Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc | I. Regényíró pályázat

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Hadházi Simon őrnagy rendőrnyomozó az esetet első ránézésre szexuális indíttatású véli, mégsem hiszi, hogy az lenne. Közismerten jó szimata mást súg.
Eszébe jut egy korábban látott riport, ahol az áldozat arról beszélt, mennyire fontosnak tartja a tanulást. Nagymamája arra tanította, a szépség elszáll, a tudás megmarad. A nyomozót dühíti ez a „pazarlás”, hisz most ilyen brutális módon mindkettő elveszett. Számos kibogozhatatlannak tűnő bűneset megoldásával a háta mögött, és az általa felállított kreatív csapattal megkezdi a nyomozást.

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc

krimi, bűnügyi

#1

A villában hét órakor kezdődött a vacsora, amelyre meghívták Felföldi Alexandrát, a nemzetközileg ismert modellt is. A tulajdonos bosszúságára azonban a lány visszautasította az illusztris társaságba szóló meghívást, amelyért sokan bármire képesek lettek volna. Ennek ellenére – azzal az ürüggyel, hogy megbeszéljék a következő nagyszabású munkát – kilenc órára magához rendelte a lányt. Mondván, másnap elutazik és nem lesz idejük a részletek egyeztetésére.

Alexandra pontosan kilencre érkezett. Egyszerű színes pólót, sportos farmert viselt, hozzá vékonypántos nyári szandált. Az öltözékével is kihangsúlyozva, hogy nem a partira jött. Mégis kénytelen volt beköszönni a társaságnak, mivel Johann Kerekes titkára – főnöke szigorú utasítását követve – a hatalmas nappaliba terelte, ahol a jóllakott és már enyhén ittas társaság kitörő örömmel fogadta.

A férfi úgy tett, mintha nem a főnöke, hanem legalábbis a partnere lenne. Kéjesen fürdött az elismerő, irigy pillantásokban. Felföldi Alexandra természetes szépsége még így smink nélkül, farmerben és pólóban is annyira látványos volt, hogy a jelenlévők mindegyike jelentős összeget szánt volna rá, ha megkapja. Úgy vágytak rá, mint egy nagyszerű vadásztrófeára, vagy egy különlegesen értékes festményre, ami az ő köreikben a tulajdonos presztízsét növeli.

Alexandrát bosszantotta a megrendezett jelenet, mégis úgy gondolta, kivételesen nem teszi szóvá. Sürgette, essenek túl a hivatalos ügyeken.

Ezzel önkéntelenül is Kerekes malmára hajtotta a vizet, hiszen miért is vonulnának el kettesben – vélték a jelenlévők – ha nem lenne köztük semmi.

Távozásukat kétértelmű és nagyon is egyértelmű megjegyzések kísérték.

A milliárdos úgy látta, kellően előkészítette a talajt egy újabb házassági ajánlatra. Az volt a terve, ha végre sikerrel jár, visszakíséri a lányt a társaságba, hogy kiélvezze az előre borítékolható bámulatot. Legutóbb akkor volt hasonló sikere, amikor megszerezte azt különleges XVI. századi ékszerkollekciót, amelynek addigi tulajdonosát és valódi értékét még a fekete piacon is sűrű homály fedte. Szakértők pedig egyszerűen felbecsülhetetlennek emlegették.

Biztos volt benne, őt végérvényesen senki sem meri visszautasítani. Már-már rögeszméjévé vált, hogy ő lesz az, aki megszerzi a nőt.

Az ő legfőbb istene a pénz volt. Azt vallotta, mindennek ára van és bármit megszerezhetsz, ha a megfelelő árat kínálod érte. És neki nagyon-nagyon sok pénze van. Semmi sem állhat tervei útjába még egy ilyen jogi diplomát lobogtató csinibaba sem. Mert számára Felföldi Alexandra sem volt több mint egy szépséges játékszer, amit ő bizonyosan meg fog szerezni. Előbb vagy utóbb. Ez csak idő és pénz kérdése. Mert mindig van az a pénz…

– Úgy látom, nagyon elfoglalt vagy – indította a beszélgetést a lány, amint beléptek az irodába.

– Neked soha nem vagyok túl elfoglalt – negédeskedett a férfi a kanapé felé terelgetve őt, miközben hatalmas pocakjával szinte súrolta a karját.

A nő látványosan elhúzódott és az íróasztal előtt álló faragott székre ült. Jelezve, kizárólag a munka miatt van itt.

– Nézd, hosszú napom volt. Szeretnék minél előbb hazamenni – mondta.

– Megkínálhatlak egy itallal? Oldja a fáradtságot – ajánlotta a férfi és már indult is a könyvespolcba épített hatalmas bárpult felé. – Van egy egészen különleges whiskym, egyedül én tudom behozatni az országba. Ilyet még biztos nem ittál.

– Ne fáradj, tudod, hogy egyáltalán nem iszom.

– Tudom-tudom, de úgy gondoltam ez a kivételes munka megérdemli, hogy igyunk rá egyet. Nem mindennap kap egy magyar modell ajánlatot a híres Vogue magazintól, főleg nem olyat, ami egy ilyen egzotikus utazással is együtt jár.

– Mi tagadás tényleg meglepődtem rajta egy kicsit. Persze az után a díjnyertes fotó után, ami a szobám falát díszíti, számíthattam a nagyobb magazinok megkeresésére is. Hiszen mára már bejárta az egész világot – mosolyodott el a szépséges modell.

Felföldi Alexandrának, nem volt kétsége afelől, miért kapta a felkérést. Biztos volt benne, hogy az a fotós – aki komoly nemzetközi díjat nyert a képpel – ajánlotta be a magazinnak és azt is tudta, nem önzetlenül. Nyilván abban reménykedett, hogy további sikereket és még több pénzt érhet el vele. Azt, persze nem sejthette, hogy az egzotikus utazást Kerekes finanszírozza majd. Mert ugye pénzért mindent meg lehet venni.

– Megkeresnek, persze – mondta kajánul a férfi – különösen, ha egy tehetős támogató is áll a hátad mögött.

– Úgy, szóval a te kezed ebben is benne van. Akkor már egészen másképp fest a dolog. Akkor…

– Figyelj ide Tündérkém – szakította félbe a férfi – egyáltalán nem néz ki másképp. Ez részben jó üzlet a cégünknek, részben pedig egy kis ajándék tőlem neked.

– Ne is folytasd! Nem várok tőled ajándékot. A főnököm vagy, köt a szerződésem. Megfizeted a munkámat, és én sok pénzt hozok neked cserébe. Ez nem egy jótékonysági történet!

– Jó, persze, szép dolog az öntudat, de mit árthat, ha munka közben pihenünk együtt egy kicsit egy gyönyörű helyen.

– Miért utaznék veled?

– Mert azt remélem, végre igent mondasz és elfogadod tőlem ezt a gyűrűt – nyitott ki Kerekes egy kis bársonydobozt és a lány orra elé tolta.

A mennyezeti lámpa fénye megcsillant a különleges darabon. A platina karikára egy apró, finoman megmunkált kagyló simult, amelybe mélytüzű rubint ültettek.

– Felföldi Alexandra, kérlek, légy a feleségem! Ha akarod, akár le is térdelek előtted, csak mondj már végre igent!

A romantikusnak szánt leánykérés fényét kissé elhomályosította az a követelődző és erőszakos hangnem, amelyen a reménybeli vőlegény elővezette. A férfi kezdett feldühödni, de ezt egyelőre még sikerült palástolnia.

