Tinqua aprócska lény volt. Szinte miniatűrnek mondható. Mégis átutazta a fél galaxist, és még csak el sem fáradt, bár energia alapú életforma lévén, a fáradtság fogalma, mint olyan, nyilván nem is létezett a számára. A mi, emberi felfogásunk szerint biztosan nem, viszont a Duracell nyuszi elnevezés kiválóan illett volna rá, amilyen szünet nélkül járta a végtelen univerzum számtalan naprendszerét. Nem, mintha túl nagy kedve lett volna hozzá, de nem kérték ki a véleményét. Tehát ment és tette a dolgát, vagyis a neki kiosztott feladatot, amiben egyébként nem hivalkodó méretei kifejezetten a hasznára váltak, hiszen annak köszönhetően észrevétlenül olvadhatott bele a legtöbb létformába. Adatok gyűjtésével bízták meg ugyanis, amiket akkurátusan felcímkézve eltárolt magában. Teljes titokban dolgozott, mint egy kis kém, mert nem kapott felhatalmazást se kapcsolatfelvételre, se beavatkozásra az idegen világok mindennapjaiba. Szigorúan csak a lehető legszélesebb körű tudás felhalmozását várták tőle a galaxisban fellelhető élőlényekről, esetleg civilizációkról, és annak haza juttatását, hogy az otthoni okosok majd kedvükre vizsgálódhassanak benne.

Szegény Tinquát kifejezetten elhagyta a szerencséje az utóbbi időben. Hiába járta be az űr sok-sok szegletét rendületlenül, nem talált intelligenciára egyikben sem. Ahogy rótta a fényéveket, az önmagában is lehangoló sikertelenség mellett lassan csatlakozott hozzá a gondolkodás képességének legnagyobb rákfenéje, az unatkozás. Úgy hármasban már végképp keservessé vált az utazás, míg egyszer csak el nem ért egy sárganap harmadik bolygójához, ahol kétlábú teremtmények viszonylag fejlett világára bukkant végre. Amilyen örömmel töltötte el a nagyszerű felfedezés az első pillanatban, olyan rémülettel tapasztalta utána a frissen felfedezett civilizáció átláthatatlan kuszaságát. Belemerült, majd hamarosan bele is veszett a planéta felszínén szétszórt töménytelen elektronikus adathordozón tárolt, irdatlan mennyiségű eseményhalmazba. Túlságosan bonyolult volt számára a magukat embernek nevező idegenek társadalma, az egyéniségük sokszínűsége, a logika, a hit és az érzelmek káoszából születő tetteik kiszámíthatatlansága és ellentmondásossága. Az őrülten abszurd értékítéleteiket már nem is említve. Hosszasan próbálta értelmezni és rendszerezni a történelmüket, de egyáltalán nem járt sikerrel, ezért mérgében úgy raktározta el az egészet egy nagy, bolond kupacban, ahogy rálelt. Majd odahaza az elemzők kihámozzák maguknak, ami kell nekik belőle, úgyis ők aratják le a babérokat, az otthon biztonságos kényelmében találva ki a tutit, míg ő folyamatosan gürizik az ismeretlenben, állandóan kockáztatva az épségét.

Á, de mindegy! Mindenhol így megy ez!

Miután végzett a monoton adatrögzítéssel, következhetett a személyes benyomások megszerzése, amihez természetesen testközelbe kellett kerülnie az idegen lényekkel. A küldetésének ezt a részét szerette a legjobban. Ötletességet, ügyességet, rafináltságot kívánt az észrevétlen beépülés, akár egy izgalmas partizánakció. Első lépésben az emberi test pontos anatómiai térképére volt szüksége, amit egyrészt a letöltött adatbázis, másrészt a saját vizsgálatai alapján állított össze. Utána találomra kiválasztott egy jó állapotúnak tűnő alanyt a fúzió céljára. Mivel körültekintően akart eljárni, hogy semmi baj ne történhessen, türelmesen kivárta a megfelelő pillanatot a behatolásra. Megfigyelte, hogy az emberlények ciklikusan mozdulatlan és öntudatlan állapotban töltenek hosszabb időt, általában a környezetük lumen szintjének csökkenésekor.

