Andy T. Miller: Klári ​és Claire | 1. fejezet

Andy T. Miller: Klári ​és Claire | 1. fejezet

részlet Andy T. Miller: Klári ​és Claire című könyvéből

– Anyu, el fogok késni, gyere már!

– Biztos, hogy eltettél mindent? Semmi nem maradt itthon?

– Minden megvan! Csak négy nap lesz. Mit fogsz csinálni, ha nyáron elmegyek két hétre? És ha felvesznek a Sorbonne-ra?

– Miért akarsz olyan messze menni?

– Te is tudod mennyit jelent ott tanulni!

– De nem is tudsz franciául!

– Gyorsan tanulok, olyan, mintha a véremben lenne a nyelv!

Az iskolában azt hazudta, hogy régóta tanul kazettákról meg eredetiben nézett filmekről. Nem mondta el, hogy amióta az eszét tudja franciául álmodik… Még hatéves is alig múlt, amikor örökre megtanulta, hogy senkinek nem beszélhet az álmairól.

Az utolsó percben értek a pályaudvarra, már mindenki felszállt. Gyorsan elbúcsúzott édesanyjától és a buszhoz szaladt. A kísérő tanárnő az osztályfőnöke volt, ő tanította a rajzot is. Azt követően, hogy a diákjai közül négyen is helyezést értek el egy művészeti pályázaton, francia nyelvtanfolyamot indított nekik. Láthatóan ideges volt Klári késése miatt, hatalmasat sóhajtott, amikor végre meglátta őt.

– Jó napot, Magdi néni!

– Már megint az utolsó pillanatban! Mondd meg nekem, miért kellett rám hoznod a frászt?

– Anyu nehezen enged el.

– Legközelebb mondj neki egy órával korábbi időpontot!

– Ez jó ötlet! – Klári idegesen felnevetett, és gyorsan elfoglalta a neki fenntartott helyet. Egyre jobban nőtt benne a várakozás miatti feszültség. Négy napos ismerkedő tábort szerveztek a párizsi kiránduláson részt vevő gimnazistáknak, ahol gyakorolhatják a nyelvet a művészeti táborozó francia diákokkal. Elhelyezkedett az ülésen, elővette a rajztömbjét és időtöltésként nekiállt vázlatokat rajzolni. Amint belemerült a munkába, előkúszott gondolataiban Julien arca. Talán már ezredszer is elkezdte lerajzolni őt. Róla álmodott múlt éjjel. Arról a hajnalról, amikor utoljára nézett fel rá a fasor végétől… Fekete hajából egy tincs a homlokába hullott, a szeméig ért már. Ráfért volna a nyiratkozás, de neki nagyon tetszett félhosszú hajjal. Integetettek egymásnak, mielőtt elindult a többiekkel a földekre. Az utolsó emléke róla… szerencsére aznap véget ért az álom a búcsúzásnál. Gyengéd, vágyódó mosollyal figyelte a papírt. A ceruza gyorsan mozgó hegye alatt láthatóvá vált a fiú arca, szemei, Klári emlékezett szégyenlős mosolyára, amikor átadta neki a gyűrűt… Azt mondta, hogy beszélt az édesapjával, megmondta neki, hogy szereti és engedélyt kért az udvarlásra… Hirtelen fékezett a sofőr, megrándult a busz, a lány fájó szívvel riadt fel az álmodozásból. A tanárnője a megkezdett rajzot nézte, Klári szó nélkül a mappába rejtette a lapot. Bedugta fülhallgatókat, elindította a zenét és becsukta a szemeit. Ritkán beszélt, akkor is keveset. Már megszokták.