Hiú ember volt és nem tűrte a visszautasítást, különösen nem egy nőtől. Utoljára tinédzser korában fordult vele elő, hogy egy nőnemű lény nyíltan szembe szállt az akaratával. Ám ő sem úszta meg büntetlenül. Olyan hadjáratot indított ellene, hogy a lány néhány héten belül elmenekült az iskolából.

Viszont az a kudarc meghatározó élmény lett az életében. Annak ellenére, hogy évekkel később még egyszer alkalma nyílt megbosszulni. Mindig megszerezte magának, akit akart bármi áron. Még akkor is, ha utána úgy dobta el, mint egy használt papír zsebkendőt.

#2

A lány, akinek az emléke soha nem törlődött ki Kerekes emlékezetéből, alig múlt tizenöt, amikor a két évvel felette járó fiú felfigyelt rá. Mivel tinédzserként még karcsú volt és meglehetősen jóképű is a legtöbb lány kereste a társaságát. Ő pedig már akkoriban is ügyesen manipulálta a környezetét. Magához vonzotta az iskola nagymenőit, akiknek a legfőbb szórakozása a skalpgyűjtés volt. Egyetlen csinos lány sem menekülhetett előlük.

Anne szép arcú, törékeny alkatú, de erős akaratú lány volt. Hosszú sötétszőke haját rendszerint szorosan összekötve viselte. Szolidan öltözött. Kiválóan tanult és minden adottsága megvolt ahhoz, hogy vezető szerepet játsszon az iskolai közösségben. Ennek ellenére kerülte a feltűnést. Távol tartotta magát Kerekes zajos, kihívó társaságától. Szerencsétlenségére a fiú mégis felfigyelt rá.

Először csak heccből szólította meg. Gondolta, jó móka lenne elcsábítani, utána rövid úton dobni a lányt. Anne udvariasan megköszönte a meghívást, de nem kért belőle. Hihetetlen volt. Ilyet még egyik lány sem merészelt eddig a középiskolában. Ezután még két alkalommal tett neki különféle ajánlatokat, aztán megdühödött és ráuszította a haverjait. Anne megpróbált elbújni előlük. Két hétig beteget jelentett, remélve, közben elfelejtik, de hiába. A lány szülei végül rájöttek, mi történik és elvitték egy másik iskolába. Évekig nem találkoztak.

Legközelebb húsz év múlva akadtak össze. Véletlenül. Az egyik félig sem legális vállalkozásához keresett vegyészeket. Akkor talált rá a lány nevére az interneten, aki addigra elismert kémikus lett egy menő kutatóintézet alkalmazásában.

Még évek múlva is ellenállhatatlan nevetésre ingerelte, ha eszébe jutott, milyen döbbent képet vágott a nő, amikor váratlanul letartóztatták illegális drogkereskedelem vádjával.

Úgy intézte, ott legyen, amikor bilincsben elvitték az egész szomszédság szeme láttára, és kajánul a szemébe vigyorgott. Biztos volt benne, a nő megértette, neki köszönheti az egész meghurcoltatást. Hiába derült ki egy-kettőre a vádak alaptalansága, az árnyék ott maradt a nő szakmai karrierjén.

 

#3

Alexandra megcsodálta az ékszert, de nem nyúlt érte.

– Nem értelek – mondta. Már többször, világosan megmondtam, nem megyek hozzád. Egyébként is, hogy gondolod? Ott van neked Xénia, gyakorlatilag veled él. Gondolom, most is idevárod. Miért nem veszed el őt, ha annyira meg akarsz nősülni?

– Ugyan ne légy ostoba! – fortyant fel Kerekes. – Xénia nem számít! Van, mert nekem kell egy nő, szex nélkül nem működöm. Neki meg kell egy támogató. Ez csak egy kényelmes üzlet, win-win. Semmi más. De, ha téged zavar, bármikor kirúgom.

– Nem vagyok ostoba és eszedbe se jusson kirúgni bárkit is miattam. – Mi ez a zaj? Van itt valaki? – fordult a lány beszéd közben az ajtó felé.

– Nincs itt senki, kettesben vagyunk. Még a személyzet sem jöhet ide hívás nélkül. Biztos a klíma kapcsolt be, szokatlanul meleg van ma este. Szóval? Mi a válaszod? Tessék, vedd el! Egyedi darab, neked csináltattam. Ez a vörös rubin igazán illik hozzád. Hát nem gyönyörű? – közben egyre jobban forrt benne a düh. Egészen kivörösödött, úgy tűnt, már nem sokáig tudja türtőztetni magát.

A lány hirtelen megérezte a burkolt fenyegetést. Megijedt, de igyekezett nem mutatni. Próbálta tréfára venni a dolgot, elnevette magát.

– Ugyan, ne mondd, hogy komolyan gondolod. Végül is, van körülötted elég jogász, nincs szükséged egy modellre, aki ügyvédnek készül.

– Na, ja, a diplomád – a lekicsinylés csak úgy sütött a férfiből. Attól, hogy van egy diplomád, még nem vagy ügyvéd, és szerintem nem is leszel.

Johann Kerekesnek meggyőződése volt, hogy egy nőnek lehet akárhány diplomája, akkor is csak egy nő marad. A nők helyéről pedig egyértelmű véleménye volt.

Alexandra úgy látta, jobb, ha megy, felállt.

– Biztosan várnak már a vendégeid, én pedig túlságosan fáradt vagyok. Nem tehetnénk át a megbeszélésünket valami barátságosabb időpontra? – javasolta. Kezdett nagyon elege lenni ebből a parttalan társalgásból.

Ebben a pillanatban megcsörrent Kerekes telefonja.

– Igazad van. Tényleg hiányolnak. Rendben, akkor kedd délelőtt folytatjuk. Remélem, addig meggondolod magad.

– Akkor kedden. – válaszolta a lány és gyorsan az ajtóhoz lépett. Eszében sem volt meggondolni magát, de ezt most nem mondta ki. Igyekezett minél előbb kikerülni az irodából.

Kerekes mielőtt visszament volna a vendégeihez, kibontotta azt a különleges skót whiskyt, amit a lány visszautasított. A csiszolt üvegpohárba kanalazott jégkockákra rálöttyintett egy bőséges adagot. Lassan kortyolgatva próbálta dühét lecsendesíteni. Nem engedhette meg magának, hogy a vendégei – akiket egyébként is a pokolba kívánt – meglássák rajta, ezúttal sem járt sikerrel.

– Oké, kisanyám, megbánod te még ezt! Majd én gondoskodom róla – morogta.

 

#4

Ahogy ott feküdt elhagyatva, szemérmetlenül kitárulkozva a sárguló avaron, senki sem gondolta volna, hogy huszonnégy órával korábban még ő volt az egyik legkeresettebb modell, akiért versengtek a nemzetközi ügynökségek. Aki egy-két órával korábban még boldogan kikacagta mindhárom férfit, aki megkérte a kezét.

A kis ligetet az úttól eltakarta néhány bokor, amely még egyáltalán nem akarta észrevenni, hogy a naptár már szeptember vége felé ballag. Javában zöldelltek, csakúgy, mint a környező tölgyek, amelyek egy padokkal körülvett fa asztal fölé hajoltak. Megvédve azt a nap erőszakos sugaraitól. A jelekből ítélve a környék turisták, erdőjárók kedvelt pihenője lehetett. Legalábbis erre utalt az a kitaposott ösvény, amely éppen ide torkollott. A lányt azonban nem védte semmi a késő őszi verőfénytől.