Mikor máskor lehetett volna a számára megfelelő pillanat?

Finoman belecsusszant a nyugvó test gömbszerű nyúlványába, hiszen már nagyon jól tudta, hogy ott találja az irányító mechanizmust. Kényelmesen befészkelte magát a gerinccsúcs környékére, mint egy vadászpilóta a repülőgépe fülkéjébe, aztán végigpásztázta az agyat, a szemet, a fület, a hangszálakat és az idegeket. Szép komótosan felmért mindent, mielőtt energiáival megbirizgálva az idegvégződéseket, mozgásra nem sarkallta a testet. Az irányítás gyerekjátéknak tűnt, s ahogy ő csinálta valóban az volt: A lény megrándult, aztán oldalt gurulva lezuhant a magaslatról, amin pihent, majd a talajról felegyenesedve beleakadt egy kisebb négylábú eszközbe, amit magával emelt, míg vissza nem esett róla a földre. Amikor fordult egyet, hogy a haladáshoz megfelelő irányba álljon, a felső nyúlványai váratlanul meglódultak, és levertek egy nagyobb négylábú eszközről valamit, amiben víz és primitív, élő organizmus volt. Sőt a test a fordulástól kissé egyensúlyát vesztve oldalra tántorodott, azzal a nagy négylábút is feldöntve, úgyhogy a rajta lévő dolgok szanaszét gurultak a padlón. Tinqua akkor döntött úgy, hogy a környezet és a kísérleti alany megóvása érdekében egyelőre felhagy a további próbálkozással, vagyis az idegpályák ingerlésével, mire az elernyedő test magatehetetlenül összeroskadva újfent felborított valamit.

Tinqua a teremtmény fölött lebegett. Őszinte sajnálkozással állapította meg, hogy az mennyire sérülékeny, mivel a külső, rugalmas szöveten megmagyarázhatatlan elváltozásokat észlelt, amik azelőtt nem voltak ott. Már belátta, hogy az idegen közvetlen irányítása veszélybe sodorná az egész küldetést. Túlságosan sokrétű feladatnak bizonyult a motoros funkciók összehangolása, semhogy olyan rövid idő alatt meg tudjon birkózni vele, hiszen gyakorlatilag át kellett volna állnia az ő digitális valójáról az analógra.

Más megoldás kellett! Valami egyszerűbb.

Egy hirtelen elhatározással ismét beleásott a magába fogadott, óriási adathalomba. Az emberek életét megörökítő és általuk video címkével ellátott tartalmakat kezdte vizsgálgatni. A probléma más irányból való megközelítése új ötletet adott számára. Az ő tudatlansága arról a világról az ottaniak gyerekkornak nevezett állapotához hasonlított leginkább, tehát abban a témakörben kutakodott tovább. Miután türelmesen kiválogatta az arról szóló feljegyzéseket, analitikákat futtatott rajtuk, statisztikai adatok garmadát állapította meg és hasonlította össze. Az időrabló és bonyolult munka végül meghozta a várt eredményt. Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a gyermekemberek a „miért” szó minduntalan használatával szerzik meg a legtöbb tudást a már kifejlett példányoktól. Így Tinqua számára egyértelművé vált, hogy neki is azt kell tennie. Lemondott az emberi test fölötti teljes irányításról, bár legalább annyira kedvét lelte volna benne, akár egy kiskölyök a távirányítós sportautója ide-odacikáztatásában. Miután a vágyait sikeresen elfojtotta, úgy találta, elég lesz néha-néha belepiszkálnia egy kicsit az alany agyába, amivel a számára kívánatos tevékenység végrehajtására ösztönzi majd. Például arra, hogy kimondja a kulcsszót: Miért?

Izgatottan ereszkedett vissza a pilótafülkéjébe, vagyis a fekvő idegen központi egységébe. Nem akart újra felsülni, ezért szisztematikusan begyakorolta a kiválasztott hangsorozat megszólaltatását az uralma alá vett emberi hangszálakon. Utána már csak meg kellett várnia, amíg a test magától aktivizálódott, mihelyt a szokásos nyugalmi ciklusa véget ért.