Az egész utat az emlékeibe visszahúzódva töltötte, csak az egyik pihenőnél szállt ki néhány percre. Az utóbbi időben sokat gondolkozott a múlton. Egész kicsi korában még boldogan osztotta meg álmait a szüleivel, de hamarosan egy nagyon kedves és kíváncsi ember kezdte el faggatni. Ő bizalommal fordult felé és mesélt neki, az orvos pedig egyre furcsább dolgokat kérdezett tőle. Mesevilágnak, képzelődésnek nevezte az álmokat, kereste az okot, ami miatt „elmenekült” a valóságból. Gyógyszereket írt fel neki, amiktől elmaradtak az álmok, üres fejjel és kábán teltek a napjai. Gyorsan rájött, hogy jobban jár, ha inkább hallgat. Megtanulta elrejteni a szájában a tablettát. Borzalmasan keserű volt, de kibírta egy fintor nélkül, amíg valahol ki tudta köpni. Néha véletlenül mégis lenyelte, akkor ledugta a torkába az ujját, hogy kihányja. Több hétbe telt, de visszatértek az álmok. Abban a másik életben is éppúgy ősz lett, mint a nappaliban. Lisának, a pónijának született egy kiscsikója, ő elsőbe ment, a nővére Baby pedig ötödikes lett. Az álmok nélkül eltelt időszakra is emlékezett, a nyárra, az Angliában töltött hétre Merien néniéknél. Még majdnem egy évbe telt, mire sikerült elhitetnie mindenkivel, hogy már egyáltalán nem álmodik. Végre megszabadult a gyógyszerektől. Nem kényszerítették rá, hogy bevegye őket és egyre ritkábban kellett elmennie „beszélgetésekre” is. Elkezdett rajzolni. Nem beszélhetett senkivel, de a nappalai részévé kellett tegye az éjszakákat. Rettegett attól, hogy elveszíti az emlékeit, és velük együtt azt a másik életét. Az álmaiban lévő családját sajátjának érezte, jobban, mint az ébrenlétben élőt. Ott nem vette körül akkora feszültség, nem voltak elvárások csak szerető támogatás, biztatás. Amikor Maman leült vele tanulni az játék volt, ha az apja elvitte magával lóháton a birtokra, az meg maga a csoda és nevetés. A két kopó kergén játszva futott mellettük, csaholtak egész úton, nagy füleik mulatságosan liffegtek a levegőben. Emlékezett a szalma friss nyárillatára, a lovak csípős szagára, a kutyák érdes nyelvének a simogatására a kezén… Szeretett végigfutni a visszhangos folyosón, a falon függő régi festmények között.

Tizenkét éves múlt, amikor az apja Julienről beszélt Mamannal. Hallgatózott az ajtónál.

– Vinc öngyilkos lett. Teljesen tönkrement Suzi halála óta, már a fia miatt sem tudta összeszedni magát.

– Nagyon sajnálom, ez rettenetes! Most mi lesz szegény gyerekkel? Nem elég, hogy az édesanyja…

– Arra gondoltam, hogy magunkhoz vehetnénk, ha te is elfogadnád. Jó fiú, nem lesz vele gond! Nem maradt semmije és senkije, az adósságokra is alig lesz elég, ha mindenük el is lesz adva. Jól tanul, nagyon okos gyerek, idővel segíthetne nekem a birtok vezetésében.

– Örökbe akarod fogadni?

– Nem. A lányok miatt nem, de szeretnék a gyámja lenni. Vinc olyan volt velem évekig, mintha a bátyám lenne, annak a gyereknek meg gyakorlatilag nincs senkije. Vinc apja már túl idős, évek óta egy otthonban él.

– Rendben. Hozd el, majd meglátjuk, be tud-e illeszkedni nálunk.

– Köszönöm, drágám! Biztosan. Bentlakásos iskolában van, csak a szünetekben lesz itt.

– A karácsonyt már itt töltheti. Berendeztetek neki egy szobát.

– Áthozatom a személyes holmiját, legyenek körülötte ismerős tárgyak.

