Pólya Zoltán: Örökség | I. Regényíró pályázat

Pólya Zoltán: Örökség | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pólya Zoltán: Örökség című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Vilmos nyugdíjas éveit szeretné könyvírással tölteni, régi esetek, köztük a Berzeviczky Anna halálának felelevenítésével. Anyaggyűjtés közben, Romániában már megismerte a család múltját, és meggyőződése, hogy a Berzeviczkyek egykor legendás vagyona még nem veszett el teljesen, és legfőképpen, hogy erről Szilágyi Mihálynak is tudomása van.

Pólya Zoltán: Örökség

bűnügyi

1. Áldozatok

A lány arca békés volt és nyugodt, halvány mosoly rajzolódott ki vértelen ajkain, és ez a mosoly még a halottszállítókat is elbizonytalanította, mert elkerekedett szemekkel bámulták a félig összezárt fekete zsákban heverő áldozatot. Gábor, aki eddig mögöttük téblábolt, oda akart hajolni, hogy segítsen nekik, de ekkor öklendezés gyomorforgató hangja vonta magára a figyelmét. Ahogy megfordult, a szemébe villant a liget fái között megcsillanó őszi napfény, egy pillanatra elvakította az éles, kora reggeli ragyogás.

– Őnagysága kitaccsolt. – A rágógumiját rágcsáló járőr az egyik közeli fa előtt görnyedő fiatal nő felé biccentett. – Szerintem már eleget láttál, úgyhogy akár el is hagyhatod a területet.

– Még közel sem láttam eleget. – Gábor megint a halottszállítókat figyelte; a magasabbik, kopasz férfi végre ráhúzta a zippzárt arra az angyali mosolyra. A négy férfi egyszerre sóhajtott fel. – Ki találta meg a lányt?

– Tudod, hogy semmit sem mondhatok. – Gémesi Zoli tekintete megint a fának támaszkodó nő felé villant. – Húzz el gyorsan innen, utálom, amikor Farkas üvöltözik.

– Úgyis csak velem szokott üvöltözni, úgyhogy nyugi. Basszus, Zoli, legalább annyit mondj már el, hogy ki találta meg az áldozatot.

Gémesi tétovázott. Egyre többen álldogáltak a színes szalaggal körbekerített terület körül, a városszéli, elhanyagolt bozótosokkal tagolt liget eddigi álmos nyugalmát darabokra törte a kíváncsiskodók megilletődött súgás-búgása, a halkan beszélgető rendőrök és persze a nyomozónő öklendezése. Zoli még egyszer körülnézett, majd gyorsan ezt súgta Gábornak:

– Egy kutyáját sétáltató öreg néni találta meg a kiscsajt. A kutya kitépte a pórázt az öreglány kezéből, a néni pedig követte. Őt vitték el az előbb a mentők, szegénykém úgy le volt sápadva, hogy először azt hittük, ő az áldozat. Előbb a fiát hívta, ő pedig értesítette a központot.

– Mikor történhetett a gyilkosság?

– Gábor, értsd meg, hogy nem mondhatok többet.

– Zoli, emlékezz csak, ki volt az, aki a gimiben őrködött, amikor te meg Csabi haverod cigiztetek a vécében! Hányszor szóltam, hogy jön Szabó, a tesitanár, na?

– Bálint Gábor! Azonnal hagyja el a műveleti területet!

Farkas Mariann, a nyomozást vezető rendőrtiszt maga sem volt jobb színben, mint az áldozat. Még az ajkai is elfehéredtek, mandulavágású, erősen kihúzott szemei villogtak, ahogy száját egy zsebkendővel törölgetve Gábor elé lépett, vörösre festett haja pedig csak úgy lángolt a levelek között áttűző napfényben.

– Jól van már. Megyek. – Gábor még egy pillantást vetett a szerencsétlenül járt lány becsomagolt testére, majd kelletlenül intett Zolinak. – Majd beszélünk.

– Zoli, mi a fenéért engedtél be egy civilt a lezárt területre? – Mariann hamar megtalálta a hangját. – Maga pedig, Gábor, lépjen le innen, most!

Gábor kelletlenül elindult a szalaggal körbezárt terület széle felé, majd, ahogy meghallotta azt a szót, hogy civil, mégis megtorpant. Barna, borostás arca elsötétült, ahogy előbb a kényelmetlenül feszengő Zolira, majd Mariannra nézett.

– Nem vagyok civil – mondta lassan és hangosan, hogy a kordonon kívül állók is jól hallják. – És mi a fenéért magázol engem?

– Magadnak köszönd, hogy nem te állsz most itt – emlékeztette a megfellebbezhetetlen igazságra Mariann, majd a fák között álló emberekhez fordult: – Kérem, hagyják el a liget területét, és ne akadályozzák a rendőrség munkáját! Köszönöm az együttműködésüket!

 

Néhány perce dübörgött el a debreceni gyors, majd ahogy a vonat zaja elhalt, megint csend lett a városszéli utcákon. Éles hangon kopogtak a beton járólapokból felpattogzó darabkák, ahogy Gábor séta közben rugdosta a málló járdaszegélyt. A járdát már legalább harminc éve nem gondozták ezen a környéken, elhagyott gyártelepek mellett vezetett az útja, akácfák tövises ágai értek az arcához, ahogy szétfeszítették a rozzant kerítések léceit. Végigment az Kossuth Lajosról elnevezett utcán, majd a végén balra fordult, követve az út kanyarulatát; zsebre vágta a kezét, úgy bámult be a kerítések rései, a kapuk vasalatai között. Néhány háznál már kora délelőtt előkerültek a motoros fűrészek, az egyik kerítés mögött pedig gallyaprító kerepelt, hangját Gábor még a következő utcasaroknál, a régen bezárt kocsmához érve is hallotta.

Tíz óra felé ért haza. A kilencvenes években emelt társasház lépcsőháza zsúfolásig volt gondosan összemadzagozott újságpapírral, halmokban álltak az általában a postaláda alá bedobált színes reklámújságok, a házbeli gyermekes szülők gondos kezei csomagolták így össze őket. A postaládájába gyömöszölt prospektusokat egyszerűen ráhajította az egyik halomra, mire az újságok szárazon zörögve szóródtak szét a padlón. Az egyik halom mellé rugdosta őket, majd, mivel a színes papírok így sem akartak maguktól összegyűlni egyetlen rendezett halomba, jól belerúgott az egyik összepréselt papíroszlopba. A madzag halkan pattanva adta meg magát, az újságok göngyölege pedig szétterült a lépcső alatt.

– Mi az ördög…?

Amikor már harmadjára próbálta sikertelenül elfordítani a kulcsot a zárban, akkor esett csak le neki, hogy nincs is bezárva az ajtó. Önkéntelenül is az jobb csípője felé kapott, majd szitkozódva leeresztette a kezét. Belökte az ajtót, és átgázolt az aprócska előszobán; lendülete azonban megtört néhány lépés után. Beleszagolt a levegőbe.

Nem, nem Margitka néni zajongott a szomszédos lakásban a Zepteres lábasaival, egyértelműen az ő konyhája felől jött a zaj. Néhány hosszú lépéssel átszelte a lakást. Az egyébként is alulméretezett hátsó helyiséget egymagában kitöltötte egy zömök figura, aki termetét meghazudtoló könnyedséggel aprította éppen a húst Gábor konyhaasztalán a Gábor késével. Fel sem nézett, amikor a lakás tulajdonosa megállt az ajtóban, úgy elmélyült a hangtalanul egymásra rogyó-simuló hússzeletek látványában.

– Hát te mi a fenét keresel itt? – Gábor csak ennyit tudott mondani.

 

A hús étvágygerjesztő illatok kíséretében sült a nagy lábas mélyén. Gábor egészen összehúzta magát, úgy gubbasztott kedvenc kávézós székében, a sarokban, hosszú lábait majdnem a hasáig felhúzta, mint régen, a szülői házban, amikor serdülni kezdett. Megbámulta az öreg véreres kezeit, miközben apja kávét töltött először neki, majd saját magának.

– Üres volt a hűtőd – magyarázta Vilmos szinte mentegetőzve. – Vettem egy-két dolgot. Persze csak ha ha nem gond.

– Margarin, vákuumzacskós felvágott, kenősajt, teljes kiőrlésű kenyér, narancslé. Mind lidis cucc. Hétkor mentem el itthonról, te közben még megjártad volna a boltot is oda meg vissza? Apa, ne akarj ilyen ócska trükkökkel megetetni.

– Még mindig kiváló nyomozó vagy, azt látom.

Apja letelepedett mellé. Vastag, nyakánál kigombolatlan flanelingében, régimódi acél karórájával a szőrös csuklóján úgy festett, mint valami vidéki használtcikk-kereskedő, és az összhatásra még rá is tett egy lapáttal a szupermarketekben kapható, színes madzagon a nyakán lógó bazári olvasószemüvege; Gábor azonban lassan negyven éve ismerte már az öreget.

– Jobb, ha el sem kezded a gúnyolódást. – Belekortyolt a kávéba. Méregerős volt. Két hosszú korttyal kiitta az egészet.

– Nem szoktam gúnyolódni. Még azon sem, akire különben ráférne.

Gábor felnyúlt, és kinyitotta a feje fölötti, szokás szerint éppen csak behajtott kisablakot. A huzat megzörgette a konyhapulton hagyott csomagolópapírt, felborzolta Vilmos ősz hajszálait, és a közeli játszótérről gyerekhangokat sodort magával.

– Ne mondd nekem, hogy nem tudod.

– Mit nem kéne nem tudnom?

Vilmos vastag táskák mögé rejtőző bogárszemei a szokásos kiismerhetetlen derűvel csillantak, ahogy fia felé fordult; közben akkurátusan tejszínt csorgatott a kávéjába, és ellágyulva nézte, hogyan olvad egymásba a két szín, a fekete meg a fehér a csésze porcelánpartjai között.

– Pont te ne tudnád – dünnyögte Gábor. Rákönyökölt az asztalra, és csak nézte saját kiürült csészéjét. – Pont te ne tudnád.

– Tényleg nem tudom, miről beszélsz. – Apja belekortyolt a kávéba, majd elfintorodott. – Jézusom, hol vetted ezt a szörnyűséget?

– A sarki százasban. Le volt akciózva minden kávé Pünkösd előtt. Ha nem ízlik, vegyél másikat. Egyébként pedig fel vagyok függesztve.

Várakozóan pillantott apjára. Az öregnek szeme sem rezdült, továbbra is az ital rejtett mélységeit fürkészte. Komótosan ivott, Gábor pedig dobolni kezdett ujjaival az asztalon.

– Na? – kérdezte végül.

– Mit na? – kérdezett vissza Vilmos. Egy Rodolfót is megszégyenítő mozdulattal lepedőnyi kockás zsebkendőt húzott elő valahonnan, és belefújta az orrát. – Csukd már be azt az ablakot, légy szíves. Ilyen huzatban nem csoda, hogy meg voltál fázva.

– Honnan tudod, hogy beteg voltam? – pislogott Gábor.

– Fiam, a szagából ítélve te legalább egy hónapja nem ürítetted ki a szemetest. Elég volt csak belenéznem, teli van papírzsebkendővel. Egyébként azt is levittem az előbb.

– Köszönöm. Szóval, csak ennyi? Azt hittem, ennél azért jobban ki fogsz majd akadni. – Gábor megint felnyúlt, és jó erősen becsapta az ablakot.

Vilmos vállat vont.

– A te életed.

– Meg sem kérdezed, hogy miért függesztettek fel?

– Miért függesztettek fel?

– Mert bevertem egy akadékoskodó fiatalember orrát. Azért.

– Hm. Régóta hangoztatom, hogy helytelen dolog megruházni a gyanúsítottakat. Azt hiszem, mindjárt kész a hús. Mi legyen a köret? Megfelel a bulgur? Olyat ettél már?

Bálint Vilmos nyugalmazott rendőr alezredes valószínűleg még sohasem járt olyan közel ahhoz, hogy neki is beverjék az orrát, mint abban a pillanatban, amikor nekiállt, hogy két tányér miatt feltúrja fia konyhaszekrényét. Gábor az asztalra szorította lapátnyi tenyereit, és még a lélegzetét is visszatartotta, úgy nézte mereven az össze-vissza vagdosott kockás viaszkosvászon terítőt. A legutóbbi alkalommal, pénteken délelőtt ezt a technikát javasolta neki a rendőrségi pszichiáter, és egészen eddig a percig úgy tűnt, hogy be is válik. Vilmos közben megterített, olyan otthonosan sürgött-forgott fia konyhájában, mint a tulajdon ötödik kerületi lakásában.

– És mit lehet tudni a gyilkosságról?

Gábor összerezzent. Töprengve figyelte apját, ezt az ismeretlen, másokról gondoskodni kívánó kedves idős bácsikát a konyhájában. Bálint Vilmosnak azt az oldalát láthatta abban a pillanatban, amit addig csak nagyon kevesen. Akkor esett csak le neki, hogy mi zavarta eddig apja megjelenésében: Vilmos farmerben volt, amit egyébként jószántából sosem viselne; ráadásul nem is volt teljesen jó rá, mert a szövet finoman recsegett, miközben viselője a tűzhelynél tett-vett.

– Miféle gyilkosságról? – kérdezett vissza lassan.

– Hát arról, ami reggel történt a külvárosban, azon a ligetes részen. – Apa komótosan maga alá húzta a hokedlit, és nagyot sóhajtva ráereszkedett. – A vonatról láttam szirénázva száguldani a mentőt, aztán ahogy leszálltam, ott volt a fák között, ahogy a rendőrautók is. Te pedig nem voltál itthon, de biztosan nem futni mehettél, mert farmerben vagy. – Ezzel magában derűsen göcögve nekiállt felvágni a húst.

– Egy fiatal nőt öltek meg. – Gábor csak nézte maga előtt az ételt. Hirtelen elment az étvágya, ami egyébként nem volt jellemző rá. Látott ő már annál cifrább halálokat is, mint ami a könyvtárosnőt utolérte.

– Megerőszakolták? Kifosztották?

– Nem. Erőszaknak, dulakodásnak semmi nyoma. Valószínűleg várt a támadójára, talán ismerte is őt. Tegnap késő este vagy éjszaka történhetett az eset, valamilyen hegyes tárggyal végeztek vele. Tudtommal megvannak az iratai és a pénze is.

– Hm. És te tulajdonképpen mit kerestél ott?

– Az egyik járőr régi cimborám. Rácsörögtem reggel, amikor hallottam a szirénázást.

– Meglehetősen laza nálatok a fegyelem, ha egy civil is odamehet a tett helyszínére nézelődni.

Gábor olyan erővel vágta bele a villát a lágyan rezgő, enyhén megborsozott tojásba, hogy a fém nyikorogva szaladt végig a porcelán sima felületén. Nagy levegőt vett, és hosszan benntartotta, miközben a kocsonyásan rezgő ételdarab végigcsúszott az abroszon, megállapodva apja tányérja előtt.

– Sokáig maradsz? – kérdezte lassan.

– Néhány napig. Legfeljebb. Miért?

– Angiék jól vannak?

Vilmos megtörölte bajuszát a szalvétával, mintha nagyobbik lánya említése késztette volna erre az árulkodó mozdulatra.