Tony aznap még a szokásosnál is nyűgösebben ébredt. Egyrészt azt nem értette, miért hevert kitekeredett pózban a padlón, másrészt azt nem, hogy mitől vannak kék, zöld és lila véraláfutások a teste különböző tájain. Egyre azon törte a fejét, hogyan lehetett akkora buli az este, amiből hazatérve így összetörte magát meg a fél szobát, és még csak halványan sem emlékszik rá. Hosszú ideig mélázott a rejtélyen, míg a faliórára nem tévedt a tekintete, amitől azonnal visszazökkenve a valóságba, gyors készülődésbe kezdett. Miután összekapta magát, munkába indult, mint rendesen, de alighogy kilépett a lakásból, belebotlott a neki nem annyira kedves szomszédba.

− Hello − torpant meg az vigyorogva és beletúrt a fekete kócba a fején. Már a testtartásából érezni lehetett, hogy nem fogja beérni egy egyszerű üdvözléssel, hanem további közlendői is lesznek. − Hallottam már álmukban beszélő emberekről. Hogy vannak olyanok. Te is az vagy?

− Miért? − értetlenkedett Tony nyűgösen.

− Hahaha − tört fel a férfiből a térdcsapkodós röhögés. − Miért? Azt kérded, miért? Hát ez jó! Ez nagyon jó. Éjjel, amikor hazajövet elmentem az ajtód előtt, ugyanezt kérdezgetted folyamatosan. Először azt hittem, nekem szólsz, de a huszadik miértnél már kapizsgáltam, hogy más a dörgés. De ez tényleg jó pofa, hogy most is egyből azt vágtad rá.

Tony nem nagyon tudta magáévá tenni a fickó lelkesedését. A hallottak sem dobták fel különösebben, ráadásul amúgy is sietett, úgyhogy csak aházott egyet a kényszeredett mosolya mellé, miközben szaladni kezdett az éppen nyíló liftajtó felé. Az utolsó pillanatban surrant be a záródó ajtólapok és három feljebb lakó, öregasszony közé. A lift és a hölgyek pletykaáradata magával rántotta őt a mélybe. Tíz emeleten keresztül szó nélkül hallgatta a szaftos orvosi történeteket, amikor hirtelen kitört belőle a felhördülés:

− Mi? Ért?

A sirató kórus egyáltalán nem neheztelt a közbeszólás miatt, sőt azonnal befogadva az új tagot, az egyikük csípőből válaszolt:

− Nem ért, hanem eret. Úgy mondják. De igen, jól hallotta, fiatalember. Kiráncigálták az összes visszeret a barátnőm lábából. Azt csinálják olyankor.

Tony fintorogva megrázkódott, mert az apja jóvoltából vizuális típusnak született, plusz igazi férfiként a vért sem nagyon bírta. Úgy döntött, hogy ennyi horrorral már ellesz a földszintig, ezért elengedve a beszélgetés fonalát, visszahúzódott a magánya csigaházába.

Miután a lift leért, s ő biccentett búcsúzóul a hölgykoszorúnak, kifordult a házkapun, átvágott az utcán, aztán rutinból egyből szaladt volna a villamos után, de valami belülről noszogatni kezdte, hogy társaságot keressen magának. Furcsa volt az érzés, mintha nem a sajátja lett volna, mégis gondolkodás nélkül engedelmeskedve neki, a kocsma felé vette az útját, ahol sok-sok éjszaka eresztették már el egymás haját a haverokkal. Valójában nem hitte, hogy találhatna bárkit is a lebujban kora reggel, így érthető a meglepődés, amivel a tévedését fogadta. Ráadásul, a mindjárt az első bokszból hevesen integető alak nem volt más, mint az egyik legjobb cimborája, Bob.

− Szevasz, Tony! − üdvözölte Bob láthatóan örömmel. − Hát te hogy kerülsz ide?

− Miért? − buggyant ki Tonyból a visszakérdezés, amit ugyanaz a túlvilági erő kényszerített rá, mint amitől nemrég a kocsma felé vette az irányt.