A szünet első napjának estéjén érkezett meg vele az apja. Klári az ablakból lesve, türelmetlenül várta az autót. Nagyon kíváncsi volt rá. Már évek óta nem találkoztak, azóta, hogy a fiú anyja beteg lett. Julien a kocsiból kiszállva tétován megállt, sovány testén lógott a kabát, hosszúra nőtt haja eltakarta a fél arcát. Tizennégy éves volt, nyurga kamasz. Klári mindig összeszoruló szívvel emlékezett arra a napra, majdnem minden pillanatát lerajzolta az évek alatt. Nem tudott szabadulni a barna szempár szomorú tekintetétől, és a mellkasában ébredt szorongató érzéstől. Nem egészen négy év jutott nekik. Négy rövid év, csak a szünetekben találkoztak… és a levelek

Megállt a busz, Klári nehezen tért vissza az álmodozásból a jelenbe. Fogta a sporttáskáját és ment a többiek után a tábor kisbuszához. Várta a találkozást a francia diákokkal. Beszélgetni akart, kérdezni, válaszokat kapni. Megtréfálta őket a május. A reggeli gyors felmelegedés után újra hideg, hűvösen friss levegő borzongatta a nekivetkőzőket. Nyakig húzta a cipzárt, a kapucnival eltakarta az arcát is. Az elmaradhatatlan fülesből üvöltő zene távol tartott tőle mindenkit. Az induló buszon, nem törődve a külvilággal, újra visszatérhetett az emlékeihez…

Következő nyáron Maman nagyon beteg lett. Julien végig Klári mellett volt, fogta a kezét, vele sírt, újraélte saját édesanyja elvesztését. Maman nagyon rövid idő alatt elment örökre, csak négyen maradtak… Nehezen tudta elfogadni a veszteséget, sokszor nappal is sírt, de magyarázatot nem adhatott rá. Szülei el akarták vinni pszichiáterhez, de Klári már ellenállt. Az első pillanattól jól megértették egymást Juliennel. Tizennégy múlt, amikor egyszer Füstösről leszállva leszakadt a karám rúdja, és eltört a bokája. Julien a karjában vitte be. A fájdalom ellenére a köré fonódó karok már új érzéseket keltettek a lányban. Érezte az erejét, az aggódását. Átölelte a fiú nyakát, a vállára hajtotta a fejét. Úgy érezte, ott van, ahol mindig is lennie kellene. Julien karjai még szorosabban ölelték, és a néhány perc alatt, amíg beért vele a házba, megváltozott köztük minden. Már nem úgy szerették egymást, mint a testvérek. Elkezdtek folyni a könnyei. Már olyan régóta hiányzott neki az ölelése… Majdnem két éve csak az emlékek maradtak… Ingerült, dühös lett amiatt, hogy túl hamar érkeztek meg a táborhoz. A mostban kellett élnie, elzárnia az emlékeket, pedig nappal biztonságosabb emlékezni. Éjjel jöhet a rémálom újra és újra…

Leszálláskor fájni kezdett a bokája. Tudta, ez is csak fantomfájdalom, amit az agya generált a felidézett emlék miatt, de nem tudta figyelmen kívül hagyni. Nehéz volt sántítás nélkül járnia. Anikóval és Erikával közös szobába került. Anikónak már mondta, hogy szoktak néha rémálmai lenni, ne ijedjen meg, csak ébressze fel. Sosem aludt még idegen helyen, csak tizenhat éves korában, amikor megműtötték. Biztos volt benne, hogy három éjszaka nem tud ébren maradni, de nem akart nyugtatót bevenni. Inkább az álom…

Amint kipakolták a holmijukat, lementek a társalgóba ismerkedni. Már sokan gyűltek össze, csibeudvart idéző ricsaj fogadta. Megállt, szokni a hangzavart. Elégedetten elmosolyodott. Körülnézett, ösztönösen választva odalépett az egyik beszélgető csoporthoz.

– Sziasztok, Claire vagyok!

