebb érzelem a szerelem. Szinte látom magam előtt, ahogy a kedves olvasó forgatja a szemeit az előbbi mondatot olvasván, és arra gondol: nesze neki, egy újabb maszlag került a kezeim közé. Nos, lehet, hogy így van. De minden, ami történt, a szerelem miatt történt. Minden ezzel az érzéssel kezdődött, és ezzel is fejeződött be. Van, aki számára örökre.

Szerelem, szenvedély, félelem és tragédia. Ezen elvont fogalmak története Hídvéghi Lili élete és halála. Egy fiatal lelket elveszteni mindig elmondhatatlanul fáj, de aki ismerte Lilit, az tudja, hogy Isten a gyönyörű szőke lány elvételével megbocsáthatatlan bűnt követett el – ahogy a gyilkosa is.

Bizonyos vagyok benne, hogy a kedves olvasó, aki majd kezébe veszi ezt a könyvet, tudja a tényeket és a szaftosra ferdített bulvárlapok badarságait is ismeri ezzel az üggyel a kapcsolatban. Amikor felkértek, hogy írjam meg Lili halálának a történetét (tekintettel arra, hogy barátok voltunk, és, hogy a véletlenek összeesküvése révén fontos szerepet töltöttem be a megoldásában), először nem tudtam választ adni a szerkesztőnek. Még úgy sem, hogy történetesen magam is elgondolkoztam addigra már azon, hogy papírra vetem a gondolataimat – ha nem is azért, hogy egy szélesebb közönség is megismerhesse azt, hanem, hogy kiírjam magamból a fájdalmat, és könnyítsek valamicskét a gyászon. Aztán egy ismételten izzadt forgolódással töltött nyugtalan éjszaka után kora reggel felkelve egyből felhívtam a szerkesztőt, és beleegyeztem, hogy megírom a könyvet. Lehet, hogy lesznek, akik úgy tekintenek majd erre, mint egy olcsó és visszataszító marketingfogásra, de én inkább úgy érzem, ez egy utolsó csokor rózsa Lili sírjára. Tartozok annyival neki, hogy megismertessem a világgal halálának igaz történetét, amivel talán még segíthetünk is másokon. Segíthetünk, mert tudom, hogy Lili is ezt akarta volna.

Szeretném leszögezni, hogy ez a könyv csak és kizárólag Hídvéghi Liliről szól. Az, hogy közben az olvasó majd megismerheti a gondolataimat és az érzéseimet, pusztán annak köszönhető, hogy azok mind szükségesek a nagy egész megértéséhez – még akkor is, ha első pillantásra ez nem így tűnik. Ennek a memoárnak nem én vagyok a hőse.

A szavamat adom rá, hogy amit itt olvashatnak, az a teljes, kendőzetlen igazság. A lehető legjobban igyekeztem eldobni magamtól az elfogultságom, miközben dolgoztam és emlékeztem. Nem mindig sikerült, de nem is hiszem, hogy mindig sikerülnie is kellett volna.

Remélem, hogy Ön, aki olvassa most ezeket a sorokat, a történet végére megérti azt, amit nekem sosem fog sikerülni. Ahogy pedig halad előre, kérem, mindig tartsa szem előtt:

Az érzelmeknek ára van.

Egy

Ahogy belekezdtem az írásba, rájöttem, hogy a legnehezebb feladat a kezdetet meghatározni. Hol kezdődik egy gyilkosság? Az áldozat halálánál? A gyilkos terv megszületésénél? Az első baljós jelnél? A jó krimik mindig messzebbről kezdenek, hogy bemutathassák a szereplőket, és, hogy fokozhassák a feszültséget. A sorozatgyilkosokról íródott true crime könyvek (ha most eltekintünk attól, hogy a bennük foglaltak mennyire valósághűek, avagy mennyire nem azok) általában a szörnyetegek gyerekkorától kezdik el mesélni a rémmesét. Az én regényem azonban nem a gyilkos pszichéjét kívánja feltárni – ugyanakkor elkerülhetetlennek érzem, hogy erről is szó essék majd. Végül is jó néhány órányi többnyire céltalan gondolkodás után arra jutottam, hogy ott kezdem, ahol én tulajdonképpen belecsöppentem az események akkor még nem annyira sűrű sodrába.

Nyár volt. Méghozzá abból a fajtából való, amiből az utóbbi időben elég sok kijutott nekünk: perzselő, száraz forróság monotóniája, amit talán egy hónapban ha két esős nap szakított csak meg. Nos, ez a június eleji szombat éppen egy esős napra esett. A levegőnek ugyan nem sikerült lehűlnie, de a langyos esőcseppek fátyolalakzatba verődve hullottak alá a kiszáradt földre. Az íróasztalomnál ültem, amely a nappalim sarkába volt beszuszakolva, és a laptopom képernyőjét bámultam tág pupillákkal. A kurzorom egy többnyire fehér oldal közepén villogott, jelezve, hogy még közel sem vagyok a beadandó dolgozatom végéhez. Levettem a szemüvegem, hátradőltem, és kibámultam az ablakon. Lent, a társasházhoz tartozó apró és gondozatlan kertecskében a fakó fűszálak lehorgasztott fejjel kuksoltak. Olybá tűnt, hogy hatalmas teher nehezedik rájuk, és bánatukban nem tudják felemelni fejüket. Mintha csak sejtették volna, mit hoz a jövő a számomra. A számunkra. Persze ez humbug – csak a képzelettársításokra hajlamos elmém látja bele egy természeti jelenségbe a már megtörtént jövő érzéseit. A valóság az volt, hogy az esőcseppek lassan–lassan vízgömböcskéket formáltak a növények fején, amik mindaddig húzták őket lefelé, míg nem engedtek a gravitációnak.

Visszaerőltettem a tekintetem a képernyőre, de ugyanezt nem sikerült megtennem az agyammal. Hiába próbáltam koncentrálni a múlt századi kriminálpolitika jellemzőire, valahogy nem akaródzott az egész. A gondolataim minduntalan máshol kóboroltak, ráadásul megmagyarázhatatlanul levert voltam. Már éppen ott tartottam, hogy félreteszem az aggodalmaimat a közelgő leadási határidővel kapcsolatban, és nézek egy sorozatot, amikor is megcsörrent a telefonom. A kijelzőn ott virított a név: Kata.

Nálam ritkaságszámba ment, ha valaki felhívott. A kapcsolattartásaim túlnyomó részt személyesen vagy Messengeren zajlottak. Különben sem szerettem telefonálni. Valahányszor telefonon kellett beszélnem valakivel – akár baráttal, akár zaklató telemarketingesekkel – mindig egyfajta szorongás fogott el, mintha csak nyeretlen tinédzser lennék, aki szerelmet akar vallani az osztálytársnőjének. Éppen ezért töltött el rossz érzéssel, amikor láttam, hogy Kata, az egyik szorosabb barátom telefonon keres. Végül is, nem voltam nagyon eltévedve a rossz érzéseimmel.

– Mondja kérem – szóltam bele a telefonba.

– Nem írja ki a telefonod, hogy én kereslek, vagy csak ilyen pocsék a humorod?

– Erre inkább nem válaszolnék, ha lehet.

– Tudtam – nevetett fel a légköri zavarokkal terhes vonal másik végén Kata. – Figyelj csak, egy kis szívességet szeretnék kérni tőled.

Bevallom, miután ez a mondat elhangzott, tehetetlenül tűrnöm kellett, ahogy vadabbnál vadabb eshetőségek százai cikázzanak át lelki szemeim előtt. Hiába, ilyen az, amikor valakinek élénk a képzelőereje, aminek a tetejében ráadásul szeret már–már kórosan álmodozni is. Néhány másodperc némaság után válaszoltam csak, amit reméltem, hogy Kata betud majd a térerő minősíthetetlen minőségének.

– Miről lenne szó?

– Nem nekem kéne segíteni, hanem az egyik barátnőmnek. – Itt megállt, majd kicsivel később tette csak hozzá a nevet, mintha az külön jelentőséggel bírna. Azzal is bírt. – Lilinek.

Ezért hívott volna csak fel?

– Nem ismerem – mondtam erre. – Kéne?

– Majd megismered. Van egy érzésem, hogy kedvelni fogod.

– Szőke? – kérdeztem.

– Alap. Ráadásul szingli.

– Akkor már kedvelem is – nevettem egyet. – Miben kéne segítenem?

– Valami technikai malőrje akadt a telefonjával. Nem tudom, nem értek hozzá. Gondoltam, ha már úgy is jössz, ránézhetnél.

Úgy is megyek? – kaptam fel a fejem. Miért mennék Katához? Megpróbáltam kipréselni egy valamire való emlékfoszlányt megfáradt agytekervényeim közül, de csak nem sikerült. Nem volt hát más hátra, mint beismerni a vereséget. Tapogatózóan kérdeztem:

– Hát persze… na de… miért is megyek?

– Csak nem felejtetted el, hogy költözöm? – kérdezte szemrehányóan Kata. Szinte láttam magam előtt fitymáló nézését – ahogy összepréselt szemhéjakkal, félrehúzott szájjal egyenesen a lelkembe lövell villámokat.

A költözés! Tényleg!

– Hogy is felejtettem volna el – mondtam pökhendin. – Talán ilyet feltételezel rólam?

– Ebbe a beszélgetésbe nem hinném, hogy bele akarsz menni.

– Jogos.

A helyzet az, hogy valóban nem felejtettem el, hogy megígértem Katának, segítek neki cipekedni, bár az már kiment a fejemből, hogy az ma lesz. Tudtam, mennyire fontos ez neki. Kata az a fajta lány volt, aki valószínűleg már születésekor is parancsokat osztogatott a nővéreknek. Határozott volt, és semmi másra nem vágyott jobban, mint egy családra. Ezt pedig nem győzte hangoztatni eleget. De persze nem minden olyan könnyű, ahogy azt az amcsi limonádé-mozik lefestik: Kata szülei nem voltak olyan jó módban, hogy támogathassák lányuk önállóságra törekvésének állomásait, ráadásul a viszonyuk sem volt éppen viharfelhőtől mentes. Így az, hogy Kata közel ötévnyi szakadatlan gürcölés után végre ki tudott fizetni egy lakást, és el tudta választani magát az otthon kellemes, ámde zsarnok melegétől, az eddigi legnagyobb személyes sikereként könyvelhető el. Az már csak hab a tortán, hogy a lakás történetesen ugyanabban a bérházban volt, amiben Emma, az egyik legjobb barátnője is lakott.

– Mikorra is kell odaérnem? – kérdeztem.

– Elég, ha olyan egy órára idejössz. Addig Botond segít nekem a kisebb dolgokat elrendezni.

– Még valaki, akit ismernem kéne?

A vonal végén kattogó csend állt be.

– Ő a Lili tesója – mondta végül Kata, de a mondat végét elhúzta, mintha mondani akarna még valamit, de mégsem akarna mondani még valamit. Aztán csak kibökte: – Tudod, az Emma pasija.

– Hát hogyne – mondtam kissé rezignáltam. – Az Emma pasija.

Hát ezért hívott fel. Felkészített a viharra. Rendes tőle. Természetesen nem tudtam, hogy Botond kicsoda, de még csak arról sem tudtam, hogy Emmának barátja van. Olyan barátja. Természetesen érthető volt, Emma miért nem mondta el: aligha tudtam volna letagadni, hogy az átlagosnál kicsit nagyobb füleim végéig bele vagyok szerelmesedve Kata legjobb barátnőjébe. Én persze úgy könyveltem el magamban a dolgot, hogy ez egyes egyedül az én titkom – a saját, senki más által nem ismert plátói szerelem –, csakhogy az igazság ennél messzebb nem is lehetet volna ettől. Önnön magamat nyugalomba ringató hazugságnak tökéletes volt, na de címeres ökörnek (vagy vak balfácánnak) kellett lennie annak, aki nem vette észre, hogy is ityeg az a bizonyos fityeg. Gondolom Emma nem akart szimbolikus tőrt döfni amúgy is érzékeny szívembe, így készséggel titokban tartotta előlem a kapcsolatát. Viszont a kapcsolatoknak van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy többnyire fény derül rájuk, ha akarjuk, ha nem.

Kata valószínűleg átérezte a helyzet faramuciságát, és úgy érezte jobb, ha előbb kapok egy pofont egy kedves kéztől, mintha ott futok bele egy érdes tenyérbe. Ezért is szerettem őt.

– Szóval a lényeg, hogy készítsd fel azt a kis okos fejedet – szólt bele a telefonba Kata. Hallottam a hangján, hogy szeretné már befejezni a beszélgetést.

– Az mindig készen van – feleltem. – Ne aggódj, ott leszek.

– Reméltem is. A te érdekedben.

– Hogyne, hogyne. Kicsinálsz, ha becsaplak.

– Óh, életem, az nem kifejezés – nevetett fel Kata.

Kinyomta a telefont.

Hátradőltem a székemben, ami panaszos nyekergéssel engedett a súlyomnak. Lehunytam a szemem. Kata szavai visszhangzottak a belső fülemben. Szóval Emma bepasizott. Őszintén, csodálkoztam, hogy eddig ez nem történt meg. Emma ugyanis nemcsak roppant csinos – mit csinos, gyönyörű – volt, de az öreg szakállas ott fenn a felhők között páratlan humorérzékkel és sziporkázó elmével is megáldotta. Persze talán mindez túl idealizált képnek tűnhet, de most mit csináljak, ha én csak így látom? Mindegy is. Már pasasa van. Na nem, mintha számítana valamit is. Tisztában voltam vele, hogy én meg nemhogy játékos, de még csak kispados sem lehetek az érte folytatott játékban. És ez jól is volt így – azt hiszem.

Azonban minden hiába, még látatlanba is nehezteléssel vegyes lenézéssel gondoltam erre a Botondra. Így működik az emberi elme: még akkor is tudsz féltékeny lenni valakire, ha ahhoz a valakihez szemernyi közöd nincsen. Ilyen az élet – ahogy Frank Sinatra mondaná.

Megráztam a fejem, hogy kirázzam belőle a sodródó gondolatokat. Ránéztem az órámra. Fél óra múlva dél. Felpillantottam a laptopomon tanyázó üres dokumentumra és búcsút intettem neki. Hosszan lenyomtam a bekapcsoló gombot – a fehér ürességet fekete űr váltotta fel. Visszatükröződött benne az arcom: rendezetlen hajam az arcomba lógott, kék szemeim hideg csillagként égtek fekete üregükben, hosszúkás orrom hegyén megpattant a mennyezeti lámpa fehér fénye, meg aztán egy borotválkozás is rám fért volna, mert a szakállam kontúrjai már rég elmosódtak. Egyszóval, ismerős kép köszönt vissza. Én nem köszöntem neki.

Inget vettem és vékony, kék–kockás nadrágot húztam. Úgy gondoltam, még megállok a városban az egyik kedvenc kocsmámban, ahol szendvicseket is adtak a szomjazó közönségnek, ebédnek az is megteszi. Megtapogattam a zsebeimet, immáron ötödszörre. Mindent rendben találtam, így becsukva magam mögött az ajtót nekiindultam a lépcsőn. Volt ugyan lift, de egészen kicsi korom óta ódzkodtam a szűkös, instabil helyektől, meg különben is csak két emeletet kellett lefelé caplatnom a lépcsőkön.

Éppen nyitottam volna a jobb napokat is látott bejárati ajtót (amihez puszta kézzel nyúlni istenkísértés volt), amikor a földszinten lévő egyetlen lakás ajtaja valósággal feltépődött. Apró, ráncokkal sűrűn tarkított arc jelent meg a nyílásban, dauer-es ősz hajhullámok áradata alatt. Kék–sárga mintás otthonkába öltözve kicsoszogott Piroska néni, a bérházam nem hivatalos házinénije. Nem hivatalos, mert igazság szerint a házmestert Tölgyesi Károlynak hívták, de annak az esélye, hogy valaki megpillantsa őt a házban, a lottószámok egymás utáni többszöri eltalálásának az esélye felé konvergált. Így hát a házmesteri teendők oroszlán részét Károly bá helyett anyukája, Piroska néni látta el, és tévedés ne essék, az akkor már a nyolcvanas éveit taposó hölgyemény minden vehemenciáját latba vetette az ügyek intézése során.

– Mész valahová aranyom? – kérdezte rekedtes hangján. Mentol és moly–írtó különös egyvelege csapta meg az orromat.

– Csak segítek az egyik barátomnak költözni, Piroska néni – mosolyogtam rá.

– Jajj, szívecském, pedig már abban reménykedtem, végre valami lyányt hozol a házhoz.

Azt el is hiszem, akkor lenne miről pletykálni a többi vén satrafával a bingó klubban.

– Dehogyis, Piroska néni. Tudja, hogy megrögzött agglegény vagyok. De ha nem haragszik… – próbáltam gyorsan eloldalogni a balfenéken, mert az öreglánynak szokása volt mindenféle lehetetlen munkát a nyakába akasztani a gyanútlan áldozatának. Ezúttal azonban szerencsém volt, mert bár egy lépést sem jutottam kijjebb, de nem a szokásos mondókával kezdte a behálózást Piroska néni.

– Ne haragudj, kedvesem – kezdte pironkodva –, de attól tartok, hogy elkevertem az egyik leveledet. Szörnyen röstellem, de tudod, az én koromban már megesik. – Ezzel már nyújtotta felém remegő kezét, benne egy gyűrött levéllel.

Szóval ez a hiányzó gázszámla. Még jó, hogy egy hete lejárt a fizetési határidő. Az önkéntes házinéninknek több rossz szokása közül az egyik az volt, hogy elorozta mindenki levelét, mondván, hogy ő majd célhoz juttatja őket, de egy-két levél valahogy mindig elkallódott.

– Rá se rántson, kérem – mondtam. – Nem nagy ügy. Köszönöm, hogy odaadta.

Kiléptem az ajtón, amilyen gyorsan csak lehetett.

– Várj csak, Tibikém! Nem láttad véletlenül az én kis Mazsolámat?

Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Egyenesen a ház háta mögötti parkolóban álló kocsimhoz mentem, dacolva a hideg esőcseppekkel. Mazsola – Piroska néni rusnya utcaszéli keverék macskája, aki mindig megszökött otthonról – a Fordom motorháztetején ásítozott, összekenve az egészet sárral.

– Lépés van, Church! – sziszegtem felé, majd a táskám egy jól irányzott lendítésével lemeszeltem a kocsimról.

Úgy látszik az istenek legalább akkor velem voltak, mert elsőre beindult a kis Fiesta, ami merőben szokatlan viselkedés volt tőle. A váltóval már nem volt ilyen szerencsém, vagy húsz próbálkozásba és jó néhány kihullott hajszálamba került, mire végül bevette a rükvercet.

Kiaraszoltam a csendesen csordogáló forgalomba, és maximumra tekertem a hangerőt a rádión, ahol valamelyik nevenincs adón légköri zavaroktól terhes Elvis-maraton ment. Kata és Emma úgy harminc kilométerre laktak tőlem, egy csendesebb kisvárosban, aminek még egy helyre kis strand is jutott a Balaton tömött partszakaszán. Gond nélkül jutottam keresztül a két-három falun, ami az utamba esett, de a közvetlenül az úti célomhoz vezető gyorsforgalmin minden volt, csak gyors forgalom nem. Előttem és utánam is vagy harminc kocsi vergődött a kipufogó-gázba fojtott nyári zivatarban, akár hatalmas, vaspikkelyes halak a halászhajó fedélzetén.
Közel háromnegyed órámba tellett keresztülvánszorogni a maradék néhány kilométeren, és ha mindez még nem lett volna elég, a hűtővizem is majdnem felforrt, ami egy jó negyed órás kényszerpihenőt is eredményezett. Már negyed kettő is elmúlott, mire befutottam Katáék szomorú-szürke társasházához. Volt ugyan hátul egy kialakított parkoló, de jobb szerettem a ház előtt parkolni.

Halvány fogalmam sem volt, hányas számú lakásba költözött, így becsöngettem Emmához. Cserfes női hang válaszolt, de nem ő.

– Igen? Bíró Emma lakása.

– Tibi vagyok. Lennél szíves beengedni? Amilyen cukipofa vagyok, még a végén elolvadok itt az esőn.

– A Pál Tibi, igaz?

– Mást is vártok?

Rekedten megszólalt egy csengő, jelezve, hogy szabad az út befelé.