− Mert még sosem láttalak itt ilyenkor, azért − kontrázott a haver, miközben a tekintetével követte, ahogy Tony bizonytalan lépteivel az asztalhoz ért, majd a kézfogásuk után leült vele szemközt.

„Igaz” − akarta mondani Tony, de nem jött ki hang a torkán, hiába járt a szája. Egyre rémültebben próbált megszólalni. Akárhogy erőlködött, nem sikerült.

− Semmi baj − pörgött tovább Bob, félre értelmezve a barátja fancsali ábrázatát. − Én örülök neked.

− Miért? − nyögte ki Tony, és baromira nem értette, mi veszi rá újra és újra erre az ostoba kérdésre, míg semmi mást nem képes kimondani. Viszont legalább annyiban megnyugodhatott, hogy nem némult meg teljesen, tehát ami vele történik, az nem valami szívbénulás, vagy billentyű elhalás vagy mi a csuda velejárója.

− Mert így nem vagyok egyedül, nyilván azért. Nem? − tárta szét a kezeit Bob. Tony nem nagyon figyelt rá, mert teljesen lekötötte, ahogy tesztelgette önmagát.

− Miért… miért… miért, miért… − ismételgette rövid szünetekkel, különböző hangfekvésekben, mintha mikrofonpróbát tartott volna. A gyanúja beigazolódásától nem igazán lett jobban. Hogy fog élni ezután egy szavas szókinccsel? A kántálásra már Bobnak is szemet szúrt a másik szokatlan viselkedése.

− Mi van veled, ember? Jól vagy?

− Miért?

− Olyan bénán viselkedsz. Nem is tudom… − hagyta félbe az elemzést Bob tanácstalanul. A két gyerekkori pajtás hallgatagon meredt egymásra egy jó ideig, mielőtt Tony döntésre jutott volna. Ki mástól várhatna segítséget, ha nem a legjobb barátjától? Ki másnak mesélhetné el azt az őrült sztorit, aminek vétlenül a részesévé vált? Miután sóhajtott egy nagyot, mutogatni kezdett a némán tátogó szájára, és a két kézfejét gyorsan keresztezte az asztal fölött, mintha a ráncos terítőt akarná kisimítani. Bob amilyen értetlen arccal követte a „most mutasd meg” szerű alakítást, ahhoz képest igen jó megközelítéssel tapintott rá a bajra.

− Fáj a torkod? Nem tudsz beszélni?

Tony az első kérdésre lendületesen ingatta a fejét vízszintesen, aztán a másodikra függőlegesen. A teljes fejtornához már csak a nyakkörzés hiányzott.

­− Szóval nem tudsz beszélni − nyugtázta Bob az eredményt és az igenlést meg sem várva felpattant a helyéről. Határozott léptekkel a pulthoz sietett. Ott csevegett egy kicsit a molett kiszolgálónővel, mielőtt széles vigyorral a pofiján visszatért a bokszba. Lezser mozdulattal az asztalra dobott egy blokkfüzetet egy tollal és visszaült a padra.

− Írni tudsz? A csuklód nem beteg? − ironizált kedélyesen. Tony mérgesen felkapta a tollat és gyorsan sorjázta az ákombákom betűit a papírra. Amikor végzett, átlökte a tömböt a cimbora elé, aki maga felé fordítva elolvasta, aztán elhúzott szájjal felnézett.

− A miérten kívül semmi mást nem bírsz kimondani? Ez most komoly?

Tony hiába bólogatott nagyon-nagyon, Bob továbbra sem lett meggyőzve.

− Nem hiszek neked.

− Miért?

− Én még nem hallottam ilyen betegségről − tamáskodott Bob, és hogy élethűbb legyen az előadása, először magas hangon affektált: − Mi a bajom, doktor úr? − Aztán mély hangon dörmögte rá a választ: − Kedvesem, maga akut visszakérdezitiszben szenved.

Legyintve visszaváltott a normál orgánumára.

− Baromság! Szerintem te csak ugratsz engem. Hova dugták a kamerát.

Tony nagyon elanyátlanodott képet vágott. Ha már a legjobb barátját sem tudja meggyőzni, akkor milyen sikerrel fog járni másoknál. Elkeseredésében fel sem tűnt neki, ahogy megint kimondta:

− Miért?