Az egyik fiú magához véve a vezető szerepet bemutatott mindenkit.

– Szia, Claire! Én Val vagyok, ő Lucien, Brigi, Suzi, és Greg.

– Honnan jöttetek? Van valaki Limours környékéről?

– Én Bois d’Ardeau-ból jöttem! Miért? – kérdezte Suzi.

– Talán tudnál segíteni nekem, ahhoz elvileg közel van a Charengeis család birtoka. Tudsz valamit Virgil Charengeis-ről, vagy Julien Gillienről?

– Én nem ismerem őket, csak annyit tudok, hogy az öreg átadta a birtokot Juliennek. Anya néha szokott beszélni róluk.

– Értem. Köszönöm szépen! Már ezzel is nagyon sokat segítettél.

Egy pillanatra kihagyott a szíve. Szétáradt benne az öröm, nehezen rejtette el az izgatottságát. Tehát nem csak álom-élet! Ők léteznek a valóságban! Az „álombéli” apja él, és Julien ott van mellette! Vajon minden igaz volt, amire emlékszik? Kihasználva az alig remélt lehetőséget, tesztelte az emlékeit. Estig a társasággal maradt, ami csak eszébe jutott, mindenre rákérdezett. Csapongva száguldoztak a gondolatai. Majdnem tizennyolc év telt el abban a másik valóságban, amióta ő meghalt ott. Julien vajon megnősült azóta? Már majdnem akkora gyerekei lehetnek, mint ők voltak akkor… Hirtelen szomorú lett. Fájt arra gondolnia, hogy a fiú talán mással lett boldog.

A tanárnőnek feltűnt Klári meglepően gyors beilleszkedése. A francia fiatalok úgy fogadták, mintha eleve közéjük tartozott volna. Nevetni is hallotta, amikor vacsoránál az egyik fiú nekiállt bohóckodni. Közelebb lépve hitetlenül hallgatta őket: a lány ugyanolyan könnyedén beszélt franciául, mintha magyarul szólt volna. Úgy tűnt számára, mintha Klári folyamatosan kérdezne. Bár saját magáról azt tartotta, hogy egész jól tudja a nyelvet, a fiatalok gyors beszédéből csak alig néhány szót ismert fel. Meglepte az az élénkség és felszabadultság, amit soha nem tapasztalt nála a két év alatt, amióta tanította. Mintha nem is ugyanaz a lány lett volna, mint akit megismert.
Vacsora után az étkező asztalait a fal mellé hordták, felhangosították a zenét, és elkezdődött az esti diszkó. Valentin és Greg is hívta Klárit táncolni, de a lány visszautasította mindkét fiút. Arra kérte őket, hogy inkább majd menjek vissza hozzá beszélgetni. Juliennel táncolt utoljára… Felszaladt a szobába a rajztömbjéért. Elsőként Valentinről készített egy portrét, kiemelve mindent, ami előnyös a szép, szabályos arcon. Sikerült visszaadnia a kis érzéki mosolyt is, ami olyan ellenállhatatlanul vonzóvá tette. Nagyon hasonlított Julienre még a hosszúra meghagyott fekete haja is, csak Valentin már majdnem húszéves és soványabb, mint Julien volt akkor. Jó volt ránéznie, lerajzolnia. Belesajdult a szíve. Majdnem olyan volt, mintha Julien lett volna mellette. Mintha őt láthatná a két év elteltével újra… Amikor a fiú visszatért a táncból, Klári szó nélkül kitépte és odaadta neki az aláírt képet.

Valentin egy ideig nézte saját magát. Tetszett neki az, amilyennek a lány látta őt.

– Nagyon jó lett! Megtarthatom?

– A tiéd. Hasonlítasz valakire, aki kedves volt nekem. Jólesett lerajzolni téged. – Szomorú mosollyal nézett a fiúra.

– Volt?