– Jól. Tavasszal voltam náluk, Bandika születésnapján. Végre láthattam a legkisebb unokámat, az az átkozott járvány sok mindenben megakadályozott.

– És Juliék?

– Ők is. Angiék után egyenesen hozzájuk utaztam.

– Anyától tudom, hogy tavasszal végigturnéztad az egész családot. Voltál Angéláéknál Tatabányán, Juliéknál Balatonfüreden – sorolta ujjain a családtagokat Gábor – Fecóéknál Győrben, sőt, még Anyát is meglátogattad Budán, csak hozzám, Szolnok mellé nem jöttél le Pestről egyetlen egyszer sem. Akkor most minek köszönhetem ezt a megtisztelő látogatást?

– Gondoltam, van annyi időm a jövő heti konferencia előtt, ahová meghívtak mint vendégelőadót, hogy meglátogassalak téged is. Talán baj, ha rád is gondolok néha?

– Valóban lesz egy bűnügyi konferencia, csakhogy Egerben. Mit kerestél akkor te Debrecenben?

Apja akkor először esett ki a szerepéből. Homlokát ráncolva, szemüvege fölött pillantott fiára. Meglehetősen sok mit sem sejtő gyanúsítottnak jelentett ez a nézés fordulópontot az életében.

– Honnan veszed, hogy Debrecenben voltam?

– Ne próbálj már megetetni, apa. Engem ne. Csakis Debrecen felől jöhettél, mert a mentő hozzánk Karcagról indul. A négyesen láthattad, amikor egy szakaszon együtt halad a főút a vasúttal. Szóval?

Apa köhintett, majd újból nekiállt, hogy az utolsó tojásdarabokat is kitunkolja a tányérból.

– Találkozni szeretnék néhány emberrel. És tényleg látni akartalak téged is.

– Igazán kedves tőled – dünnyögte Gábor. Szórakozottan elkezdte vagdalni a húst, miközben Vilmos a falvédő mintáit nézte elmerülten.

 

Barátlaka régi mezőváros, szélesen terülve el a Nagykunság szélén, legkeletibb szántói már a Hortobágyhoz tartoznak. Gábor gyermekkorának városa ez, tizennégy éves koráig élt itt, hogy aztán két évvel ezelőttig ide se dugja az orrát. Tulajdonképpen azért is csak önmagát okolhatta, hogy nem Szolnokon tölt be éppen valami kényelmes vezetői pozíciót; ehelyett megint azokat az utcákat kénytelen róni, mint amelyeken annyit lófrált fiatalon. A régi éttermet, ahová anyával jártak ebédelni vasárnaponként már elbontották, korszerű művelődési ház épült helyére a lakótelep tömbjei közé, odébb pedig, egy patinás épületben, amely egykor a város első iskolája volt, cukrászdát működtetett egy karcagi vállalkozó.

A régi suli utcáján vén gesztenyefák sorakoztak, mintegy folytatásaként a vasútállomásról idáig vezető hosszú Karinthy utcának; nyáron oly tömör lombozatuk az utóbbi napokban látványosan megritkult, egyre több helyen tört utat magának ágaik között a kora őszi álmos fény. Apa őszinte érdeklődéssel forgatta a fejét, ő több, mint negyedszázada nem járt már itt; legutóbb valószínűleg akkor, amikor volt felesége unszolására ellátogatott egyetlen közös gyermekük általános iskolai ballagására.

– Nem is emlékszem erre az épületre – mondta, amikor Gábor odakísérte őt a cukrászda teraszához. – Ez eddig is itt volt?

– Ez volt az az iskola, ahová még elsőben jártam. Egy éttermet működtettek itt utána valameddig, ide költözött előző helyéről, onnan szemből a Gesztenyés Ház. Ahol a ballagási ebédemet tartottuk.

– Hm. Azért az állítólagos bécsi szeletért valóban kijárt annak a helynek a földig rombolás.

Helyet foglaltak. Gábor gyanakodva, lapos pillantásokkal figyelte apját; nézte azokat a megtévesztően kényelmes mozdulatokat, ahogy Vilmos öregurasan elfészkeli magát a széken, majd fintorogva maga elé húzza a gyűrött, összefogdosott laminált papír étlapot és az orrára csúszó szemüvege fölött böngészni kezdi azt.

– Hellló. – Magas, a megfelelő helyeken gömbölyödő pincérnő lépett oda hozzájuk, rágózás közben hosszan elnyújtva a hangokat. Sötét, barna szemei Gábor felé villantak. – Mit hozhatok a nyomozó úrnak és az édesapjának?

– Ennyire látszik a rokonság? Akkor inkább meg sem próbálom letagadni. Anettkám, nekem csak kávé lesz, a szokásos, egy tejszín, egy cukor. Apa, neked?

– Kávét nem kérek, köszönöm. Tapasztalataim szerint a cukrászdai kávék általában nem finomak. A cukrászok ugyanis csak kényszerből tartják a kávégépet, és nem is fordítanak nagy figyelmet a személyzet kiképzésére, egyszerűen más a profiljuk. Ez az ischler, ha szabad kérdeznem, az az ischler?

Anett különben sem elhanyagolható méretű keblei árulkodóan megemelkedtek, miközben a pincérnő nagy levegőt véve megmarkolta az egyik szék háttámláját.

– Igen, uram, jól látja, ischler. – Anett hangja vészjóslóan elmélyült, Gábor pedig jobbnak látta inkább elmélyülni az étlap rejtelmeiben. Volt már szerencséje ehhez a hangsúlyhoz. – Milyen sütemény lehetne, ha egyszer az van odaírva?

– Nos, mert a szolnoki az egyetlen és igazi ischler, minőségi csokoládéöntettel, és természetesen felvert tojásfehérjével megtöltve, nem lekvárral, mert az véleményem szerint nem ischler, az valami más sütemény. Az önöké ilyen, hölgyem?

– Biztosíthatom róla, uram, hogy így készítjük el. Szolnokiasan. Nálunk ez a hagyomány.

– Hm. Nincsenek jó tapasztalataim a vidéki készítésű ischlerekkel. Akkor inkább kérnék egy lúdláb szeletet, azt úgysem lehet elrontani.

– Gábor? – Anett elfehéredett ujjakkal szorította a szék támláját. – Akkor neked biztosan nem lesz más?

– Ööö .. Anettem. A kávé. És tudod mit? Egy ischlert is kérek. Úgy megkívántam hirtelen.

A pincérnő biccentett, majd visszacsörtetett a cukrászda belsejébe. Gábor nagy levegőt vett, majd összecsapta az étlapot. Hátradőlt székén, és úgy nézte hunyorogva a bágyadt délutáni melegben szendergő utcát.

– Ismerősöd a hölgy? – pillantott fel a menüből Apa, mert még mindig azt nézegette.

– Olyasmi. De ha így folytatod, akkor hamarosan a gyilkosom. – Gábor áthatóan pillantott a szemközti széken békés nagypapa módjára kucorgó öregemberre. – Meddig maradsz? Vagy már ezt kérdeztem?

– Vendégmarasztaló kisváros, nem mondom, de azért Szolnok egy fokkal kellemesebb hely. – Vilmos levette a szemüvegét, és egy papírzsebkendővel tisztogatni kezdte. – Mit tudsz egyébként az áldozatról?

– Az áldozatról? Úgy hetven év körüli, elhízott, bajuszos, ősz hajú férfi. Valószínűleg nyugalmazott iskolapedellus vagy házmester lehet, nem helybeli. Egy cukrászdában használatos alumínium tálcát döftek a hátába, de előtte teletömték a száját tojáshabos ischlerrel.

Apja kissé értetlenül meredt rá, úgy ráncolta a homlokát, hogy egészen összeért a két szemöldöke. Gábor elvigyorodott, majd hintázni kezdett a székén. Élvezte az arcát simogató napsütést, a kora őszi meleget, amely megrekedt a házak, a gesztenyefák között.

– Arra a hölgyre gondoltam, akit ma reggel találtak meg a ligetben. Ismerted őt?

– Látásból. Benedeczki Katalinnak hívták, a könyvtárban dolgozik. Vagy pontosabban csak dolgozott. Szerintem helybeli volt, biztosan a főiskola elvégzése után ez volt az első munkahelye – és az utolsó is, szegény kiscsaj. Mi az, apa, szagot fogtál? Összeismertethetlek a nyomozást végző munkatársammal, ha akarod. Kedves nő, te biztos csípni fogod.

Anett lépett melléjük, egy nagy tálcán egyensúlyozva Gábor kávéját és a süteményeket. Önmagához képest visszafogottan öltözött, fehér ingének csak a legfelső gombját hagyta nyitva, Vilmos tekintete pedig megpihent feltáruló dekoltázsán, miközben Anett áthajolt kettőjük között. Elkapta fia pillantását, majd elvörösödve gyorsan maga elé húzta a tányért.

– Köszönjük, kisasszony. Majd szólunk, ha szükségünk lesz valamire.

– Hogyne. Majd szólnak – szűrte a szót a fogai között Anett. Egy pillanatig állt ott, mintha kérdezni szeretett volna valamit, majd ott hagyta őket, papucsa hangosan csattogott, ahogy átlibbent a másik asztalnál éppen letelepedő családhoz.

– Vajon ő ismerte az áldozatot? – Apa villájával a pincérnő felé mutatott.

– Egészen biztos, hogy ismerte. Itt egy átlagos héten megfordul a fél város, általában ischlert kérnek és kávét. A lúdlábuk ugyanis közismerten pocsék.

– És te ismerted?

Gábor eldöntötte a süteményt a tányérján. Az ischler-fanatikusok régi trükkjét használta: szétválasztotta a két felét, majd villája élével elkezdte feldarabolni a habos-csokis tésztakorongokat.

– Mondtam már, hogy csak látásból. Legalább egy tízessel fiatalabb volt nálam, akkor járhatott itt suliba, amikor én már az egyetemre. Egyszer-kétszer összefutottam vele, mert a könyvtár ott van a rendőrség épületével szemben. Mindig lehajtott fejjel sétált. Olyan igazi jókislány volt.

– Emlékszel, mit mondtam neked mindig az első benyomásról? Hogy mennyire meghatározza az egy másik emberről később alkotott képünket?

Gábor elkezdte befelé lapátolni a süteményt. A másik asztalnál ülő két gyerek zajongva, egymás szavába vágva válogatott a sütemények között, apjuk pedig a felesége tekintetét gondosan kerülve mondott valamit Anettnek; Gábor jót szórakozott kétségbeesett igyekezetén, ahogy megpróbált csak az étlapra koncentrálni közben. Vilmos is abbahagyta a kérdezősködést, és a falatokat megfontoltan forgatva a szájában komótosan eltüntette a tányérról a süteményt. Fia kényelmesen hátradőlt a nyikorgós széken.

– Ha gondolod, alhatsz az én ágyamon – mondta hosszas hallgatás után. – Még az első itteni fizumból vettem az Ikeában, tehát még neked is meg fog felelni.

– És te akkor hol alszol? Azon a kicsi díványon?

– Nem, apa. – Gábor vigyorgott. – Annál azért kényelmesebb helyen.

 

Reggel percre pontosan nyolckor csöngött a telefonja. Gábor álmosan hunyorogva tanulmányozta a mennyezetet, igazából azt sem tudta hirtelen, hogy milyen nap van éppen. Az elmúlt egy hetet igyekezett egyfajta hosszú szabadságként felfogni, de ahogy teltek a napok, egyre inkább azon kapta magát, hogy kezd beleunni a semmittevésbe. Például egészen eddig, ha esett, ha fújt, ő kocogással kezdte a napját, de múlt szerda óta alig mozgott valamit.

Addig nyújtózkodott, amíg elő nem tudta halászni a szék támlájára dobott nadrágja zsebéből a mobilját. Elfintorodott. Farkas.

– Tessék – szólt bele álmosan.

– Jó reggelt. – Mariann hangja frissen és kipihenten csendült a vonal másik végén. – Kilencre legyél bent, Gábor. Beszélnünk kell.

– Ó, szóval most már kell. – Gábor tenyere hirtelen csúszóssá vált, és ahogy felült, a szíve hirtelen meglódult. Köhintett. – Kilenckor nekem sajnos más dolgom van, de tízkor ott leszek, ha értem küldesz valakit.

– Azt mondtam, kilencre.

Mariann ezzel letette. Anett pont ekkor lépett be, és ahogy könyökével benyomta az ajtót, úgy áradt be a kávéillat a konyhából. Két csésze volt nála. Gábor elmélyülten nézte a nő meztelen lábait, azt a finom hullámzást, ahogy vádliján megfeszült az izom, miközben a csészéket egyensúlyozva, kapaszkodás nélkül leült mellé törökülésben az ágyra. Erre a mutatványra is csak Anett volt képes az ismerősei közül. Kibontott, dús haja az arcába hullt, furcsa módon kihangsúlyozva így finom szarkalábait.

– Fogadjunk, hogy a faterod hívott, mert friss szendvicset szeretne enni, és nem talál hozzá a hűtőben vajat.

– Rosszabb. Farkas volt. – Gábor a takaróra hajította a mobilt, és ahogy a kávéért nyúlt, tekintete találkozott a nőével. – Mi az?

– Semmi. – Ahogy vállat vont, Anett mellei sokat sejtetően hullámozni kezdtek a pizsama helyett viselt bő, kockás ing alatt. – Csak úgy néztél rám az előbb, amikor bejöttem, mint akit éppen elküldött a nője a picsába.

– Hát, amikor Farkassal beszélek, általában úgy is érzem magam. Lehet, hogy előbb hazaszaladok, és megnézem, mi van apával. Farkas pedig várhat. Nekem ne pattogjon az a kiscsaj, tegnap is ott rókázott mindenki szeme láttára. Én az első halottam után elmentem ebédelni, ez meg itt kivágta a taccsot.

– Rókázott…? Jézusom. – Anett megborzongott. – Szerencsétlen kislány. Azért örültem, hogy este hazakísértél. Még a polgárőrök is kint voltak az utcán, pedig milyen nyugi volt eddig.

– Nem erőszakoskodtak a lánnyal, és nem is rabolták ki. Szerintem egyszeri eset volt, vagy legalábbis nagyon remélem. El sem tudom képzelni, kinek árthatott, a fenébe is, hogy így kellett végeznie.

Anett feljebb tornászta magát az ágyon, és szabad bal kezével kisöpörte arcából a haját. Mélybarna szemei felcsillantak.

– A főnököm szerint együtt járt Kövesdivel – suttogta. – Mármint az ifjabbikkal, Árpival.

– Mármint Katika? – kérdezett vissza elgondolkodva Gábor. – Kövesdi, Kövesdi … ismerős a neve.

– Az apja agrárvállalkozó. Kenderes felé vannak földjei meg egy csomó traktora. Egy jóvágású hatvanas faszi, a fia viszont nem egy nagy szám. Te nem emlékezhetsz rá, de korábban voltak balhéi a környéken, egyszer egy kocsmai verekedés után elő is állították.

– Elég nehéz elképzelni, hogy egy olyan művelt, finom kis csaj, mint a Benedeczki Kata összejött volna egy ilyen … balhés kölyökkel. – Gábor nekilátott, hogy megigazgassa Anett inggombjait.