Felcaplattam az elsőre, és már kopogtam is volna a lépcsővel szemben lévő ajtón, de az kinyílott, és Kata lépett ki rajta, melegítőben és kék pulcsiban. Egy szót sem tudtam szólni, már is ellenállhatatlan erővel ragadott magához, és átölelt, a szuszt is majdnem kinyomva belőlem. Kövezzenek meg, de sosem szerettem ölelkezni. Valahogy mindig is úgy éreztem, egy ölelés nem más, mint a másik aurájába való erőszakos behatolás. Az én hibám, tudom. Nem így azonban Katával – titkon valahogy mindig is szerettem, amikor Kata átölelt. Olyankor mindig úgy érezem, hogy minden rendben van, ott vagyok, ahol lennem kell, ahol szeretnek. Ahogy a hideg és dohszagot árasztó lépcsőházban állva (ami úgy látszik minden lépcsőháznak kötelező alkotóeleme) megéreztem a Kata mahagóni-barna hajzuhatagából áradó virágillatot, az addig háborgó lelkem lenyugodott.

– Na jó, azért még szeretnék levegőt venni, ha nem bánod – nyögtem, megbontandó az ölelést.

– Még jó, hogy bánom – eresztett el Kata. – Késtél.

– Ezt hányd a szemére annak, aki úgy gondolta, hogy jó ötlet felmenni egy négy méter széles traktorral a gyorsforgalmira. Azt hittem, lepetézek, mire ideérek.

– Korábban kellett volna indulni, édesem.

– Majd legközelebb itt is alszok. Van valami kajátok? Éhen veszek.

– Emma épp most rendelt pizzát. Amint megjön, nekiállunk a melónak, szóval ne edd tele magad.

– Nem ígérek semmit – mondtam, majd befelé vettem az irányt.

Kata megállított, megszorítva a karomat. A szemembe nézett, és úgy festett, mint aki mindjárt évszázados titkokat fog a fülembe suttogni.

– Készen állsz?

– Készen? – adtam a hülyét. – Mire? Bemelegítettem otthon, ha erre gondolsz.

Kata lövellt felém egy szúrós pillantást, de nem szólt semmit.

Keresztülfurakodtam a szűk és zsúfolt előtéren, majd a jobb első ajtón át beléptem a nappali-konyhába. Emmába botlottam, aki éppen a konyhapultnak támaszkodva magyarázott valamit rengeteg beleéléssel a vele szemben lévő asztalnál ülő, szőke lánynak. Ahogy beléptem, mindketten rám néztek, hirtelen elvágva a beszélgetés fonalát.

– Szia Tibi! Téged is látni? – köszönt Emma.

– Néha kénytelen vagy kibírni – intettem neki. Megpróbáltam kerülni vele a szemkontaktust, hogy megelőzzem a bajt, de már éreztem, hogy valószínűleg az orrom hegyéig elpirosodtam.

Még jó, hogy a szakállam miatt nem látszik annyira, hogy vörös lettem, mint a napon felejtett rák, naptej nélkül.

– Melyikőtök akarta, hogy a bugyogó is leázzon rólam?

– Az én lettem volna – nevetett fel az asztalnál ülő lány.

– Ti még nem ismeritek egymást – mondta Emma. – Tibi, ő itt Lili. Lili, te pedig már hallottál eleget róla.

– Még szép. Hídvéghi Lili. Örülök, hogy végre megismerhetlek.

Hát itt volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egész életem során addig a pillanatig nem láttam még olyan szép lányt, mint Lili. Merthogy éppenséggel láttam már, ráadásul nem is kellett messze tekintenem, csak a pultnál feszengve álldogáló Emmára kellett ránéznem. Csakhogy Liliből valami nem evilági vonzerő áradt, ami az első másodperctől kezdve elcsavarta az emberfia fejét. Hirtelen-szőke, hátközépig érő hajzuhataga, mindig mosolyra húzódó, vérvörösre színezett ajkai, és a közte megvillanó gyöngyházfényű fogai, na és persze az orra mellett lévő apró anyajegy mintha mind arra lettek volna tervezve, hogy rabul ejtsen minden egyes férfit a világon.

Kezet ráztunk, oly módon, ahogy a férfiak szoktak a nőkkel, gyengéden, szinte csak megérintve egymás kezeit. Az övé puha volt, selymes. Egy belső hang azt búgta, hogy soha nem lenne szabad eleresztenem. Azért én csak eleresztettem. Ha másért nem is, hát azért, mert ugyanez a belső hang már vagy öt éve szokta ugyanezt súgni, mikor Emmához értem.

– Részemről az öröm – mondtam, megeresztve egy mosolyt. – De én a helyedben vártam volna az előző kijelentéssel. Ha többet találkozol velem, a végén biztos a pokolba kívánsz majd. Mindenki azt teszi.

– Tanúsíthatom – szúrta oda Kata, aki megpróbált átvágni rajtunk egy jókora dobozzal a kezében.

– Segítsek? – kérdeztem tőle.

– Nem, köszi. Ebben vannak a fehérneműim.

– Nem azt mondtam, hogy fel akarom próbálni őket.

– Pedig adnék egy tízest, ha felvennéd a piros csipkés szettet.

A hang mély volt, és a nappaliból az egyik szobába vezető ajtó felől jött. Természetesen nem kellett nagyon törnöm a fejemet, hogy kitaláljam, ki az.

Botond állt az ajtóban, teljes életnagyságban. Töredelmesen meg kell vallanom, eddig mindent elkövettem magamban, hogy már látatlanban megutáljam azt, aki elvette tőlem Emmát. Azonban ahogy Botond betoppant, mindezen bombabiztosan felépített utálat összedőlt bennem: ekkor értettem meg, hogy Emma miért választotta őt. Botond magas volt, és a maga módján jóképű: hanyagul felnyírt sötétbarna hajához passzoló szemekkel, markáns állkapoccsal, napbarnított bőrén elszórt szeplőkkel. Arról nem is beszélve, hogy egyszerű, szürke pólója alatt csak úgy dagadoztak az izmok. Nem lett volna kedvem ölre menni vele, az egyszer biztos. Egyszóval: az utálatom elröppent, a helyét önsajnálat vette át, és az a fajta értelmetlen féltékenység, mely többnyire a plátói szerelmek sajátja.

– Dobj hozzá egy doboz sört, és megegyeztünk – fordultam felé, ügyetlenül erőltetett mosollyal üdvözölve.

– Ez a beszéd – nevetett fel. – Hídvéghi Botond, ha még nem találtad volna ki.

– Pál Tibor. Remélem, csak rosszat hallottál rólam.

Vele is kezet fogtam. Erős szorítása volt és érdes bőre. Mikor elengedte a kezem, a sajátom a hátam mögé rejtettem, és próbáltam lerázni róla a fájdalmat.
Botond közben elfoglalta méltó helyét Emma mellett: átkarolta, puszit nyomott a homlokára, és ő is nekitámaszkodott a pultnak. Mintha némi feszengést láttam volna megvillanni Emma szemeiben, ahogy rám nézett. Elfordítottam a tekintetemet.

– Azt mondták, én leszek a hős megmentőd – fordultam inkább Lilihez. – Segítség kell valamiben?

– Ha ilyen infómókus vagy, akkor valóban te leszel a megmentőm. De ehhez szerintem le kell ülni.

Jó példaként elöl járva, le is huppant a konyhaasztal mellett lévő egyik székre. Én leültem kettővel arrébb.

– Mi az, csak nem félsz tőlem? – kérdezte Lili gúnyosan. – Azt hiszed, harapok?

Kérdőn néztem rá.

– Aj, ülj már ide mellém! – Lili szó szerint megfogott, és átrángatott a mellette lévő székre.

– Csak lassan a testtel, Lili – röhögött fel Botond. – Ha ilyen harcias vagy, elriasztod szegény fiút.

– Nem ijedek meg azért olyan könnyen – mondtam, majd figyelmen kívül hagyva Emma rosszmájú nevetését, így folytattam: – Akkor lássuk. Elő a lopott holmival.

– Nemrég vettem egy új telefont, de nem tudok bejelentkezni a felhőbe. Pedig ott van minden adatom. Valamilyen hibaüzenetet ír ki.

– Hát, nem vagyok egy nagy telefonmágus, de add csak, meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.

Lili előhalászta a zsebéből a telefonját. Megpróbálta feloldani, de nem sikerült neki.

– Ah, ez a vacak! – kezdte el egyre bosszúsabban nyomkodni. – Most meg már fel sem tudom oldani.

Botond eleresztette Emmát, belenyúlt a zsebébe, és kihúzta a saját mobilját belőle. Megpróbálta ő is feloldani. Mondanom sem kell tán, hogy nem igazán sikerült neki.

– Hagyd, Lili – mondta aztán. – Nem is fogod feloldani. Az az én telefonom, ez itt a tiéd.

– Megint összecseréltétek? – érdeklődött Emma.

– Ah, mondtam, hogy vegyél egy másik tokot rá. Lehetőleg más színűt – torkolta le testvérét Lili.

– Vegyél te, hugi.

– Én nem dolgozom, veled ellentétben. Ha minden jól megy, év végére pedig már szegény egyetemista is leszek.

– Jelentkeztél egyetemre? – kérdeztem.

– Igen – válaszolta Lili, zöld szemeiben élénk ragyogással. – Pszichológus szeretnék lenni.

– Dicséretes. – Füttyentettem egyet. – Legalább lesz kinek szólnom, ha már nem bírom tovább cérnával a beadandókat.

– Igaz is, te is egyetemre jársz még.

– Inkább csak tönkre megyek, de igen.

– Mesélj már, hogyan mennek az egyetemen a dolgok? Én teljes sötétségben vagyok ezzel kapcsolatban. Egy kicsit talán még félek is tőle.

– Oh, hát… – kezdtem volna bele, de Kata ismét bevágtatott a szobába, és félbe szakított.

– Majd máskor tartasz élménybeszámolót. Megjött a pizza. Mindenki egyen gyorsan, aztán álljunk neki, apa negyed órán belül itt lesz a teherautóval, és az első adag holmival.

– Igenis, főnök! – Szalutált Botond. – Ahogy parancsolja, asszonyom.

Kata kiöltötte felé a nyelvét.

– Emma, te légyszí addig majd segíts nekem kiválogatni a dobozokat.

– Turkáljak a fehérneműid között?

– Lesz benne rosszabb is – kacsintott Kata. – Te meg iparkodj, Tibi, bűvöld meg azt a telefont, aztán öltözz át.

– Öltözzek át? – hökkentem meg. – Mégis mibe?

– Nem hoztál magaddal másik ruhát?

– Minek hoztam volna? Gyűrött ez az ing, vagy mi?

Emma felnevetett.

– Tipikus Tibi – mondta. – Még a saját sírod is frakkban ásnád meg.

– Jól van, kerítek én neked egy szettet. – indult neki Botond. – Van egy hitvány munkásszerelésem, az megteszi. Bár lehet, hogy egy picit nagy lesz, de oda se neki.

Picit nagy? Háromszor beleférek a ruhádba. Akkora a karod, mint az én lábam.

– Ezer köszönet – mondtam. – Na, lássuk azt a telefont.

***

Este a hatost hagyta el az óra nagymutatója, mikor lement az utolsó fordulónyi bútor és miegymás. Ötöt kellett fordulni – szerencsére azonban Kata szülei csupán negyedórányira laktak az ő otthonától.

– Azért néha kicsit megrémít a gondolat, hogy anyám akármikor leugorhat kölcsönkérni egy kiló cukrot, meg vetni rám egy megvető pillantást – mondta Kata, mikor Botond megjegyezte neki, hogy ha a szülei kicsit messzebb laknának, a kivénhedt teherautó már rég beadta volna a kulcsot.

Jogosan tarthatott a cukorkunyerálástól. Ugyanis míg Kata apja nagy lendülettel belevetette magát a költözésben való segédkezésbe, addig édesanyja csak fejcsóválva, mérgezett tekintettel mustrált minket.

– Ez a nő nyársra húz a tekintetével, ahányszor elmegyek mellette – súgta oda nekem Botond, miközben egy tömörfa komódot próbáltunk kiszuszakolni Kata régi szobájának az ajtaján. – Úgy érzem magam, mint egy drogcsempész a reptéri ellenőrzésen.

– Ha meglátod, hogy gumikesztyűt húz, fuss.

Az utolsó forduló után elköszöntünk Kata apjától, aki nagy kacsingatások közepette a kezünkbe nyomott fizetség gyanánt egy szörpös üveget, melyen ákombákom betűk hirdették annak valódi tartalmát: VEGYES.

– Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom – mutatott Botond a palackra. – Múltkor megbütyköltem az öreg verdáját, akkor is adott egy üveggel. Egy hétig éreztem a számban a döglött macska ízt. De legalább az olajfoltot leszedi mindenről.

– Apám pálinkájáról beszéltek? – Jött le elénk Kata.

– Ne haragudj, de ezt nem lehet pálinkának nevezni – nézett rá bocsánatkérően Botond.

– Mit csinálsz idekint? – Kérdeztem Katától. – Minket ellenőrzöl, vagy csak eleged van a benti dolgokból?

– Is–is – vont vállat Kata. – Meg rá is akarok gyújtani. Kértek?

Mindketten megráztuk a fejünket. Kata azért előhalászta hátsó zsebéből a Zippo–ját, és kiázott egy szálat a kezében lévő cigarettásdobozból.

– Tudod mit, mégis adj egyet – gondolta meg magát Botond. Alig gyújtotta meg a sajátját, Kata már a második szálat vette elő. Csakhogy azt amint vörös ajkai közé fogta, rögtön vissza is tette a dobozba.

– Most mit nézel így rám? – bökött felém a dobozzal. – Le akarok szokni. Nem szabad kettőt szívnom.

Este tíz felé nagyjából már értékelhető rendet vágtunk Kata új lakásában, de azért még Emmánál ültünk össze. Addigra Lili telefonja is kész volt a frissítéseivel, ami megoldotta a problémáját is.

– Hálám örökké üldözni fog – mondta nekem.

– Remélem is – mondtam neki.

– Vedd le ezeket a göncöket magadról, szívem – rángatta meg a pólót rajtam Kata. – Úgy nézel ki, mint akit kimosott a mosógép.

Valóban – Botond pólóját tunikaként is használhattam volna, munkásnadrágjának kantárját háromszor csavartuk meg, hogy legalább megálljon rajtam. Kész felüdülésként értem meg, hogy végre visszaöltözhettem a saját ruháimba, még ha az ingem kicsit szűk is volt.

– Mindjárt újra embernek érzem magam – mondtam, ahogy betoppantam a nappaliba.

– Úgy is nézel ki végre – szúrta oda Emma. – Bár a hajad azért levágathatnád.

– Miért, így nem tetszik?

– Erre most tényleg válaszolnom kell?

– Szerintem így is jó – mondta Lili, és rám mosolygott. – Kicsit olyan Matthew McConaughey-s.

– Persze, bátorítsd csak – legyintett Emma. – Még a végén elkezd amerikai akcentussal beszélni.

A folyosóról heveny káromkodás hallatszott. Kinyílott az ajtó, és Liza, a szomszédok macskája futott be rajta. Megtorpant az asztal előtt, körülnézett, majd felmérve a helyzetet, felugrott Lili ölébe.

– Az a nyavalyás macska a lábam elé ugrott – bosszankodott Botond, aki a macskát követve lépett be az ajtón, egy üveg sörrel a kezében. – Majdnem kilottyant a söröm.

– Ne bántsd szegényt – simogatta a vádlottat Lili, miközben az szaggatottan dorombolt. – Nem tehet róla, hogy nem nézel a lábad elé.

– Ha még egyszer bejön a lakásba ez a szőrgombóc, hozzávágom a Judit nénihez, az egyszer szent – dohogott tovább Botond. – Még a turmixgépet sem hozta vissza, mi?

– Dehogy hozta – mondta Emma. – De hallom, ahogy minden nap gyilkolja. Egész ültetvénye lehet odabenn, annyit turmixol.

– Aú! – kiáltott fel Lili.

Liza úgy látszik, megunta a simogatást, mert belekapott Lili nyakába, majd elspurizott, és kiugrott a nyitott ablakon.

– Jól vagy? – kérdezte tőle Kata.

– Persze, csak megkarmolt.

– Milyen szép nyakláncod van – jegyezte meg Emma. – Nem is láttam még.

Lili nyakában tényleg egy helyre kis nyakék lógott, ami eddig a pólója alá volt rejtve. Lenge láncon egy stilizált, aranyszín Nyilas szimbólum lógott.

– Ez igazi arany? – kérdezte Kata.

– Öhm… igen, az… – válaszolta megszeppenve Lili. Amilyen gyorsan csak tudta, visszaszuszakolta a láncot a pólója alá, elrejtve kíváncsi szemeink elől.

– Biztos jó drága lehetett.

– Áh, csak néhány karátos – mondta Lili, tettetett nemtörődömséggel.

Pocsékul hazudsz, Lili.

– Hol vetted? – érdeklődött Emma. – Én is nézegettem hasonlókat.

– Úgy kaptam. Ági nénitől.

– Te aranyláncokat kapsz a nagynéninktől? – horkant fel Botond. – Én születésnapomra egy pár zoknit kaptam. Karácsonyosat. Áprilisban születtem.

– Mi a baj a zoknival? – kérdeztem.

– Azzal önmagában semmi. De legalább négy számmal kisebb volt a kelleténél.

Ránéztem Katára. Fáradtnak látszott. Mi tagadás, én is az voltam.

– Na jól van, gyerekek – sóhajtottam egy nagyot. – Itt az ideje, hogy könnyes búcsút vegyek tőletek.

– Már mész is? – kérdezte Emma.

– Még van egy beadandóm, amit meg kell írnom. Azon kívül, a kocsim sem mindig indul be könnyen.

De ez most nem így volt. Merthogy be sem indult. Berregett, durrogott, illetve egyéb egészségtelen hangokat adott ki, de beindulni, azt nem akart. Gondolom az egész kerületben hallani lehetett, mert egyszerre kinyílt a bérház ajtaja, és Botond jött ki rajta.

– Nem akarja az igazat? – mutatott a kocsira.

– Nem akar ez semmit – csóváltam a fejem. – Te autószerelő vagy, nem?

– Pattintsd fel, megnézem.

Megnézte. Vagy negyed órán keresztül nézegette, mire végül megszólalt.

– Te Tibi, hogy a fenébe működik még egyáltalán ez a tragacs?

– Nehezen.

– Azt sejtettem.

– Mi a baja?

– Soroljam?

– Úgy értem, most miért nem indul.

– Mert valahol elvesztettél egy gyertyát – csapta le a motorháztetőt Botond.

– Van a csomagtartóban egy egész készlet.

– Az szuper. Na és van benne egy pótmotor is?

– Hogy mi?

– Mert ezzel nem indulsz el ma már sehova – ütött rá a kocsimra. – Maximum vontatóval.

– Annyira rossz a helyzet?

Annyira rossz volt.

– Holnap szólok a főnöknek, elvisszük a műhelybe, és egy kicsit helyre pofozzuk.

– Mennyibe fog az nekem fájni? – húztam el a számat.

– Csak adj az alkatrészekre pénzt, a többi miatt ne fájjon a fejed.

– Ezer köszönet. De mivel megyek ma haza?

– Majd én hazadoblak.

Lili jelent meg mellettünk, kulcsot pörgetve a mutatóujján.

– Az én kocsimmal? – háborodott fel Botond.

– Te már ittál, nem? Különben is, megígérted, hogy kocsikázhatok vele.

– Akkor kellett volna fejbe csapni egy serpenyővel – morogta Botond. – Na jól van, de ha egy karcolás lesz rajta…

– Lárifári, na, gyere, Tibi.

Odadobtam a kulcsokat Botondnak.

– Ezen akármennyi karcolás lehet – mondtam neki. – Már nem számít neki. És még egyszer köszönöm.

***

Lili úgy vezette Botond BMW-jét, mintha két nap múlva már a Dakaron szeretne indulni. Alig volt olyan kanyar, amiben nem farolt volna ki, a kilométeróra mutatója pedig sosem ment a 100-as alá.

– Sétálni is tudok ám, nem muszáj egészen hazavinned – mondtam egy olyan hajtűkanyar után, ahol csak Páduai Szent Antal keze mentette meg a kocsit és minket attól, hogy a szerpentin aljára érkezzünk meg a rövidebb utat igénybe véve.

– Ez megjegyzés volt a vezetési stílusomra? – nézett rám Lili.

– Dehogy, csak hangosan gondolkodtam.

– Ha már hangosan gondolkodsz, akkor mond csak, miért volt ez a titkolódzás?

Na, egy jó kis téma így éjfél felé.

– Miféle titkolódzás? – adtam a hülyét, megfelelően nagyra kerekített szemekkel.