– Talán igen. Nem tudom, mi lett vele azóta. Megkeresem nyáron, a kiránduláson. Legalább egyszer szeretném még látni, tudni, hogy jól van. Még egyszer beszélni vele.

– Szereted őt.

– Szerettem. Ő is szeretett, de aztán történt valami rossz, és el kellett válnunk. Én hagytam el, de nem önként. Úgy tudja, meghaltam.

– Mikor történt?

– Tizenhat éves voltam, ő tizennyolc. Két éve… Vagy egy évszázada.

Valentin vigasztalóan megszorította Klári kezét.

– Megpróbálhatlak felvidítani? Nem a helyébe lépni, csak játsszuk azt, mintha együtt lennénk! Így nem fog más zavarni, én pedig nagyon jól érezném magam veled. Akkor is, ha csak játék. Mit szólsz hozzá?

– Nem lenne jobb, ha olyan lánnyal kezdenél, akivel több is lehetne, mint játék?

– Nem. Ez egy nyaralás, és nem érdekel senki más a többiek közül. Veled jó beszélgetni.

– Rendben. – Az ismerősen csillogó barna szemekbe nézve, ha akart sem tudott volna nemet mondani. – Kedvellek. Talán nem csak azért, mert hasonlítasz rá. Neki teljesen más a természete, komoly és szomorú. Mindig bizonyítani akart, mindent jól csinálni. Két évet tett le egyszerre a suliban, hogy hamarabb végezzen és összeházasodhassunk, amint lediplomázik.

Klári hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy túl sokat mondott el. Szerencsére Valentin nem ismeri az itteni családját. Jobban oda kell majd figyelnie, de olyan jó volt végre beszélnie róla! Annyi sok év hallgatás után végre beszélni… Lehunyta a szemét és a zenére figyelt. Átadta magát a lüktető ritmusnak, a gyomrában érezte a dobszóló ütemét. A zene megnyugtatta, kikapcsolta az agyát. Félt az éjszakától. Mindig a fülessel aludt, jó nagy hangerőre állítva a telefonját. Nem számított, hogy másnap fájt a füle a dugóktól, amíg szólt a zene, távol maradt a rémálom. Néhány pillanat alatt visszalépett az emlékeibe…

…Ősz volt, hullottak a levelek, a szünetben végre néhány napra hazamehetett Julien. Lovaglás közben megálltak a pataknál, hogy megitassák a lovakat, Julien lesegítette Füstös hátáról és nem engedte el a karjából. Nézték egymást, a fiú egyre közelebb hajolt hozzá, amíg végül összeért a szájuk. Ügyetlen csók volt, de gyorsan tanultak mindketten…

Valentin állt mellette, és megbabonázva figyelte. A lány feszült vonásai ellazultak, átszellemültté vált az arca és óvatos félmosolyra húzódott a szája. Gyönyörűnek és érzékinek látta őt, mint még soha, senki mást. Tudta, hogy Klári nem játszik vele és nem akar hatni rá, mégis egyre jobban vonzotta.

Akció!

1690,00 Ft

Andy T. Miller: Klári ​és Claire

Szerző: Andy T. Miller
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés: 2020
Formátum: EPUB, MOBI
ISBN: 978-615-00-9552-3

E-könyv készítés

E-könyv készítés

E-könyv készítés

Rövid határidővel vállaljuk e-könyv készítését, igény esetén terjesztését.
(Google Play, Apple Books, Barnes & Noble, Rakuten Kobo, KoboPlus, Libri, Líra stb.)

Mire figyelünk:

  • fejezetek új oldalon kezdődnek
  • fejezetcímek elhelyezése, stílusa
  • fejezetek kezdésének stílusa
  • szabványnak megfelelő epub és mobi formátumú e-könyv, amely bármely online terjesztői hálózattal kompatibilis (Google Play, Apple Books, Barnes & Noble, Rakuten Kobo, KoboPlus stb.)

Eddigi munkáink:

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0