– Én nem igazán ismertem ezt a kislányt, egyszer-kétszer betévedt hozzánk, kért egy sütit, pillanatok alatt betörölte, aztán ment is tovább. Mindig egyedül volt – tette hozzá jelentőségteljesen Anett. – Na, ne macerálj már. Jelenésed van, nem emlékszel?

– Hát, nem tudom, mit szeretne nekem mondani Farkas, de majd megemlítem neki ezt a Kövesdi-dolgot. Talán érdekelni fogja. – Gábor széthúzta a nő ingét. Anett megitta az utolsó korty kávét is, néhány pillanatig tűrte, hogy a férfi cirógassa a mellét, majd finoman odébb tolta a kezét.

– Volt erre este elég időd, nyomozó.

Olyan hirtelen szólalt meg a kapucsengő, hogy mindketten összerezzentek. Anett sietve visszagombolta az ingét, Gábor pedig nagyot sóhajtva hanyatt dőlt az ágyon. A felhúzott redőny mögött, az utcán sorakozó fák alatt Barátlaka éppen zajosan vágott neki egy újabb dolgos hétnek.

Anett visszajött. Nagy levegőt vett, de szavainak éle elnyomta az ing sokatmondó megfeszülésével kiváltott hatást:

– Az apád az. Azt kérdezi, hogy van-e kedved sétálni.

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc | I. Regényíró pályázat

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Hadházi Simon őrnagy rendőrnyomozó az esetet első ránézésre szexuális indíttatású véli, mégsem hiszi, hogy az lenne. Közismerten jó szimata mást súg.
Eszébe jut egy korábban látott riport, ahol az áldozat arról beszélt, mennyire fontosnak tartja a tanulást. Nagymamája arra tanította, a szépség elszáll, a tudás megmarad. A nyomozót dühíti ez a „pazarlás”, hisz most ilyen brutális módon mindkettő elveszett. Számos kibogozhatatlannak tűnő bűneset megoldásával a háta mögött, és az általa felállított kreatív csapattal megkezdi a nyomozást.

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc

krimi, bűnügyi

#1

A villában hét órakor kezdődött a vacsora, amelyre meghívták Felföldi Alexandrát, a nemzetközileg ismert modellt is. A tulajdonos bosszúságára azonban a lány visszautasította az illusztris társaságba szóló meghívást, amelyért sokan bármire képesek lettek volna. Ennek ellenére – azzal az ürüggyel, hogy megbeszéljék a következő nagyszabású munkát – kilenc órára magához rendelte a lányt. Mondván, másnap elutazik és nem lesz idejük a részletek egyeztetésére.

Alexandra pontosan kilencre érkezett. Egyszerű színes pólót, sportos farmert viselt, hozzá vékonypántos nyári szandált. Az öltözékével is kihangsúlyozva, hogy nem a partira jött. Mégis kénytelen volt beköszönni a társaságnak, mivel Johann Kerekes titkára – főnöke szigorú utasítását követve – a hatalmas nappaliba terelte, ahol a jóllakott és már enyhén ittas társaság kitörő örömmel fogadta.

A férfi úgy tett, mintha nem a főnöke, hanem legalábbis a partnere lenne. Kéjesen fürdött az elismerő, irigy pillantásokban. Felföldi Alexandra természetes szépsége még így smink nélkül, farmerben és pólóban is annyira látványos volt, hogy a jelenlévők mindegyike jelentős összeget szánt volna rá, ha megkapja. Úgy vágytak rá, mint egy nagyszerű vadásztrófeára, vagy egy különlegesen értékes festményre, ami az ő köreikben a tulajdonos presztízsét növeli.

Alexandrát bosszantotta a megrendezett jelenet, mégis úgy gondolta, kivételesen nem teszi szóvá. Sürgette, essenek túl a hivatalos ügyeken.

Ezzel önkéntelenül is Kerekes malmára hajtotta a vizet, hiszen miért is vonulnának el kettesben – vélték a jelenlévők – ha nem lenne köztük semmi.

Távozásukat kétértelmű és nagyon is egyértelmű megjegyzések kísérték.

A milliárdos úgy látta, kellően előkészítette a talajt egy újabb házassági ajánlatra. Az volt a terve, ha végre sikerrel jár, visszakíséri a lányt a társaságba, hogy kiélvezze az előre borítékolható bámulatot. Legutóbb akkor volt hasonló sikere, amikor megszerezte azt különleges XVI. századi ékszerkollekciót, amelynek addigi tulajdonosát és valódi értékét még a fekete piacon is sűrű homály fedte. Szakértők pedig egyszerűen felbecsülhetetlennek emlegették.

Biztos volt benne, őt végérvényesen senki sem meri visszautasítani. Már-már rögeszméjévé vált, hogy ő lesz az, aki megszerzi a nőt.

Az ő legfőbb istene a pénz volt. Azt vallotta, mindennek ára van és bármit megszerezhetsz, ha a megfelelő árat kínálod érte. És neki nagyon-nagyon sok pénze van. Semmi sem állhat tervei útjába még egy ilyen jogi diplomát lobogtató csinibaba sem. Mert számára Felföldi Alexandra sem volt több mint egy szépséges játékszer, amit ő bizonyosan meg fog szerezni. Előbb vagy utóbb. Ez csak idő és pénz kérdése. Mert mindig van az a pénz…

– Úgy látom, nagyon elfoglalt vagy – indította a beszélgetést a lány, amint beléptek az irodába.

– Neked soha nem vagyok túl elfoglalt – negédeskedett a férfi a kanapé felé terelgetve őt, miközben hatalmas pocakjával szinte súrolta a karját.

A nő látványosan elhúzódott és az íróasztal előtt álló faragott székre ült. Jelezve, kizárólag a munka miatt van itt.

– Nézd, hosszú napom volt. Szeretnék minél előbb hazamenni – mondta.

– Megkínálhatlak egy itallal? Oldja a fáradtságot – ajánlotta a férfi és már indult is a könyvespolcba épített hatalmas bárpult felé. – Van egy egészen különleges whiskym, egyedül én tudom behozatni az országba. Ilyet még biztos nem ittál.

– Ne fáradj, tudod, hogy egyáltalán nem iszom.

– Tudom-tudom, de úgy gondoltam ez a kivételes munka megérdemli, hogy igyunk rá egyet. Nem mindennap kap egy magyar modell ajánlatot a híres Vogue magazintól, főleg nem olyat, ami egy ilyen egzotikus utazással is együtt jár.

– Mi tagadás tényleg meglepődtem rajta egy kicsit. Persze az után a díjnyertes fotó után, ami a szobám falát díszíti, számíthattam a nagyobb magazinok megkeresésére is. Hiszen mára már bejárta az egész világot – mosolyodott el a szépséges modell.

Felföldi Alexandrának, nem volt kétsége afelől, miért kapta a felkérést. Biztos volt benne, hogy az a fotós – aki komoly nemzetközi díjat nyert a képpel – ajánlotta be a magazinnak és azt is tudta, nem önzetlenül. Nyilván abban reménykedett, hogy további sikereket és még több pénzt érhet el vele. Azt, persze nem sejthette, hogy az egzotikus utazást Kerekes finanszírozza majd. Mert ugye pénzért mindent meg lehet venni.

– Megkeresnek, persze – mondta kajánul a férfi – különösen, ha egy tehetős támogató is áll a hátad mögött.

– Úgy, szóval a te kezed ebben is benne van. Akkor már egészen másképp fest a dolog. Akkor…

– Figyelj ide Tündérkém – szakította félbe a férfi – egyáltalán nem néz ki másképp. Ez részben jó üzlet a cégünknek, részben pedig egy kis ajándék tőlem neked.

– Ne is folytasd! Nem várok tőled ajándékot. A főnököm vagy, köt a szerződésem. Megfizeted a munkámat, és én sok pénzt hozok neked cserébe. Ez nem egy jótékonysági történet!

– Jó, persze, szép dolog az öntudat, de mit árthat, ha munka közben pihenünk együtt egy kicsit egy gyönyörű helyen.

– Miért utaznék veled?

– Mert azt remélem, végre igent mondasz és elfogadod tőlem ezt a gyűrűt – nyitott ki Kerekes egy kis bársonydobozt és a lány orra elé tolta.

A mennyezeti lámpa fénye megcsillant a különleges darabon. A platina karikára egy apró, finoman megmunkált kagyló simult, amelybe mélytüzű rubint ültettek.

– Felföldi Alexandra, kérlek, légy a feleségem! Ha akarod, akár le is térdelek előtted, csak mondj már végre igent!

A romantikusnak szánt leánykérés fényét kissé elhomályosította az a követelődző és erőszakos hangnem, amelyen a reménybeli vőlegény elővezette. A férfi kezdett feldühödni, de ezt egyelőre még sikerült palástolnia.

Hiú ember volt és nem tűrte a visszautasítást, különösen nem egy nőtől. Utoljára tinédzser korában fordult vele elő, hogy egy nőnemű lény nyíltan szembe szállt az akaratával. Ám ő sem úszta meg büntetlenül. Olyan hadjáratot indított ellene, hogy a lány néhány héten belül elmenekült az iskolából.

Viszont az a kudarc meghatározó élmény lett az életében. Annak ellenére, hogy évekkel később még egyszer alkalma nyílt megbosszulni. Mindig megszerezte magának, akit akart bármi áron. Még akkor is, ha utána úgy dobta el, mint egy használt papír zsebkendőt.

#2

A lány, akinek az emléke soha nem törlődött ki Kerekes emlékezetéből, alig múlt tizenöt, amikor a két évvel felette járó fiú felfigyelt rá. Mivel tinédzserként még karcsú volt és meglehetősen jóképű is a legtöbb lány kereste a társaságát. Ő pedig már akkoriban is ügyesen manipulálta a környezetét. Magához vonzotta az iskola nagymenőit, akiknek a legfőbb szórakozása a skalpgyűjtés volt. Egyetlen csinos lány sem menekülhetett előlük.

Anne szép arcú, törékeny alkatú, de erős akaratú lány volt. Hosszú sötétszőke haját rendszerint szorosan összekötve viselte. Szolidan öltözött. Kiválóan tanult és minden adottsága megvolt ahhoz, hogy vezető szerepet játsszon az iskolai közösségben. Ennek ellenére kerülte a feltűnést. Távol tartotta magát Kerekes zajos, kihívó társaságától. Szerencsétlenségére a fiú mégis felfigyelt rá.

Először csak heccből szólította meg. Gondolta, jó móka lenne elcsábítani, utána rövid úton dobni a lányt. Anne udvariasan megköszönte a meghívást, de nem kért belőle. Hihetetlen volt. Ilyet még egyik lány sem merészelt eddig a középiskolában. Ezután még két alkalommal tett neki különféle ajánlatokat, aztán megdühödött és ráuszította a haverjait. Anne megpróbált elbújni előlük. Két hétig beteget jelentett, remélve, közben elfelejtik, de hiába. A lány szülei végül rájöttek, mi történik és elvitték egy másik iskolába. Évekig nem találkoztak.

Legközelebb húsz év múlva akadtak össze. Véletlenül. Az egyik félig sem legális vállalkozásához keresett vegyészeket. Akkor talált rá a lány nevére az interneten, aki addigra elismert kémikus lett egy menő kutatóintézet alkalmazásában.

Még évek múlva is ellenállhatatlan nevetésre ingerelte, ha eszébe jutott, milyen döbbent képet vágott a nő, amikor váratlanul letartóztatták illegális drogkereskedelem vádjával.

Úgy intézte, ott legyen, amikor bilincsben elvitték az egész szomszédság szeme láttára, és kajánul a szemébe vigyorgott. Biztos volt benne, a nő megértette, neki köszönheti az egész meghurcoltatást. Hiába derült ki egy-kettőre a vádak alaptalansága, az árnyék ott maradt a nő szakmai karrierjén.

 

#3

Alexandra megcsodálta az ékszert, de nem nyúlt érte.

– Nem értelek – mondta. Már többször, világosan megmondtam, nem megyek hozzád. Egyébként is, hogy gondolod? Ott van neked Xénia, gyakorlatilag veled él. Gondolom, most is idevárod. Miért nem veszed el őt, ha annyira meg akarsz nősülni?

– Ugyan ne légy ostoba! – fortyant fel Kerekes. – Xénia nem számít! Van, mert nekem kell egy nő, szex nélkül nem működöm. Neki meg kell egy támogató. Ez csak egy kényelmes üzlet, win-win. Semmi más. De, ha téged zavar, bármikor kirúgom.

– Nem vagyok ostoba és eszedbe se jusson kirúgni bárkit is miattam. – Mi ez a zaj? Van itt valaki? – fordult a lány beszéd közben az ajtó felé.

– Nincs itt senki, kettesben vagyunk. Még a személyzet sem jöhet ide hívás nélkül. Biztos a klíma kapcsolt be, szokatlanul meleg van ma este. Szóval? Mi a válaszod? Tessék, vedd el! Egyedi darab, neked csináltattam. Ez a vörös rubin igazán illik hozzád. Hát nem gyönyörű? – közben egyre jobban forrt benne a düh. Egészen kivörösödött, úgy tűnt, már nem sokáig tudja türtőztetni magát.

A lány hirtelen megérezte a burkolt fenyegetést. Megijedt, de igyekezett nem mutatni. Próbálta tréfára venni a dolgot, elnevette magát.

– Ugyan, ne mondd, hogy komolyan gondolod. Végül is, van körülötted elég jogász, nincs szükséged egy modellre, aki ügyvédnek készül.

– Na, ja, a diplomád – a lekicsinylés csak úgy sütött a férfiből. Attól, hogy van egy diplomád, még nem vagy ügyvéd, és szerintem nem is leszel.

Johann Kerekesnek meggyőződése volt, hogy egy nőnek lehet akárhány diplomája, akkor is csak egy nő marad. A nők helyéről pedig egyértelmű véleménye volt.

Alexandra úgy látta, jobb, ha megy, felállt.

– Biztosan várnak már a vendégeid, én pedig túlságosan fáradt vagyok. Nem tehetnénk át a megbeszélésünket valami barátságosabb időpontra? – javasolta. Kezdett nagyon elege lenni ebből a parttalan társalgásból.

Ebben a pillanatban megcsörrent Kerekes telefonja.

– Igazad van. Tényleg hiányolnak. Rendben, akkor kedd délelőtt folytatjuk. Remélem, addig meggondolod magad.

– Akkor kedden. – válaszolta a lány és gyorsan az ajtóhoz lépett. Eszében sem volt meggondolni magát, de ezt most nem mondta ki. Igyekezett minél előbb kikerülni az irodából.

Kerekes mielőtt visszament volna a vendégeihez, kibontotta azt a különleges skót whiskyt, amit a lány visszautasított. A csiszolt üvegpohárba kanalazott jégkockákra rálöttyintett egy bőséges adagot. Lassan kortyolgatva próbálta dühét lecsendesíteni. Nem engedhette meg magának, hogy a vendégei – akiket egyébként is a pokolba kívánt – meglássák rajta, ezúttal sem járt sikerrel.

– Oké, kisanyám, megbánod te még ezt! Majd én gondoskodom róla – morogta.