– Emma már vagy két hónapja jár Botonddal. Tudtommal nagyon jó barátok vagytok, nem?

– Tudtommal.

– Akkor… szóval hogy… érted… Hogy-hogy nem…

– Hogy-hogy nem szóltak róla nekem? – fejeztem be helyette a kérdést.

– Igen. – Sóhajtott megkönnyebbülten Lili, leelőzve egy csigalassan, alig százhúsz kilométer per órával haladó autót. – Tudod, csak furcsállom a dolgot.

Én nem.

– Én is. – Megvontam a vállam. – Emma néha olyan, mint Isten.

Lili kérdőn pillantott felém.

– Kifürkészhetetlenek az útjai – somolyogtam. – Bár ez igaz lehet a legtöbb nőre.

– Érdekel, szerintem mi van a dolog mögött?

Hajaj, ha te azt tudnád.

– Halljam, mit mond a női megérzésed?

– Szerintem féltek attól, hogy Botond meg te kijöttök-e egymással.

Nem erre a válaszra számítottam.

Talán több van a dolog mögött, mint hittem?

– Ezt hogy érted?

– Hát, te vagy Emma egyik legjobb barátja, nem?

Ezt nevezik a témával foglalkozó szakkönyvek friendzone–nak. Megint másik szakkönyvek pechnek.

– Mondhatni.

– Szeretem Botondot, és tényleg rendes meg minden, de iszonyú féltékeny tud lenni. Ráadásul ő nemigen hisz a fiú–lány barátságban. Szóval szerintem féltek attól, hogy esetleg Botond és teközted balhé törhet ki.

– Még élek. Ergo egész jól ment a dolog.

– Láttam. Becsüld is meg magad, Botond ritkán jön ki ilyen jól másik férfiakkal. A tesztoszteron mindig túlteng benne. De azért Kata fenyegetései is megtették a magukét– nevetett fel Lili. Csilingelő hangja betöltötte a kocsi külvilágtól elzárt belső terét, és elvarázsolt. Szerencsésnek éreztem magam. Csak később döbbentem rá, hogy mekkorát tévedtem.

Az út, ami nekem háromnegyed óráig is eltartott, Lilinek csak tíz percébe került. A percek úgy suhantak, akár csak mi az éjszakai forgalom hiányában. Lili nagy műgonddal nyomott egy satuféket a bérházam előtt.

– Parancsolj – mondta. – Itt is lennénk.

Isteni csoda. Neki kell állnom imádkozni.

– Igazán köszönöm – hálálkodtam, miközben kászálódtam kifelé a kocsiból. – Megmentettél egy húzós taxizástól.

– Szóra sem érdemes, így legalább törlesztettem valamit a segítségedért.

– Ugyan.

Megálltam az autó mellett. Ő sem szólt, én sem. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy talán be kéne hívnom magamhoz egy italra vagy miegymásra, de ez csak egy kósza ötlet volt. A langyos éjszakai szellő el is mosta.

– Hát akkor, jóéjszakát. És vigyázz magadra hazafelé – köszöntem el tőle. – Majd még találkozunk.

– Szia, Tibi. Légy jó!

Alig csuktam be az ajtót, Lili már el is startolt. A fekete BMW áramvonalas tömege néhány másodpercen belül elveszett az éj haragoskék és narancs-lámpaszín egyvelegébe.

Épp ideje volt, hogy én meg elvesszem az ágyamban.

Precíz lábmunkával félretessékeltem az ajtóban nyávogó Mazsolát, aztán magam mögött hagytam a nap történéseit.

Pólya Zoltán: Örökség | I. Regényíró pályázat

Pólya Zoltán: Örökség | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pólya Zoltán: Örökség című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Vilmos nyugdíjas éveit szeretné könyvírással tölteni, régi esetek, köztük a Berzeviczky Anna halálának felelevenítésével. Anyaggyűjtés közben, Romániában már megismerte a család múltját, és meggyőződése, hogy a Berzeviczkyek egykor legendás vagyona még nem veszett el teljesen, és legfőképpen, hogy erről Szilágyi Mihálynak is tudomása van.

Pólya Zoltán: Örökség

bűnügyi

1. Áldozatok

A lány arca békés volt és nyugodt, halvány mosoly rajzolódott ki vértelen ajkain, és ez a mosoly még a halottszállítókat is elbizonytalanította, mert elkerekedett szemekkel bámulták a félig összezárt fekete zsákban heverő áldozatot. Gábor, aki eddig mögöttük téblábolt, oda akart hajolni, hogy segítsen nekik, de ekkor öklendezés gyomorforgató hangja vonta magára a figyelmét. Ahogy megfordult, a szemébe villant a liget fái között megcsillanó őszi napfény, egy pillanatra elvakította az éles, kora reggeli ragyogás.

– Őnagysága kitaccsolt. – A rágógumiját rágcsáló járőr az egyik közeli fa előtt görnyedő fiatal nő felé biccentett. – Szerintem már eleget láttál, úgyhogy akár el is hagyhatod a területet.

– Még közel sem láttam eleget. – Gábor megint a halottszállítókat figyelte; a magasabbik, kopasz férfi végre ráhúzta a zippzárt arra az angyali mosolyra. A négy férfi egyszerre sóhajtott fel. – Ki találta meg a lányt?

– Tudod, hogy semmit sem mondhatok. – Gémesi Zoli tekintete megint a fának támaszkodó nő felé villant. – Húzz el gyorsan innen, utálom, amikor Farkas üvöltözik.

– Úgyis csak velem szokott üvöltözni, úgyhogy nyugi. Basszus, Zoli, legalább annyit mondj már el, hogy ki találta meg az áldozatot.

Gémesi tétovázott. Egyre többen álldogáltak a színes szalaggal körbekerített terület körül, a városszéli, elhanyagolt bozótosokkal tagolt liget eddigi álmos nyugalmát darabokra törte a kíváncsiskodók megilletődött súgás-búgása, a halkan beszélgető rendőrök és persze a nyomozónő öklendezése. Zoli még egyszer körülnézett, majd gyorsan ezt súgta Gábornak:

– Egy kutyáját sétáltató öreg néni találta meg a kiscsajt. A kutya kitépte a pórázt az öreglány kezéből, a néni pedig követte. Őt vitték el az előbb a mentők, szegénykém úgy le volt sápadva, hogy először azt hittük, ő az áldozat. Előbb a fiát hívta, ő pedig értesítette a központot.

– Mikor történhetett a gyilkosság?

– Gábor, értsd meg, hogy nem mondhatok többet.

– Zoli, emlékezz csak, ki volt az, aki a gimiben őrködött, amikor te meg Csabi haverod cigiztetek a vécében! Hányszor szóltam, hogy jön Szabó, a tesitanár, na?

– Bálint Gábor! Azonnal hagyja el a műveleti területet!

Farkas Mariann, a nyomozást vezető rendőrtiszt maga sem volt jobb színben, mint az áldozat. Még az ajkai is elfehéredtek, mandulavágású, erősen kihúzott szemei villogtak, ahogy száját egy zsebkendővel törölgetve Gábor elé lépett, vörösre festett haja pedig csak úgy lángolt a levelek között áttűző napfényben.

– Jól van már. Megyek. – Gábor még egy pillantást vetett a szerencsétlenül járt lány becsomagolt testére, majd kelletlenül intett Zolinak. – Majd beszélünk.

– Zoli, mi a fenéért engedtél be egy civilt a lezárt területre? – Mariann hamar megtalálta a hangját. – Maga pedig, Gábor, lépjen le innen, most!

Gábor kelletlenül elindult a szalaggal körbezárt terület széle felé, majd, ahogy meghallotta azt a szót, hogy civil, mégis megtorpant. Barna, borostás arca elsötétült, ahogy előbb a kényelmetlenül feszengő Zolira, majd Mariannra nézett.

– Nem vagyok civil – mondta lassan és hangosan, hogy a kordonon kívül állók is jól hallják. – És mi a fenéért magázol engem?

– Magadnak köszönd, hogy nem te állsz most itt – emlékeztette a megfellebbezhetetlen igazságra Mariann, majd a fák között álló emberekhez fordult: – Kérem, hagyják el a liget területét, és ne akadályozzák a rendőrség munkáját! Köszönöm az együttműködésüket!

 

Néhány perce dübörgött el a debreceni gyors, majd ahogy a vonat zaja elhalt, megint csend lett a városszéli utcákon. Éles hangon kopogtak a beton járólapokból felpattogzó darabkák, ahogy Gábor séta közben rugdosta a málló járdaszegélyt. A járdát már legalább harminc éve nem gondozták ezen a környéken, elhagyott gyártelepek mellett vezetett az útja, akácfák tövises ágai értek az arcához, ahogy szétfeszítették a rozzant kerítések léceit. Végigment az Kossuth Lajosról elnevezett utcán, majd a végén balra fordult, követve az út kanyarulatát; zsebre vágta a kezét, úgy bámult be a kerítések rései, a kapuk vasalatai között. Néhány háznál már kora délelőtt előkerültek a motoros fűrészek, az egyik kerítés mögött pedig gallyaprító kerepelt, hangját Gábor még a következő utcasaroknál, a régen bezárt kocsmához érve is hallotta.

Tíz óra felé ért haza. A kilencvenes években emelt társasház lépcsőháza zsúfolásig volt gondosan összemadzagozott újságpapírral, halmokban álltak az általában a postaláda alá bedobált színes reklámújságok, a házbeli gyermekes szülők gondos kezei csomagolták így össze őket. A postaládájába gyömöszölt prospektusokat egyszerűen ráhajította az egyik halomra, mire az újságok szárazon zörögve szóródtak szét a padlón. Az egyik halom mellé rugdosta őket, majd, mivel a színes papírok így sem akartak maguktól összegyűlni egyetlen rendezett halomba, jól belerúgott az egyik összepréselt papíroszlopba. A madzag halkan pattanva adta meg magát, az újságok göngyölege pedig szétterült a lépcső alatt.

– Mi az ördög…?

Amikor már harmadjára próbálta sikertelenül elfordítani a kulcsot a zárban, akkor esett csak le neki, hogy nincs is bezárva az ajtó. Önkéntelenül is az jobb csípője felé kapott, majd szitkozódva leeresztette a kezét. Belökte az ajtót, és átgázolt az aprócska előszobán; lendülete azonban megtört néhány lépés után. Beleszagolt a levegőbe.

Nem, nem Margitka néni zajongott a szomszédos lakásban a Zepteres lábasaival, egyértelműen az ő konyhája felől jött a zaj. Néhány hosszú lépéssel átszelte a lakást. Az egyébként is alulméretezett hátsó helyiséget egymagában kitöltötte egy zömök figura, aki termetét meghazudtoló könnyedséggel aprította éppen a húst Gábor konyhaasztalán a Gábor késével. Fel sem nézett, amikor a lakás tulajdonosa megállt az ajtóban, úgy elmélyült a hangtalanul egymásra rogyó-simuló hússzeletek látványában.

– Hát te mi a fenét keresel itt? – Gábor csak ennyit tudott mondani.

 

A hús étvágygerjesztő illatok kíséretében sült a nagy lábas mélyén. Gábor egészen összehúzta magát, úgy gubbasztott kedvenc kávézós székében, a sarokban, hosszú lábait majdnem a hasáig felhúzta, mint régen, a szülői házban, amikor serdülni kezdett. Megbámulta az öreg véreres kezeit, miközben apja kávét töltött először neki, majd saját magának.

– Üres volt a hűtőd – magyarázta Vilmos szinte mentegetőzve. – Vettem egy-két dolgot. Persze csak ha ha nem gond.

– Margarin, vákuumzacskós felvágott, kenősajt, teljes kiőrlésű kenyér, narancslé. Mind lidis cucc. Hétkor mentem el itthonról, te közben még megjártad volna a boltot is oda meg vissza? Apa, ne akarj ilyen ócska trükkökkel megetetni.

– Még mindig kiváló nyomozó vagy, azt látom.

Apja letelepedett mellé. Vastag, nyakánál kigombolatlan flanelingében, régimódi acél karórájával a szőrös csuklóján úgy festett, mint valami vidéki használtcikk-kereskedő, és az összhatásra még rá is tett egy lapáttal a szupermarketekben kapható, színes madzagon a nyakán lógó bazári olvasószemüvege; Gábor azonban lassan negyven éve ismerte már az öreget.

– Jobb, ha el sem kezded a gúnyolódást. – Belekortyolt a kávéba. Méregerős volt. Két hosszú korttyal kiitta az egészet.

– Nem szoktam gúnyolódni. Még azon sem, akire különben ráférne.

Gábor felnyúlt, és kinyitotta a feje fölötti, szokás szerint éppen csak behajtott kisablakot. A huzat megzörgette a konyhapulton hagyott csomagolópapírt, felborzolta Vilmos ősz hajszálait, és a közeli játszótérről gyerekhangokat sodort magával.

– Ne mondd nekem, hogy nem tudod.

– Mit nem kéne nem tudnom?

Vilmos vastag táskák mögé rejtőző bogárszemei a szokásos kiismerhetetlen derűvel csillantak, ahogy fia felé fordult; közben akkurátusan tejszínt csorgatott a kávéjába, és ellágyulva nézte, hogyan olvad egymásba a két szín, a fekete meg a fehér a csésze porcelánpartjai között.

– Pont te ne tudnád – dünnyögte Gábor. Rákönyökölt az asztalra, és csak nézte saját kiürült csészéjét. – Pont te ne tudnád.

– Tényleg nem tudom, miről beszélsz. – Apja belekortyolt a kávéba, majd elfintorodott. – Jézusom, hol vetted ezt a szörnyűséget?

– A sarki százasban. Le volt akciózva minden kávé Pünkösd előtt. Ha nem ízlik, vegyél másikat. Egyébként pedig fel vagyok függesztve.

Várakozóan pillantott apjára. Az öregnek szeme sem rezdült, továbbra is az ital rejtett mélységeit fürkészte. Komótosan ivott, Gábor pedig dobolni kezdett ujjaival az asztalon.

– Na? – kérdezte végül.

– Mit na? – kérdezett vissza Vilmos. Egy Rodolfót is megszégyenítő mozdulattal lepedőnyi kockás zsebkendőt húzott elő valahonnan, és belefújta az orrát. – Csukd már be azt az ablakot, légy szíves. Ilyen huzatban nem csoda, hogy meg voltál fázva.

– Honnan tudod, hogy beteg voltam? – pislogott Gábor.

– Fiam, a szagából ítélve te legalább egy hónapja nem ürítetted ki a szemetest. Elég volt csak belenéznem, teli van papírzsebkendővel. Egyébként azt is levittem az előbb.

– Köszönöm. Szóval, csak ennyi? Azt hittem, ennél azért jobban ki fogsz majd akadni. – Gábor megint felnyúlt, és jó erősen becsapta az ablakot.

Vilmos vállat vont.

– A te életed.

– Meg sem kérdezed, hogy miért függesztettek fel?

– Miért függesztettek fel?

– Mert bevertem egy akadékoskodó fiatalember orrát. Azért.

– Hm. Régóta hangoztatom, hogy helytelen dolog megruházni a gyanúsítottakat. Azt hiszem, mindjárt kész a hús. Mi legyen a köret? Megfelel a bulgur? Olyat ettél már?

Bálint Vilmos nyugalmazott rendőr alezredes valószínűleg még sohasem járt olyan közel ahhoz, hogy neki is beverjék az orrát, mint abban a pillanatban, amikor nekiállt, hogy két tányér miatt feltúrja fia konyhaszekrényét. Gábor az asztalra szorította lapátnyi tenyereit, és még a lélegzetét is visszatartotta, úgy nézte mereven az össze-vissza vagdosott kockás viaszkosvászon terítőt. A legutóbbi alkalommal, pénteken délelőtt ezt a technikát javasolta neki a rendőrségi pszichiáter, és egészen eddig a percig úgy tűnt, hogy be is válik. Vilmos közben megterített, olyan otthonosan sürgött-forgott fia konyhájában, mint a tulajdon ötödik kerületi lakásában.

– És mit lehet tudni a gyilkosságról?

Gábor összerezzent. Töprengve figyelte apját, ezt az ismeretlen, másokról gondoskodni kívánó kedves idős bácsikát a konyhájában. Bálint Vilmosnak azt az oldalát láthatta abban a pillanatban, amit addig csak nagyon kevesen. Akkor esett csak le neki, hogy mi zavarta eddig apja megjelenésében: Vilmos farmerben volt, amit egyébként jószántából sosem viselne; ráadásul nem is volt teljesen jó rá, mert a szövet finoman recsegett, miközben viselője a tűzhelynél tett-vett.

– Miféle gyilkosságról? – kérdezett vissza lassan.

– Hát arról, ami reggel történt a külvárosban, azon a ligetes részen. – Apa komótosan maga alá húzta a hokedlit, és nagyot sóhajtva ráereszkedett. – A vonatról láttam szirénázva száguldani a mentőt, aztán ahogy leszálltam, ott volt a fák között, ahogy a rendőrautók is. Te pedig nem voltál itthon, de biztosan nem futni mehettél, mert farmerben vagy. – Ezzel magában derűsen göcögve nekiállt felvágni a húst.

– Egy fiatal nőt öltek meg. – Gábor csak nézte maga előtt az ételt. Hirtelen elment az étvágya, ami egyébként nem volt jellemző rá. Látott ő már annál cifrább halálokat is, mint ami a könyvtárosnőt utolérte.

– Megerőszakolták? Kifosztották?

– Nem. Erőszaknak, dulakodásnak semmi nyoma. Valószínűleg várt a támadójára, talán ismerte is őt. Tegnap késő este vagy éjszaka történhetett az eset, valamilyen hegyes tárggyal végeztek vele. Tudtommal megvannak az iratai és a pénze is.

– Hm. És te tulajdonképpen mit kerestél ott?

– Az egyik járőr régi cimborám. Rácsörögtem reggel, amikor hallottam a szirénázást.

– Meglehetősen laza nálatok a fegyelem, ha egy civil is odamehet a tett helyszínére nézelődni.

Gábor olyan erővel vágta bele a villát a lágyan rezgő, enyhén megborsozott tojásba, hogy a fém nyikorogva szaladt végig a porcelán sima felületén. Nagy levegőt vett, és hosszan benntartotta, miközben a kocsonyásan rezgő ételdarab végigcsúszott az abroszon, megállapodva apja tányérja előtt.

– Sokáig maradsz? – kérdezte lassan.

– Néhány napig. Legfeljebb. Miért?

– Angiék jól vannak?

Vilmos megtörölte bajuszát a szalvétával, mintha nagyobbik lánya említése késztette volna erre az árulkodó mozdulatra.

– Jól. Tavasszal voltam náluk, Bandika születésnapján. Végre láthattam a legkisebb unokámat, az az átkozott járvány sok mindenben megakadályozott.

– És Juliék?

– Ők is. Angiék után egyenesen hozzájuk utaztam.

– Anyától tudom, hogy tavasszal végigturnéztad az egész családot. Voltál Angéláéknál Tatabányán, Juliéknál Balatonfüreden – sorolta ujjain a családtagokat Gábor – Fecóéknál Győrben, sőt, még Anyát is meglátogattad Budán, csak hozzám, Szolnok mellé nem jöttél le Pestről egyetlen egyszer sem. Akkor most minek köszönhetem ezt a megtisztelő látogatást?

– Gondoltam, van annyi időm a jövő heti konferencia előtt, ahová meghívtak mint vendégelőadót, hogy meglátogassalak téged is. Talán baj, ha rád is gondolok néha?

– Valóban lesz egy bűnügyi konferencia, csakhogy Egerben. Mit kerestél akkor te Debrecenben?

Apja akkor először esett ki a szerepéből. Homlokát ráncolva, szemüvege fölött pillantott fiára. Meglehetősen sok mit sem sejtő gyanúsítottnak jelentett ez a nézés fordulópontot az életében.

– Honnan veszed, hogy Debrecenben voltam?

– Ne próbálj már megetetni, apa. Engem ne. Csakis Debrecen felől jöhettél, mert a mentő hozzánk Karcagról indul. A négyesen láthattad, amikor egy szakaszon együtt halad a főút a vasúttal. Szóval?

Apa köhintett, majd újból nekiállt, hogy az utolsó tojásdarabokat is kitunkolja a tányérból.

– Találkozni szeretnék néhány emberrel. És tényleg látni akartalak téged is.

– Igazán kedves tőled – dünnyögte Gábor. Szórakozottan elkezdte vagdalni a húst, miközben Vilmos a falvédő mintáit nézte elmerülten.