Amikor a kis foxterrier szigorú neveltetését megcáfolva őrült rohanásba kezdett, majd hirtelen lefékezett, Barbara még arra gondolt, ideje a kutya megleckéztetésének. Ám amikor utolérte és meglátta, mi váltotta ki belőle az őrületet, legszívesebben ő is elfutott volna.

Látott már filmeken jó sok krimit, de mindig csak a szövevényes szálak megfejtésére figyelt, arra nem, mit kell tenni egy ilyen helyzetben.

Kinek kell szólni, kit kell felhívni és egyáltalán soha eszébe sem jutott, hogy ilyen a való életben is megtörténhet bárkivel, az ő világában pláne nem. Az meg, hogy éppen vele, még most is nyomasztó álomnak tűnt.

Ezért telt hosszú, dermedt percekbe, mire feltárcsázta a 112-t és bejelentést tett a lányról, akinek összeroncsolt feje mellett a rengeteg alvadt vér kétségtelenné tette, halott.

 

#5

– Ismeri az áldozatot? – kérdezte a magas, jóképű rendőrtiszt Barbarától, akinek a rendőrök kiérkezéséig sem sikerült megnyugtatnia az izgatott állatot.

– Nem, nem hiszem, nem tudom – mondta bizonytalanul. Eddig eszébe sem jutott, hogy ismerhetné.

Újra szemügyre vette azt a véres rongycsomót, ami nemrég még egy gyönyörű nő volt. A lány hason feküdt, arcából semmi sem látszott a szétzilált véráztatta aranyszőke haj alatt. Alsó testét lemeztelenítették. Felsője a háta közepén vérben ázott, nadrágját bokáig lehúzták. Átható alkohol szag terjengett körülötte. Furcsa módon azonban, vékonypántos szandálja a lábán maradt.

– Elmehetnék már? Van egy fontos megbeszélésem, amit nem tudok lemondani.

– Még egy kis türelmet kérek. Ha aláírta a vallomását, elmehet, de, legyen elérhető. Lehet még kérdésünk.

– Rendben, bár már elmondtam mindent, amit tudok. A kutyámat sétáltattam, ő talált rá.

– Egyelőre ennyi, de később felmerülhet még valami – válaszolta a nyomozó fel sem pillantva a papírjaiból.

Barbara, amint reszkető kézzel aláírta a hivatalos nyomtatványt, a maga részéről befejezettnek tekintve a beszélgetést, sarkon fordult és bizonytalan léptekkel, elindult az ösvényen visszafelé maga után húzva az izgatott ebet.

Azon kívül, hogy óriási sokk érte, amiről úgy érezte, soha nem fogja feldolgozni, valami motoszkált még az agya hátsó zugában, valami megfoghatatlan. De mivel egyetlen vágya volt, hogy az egész történetet kiverhesse a fejéből, nem foglalkozott vele.

Otthon hosszú percekig állt a forró zuhany alatt. Olyan erősen dörzsölte a bőrét, hogy szinte fájt. A haját is megmosta, hiába előző nap járt fodrásznál. Azt remélte, a forró víz képes lesz kiűzni a pórusaiba ragadt rettenetet. Legbelül azonban érezte, erre nincs sok esély.

Hajszárítás közben még egyre maga előtt látta azt a vérben ázó szőke hajat. És az a furcsa, megfoghatatlan érzés is egyre ott bujkált benne. A kis foxi fel-felnyüszített a kosarában, ő sem tudott megnyugodni.

Az órára pillantva észbe kapott, rohannia kell. Muszáj kivernie a fejéből az átélt szörnyűséget, az üzletfelek nem várnak.

 

#6

Amíg a helyszínelők, a nyomszakértőkkel és a fotóssal dolgoztak, Hadházi Simon őrnagy körbe járta a tetthelyet.

Kollégáit utasította, szedjenek össze mindent, amit a környéken találnak. A bokrok takarásában, az útról alig láthatóan felfigyelt az asztalra. A nyomokból ítélve népszerű lehet a hely a kirándulók között, állapította meg.

Többnyire olcsó, kis kiszerelésű göngyölegek hevertek szétszórva. Meglepő módon az egyik bokorból mégis egy meglehetősen drága hétdecis whisky üvege került elő.

– Ide nézzetek – emelte magasba az egyik fiatal helyszínelő – micsoda buli lehetett itt!

– Nem, semmi – válaszolta a másik – dobd be a többi közé, ez is pont olyan szemét, mint azok.

Bár első ránézésre a lány egy szexuális gyilkosság áldozatának tűnt, a nyomozó szinte biztos volt benne, ez az eset nem lehet ilyen egyszerű. Valami nem stimmelt, de egyelőre fogalma sem volt, mi. Ha megkérdezték volna tőle, miből gondolja, azt válaszolja, megérzés. Híres volt kollégái közt a szimatáról. Ahogy már az első szemle alkalmával szinte belelát a bűnözők agyába és kitalálja azok rejtett gondolatait. Főnöke egyszer tréfálkozva megjegyezte, „ha Simon nem a mi oldalunkon állna, soha nem tudnánk elkapni”. Ráadásul a tréfás hangnem ellenére ő ezt nagyon is komolyan gondolta.

Az őrnagy türelmetlenül várta, hogy a helyszínelők végezzenek, és végre megfordíthassák a testet. Látni akarta az arcát. Úgy érezte az majd többet elárul neki az történtekről.

A halott körül szorgoskodó orvoshoz fordulva, megkérdezte.

– Mit gondolsz, mióta halott?

– Azt mondanám, 8-9 órája fekhet itt – a patológus bosszúsan elhessentette a lány feje körül megjelenő zöld hátú legyeket. – Szerintem olyan éjjel tíz-tizenkettő körül ölhették meg, de persze biztosat csak a boncolás után tudok mondani.

– Megfordíthatjuk már, végeztél?

– Igen. Óvatosan bánjatok vele, és ha a fotósok elkészültek, azonnal hozzátok be. Nem maradhat itt sokáig a legyek, de a kutyások miatt sem – mutatott a sárga szalaggal körülzárt terület szélén összeverődött kutyatulajdonosok izgatott csoportjára.

A technikusok óvatosan, ügyelve a nyomokra, hátára fordították a lányt.

– Istenem! Hiszen ez Alexandra! – kiáltott fel Lívia, a nyomozó segítője, aki papírokkal a kezében, éppen odaért.

Hadházi Simon döbbenten meredt a tágra nyílt kék szempárba. Ez tényleg ő!

Felföldi Alexandra a maga huszonhat évével és híres szépségével együtt sem volt képes eloszlatni a körülötte állók elképedését.

Szinte mindenki ismerte őt nemcsak a környéken, de az egész országban. Évek óta élt már a rózsadombi házban. A szülei egy vidéki kisvárosba költöztek, ő itt lakott, amíg egyetemre járt. Már középiskolás korában ismert fotómodell volt. Arca gyakran feltűnt magazinok címlapjain, hirdető táblákon. Mégsem volt az a mostanság oly felkapott, magamutogató celeb, mint sokan abban a világban, amelyben ő is megfordult. Mindenáron komoly diplomát akart. Megfogadta, amit a nagymamája gyakran mondogatott neki, „a szépség elszáll, a tudás megmarad”.

Ez a mondat dübörgött most Simon fejében, amikor a halott lányt nézte. Nemrégiben látott egy, vele készült riportot, abban hallotta.