 

#4

Ahogy ott feküdt elhagyatva, szemérmetlenül kitárulkozva a sárguló avaron, senki sem gondolta volna, hogy huszonnégy órával korábban még ő volt az egyik legkeresettebb modell, akiért versengtek a nemzetközi ügynökségek. Aki egy-két órával korábban még boldogan kikacagta mindhárom férfit, aki megkérte a kezét.

A kis ligetet az úttól eltakarta néhány bokor, amely még egyáltalán nem akarta észrevenni, hogy a naptár már szeptember vége felé ballag. Javában zöldelltek, csakúgy, mint a környező tölgyek, amelyek egy padokkal körülvett fa asztal fölé hajoltak. Megvédve azt a nap erőszakos sugaraitól. A jelekből ítélve a környék turisták, erdőjárók kedvelt pihenője lehetett. Legalábbis erre utalt az a kitaposott ösvény, amely éppen ide torkollott. A lányt azonban nem védte semmi a késő őszi verőfénytől.

Amikor a kis foxterrier szigorú neveltetését megcáfolva őrült rohanásba kezdett, majd hirtelen lefékezett, Barbara még arra gondolt, ideje a kutya megleckéztetésének. Ám amikor utolérte és meglátta, mi váltotta ki belőle az őrületet, legszívesebben ő is elfutott volna.

Látott már filmeken jó sok krimit, de mindig csak a szövevényes szálak megfejtésére figyelt, arra nem, mit kell tenni egy ilyen helyzetben.

Kinek kell szólni, kit kell felhívni és egyáltalán soha eszébe sem jutott, hogy ilyen a való életben is megtörténhet bárkivel, az ő világában pláne nem. Az meg, hogy éppen vele, még most is nyomasztó álomnak tűnt.

Ezért telt hosszú, dermedt percekbe, mire feltárcsázta a 112-t és bejelentést tett a lányról, akinek összeroncsolt feje mellett a rengeteg alvadt vér kétségtelenné tette, halott.

 

#5

– Ismeri az áldozatot? – kérdezte a magas, jóképű rendőrtiszt Barbarától, akinek a rendőrök kiérkezéséig sem sikerült megnyugtatnia az izgatott állatot.

– Nem, nem hiszem, nem tudom – mondta bizonytalanul. Eddig eszébe sem jutott, hogy ismerhetné.

Újra szemügyre vette azt a véres rongycsomót, ami nemrég még egy gyönyörű nő volt. A lány hason feküdt, arcából semmi sem látszott a szétzilált véráztatta aranyszőke haj alatt. Alsó testét lemeztelenítették. Felsője a háta közepén vérben ázott, nadrágját bokáig lehúzták. Átható alkohol szag terjengett körülötte. Furcsa módon azonban, vékonypántos szandálja a lábán maradt.

– Elmehetnék már? Van egy fontos megbeszélésem, amit nem tudok lemondani.

– Még egy kis türelmet kérek. Ha aláírta a vallomását, elmehet, de, legyen elérhető. Lehet még kérdésünk.

– Rendben, bár már elmondtam mindent, amit tudok. A kutyámat sétáltattam, ő talált rá.

– Egyelőre ennyi, de később felmerülhet még valami – válaszolta a nyomozó fel sem pillantva a papírjaiból.

Barbara, amint reszkető kézzel aláírta a hivatalos nyomtatványt, a maga részéről befejezettnek tekintve a beszélgetést, sarkon fordult és bizonytalan léptekkel, elindult az ösvényen visszafelé maga után húzva az izgatott ebet.

Azon kívül, hogy óriási sokk érte, amiről úgy érezte, soha nem fogja feldolgozni, valami motoszkált még az agya hátsó zugában, valami megfoghatatlan. De mivel egyetlen vágya volt, hogy az egész történetet kiverhesse a fejéből, nem foglalkozott vele.

Otthon hosszú percekig állt a forró zuhany alatt. Olyan erősen dörzsölte a bőrét, hogy szinte fájt. A haját is megmosta, hiába előző nap járt fodrásznál. Azt remélte, a forró víz képes lesz kiűzni a pórusaiba ragadt rettenetet. Legbelül azonban érezte, erre nincs sok esély.

Hajszárítás közben még egyre maga előtt látta azt a vérben ázó szőke hajat. És az a furcsa, megfoghatatlan érzés is egyre ott bujkált benne. A kis foxi fel-felnyüszített a kosarában, ő sem tudott megnyugodni.

Az órára pillantva észbe kapott, rohannia kell. Muszáj kivernie a fejéből az átélt szörnyűséget, az üzletfelek nem várnak.

 

#6

Amíg a helyszínelők, a nyomszakértőkkel és a fotóssal dolgoztak, Hadházi Simon őrnagy körbe járta a tetthelyet.

Kollégáit utasította, szedjenek össze mindent, amit a környéken találnak. A bokrok takarásában, az útról alig láthatóan felfigyelt az asztalra. A nyomokból ítélve népszerű lehet a hely a kirándulók között, állapította meg.

Többnyire olcsó, kis kiszerelésű göngyölegek hevertek szétszórva. Meglepő módon az egyik bokorból mégis egy meglehetősen drága hétdecis whisky üvege került elő.

– Ide nézzetek – emelte magasba az egyik fiatal helyszínelő – micsoda buli lehetett itt!

– Nem, semmi – válaszolta a másik – dobd be a többi közé, ez is pont olyan szemét, mint azok.

Bár első ránézésre a lány egy szexuális gyilkosság áldozatának tűnt, a nyomozó szinte biztos volt benne, ez az eset nem lehet ilyen egyszerű. Valami nem stimmelt, de egyelőre fogalma sem volt, mi. Ha megkérdezték volna tőle, miből gondolja, azt válaszolja, megérzés. Híres volt kollégái közt a szimatáról. Ahogy már az első szemle alkalmával szinte belelát a bűnözők agyába és kitalálja azok rejtett gondolatait. Főnöke egyszer tréfálkozva megjegyezte, „ha Simon nem a mi oldalunkon állna, soha nem tudnánk elkapni”. Ráadásul a tréfás hangnem ellenére ő ezt nagyon is komolyan gondolta.

Az őrnagy türelmetlenül várta, hogy a helyszínelők végezzenek, és végre megfordíthassák a testet. Látni akarta az arcát. Úgy érezte az majd többet elárul neki az történtekről.

A halott körül szorgoskodó orvoshoz fordulva, megkérdezte.

– Mit gondolsz, mióta halott?

– Azt mondanám, 8-9 órája fekhet itt – a patológus bosszúsan elhessentette a lány feje körül megjelenő zöld hátú legyeket. – Szerintem olyan éjjel tíz-tizenkettő körül ölhették meg, de persze biztosat csak a boncolás után tudok mondani.

– Megfordíthatjuk már, végeztél?

– Igen. Óvatosan bánjatok vele, és ha a fotósok elkészültek, azonnal hozzátok be. Nem maradhat itt sokáig a legyek, de a kutyások miatt sem – mutatott a sárga szalaggal körülzárt terület szélén összeverődött kutyatulajdonosok izgatott csoportjára.

A technikusok óvatosan, ügyelve a nyomokra, hátára fordították a lányt.

– Istenem! Hiszen ez Alexandra! – kiáltott fel Lívia, a nyomozó segítője, aki papírokkal a kezében, éppen odaért.

Hadházi Simon döbbenten meredt a tágra nyílt kék szempárba. Ez tényleg ő!

Felföldi Alexandra a maga huszonhat évével és híres szépségével együtt sem volt képes eloszlatni a körülötte állók elképedését.

Szinte mindenki ismerte őt nemcsak a környéken, de az egész országban. Évek óta élt már a rózsadombi házban. A szülei egy vidéki kisvárosba költöztek, ő itt lakott, amíg egyetemre járt. Már középiskolás korában ismert fotómodell volt. Arca gyakran feltűnt magazinok címlapjain, hirdető táblákon. Mégsem volt az a mostanság oly felkapott, magamutogató celeb, mint sokan abban a világban, amelyben ő is megfordult. Mindenáron komoly diplomát akart. Megfogadta, amit a nagymamája gyakran mondogatott neki, „a szépség elszáll, a tudás megmarad”.

Ez a mondat dübörgött most Simon fejében, amikor a halott lányt nézte. Nemrégiben látott egy, vele készült riportot, abban hallotta.

– A szépség elszáll, a tudás megmarad – dünnyögte maga elé – hát itt most minden elszállt!

– Takarjátok le és vigyétek be! – szólt a technikusoknak. Tehetetlen dühöt érzett az iránt a szörnyeteg iránt, aki képes volt elpusztítani ennyi szépséget és tehetséget.

 

#7

– Aláírnád ezeket a papírokat? – kérdezte Lívia.

A nyomozó segédjére nézett. Bognár Lívia hadnagy, közel tíz éve dolgozott mellette és alapjában véve meg volt vele elégedve. Mégis azt a már-már kegyetlenséggel határos érzéketlenségét – amellyel a bűneseteket kezelte – soha nem tudta megszokni. Ráadásul a legváratlanabb pillanatokban képes volt rázúdítani az adminisztráció, irritáló pókhálóját. Még ez a halott lány sem váltott ki belőle semmiféle tiszteletet, részvétet. Vagy, ha igen, azt jól titkolja – mosolyodott el.

Azért volt valami, ami mély érzelmeket keltett a hadnagyban, de ebből Simon semmit sem sejtett. Annál inkább a kollégáik, akik rendszeresen gyártottak tréfákat Líviának a nyomozó iránti áhítatáról. Cerberusként őrizte Simon irodáját, fél órával előbb érkezett nála és mire az őrnagy megjelent, már ott gőzölgött a kávé az asztalán. Rendben tartotta az íróasztalát, virágokat rakott az ablakába. Mindig készenlétben tartott kis hűtőjében alapanyagokat egy kiadós szendvicshez. Ha úgy látta, a főnöke nem tud időt szakítani az ebédre kérés nélkül is készített neki egyet-egyet.

– Hagyj most ezzel, majd később – hárította el a buzgólkodást és a kocsijához indult. Mielőbb el akarta hagyni ennek a szentségtörésnek a színhelyét.

 

#8

A magas kerítések mögött meghúzódó hatalmas villából gyakorlatilag semmit sem láthatott az arra járó, pedig a telek egy forgalmas főút mellett feküdt. A birtok hátsó részén álló háromszintes házhoz díszkővel kirakott autóút vezetett. A kovácsoltvas kerítés két oldalán – csak az avatott szem által felfedezhető – kamerás őrzés-védelmi rendszer vigyázta a villa titkait.

Éjszakánként fegyveres biztonsági őrök járőröztek az ősi fák alatt és tartották féken a négy izmos dobermannt. Az éber, intelligens, energikus állatok semmitől sem rettentek vissza, maximálisan lojálisak voltak idomítójukhoz, csak neki engedelmeskedtek.

A nagyszámú személyzet egy mellékutcából nyíló kaput használt, ugyanúgy, mint a szállítók, akik a háztartást látták el a legkülönfélébb árucikkekkel.
Volt még egy harmadik bejárat is, de erről csak kevesen tudtak. A jól álcázott hátsó kapuhoz, amely a domboldalt borító erdőbe vezetett, csak Johann Kerekesnek és legközelebbi bizalmi emberének volt kulcsa.

A biztonsági berendezésekkel jócskán ellátott dolgozószobába csak azok mehettek be, akiket a tulajdonos hívatott. Néhány fontos és többnyire titkos üzleti partneren kívül ide senki sem jókedvéből lépett be. Johann Kerekest, miközben a világ előtt az empatikus, gazdag mecénás arcát szerette mutatni, közvetlen környezete könyörtelenségéről ismerte.

A személyzetet hosszas kiválasztási procedúra után alkalmazták, melynek alapfeltétele a feltétlen hűség és a szigorú titoktartás volt. A legkisebb hibát is azonnal megtorolták. Még azok sem beszéltek a házban történtekről, akiket valamilyen okból elbocsátottak. Az elejtett szavakból és titokzatos balesetekből táplálkozó legendák szerint a villa jelenlegi és régebbi dolgozóinak tilos volt akárcsak a leghétköznapibb információt is megosztaniuk még családi körben is. Suttogtak olyan esetekről, amikor valaki megszegte ezt a szabályt és nem vitte el szárazon.

 

#9

A parti után, hajnaltájban hálószobájába belépve, Johann Kerekes ott találta ágyában Szántó Xéniát. Nem számított rá és egyébként is dühös volt. Nem sikerült elkápráztatnia vendégeit a hódításával. Begyűjtött ugyan néhány irigykedő pillantást, amikor a kérdéseket azzal hárította el, úriember nem beszél ilyen ügyekről. De ez édeskeveset számított neki.

Vendégei – gazdag üzletemberek, politikusok, állami vezetők – kiválóan érezték magukat a minden igényt kielégítő vendéglátás során. Jócskán hajnalodott, mire szedelőzködni kezdtek. Addig az istennek sem akartak hazamenni. Végül, kis híján kidobta őket. Szerencsére a legtöbbjük már annyit ivott, hogy észre sem vette, a pokolba kívánja őket. Kerekes kiválóan tudta titkolni valódi érzelmeit, mestere volt az álcázásnak minden téren. Visszafogta magát és egész éjjel a jópofa, szórakoztató házigazdát játszotta. Most azonban úgy érezte, végre szabadjára engedheti a dühét.

– Hát te mi a fenét keresel itt, mióta mereszted a seggedet az ágyamban? – kérdezte csöppet sem kedvesen.

– Mi a baj Mackókám? Nem sikerült valami? – Xénia úgy tett, mintha észre sem venné a gorombaságot. – Gyere ide, hagy vigasztaljalak meg, biztos elfáradtál, jó késő van már.

– Az kérdeztem, mióta vagy itt? – dörrent rá ismét a férfi.

– Ó, nem túl régen. Bocsi, nem akartalak zavarni, gondoltam megvárlak. Segítek ellazulni, tudod, jó vagyok ebben – bújt ki a takaró alól a nő, látszólag ügyet sem vetve a támadó hangnemre. Kiszámított, jól begyakorolt mozdulattal állt fel az ágyról. Az apró kis hálóing inkább felfedte, mint takarta kisportolt, tökéletes idomait. Odalépett Kerekeshez és átölelte annak hatalmas pocakját.

– Ugyan, hagyj már békén – morogta most már enyhültebben a férfi.

– Gyere – duruzsolta a nő – segítek zuhanyozni. Ígérem, nem lesz okod panaszra – suttogta sokatmondóan.

– Nem bánom, – adta meg magát Kerekes – de reggel már ne lássalak itt. Legközelebb pedig csak akkor gyere ide, ha én hívlak.

Xénia általában mindent bevetett, hogy a csöppet sem férfias külsejű, de kényes szexuális ízlésű milliárdosnak ne legyen oka panaszra. De ezúttal nem kellett különösebben megerőltetnie magát. Az ital, a mértéktelenül elfogyasztott zsíros ételek és a végtelennek tűnő éjszaka hamar kiütötte a milliárdost. Reggelre pedig, még jóval az előtt, hogy a férfi felébredt, el is tűnt a házból.