 

Barátlaka régi mezőváros, szélesen terülve el a Nagykunság szélén, legkeletibb szántói már a Hortobágyhoz tartoznak. Gábor gyermekkorának városa ez, tizennégy éves koráig élt itt, hogy aztán két évvel ezelőttig ide se dugja az orrát. Tulajdonképpen azért is csak önmagát okolhatta, hogy nem Szolnokon tölt be éppen valami kényelmes vezetői pozíciót; ehelyett megint azokat az utcákat kénytelen róni, mint amelyeken annyit lófrált fiatalon. A régi éttermet, ahová anyával jártak ebédelni vasárnaponként már elbontották, korszerű művelődési ház épült helyére a lakótelep tömbjei közé, odébb pedig, egy patinás épületben, amely egykor a város első iskolája volt, cukrászdát működtetett egy karcagi vállalkozó.

A régi suli utcáján vén gesztenyefák sorakoztak, mintegy folytatásaként a vasútállomásról idáig vezető hosszú Karinthy utcának; nyáron oly tömör lombozatuk az utóbbi napokban látványosan megritkult, egyre több helyen tört utat magának ágaik között a kora őszi álmos fény. Apa őszinte érdeklődéssel forgatta a fejét, ő több, mint negyedszázada nem járt már itt; legutóbb valószínűleg akkor, amikor volt felesége unszolására ellátogatott egyetlen közös gyermekük általános iskolai ballagására.

– Nem is emlékszem erre az épületre – mondta, amikor Gábor odakísérte őt a cukrászda teraszához. – Ez eddig is itt volt?

– Ez volt az az iskola, ahová még elsőben jártam. Egy éttermet működtettek itt utána valameddig, ide költözött előző helyéről, onnan szemből a Gesztenyés Ház. Ahol a ballagási ebédemet tartottuk.

– Hm. Azért az állítólagos bécsi szeletért valóban kijárt annak a helynek a földig rombolás.

Helyet foglaltak. Gábor gyanakodva, lapos pillantásokkal figyelte apját; nézte azokat a megtévesztően kényelmes mozdulatokat, ahogy Vilmos öregurasan elfészkeli magát a széken, majd fintorogva maga elé húzza a gyűrött, összefogdosott laminált papír étlapot és az orrára csúszó szemüvege fölött böngészni kezdi azt.

– Hellló. – Magas, a megfelelő helyeken gömbölyödő pincérnő lépett oda hozzájuk, rágózás közben hosszan elnyújtva a hangokat. Sötét, barna szemei Gábor felé villantak. – Mit hozhatok a nyomozó úrnak és az édesapjának?

– Ennyire látszik a rokonság? Akkor inkább meg sem próbálom letagadni. Anettkám, nekem csak kávé lesz, a szokásos, egy tejszín, egy cukor. Apa, neked?

– Kávét nem kérek, köszönöm. Tapasztalataim szerint a cukrászdai kávék általában nem finomak. A cukrászok ugyanis csak kényszerből tartják a kávégépet, és nem is fordítanak nagy figyelmet a személyzet kiképzésére, egyszerűen más a profiljuk. Ez az ischler, ha szabad kérdeznem, az az ischler?

Anett különben sem elhanyagolható méretű keblei árulkodóan megemelkedtek, miközben a pincérnő nagy levegőt véve megmarkolta az egyik szék háttámláját.

– Igen, uram, jól látja, ischler. – Anett hangja vészjóslóan elmélyült, Gábor pedig jobbnak látta inkább elmélyülni az étlap rejtelmeiben. Volt már szerencséje ehhez a hangsúlyhoz. – Milyen sütemény lehetne, ha egyszer az van odaírva?

– Nos, mert a szolnoki az egyetlen és igazi ischler, minőségi csokoládéöntettel, és természetesen felvert tojásfehérjével megtöltve, nem lekvárral, mert az véleményem szerint nem ischler, az valami más sütemény. Az önöké ilyen, hölgyem?

– Biztosíthatom róla, uram, hogy így készítjük el. Szolnokiasan. Nálunk ez a hagyomány.

– Hm. Nincsenek jó tapasztalataim a vidéki készítésű ischlerekkel. Akkor inkább kérnék egy lúdláb szeletet, azt úgysem lehet elrontani.

– Gábor? – Anett elfehéredett ujjakkal szorította a szék támláját. – Akkor neked biztosan nem lesz más?

– Ööö .. Anettem. A kávé. És tudod mit? Egy ischlert is kérek. Úgy megkívántam hirtelen.

A pincérnő biccentett, majd visszacsörtetett a cukrászda belsejébe. Gábor nagy levegőt vett, majd összecsapta az étlapot. Hátradőlt székén, és úgy nézte hunyorogva a bágyadt délutáni melegben szendergő utcát.

– Ismerősöd a hölgy? – pillantott fel a menüből Apa, mert még mindig azt nézegette.

– Olyasmi. De ha így folytatod, akkor hamarosan a gyilkosom. – Gábor áthatóan pillantott a szemközti széken békés nagypapa módjára kucorgó öregemberre. – Meddig maradsz? Vagy már ezt kérdeztem?

– Vendégmarasztaló kisváros, nem mondom, de azért Szolnok egy fokkal kellemesebb hely. – Vilmos levette a szemüvegét, és egy papírzsebkendővel tisztogatni kezdte. – Mit tudsz egyébként az áldozatról?

– Az áldozatról? Úgy hetven év körüli, elhízott, bajuszos, ősz hajú férfi. Valószínűleg nyugalmazott iskolapedellus vagy házmester lehet, nem helybeli. Egy cukrászdában használatos alumínium tálcát döftek a hátába, de előtte teletömték a száját tojáshabos ischlerrel.

Apja kissé értetlenül meredt rá, úgy ráncolta a homlokát, hogy egészen összeért a két szemöldöke. Gábor elvigyorodott, majd hintázni kezdett a székén. Élvezte az arcát simogató napsütést, a kora őszi meleget, amely megrekedt a házak, a gesztenyefák között.

– Arra a hölgyre gondoltam, akit ma reggel találtak meg a ligetben. Ismerted őt?

– Látásból. Benedeczki Katalinnak hívták, a könyvtárban dolgozik. Vagy pontosabban csak dolgozott. Szerintem helybeli volt, biztosan a főiskola elvégzése után ez volt az első munkahelye – és az utolsó is, szegény kiscsaj. Mi az, apa, szagot fogtál? Összeismertethetlek a nyomozást végző munkatársammal, ha akarod. Kedves nő, te biztos csípni fogod.

Anett lépett melléjük, egy nagy tálcán egyensúlyozva Gábor kávéját és a süteményeket. Önmagához képest visszafogottan öltözött, fehér ingének csak a legfelső gombját hagyta nyitva, Vilmos tekintete pedig megpihent feltáruló dekoltázsán, miközben Anett áthajolt kettőjük között. Elkapta fia pillantását, majd elvörösödve gyorsan maga elé húzta a tányért.

– Köszönjük, kisasszony. Majd szólunk, ha szükségünk lesz valamire.

– Hogyne. Majd szólnak – szűrte a szót a fogai között Anett. Egy pillanatig állt ott, mintha kérdezni szeretett volna valamit, majd ott hagyta őket, papucsa hangosan csattogott, ahogy átlibbent a másik asztalnál éppen letelepedő családhoz.

– Vajon ő ismerte az áldozatot? – Apa villájával a pincérnő felé mutatott.

– Egészen biztos, hogy ismerte. Itt egy átlagos héten megfordul a fél város, általában ischlert kérnek és kávét. A lúdlábuk ugyanis közismerten pocsék.

– És te ismerted?

Gábor eldöntötte a süteményt a tányérján. Az ischler-fanatikusok régi trükkjét használta: szétválasztotta a két felét, majd villája élével elkezdte feldarabolni a habos-csokis tésztakorongokat.

– Mondtam már, hogy csak látásból. Legalább egy tízessel fiatalabb volt nálam, akkor járhatott itt suliba, amikor én már az egyetemre. Egyszer-kétszer összefutottam vele, mert a könyvtár ott van a rendőrség épületével szemben. Mindig lehajtott fejjel sétált. Olyan igazi jókislány volt.

– Emlékszel, mit mondtam neked mindig az első benyomásról? Hogy mennyire meghatározza az egy másik emberről később alkotott képünket?

Gábor elkezdte befelé lapátolni a süteményt. A másik asztalnál ülő két gyerek zajongva, egymás szavába vágva válogatott a sütemények között, apjuk pedig a felesége tekintetét gondosan kerülve mondott valamit Anettnek; Gábor jót szórakozott kétségbeesett igyekezetén, ahogy megpróbált csak az étlapra koncentrálni közben. Vilmos is abbahagyta a kérdezősködést, és a falatokat megfontoltan forgatva a szájában komótosan eltüntette a tányérról a süteményt. Fia kényelmesen hátradőlt a nyikorgós széken.

– Ha gondolod, alhatsz az én ágyamon – mondta hosszas hallgatás után. – Még az első itteni fizumból vettem az Ikeában, tehát még neked is meg fog felelni.

– És te akkor hol alszol? Azon a kicsi díványon?

– Nem, apa. – Gábor vigyorgott. – Annál azért kényelmesebb helyen.

 

Reggel percre pontosan nyolckor csöngött a telefonja. Gábor álmosan hunyorogva tanulmányozta a mennyezetet, igazából azt sem tudta hirtelen, hogy milyen nap van éppen. Az elmúlt egy hetet igyekezett egyfajta hosszú szabadságként felfogni, de ahogy teltek a napok, egyre inkább azon kapta magát, hogy kezd beleunni a semmittevésbe. Például egészen eddig, ha esett, ha fújt, ő kocogással kezdte a napját, de múlt szerda óta alig mozgott valamit.

Addig nyújtózkodott, amíg elő nem tudta halászni a szék támlájára dobott nadrágja zsebéből a mobilját. Elfintorodott. Farkas.

– Tessék – szólt bele álmosan.

– Jó reggelt. – Mariann hangja frissen és kipihenten csendült a vonal másik végén. – Kilencre legyél bent, Gábor. Beszélnünk kell.

– Ó, szóval most már kell. – Gábor tenyere hirtelen csúszóssá vált, és ahogy felült, a szíve hirtelen meglódult. Köhintett. – Kilenckor nekem sajnos más dolgom van, de tízkor ott leszek, ha értem küldesz valakit.

– Azt mondtam, kilencre.

Mariann ezzel letette. Anett pont ekkor lépett be, és ahogy könyökével benyomta az ajtót, úgy áradt be a kávéillat a konyhából. Két csésze volt nála. Gábor elmélyülten nézte a nő meztelen lábait, azt a finom hullámzást, ahogy vádliján megfeszült az izom, miközben a csészéket egyensúlyozva, kapaszkodás nélkül leült mellé törökülésben az ágyra. Erre a mutatványra is csak Anett volt képes az ismerősei közül. Kibontott, dús haja az arcába hullt, furcsa módon kihangsúlyozva így finom szarkalábait.

– Fogadjunk, hogy a faterod hívott, mert friss szendvicset szeretne enni, és nem talál hozzá a hűtőben vajat.

– Rosszabb. Farkas volt. – Gábor a takaróra hajította a mobilt, és ahogy a kávéért nyúlt, tekintete találkozott a nőével. – Mi az?

– Semmi. – Ahogy vállat vont, Anett mellei sokat sejtetően hullámozni kezdtek a pizsama helyett viselt bő, kockás ing alatt. – Csak úgy néztél rám az előbb, amikor bejöttem, mint akit éppen elküldött a nője a picsába.

– Hát, amikor Farkassal beszélek, általában úgy is érzem magam. Lehet, hogy előbb hazaszaladok, és megnézem, mi van apával. Farkas pedig várhat. Nekem ne pattogjon az a kiscsaj, tegnap is ott rókázott mindenki szeme láttára. Én az első halottam után elmentem ebédelni, ez meg itt kivágta a taccsot.

– Rókázott…? Jézusom. – Anett megborzongott. – Szerencsétlen kislány. Azért örültem, hogy este hazakísértél. Még a polgárőrök is kint voltak az utcán, pedig milyen nyugi volt eddig.

– Nem erőszakoskodtak a lánnyal, és nem is rabolták ki. Szerintem egyszeri eset volt, vagy legalábbis nagyon remélem. El sem tudom képzelni, kinek árthatott, a fenébe is, hogy így kellett végeznie.

Anett feljebb tornászta magát az ágyon, és szabad bal kezével kisöpörte arcából a haját. Mélybarna szemei felcsillantak.

– A főnököm szerint együtt járt Kövesdivel – suttogta. – Mármint az ifjabbikkal, Árpival.

– Mármint Katika? – kérdezett vissza elgondolkodva Gábor. – Kövesdi, Kövesdi … ismerős a neve.

– Az apja agrárvállalkozó. Kenderes felé vannak földjei meg egy csomó traktora. Egy jóvágású hatvanas faszi, a fia viszont nem egy nagy szám. Te nem emlékezhetsz rá, de korábban voltak balhéi a környéken, egyszer egy kocsmai verekedés után elő is állították.

– Elég nehéz elképzelni, hogy egy olyan művelt, finom kis csaj, mint a Benedeczki Kata összejött volna egy ilyen … balhés kölyökkel. – Gábor nekilátott, hogy megigazgassa Anett inggombjait.

– Én nem igazán ismertem ezt a kislányt, egyszer-kétszer betévedt hozzánk, kért egy sütit, pillanatok alatt betörölte, aztán ment is tovább. Mindig egyedül volt – tette hozzá jelentőségteljesen Anett. – Na, ne macerálj már. Jelenésed van, nem emlékszel?

– Hát, nem tudom, mit szeretne nekem mondani Farkas, de majd megemlítem neki ezt a Kövesdi-dolgot. Talán érdekelni fogja. – Gábor széthúzta a nő ingét. Anett megitta az utolsó korty kávét is, néhány pillanatig tűrte, hogy a férfi cirógassa a mellét, majd finoman odébb tolta a kezét.

– Volt erre este elég időd, nyomozó.

Olyan hirtelen szólalt meg a kapucsengő, hogy mindketten összerezzentek. Anett sietve visszagombolta az ingét, Gábor pedig nagyot sóhajtva hanyatt dőlt az ágyon. A felhúzott redőny mögött, az utcán sorakozó fák alatt Barátlaka éppen zajosan vágott neki egy újabb dolgos hétnek.

Anett visszajött. Nagy levegőt vett, de szavainak éle elnyomta az ing sokatmondó megfeszülésével kiváltott hatást:

– Az apád az. Azt kérdezi, hogy van-e kedved sétálni.

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc | I. Regényíró pályázat

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Hadházi Simon őrnagy rendőrnyomozó az esetet első ránézésre szexuális indíttatású véli, mégsem hiszi, hogy az lenne. Közismerten jó szimata mást súg.
Eszébe jut egy korábban látott riport, ahol az áldozat arról beszélt, mennyire fontosnak tartja a tanulást. Nagymamája arra tanította, a szépség elszáll, a tudás megmarad. A nyomozót dühíti ez a „pazarlás”, hisz most ilyen brutális módon mindkettő elveszett. Számos kibogozhatatlannak tűnő bűneset megoldásával a háta mögött, és az általa felállított kreatív csapattal megkezdi a nyomozást.

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc

krimi, bűnügyi

#1

A villában hét órakor kezdődött a vacsora, amelyre meghívták Felföldi Alexandrát, a nemzetközileg ismert modellt is. A tulajdonos bosszúságára azonban a lány visszautasította az illusztris társaságba szóló meghívást, amelyért sokan bármire képesek lettek volna. Ennek ellenére – azzal az ürüggyel, hogy megbeszéljék a következő nagyszabású munkát – kilenc órára magához rendelte a lányt. Mondván, másnap elutazik és nem lesz idejük a részletek egyeztetésére.

Alexandra pontosan kilencre érkezett. Egyszerű színes pólót, sportos farmert viselt, hozzá vékonypántos nyári szandált. Az öltözékével is kihangsúlyozva, hogy nem a partira jött. Mégis kénytelen volt beköszönni a társaságnak, mivel Johann Kerekes titkára – főnöke szigorú utasítását követve – a hatalmas nappaliba terelte, ahol a jóllakott és már enyhén ittas társaság kitörő örömmel fogadta.

A férfi úgy tett, mintha nem a főnöke, hanem legalábbis a partnere lenne. Kéjesen fürdött az elismerő, irigy pillantásokban. Felföldi Alexandra természetes szépsége még így smink nélkül, farmerben és pólóban is annyira látványos volt, hogy a jelenlévők mindegyike jelentős összeget szánt volna rá, ha megkapja. Úgy vágytak rá, mint egy nagyszerű vadásztrófeára, vagy egy különlegesen értékes festményre, ami az ő köreikben a tulajdonos presztízsét növeli.

Alexandrát bosszantotta a megrendezett jelenet, mégis úgy gondolta, kivételesen nem teszi szóvá. Sürgette, essenek túl a hivatalos ügyeken.

Ezzel önkéntelenül is Kerekes malmára hajtotta a vizet, hiszen miért is vonulnának el kettesben – vélték a jelenlévők – ha nem lenne köztük semmi.

Távozásukat kétértelmű és nagyon is egyértelmű megjegyzések kísérték.

A milliárdos úgy látta, kellően előkészítette a talajt egy újabb házassági ajánlatra. Az volt a terve, ha végre sikerrel jár, visszakíséri a lányt a társaságba, hogy kiélvezze az előre borítékolható bámulatot. Legutóbb akkor volt hasonló sikere, amikor megszerezte azt különleges XVI. századi ékszerkollekciót, amelynek addigi tulajdonosát és valódi értékét még a fekete piacon is sűrű homály fedte. Szakértők pedig egyszerűen felbecsülhetetlennek emlegették.

Biztos volt benne, őt végérvényesen senki sem meri visszautasítani. Már-már rögeszméjévé vált, hogy ő lesz az, aki megszerzi a nőt.

Az ő legfőbb istene a pénz volt. Azt vallotta, mindennek ára van és bármit megszerezhetsz, ha a megfelelő árat kínálod érte. És neki nagyon-nagyon sok pénze van. Semmi sem állhat tervei útjába még egy ilyen jogi diplomát lobogtató csinibaba sem. Mert számára Felföldi Alexandra sem volt több mint egy szépséges játékszer, amit ő bizonyosan meg fog szerezni. Előbb vagy utóbb. Ez csak idő és pénz kérdése. Mert mindig van az a pénz…

– Úgy látom, nagyon elfoglalt vagy – indította a beszélgetést a lány, amint beléptek az irodába.

– Neked soha nem vagyok túl elfoglalt – negédeskedett a férfi a kanapé felé terelgetve őt, miközben hatalmas pocakjával szinte súrolta a karját.

A nő látványosan elhúzódott és az íróasztal előtt álló faragott székre ült. Jelezve, kizárólag a munka miatt van itt.

– Nézd, hosszú napom volt. Szeretnék minél előbb hazamenni – mondta.

– Megkínálhatlak egy itallal? Oldja a fáradtságot – ajánlotta a férfi és már indult is a könyvespolcba épített hatalmas bárpult felé. – Van egy egészen különleges whiskym, egyedül én tudom behozatni az országba. Ilyet még biztos nem ittál.

– Ne fáradj, tudod, hogy egyáltalán nem iszom.

– Tudom-tudom, de úgy gondoltam ez a kivételes munka megérdemli, hogy igyunk rá egyet. Nem mindennap kap egy magyar modell ajánlatot a híres Vogue magazintól, főleg nem olyat, ami egy ilyen egzotikus utazással is együtt jár.

– Mi tagadás tényleg meglepődtem rajta egy kicsit. Persze az után a díjnyertes fotó után, ami a szobám falát díszíti, számíthattam a nagyobb magazinok megkeresésére is. Hiszen mára már bejárta az egész világot – mosolyodott el a szépséges modell.

Felföldi Alexandrának, nem volt kétsége afelől, miért kapta a felkérést. Biztos volt benne, hogy az a fotós – aki komoly nemzetközi díjat nyert a képpel – ajánlotta be a magazinnak és azt is tudta, nem önzetlenül. Nyilván abban reménykedett, hogy további sikereket és még több pénzt érhet el vele. Azt, persze nem sejthette, hogy az egzotikus utazást Kerekes finanszírozza majd. Mert ugye pénzért mindent meg lehet venni.

– Megkeresnek, persze – mondta kajánul a férfi – különösen, ha egy tehetős támogató is áll a hátad mögött.

– Úgy, szóval a te kezed ebben is benne van. Akkor már egészen másképp fest a dolog. Akkor…

– Figyelj ide Tündérkém – szakította félbe a férfi – egyáltalán nem néz ki másképp. Ez részben jó üzlet a cégünknek, részben pedig egy kis ajándék tőlem neked.