− Talán a Kandi kamerának játszod ezt a szerepet az én beugratásomra.

Tony sértődötten ciccentett egyet a nyelvével és a cetliért nyúlt. Ráfirkált pár szót, majd visszadobta oda, ahonnan elvette. A címzett, miután elolvasta, megadóan felemelte mind a két kezét.

− Várj még! Ne menj el!

− Miért?

− Bocs! Nem akartam szemétkedni veled, csak ez annyira UFO. Te elhinnéd nekem, ha én jönnék egy ilyen sztorival?

Tony nemet intve a fejével leküzdötte a haragját, hisz nyilván ugyanígy reagált volna. Hisz neki magának sem volt fogalma arról, vajon mi ez az egész, ami történik vele, s főleg, mikor és hogyan fog szabadulni az átok alól. Leginkább sírni lett volna kedve, ha azt vérbeli macsóként megengedhette volna magának. Bob közben vigasztalásra alkalmas ötletek után kotorászott a kobakjában, mert a találkozásuk óta most először érezte meg a barátja szörnyű lelkiállapotát. A következőt találta ki:

− Talán pszichológushoz kéne fordulnod.

Tony ajkbiggyesztve széttárta a kezeit.

− Miért?

− Hátha valami tudat alatti dolog gátat emelt az agyadban − lendült bele Bob a tudományos magyarázatba. − Tudod, ott bent az agytekervényeid között. Amitől az ingerek nem közlekedhetnek szabadon. A beszéd ingerek. Innod kéne rá egy kávét!

− Miért?

− Hátha stimulálja az idegvégződéseidet a koffein.

Ez már akkora marhaság volt, amitől Tonynak felakadtak a szemei. Annak ellenére Bob azonnal intézkedett.

− Legyen szíves! − nyújtotta magasba a kezét, derékból hátra tekeredve a pult mögött szorgoskodó pincérnő felé. − Egy nagy adag, jó erős kávét a barátomnak.

− Már viszem is − kapta fel a mindenhol erőteljesen gömbölyödő hölgy a fekete löttyel teli kancsót készségesen. Valószínűleg nem volt tisztában a keble méretével, mert a formát hűségesen követő szövetbe csomagolt halom alja belelógott az üvegedény szájába, míg kiringott a bokszhoz. Miközben töltött, csivitelt a fiúknak:

− Ha kérnek reggeli menüt, kábé tíz percet kell várni rá.

− Miért? − vetette oda Tony gondolkodás nélkül.

A hölgy egy pillanatra mozdulatlanná dermedve, csak a szeme sarkából villant a kedves vendégre, mintha rövid áramszünet érte volna, majd folytatta a dolgát.

− Annyi idő alatt készül el − közölte egyszerűen, amikor végzett és elvonult.

− Ne bolondozz már! − szólta le Bob a haverját, aki persze a megszokott módon reagált:

− Miért?

− A felszolgálót bízd rám, ne cseszegesd azzal az egy szóval! − tett Bob olyan mozdulatot a kézfejével, mintha morzsákat akart volna félresöpörni maga elől, aztán hirtelen témát váltott: − Tudom már! Életveszélyes helyzetbe kell kerülnöd valahogy!

Tony a plafonra emelte a tekintetét, és úgy sóhajtotta:

− Miért?

Bob előre dőlt izgalmában.

− Ha mondjuk, lógnál a szakadék fölött egy faágba kapaszkodva, akkor is csak azt hajtogatnád, hogy „miért” a „segítség, segítség” helyett? Próbáljuk ki! A csuklás is elmúlik, ha rád ijesztenek.

Tonynak nem volt szava az ötlethez. Inkább a nemzetközi jelzést használta a másik szellemi képességének a megkérdőjelezésére. Bob hátradobta magát a padon.

− Á! Veled nem lehet összedolgozni.

− Miért?

− Miért, miért? Ez most már unalmas. És meg ne merd kérdezni most megint, mert kinyírlak!

Az életveszélyes fenyegetés ellenére a tiltott hangok csak kicsúsztak Tony száján, holott nagyon igyekezett magába fojtani.