Ezek után dél is elmúlt, mire a házigazda belépett a dolgozószobájába. Kinyitotta a laptopját és rákattintott a népszerű hírportál friss híreire, ahogy minden reggel.
Addigra minden internetes oldalon vezető hírként szerepelt Felföldi Alexandra portréja és a haláláról szóló tudósítás.

Mészáros Lajos: Pesti balhé | I. Regényíró pályázat

Mészáros Lajos: Pesti balhé | I. Regényíró pályázat

Megjelent

1750,00 Ft

Elfogyott

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 268
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN:
Méret: 130 mm x 190 mm x 23 mm

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Mészáros Lajos: Pesti balhé című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Kovács Misi, a piti tolvaj, amikor munkára fogja agytekervényeit, mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezen felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Balul sikerült akciója miatt nem várt módon kerül a rendőrség érdeklődésének középpontjába.

Mészáros Lajos: Pesti balhé

akció, krimi, bűnügyi

Első fejezet

1.

1993. november 14. vasárnap

– Halljam, hol van? – tette fel a kérdést higgadtan Sebész, de a nyomaték kedvéért egy csattanós pofont is mellékelt hozzá.

– Rohadjatok meg! – közölte az ütés elszenvedője, miközben felszakadt szájából vér csurgott csupasz mellkasára.

Az áldozat, Erdős Péter ezután ingerült szitkozódásba kezdett, mely hisztérikus reakció egy ilyen helyzetében teljesen érthető, sőt, elvárható. A saját házában, esete, előzetes bejelentés nélkül törtek rá egykori társai, Imre és Sebész. Kirángatták az ágyából, leteperték a földre, majd levonszolták a lépcsőkön a fényűzően berendezett budai villa dolgozószobájába. Végezetül úgy, ahogy találták, anyaszült meztelenül egy székhez kötözték őt.

A sebtében kialakított vallató helységben sejtelmes félhomály uralkodott. Csak a barokk diófa íróasztalon álló antik olvasólámpa szolgáltatott némi sárgás fényt, amit egyenesen Péter arcára irányítottak. Éppen úgy, ahogy minden rendes kényszervallatáson.

Sebész egyáltalán nem volt türelmetlen, de már irritálta a fékevesztett káromkodás, ezért újfent felpofozta Pétert, ezúttal ököllel, mire az elnémult. Sebész megfordult, és a lámpa fényét kezével kitakarva Imre tekintetét kereste, aki egy hatalmas bőrfotelben terpeszkedett.

Imre mélyen barázdált homlokát dörzsölgette, miközben hüvelyk ujjával a halántékát masszírozta. A hatvanas éveiben járó férfi kocsonyás tekintete, püffedt, vörhenyes arca hűen tükrözte alkoholhoz fűződő halálos vonzalmát, és jelen esetben másnaposságát is.

– Hmm? – biccentett türelmetlenül Sebész, utasítást várva. Bár több, mint két éve nem látta Imrét, őt nem lepte meg az állapota. Végig kísérték egymás életútját, gyerekkoruktól kezdve, így testközelből követhette Imre lassú öngyilkosságát.

Imre az öltönyéből egy csomag Symphoniát kotort elő, kihúzott belőle egy cigarettát és rágyújtott. Jó mélyen letüdőzte a kesernyés füstöt, majd szinte azonnal köhögésben tört ki. Fájdalmas arckifejezéséből kiolvasható volt, hogy ez a művelet cseppet sem segített sajgó koponyáján.

– Lennél kedves elárulni, hogy miért csinálod ezt, Péter? – krákogta grimaszolva.

– Mit miért? – kérdezett vissza üvöltve a férfi, miközben erőtlen kísérletet tett kezei kiszabadítására.

– Az a kérdés, hogy miért szórakozol velünk? Mi mind egy oldalon állunk, sőt, mi több, barátok vagyunk…

– Sose voltunk barátok! – vágott a dohányos szavába Péter.

Imre az ablakhoz lépett, kezével végigsimította a korábban gondosan összehúzott, damaszt sötétítő függönyt, mialatt végig rosszallóan csóválta a fejét, mint aki szörnyen elégedetlen a hallottokkal.

– Szóval, azt mondod, hogy nem voltunk barátok? – kérdezte megjátszott csodálkozással a hangjában. – De ez a mérhetetlen gazdagság, amire szert tettél az elmúlt évtizedekben, a rendszer által jóváhagyva, finanszírozva, az azért jó volt, ugye? – mutatott rá a szoba falait díszítő festményekre. – Arról nem is beszélve, hogy mindkét gyermeked az Egyesült Államokban tanulhatott, ahol mi segítettünk megalapozni az életüket.

– Én ezekért mind megdolgoztam! Megérdemeltem!

– Dolgoztál? Na, ne röhögtess… nélkülünk egy senki lennél! Mindent nekünk köszönhetsz! Most pedig válaszolj! Hol van?

– Mi hol van? Azt se tudom, miről beszélsz! Engedjetek már el!

– Ne hazudj a képembe!

– Nem hazudok!

– Pedig tudjuk, hogy tudod, hogy hol van, amiről már mi is tudunk!

A mondat hallatán halvány, visszafogott mosoly ült ki Sebész arcára, ami nem kerülte el Imre figyelmét sem.

– Most mi van? – nézett Sebészre felhúzott szemöldökkel.

– Á, semmi – vigyorgott amaz.

– Nem fogom a kedvedért átfogalmazni – duzzogott Imre, majd újra Péterhez fordult. – Péter, legalább azt áruld el, hogyan tudtad ennyi éven át titokban tartani, hogy nálad van? És egyáltalán, mi hasznát láttad így?

– Te teljesen hülye vagy? Tényleg nem érted, hogy fogalmam sincs, miről zagyválsz?!

Imre a megkötözött férfi arcába fújta az utolsó slukk füstjét, majd a csikket látványosan átnyújtotta Sebésznek.

– Én a helyedben most rögtön beszélnék, hisz ismered őt – biccentett sokatmondóan a mellette álló társa felé.

Igen, tudta, hogy kicsoda Sebész, hát hogy a kurva életbe ne tudta volna!

– Higgyétek el, hogy tényleg nem tudok semmit! – hebegte, miközben rémülettel telt szemét le sem vette a parázsló cigaretta csikkről.

Sebész kesztyűs kezével lassan megsimogatta a férfi izzadságtól csatakos fejét, majd perverz élvezettel búgta:

– Tudod, szeretném azt mondani, hogy ez csak üzlet, bla, bla, bla, de az igazság az, hogy ezt nagyon fogom szeretni! Amint befejezte a mondatot, ráfújt a halványan parázsló csikkre, mire az vörösen felizzott. Sebész nem teketóriázott, rögvest a férfi combjába mélyesztette.

Péter felüvöltött a fájdalomtól és megperzselt bőrének kellemetlen szaga lassan betöltötte a szobát. Eközben Sebész arca felragyogott és egy jóleső sóhajtás hagyta el az ajkát, mert végre megint úgy érezhette, hogy él! Ismét önmaga lehetett, mint a régi szép időkben, nem pedig egy haszontalan vénember, aki nap, mint nap otthon üldögél „öreg-szagú” köntösében és csak várja a kaszást.

– Mit szólnál hozzá, ha kiherélnélek? – folytatta kéjesen Sebész.

– Basszátok meg, ti őrültek vagytok! – sziszegte összeszorított fogakkal Péter.

– Imre megmondta az előbb, hogy tudjuk, hogy tudod, hogy… – Sebész szava hirtelen elakadt, elmosolyodott, majd erősen megmarkolta a férfi sörhasa alatt rejtőzködő, pöttömnyire zsugorodott farkát.

– Ne… Kérlek… csak azt ne! – fakadt sírva végső elkeseredésében Péter.

– Tudtad, hogy a tököd összeköttetésben van a fenekeddel? – vigyorgott Sebész, egyre szorosabban markolva az említett testrészt.

– Nem… – nyögte Péter, teljesen elvékonyodott hangon.

– Ha levágom – hatásszünetet tartott –, összeszarod magad! – fejezte be diadalittasan mondandóját, majd egy gyors mozdulattal eljátszotta, mintha tényleg le akarná metszeni a korábban szóbahozott testrészt.

Péter rémületében felsikoltott, úgy vernyákolt, mint egy bagzó macska a bádogtetőn, majd minden átmenet nélkül, egyszerűen elájult. Ezzel együtt fekália bűzlő folyama kezdett el csörgedezni alatta.

– Semmit se változtál – jegyezte meg fejcsóválva Imre.

– Én megmondtam, hogy összeszarja magát – vonta meg a vállát vigyorogva Sebész.

– Még jó, hogy leterítettük a fóliát, viszont ez a bűz, ez valami borzalmas – folytatta Imre, miközben egy zsebkendővel eltakarta az orrát. – Pucold fel alóla!

– Jól van – sóhajtott Sebész –, de add a kezed, segíts felkelni – nyújtotta balját, miközben gyermeki huncutság ült ki az arcára.

Imre, első szándékból oda is lépett hozzá, ám egy pillanattal később, amikor eljutott tudatáig a turpisság, rémülten visszarántotta Sebész felé nyújtott jobbját, mely egy pillanattal korábban még Péter nemiszervét markolászta.

– Na, ne szórakozz velem – grimaszolta –, én aztán meg nem fogom a kezed! Most inkább kimegyek vizelni, míg te takarítasz!

2.

Kovács Misi a lepukkant, Bihari úti bérház harmadik emeletén ismét kénytelen volt munkára fogni agytekervényeit. Bár ez korántsem volt egyedi, netán kirívó eset, hisz hetente legalább egyszer előfordult vele és mindannyiszor a tuti balhé kivitelezése állt villámokként cikázó gondolatainak célkeresztjében. Most azonban jelentős és túlerőben lévő külső behatások is kényszerítették őt (kigyúrt, tetovált verőemberek képében), hogy pénzt szerezzen. Nem volt menekvés, törlesztenie kellett tartozását, ám ezene felül az se lett volna baj, ha Istenigazából gazdag emberré válik. Hisz 22 éves volt, kijárt volna már a Dolce vita. Végre-valahára olyan nagymenő akart lenni, aki cigipapírként is ötszázasokat sodor fel, és meglátása szerint mind ehhez továbbra sem volt semmi másra szüksége, mindössze a tuti balhé végrehajtására. Viszont az elmúlt hetekben több ilyen jellegű, ám sajnálatosan félresikerült „tuti” ügye is volt, mely eredménytelenség változtatásokért kiáltott. Így ez alkalommal azzal kezdte a felkészülést a melóra, hogy a felhalmozódott negatív tapasztalatokat alaposan kielemezze.

Vasárnap délben, miután elfogyasztott egy párizsis szendvicset, kényelmesen elnyúlt az ágyán (a koszlott fekhely elnyűtt rugói eközben a földet súrolták), kezeit a feje alá tette, majd fél óra leforgása alatt sikerült is azonosítania azt az egy fő okot, amely mindezidáig gátat szabott könnyű és gyors meggazdagodásának.

A balszerencse volt az, melyről tudható, hogy ha mellénk szegődik, nem igen áll tovább, és akivel Misi gyerekkora óta kéz a kézben jár. Egyértelmű és könnyű szívvel vállalható befutó volt, mint legfőbb indok a sikertelenségre. Nagy kő esett le Misi szívéről, hogy ily módon felmentést adhatott magának, és amint felébredt a szundikálásból (az önvizsgálat elég fárasztó tud lenni), rögvest belevágott a legújabb balhé kifundálásba.

Felült, kinyújtóztatta végtagjait, majd lehajolt a körülötte felhalmozott szemétkupachoz és beletúrt annak kellős közepébe. Úgy rémlett neki, hogy lennie kell ott egy Budapest térképnek, amit még augusztusban zsákmányolt a Váci utcában, egy turista farzsebéből. Fintorogva félrekotorta a penészes ételmaradékokat, a több tucat összegyűrt pöttyös rudi csomagolópapírt, cukorkás fóliákat, kakaós zacskókat, hogy megtalálhassa az ágy alá csúszott térképet. Már augusztusban is biztos volt abban, hogy egyszer még jó lesz valamire és tessék, igaza lett!

Óvatosan széthajtogatta és kiterítette a matracára, aztán nekilátott átböngészni a budai oldal őt érdeklő utcáit. Később, saját lakhelyétől kiindulva, a mutatóujjával megrajzolta az odáig vezető útvonalat. Mindeközben erősen igyekezett fejében elraktározni, hogy mikor, melyik közlekedési eszközre kell felszállnia és hány megállót kell majd megtennie azzal.

Lépésről lépésre haladva vette át a rá váró feladat minden mozzanatát, miközben előkészítette a kivitelezéshez szükséges felszerelést, amit azután a nadrágzsebében rejtett el. Aprólékosan átgondolt és alaposan ellenőrzött mindent, végre kifújhatta magát. Ismét. Elterült az ágyon, aztán csak bambán, félálomban bámulta a szürkés-fehér, repedezett mennyezetet. Zsongott a feje a tömérdek információtól, melyet megpróbált beleszuszakolni, és már a felette össze-vissza futó hézagokban is Rózsadomb kacskaringós utcáit vélte felfedezni, ennek ellenére jóleső bizsergés borzolta testét. Ismerős volt számára ez a kellemes, vágyakozással teli érzés, ám ez alkalommal más is keveredett belé; valami új, valami jobb és ettől a plusz valamitől lett igazán izgatott. Habár ezt a valamit nem volt képes nevén nevezni, mégis minden porcikája azt súgta, hogy ma este örökre meg fog változni az élete, és soha többé nem tér vissza jelenlegi, nyomorúságos kerékvágásába.

Lehunyt szemekkel ábrándozott tovább, míg Budapest sötétségbe nem burkolózott. Akkor útnak eredt, hogy kifossza a Bólyai és Apostol utcák kereszteződésében álló közértet.

***

Misi egész testében reszketett, mire két saroknyira megközelítette a boltot. Ezt természetesen a csípős hidegre fogta, hisz sosem vallotta volna be önmagának, hogy fél. Hiába fűtötte őt az izgatott vágyakozás, a susogós melegítő nyakát muszáj volt felhúznia az orrára. Elkékült kezét zsebre vágta, de az sem segített. A hideg olyan csípős volt, hogy a mindig precízen megkoreografált laza mozgását, mellyel mások előtt szokott parádézni, most inkább hanyagolta. Helyette összehúzta magát és szaporán szedte lábait.

Régóta híján volt már egy kabátnak, egy igazán meleg téli dzsekinek. Arra az egy bizonyos kabátra vágyott, arra a vagány szőrmegallérosra, amilyet az amcsi rappereken látott a videoklipekben… A tervének részét képezte az is, hogy ha bejön a balhé, a Váci utcában megveszi a hőn áhított dzsekit. Igen, Magyarország legdrágább üzleteinek egyikében fogja megvenni, mert márkásat és eredetit akart, nem holmi utánzatot a gyáli lengyelpiacról, hisz olyat bármelyik csöves vehet magának.