– Ne is folytasd! Nem várok tőled ajándékot. A főnököm vagy, köt a szerződésem. Megfizeted a munkámat, és én sok pénzt hozok neked cserébe. Ez nem egy jótékonysági történet!

– Jó, persze, szép dolog az öntudat, de mit árthat, ha munka közben pihenünk együtt egy kicsit egy gyönyörű helyen.

– Miért utaznék veled?

– Mert azt remélem, végre igent mondasz és elfogadod tőlem ezt a gyűrűt – nyitott ki Kerekes egy kis bársonydobozt és a lány orra elé tolta.

A mennyezeti lámpa fénye megcsillant a különleges darabon. A platina karikára egy apró, finoman megmunkált kagyló simult, amelybe mélytüzű rubint ültettek.

– Felföldi Alexandra, kérlek, légy a feleségem! Ha akarod, akár le is térdelek előtted, csak mondj már végre igent!

A romantikusnak szánt leánykérés fényét kissé elhomályosította az a követelődző és erőszakos hangnem, amelyen a reménybeli vőlegény elővezette. A férfi kezdett feldühödni, de ezt egyelőre még sikerült palástolnia.

Hiú ember volt és nem tűrte a visszautasítást, különösen nem egy nőtől. Utoljára tinédzser korában fordult vele elő, hogy egy nőnemű lény nyíltan szembe szállt az akaratával. Ám ő sem úszta meg büntetlenül. Olyan hadjáratot indított ellene, hogy a lány néhány héten belül elmenekült az iskolából.

Viszont az a kudarc meghatározó élmény lett az életében. Annak ellenére, hogy évekkel később még egyszer alkalma nyílt megbosszulni. Mindig megszerezte magának, akit akart bármi áron. Még akkor is, ha utána úgy dobta el, mint egy használt papír zsebkendőt.

#2

A lány, akinek az emléke soha nem törlődött ki Kerekes emlékezetéből, alig múlt tizenöt, amikor a két évvel felette járó fiú felfigyelt rá. Mivel tinédzserként még karcsú volt és meglehetősen jóképű is a legtöbb lány kereste a társaságát. Ő pedig már akkoriban is ügyesen manipulálta a környezetét. Magához vonzotta az iskola nagymenőit, akiknek a legfőbb szórakozása a skalpgyűjtés volt. Egyetlen csinos lány sem menekülhetett előlük.

Anne szép arcú, törékeny alkatú, de erős akaratú lány volt. Hosszú sötétszőke haját rendszerint szorosan összekötve viselte. Szolidan öltözött. Kiválóan tanult és minden adottsága megvolt ahhoz, hogy vezető szerepet játsszon az iskolai közösségben. Ennek ellenére kerülte a feltűnést. Távol tartotta magát Kerekes zajos, kihívó társaságától. Szerencsétlenségére a fiú mégis felfigyelt rá.

Először csak heccből szólította meg. Gondolta, jó móka lenne elcsábítani, utána rövid úton dobni a lányt. Anne udvariasan megköszönte a meghívást, de nem kért belőle. Hihetetlen volt. Ilyet még egyik lány sem merészelt eddig a középiskolában. Ezután még két alkalommal tett neki különféle ajánlatokat, aztán megdühödött és ráuszította a haverjait. Anne megpróbált elbújni előlük. Két hétig beteget jelentett, remélve, közben elfelejtik, de hiába. A lány szülei végül rájöttek, mi történik és elvitték egy másik iskolába. Évekig nem találkoztak.

Legközelebb húsz év múlva akadtak össze. Véletlenül. Az egyik félig sem legális vállalkozásához keresett vegyészeket. Akkor talált rá a lány nevére az interneten, aki addigra elismert kémikus lett egy menő kutatóintézet alkalmazásában.

Még évek múlva is ellenállhatatlan nevetésre ingerelte, ha eszébe jutott, milyen döbbent képet vágott a nő, amikor váratlanul letartóztatták illegális drogkereskedelem vádjával.

Úgy intézte, ott legyen, amikor bilincsben elvitték az egész szomszédság szeme láttára, és kajánul a szemébe vigyorgott. Biztos volt benne, a nő megértette, neki köszönheti az egész meghurcoltatást. Hiába derült ki egy-kettőre a vádak alaptalansága, az árnyék ott maradt a nő szakmai karrierjén.

 

#3

Alexandra megcsodálta az ékszert, de nem nyúlt érte.

– Nem értelek – mondta. Már többször, világosan megmondtam, nem megyek hozzád. Egyébként is, hogy gondolod? Ott van neked Xénia, gyakorlatilag veled él. Gondolom, most is idevárod. Miért nem veszed el őt, ha annyira meg akarsz nősülni?

– Ugyan ne légy ostoba! – fortyant fel Kerekes. – Xénia nem számít! Van, mert nekem kell egy nő, szex nélkül nem működöm. Neki meg kell egy támogató. Ez csak egy kényelmes üzlet, win-win. Semmi más. De, ha téged zavar, bármikor kirúgom.

– Nem vagyok ostoba és eszedbe se jusson kirúgni bárkit is miattam. – Mi ez a zaj? Van itt valaki? – fordult a lány beszéd közben az ajtó felé.

– Nincs itt senki, kettesben vagyunk. Még a személyzet sem jöhet ide hívás nélkül. Biztos a klíma kapcsolt be, szokatlanul meleg van ma este. Szóval? Mi a válaszod? Tessék, vedd el! Egyedi darab, neked csináltattam. Ez a vörös rubin igazán illik hozzád. Hát nem gyönyörű? – közben egyre jobban forrt benne a düh. Egészen kivörösödött, úgy tűnt, már nem sokáig tudja türtőztetni magát.

A lány hirtelen megérezte a burkolt fenyegetést. Megijedt, de igyekezett nem mutatni. Próbálta tréfára venni a dolgot, elnevette magát.

– Ugyan, ne mondd, hogy komolyan gondolod. Végül is, van körülötted elég jogász, nincs szükséged egy modellre, aki ügyvédnek készül.

– Na, ja, a diplomád – a lekicsinylés csak úgy sütött a férfiből. Attól, hogy van egy diplomád, még nem vagy ügyvéd, és szerintem nem is leszel.

Johann Kerekesnek meggyőződése volt, hogy egy nőnek lehet akárhány diplomája, akkor is csak egy nő marad. A nők helyéről pedig egyértelmű véleménye volt.

Alexandra úgy látta, jobb, ha megy, felállt.

– Biztosan várnak már a vendégeid, én pedig túlságosan fáradt vagyok. Nem tehetnénk át a megbeszélésünket valami barátságosabb időpontra? – javasolta. Kezdett nagyon elege lenni ebből a parttalan társalgásból.

Ebben a pillanatban megcsörrent Kerekes telefonja.

– Igazad van. Tényleg hiányolnak. Rendben, akkor kedd délelőtt folytatjuk. Remélem, addig meggondolod magad.

– Akkor kedden. – válaszolta a lány és gyorsan az ajtóhoz lépett. Eszében sem volt meggondolni magát, de ezt most nem mondta ki. Igyekezett minél előbb kikerülni az irodából.

Kerekes mielőtt visszament volna a vendégeihez, kibontotta azt a különleges skót whiskyt, amit a lány visszautasított. A csiszolt üvegpohárba kanalazott jégkockákra rálöttyintett egy bőséges adagot. Lassan kortyolgatva próbálta dühét lecsendesíteni. Nem engedhette meg magának, hogy a vendégei – akiket egyébként is a pokolba kívánt – meglássák rajta, ezúttal sem járt sikerrel.

– Oké, kisanyám, megbánod te még ezt! Majd én gondoskodom róla – morogta.

 

#4

Ahogy ott feküdt elhagyatva, szemérmetlenül kitárulkozva a sárguló avaron, senki sem gondolta volna, hogy huszonnégy órával korábban még ő volt az egyik legkeresettebb modell, akiért versengtek a nemzetközi ügynökségek. Aki egy-két órával korábban még boldogan kikacagta mindhárom férfit, aki megkérte a kezét.

A kis ligetet az úttól eltakarta néhány bokor, amely még egyáltalán nem akarta észrevenni, hogy a naptár már szeptember vége felé ballag. Javában zöldelltek, csakúgy, mint a környező tölgyek, amelyek egy padokkal körülvett fa asztal fölé hajoltak. Megvédve azt a nap erőszakos sugaraitól. A jelekből ítélve a környék turisták, erdőjárók kedvelt pihenője lehetett. Legalábbis erre utalt az a kitaposott ösvény, amely éppen ide torkollott. A lányt azonban nem védte semmi a késő őszi verőfénytől.

Amikor a kis foxterrier szigorú neveltetését megcáfolva őrült rohanásba kezdett, majd hirtelen lefékezett, Barbara még arra gondolt, ideje a kutya megleckéztetésének. Ám amikor utolérte és meglátta, mi váltotta ki belőle az őrületet, legszívesebben ő is elfutott volna.

Látott már filmeken jó sok krimit, de mindig csak a szövevényes szálak megfejtésére figyelt, arra nem, mit kell tenni egy ilyen helyzetben.

Kinek kell szólni, kit kell felhívni és egyáltalán soha eszébe sem jutott, hogy ilyen a való életben is megtörténhet bárkivel, az ő világában pláne nem. Az meg, hogy éppen vele, még most is nyomasztó álomnak tűnt.

Ezért telt hosszú, dermedt percekbe, mire feltárcsázta a 112-t és bejelentést tett a lányról, akinek összeroncsolt feje mellett a rengeteg alvadt vér kétségtelenné tette, halott.

 

#5

– Ismeri az áldozatot? – kérdezte a magas, jóképű rendőrtiszt Barbarától, akinek a rendőrök kiérkezéséig sem sikerült megnyugtatnia az izgatott állatot.

– Nem, nem hiszem, nem tudom – mondta bizonytalanul. Eddig eszébe sem jutott, hogy ismerhetné.

Újra szemügyre vette azt a véres rongycsomót, ami nemrég még egy gyönyörű nő volt. A lány hason feküdt, arcából semmi sem látszott a szétzilált véráztatta aranyszőke haj alatt. Alsó testét lemeztelenítették. Felsője a háta közepén vérben ázott, nadrágját bokáig lehúzták. Átható alkohol szag terjengett körülötte. Furcsa módon azonban, vékonypántos szandálja a lábán maradt.

– Elmehetnék már? Van egy fontos megbeszélésem, amit nem tudok lemondani.

– Még egy kis türelmet kérek. Ha aláírta a vallomását, elmehet, de, legyen elérhető. Lehet még kérdésünk.

– Rendben, bár már elmondtam mindent, amit tudok. A kutyámat sétáltattam, ő talált rá.

– Egyelőre ennyi, de később felmerülhet még valami – válaszolta a nyomozó fel sem pillantva a papírjaiból.

Barbara, amint reszkető kézzel aláírta a hivatalos nyomtatványt, a maga részéről befejezettnek tekintve a beszélgetést, sarkon fordult és bizonytalan léptekkel, elindult az ösvényen visszafelé maga után húzva az izgatott ebet.

Azon kívül, hogy óriási sokk érte, amiről úgy érezte, soha nem fogja feldolgozni, valami motoszkált még az agya hátsó zugában, valami megfoghatatlan. De mivel egyetlen vágya volt, hogy az egész történetet kiverhesse a fejéből, nem foglalkozott vele.

Otthon hosszú percekig állt a forró zuhany alatt. Olyan erősen dörzsölte a bőrét, hogy szinte fájt. A haját is megmosta, hiába előző nap járt fodrásznál. Azt remélte, a forró víz képes lesz kiűzni a pórusaiba ragadt rettenetet. Legbelül azonban érezte, erre nincs sok esély.

Hajszárítás közben még egyre maga előtt látta azt a vérben ázó szőke hajat. És az a furcsa, megfoghatatlan érzés is egyre ott bujkált benne. A kis foxi fel-felnyüszített a kosarában, ő sem tudott megnyugodni.

Az órára pillantva észbe kapott, rohannia kell. Muszáj kivernie a fejéből az átélt szörnyűséget, az üzletfelek nem várnak.

 

#6

Amíg a helyszínelők, a nyomszakértőkkel és a fotóssal dolgoztak, Hadházi Simon őrnagy körbe járta a tetthelyet.

Kollégáit utasította, szedjenek össze mindent, amit a környéken találnak. A bokrok takarásában, az útról alig láthatóan felfigyelt az asztalra. A nyomokból ítélve népszerű lehet a hely a kirándulók között, állapította meg.

Többnyire olcsó, kis kiszerelésű göngyölegek hevertek szétszórva. Meglepő módon az egyik bokorból mégis egy meglehetősen drága hétdecis whisky üvege került elő.

– Ide nézzetek – emelte magasba az egyik fiatal helyszínelő – micsoda buli lehetett itt!

– Nem, semmi – válaszolta a másik – dobd be a többi közé, ez is pont olyan szemét, mint azok.

Bár első ránézésre a lány egy szexuális gyilkosság áldozatának tűnt, a nyomozó szinte biztos volt benne, ez az eset nem lehet ilyen egyszerű. Valami nem stimmelt, de egyelőre fogalma sem volt, mi. Ha megkérdezték volna tőle, miből gondolja, azt válaszolja, megérzés. Híres volt kollégái közt a szimatáról. Ahogy már az első szemle alkalmával szinte belelát a bűnözők agyába és kitalálja azok rejtett gondolatait. Főnöke egyszer tréfálkozva megjegyezte, „ha Simon nem a mi oldalunkon állna, soha nem tudnánk elkapni”. Ráadásul a tréfás hangnem ellenére ő ezt nagyon is komolyan gondolta.

Az őrnagy türelmetlenül várta, hogy a helyszínelők végezzenek, és végre megfordíthassák a testet. Látni akarta az arcát. Úgy érezte az majd többet elárul neki az történtekről.

A halott körül szorgoskodó orvoshoz fordulva, megkérdezte.

– Mit gondolsz, mióta halott?

– Azt mondanám, 8-9 órája fekhet itt – a patológus bosszúsan elhessentette a lány feje körül megjelenő zöld hátú legyeket. – Szerintem olyan éjjel tíz-tizenkettő körül ölhették meg, de persze biztosat csak a boncolás után tudok mondani.

– Megfordíthatjuk már, végeztél?

– Igen. Óvatosan bánjatok vele, és ha a fotósok elkészültek, azonnal hozzátok be. Nem maradhat itt sokáig a legyek, de a kutyások miatt sem – mutatott a sárga szalaggal körülzárt terület szélén összeverődött kutyatulajdonosok izgatott csoportjára.

A technikusok óvatosan, ügyelve a nyomokra, hátára fordították a lányt.

– Istenem! Hiszen ez Alexandra! – kiáltott fel Lívia, a nyomozó segítője, aki papírokkal a kezében, éppen odaért.

Hadházi Simon döbbenten meredt a tágra nyílt kék szempárba. Ez tényleg ő!

Felföldi Alexandra a maga huszonhat évével és híres szépségével együtt sem volt képes eloszlatni a körülötte állók elképedését.

Szinte mindenki ismerte őt nemcsak a környéken, de az egész országban. Évek óta élt már a rózsadombi házban. A szülei egy vidéki kisvárosba költöztek, ő itt lakott, amíg egyetemre járt. Már középiskolás korában ismert fotómodell volt. Arca gyakran feltűnt magazinok címlapjain, hirdető táblákon. Mégsem volt az a mostanság oly felkapott, magamutogató celeb, mint sokan abban a világban, amelyben ő is megfordult. Mindenáron komoly diplomát akart. Megfogadta, amit a nagymamája gyakran mondogatott neki, „a szépség elszáll, a tudás megmarad”.

Ez a mondat dübörgött most Simon fejében, amikor a halott lányt nézte. Nemrégiben látott egy, vele készült riportot, abban hallotta.

– A szépség elszáll, a tudás megmarad – dünnyögte maga elé – hát itt most minden elszállt!

– Takarjátok le és vigyétek be! – szólt a technikusoknak. Tehetetlen dühöt érzett az iránt a szörnyeteg iránt, aki képes volt elpusztítani ennyi szépséget és tehetséget.

 

#7

– Aláírnád ezeket a papírokat? – kérdezte Lívia.

A nyomozó segédjére nézett. Bognár Lívia hadnagy, közel tíz éve dolgozott mellette és alapjában véve meg volt vele elégedve. Mégis azt a már-már kegyetlenséggel határos érzéketlenségét – amellyel a bűneseteket kezelte – soha nem tudta megszokni. Ráadásul a legváratlanabb pillanatokban képes volt rázúdítani az adminisztráció, irritáló pókhálóját. Még ez a halott lány sem váltott ki belőle semmiféle tiszteletet, részvétet. Vagy, ha igen, azt jól titkolja – mosolyodott el.

Azért volt valami, ami mély érzelmeket keltett a hadnagyban, de ebből Simon semmit sem sejtett. Annál inkább a kollégáik, akik rendszeresen gyártottak tréfákat Líviának a nyomozó iránti áhítatáról. Cerberusként őrizte Simon irodáját, fél órával előbb érkezett nála és mire az őrnagy megjelent, már ott gőzölgött a kávé az asztalán. Rendben tartotta az íróasztalát, virágokat rakott az ablakába. Mindig készenlétben tartott kis hűtőjében alapanyagokat egy kiadós szendvicshez. Ha úgy látta, a főnöke nem tud időt szakítani az ebédre kérés nélkül is készített neki egyet-egyet.

– Hagyj most ezzel, majd később – hárította el a buzgólkodást és a kocsijához indult. Mielőbb el akarta hagyni ennek a szentségtörésnek a színhelyét.

 

#8

A magas kerítések mögött meghúzódó hatalmas villából gyakorlatilag semmit sem láthatott az arra járó, pedig a telek egy forgalmas főút mellett feküdt. A birtok hátsó részén álló háromszintes házhoz díszkővel kirakott autóút vezetett. A kovácsoltvas kerítés két oldalán – csak az avatott szem által felfedezhető – kamerás őrzés-védelmi rendszer vigyázta a villa titkait.

Éjszakánként fegyveres biztonsági őrök járőröztek az ősi fák alatt és tartották féken a négy izmos dobermannt. Az éber, intelligens, energikus állatok semmitől sem rettentek vissza, maximálisan lojálisak voltak idomítójukhoz, csak neki engedelmeskedtek.

A nagyszámú személyzet egy mellékutcából nyíló kaput használt, ugyanúgy, mint a szállítók, akik a háztartást látták el a legkülönfélébb árucikkekkel.
Volt még egy harmadik bejárat is, de erről csak kevesen tudtak. A jól álcázott hátsó kapuhoz, amely a domboldalt borító erdőbe vezetett, csak Johann Kerekesnek és legközelebbi bizalmi emberének volt kulcsa.

A biztonsági berendezésekkel jócskán ellátott dolgozószobába csak azok mehettek be, akiket a tulajdonos hívatott. Néhány fontos és többnyire titkos üzleti partneren kívül ide senki sem jókedvéből lépett be. Johann Kerekest, miközben a világ előtt az empatikus, gazdag mecénás arcát szerette mutatni, közvetlen környezete könyörtelenségéről ismerte.

A személyzetet hosszas kiválasztási procedúra után alkalmazták, melynek alapfeltétele a feltétlen hűség és a szigorú titoktartás volt. A legkisebb hibát is azonnal megtorolták. Még azok sem beszéltek a házban történtekről, akiket valamilyen okból elbocsátottak. Az elejtett szavakból és titokzatos balesetekből táplálkozó legendák szerint a villa jelenlegi és régebbi dolgozóinak tilos volt akárcsak a leghétköznapibb információt is megosztaniuk még családi körben is. Suttogtak olyan esetekről, amikor valaki megszegte ezt a szabályt és nem vitte el szárazon.

 

#9

A parti után, hajnaltájban hálószobájába belépve, Johann Kerekes ott találta ágyában Szántó Xéniát. Nem számított rá és egyébként is dühös volt. Nem sikerült elkápráztatnia vendégeit a hódításával. Begyűjtött ugyan néhány irigykedő pillantást, amikor a kérdéseket azzal hárította el, úriember nem beszél ilyen ügyekről. De ez édeskeveset számított neki.

Vendégei – gazdag üzletemberek, politikusok, állami vezetők – kiválóan érezték magukat a minden igényt kielégítő vendéglátás során. Jócskán hajnalodott, mire szedelőzködni kezdtek. Addig az istennek sem akartak hazamenni. Végül, kis híján kidobta őket. Szerencsére a legtöbbjük már annyit ivott, hogy észre sem vette, a pokolba kívánja őket. Kerekes kiválóan tudta titkolni valódi érzelmeit, mestere volt az álcázásnak minden téren. Visszafogta magát és egész éjjel a jópofa, szórakoztató házigazdát játszotta. Most azonban úgy érezte, végre szabadjára engedheti a dühét.