– A szépség elszáll, a tudás megmarad – dünnyögte maga elé – hát itt most minden elszállt!

– Takarjátok le és vigyétek be! – szólt a technikusoknak. Tehetetlen dühöt érzett az iránt a szörnyeteg iránt, aki képes volt elpusztítani ennyi szépséget és tehetséget.

 

#7

– Aláírnád ezeket a papírokat? – kérdezte Lívia.

A nyomozó segédjére nézett. Bognár Lívia hadnagy, közel tíz éve dolgozott mellette és alapjában véve meg volt vele elégedve. Mégis azt a már-már kegyetlenséggel határos érzéketlenségét – amellyel a bűneseteket kezelte – soha nem tudta megszokni. Ráadásul a legváratlanabb pillanatokban képes volt rázúdítani az adminisztráció, irritáló pókhálóját. Még ez a halott lány sem váltott ki belőle semmiféle tiszteletet, részvétet. Vagy, ha igen, azt jól titkolja – mosolyodott el.

Azért volt valami, ami mély érzelmeket keltett a hadnagyban, de ebből Simon semmit sem sejtett. Annál inkább a kollégáik, akik rendszeresen gyártottak tréfákat Líviának a nyomozó iránti áhítatáról. Cerberusként őrizte Simon irodáját, fél órával előbb érkezett nála és mire az őrnagy megjelent, már ott gőzölgött a kávé az asztalán. Rendben tartotta az íróasztalát, virágokat rakott az ablakába. Mindig készenlétben tartott kis hűtőjében alapanyagokat egy kiadós szendvicshez. Ha úgy látta, a főnöke nem tud időt szakítani az ebédre kérés nélkül is készített neki egyet-egyet.

– Hagyj most ezzel, majd később – hárította el a buzgólkodást és a kocsijához indult. Mielőbb el akarta hagyni ennek a szentségtörésnek a színhelyét.

 

#8

A magas kerítések mögött meghúzódó hatalmas villából gyakorlatilag semmit sem láthatott az arra járó, pedig a telek egy forgalmas főút mellett feküdt. A birtok hátsó részén álló háromszintes házhoz díszkővel kirakott autóút vezetett. A kovácsoltvas kerítés két oldalán – csak az avatott szem által felfedezhető – kamerás őrzés-védelmi rendszer vigyázta a villa titkait.

Éjszakánként fegyveres biztonsági őrök járőröztek az ősi fák alatt és tartották féken a négy izmos dobermannt. Az éber, intelligens, energikus állatok semmitől sem rettentek vissza, maximálisan lojálisak voltak idomítójukhoz, csak neki engedelmeskedtek.

A nagyszámú személyzet egy mellékutcából nyíló kaput használt, ugyanúgy, mint a szállítók, akik a háztartást látták el a legkülönfélébb árucikkekkel.
Volt még egy harmadik bejárat is, de erről csak kevesen tudtak. A jól álcázott hátsó kapuhoz, amely a domboldalt borító erdőbe vezetett, csak Johann Kerekesnek és legközelebbi bizalmi emberének volt kulcsa.

A biztonsági berendezésekkel jócskán ellátott dolgozószobába csak azok mehettek be, akiket a tulajdonos hívatott. Néhány fontos és többnyire titkos üzleti partneren kívül ide senki sem jókedvéből lépett be. Johann Kerekest, miközben a világ előtt az empatikus, gazdag mecénás arcát szerette mutatni, közvetlen környezete könyörtelenségéről ismerte.

A személyzetet hosszas kiválasztási procedúra után alkalmazták, melynek alapfeltétele a feltétlen hűség és a szigorú titoktartás volt. A legkisebb hibát is azonnal megtorolták. Még azok sem beszéltek a házban történtekről, akiket valamilyen okból elbocsátottak. Az elejtett szavakból és titokzatos balesetekből táplálkozó legendák szerint a villa jelenlegi és régebbi dolgozóinak tilos volt akárcsak a leghétköznapibb információt is megosztaniuk még családi körben is. Suttogtak olyan esetekről, amikor valaki megszegte ezt a szabályt és nem vitte el szárazon.

 

#9

A parti után, hajnaltájban hálószobájába belépve, Johann Kerekes ott találta ágyában Szántó Xéniát. Nem számított rá és egyébként is dühös volt. Nem sikerült elkápráztatnia vendégeit a hódításával. Begyűjtött ugyan néhány irigykedő pillantást, amikor a kérdéseket azzal hárította el, úriember nem beszél ilyen ügyekről. De ez édeskeveset számított neki.

Vendégei – gazdag üzletemberek, politikusok, állami vezetők – kiválóan érezték magukat a minden igényt kielégítő vendéglátás során. Jócskán hajnalodott, mire szedelőzködni kezdtek. Addig az istennek sem akartak hazamenni. Végül, kis híján kidobta őket. Szerencsére a legtöbbjük már annyit ivott, hogy észre sem vette, a pokolba kívánja őket. Kerekes kiválóan tudta titkolni valódi érzelmeit, mestere volt az álcázásnak minden téren. Visszafogta magát és egész éjjel a jópofa, szórakoztató házigazdát játszotta. Most azonban úgy érezte, végre szabadjára engedheti a dühét.

– Hát te mi a fenét keresel itt, mióta mereszted a seggedet az ágyamban? – kérdezte csöppet sem kedvesen.

– Mi a baj Mackókám? Nem sikerült valami? – Xénia úgy tett, mintha észre sem venné a gorombaságot. – Gyere ide, hagy vigasztaljalak meg, biztos elfáradtál, jó késő van már.

– Az kérdeztem, mióta vagy itt? – dörrent rá ismét a férfi.

– Ó, nem túl régen. Bocsi, nem akartalak zavarni, gondoltam megvárlak. Segítek ellazulni, tudod, jó vagyok ebben – bújt ki a takaró alól a nő, látszólag ügyet sem vetve a támadó hangnemre. Kiszámított, jól begyakorolt mozdulattal állt fel az ágyról. Az apró kis hálóing inkább felfedte, mint takarta kisportolt, tökéletes idomait. Odalépett Kerekeshez és átölelte annak hatalmas pocakját.

– Ugyan, hagyj már békén – morogta most már enyhültebben a férfi.

– Gyere – duruzsolta a nő – segítek zuhanyozni. Ígérem, nem lesz okod panaszra – suttogta sokatmondóan.

– Nem bánom, – adta meg magát Kerekes – de reggel már ne lássalak itt. Legközelebb pedig csak akkor gyere ide, ha én hívlak.

Xénia általában mindent bevetett, hogy a csöppet sem férfias külsejű, de kényes szexuális ízlésű milliárdosnak ne legyen oka panaszra. De ezúttal nem kellett különösebben megerőltetnie magát. Az ital, a mértéktelenül elfogyasztott zsíros ételek és a végtelennek tűnő éjszaka hamar kiütötte a milliárdost. Reggelre pedig, még jóval az előtt, hogy a férfi felébredt, el is tűnt a házból.

Ezek után dél is elmúlt, mire a házigazda belépett a dolgozószobájába. Kinyitotta a laptopját és rákattintott a népszerű hírportál friss híreire, ahogy minden reggel.
Addigra minden internetes oldalon vezető hírként szerepelt Felföldi Alexandra portréja és a haláláról szóló tudósítás.