A nedves aszfaltút egyik oldalán házak, mit házak, villák! – álltak, hatalmas kertekkel, magas, masszív kerítésekkel. Másik oldalt Pest szürke ködfoltokon átsejlő, tompa fényei látszottak, a máskor csodálatos panorámát nyújtó hegyoldalról. A környék szépsége mit sem változott az elmúlt években, ám a kellékek, mint egy varázsütésre, lecserélődtek. Ez még Misinek is feltűnt. Alig három éve, a rendszerváltás előtt Zsigulik és Moszkvicsok parkoltak a villák előtt, de ő, aznap este egyet sem látott; helyüket mind egy szálig nyugati autók vették át.

Szájtátva állt meg egy villa előtt, melynek felhajtóján vadonatúj, lilás bordó Jaguár XJ6 parkolt. Nyolchengeres, háromezerkettőszáz köbcentis motorral… ilyet se látott még élőben sehol! Az autó csodálatos volt, szinte ráfeszült az útra a széles kerekeivel, gyönyörű, metál fényezése a padlizsán színét idézte. Szeretett volna odahajolni a vezető oldali ablakhoz és meglesni a műszerfalat, a kocsi belsejét, mint ahogy az ilyen esetekben szokása volt, de a díszes, kovácsoltvas kerítés útját állta.
– Egyszer nekem is lesz egy ilyen! – sóhajtotta párapamacsokat lehelve maga elé.

Izgatottan indult tovább, hisz már csak egy sarok választotta el a hőn áhított meggazdagodástól. Szinte hallotta fülével, ahogy zizegnek kezében az ezresek, látta maga előtt a zöld Bartókokat és érezte az új kabát melegét a testén. Ismét beleborzongott a gondolatba, hogy végre megváltozhat az élete és megannyi sikertelen próbálkozás után révbe érhet. De lehet, hogy csak a hideg rázta…

Pár lépésnyire volt a céltól és a nyálkás, sűrű ködön át felsejlett a kiszemelt bolt sziluettje. Hunyorogva vette szemügyre a szocialista időkből ismerős, tipikus „sarki kisközértet”, ami szürke falaival, rozoga bejáratával és az ahhoz vezető téglavörös lépcsőkkel nem kelthette azt az érzést senkiben, hogy odabent hegyekben áll a zöldhasú; még Misiben sem.

Összeráncolt homlokkal túrt bele ápolatlan, kócos fekete hajába, mialatt átfutott az agytekervényein, hogy talán érdemes lett volna az akció előtt legalább egyszer eljönnie ide személyesen, és nem csak a haverokra hagyatkozni. Lehet, hogy megszívatták? Pedig tisztán emlékezett, hogy egyik este, lent a krimóban egyöntetűen megfelelő célpontként emlegették ezt a helyet, ahonnan zsákszámra talicskázzák ki a bevételt a tulajok.

Felnézett a közért homlokzatára szegecselt, kopottas cégtáblára, melyet neoncsövek fogtak közre és világítottak meg halványkék fényükkel. A fehérre pingált bádoglemezen fekete betűkkel a következő felirat virított:

„kis-NAGY ABC”

A bolt ajtajára kifüggesztett, kartonpapírra írt tájékoztató szerint még volt 10 perc zárásig.

Misi körbe kémlelt az utcán járókelők után kutatva, de öt méternél messzebb nem látott el. Benézett hát a sarkon túlra, a másik utcába is, ami szintén csendesnek és kihaltnak tűnt.

– Legalább az időzítés tökéletes – motyogta, majd a zsebéből előkotorta a gondosan össze hajtogatott felszerelést; egy felszaladt szemű nejlonharisnyát.

Nagy műgonddal bújt bele (ezt otthon többször is gyakorolta), ügyelve rá, hogy a hibás rész hátulra kerüljön. Végig futott a hátán a hideg, ahogy a nejlon alsónemű a fejére feszült, de úgy volt vele, hogy ez is a munka része, ennyit ki kell bírnia. Vágott egy grimaszt, majd remegő kezét a melegítő felső zsebébe csúsztatta, oly módon, mintha stukker lenne elrejtve benne. Szíve már a torkában dobogott és a hideg idő ellenére érezte, ahogy tarkóját izzadtság cseppek csiklandozzák.

Összeszorított fogakkal, óvatosan lopakodva ment fel a lépcsőn, kezét a fagyos kilincsre helyezte, majd lassan benyitott az üzletbe; a bejárat fölé szerelt csengő azonnal hangos kolompolásba kezdett.

– A francba! – sziszegte ijedten.

Visszafojtotta a lélegzetét és mozdulatlanná dermedt, mint egy vadászkutya. Néhány idegőrlő másodperccel később megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kolompolás hangjára nem bukkant fel senki. Óvatosan, hogy ne csapjon több zaj, kifújta a tüdejében rekedt levegőt és szemügyre vette belülről a boltot, ami olyan kicsi és lepukkant volt, mint amilyenre a külseje alapján számítani lehetett. Alig volt nagyobb tizenöt négyzetméternél.

Misivel szemben, a bolt közepén egy polcsor húzódott, megrakva édességekkel, lekvárokkal, konzervekkel. Tőle jobbra egy ósdi tejhűtő zümmögött, amellett a hangokból ítélve egy újabb hűtőegység lehetett, de azt már eltakarta az előtte tornyosuló polc. Ahogy balra fordult azonnal felragyogott a szeme, hisz szinte karnyújtásnyira virított tőle az elárvult kassza. Egy fehér bútorlapokból készült, derékmagasságú, több méter hosszú pult bal szélén díszelgett az egység. Körülötte ötösével kizacskózott, szikkadt zsemlék várták, hogy valaki hazavigye őket.

Misi első pillantásra szerelembe esett a testes, szürke-fehér pénztárgéppel. Onnantól nem is tudott másra koncentrálni, így érthető, hogy egyáltalán nem érezte gyanúsnak a bolt ürességét. Míg hatodik érzéke kézzel-lábbal hadonászott, Misi csillogó szemmel, vigyorral a képén indult meg a pénztárgép felé, hogy felmarkolja annak tartalmát… ám a következő pillanatban, tompa puffanással vágódott hanyatt a nedves padlón. Hatodik érzéke durcásan csóválta a fejét…

– Segíthetek? – csendült fel rögtön egy nyájas, ám korántsem angyali hang.

Misi félszegen nyitotta ki a szemét. Először csak a szivárvány színeiben pompázó csillagokat látott, kisebb fajta tűzijátékkal a háttérben, majd azokon túl felderengett a fölé tornyosuló férfi alakja. Kopasz, minimum százhúsz kilós, karfiol fülű birkózó, aki őszinte, gyermeki mosollyal az arcán támasztott egy felmosónyelet.

– Csúszik a padló – kuncogott a boltos.

– Vettem észre – nyögdécselte válaszként Misi.

A harisnyán át megtapogatta lüktető koponyáját, miközben azért fél szemmel az előtte álló, két fejjel magasabb szörnyet vizslatta.

– Most már tudom, mit jelent a bolton a „kis-NAGY” felirat – sóhajtotta lemondóan.

– Ja, a bolt a kicsi, én meg a Nagy! – válaszolt a hegyomlás, majd lassú, kéjes mozdulattal – olyan bűnös élvezettel, mintha VHS kazettán hangalámondásos tiroli pornót nézne – lehúzta Misi fejéről a harisnyát. – Hát ez? Minek? Ilyen hideg van odakint? – folytatta kaján vigyorral az arcán.

A súrlódástól égre meredő, kócos haja még a szokásosnál is szerencsétlenebb külsőt kölcsönzött Misinek. Némi jégpályára való csúszkálást követően sikerült feltápászkodnia a földről, majd azonnal zsebre vágta a kezét és odabent újfent pisztolyt formázott belőle. Alkalmi fegyverét habozás nélkül rászegezte az eladóra.

– Jót szórakoztunk, seggfej! Most viszont pakold ki a kasszát és már itt sem vagyok! – mordult rá, amilyen mély hangon csak tudott.

A hatás kedvéért sokatmondóan biccentett egyet a „pisztoly” irányába és reménykedett, hogy a nagydarab pali is azt látja benne, amit ő szeretne.

– Mondanám, hogy beszartam tőled, de nem akarok hazudni – mondta cinikusan az eladó, mire Misiben egy világ dőlt össze. – Nyugodtan vedd elő a stukit! Csak nehogy szappanból legyen, mint abban a Woody Allen filmben! Bár, ki tudja… ahogy így végignézek rajtad, hasonlítasz rá. De most tényleg! Nyeszlett kis törpe vagy, már csak a szemüveg hiányzik rólad.

– Woody ki? – értetlenkedett Misi, de kénytelen-kelletlen belátta, hogy terve kudarcba fulladt, így kirántotta kezét a zsebéből, majd rögtön, egy váltott lábas ugrással kungfu alapállásba helyezkedett.

Ahhoz képest, hogy életében nem sportolt semmit, egész jól utánozta a mozdulatokat és tapasztalatból tudta, hogy az elrettentő fellépés nagyon sokat számít. Pláne akkor, ha valaki vasággyal együtt is csak ötven kilót nyom és nem éri el a százhetven centit sem, mint ő. Egyszóval, hogy még jobban nyomatékosítsa szándékának komolyságát, elővezette Bruce Lee legendás mozdulatát: hüvelykujjával megérintette az orrát, majd kinyújtotta a kezét és négy ujját egyszerre mozgatva intett a férfinek, hogy támadjon. Igyekezett a lehető legszigorúbb, vérszomjas arckifejezését elővenni és szinte megfagyott körülötte a levegő, ám ez látszólag semmi hatást sem váltott ki ellenfeléből. Úgy tűnt, hogy a boltos egyszerűen nem bírja levakarni a karfiol fülei közé szorult mosolyt, és ahogy teltek-múltak a másodpercek, a helyzet egyre kínosabbá vált Misi számára. Az igazat megvallva, fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Eddig a pontig tartott a tudománya és most egyetlen haverja sem állt a háta mögött, hogy kihúzza őt a csávából.

– Figyelj, kis Woody – törte meg a csendet a boltos –, jópofa srác vagy, meg minden, és nem akarom szétverni rajtad ezt a felmosónyelet, mert még új, de ha nem takarodsz ki az ajtón önszántadból, én esküszöm, kisegítelek rajta! – A hegyomlás, csak hogy nyomatékot adjon előbbi mondandójának, dobbantott egyet a lábával, mely úgy tetszett, mintha kisebb földrengés rázta volna meg a bolt környéket.

Több se kellett Misinek! Riadt nyúl módjára pattant ki a nyitott ajtón és kezdett eszeveszett vágtába. Ötven méterrel arrébb, kifulladva, lihegve fordult vissza, hogy meggyőzödjön róla, biztonságos távolságba került.

– Szerencséd volt, hogy nem aprítottalak szét! – üvöltötte Misi a tisztes távolságtól és a köd lepte sötétségtől felbátorodva.

A birkózó kint állt a bolt lépcsőjén, és esze ágában sem volt megkergetni a tolvajt.

– Szivi, gyere vissza, kérlek! – kiáltotta röhögve és integetésre emelte a karját. – Itt maradt a harisnyád! Úgy lóbálta az alsóneműt, mint ahogy a kisdobosok lengették zászlócskáikat a dísztribün előtt masírozva Május elsején.

– Rohadj meg! – mutatott be középső ujjával Misi, habár a boltosból már egy kukkot sem látott.

Orrcimpája kitágult, összeszorított szája csak egy vékonyka csík volt remegő arcán. Mérgében a járdaszéli, elszáradt bokrokat rugdalta, és amikor meglátta a korábban megcsodált autót, azt a bizonyos Jaguárt, a villa felhajtóján, teketóriázás nélkül átmászott a kerítésen. Legörnyedve, macska módjára lopakodott át az előkerten, és úgy fürkészte a terepet, mintha egérre vadászna. Egér? Neki sokkal nagyobb vadra fájt a foga: egy jaguárra!

Amint a luxusautó oldalához ért, még utoljára körbekémlelt, majd belesett az autó belsejébe. Vajszínű bőr borította az üléseket, az ajtókat, de még a kormánykereket is, mely világos enteriőrt mahagóni fabetétekkel ellensúlyozott a gyártó. A látottak elnyerték Misi tetszését.

Elégedett bólogatással nyugtázta a számára elérhetetlen luxust, majd lekuporodott a gépkocsi mellé. Durcás volt és duzzogott, mint egy óvodás, aki most értesült arról, hogy szülei nem veszik meg neki a kiszemelt játékot.

– Nem fogok üres kézzel hazamenni! – sziszegte dühtől parázsló homlokkal.

A motorháztetőhöz ugrott és megragadta az ott ágaskodó emblémát. Feszegetni kezdte a jaguárt, mert muszáj volt bizonyítania önmagának, hogy képes elérni a kitűzött célokat, hogy koránt sem annyira szerencsétlen, mint amilyennek jelenleg érezte magát. Nekiveselkedett, de az acél nem engedett. Ettől csak jobban feldühödött.

Lábát az autó lökhárítójának támasztotta, és teljes testével tépte, rángatta az emblémát, mint egy őrült, de legalább elérte vele a célját. Kisvártatva, fémes csikorgás kíséretében a kis jaguár kiszakadt a helyéről. Misi extázisban ünnepelt. Csak a szexhez fogható, jól eső kielégülést érzett, hogy végre magáénak tudhatta azt a kincset!

– Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!

Misiben megállt az ütő, ahogy meghallotta az idegen férfi hangját, ami pár lépésnyire a háta mögött zengett. A villa kitáruló ajtaján át kiáradó fény pedig azonnal felfedte Misi sötétben somfordáló alakját. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy nem vert gyökeret a lába, és ideje, hogy hasra vágja magát. Az adrenalinfröccs hatására Misi szinte elit kommandóssá változott, egy másodperc alatt, hangtalanul kúszott át a kocsi túloldalára. Aztán csak fülelt, lélegzet visszafojtva, és reménykedett, hogy elkerülheti a lebukást.

Ami úgy tűnt, hogy sikerül neki, hisz a villából kilépő férfi nem kezdett el hangosan óbégatni, nem ugrott rá üvöltve, az ökleivel kaszabolva a hátára, és még csak rendőrért sem kiáltott. Misi mindössze gyufasercegést hallott a Jaguár túloldaláról, majd a murván csikorgó léptek zaját. Aztán egy pár fekete cipő állt meg közvetlen a gépkocsi mellett. Misi szíve a torkában dobogott. Egy zipzár fémes siklásának zaja szüremlett fülébe, egy rekedtes sóhaj, majd utána vizelet akadozó csobogása.
Misi agya veszettül pörgött, de gondolatai a „hogyan vágjam ki magam a slamasztikából, amibe hülyeségem okán kerültem” címet viselő kézikönyv pontjai helyett teljesen máshol jártak. Egyre csak azon kattogott, hogy mennyire ciki lenne, ha felfedeznék őt, kezében a kocsi letört emblémájával, és emiatt a piti dolog miatt vernék bilincsbe a fakabátok. Nem is annyira a tulaj vagy a zsaruk előtt lenne kellemetlen a dolog, mert ugye az ő véleményük senkit sem érdekel, sokkal inkább a telepen, ha kitudódna, hogy miért kasztlizták be… pedig a kóterból tuti eljutna a hír… egy nap se kellene… és ez a sztori örökre bemocskolná csillogó renoméját.