– Hát te mi a fenét keresel itt, mióta mereszted a seggedet az ágyamban? – kérdezte csöppet sem kedvesen.

– Mi a baj Mackókám? Nem sikerült valami? – Xénia úgy tett, mintha észre sem venné a gorombaságot. – Gyere ide, hagy vigasztaljalak meg, biztos elfáradtál, jó késő van már.

– Az kérdeztem, mióta vagy itt? – dörrent rá ismét a férfi.

– Ó, nem túl régen. Bocsi, nem akartalak zavarni, gondoltam megvárlak. Segítek ellazulni, tudod, jó vagyok ebben – bújt ki a takaró alól a nő, látszólag ügyet sem vetve a támadó hangnemre. Kiszámított, jól begyakorolt mozdulattal állt fel az ágyról. Az apró kis hálóing inkább felfedte, mint takarta kisportolt, tökéletes idomait. Odalépett Kerekeshez és átölelte annak hatalmas pocakját.

– Ugyan, hagyj már békén – morogta most már enyhültebben a férfi.

– Gyere – duruzsolta a nő – segítek zuhanyozni. Ígérem, nem lesz okod panaszra – suttogta sokatmondóan.

– Nem bánom, – adta meg magát Kerekes – de reggel már ne lássalak itt. Legközelebb pedig csak akkor gyere ide, ha én hívlak.

Xénia általában mindent bevetett, hogy a csöppet sem férfias külsejű, de kényes szexuális ízlésű milliárdosnak ne legyen oka panaszra. De ezúttal nem kellett különösebben megerőltetnie magát. Az ital, a mértéktelenül elfogyasztott zsíros ételek és a végtelennek tűnő éjszaka hamar kiütötte a milliárdost. Reggelre pedig, még jóval az előtt, hogy a férfi felébredt, el is tűnt a házból.

Ezek után dél is elmúlt, mire a házigazda belépett a dolgozószobájába. Kinyitotta a laptopját és rákattintott a népszerű hírportál friss híreire, ahogy minden reggel.
Addigra minden internetes oldalon vezető hírként szerepelt Felföldi Alexandra portréja és a haláláról szóló tudósítás.

Pál Tibor László: Eléretlen rózsák | I. Regényíró pályázat

Mészáros Lajos: Pesti balhé | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Mészáros Lajos: Pesti balhé című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Kovács Misi, a piti tolvaj, amikor munkára fogja agytekervényeit, mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezen felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Balul sikerült akciója miatt nem várt módon kerül a rendőrség érdeklődésének középpontjába.

Mészáros Lajos: Pesti balhé

akció, krimi, bűnügyi

Első fejezet

1.

1993. november 14. vasárnap

– Halljam, hol van? – tette fel a kérdést higgadtan Sebész, de a nyomaték kedvéért egy csattanós pofont is mellékelt hozzá.

– Rohadjatok meg! – közölte az ütés elszenvedője, miközben felszakadt szájából vér csurgott csupasz mellkasára.

Az áldozat, Erdős Péter ezután ingerült szitkozódásba kezdett, mely hisztérikus reakció egy ilyen helyzetében teljesen érthető, sőt, elvárható. A saját házában, esete, előzetes bejelentés nélkül törtek rá egykori társai, Imre és Sebész. Kirángatták az ágyából, leteperték a földre, majd levonszolták a lépcsőkön a fényűzően berendezett budai villa dolgozószobájába. Végezetül úgy, ahogy találták, anyaszült meztelenül egy székhez kötözték őt.

A sebtében kialakított vallató helységben sejtelmes félhomály uralkodott. Csak a barokk diófa íróasztalon álló antik olvasólámpa szolgáltatott némi sárgás fényt, amit egyenesen Péter arcára irányítottak. Éppen úgy, ahogy minden rendes kényszervallatáson.

Sebész egyáltalán nem volt türelmetlen, de már irritálta a fékevesztett káromkodás, ezért újfent felpofozta Pétert, ezúttal ököllel, mire az elnémult. Sebész megfordult, és a lámpa fényét kezével kitakarva Imre tekintetét kereste, aki egy hatalmas bőrfotelben terpeszkedett.

Imre mélyen barázdált homlokát dörzsölgette, miközben hüvelyk ujjával a halántékát masszírozta. A hatvanas éveiben járó férfi kocsonyás tekintete, püffedt, vörhenyes arca hűen tükrözte alkoholhoz fűződő halálos vonzalmát, és jelen esetben másnaposságát is.

– Hmm? – biccentett türelmetlenül Sebész, utasítást várva. Bár több, mint két éve nem látta Imrét, őt nem lepte meg az állapota. Végig kísérték egymás életútját, gyerekkoruktól kezdve, így testközelből követhette Imre lassú öngyilkosságát.

Imre az öltönyéből egy csomag Symphoniát kotort elő, kihúzott belőle egy cigarettát és rágyújtott. Jó mélyen letüdőzte a kesernyés füstöt, majd szinte azonnal köhögésben tört ki. Fájdalmas arckifejezéséből kiolvasható volt, hogy ez a művelet cseppet sem segített sajgó koponyáján.

– Lennél kedves elárulni, hogy miért csinálod ezt, Péter? – krákogta grimaszolva.

– Mit miért? – kérdezett vissza üvöltve a férfi, miközben erőtlen kísérletet tett kezei kiszabadítására.

– Az a kérdés, hogy miért szórakozol velünk? Mi mind egy oldalon állunk, sőt, mi több, barátok vagyunk…

– Sose voltunk barátok! – vágott a dohányos szavába Péter.

Imre az ablakhoz lépett, kezével végigsimította a korábban gondosan összehúzott, damaszt sötétítő függönyt, mialatt végig rosszallóan csóválta a fejét, mint aki szörnyen elégedetlen a hallottokkal.

– Szóval, azt mondod, hogy nem voltunk barátok? – kérdezte megjátszott csodálkozással a hangjában. – De ez a mérhetetlen gazdagság, amire szert tettél az elmúlt évtizedekben, a rendszer által jóváhagyva, finanszírozva, az azért jó volt, ugye? – mutatott rá a szoba falait díszítő festményekre. – Arról nem is beszélve, hogy mindkét gyermeked az Egyesült Államokban tanulhatott, ahol mi segítettünk megalapozni az életüket.

– Én ezekért mind megdolgoztam! Megérdemeltem!

– Dolgoztál? Na, ne röhögtess… nélkülünk egy senki lennél! Mindent nekünk köszönhetsz! Most pedig válaszolj! Hol van?

– Mi hol van? Azt se tudom, miről beszélsz! Engedjetek már el!

– Ne hazudj a képembe!

– Nem hazudok!

– Pedig tudjuk, hogy tudod, hogy hol van, amiről már mi is tudunk!

A mondat hallatán halvány, visszafogott mosoly ült ki Sebész arcára, ami nem kerülte el Imre figyelmét sem.

– Most mi van? – nézett Sebészre felhúzott szemöldökkel.

– Á, semmi – vigyorgott amaz.

– Nem fogom a kedvedért átfogalmazni – duzzogott Imre, majd újra Péterhez fordult. – Péter, legalább azt áruld el, hogyan tudtad ennyi éven át titokban tartani, hogy nálad van? És egyáltalán, mi hasznát láttad így?

– Te teljesen hülye vagy? Tényleg nem érted, hogy fogalmam sincs, miről zagyválsz?!

Imre a megkötözött férfi arcába fújta az utolsó slukk füstjét, majd a csikket látványosan átnyújtotta Sebésznek.

– Én a helyedben most rögtön beszélnék, hisz ismered őt – biccentett sokatmondóan a mellette álló társa felé.

Igen, tudta, hogy kicsoda Sebész, hát hogy a kurva életbe ne tudta volna!

– Higgyétek el, hogy tényleg nem tudok semmit! – hebegte, miközben rémülettel telt szemét le sem vette a parázsló cigaretta csikkről.

Sebész kesztyűs kezével lassan megsimogatta a férfi izzadságtól csatakos fejét, majd perverz élvezettel búgta:

– Tudod, szeretném azt mondani, hogy ez csak üzlet, bla, bla, bla, de az igazság az, hogy ezt nagyon fogom szeretni! Amint befejezte a mondatot, ráfújt a halványan parázsló csikkre, mire az vörösen felizzott. Sebész nem teketóriázott, rögvest a férfi combjába mélyesztette.

Péter felüvöltött a fájdalomtól és megperzselt bőrének kellemetlen szaga lassan betöltötte a szobát. Eközben Sebész arca felragyogott és egy jóleső sóhajtás hagyta el az ajkát, mert végre megint úgy érezhette, hogy él! Ismét önmaga lehetett, mint a régi szép időkben, nem pedig egy haszontalan vénember, aki nap, mint nap otthon üldögél „öreg-szagú” köntösében és csak várja a kaszást.

– Mit szólnál hozzá, ha kiherélnélek? – folytatta kéjesen Sebész.

– Basszátok meg, ti őrültek vagytok! – sziszegte összeszorított fogakkal Péter.

– Imre megmondta az előbb, hogy tudjuk, hogy tudod, hogy… – Sebész szava hirtelen elakadt, elmosolyodott, majd erősen megmarkolta a férfi sörhasa alatt rejtőzködő, pöttömnyire zsugorodott farkát.

– Ne… Kérlek… csak azt ne! – fakadt sírva végső elkeseredésében Péter.

– Tudtad, hogy a tököd összeköttetésben van a fenekeddel? – vigyorgott Sebész, egyre szorosabban markolva az említett testrészt.

– Nem… – nyögte Péter, teljesen elvékonyodott hangon.

– Ha levágom – hatásszünetet tartott –, összeszarod magad! – fejezte be diadalittasan mondandóját, majd egy gyors mozdulattal eljátszotta, mintha tényleg le akarná metszeni a korábban szóbahozott testrészt.

Péter rémületében felsikoltott, úgy vernyákolt, mint egy bagzó macska a bádogtetőn, majd minden átmenet nélkül, egyszerűen elájult. Ezzel együtt fekália bűzlő folyama kezdett el csörgedezni alatta.

– Semmit se változtál – jegyezte meg fejcsóválva Imre.

– Én megmondtam, hogy összeszarja magát – vonta meg a vállát vigyorogva Sebész.

– Még jó, hogy leterítettük a fóliát, viszont ez a bűz, ez valami borzalmas – folytatta Imre, miközben egy zsebkendővel eltakarta az orrát. – Pucold fel alóla!

– Jól van – sóhajtott Sebész –, de add a kezed, segíts felkelni – nyújtotta balját, miközben gyermeki huncutság ült ki az arcára.

Imre, első szándékból oda is lépett hozzá, ám egy pillanattal később, amikor eljutott tudatáig a turpisság, rémülten visszarántotta Sebész felé nyújtott jobbját, mely egy pillanattal korábban még Péter nemiszervét markolászta.

– Na, ne szórakozz velem – grimaszolta –, én aztán meg nem fogom a kezed! Most inkább kimegyek vizelni, míg te takarítasz!

2.

Kovács Misi a lepukkant, Bihari úti bérház harmadik emeletén ismét kénytelen volt munkára fogni agytekervényeit. Bár ez korántsem volt egyedi, netán kirívó eset, hisz hetente legalább egyszer előfordult vele és mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették őt (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezene felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Hisz 22 éves volt, kijárt volna már a Dolce vita. Végre-valahára olyan nagymenő akart lenni, aki cigipapírként is ötszázasokat sodor fel, és meglátása szerint mind ehhez továbbra sem volt semmi másra szüksége, mindössze a tuti balhé végrehajtására. Viszont az elmúlt hetekben több ilyen jellegű, ám sajnálatosan félresikerült „tuti” ügye is volt, mely eredménytelenség változtatásokért kiáltott. Így ez alkalommal azzal kezdte a felkészülést a melóra, hogy a felhalmozódott negatív tapasztalatokat alaposan kielemezze.

Vasárnap délben, miután elfogyasztott egy párizsis szendvicset, kényelmesen elnyúlt az ágyán (a koszlott fekhely elnyűtt rugói eközben a földet súrolták), kezeit a feje alá tette, majd fél óra leforgása alatt sikerült is azonosítania azt az egy fő okot, amely mindezidáig gátat szabott könnyű és gyors meggazdagodásának.

A balszerencse volt az, melyről tudható, hogy ha mellénk szegődik, nem igen áll tovább, és akivel Misi gyerekkora óta kéz a kézben jár. Egyértelmű és könnyű szívvel vállalható befutó volt, mint legfőbb indok a sikertelenségre. Nagy kő esett le Misi szívéről, hogy ily módon felmentést adhatott magának, és amint felébredt a szundikálásból (az önvizsgálat elég fárasztó tud lenni), rögvest belevágott a legújabb balhé kifundálásba.

Felült, kinyújtóztatta végtagjait, majd lehajolt a körülötte felhalmozott szemétkupachoz és beletúrt annak kellős közepébe. Úgy rémlett neki, hogy lennie kell ott egy Budapest térképnek, amit még augusztusban zsákmányolt a Váci utcában, egy turista farzsebéből. Fintorogva félrekotorta a penészes ételmaradékokat, a több tucat összegyűrt pöttyös rudi csomagolópapírt, cukorkás fóliákat, kakaós zacskókat, hogy megtalálhassa az ágy alá csúszott térképet. Már augusztusban is biztos volt abban, hogy egyszer még jó lesz valamire és tessék, igaza lett!

Óvatosan széthajtogatta és kiterítette a matracára, aztán nekilátott átböngészni a budai oldal őt érdeklő utcáit. Később, saját lakhelyétől kiindulva, a mutatóujjával megrajzolta az odáig vezető útvonalat. Mindeközben erősen igyekezett fejében elraktározni, hogy mikor, melyik közlekedési eszközre kell felszállnia és hány megállót kell majd megtennie azzal.

Lépésről lépésre haladva vette át a rá váró feladat minden mozzanatát, miközben előkészítette a kivitelezéshez szükséges felszerelést, amit azután a nadrágzsebében rejtett el. Aprólékosan átgondolt és alaposan ellenőrzött mindent, végre kifújhatta magát. Ismét. Elterült az ágyon, aztán csak bambán, félálomban bámulta a szürkés-fehér, repedezett mennyezetet. Zsongott a feje a tömérdek információtól, melyet megpróbált beleszuszakolni, és már a felette össze-vissza futó hézagokban is Rózsadomb kacskaringós utcáit vélte felfedezni, ennek ellenére jóleső bizsergés borzolta testét. Ismerős volt számára ez a kellemes, vágyakozással teli érzés, ám ez alkalommal más is keveredett belé; valami új, valami jobb és ettől a plusz valamitől lett igazán izgatott. Habár ezt a valamit nem volt képes nevén nevezni, mégis minden porcikája azt súgta, hogy ma este örökre meg fog változni az élete, és soha többé nem tér vissza jelenlegi, nyomorúságos kerékvágásába.

Lehunyt szemekkel ábrándozott tovább, míg Budapest sötétségbe nem burkolózott. Akkor útnak eredt, hogy kifossza a Bólyai és Apostol utcák kereszteződésében álló közértet.

***

Misi egész testében reszketett, mire két saroknyira megközelítette a boltot. Ezt természetesen a csípős hidegre fogta, hisz sosem vallotta volna be önmagának, hogy fél. Hiába fűtötte őt az izgatott vágyakozás, a susogós melegítő nyakát muszáj volt felhúznia az orrára. Elkékült kezét zsebre vágta, de az sem segített. A hideg olyan csípős volt, hogy a mindig precízen megkoreografált laza mozgását, mellyel mások előtt szokott parádézni, most inkább hanyagolta. Helyette összehúzta magát és szaporán szedte lábait.

Régóta híján volt már egy kabátnak, egy igazán meleg téli dzsekinek. Arra az egy bizonyos kabátra vágyott, arra a vagány szőrmegallérosra, amilyet az amcsi rappereken látott a videoklipekben… A tervének részét képezte az is, hogy ha bejön a balhé, a Váci utcában megveszi a hőn áhított dzsekit. Igen, Magyarország legdrágább üzleteinek egyikében fogja megvenni, mert márkásat és eredetit akart, nem holmi utánzatot a gyáli lengyelpiacról, hisz olyat bármelyik csöves vehet magának.

A nedves aszfaltút egyik oldalán házak, mit házak, villák! – álltak, hatalmas kertekkel, magas, masszív kerítésekkel. Másik oldalt Pest szürke ködfoltokon átsejlő, tompa fényei látszottak, a máskor csodálatos panorámát nyújtó hegyoldalról. A környék szépsége mit sem változott az elmúlt években, ám a kellékek, mint egy varázsütésre, lecserélődtek. Ez még Misinek is feltűnt. Alig három éve, a rendszerváltás előtt Zsigulik és Moszkvicsok parkoltak a villák előtt, de ő, aznap este egyet sem látott; helyüket mind egy szálig nyugati autók vették át.

Szájtátva állt meg egy villa előtt, melynek felhajtóján vadonatúj, lilás bordó Jaguár XJ6 parkolt. Nyolchengeres, háromezerkettőszáz köbcentis motorral… ilyet se látott még élőben sehol! Az autó csodálatos volt, szinte ráfeszült az útra a széles kerekeivel, gyönyörű, metál fényezése a padlizsán színét idézte. Szeretett volna odahajolni a vezető oldali ablakhoz és meglesni a műszerfalat, a kocsi belsejét, mint ahogy az ilyen esetekben szokása volt, de a díszes, kovácsoltvas kerítés útját állta.
– Egyszer nekem is lesz egy ilyen! – sóhajtotta párapamacsokat lehelve maga elé.

Izgatottan indult tovább, hisz már csak egy sarok választotta el a hőn áhított meggazdagodástól. Szinte hallotta fülével, ahogy zizegnek kezében az ezresek, látta maga előtt a zöld Bartókokat és érezte az új kabát melegét a testén. Ismét beleborzongott a gondolatba, hogy végre megváltozhat az élete és megannyi sikertelen próbálkozás után révbe érhet. De lehet, hogy csak a hideg rázta…

Pár lépésnyire volt a céltól és a nyálkás, sűrű ködön át felsejlett a kiszemelt bolt sziluettje. Hunyorogva vette szemügyre a szocialista időkből ismerős, tipikus „sarki kisközértet”, ami szürke falaival, rozoga bejáratával és az ahhoz vezető téglavörös lépcsőkkel nem kelthette azt az érzést senkiben, hogy odabent hegyekben áll a zöldhasú; még Misiben sem.

Összeráncolt homlokkal túrt bele ápolatlan, kócos fekete hajába, mialatt átfutott az agytekervényein, hogy talán érdemes lett volna az akció előtt legalább egyszer eljönnie ide személyesen, és nem csak a haverokra hagyatkozni. Lehet, hogy megszívatták? Pedig tisztán emlékezett, hogy egyik este, lent a krimóban egyöntetűen megfelelő célpontként emlegették ezt a helyet, ahonnan zsákszámra talicskázzák ki a bevételt a tulajok.

Felnézett a közért homlokzatára szegecselt, kopottas cégtáblára, melyet neoncsövek fogtak közre és világítottak meg halványkék fényükkel. A fehérre pingált bádoglemezen fekete betűkkel a következő felirat virított:

„kis-NAGY ABC”

A bolt ajtajára kifüggesztett, kartonpapírra írt tájékoztató szerint még volt 10 perc zárásig.

Misi körbe kémlelt az utcán járókelők után kutatva, de öt méternél messzebb nem látott el. Benézett hát a sarkon túlra, a másik utcába is, ami szintén csendesnek és kihaltnak tűnt.

– Legalább az időzítés tökéletes – motyogta, majd a zsebéből előkotorta a gondosan össze hajtogatott felszerelést; egy felszaladt szemű nejlonharisnyát.

Nagy műgonddal bújt bele (ezt otthon többször is gyakorolta), ügyelve rá, hogy a hibás rész hátulra kerüljön. Végig futott a hátán a hideg, ahogy a nejlon alsónemű a fejére feszült, de úgy volt vele, hogy ez is a munka része, ennyit ki kell bírnia. Vágott egy grimaszt, majd remegő kezét a melegítő felső zsebébe csúsztatta, oly módon, mintha stukker lenne elrejtve benne. Szíve már a torkában dobogott és a hideg idő ellenére érezte, ahogy tarkóját izzadtság cseppek csiklandozzák.