Dobó Gergő: Nyulak a fűben – avagy a kémek kicsit sem egyszerű mindennapjai | I. Regényíró pályázat

Dobó Gergő: Nyulak a fűben – avagy a kémek kicsit sem egyszerű mindennapjai | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Dobó Gergő: Nyulak a fűben – avagy a kémek kicsit sem egyszerű mindennapjai című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A kínai fennhatóság alá tartozó Kárpát-medencében játszódó szatirikus disztópiában Linna, a főhős, fiatal farmerként a klímakatasztrófától megváltozott környezetben narancsot termeszt, illetve egy szárazságtűrő és igénytelen nyúlfajtát tenyészt, mint mindenki más a Pannon Protektorátusban. Egy lottónyeremény keretében cselédként kap pozíciót a fővárosban, ezért hátrahagyja addigi életét és új életet kezd. Azonban tudtán kívül egy kémhistóriába keveredik, és egy Peking ellen irányuló szabotázsakcióban vesz részt

Dobó Gergő: Nyulak a fűben – avagy a kémek kicsit sem egyszerű mindennapjai

akció / bűnügyi

Első rész
A nyulak semmiről sem tudtak

A táj szép volt. Igazán szép. Vörösen izzott a liget fáinak csúcsa, a dombok mögé bukó nap pedig kék árnyékokat vetett a völgyben gomolygó ködfelhőre, és ha a Párt mindenható lenne, talán még pacsirták is búcsúztatnák a dolgos mindennapot. Ám a Párt máshogyan rendelkezett, így a hatékony irtási programnak köszönhetően minden szárnyas elpusztult a Protektorátusban, egy teremtett lélek sem akadt, aki megdézsmálhatta volna a narancsliget érett gyümölcseit. Kivéve tán a farmereket, de nekik meg a könyökükön jött már ki a narancskrémes pirítós és a narancsvelőbe tűzdelt nyúlpecsenye. Mert bizony, ahol az ültetvény véget ért, és a gombaölő gázfelhő sem kúszott már tovább, temérdek nyúl ugrándozott a csonttá száradt macchia bozótosában, és valószínűtlenül hosszú füleiket lobogtatták.

Ennek ellenére, vagy mindezek mellett a táj valóban szép volt, éppen addig a pillanatig, amikor a távolból egy porfelhő bele nem rondított. A termetes állatok visítva rebbentek szerteszét, ahogy a háromkerekű motor éles tülköléssel próbált utat törni magának a nyulak között. Szinte meg sem állt az ültetvény szélén, a szürke zubbonyos férfi úgy pattant le róla, mintha áram csípte volna meg. Gábi volt az a szomszédos farmról, és nyilván valami fontos ügyben járt el, mert tölcsért formált a kezéből és a motoros gázpumpák berregését túlharsogva a sűrű köd irányába kiáltott.

– Linna!

Nem jött válasz. A lány épp az utolsó adagokat pumpálta a lombok között, és ha fel is figyelt volna a férfi üvöltésére, minden bizonnyal úgy tett volna, mintha egyedül lenne, csak hogy ne kelljen szóba állni vele. Pedig Linna jót mulatott volna rajta, mivel a férfi teljesen szétkente arcán a szemfestékét, így pontosan úgy festett, mint egy borz az ütődött mesekönyvből. Linna kinevette volna, mert egyáltalán nem érdekelte a tény, hogy az elfertőződött nyúlharapás miatt meghalt felesége nélkül egyedül kellett ázsiai formára pingálni a szemeit, és bár a szeretője volt a férfinak, az inkább precíznek, mint szenvedélyesnek mondható közösülés után még az éjjel hazaküldte őt, így reggel Gábira hárult a szemfestés kényes művelete.

– Linna! – kiáltozott újra és újra a motorjának támaszkodva, majd megkocogtatta a gyűrött papírdobozt a kezében, és türelmetlenül rágyújtott egy cigarettára. Az utolsó kiáltáskor a gázpumpa köhögve elnémult, így Linna épp elcsípte a férfi baritonját. Talán mégis vissza kellene kapcsolnom, mintha nem is hallottam volna semmit – gondolta, és azon kezdett bosszankodni, miért nem egy pár fasorral arrébb állította fel a pumpákat, akkor a sűrű gázködben soha nem találna rá. Essünk túl rajta – sóhajtotta unottan és odament egy közeli fához. Eloldozta a zsineget egy kóbor nyúl nyakán, amit akkor tekert rá, mikor ráakadt az egyik alacsonyra nőtt fa koronájában, majd megragadta a fülénél fogva, és egyenesen Gábi felé vette az irányt. Karcsú és ruganyos testét ugyanaz a szürke zubbony fedte, csak a bakancsa volt egészen elvetemült kék, élénk rózsaszín cipőfűzővel.

– Mit akarsz? – förmedt a férfira Linna mikor odaért, majd levette ormótlan maszkját és hanyagul a motor mellé dobta. Gábi szótlanul megdörzsölte köszvényes lábát, majd biccentett egyet, és rutinosan a lánynak nyújtotta a cigarettáját. Linna mélyen leszívta a füstöt, és jólesően megvakarta fiúsra nyírt üstökét. Köpött egyet oldalra, ám nem sikerült túl hegyesre, így egy nyálcsomó az állára ragadt és lassan ereszkedni kezdett a válla felé.

– Azt hiszem szűrőt kellene cserélnem – célzott zavartan a maszkjára, majd villámgyorsan megjegyezte, mennyire bénán néz ki a férfi szeme. Gábi ügyet sem vetett rá, csak szótlanul visszavette a cigarettát és szögletes állával a kezében ficánkoló állat irányába bökött.

– Hát ez? Elcsatangolt?

Linna a méreg hatására igencsak felélénkült nyúlra pillantott, de Gábi nem várta meg a választ, csak gépiesen folytatta tovább.

– Már a sufni falát is elkezdték rágni. Nem akarok akadékoskodni, de mivel holnaptól enyém a farm, úgy gondoltam, szólok. Szerintem túlságosan silány fűrészport kaptunk a Párttól. Még az is lehet, hogy nem fadarálék, hanem csak egyszerű homok. Mindenesetre éhesek maradnak, nem vitás. Nem is értem, miért nem olyan fajtákat nemesítenek, amik maradéktalanul megemésztik a homokot. A gázra immunis példányokat bezzeg sikerült kitenyészteni!
A gomolygó ködbe révedt.

– Talán, ha felterjeszteném az ötletem a Párthoz. Bár van egy olyan érzésem, hogy Peking már régóta homokevő fajtákkal kísérletezik… Mondjuk, ha így is lenne, akkor is mi lennénk az utolsók, akik kapnának a példányokból. Nem vagyunk elég fontosak itt az alvégen!

– Ezért jöttél? – kérdezte türelmetlenül Linna.

– Nem. Nem zavartalak volna az utolsó napodon, de a pártfunkciós okvetlenül találkozni akar veled.

– Vang?

Gábi fintorogva bólintott, majd hozzátette, hogy a konyhában várja.

 

– Vang úr!

– Üdvözlöm Linna – mosolyodott el a terményfelügyelő pártfunkciós, és húsos ujjacskájával feltolta az orra hegyére csúszott szemüvegét. Tömpe orrával és duzzadó kalácsképével szakasztott olyannak tűnt, akár egy Buddhaszobor. Na nem a hatalmas történelmi remekműre emlékeztette Linnát, hanem a bazárokban kapható, pufók plasztik szobrocskákra, melyek békésen gyűrött arcán a két szem két kis mulatságos repedéssé szűkül. Legszívesebben megpaskolta volna kopasz kuglifejét, de nem tudta eldönteni, vajon ez flörtnek számít-e, így egyszerűen csak visszamosolygott rá.