Legalább egy VHS magnó lenne a hóna alatt, amit a villából mentett! Vagy a kisbolt bevétele, mondjuk kötegbe göngyölt ezresek dudorodnának a zsebében… Na, az menő lenne, és teljesen más megvilágításba helyezné őt, ha lebukna… De egy autóembléma? Tiszta blama…

Míg őt ezen gondolatok gyötörték, a Jaguár túlfelén a férfi befejezte a vizelést, eltaposta a csikket, majd bement a házba. Misi végre kiereszthette a tüdejében rekedt levegőt, ahogy észlelte a távolodó lépteket, majd hallotta becsapódni a bejárati ajtót. Újra sötétségbe burkolódzott a gépkocsifelhajtó, menekülési lehetőséget biztosítva Misinek, aki köszönte a lehetőséget és azon nyomban talpra ugrott.

Csak a kerítés tetején szólalt meg fejében a kisördög, emlékeztetve őt erre a mondatra:

„Takarítsd fel a mocskot alóla, de nehogy kinyírd, mielőtt köpne!”

A Jaguár mellett kuporogva eszébe sem jutott értelmezni a kifülelteket. De most, hogy az első sokkból felocsúdva éppen a jéghideg kovácsoltvasat markolászta, ismét bekúszott elméjébe, és határozottan érdekesnek találta. Sőt, mi több! Olyan kíváncsiság vett erőt rajta, ami néhány másodpercnyi tétovázás után, mint a gravitáció, lekényszerítette őt a kerítés tetejéről.

Az a nagyfokú tudásvágy, ami Misi esetében mohóságot jelent, két kézzel markolt bele kócos hajába és húzta őt egyenesen vissza, a villához. Fejében hangosan csikorogtak a logika rozsdás kerekei, míg átvágott a gépkocsi felhajtón és az épület oldalába kerülve, az egyik ablakhoz nem lopódzott. Vélhetően féltett titkokat fürkészhet ki, mely információhalmazt felhasználva akár százezreket vagy talán milliókat is kereshet. Bár sosem keveredett ilyesmibe, de nem volt hülye. Colombo és Petrocelli ügyein nőt fel, melyek éppen elégséges és magabiztos alapot szolgáltattak elképzeléseinek ahhoz, hogy kivitelezhessen egy zsarolást. Az jól fizető meló, érdemes lehet kockáztatni. Arról nem beszélve, hogy elég menő is…

***

Imre ugyan csak pár percig volt távol, ám visszatértekor azonnal leverte a víz, és kis híján elhányta magát az elé táruló látvány miatt. Az még csak haggyán, hogy Sebész nem takarította fel a mocskot, ez volt a kisebbik, ignorálható probléma. A nagyobbik, mely komoly magyarázatra szorult, és leküzdhetetlen akadályt gördített a vallatás folytatása elé, valamint csúnyán felkavarta Imre vodkával feltöltött gyomrát, az Péter padlón elterülő, élettelen teste volt. A férfi falfehér arcának a feje körül terjengő, feketének tetsző vértócsa adott rémséges kontrasztot, mintha csak Péter hirtelen láthatóvá vált aurája lett volna. Ott feküdt, elvágott torokkal, mozdulatlan. Kikerekedett, bevérzett szeme a plafont bámulta, mindezt oly csendesen, némán… Némán! Ez a kurva némaság idegesítette Imrét a legjobban!

– Ezzel még várhattál volna… Hisz nem adtam rá parancsot! – dadogta a dühtől remegő arcizmokkal.

– Pszt! – intette őt csendre Sebész, vértől csöpögő kését a szája elé tartva. – Épp azt próbálom kitalálni – folytatta suttogva, ügyet sem vetve az Imre által felcitált „erre nem adtam parancsot” témára –, hogy mi lehetett az utolsó gondolata.

– Te megőrültél? – hördült fel Imre, és két kezével nem létező haját markolászta. Persze nem várt választ, a kérdés pusztán költői volt, és teljeséggel felesleges. – Legalább elárulta? – folytatta egy másik, lényegesebb kérdéssel, majd jókorát húzott a zsebéből előkotort Vodkából.

– Nem – válaszolta Sebész, némi hatásszünet után.

– Mi nem? – kiabálta Imre. – Nem őrültél meg, vagy nem árulta el?

– Dupla nem…

Imre feje lángolt a dühtől, és már úgy üvöltött, hogy a nyál is kifröccsent a szájából.

– Baszd meg, Sebész! Miért kellett? Most, hogy szedjük ki belőle? Te vén idióta!

Eközben Sebész felegyenesedett a halott férfi mellől és ingerült társa fölé tornyosult, mint egy ragadozó a prédája fölé.

– Velem nem beszélhetsz így… – közölte rémisztően nyugodt hangon, szinte suttogva, miközben a vértől csöpögő pengével néhány milliméternyire megközelítette társa bal szemgolyóját. Hisz jobbkezes, így volt kézenfekvő.

Imre arcából kifutott a vér. Nem úgy, mint Péteréből, de mégis hasonló módon kifehéredett. Gyöngyöző homloka, remegő keze mind-mind hűen tükrözték kétségbeesését, és azt a számára megdöbbentő felismerést, hogy az előtte pózoló idős férfi, akit valaha a legjobb és leghűségesebb „katonájaként” tartott számon, megőrült. Most már kérdezni is felesleges lett volna.

– Nyugodjunk le! – ennyit sikerült kinyögnie, majd hátrálni kezdett.

– Tudom, hogy tudod, hogy csak… ugratlak! – kacsintott mosolyogva Sebész, majd leeresztette a kését.

– Elmész te a búbánatos francba! – zihálta Imre, jobb kezét a mellkasára szorítva, kb. szívtájékon. Úgy volt vele, ha említett szerve megpróbálna kiugrani, amire komoly esélyt látott, legalább visszapréselheti a helyére.

És hogy mi járt eközben Sebész fejében? Őrület semmiféleképp, csupán hideg számítás. Beteljesítette évek óta elfojtott vágyait, vagyis elvégezte, amiért jött. Sikerült újra átélnie a katarzist, a velőt rázó kielégülést, és csak ez számított. Imre csupán kötelező kellék volt számára, a maga hülyeségeivel együtt. De hogyan tovább? Sajnos pillanatok alatt elillant az élvezet és rögtön komoly fejtöréssé nőte ki magát a kérdés. Sebésznek időre volt szüksége, hogy kifundálhasson valamit, amit tovább lendíti az ügyet, ami mozgásban tartja az úthengert, a kormány mögött Imrével és a Vörös Illuminátus tagjaival.

Nagyot sóhajtott és nosztalgiával gondolt vissza a letűnt rezsimre, amit oly galád módon elsöpört a rendszerváltás. Ott, abban az időszakban, abban a másik világban (mintha nem is ez a bolygó lett volna), minden egyszerűbb volt. Mármint az ő szemszögéből. Naponta kapott újabb és újabb megbízásokat, mert mindenki gyanús volt, aki csak élt és mozgott. Mert muszáj volt megvédeni a rendsz… a nagy semmit. De azt foggal, körömmel.

Sebész cseppet sem bánta, hogy a paranoia és az emberi hülyeség oly méreteket öltött, hisz ez éppen kapóra jött számára akkoriban. Csak legyen mindig friss „hús” a székhez bilincselve a kihallgatóban, vagy az eltűntetőben. Mindössze ennyi kellett, hogy ő boldog legyen és magasról tett az ideákra, s a többi marhaságra, ami körülötte zajlott.

Viszont most időt kellett nyernie, hogy kitalálja, hogyan folytatódjon a történet. Imrére nézett, aki időközben sikeresen elkerülte a szívrohamot és az arcszíne is visszatért a megszokott lilás-vöröshöz. Nyugtázta, majd fél szemmel Péterre sandított. És akkor megvilágosodott. Rájött, hogy a válasz ott hever a lába előtt, a padlón, vérbe fagyva! Jelenleg keresve sem találhatna jobb időhúzó tevékenységet, mint Péter testének aprólékos feldarabolása. Imre előtt szigorúan a hulla eltűntetésének megkönnyítésére hivatkozva… és amíg ő elszöszmötöl ezzel, addig Imre kedvére felforgathatja a villát, hátha megtalálja, amit keres.

Imre nem ellenkezett. Sőt! Művigyorral az arcán egyenesen nagyszerű ötletnek nevezte a felvázolt tervet… és miután az íróasztal teljes tartalmát egy zsákba ürítette, sietve elhagyta a helyiséget. Elmenekült, mondván, odafent az emeleten folytatja a kutatást.

Sebész nyugtázta a dolgot és éppen „belevágott” volna a feladat végrehajtásába, amikor zajt hallott. Persze Imre odafent tette a dolgát; tompa puffanások, koppanások szűrődtek le az emeletről, de ez más volt. Az ablak mögül, odakintről érkezett a recsegő hang.

Sebész felugrott és szétrántotta a résnyire nyitva felejtett függönyt. Egy alakot látott a kerítés felé vágtázni. Sovány volt, alacsony és még messziről nézve is röhejes volt látni, milyen nehézkesen kűzdi át magát a kerítésen.

– Ez még kapóra jöhet! – mélázott Sebész és halvány mosoly futott át az arcán.

3.

Misi még akkor is reszketett, mint a nyárfalevél, amikor egy órával később leszállt a metróról. Az Ecserinál jött fel az aluljáróból, majd rögtön a törzshelye felé vette az irányt. A Második félidő nevű kocsma egy tömbház aljában várta őt, késő esti nyitvatartással. Reményei szerint az egyik asztalánál ott ül még a Bandi, egyetlen barátja, és őt várja. Pénz híján csak tőle várhatott segítséget a problémáira. Sok-sok felest, akár egy liternyit is, csak hogy felejteni tudjon. A villánál látottak beleégtek a retinájába, és bármerre fordult, minduntalan azt a vérbefagyott szerencsétlent látta maga előtt. A nyakán tátongó nyílást, a feketének tetsző vért, ahogy az egyre csak terpeszkedik annak feje körül… és a sapkás csávót. Azt az öreg kéjencet, kezében a késsel, arcán az őrültek megszállottságával… Na, őt se fogja soha elfelejteni.

– Csak ott legyen Bandi a krimóban, csak fizessen egy-két kört – motyogta maga elé, míg szaporázta lépteit.

Mialatt morfondírozott, váratlanul egy fekete BMW ugratott fel elé a járdára az Üllői útról. A gépkocsi motorja hangosan bőgött, miközben egy látványos, gumifüstölős farolást követően leparkolt előtte, körülbelül tíz centiméterre Misi lábfejétől.

Misi hátrahőkölt és meglepetésében köpni-nyelni sem tudott. Tulajdonképpen csodálta a volán mögött ülő Karcsi vezetési technikáját, ámbár nem lehetett benne biztos, hogy az említett férfi így akarta kivitelezni az imént bemutatott manővert, vagy csupán a véletlennek köszönhető, hogy nem gázolta el őt?

Rémült tekintetét elvakították a BMW halogén lámpái, míg agyában velős kérdés fogalmazódott meg:

Miért?!

Igen, jól ismerte a kocsiban ülő galerit, és a háta közepére sem kívánta őket. Sőt, mi több, úgy volt vele, hogy inkább diskurálna az ábécés hegyomlással még fél órát, mintsem, hogy ezekkel egy percet is együtt töltsön. Bár ekkor beugrott neki, hogy ha sorrendet állítana az ügyben, hogy kivel nem szívesen lógna együtt, jelenleg magasan vezetne a Sapkás Öreg. Zsolti meg a bandája hozzá képest csak sereghajtó lehet, és ettől a gondolattól némiképp jobb kedvre derült, dacára a várható pofozkodásnak.

Az autó jobb oldali, sötétített üvege komótosan leereszkedett, és csak úgy dőlt ki rajta a dohányfüst, mint egy kőbányai gyárkéményből. A háttérből a Rapülők egyik száma üvöltött kazettáról, aminek szövegét a volán mögött ülő Karcsi, nagy átéléssel rappelte együtt Geszti Péterrel.

„Gyere ki a hóra egy szóra! És legyél nagyon bátor! / Ő csak, ő csak a helyi terminátor. / Szétszed téged. Hogyha nem vigyázol, véged!”

– Halkítsd már le, baszod! – adta ki az ukázt Zsolti, majd flegmán kikönyökölt az ablakon. – Már kereslek egy ideje – vetette oda foghegyről Misinek.

– Ne csináljátok, srácok! – fanyalgott Misi. – Kurva szar napom volt!

– És – kezdte Zsolt, majd az órájára pillantott –, még nem ért véget… Hol a pénzem? – folytatta, miközben az utolsó slukkot szívta az arany Marlboróból.

– Tetszik a kabátod! – egy hirtelen ötlettől vezérelve, Misi igyekezett volna más irányba terelni a beszélgetést, miközben közelebb lépet a kocsihoz. – Nagyon gengszteres! Olaszba vetted?

– Kapd be, a pénzről beszélj!

– Ja, a pénz! Képzeld, pont ma este akartam neked megadni! Nemrég kipucoltam egy ABC -t!

– Akkor virítsad!

– Sajnos történt egy kis bibi…

– Miféle bibi?

– Idefelé jövet a Petőfi hídon elkapott két csávó. Az egyiknél kés volt, a másiknál meg baseballütő. Azt mondták, hogy rögvest kicsinálnak, ha nem adom oda nekik a pénzemet. Én persze próbáltam ellenállni, mondtam, hogy nincs nálam lóvé, meg az egyiket forgó rúgással le is küldtem a földre, de a másik, a nagyobb darab megborított, majd a lábamnál fogva kilógatott a Duna fölé. Nem tehettem semmit, amíg fejjel lefelé lógtam, kivették a zsebemből a zsét, aztán elrohantak.

– Hű, ez érdekes – ironizált Zsolti, megnyúlt, csodálkozó képpel, aminek láttán Misi majdnem elröhögte magát. – És, hogy nem estél bele a vízbe?

– Az úgy volt, hogy amikor elengedte a lábamat, én zuhanás közben elkaptam a híd korlátját, tudod, ott alul, és így vissza tudtam magamat húzni – vigyorgott Misi, miközben hanyag mozdulattal és teljes testsúlyával rátámaszkodott az autó visszapillantó tükrére.

Legnagyobb sajnálatára az a vacak sokkal könnyebben megadta magát alig ötven kilójának, mint a jaguár embléma, néhány kilométerrel odébb, és végül ez lett az utolsó momentum, amire Misi tisztán emlékezett abból a találkozóból.

***

– Hidd el, a Hubertus majd segít – mosolygott kényszeredetten Bandi –, és még olcsó is! – majd megemelte a poharát.

A bisztró oldalfalait a nikotintól besárgult, eredetileg zöld-fehér színű Fradi zászlók, valamint röpképtelen, hungarocellből készült, zöldre festett Fradi sasok borították. A pult mögötti részen kapott helyet a „dicsőségfal”. Porlepte, ám díszes keretekbe ékelt fényképek lógtak az FTC egykori aranylabdás játékosáról, Albert Flóriánról és az ezüstcipős Nyilasi Tiborról. Mellettük bekeretezett újságkivágások szóltak a klub legnagyobb sikereiről az elmúlt évtizedekből, valamint a legfrissebb, idén begyűjtött NB1-es bajnoki elsőségről.