Összeszorított fogakkal, óvatosan lopakodva ment fel a lépcsőn, kezét a fagyos kilincsre helyezte, majd lassan benyitott az üzletbe; a bejárat fölé szerelt csengő azonnal hangos kolompolásba kezdett.

– A francba! – sziszegte ijedten.

Visszafojtotta a lélegzetét és mozdulatlanná dermedt, mint egy vadászkutya. Néhány idegőrlő másodperccel később megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kolompolás hangjára nem bukkant fel senki. Óvatosan, hogy ne csapjon több zaj, kifújta a tüdejében rekedt levegőt és szemügyre vette belülről a boltot, ami olyan kicsi és lepukkant volt, mint amilyenre a külseje alapján számítani lehetett. Alig volt nagyobb tizenöt négyzetméternél.

Misivel szemben, a bolt közepén egy polcsor húzódott, megrakva édességekkel, lekvárokkal, konzervekkel. Tőle jobbra egy ósdi tejhűtő zümmögött, amellett a hangokból ítélve egy újabb hűtőegység lehetett, de azt már eltakarta az előtte tornyosuló polc. Ahogy balra fordult azonnal felragyogott a szeme, hisz szinte karnyújtásnyira virított tőle az elárvult kassza. Egy fehér bútorlapokból készült, derékmagasságú, több méter hosszú pult bal szélén díszelgett az egység. Körülötte ötösével kizacskózott, szikkadt zsemlék várták, hogy valaki hazavigye őket.

Misi első pillantásra szerelembe esett a testes, szürke-fehér pénztárgéppel. Onnantól nem is tudott másra koncentrálni, így érthető, hogy egyáltalán nem érezte gyanúsnak a bolt ürességét. Míg hatodik érzéke kézzel-lábbal hadonászott, Misi csillogó szemmel, vigyorral a képén indult meg a pénztárgép felé, hogy felmarkolja annak tartalmát… ám a következő pillanatban, tompa puffanással vágódott hanyatt a nedves padlón. Hatodik érzéke durcásan csóválta a fejét…

– Segíthetek? – csendült fel rögtön egy nyájas, ám korántsem angyali hang.

Misi félszegen nyitotta ki a szemét. Először csak a szivárvány színeiben pompázó csillagokat látott, kisebb fajta tűzijátékkal a háttérben, majd azokon túl felderengett a fölé tornyosuló férfi alakja. Kopasz, minimum százhúsz kilós, karfiol fülű birkózó, aki őszinte, gyermeki mosollyal az arcán támasztott egy felmosónyelet.

– Csúszik a padló – kuncogott a boltos.

– Vettem észre – nyögdécselte válaszként Misi.

A harisnyán át megtapogatta lüktető koponyáját, miközben azért fél szemmel az előtte álló, két fejjel magasabb szörnyet vizslatta.

– Most már tudom, mit jelent a bolton a „kis-NAGY” felirat – sóhajtotta lemondóan.

– Ja, a bolt a kicsi, én meg a Nagy! – válaszolt a hegyomlás, majd lassú, kéjes mozdulattal – olyan bűnös élvezettel, mintha VHS kazettán hangalámondásos tiroli pornót nézne – lehúzta Misi fejéről a harisnyát. – Hát ez? Minek? Ilyen hideg van odakint? – folytatta kaján vigyorral az arcán.

A súrlódástól égre meredő, kócos haja még a szokásosnál is szerencsétlenebb külsőt kölcsönzött Misinek. Némi jégpályára való csúszkálást követően sikerült feltápászkodnia a földről, majd azonnal zsebre vágta a kezét és odabent újfent pisztolyt formázott belőle. Alkalmi fegyverét habozás nélkül rászegezte az eladóra.

– Jót szórakoztunk, seggfej! Most viszont pakold ki a kasszát és már itt sem vagyok! – mordult rá, amilyen mély hangon csak tudott.

A hatás kedvéért sokatmondóan biccentett egyet a „pisztoly” irányába és reménykedett, hogy a nagydarab pali is azt látja benne, amit ő szeretne.

– Mondanám, hogy beszartam tőled, de nem akarok hazudni – mondta cinikusan az eladó, mire Misiben egy világ dőlt össze. – Nyugodtan vedd elő a stukit! Csak nehogy szappanból legyen, mint abban a Woody Allen filmben! Bár, ki tudja… ahogy így végignézek rajtad, hasonlítasz rá. De most tényleg! Nyeszlett kis törpe vagy, már csak a szemüveg hiányzik rólad.

– Woody ki? – értetlenkedett Misi, de kénytelen-kelletlen belátta, hogy terve kudarcba fulladt, így kirántotta kezét a zsebéből, majd rögtön, egy váltott lábas ugrással kungfu alapállásba helyezkedett.

Ahhoz képest, hogy életében nem sportolt semmit, egész jól utánozta a mozdulatokat és tapasztalatból tudta, hogy az elrettentő fellépés nagyon sokat számít. Pláne akkor, ha valaki vasággyal együtt is csak ötven kilót nyom és nem éri el a százhetven centit sem, mint ő. Egyszóval, hogy még jobban nyomatékosítsa szándékának komolyságát, elővezette Bruce Lee legendás mozdulatát: hüvelykujjával megérintette az orrát, majd kinyújtotta a kezét és négy ujját egyszerre mozgatva intett a férfinek, hogy támadjon. Igyekezett a lehető legszigorúbb, vérszomjas arckifejezését elővenni és szinte megfagyott körülötte a levegő, ám ez látszólag semmi hatást sem váltott ki ellenfeléből. Úgy tűnt, hogy a boltos egyszerűen nem bírja levakarni a karfiol fülei közé szorult mosolyt, és ahogy teltek-múltak a másodpercek, a helyzet egyre kínosabbá vált Misi számára. Az igazat megvallva, fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Eddig a pontig tartott a tudománya és most egyetlen haverja sem állt a háta mögött, hogy kihúzza őt a csávából.

– Figyelj, kis Woody – törte meg a csendet a boltos –, jópofa srác vagy, meg minden, és nem akarom szétverni rajtad ezt a felmosónyelet, mert még új, de ha nem takarodsz ki az ajtón önszántadból, én esküszöm, kisegítelek rajta! – A hegyomlás, csak hogy nyomatékot adjon előbbi mondandójának, dobbantott egyet a lábával, mely úgy tetszett, mintha kisebb földrengés rázta volna meg a bolt környéket.

Több se kellett Misinek! Riadt nyúl módjára pattant ki a nyitott ajtón és kezdett eszeveszett vágtába. Ötven méterrel arrébb, kifulladva, lihegve fordult vissza, hogy meggyőzödjön róla, biztonságos távolságba került.

– Szerencséd volt, hogy nem aprítottalak szét! – üvöltötte Misi a tisztes távolságtól és a köd lepte sötétségtől felbátorodva.

A birkózó kint állt a bolt lépcsőjén, és esze ágában sem volt megkergetni a tolvajt.

– Szivi, gyere vissza, kérlek! – kiáltotta röhögve és integetésre emelte a karját. – Itt maradt a harisnyád! Úgy lóbálta az alsóneműt, mint ahogy a kisdobosok lengették zászlócskáikat a dísztribün előtt masírozva Május elsején.

– Rohadj meg! – mutatott be középső ujjával Misi, habár a boltosból már egy kukkot sem látott.

Orrcimpája kitágult, összeszorított szája csak egy vékonyka csík volt remegő arcán. Mérgében a járdaszéli, elszáradt bokrokat rugdalta, és amikor meglátta a korábban megcsodált autót, azt a bizonyos Jaguárt, a villa felhajtóján, teketóriázás nélkül átmászott a kerítésen. Legörnyedve, macska módjára lopakodott át az előkerten, és úgy fürkészte a terepet, mintha egérre vadászna. Egér? Neki sokkal nagyobb vadra fájt a foga: egy jaguárra!

Amint a luxusautó oldalához ért, még utoljára körbekémlelt, majd belesett az autó belsejébe. Vajszínű bőr borította az üléseket, az ajtókat, de még a kormánykereket is, mely világos enteriőrt mahagóni fabetétekkel ellensúlyozott a gyártó. A látottak elnyerték Misi tetszését.

Elégedett bólogatással nyugtázta a számára elérhetetlen luxust, majd lekuporodott a gépkocsi mellé. Durcás volt és duzzogott, mint egy óvodás, aki most értesült arról, hogy szülei nem veszik meg neki a kiszemelt játékot.

– Nem fogok üres kézzel hazamenni! – sziszegte dühtől parázsló homlokkal.

A motorháztetőhöz ugrott és megragadta az ott ágaskodó emblémát. Feszegetni kezdte a jaguárt, mert muszáj volt bizonyítania önmagának, hogy képes elérni a kitűzött célokat, hogy koránt sem annyira szerencsétlen, mint amilyennek jelenleg érezte magát. Nekiveselkedett, de az acél nem engedett. Ettől csak jobban feldühödött.

Lábát az autó lökhárítójának támasztotta, és teljes testével tépte, rángatta az emblémát, mint egy őrült, de legalább elérte vele a célját. Kisvártatva, fémes csikorgás kíséretében a kis jaguár kiszakadt a helyéről. Misi extázisban ünnepelt. Csak a szexhez fogható, jól eső kielégülést érzett, hogy végre magáénak tudhatta azt a kincset!

– Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!

Misiben megállt az ütő, ahogy meghallotta az idegen férfi hangját, ami pár lépésnyire a háta mögött zengett. A villa kitáruló ajtaján át kiáradó fény pedig azonnal felfedte Misi sötétben somfordáló alakját. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy nem vert gyökeret a lába, és ideje, hogy hasra vágja magát. Az adrenalinfröccs hatására Misi szinte elit kommandóssá változott, egy másodperc alatt, hangtalanul kúszott át a kocsi túloldalára. Aztán csak fülelt, lélegzet visszafojtva, és reménykedett, hogy elkerülheti a lebukást.

Ami úgy tűnt, hogy sikerül neki, hisz a villából kilépő férfi nem kezdett el hangosan óbégatni, nem ugrott rá üvöltve, az ökleivel kaszabolva a hátára, és még csak rendőrért sem kiáltott. Misi mindössze gyufasercegést hallott a Jaguár túloldaláról, majd a murván csikorgó léptek zaját. Aztán egy pár fekete cipő állt meg közvetlen a gépkocsi mellett. Misi szíve a torkában dobogott. Egy zipzár fémes siklásának zaja szüremlett fülébe, egy rekedtes sóhaj, majd utána vizelet akadozó csobogása.
Misi agya veszettül pörgött, de gondolatai a „hogyan vágjam ki magam a slamasztikából, amibe hülyeségem okán kerültem” címet viselő kézikönyv pontjai helyett teljesen máshol jártak. Egyre csak azon kattogott, hogy mennyire ciki lenne, ha felfedeznék őt, kezében a kocsi letört emblémájával, és emiatt a piti dolog miatt vernék bilincsbe a fakabátok. Nem is annyira a tulaj vagy a zsaruk előtt lenne kellemetlen a dolog, mert ugye az ő véleményük senkit sem érdekel, sokkal inkább a telepen, ha kitudódna, hogy miért kasztlizták be… pedig a kóterból tuti eljutna a hír… egy nap se kellene… és ez a sztori örökre bemocskolná csillogó renoméját.

Legalább egy VHS magnó lenne a hóna alatt, amit a villából mentett! Vagy a kisbolt bevétele, mondjuk kötegbe göngyölt ezresek dudorodnának a zsebében… Na, az menő lenne, és teljesen más megvilágításba helyezné őt, ha lebukna… De egy autóembléma? Tiszta blama…

Míg őt ezen gondolatok gyötörték, a Jaguár túlfelén a férfi befejezte a vizelést, eltaposta a csikket, majd bement a házba. Misi végre kiereszthette a tüdejében rekedt levegőt, ahogy észlelte a távolodó lépteket, majd hallotta becsapódni a bejárati ajtót. Újra sötétségbe burkolódzott a gépkocsifelhajtó, menekülési lehetőséget biztosítva Misinek, aki köszönte a lehetőséget és azon nyomban talpra ugrott.

Csak a kerítés tetején szólalt meg fejében a kisördög, emlékeztetve őt erre a mondatra:

„Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!”

A Jaguár mellett kuporogva eszébe sem jutott értelmezni a kifülelteket. De most, hogy az első sokkból felocsúdva éppen a jéghideg kovácsoltvasat markolászta, ismét bekúszott elméjébe, és határozottan érdekesnek találta. Sőt, mi több! Olyan kíváncsiság vett erőt rajta, ami néhány másodpercnyi tétovázás után, mint a gravitáció, lekényszerítette őt a kerítés tetejéről.

Az a nagyfokú tudásvágy, ami Misi esetében mohóságot jelent, két kézzel markolt bele kócos hajába és húzta őt egyenesen vissza, a villához. Fejében hangosan csikorogtak a logika rozsdás kerekei, míg átvágott a gépkocsi felhajtón és az épület oldalába kerülve, az egyik ablakhoz nem lopódzott. Vélhetően féltett titkokat fürkészhet ki, mely információhalmazt felhasználva akár százezreket vagy talán milliókat is kereshet. Bár sosem keveredett ilyesmibe, de nem volt hülye. Colombo és Petrocelli ügyein nőt fel, melyek éppen elégséges és magabiztos alapot szolgáltattak elképzeléseinek ahhoz, hogy kivitelezhessen egy zsarolást. Az jól fizető meló, érdemes lehet kockáztatni. Arról nem beszélve, hogy elég menő is…

***

Imre ugyan csak pár percig volt távol, ám visszatértekor azonnal leverte a víz, és kis híján elhányta magát az elé táruló látvány miatt. Az még csak haggyán, hogy Sebész nem takarította fel a mocskot, ez volt a kisebbik, ignorálható probléma. A nagyobbik, mely komoly magyarázatra szorult, és leküzdhetetlen akadályt gördített a vallatás folytatása elé, valamint csúnyán felkavarta Imre vodkával feltöltött gyomrát, az Péter padlón elterülő, élettelen teste volt. A férfi falfehér arcának a feje körül terjengő, feketének tetsző vértócsa adott rémséges kontrasztot, mintha csak Péter hirtelen láthatóvá vált aurája lett volna. Ott feküdt, elvágott torokkal, mozdulatlan. Kikerekedett, bevérzett szeme a plafont bámulta, mindezt oly csendesen, némán… Némán! Ez a kurva némaság idegesítette Imrét a legjobban!

– Ezzel még várhattál volna… Hisz nem adtam rá parancsot! – dadogta a dühtől remegő arcizmokkal.

– Pszt! – intette őt csendre Sebész, vértől csöpögő kését a szája elé tartva. – Épp azt próbálom kitalálni – folytatta suttogva, ügyet sem vetve az Imre által felcitált „erre nem adtam parancsot” témára –, hogy mi lehetett az utolsó gondolata.

– Te megőrültél? – hördült fel Imre, és két kezével nem létező haját markolászta. Persze nem várt választ, a kérdés pusztán költői volt, és teljeséggel felesleges. – Legalább elárulta? – folytatta egy másik, lényegesebb kérdéssel, majd jókorát húzott a zsebéből előkotort Vodkából.

– Nem – válaszolta Sebész, némi hatásszünet után.

– Mi nem? – kiabálta Imre. – Nem őrültél meg, vagy nem árulta el?

– Dupla nem…

Imre feje lángolt a dühtől, és már úgy üvöltött, hogy a nyál is kifröccsent a szájából.

– Baszd meg, Sebész! Miért kellett? Most, hogy szedjük ki belőle? Te vén idióta!

Eközben Sebész felegyenesedett a halott férfi mellől és ingerült társa fölé tornyosult, mint egy ragadozó a prédája fölé.

– Velem nem beszélhetsz így… – közölte rémisztően nyugodt hangon, szinte suttogva, miközben a vértől csöpögő pengével néhány milliméternyire megközelítette társa bal szemgolyóját. Hisz jobbkezes, így volt kézenfekvő.

Imre arcából kifutott a vér. Nem úgy, mint Péteréből, de mégis hasonló módon kifehéredett. Gyöngyöző homloka, remegő keze mind-mind hűen tükrözték kétségbeesését, és azt a számára megdöbbentő felismerést, hogy az előtte pózoló idős férfi, akit valaha a legjobb és leghűségesebb „katonájaként” tartott számon, megőrült. Most már kérdezni is felesleges lett volna.

– Nyugodjunk le! – ennyit sikerült kinyögnie, majd hátrálni kezdett.

– Tudom, hogy tudod, hogy csak… ugratlak! – kacsintott mosolyogva Sebész, majd leeresztette a kését.

– Elmész te a búbánatos francba! – zihálta Imre, jobb kezét a mellkasára szorítva, kb. szívtájékon. Úgy volt vele, ha említett szerve megpróbálna kiugrani, amire komoly esélyt látott, legalább visszapréselheti a helyére.

És hogy mi járt eközben Sebész fejében? Őrület semmiféleképp, csupán hideg számítás. Beteljesítette évek óta elfojtott vágyait, vagyis elvégezte, amiért jött. Sikerült újra átélnie a katarzist, a velőt rázó kielégülést, és csak ez számított. Imre csupán kötelező kellék volt számára, a maga hülyeségeivel együtt. De hogyan tovább? Sajnos pillanatok alatt elillant az élvezet és rögtön komoly fejtöréssé nőte ki magát a kérdés. Sebésznek időre volt szüksége, hogy kifundálhasson valamit, amit tovább lendíti az ügyet, ami mozgásban tartja az úthengert, a kormány mögött Imrével és a Vörös Illuminátus tagjaival.

Nagyot sóhajtott és nosztalgiával gondolt vissza a letűnt rezsimre, amit oly galád módon elsöpört a rendszerváltás. Ott, abban az időszakban, abban a másik világban (mintha nem is ez a bolygó lett volna), minden egyszerűbb volt. Mármint az ő szemszögéből. Naponta kapott újabb és újabb megbízásokat, mert mindenki gyanús volt, aki csak élt és mozgott. Mert muszáj volt megvédeni a rendsz… a nagy semmit. De azt foggal, körömmel.

Sebész cseppet sem bánta, hogy a paranoia és az emberi hülyeség oly méreteket öltött, hisz ez éppen kapóra jött számára akkoriban. Csak legyen mindig friss „hús” a székhez bilincselve a kihallgatóban, vagy az eltűntetőben. Mindössze ennyi kellett, hogy ő boldog legyen és magasról tett az ideákra, s a többi marhaságra, ami körülötte zajlott.

Viszont most időt kellett nyernie, hogy kitalálja, hogyan folytatódjon a történet. Imrére nézett, aki időközben sikeresen elkerülte a szívrohamot és az arcszíne is visszatért a megszokott lilás-vöröshöz. Nyugtázta, majd fél szemmel Péterre sandított. És akkor megvilágosodott. Rájött, hogy a válasz ott hever a lába előtt, a padlón, vérbe fagyva! Jelenleg keresve sem találhatna jobb időhúzó tevékenységet, mint Péter testének aprólékos feldarabolása. Imre előtt szigorúan a hulla eltűntetésének megkönnyítésére hivatkozva… és amíg ő elszöszmötöl ezzel, addig Imre kedvére felforgathatja a villát, hátha megtalálja, amit keres.

Imre nem ellenkezett. Sőt! Művigyorral az arcán egyenesen nagyszerű ötletnek nevezte a felvázolt tervet… és miután az íróasztal teljes tartalmát egy zsákba ürítette, sietve elhagyta a helyiséget. Elmenekült, mondván, odafent az emeleten folytatja a kutatást.

Sebész nyugtázta a dolgot és éppen „belevágott” volna a feladat végrehajtásába, amikor zajt hallott. Persze Imre odafent tette a dolgát; tompa puffanások, koppanások szűrődtek le az emeletről, de ez más volt. Az ablak mögül, odakintről érkezett a recsegő hang.

Sebész felugrott és szétrántotta a résnyire nyitva felejtett függönyt. Egy alakot látott a kerítés felé vágtázni. Sovány volt, alacsony és még messziről nézve is röhejes volt látni, milyen nehézkesen kűzdi át magát a kerítésen.

– Ez még kapóra jöhet! – mélázott Sebész és halvány mosoly futott át az arcán.

3.