– Megkínálhatom teával?

– Esteledik – felelte Vang elgondolkozva – bár, miért is ne? Igazival?

– Már hogy is adhatnék magának mást!

Linna türelmesen várta, most is cinkosa lesz-e majd megszokott játékukban. Vang kuncogva fészkelődni kezdett a kopott hokedlin, arcán azzal a fölényes kifejezéssel, mintha csak azt kérdezte volna: honnan lehetne igazi teája itt bárkinek is, a kolóniák olcsó aromatizált papírteáján kívül? Aztán ünnepélyes mozdulattal két filtert varázsolt elő nadrágja zsebéből és az asztal közepére tette. Linna ügyetlenül megrebegtette a szemhéjját, majd az orrához emelte a filtereket, és nagyot szippantott az illatából. Végre nem a gombaölő permet és a kiszáradt nyúlbogyók csípős szagát érezte. Egy elfeledett illat töltötte meg az orrát, s mint az szokásos az elfeledett illatok esetében, fájóan szép emlékeket idéztek benne. Nagymama – gondolta, majd zavartan megfordult.

– Rögtön elkészítem, épp csak átöltözöm.

Minden szemérem nélkül kigombolta a zubbonyát és hanyagul a fal mellett álló lócára dobta. Egy futballozástól csatakos fiú darabosságával dobálta le magáról a bakancsát és az egyenszürke ruháit, mit sem törődve a férfi fürkésző tekintetével. Valljuk be, azért lopva odasandított a válla fölött, mert megigazította feszes trikóját, mintha csak a port seperte volna le róla. Nem igazán tudta, hogyan lehetne nőiesebben levenni testéről az otromba ruhadarabokat, és igazság szerint azt sem tudta eldönteni, Vang az ő formás testét nézegeti, vagy a hanyagul ledobott ruháit. Gyorsan átlendült hát a konyha melletti helyiségbe, ami egyszerre töltötte be a hálófülke és a fürdőszoba szerepét. A sarokban álló benzinmotorhoz lépett, és egy határozott mozdulattal berántotta a szivattyú bovdenjét. Prüszkölve köpött párat a falból kinyúló gégecső, majd lassan csobogni kezdett a víz a rozsdafoltos tusolóba, mely inkább hasonlított a földből kivájt jószágitatóra, mint valódi zuhanytálcára. Igyekeznie kellett, mert a gyári relé csak pár perc fogyasztást engedélyezett. Gyors mozdulatokkal lemosta a hónalját és azon töprengett, miért próbált meg újra kacérkodni a férfival. Kedvelte Vangot, és korban jobban is illett hozzá, mint Gábi, mindketten a húszas éveik elején jártak, mégis képtelen ötletnek tartotta, hogy több legyen közöttük munkakapcsolatnál. Pont egy terményfelügyelő pártfunkciós?! Ezért aztán a férfi hiába kivételezett vele. Hiába próbálta meg tudtára adni, hogy igen vonzónak találja, Linna soha nem hagyta, hogy a közösülésre terelődjön a kommunikáció.

Megtörülközött, belebújt egy ócska tunikába, ami addig egy falba vert szögről lógott, és elfordította a szivattyú gázkarját. A motor a gázpumpákhoz hasonló, de annál sokkal kifinomultabb köhögéssel elhallgatott.

– Mindjárt kész vagyok – kiáltotta, és gyorsan a fali tükörhöz lépett. Nem jött válasz, csak mozgolódás zaja szűrődött a konyhából. Linna gyorsan kivette a falból a tükör melletti repedésbe ékelt szemceruzát, és rutinos mozdulatokkal ázsiai formára rajzolta a szemhéjját. A szokásosnál erősebbre és hosszabbra húzta a vonalat, mert úgy gondolta, még utoljára mindent belead. A fővárosban biztos nem fogja kifesteni magát. Aztán megnyálazta az ujjait, és megpróbálta elfogadhatóvá tenni rövidre nyírt, göndör tincseit, de az erős szálak nem adták magukat, minduntalan visszaugrottak eredeti helyzetükbe. Nagyokat sóhajtozva lépett a konyhába.

– Bocsánat, hogy megvárakoztattam.

Vang kipirult arccal intett a fejével: nem tesz semmit. Az asztalon már ott gőzölgött a két bögre, finom illata kezdte betölteni a konyhát.

– A forraló alján találtam még vizet. Remélem nem gond…

– Ugyan dehogy. Nagyon kedves Vang úr – vigyorgott pajkosan, és a lóca felé nézett – és még a ruháimat is összehajtotta. Talán a bakancsomat is kifényezte?
Vang még vörösebb lett.

– Tudja Linna, figyelnem kell a rendre… a Párt mindene a rend.

– Ó, igen, a Párt.

– Sok minden felett szemet hunyok, maga is tudja Linna. Nem teszem szóvá a hibás szemfestést, és a könyvek miatt sem szóltam soha…

Zavartan megigazította a gallérját, mely élesen vágott puha tokájába.

– …és hát a Propaganda engedély nélküli lehalkítása, ugye.

Linna odalépett hozzá, és az asztalon pihenő kezére tette a kezét.

– Tudom. Csak vicceltem. Ha jól belegondolok, talán nekem kellene inkább szégyenkeznem.

– Ugyan, Linna!

– De igen, tudom. Rendetlen vagyok, a nagyi is mondta mindig.

Csend lett, egy láthatatlan kéz megnyomta az idő befagyasztása gombot. Amennyiben létezik ilyen gomb, illetve gombokat nyomkodó léthatatlan kéz, mindenesetre tény, hogy egy pillanatra megfagyott a levegő. Vang a lány tekintetét kereste, de ő elfordította a fejét, és lassan leült az asztalhoz. Fél éve már, hogy szeretett nagymamája bevette a Szenex-et, és noha tudta, hogy ez elkerülhetetlen volt és szükséges, mégis dühös lett, ha eszébe jutott. Pedig rengeteg szép évük lehetett volna még, ha nagyanyja nem lett volna olyan kötelességtudó, mint minden ember a Protektorátusban.

– Nagyon rendszerető asszony volt… – szólalt meg óvatosan Vang.

– Akár a Párt.

Linna erőltetett mosollyal beleszürcsölt a teába, és már épp folytatta volna, hogy milyen nagyszerű és mennyire kedves, amikor hirtelen kopogtattak az ablakon. A szomszéd volt, Gábi. Na, biztos megint elfelejtett valamit! Vagy egyszerűen csak nem tudott ellenállni a kíváncsiságának – gondolta Linna, és intett a fejével, hogy jöjjön be. A férfi zavartan félrehajtotta az ajtókeretről csüngő színes nejloncsíkokat, és sapkáját a kezében szorongatva, belépett a konyhába.

– Elnézést a zavarásért, igazán nem akartam… de holnap utazol Linna, és még van valami, amit feltétlenül meg kellene beszélnünk.

– Né závártássák mágukát, áddíg kimégyék – szólalt meg Vang tört akcentussal, és az ázsiai emberekhez méltó alázatos mosollyal kiment az udvarra.

– Köszönöm, köszönöm – hajlongott a szomszéd – ígérem nagyon rövid leszek.

Linna felállt és hellyel kínálta a férfit, miközben a két bögrét gyorsan a sublótra rakta.

– Megkínálhatlak valamivel? Vízzel esetleg? Bár arra várni kell, mert épp az imént mosakodtam.

– Nem köszönöm, tényleg sietek.