– Szarul nézek ki, mi? – nyögte Misi, amikor látta, hogy barátja fancsali képpel vizslatja feldagadt, lilára püfölt arcfelét.

Bandi bal kezével beletúrt rendezetlen, vöröses göndör hajába és csak fél szemmel sandított vissza rá. Az alkoholtól kivörösödött, szeplős arcán sajnálkozás tükröződött.

– Dehogy, nem vészes – nyögte kényszeredetten mosolyogva.

– Semmi nem jön össze mostanában, érted? Semmi! A minap el akartam kötni egy Zsigulit, egy szaros Zsigát… mert ugye mennyire nehéz kinyitni és elindítani egy olyat, ugye?

Bandi egykedvűen vonogatta cingár vállait. Nem mintha nem lettek volna elképzelései a dologgal kapcsolatban, hiszen végzettségét tekintve autószerelő volt, de nem akarta megfosztani barátját a történet közreadásától. Inkább előre dőlt, az asztalra könyökölt, rőt kecskeszakállas állát a tenyerébe fektette és nagy érdeklődét színlelve fülelt tovább.

– Semennyire! – folytatta Misi. – Csak egy csavarhúzó kell és csókolom, már el is vitted, de persze nekem ez sem ment! És tudod, hogy miért nem?

– Nem – csóválta a fejét Bandi.

– Már benne ültem, kihúztam és összekötöttem a kábeleket, de se szikra, se semmi… mert nem volt benne akku! Érted, ott állt az utcán és nem volt benne… á, hagyjuk is – legyintett Misi.

– Meghívlak még egyre – pattant fel Bandi, majd kissé bizonytalan léptekkel kioldalazott az asztal mögül.

A háttérből egy Williams flipper, a FunHouse ütemtelen kattogása, csilingelése és bárgyú zenéje hallatszott. Misi figyelmét egy nagy csattanás vonzotta oda, mely azt jelezte, hogy az előtte álldogáló alkoholista éppen szabadjátékot nyert.

– Mákos kurafi! – morogta megvetően, mikor barátja éppen visszatért az italokkal. – Nekem sose adja be – folytatta a zsémbelést Misi, és fejével a flipper felé biccentett, majd beletúrt a zsebébe és a csillogó jaguárt átcsúsztatta barátja elé. – Tessék! Ez legyen a tiéd. Most nincs nálam pénz, de legközelebb majd én hívlak meg téged.

– Ez mi?

– Minek látszik?

– Embléma. De honnan? Loptad?

– Persze, de… – és abban a pillanatban Misi komolyan elgondolkodott azon, vajon feltárja-e Bandi előtt a teljes történtet, hullástól, mindenestől. Érezte a késztetést, hogy megossza vele, és hogy talán megkönnyebbülne tőle… de végül, némi mérlegelést követően úgy döntött, egyelőre megtartja magának a sztorit. – Mindegy honnan van, tedd el, legyen a tiéd!

– Nekem nem kell, viszont te eladhatnád valakinek, néhány százast biztos kapnál érte – javasolta Bandi.

– Gondolod?

Bandi nézegette, forgatta kezében az emblémát, majd visszatolta Misi elé.

– Persze! Talán valakinek pont egy ilyen hiányzik a kocsijáról – mondta, mire mindketten nevetésben törtek ki. – Érted? Valakinek pont ez hiányzik a kocsijáról! – ismételte Bandi, mire még jobban röhögtek és potyogtak a könnyeik.

– Jól van, ha neked nem kell, akkor majd megpróbálom elpasszolni – húzta vissza a jaguárt Misi.

– Hol szerezted? – kérdezte Bandi a szemét törölgetve.

– Rózsadombon… – merengett maga elé Misi ködös tekintettel – De ne kérdezz többet.

– Legyen… És, mi történt az arcoddal?

Tessék! A nap másik történése, amit semmi kedve sem volt előadni, pláne nem őszintén, úgy, ahogy valóban megesett. Túl sok mindent kellett volna elmagyaráznia hozzá, hogy érthető legyen, ami még több kérdést vetett volna fel. Bandi pedig imád kérdezni. Ezért úgy dönött, egyszerűen csak mellébeszél. Hátha beválik.

– Elég annyi, hogy összefutottam Zsoltival meg a sleppjével – közölte egykedvűen.

– De hisz összevertek!?

– Kis csicskák ezek mind – kelt ki magából Misi, – azt hiszik, hogy ők itt a környéken a királyok, de ezt még visszakapják, megígérem! Most is simán levertem volna őket, ha nem ilyen hirtelen ugranak nekem!

– Tartozol nekik, igaz?

– Húszezret adott – bólogatott megadóan Misi, – de már harmincat követel.

– Az igen! – adott hangot meglepetésének Bandi. – Az több, mint kéthavi fizum!

– Szarul keresel, baszd meg!

– Lehet, de erre legalább számíthatok, minden hónapban!

Misi átnyúlt az asztal felett és jobb kezével vállon veregette a barátját.

– Ne kapd fel a vizet, nem azért mondtam.

Bandi benyúlt a zsebébe, majd két ötszázast tett az asztalra.

– Ne már, Bandi!

– Csak tedd el, ez is valami.

– Köszönöm – mondta Misi, és szemlesütve besöpörte a pénzt.

– Azért könnyebb lenne neked is, ha elmennél dolgozni.

– Baszod, kurva hálás vagyok, meg minden, de ezt ne kezdjük el megint! Könyörgöm, nagyon nem vagyok abban a hangulatban, hogy az élet nagy dolgait megdumáljuk, oké? Ezt párszor már amúgy is eljátszottuk és sosem fogunk egyetérteni, mert én nem vagyok olyan, mint te.

– Hát az biztos – húzta fel az orrát Bandi.

– Figyelj, én nem bírom elviselni, hogy mások mondják meg, mit csináljak, hogy mások osszák be az időmet. Emlékszel? Egyszer dolgoztam egy hétig, pont elég is volt abból a szarból. Hajnalban kelni, órákat utazni… meg nekem különben se parancsolgasson senki.

Időközben az utolsó vendég is kidülöngélt az ajtón, így a flipper is elcsendesült. Már csak ők maradtak az áporodott levegőjű, sörszagú, cigarettafüstös presszóban.

– Mások fényesen megélnek munka nélkül – folytatta Misi, – ott van például a Zsolti… Szóval nekem is sikerülhet.

– Olyan akarsz lenni, mint ő? – húzta fel a szemöldökét Bandi.

– Aha!

Bandi arcizmai megremegtek, majd felkapta a poharába kitöltött „nyugtatót” és ledöntötte a torkán.

– Akkor legyél olyan, te vak barom – pattant fel és a kabátjáért nyúlt.

– Ne menj, hallod? – kapta el a karját Misi. – Inkább igyunk még egyet!

A pultos, látva a közjátékot, felmérve a késői órát és előre kalkulálva a várhatóan igen csekély borravalót, azon nyomban rájuk pirított:

– Elég lesz mára, szeretnék zárni!

A kedves noszogatás hatására Misi is feltornázta magát az asztal mögül, és míg Bandi a kabátja felvételével bajlódott, ő lopva a pultost figyelte, aki éppen az aznapi bevételt számolta. Misi hunyorogva méregette az átnyálazott bankókat, miközben azt találgatta, hogy vajon mennyi lehet az annyi.

Detektívsztorit fogunk írni – Kriminovella pályázat

Detektívsztorit fogunk írni – Kriminovella pályázat

A Stílus és Technika írástechnikai oldal irodalmi pályázatot hirdet, ahová rövid prózai műveket vár. A legjobbak egy válogatás antológiában kiadásra kerülnek.

Detektívsztorit fogunk írni

A pályázatra olyan rövid prózai műveket várunk, amelyek a kortárs magyar detektív- és bűnregény (bűnügyi regény vagy krimi) zsánert tovább színesíthetik. A krimi bármely szubzsánere megfelel.

Tematikus megkötés

A pályázatra detektív- és bűnregény (bűnügyi regény vagy krimi) zsánerben várunk történeteket. A krimi bármely szubzsánere megfelel.​

lásd még: Bűnügyi regény

A bűnügyi regény vagy krimi az epika (elbeszélő irodalom) népszerű tematikus műfaja, amely a bűntények felderítésével, elkövetésük bemutatásával, illetve lélektani indítóokaik vizsgálatával, valamint a bűnözők, nyomozók („detektívek”) és bűnügyi rendőrök világával foglalkozik. A krimik terjedelmüket tekintve döntően regények, ritkábban elbeszélések vagy drámák. A krimit általában megkülönböztetik a művészi célú szépirodalomtól, valamint az olyan tematikus műfajoktól, mint a sci-fi, a horror vagy a történelmi regény. Egyes krimiknél azonban ezek a határok elmosódnak, így több műfajba is sorolhatók. A kriminek több speciális alműfaja is van, mint a detektívregény, a jogi krimi, a rendőrségi krimi, a politikai krimi, a bírósági dráma vagy a „kemény krimi” (hard-boiled). Részben ez a jelenség az oka, hogy egy nehezen körvonalazható műfajról beszélünk, a zsáner elemei széles skálán mozognak, rengeteg alműfaj létezik, melyek kategorizálása kultúránként, országonként, sőt akár könyvesboltok polcaiként is eltérő lehet. (forrás: Bűnügyi regény)

 

Detektívsztorit fogunk írni – Kriminovella pályázat

Technikai segítség:

A detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg, az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt nyakék kell! Egy milliókat érő nyakék a cári ékszerek közül. Olcsó és nem ráz. Egyszerű és biztos! – Rejtő Jenő

Korhatár

Betöltött 18. életév.

Szerzői jog

A szerző a pályamű beküldésével:

  • büntetőjogi felelősségének tudatában kijelenti, hogy a beküldött történet a saját szellemi terméke.
  • hozzájárul műve(i) felhasználásához, megjelentetéséhez más publikálási felületeken is, amennyiben az adott pályamű a zsűri értékelése alapján nem kerül be a kötetbe.
  • elfogadja, hogy az érintett írás(ok) felhasználási joga* 5 évre a Stílus és Technikát illeti meg.

1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról

*A felhasználási jog az alábbiakra terjed ki:

  • könyv nyomtatott formában történő kiadása (többszörözés és forgalomba hozatal útján történő terjesztés)
  • könyv elektronikus formában történő kiadása (digitális többszörözés és forgalomba hozatal útján történő terjesztés)
  • internetes felhasználás (pl.: web-, Facebook, vagy egyéb online oldalakon való közzététel)
  • idegen nyelvre történő fordítás
  • idegen nyelven történő nyomtatott és digitális többszörözésre, terjesztésére, valamint internetes felhasználásra.

Vagyoni jog

A kiadványba bekerülő művek után a szerzőt díjazás illeti meg, amelynek mértéke a felek között létrejövő szerződésben kerül rögzítésre.

Terjedelmi korlát

Egy pályamű terjedelme minimum 20.000, maximum 40.000 leütés, beleértve a szóközöket is.

Kikötések

Kizárólag olyan magyar nyelven írt műveket várunk, amelyeket eddig még sem nyomtatásban, sem internetes felületen nem közöltek (ideértve a saját blogot, zárt Facebook csoportot stb.). Egy szerző maximum két pályaművet küldhet be.

 

Szerző a pályamű beküldésével tudomásul veszi, hogy a pályázat kiírója a művet kizárólag szöveggondozás folyamata után emeli be a kötetbe, melynek része a szerkesztés, illetve a korrektúra is. Ennek a szerző általi elutasítása, nem megfelelő elvégzése esetén a pályázat kiírója megtagadhatja a mű megjelentetését.
Detektívsztorit fogunk írni - Kriminovella pályázat
  • A műveket Word *.doc vagy *.docx formátumban kérjük
  • A dokumentumokat lehetőleg az alábbi formázási beállításokkal lássák el: segédlet
  • A fájl nevében szerepeljen a szerző neve és a mű címe. Pl.: Sikeres Szerző – Élete fő műve vagy sikeres-szerzo-elete-fomuve

Beküldési határidő

2022. december 21. éjfél

Az előzetes értékelésekről a művek szerzőit 2023. január 30-ig e-mailben értesítjük.

Eredményhirdetés

2023. március

Díjak

• A pályázat legjobb alkotásait országos terjesztésben megjelenő kötetben publikáljuk.

• A nyomtatott kötetben megjelenők egy tiszteletpéldányt kapnak az elkészült könyvből.

Pályázatok elbírálása

A beérkezett műveket a Stílus és Technika munkatársai bírálják el.

Nevezési díj

NINCS

Nevezés

A pályázó írása(i) beküldésével elfogadja a fentebb leírt részvételi feltételeket.

A pályázat kiírója fenntartja a jogot, hogy amennyiben nem érkezik be megfelelő mennyiségű és irodalmilag értékelhető pályamű, akkor a pályázatot eredmény nélkül lezárja.

Detektívsztorit fogunk írni – Kriminovella pályázat
A pályázatokat az alábbi e-mail-címre kérjük beküldeni:
bekuldes@stilusestechnika.hu

Ha kérdésed lenne...

Adatvédelem

Az adatkezelés célja, a kezelt adatok tervezett felhasználása: az adatok kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás céljából kerülnek felhasználásra, illetve megbízási jogviszony létrejötte esetén.

Az adatkezelés jogalapja jogos érdek.
Megőrzési idő: üzleti kapcsolat időtartama, vagy törlési kérelem.

További információ az adatok védelméről.

Ha íróként nem vagy biztos magadban...

…akkor keresd fel írástechnikai ötletekért és tippekért Facebook csoportunkat.

Irodalmi ikon, a bűnügyi irodalom úttörője, fáradhatatlan munkabírású szerző, az egykor legazdagabb női író, aki két emblematikus nyomozót adott a krimiirodalom rajongóinak, és akit közel annyian olvastak a világon, mint a Bibliát.

A bűnügyek koronázatlan királynője – 130 éve született Agatha Christie

“Bár a krimi eszköztára és karakterkészlete meglehetősen kötött és véges, Connelly mégis iszonyúan jó arányérzékkel válogatja a történeti felütéseket, és még ha némelyik ötlet innen-onnan ismerősnek is tűnhet, a folytatás egész biztosan olyan irányba visz, amelyre nem számítanánk.”

Bűnügyi tudósítóból lett a modern amerikai krimi királya

„Minden Simenon-történet egy kudarc története… De amikor az ember a végére ér egy regényének, ha rosszul végződik is, márpedig általában rosszul végződik, akkor is energiát merít belőle.”
Federico Fellini

Georges Simenon életrajz

Raymond Chandler 1888. július 23-án született Chicagóban. Szülei válása után Londonban élt, tanulmányait nagyrészt Angliában végezte, de tanul Németországban és Franciaországban is. Később tanított, illetve különböző újságoknak dolgozott újságíróként. 1912-ben visszatért az Egyesült Államokba (de előtte már publikálta verseit és első komolyabb történetét). 

Raymond Chandler életrajz

Iratkozz fel hírlevelünkre

A feliratkozással biztos lehetsz abban, hogy a Stílus és Technika semmilyen újdonságáról nem maradsz le. Legyen az pályázat, induló kurzus, akció vagy friss tartalom.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0