Misi még akkor is reszketett, mint a nyárfalevél, amikor egy órával később leszállt a metróról. Az Ecserinál jött fel az aluljáróból, majd rögtön a törzshelye felé vette az irányt. A Második félidő nevű kocsma egy tömbház aljában várta őt, késő esti nyitvatartással. Reményei szerint az egyik asztalánál ott ül még a Bandi, egyetlen barátja, és őt várja. Pénz híján csak tőle várhatott segítséget a problémáira. Sok-sok felest, akár egy liternyit is, csak hogy felejteni tudjon. A villánál látottak beleégtek a retinájába, és bármerre fordult, minduntalan azt a vérbefagyott szerencsétlent látta maga előtt. A nyakán tátongó nyílást, a feketének tetsző vért, ahogy az egyre csak terpeszkedik annak feje körül… és a sapkás csávót. Azt az öreg kéjencet, kezében a késsel, arcán az őrültek megszállottságával… Na, őt se fogja soha elfelejteni.

– Csak ott legyen Bandi a krimóban, csak fizessen egy-két kört – motyogta maga elé, míg szaporázta lépteit.

Mialatt morfondírozott, váratlanul egy fekete BMW ugratott fel elé a járdára az Üllői útról. A gépkocsi motorja hangosan bőgött, miközben egy látványos, gumifüstölős farolást követően leparkolt előtte, körülbelül tíz centiméterre Misi lábfejétől.

Misi hátrahőkölt és meglepetésében köpni-nyelni sem tudott. Tulajdonképpen csodálta a volán mögött ülő Karcsi vezetési technikáját, ámbár nem lehetett benne biztos, hogy az említett férfi így akarta kivitelezni az imént bemutatott manővert, vagy csupán a véletlennek köszönhető, hogy nem gázolta el őt?

Rémült tekintetét elvakították a BMW halogén lámpái, míg agyában velős kérdés fogalmazódott meg:

Miért?!

Igen, jól ismerte a kocsiban ülő galerit, és a háta közepére sem kívánta őket. Sőt, mi több, úgy volt vele, hogy inkább diskurálna az ábécés hegyomlással még fél órát, mintsem, hogy ezekkel egy percet is együtt töltsön. Bár ekkor beugrott neki, hogy ha sorrendet állítana az ügyben, hogy kivel nem szívesen lógna együtt, jelenleg magasan vezetne a Sapkás Öreg. Zsolti meg a bandája hozzá képest csak sereghajtó lehet, és ettől a gondolattól némiképp jobb kedvre derült, dacára a várható pofozkodásnak.

Az autó jobb oldali, sötétített üvege komótosan leereszkedett, és csak úgy dőlt ki rajta a dohányfüst, mint egy kőbányai gyárkéményből. A háttérből a Rapülők egyik száma üvöltött kazettáról, aminek szövegét a volán mögött ülő Karcsi, nagy átéléssel rappelte együtt Geszti Péterrel.

„Gyere ki a hóra egy szóra! És legyél nagyon bátor! / Ő csak, ő csak a helyi terminátor. / Szétszed téged. Hogyha nem vigyázol, véged!”

– Halkítsd már le, baszod! – adta ki az ukázt Zsolti, majd flegmán kikönyökölt az ablakon. – Már kereslek egy ideje – vetette oda foghegyről Misinek.

– Ne csináljátok, srácok! – fanyalgott Misi. – Kurva szar napom volt!

– És – kezdte Zsolt, majd az órájára pillantott –, még nem ért véget… Hol a pénzem? – folytatta, miközben az utolsó slukkot szívta az arany Marlboróból.

– Tetszik a kabátod! – egy hirtelen ötlettől vezérelve, Misi igyekezett volna más irányba terelni a beszélgetést, miközben közelebb lépet a kocsihoz. – Nagyon gengszteres! Olaszba vetted?

– Kapd be, a pénzről beszélj!

– Ja, a pénz! Képzeld, pont ma este akartam neked megadni! Nemrég kipucoltam egy ABC -t!

– Akkor virítsad!

– Sajnos történt egy kis bibi…

– Miféle bibi?

– Idefelé jövet a Petőfi hídon elkapott két csávó. Az egyiknél kés volt, a másiknál meg baseballütő. Azt mondták, hogy rögvest kicsinálnak, ha nem adom oda nekik a pénzemet. Én persze próbáltam ellenállni, mondtam, hogy nincs nálam lóvé, meg az egyiket forgó rúgással le is küldtem a földre, de a másik, a nagyobb darab megborított, majd a lábamnál fogva kilógatott a Duna fölé. Nem tehettem semmit, amíg fejjel lefelé lógtam, kivették a zsebemből a zsét, aztán elrohantak.

– Hű, ez érdekes – ironizált Zsolti, megnyúlt, csodálkozó képpel, aminek láttán Misi majdnem elröhögte magát. – És, hogy nem estél bele a vízbe?

– Az úgy volt, hogy amikor elengedte a lábamat, én zuhanás közben elkaptam a híd korlátját, tudod, ott alul, és így vissza tudtam magamat húzni – vigyorgott Misi, miközben hanyag mozdulattal és teljes testsúlyával rátámaszkodott az autó visszapillantó tükrére.

Legnagyobb sajnálatára az a vacak sokkal könnyebben megadta magát alig ötven kilójának, mint a jaguár embléma, néhány kilométerrel odébb, és végül ez lett az utolsó momentum, amire Misi tisztán emlékezett abból a találkozóból.

***

– Hidd el, a Hubertus majd segít – mosolygott kényszeredetten Bandi –, és még olcsó is! – majd megemelte a poharát.

A bisztró oldalfalait a nikotintól besárgult, eredetileg zöld-fehér színű Fradi zászlók, valamint röpképtelen, hungarocellből készült, zöldre festett Fradi sasok borították. A pult mögötti részen kapott helyet a „dicsőségfal”. Porlepte, ám díszes keretekbe ékelt fényképek lógtak az FTC egykori aranylabdás játékosáról, Albert Flóriánról és az ezüstcipős Nyilasi Tiborról. Mellettük bekeretezett újságkivágások szóltak a klub legnagyobb sikereiről az elmúlt évtizedekből, valamint a legfrissebb, idén begyűjtött NB1-es bajnoki elsőségről.

– Szarul nézek ki, mi? – nyögte Misi, amikor látta, hogy barátja fancsali képpel vizslatja feldagadt, lilára püfölt arcfelét.

Bandi bal kezével beletúrt rendezetlen, vöröses göndör hajába és csak fél szemmel sandított vissza rá. Az alkoholtól kivörösödött, szeplős arcán sajnálkozás tükröződött.

– Dehogy, nem vészes – nyögte kényszeredetten mosolyogva.

– Semmi nem jön össze mostanában, érted? Semmi! A minap el akartam kötni egy Zsigulit, egy szaros Zsigát… mert ugye mennyire nehéz kinyitni és elindítani egy olyat, ugye?

Bandi egykedvűen vonogatta cingár vállait. Nem mintha nem lettek volna elképzelései a dologgal kapcsolatban, hiszen végzettségét tekintve autószerelő volt, de nem akarta megfosztani barátját a történet közreadásától. Inkább előre dőlt, az asztalra könyökölt, rőt kecskeszakállas állát a tenyerébe fektette és nagy érdeklődét színlelve fülelt tovább.

– Semennyire! – folytatta Misi. – Csak egy csavarhúzó kell és csókolom, már el is vitted, de persze nekem ez sem ment! És tudod, hogy miért nem?

– Nem – csóválta a fejét Bandi.

– Már benne ültem, kihúztam és összekötöttem a kábeleket, de se szikra, se semmi… mert nem volt benne akku! Érted, ott állt az utcán és nem volt benne… á, hagyjuk is – legyintett Misi.

– Meghívlak még egyre – pattant fel Bandi, majd kissé bizonytalan léptekkel kioldalazott az asztal mögül.

A háttérből egy Williams flipper, a FunHouse ütemtelen kattogása, csilingelése és bárgyú zenéje hallatszott. Misi figyelmét egy nagy csattanás vonzotta oda, mely azt jelezte, hogy az előtte álldogáló alkoholista éppen szabadjátékot nyert.

– Mákos kurafi! – morogta megvetően, mikor barátja éppen visszatért az italokkal. – Nekem sose adja be – folytatta a zsémbelést Misi, és fejével a flipper felé biccentett, majd beletúrt a zsebébe és a csillogó jaguárt átcsúsztatta barátja elé. – Tessék! Ez legyen a tiéd. Most nincs nálam pénz, de legközelebb majd én hívlak meg téged.

– Ez mi?

– Minek látszik?

– Embléma. De honnan? Loptad?

– Persze, de… – és abban a pillanatban Misi komolyan elgondolkodott azon, vajon feltárja-e Bandi előtt a teljes történtet, hullástól, mindenestől. Érezte a késztetést, hogy megossza vele, és hogy talán megkönnyebbülne tőle… de végül, némi mérlegelést követően úgy döntött, egyelőre megtartja magának a sztorit. – Mindegy honnan van, tedd el, legyen a tiéd!

– Nekem nem kell, viszont te eladhatnád valakinek, néhány százast biztos kapnál érte – javasolta Bandi.

– Gondolod?

Bandi nézegette, forgatta kezében az emblémát, majd visszatolta Misi elé.

– Persze! Talán valakinek pont egy ilyen hiányzik a kocsijáról – mondta, mire mindketten nevetésben törtek ki. – Érted? Valakinek pont ez hiányzik a kocsijáról! – ismételte Bandi, mire még jobban röhögtek és potyogtak a könnyeik.

– Jól van, ha neked nem kell, akkor majd megpróbálom elpasszolni – húzta vissza a jaguárt Misi.

– Hol szerezted? – kérdezte Bandi a szemét törölgetve.

– Rózsadombon… – merengett maga elé Misi ködös tekintettel – De ne kérdezz többet.

– Legyen… És, mi történt az arcoddal?

Tessék! A nap másik történése, amit semmi kedve sem volt előadni, pláne nem őszintén, úgy, ahogy valóban megesett. Túl sok mindent kellett volna elmagyaráznia hozzá, hogy érthető legyen, ami még több kérdést vetett volna fel. Bandi pedig imád kérdezni. Ezért úgy dönött, egyszerűen csak mellébeszél. Hátha beválik.

– Elég annyi, hogy összefutottam Zsoltival meg a sleppjével – közölte egykedvűen.

– De hisz összevertek!?

– Kis csicskák ezek mind – kelt ki magából Misi, – azt hiszik, hogy ők itt a környéken a királyok, de ezt még visszakapják, megígérem! Most is simán levertem volna őket, ha nem ilyen hirtelen ugranak nekem!

– Tartozol nekik, igaz?

– Húszezret adott – bólogatott megadóan Misi, – de már harmincat követel.

– Az igen! – adott hangot meglepetésének Bandi. – Az több, mint kéthavi fizum!

– Szarul keresel, baszd meg!

– Lehet, de erre legalább számíthatok, minden hónapban!

Misi átnyúlt az asztal felett és jobb kezével vállon veregette a barátját.

– Ne kapd fel a vizet, nem azért mondtam.

Bandi benyúlt a zsebébe, majd két ötszázast tett az asztalra.

– Ne már, Bandi!

– Csak tedd el, ez is valami.

– Köszönöm – mondta Misi, és szemlesütve besöpörte a pénzt.

– Azért könnyebb lenne neked is, ha elmennél dolgozni.

– Baszod, kurva hálás vagyok, meg minden, de ezt ne kezdjük el megint! Könyörgöm, nagyon nem vagyok abban a hangulatban, hogy az élet nagy dolgait megdumáljuk, oké? Ezt párszor már amúgy is eljátszottuk és sosem fogunk egyetérteni, mert én nem vagyok olyan, mint te.

– Hát az biztos – húzta fel az orrát Bandi.

– Figyelj, én nem bírom elviselni, hogy mások mondják meg, mit csináljak, hogy mások osszák be az időmet. Emlékszel? Egyszer dolgoztam egy hétig, pont elég is volt abból a szarból. Hajnalban kelni, órákat utazni… meg nekem különben se parancsolgasson senki.

Időközben az utolsó vendég is kidülöngélt az ajtón, így a flipper is elcsendesült. Már csak ők maradtak az áporodott levegőjű, sörszagú, cigarettafüstös presszóban.

– Mások fényesen megélnek munka nélkül – folytatta Misi, – ott van például a Zsolti… Szóval nekem is sikerülhet.

– Olyan akarsz lenni, mint ő? – húzta fel a szemöldökét Bandi.

– Aha!

Bandi arcizmai megremegtek, majd felkapta a poharába kitöltött „nyugtatót” és ledöntötte a torkán.

– Akkor legyél olyan, te vak barom – pattant fel és a kabátjáért nyúlt.

– Ne menj, hallod? – kapta el a karját Misi. – Inkább igyunk még egyet!

A pultos, látva a közjátékot, felmérve a késői órát és előre kalkulálva a várhatóan igen csekély borravalót, azon nyomban rájuk pirított:

– Elég lesz mára, szeretnék zárni!

A kedves noszogatás hatására Misi is feltornázta magát az asztal mögül, és míg Bandi a kabátja felvételével bajlódott, ő lopva a pultost figyelte, aki éppen az aznapi bevételt számolta. Misi hunyorogva méregette az átnyálazott bankókat, miközben azt találgatta, hogy vajon mennyi lehet az annyi.

Detektívsztorit fogunk írni – Kriminovella pályázat

Detektívsztorit fogunk írni – Kriminovella pályázat

A Stílus és Technika írástechnikai oldal irodalmi pályázatot hirdet, ahová rövid prózai műveket vár. A legjobbak egy válogatás antológiában kiadásra kerülnek.

Detektívsztorit fogunk írni

A pályázatra olyan rövid prózai műveket várunk, amelyek a kortárs magyar detektív- és bűnregény (bűnügyi regény vagy krimi) zsánert tovább színesíthetik. A krimi bármely szubzsánere megfelel.

Tematikus megkötés

A pályázatra detektív- és bűnregény (bűnügyi regény vagy krimi) zsánerben várunk történeteket. A krimi bármely szubzsánere megfelel.​

lásd még: Bűnügyi regény

A bűnügyi regény vagy krimi az epika (elbeszélő irodalom) népszerű tematikus műfaja, amely a bűntények felderítésével, elkövetésük bemutatásával, illetve lélektani indítóokaik vizsgálatával, valamint a bűnözők, nyomozók („detektívek”) és bűnügyi rendőrök világával foglalkozik. A krimik terjedelmüket tekintve döntően regények, ritkábban elbeszélések vagy drámák. A krimit általában megkülönböztetik a művészi célú szépirodalomtól, valamint az olyan tematikus műfajoktól, mint a sci-fi, a horror vagy a történelmi regény. Egyes krimiknél azonban ezek a határok elmosódnak, így több műfajba is sorolhatók. A kriminek több speciális alműfaja is van, mint a detektívregény, a jogi krimi, a rendőrségi krimi, a politikai krimi, a bírósági dráma vagy a „kemény krimi” (hard-boiled). Részben ez a jelenség az oka, hogy egy nehezen körvonalazható műfajról beszélünk, a zsáner elemei széles skálán mozognak, rengeteg alműfaj létezik, melyek kategorizálása kultúránként, országonként, sőt akár könyvesboltok polcaiként is eltérő lehet. (forrás: Bűnügyi regény)

 

Detektívsztorit fogunk írni – Kriminovella pályázat

Technikai segítség:

A detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg, az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt nyakék kell! Egy milliókat érő nyakék a cári ékszerek közül. Olcsó és nem ráz. Egyszerű és biztos! – Rejtő Jenő

Korhatár

Betöltött 18. életév.

Szerzői jog

A szerző a pályamű beküldésével:

  • büntetőjogi felelősségének tudatában kijelenti, hogy a beküldött történet a saját szellemi terméke.
  • hozzájárul műve(i) felhasználásához, megjelentetéséhez más publikálási felületeken is, amennyiben az adott pályamű a zsűri értékelése alapján nem kerül be a kötetbe.
  • elfogadja, hogy az érintett írás(ok) felhasználási joga* 5 évre a Stílus és Technikát illeti meg.

1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról

*A felhasználási jog az alábbiakra terjed ki:

  • könyv nyomtatott formában történő kiadása (többszörözés és forgalomba hozatal útján történő terjesztés)
  • könyv elektronikus formában történő kiadása (digitális többszörözés és forgalomba hozatal útján történő terjesztés)
  • internetes felhasználás (pl.: web-, Facebook, vagy egyéb online oldalakon való közzététel)
  • idegen nyelvre történő fordítás
  • idegen nyelven történő nyomtatott és digitális többszörözésre, terjesztésére, valamint internetes felhasználásra.

Vagyoni jog

A kiadványba bekerülő művek után a szerzőt díjazás illeti meg, amelynek mértéke a felek között létrejövő szerződésben kerül rögzítésre.

Terjedelmi korlát

Egy pályamű terjedelme minimum 20.000, maximum 40.000 leütés, beleértve a szóközöket is.

Kikötések

Kizárólag olyan magyar nyelven írt műveket várunk, amelyeket eddig még sem nyomtatásban, sem internetes felületen nem közöltek (ideértve a saját blogot, zárt Facebook csoportot stb.). Egy szerző maximum két pályaművet küldhet be.

 

Szerző a pályamű beküldésével tudomásul veszi, hogy a pályázat kiírója a művet kizárólag szöveggondozás folyamata után emeli be a kötetbe, melynek része a szerkesztés, illetve a korrektúra is. Ennek a szerző általi elutasítása, nem megfelelő elvégzése esetén a pályázat kiírója megtagadhatja a mű megjelentetését.
Detektívsztorit fogunk írni - Kriminovella pályázat
  • A műveket Word *.doc vagy *.docx formátumban kérjük
  • A dokumentumokat lehetőleg az alábbi formázási beállításokkal lássák el: segédlet
  • A fájl nevében szerepeljen a szerző neve és a mű címe. Pl.: Sikeres Szerző – Élete fő műve vagy sikeres-szerzo-elete-fomuve

Beküldési határidő

2022. december 21. éjfél

Az előzetes értékelésekről a művek szerzőit 2023. január 30-ig e-mailben értesítjük.

Eredményhirdetés

2023. március

Díjak

• A pályázat legjobb alkotásait országos terjesztésben megjelenő kötetben publikáljuk.

• A nyomtatott kötetben megjelenők egy tiszteletpéldányt kapnak az elkészült könyvből.

Pályázatok elbírálása

A beérkezett műveket a Stílus és Technika munkatársai bírálják el.

Nevezési díj

NINCS

Nevezés

A pályázó írása(i) beküldésével elfogadja a fentebb leírt részvételi feltételeket.

A pályázat kiírója fenntartja a jogot, hogy amennyiben nem érkezik be megfelelő mennyiségű és irodalmilag értékelhető pályamű, akkor a pályázatot eredmény nélkül lezárja.

Detektívsztorit fogunk írni – Kriminovella pályázat
A pályázatokat az alábbi e-mail-címre kérjük beküldeni:
bekuldes@stilusestechnika.hu

Ha kérdésed lenne...

Adatvédelem

Az adatkezelés célja, a kezelt adatok tervezett felhasználása: az adatok kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás céljából kerülnek felhasználásra, illetve megbízási jogviszony létrejötte esetén.

Az adatkezelés jogalapja jogos érdek.
Megőrzési idő: üzleti kapcsolat időtartama, vagy törlési kérelem.

További információ az adatok védelméről.

Ha íróként nem vagy biztos magadban...

…akkor keresd fel írástechnikai ötletekért és tippekért Facebook csoportunkat.

Irodalmi ikon, a bűnügyi irodalom úttörője, fáradhatatlan munkabírású szerző, az egykor legazdagabb női író, aki két emblematikus nyomozót adott a krimiirodalom rajongóinak, és akit közel annyian olvastak a világon, mint a Bibliát.

A bűnügyek koronázatlan királynője – 130 éve született Agatha Christie

“Bár a krimi eszköztára és karakterkészlete meglehetősen kötött és véges, Connelly mégis iszonyúan jó arányérzékkel válogatja a történeti felütéseket, és még ha némelyik ötlet innen-onnan ismerősnek is tűnhet, a folytatás egész biztosan olyan irányba visz, amelyre nem számítanánk.”

Bűnügyi tudósítóból lett a modern amerikai krimi királya

„Minden Simenon-történet egy kudarc története… De amikor az ember a végére ér egy regényének, ha rosszul végződik is, márpedig általában rosszul végződik, akkor is energiát merít belőle.”
Federico Fellini

Georges Simenon életrajz

Raymond Chandler 1888. július 23-án született Chicagóban. Szülei válása után Londonban élt, tanulmányait nagyrészt Angliában végezte, de tanul Németországban és Franciaországban is. Később tanított, illetve különböző újságoknak dolgozott újságíróként. 1912-ben visszatért az Egyesült Államokba (de előtte már publikálta verseit és első komolyabb történetét). 

Raymond Chandler életrajz

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.