A férfi lopva az ajtóra sandított, majd lehalkította a hangját.

– Nem akarok akadékoskodni, és tudom, hogy ti jóban vagytok, én viszont nem vagyok te. Nekem korántsem fog ennyi mindent elnézni, és hát tudod, ha holnap ide költözöm… nem szeretném, hogy gond legyen.

– A könyvekről van szó? Ne aggódj, már ledaráltam mindet.

– Köszönöm – sóhajtott megkönnyebbülve.

– Igazi csemege volt a nyulaknak.

A férfi megdöbbent.

– Odaadtad? Azt a rengeteget?

– Nem is képzelnéd, hogy egyetlen könyvből milyen kevés forgács lesz. Egy markomban is elfér.

– Értem – tűnődött hunyorogva, és már éppen szólni akart, amikor a szoba ajtaja fölé hajló konzolon bekapcsolt a Propaganda.

Hét óra – gondolták mind a ketten, és csendben a képernyőre szegezték a tekintetüket. A dagályosra komponált szignált követően egy női arc jelent meg Peking zászlója előtt, és gépiesen darálni kezdte a Protektorátus Prezidensének a bejelentését, miszerint a nyugdíjprobléma megoldására irányuló reformok további sikerének érdekében elkerülhetetlen a korhatár további csökkentése, meg hogy a jövő évtől a jelenlegi hatvan évről ötvenkilenc évre módosul a közösségi szuicidálás korhatára. Aztán meg szenvtelen ábrázattal arról is tájékoztatott, óriási örömmel persze, hogy a jelenlegi Szenexnél hatékonyabb második generációs gyógyszereket fognak eljuttatni az arra jogosult idősek körében. Még beszélt volna a termelésügyi miniszter határozott fellépéséről is, de Linna odaugrott a készülékhez, és ingerülten nyomogatni kezdte az oldalán lévő gombot, míg az teljesen el nem halkult. Gábi ijedten nézett Linnára, majd az ajtó felé.

– Te mit csinálsz? – suttogta fojtott hangon.

– Nem vagyok hajlandó hallgatni ezt a szart!

– De hát…

Linna feszülten nézte a néma képernyőt, de nem a sormintaként futó kínai írásjeleket bámulta, sokkal inkább azt képzelte, hogy megragadja a hokedli lábát, és egy határozott lendülettel leveri a készüléket a helyéről. Bárcsak reggel lenne már – gondolta. Felszállok a vonatra, és itt hagyom ezt a nyúlszaros porfészket. Soha nem térek vissza, még az emlékeimből is kitörlöm örökre – és lehajtotta a fejét. Minden elromlott. Nagymamájának virágillatú szattyánbőre rothadó kompót a föld alatt, és a rengeteg szép könyv, amit a kamrában rejtegettek, a nyulak emésztőnedveiben áznak már.

– Most már mennem kell – szólalt meg a férfi kapkodva, és megtörülte a homlokát.

Egy ideig még várt, de Linna nem tartóztatta. A lány érezte, hogy fel kellene kínálnia egy utolsó közösülést, de egyáltalán nem fűlött hozzá a foga, így szótlanul nézte, ahogy Gábi pár tétova lépést tesz az ajtó felé.

– Még valami. Amikor jöttem, nem tudtam nem észrevenni, hogy már lyukat rágtak a sufni ajtaján. Nem akarok tapintatlan lenni… de van elég fűrészpor? Csak amíg a takarmány megjön… igazán megértheted, most már dupla annyi nyúllal gazdálkodom.

– Rengeteg láda meg raklap van még a ház mögött, – vágta rá fagyosan Linna – csak le kell darálni. Amúgy meg holnap jön a szállítmány, ne aggodalmaskodj.

– Értem – felelte zavartan, és félig eltolta a függöny plasztik csíkjait, amit még Linna készített gyerekkorában, a nagyanyja egyik születésnapján.

– Akkor… azt hiszem, már nem találkozunk többé…

Linna biccentett, majd gyorsan hátat fordított neki.

– Sok sikert a házhoz – vetette oda, majd széttárta a karját, mintha csak panorámás lakosztályt mutatna be fizető vendégének. Linna mozdulatlanul várta, hogy a férfi végre elhagyja a házat. Még hallotta, ahogy Gábi pár szót vált Vanggal az udvaron, majd amikor a háromkerekű motor zúgása is elcsendesedett, hangosan felordított.

– Jöjjön Vang úr! Kihűl a tea!

 

Másnap korán kelt. Összeszedte a legszükségesebb dolgokat a házban, de mivel meglehetősen igénytelen volt, csak félig töltötte meg a katonai hátizsákot, ezért úgy festett a hátán, mint egy összefonnyadt, hatalmas füge. Fanyalogva felhajtotta a frissen facsart narancslét, miközben fél szemmel nézte, ahogy a délelőttös bemondónő a reggeli híreket tátogja a lehalkított Propagandából. Biztosra veszem, hogy robot – gondolta, és elképzelte, mit mondhat valójában: Katalinna ma indul útnak a nagyszerű expedícióra, hogy lehengerlő személyiségével bevegye a Szabad Város zsibongó sokaságát. Hátra hagyott birtokát, melytől könnyes szemekkel búcsúzott a Prezidens és miniszterei társaságában, ünnepélyes keretek között a földdel tette egyenlővé egy meglehetősen cizellált detonátor segítségével.

Linna vigyorogva még egyet harapott a kétszersültből, majd az asztalra dobta a maradékot, és kiment az udvarra. Még utoljára szemügyre vette az otthonát, vagy legalábbis amit eddig a pillanatig az otthonának nevezett. Végig vezette tekintetét a domboldalon elnyúló narancsligeten, majd a poros út mellet, egészen a bádog kerítésig, hol békésen szunnyadtak egymás hegyén-hátán a hosszúfülű nyulak. Aztán vidáman tisztelgett egyet, és elindult a völgy irányába, ahol a műút vezet Szófiaváros felé. A kapuhoz érve azért még lelassított egy kicsit, és lopva visszasandított a poros viskóra. Mi tagadás, a gyermekkor mesevilágát semmi nem csúfíthatja el, bármennyire erőlködik is az ember.

Miután kiért az útra, már nem nézett vissza többé. A városban fogadóbizottság, meg köszöntő – próbálta végiggondolni, mi vár rá a vonat indulásáig – aztán átadják a nyereményt. El ne felejtsem megnézni, mikor indul a vonat, mert üzennem kell, mikor érkezem. Talán lesz elég időm… Linna utoljára három éve, egy félresikerült szállítmány ügyében használta a városi telesisakot, nagyon izgult hát, nehogy valami félresikerüljön. Próbálta felidézni, mire kell majd ügyelnie, de töprengésének egy éles dudaszó véget vetett, és egy fekete terepjáró húzódott mellé. Vang ült a kormánynál, formális zöld csákóval a fején, így Linnának nem volt kérdés, mit tegyen, egyenesen a hátsó ajtóhoz ment. Behajította a hátizsákját az ülésre, majd köszönés nélkül mellé huppant, és becsapta az ajtót.

Az úton sem szóltak egymáshoz, nem lett volna illendő. Linna az ablakon át bámulta, ahogy egymás után rohannak a narancsfák, a nyulak hordái lepte, megszáradt bozótost kergették. Vang hátrapillantott a tükörben.

– Válámi báj ván?

– Nem. Csak az átkozott por – felelte, és megtörülte a szemét.