− Mi… ért…

Bob inkább félre fordítva a fejét, kibámult az ablakon, nehogy végre kelljen hajtania a beígért gyilkosságot. Az utca túl oldalán kiszúrt plakáttól azonban újabb lendületet kapott.

− Nem ért mostanában villámcsapás?

− Mi ért?

− Villámcsapás.

­− Miért? − súgta Tony félve, de a haver ez esetben kiakadás nélkül folytatta:

− Mert az elektromos kisülés biztosan képes blokkolni az agyi funkciókat. Képzeld, ahogy az impulzusok pattognak ide-oda a féltekék között… Apropó! − kapott Bob a fejéhez. − A pattogásról ugrott be. Már rég meg akartam kérdezni tőled, hogy őrzöd még azt a baseball labdát, amin annak a hátvéd csókának az aláírása van?

Mivel a kérdés abszolút nem illett bele a baráti aggódás folyamába, Tony meglehetősen morcosan kérdezett vissza, most meg sem várva a belső kényszert:

− Miért?

− Elcserélném veled valamiért.

− Miért?

Bob összeszorította egy pillanatra az ajkait és gnóm módjára felhúzta a vállait.

− Bármiért − vágta rá nagyvonalúan, aztán gyorsan módosított: − A kocsimat kivéve!

− Miért?

− Azt nem adom. Az tabu.

Tony elvigyorodott és újra magához húzta az írótömböt. Azt írta fel: „a kéglid?”

Bobnak elég volt egy pillantást vetni a papírra, hogy felhorkanjon, mint egy dúvad:

− Micsoda-a? Egy lakást egy bőrös kis parafagolyóért?

− Miért?

− Értem én, hogy csak miértezni tudsz, de ez egy kicsit akkor is irreális! Nem?

− Mi-ért? − nyomta meg Tony tagoltan a szót, csak azért is.

Bob magasba lendítette, majd az asztalra ejtette a jobb karját.

− Neked elmentek otthonról! − kiáltotta fennhangon, majd hirtelen áthajolva az asztalon az ujja hegyével megkocogtatta Tony homlokát, és közvetlen közelről a szemébe meredt, mintha bele akart volna látni. − Hahó! Van odabent valaki?

Tinqua riadtan pattant ki az emberi fejből, és úgy száguldott a szabad űr felé, mintha puskából lőtték volna ki. Az őrült gyorsulás miatt, amivel igyekezett kiszakadni a bolygó vonzásából, hullócsillagként izzította fel a légellenállás, mégsem mert lassítani még akkor sem, amikor maga mögött hagyta az egyre ritkuló levegőburok utolsó molekuláit is. Valahol a Hold pályájának a távolságában tudott csak erőt venni magán, hogy visszaforduljon a lenti világ felé. Szorongva pásztázta végig a teret, de nagy megkönnyebbülésére nem üldözte senki.

„Huh, ez meleg volt!” − fogalmazódott meg benne a szerencsés menekülést nyugtázó gondolat, mégsem sikerült visszanyernie a teljes lelki egyensúlyát, mert nagyon bántotta a küldetés elbukása. Mivel nem talált logikus magyarázatot a történtekre, szinte magától tört fel belőle az idegenektől ráragadt kérdés, a tőlük ellesett módon: − „Miért?”

Sőt még a karjait is szívesen széttárta volna a hatás fokozása kedvéért, ha lettek volna neki. Azonban a bosszúsága ellenére sem feledkezett meg arról, hogy egy rövid gyűjtői bejegyzést csatoljon az utoljára feltöltött adatok mellé: „Figyelem! Ennek a világnak a megközelítése különös óvatosságot igényel. Bár veszélytelennek és primitívnek tűnik, viszont az ott élő, ember nevű, szerves lények, rendkívül rafinált teremtmények.”

Azzal tovább indult a naprendszer negyedik bolygója felé, folytatni a rábízott kutatói feladatot. De hiába suhant fénysebességgel az űrben, úgy sem bírt szabadulni a nyomasztó érzéstől, ami fogva tartotta, hiszen azelőtt még soha egyik világban sem fordult vele elő, hogy fölfedezték volna a jelenlétét.

– vége –