 

Szófiaváros a Nagy Tájrendezés után úgy festett, akár a Kolónia legtöbb városa. Apró nyílásokkal lyuggatott, vastagfalú kockaházai unalmas rendben követték egymást, egészen a pályaudvar ódon építményéig. Ez volt a város egyetlen régi épülete, a többit sok évvel ezelőtt felrobbantották, majd törmelékeivel egyenletesen kibélelték a hatalmas víztározót, ami a hajdanvolt belváros helyén terült el. Manapság már alig akadt benne víz, az viszont csodálatos kékségben ragyogott, a fővárosból érkező savas felhőknek köszönhetően.

Linnának nem volt ideje megcsodálni a pályaudvar sárga téglás burkolatát, és az antennaállvánnyá alakított hetyke tornyát. Alighogy megérkeztek, Vang szótlanul biccentett egyet, beszállt az autóba, és csikorgó kerekekkel elhajtott. Zavarban van – gondolta Linna, és hosszan nézte a terepjárót, mely lassan játékautóvá zsugorodott az országúton. Aztán hirtelen ott termett előtte a fogadóbizottság. Meglepetten figyelte, ahogy a háromtagú fúvószenekar, a kamerát tartó törpe, és a délelőtti bemondónőre megtévesztésig hasonlító, gumiarcú nő ünnepélyesen átadja neki a nyereményét. Linna kényszeredetten a kamerába mosolygott. Először meghökkent, mert úgy tűnt, az objektívsapkát nem távolították el, de aztán jobban megfigyelte a kamera egy darabba fröccsöntött polimer testét, így nem tett róla említést. Türelmesen megvárta hát a fülsiketítő trombitafanfár végét, és illedelmesen meghajolt. A szenvtelen nő színpadias mozdulattal elé lépett, majd a Linna nyakába implantált mikrocsipp beolvasása után, gépiesen átnyújtott neki egy plasztik lapot.

– Örömmel nyújtom át a Nyugat Ázsiai Pannon Protektorátus Nyúlügyekért és Szerencsejátékokért Felelős Zártkörűen működő… – és unalmas monológba kezdett. Linna hiába próbált illedelmesen a nő szemébe nézni, figyelmét teljesen lekötötte a fúvószenekar, akik a beszéd közben hihetetlen sebességgel elcsomagolták a hangszereiket, majd mintha valami katasztrófa közelegne, futva távoztak a helyszínről.

– …visszamenőleges hatályú, és távozásunk után nem áll módunkban felelősséget vállalni – fejezte be végül a nő, majd kurtán meghajolt és a kamerás törpével elrohant a másik irányba. Linna megköszönte, de mivel már senki nem figyelt rá, rántott egyet a vállán, és elindult a pályaudvar bejárata felé.

Még maradt valamennyi ideje telekommunikálni az indulásig, így mikor a váróterembe ért, rögtön keresni kezdte a telesisakokat. Noha az épület tökéletesen üres volt, igyekeznie kellett, mert nem tudta biztosan, talál-e működőképes kommunikátort. A bedeszkázott pénztárablakok mellett, a falból kinyúló csápokon függő, obszcén ábrákkal telefirkált és repedezett készülékek között végre talált is egy használhatónak tűnő sisakot. Linna idegesen tanulmányozni kezdte a használati útmutató piktogramjait, majd megcsavarta a kommunikációs programok közötti választó kapcsolóját, és a fejére hajtotta a gömbölyű bukósisakra emlékeztető készüléket. A beépített csippolvasó hangos pittyegéssel beolvasta mikrocsippjéről a rendszámát, illetve ellenőrizte, elég fedezet van-e hívás kezdeményezésére. Remélte, hogy elegendő kreditet gyűjtött az utazásra, hiszen hónapok óta takarékoskodott. Pontosabban tizenegy hét óta, amikor Vang egy látogatás alkalmával ünnepélyesen bejelentette, hogy megnyerte a lottó főnyereményét. Linna szíve nagyot dobbant akkor, éppen úgy, mint most, amikor fülébe harsant a Propagandából ismerős szignál. Ön hívást szeretne kezdeményezni – szólt egy kellemes hang, majd illedelmesen megkérte, diktálja be a számot, melyet hívni kíván. Linna elhadarta az alaposan bemagolt számokat, mire lágy hárfazene szólalt meg valahonnan messziről, és hirtelen rózsaszín meg kékes fényrobbanás villant mindenhonnan. Kissé felkavarodott a gyomra, úgy érezte meg kell kapaszkodnia valamiben, különben leszédül a színes fényzuhatagról. Ekkor hirtelen minden kitisztult, és egy hatalmas teremben találta magát. Szakasztott olyan, mint egy katedrális – gondolta, és forgatni kezdte volna a fejét, de egy éles sípolás jelezte, hogy a mozgás akadályozza az információátvitelt. A köztéri sisakok nem voltak mobilak, ezért Linna mozdulatlanná dermedve várt, és csak a szemeit forgatta körbe-körbe. Hatalmas oszlopok tartották a mennyezetet, melyből vakító fényesség áradt mindenfelé, majd egy alak bújt elő az egyik pillér mögül. Magas volt és sudár, elegáns kosztümje valószerűtlen redőt vetett, mikor elbűvölő mozdulatokkal lassan elindult feléje. Könnyedén lejtett a hatalmas csarnokon át, akár egy táncelőadáson. Mikor közelebb ért, jól láthatóvá vált, hogy a feje helyett egy egyszerű fehér négyzetet visel a nyakán, mely úgy világít, mint egy éjszakai fényreklám. Megállt Linna előtt, majd kecses tartásba merevedett, és nem mozdult többé. A fehér négyzet hirtelen sercegni és vibrálni kezdett, majd egy szigorú, és meglehetősen szikár női arc jelent meg rajta. Beszéd közben a csodálatos test bizonyos időközönként könnyed kézmozdulatokat tett, mintha a mondandóját szeretné alátámasztani a mozdulataival, de a kissé ellenszenves ábrázat nem volt összhangban a gesztusok lágyságával.

– Báró rezidencia. Kit keres?

– Katalinna vagyok. Ma érkezem.

– Katalinna? – húzta fel a szemöldökét fintorogva az arc.

– Igen. Ma érkezem Szófiavárosból… délután valamikor. Pontosan nem tudom, de a vonatom perceken belül indul, és ha jól számolom délután öt vagy hat körül érek Ciszdanubiába.

Linna elbizonytalanodott, mert a nő nem szólt semmit.

– Én vagyok…

– Tudom ki maga – förmedt rá, majd fölényesen vett egy nagy levegőt.

– Mit óhajt tulajdonképpen?

Linna azt gondolta kedves fiatal lány benyomását kelti, ezért nem értette, miért ellenséges vele. Legszívesebben hasba rúgta volna az undok teremtést, de nyelt egy nagyot, és erőltetett mosollyal folytatni próbálta.

– Nem ismerem a fővárost. Szeretném…

– Nem érdekel mi az, amit szeretne, és ha megkérhetem, ne vigyorogjon többet! Nem áll jól!

Linna nyelt egyet.

– Majd kiküldök magáért egy rollert öt órára – folytatta a nő – vagy hatra. Ne felejtsen el csákót tenni a fejére, miután megérkezik!

Ekkor hirtelen rózsaszín örvény sepert el mindent a szeme elől, a karcsú oszlopokkal és a gonoszarcú pantomimessel együtt, majd a jól ismert, kedves hang azt duruzsolta a fejébe, hogy lejárt a kreditkészlete.

– A franc essen belé, de sokba került!

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0