Halhatatlanok – novelláskötet

Akciós ár: 2935 Ft

A férfi nem lehetett sokkal idősebb Derran legnagyobb bátyjánál, a szőke haj és az alig sarjadó szakáll is szeretett testvérére emlékeztette a fiút. Ezt felismerve erősen igyekezett, hogy valahogy abba tudja hagyni az egyre csak rátörő szipogást, ám mikor az ifjú harcos megérezve, hogy a fiú őt nézi, szigorúan rávillantotta hideg kék szemeit, Derran minden igyekezete ellenére újra keserves sírásra fakadt.

Éppen egy karcsú oszlopokkal övezett, fákkal és virágokkal benőtt udvaron haladtak keresztül, mikor a fiú egy mélyen búgó, megnyugtató hangra lett figyelmes. Ajkait megharapva újra abbahagyta a sírást, és kétségbeesetten kereste a néhai nagyapját idéző hang gazdáját. S bár csupán egy-két kósza emléke maradt már csak a kedves öregről, most mégis úgy érezte, hogy mindent megadna érte, ha csak egy pillanatra is láthatná őt.

A dús, zöld bokrok takarásában hirtelen meglátta a férfit, aki egy szélesre tárt szárnyú, kezében kardot szorító, s azt az ég felé emelő szobor talapzatán üldögélt. Egyszerű szabású ruhája épp olyan fehér volt, mint a halántékát borító ritkás haj, és az arcát keretező hosszú szakáll.

A férfival szemben a fűre telepedve szintén fehérbe öltözött gyermekek csoportja ült, s Derran meglepetten vette tudomásul, hogy hozzá hasonló korú fiúkat és lányokat is látott az idősebb, magasabb és erősebb testalkatú gyerekek mellett.

A kis csoport tagjai mind csillogó szemmel, arcukon a gyermeki ártatlanság és a végtelen kíváncsiság elegyével ültek a szobor árnyékában, és tátott szájjal hallgatták, ahogy az idős férfi mesél nekik.

Derran földbe gyökerezett lábbal nézte az őszinte boldogságot sugárzó csődületet, és a szívét mardosó keserűség szorító érzése egyszerre enyhülni kezdett.

A bátyjára emlékeztető fiatal gárdista megpróbálta ugyan unszolni, hogy induljanak tovább, de a fiú megmakacsolta magát, és újonnan megtalált ereje által felbátorodva dühösen toppantott egyet, remélve, hogy ez elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a fehér- köpenyes ifjút jobb belátásra bírja.

Az azonban egyre erélyesebben kezdte szólongatni a fiút, végül erőset rántott a továbbra is ellenkező gyermek karján, hogy azzal mozgásra bírja, a fiú azonban ennek hatására elterült a hideg fehér kőpadlón, és újra sírni kezdett.

A jelenetre felfigyelve ülőhelyéről felemelkedett a szakállas öreg, és jobbjával nyugtatóan intett a magában szitkozódó ifjú gárdista felé. Ráncos arcán kedves mosoly játszott, és bizalmas hangon szólt a földön fekvő gyermek felé.

– Gyere, fiam, csatlakozz te is hozzánk – mutatott biztatóan az egymás között sutyorgó gyerekek felé. – Mint látod, éppen az utolsó szabad fertályóránkat töltjük az ifjakkal, mielőtt mindenki elindul- na a szobájába nyugovóra térni. Na, ne légy olyan félénk, gyere hát! Derran lassan feltápászkodott, és riadtan tekintett sziklaként fölé magasodó kísérőjére, a szőke ifjú azonban csak lemondóan megvonta a vállát, bár arca továbbra is vöröslött a fortyogó indulattól.

Az öreg lassú, nehéz léptekkel közelebb sétált hozzájuk. Mosolyogva a fiatal gárdista vállára tette egyik kezét, majd mélyen annak szemébe nézve bólintott felé.

– Menj csak, Thamir, majd én a szállásra kísérem a fiút, ha a végére értünk a meséknek.

Az aprócska fiú könnyes szemei a szakállas férfi szavainak hallatán tágra nyíltak, a kérdés akaratlanul szaladt ki a száján.

– Mese…?

Megpróbált valahogy újra erőt venni magán, és egy utolsót szi- pogva kihúzta magát, éppen úgy, ahogy látta azt az erőd falai között büszkén sétáló katonáktól.

– Én is szeretem a meséket… Uram.

Az öreg felnevetett, és megborzolta a fiú szőke üstökét.

– Nos, ezt örömmel hallom – majd kérdőn a gyermekre nézett.

– Derran – vágta rá a fiú. – A nevem Derran.

– Nagyon örvendek a szerencsének, Derran – válaszolta továbbra is mosolyogva az öreg, miközben a fiút lassan maga előtt vezetve elindult a többi gyermek felé.

– Az én nevem Miolas, és én vagyok a Fehér Gárda hivatalos mesemondója.

Cinkosan kacsintott a még mindig könnytől csillogó szemű fiúra, kinek arcáról azóta végképp eltűnt a félelem és szomorúság.

– De el ne áruld ezt az Úrnőnek, hiszen nem igazán szereti, hogy mindenféle történetekkel fárasztom a növendékeket. Igen, azt hiszem, így szokta mondani…

Derran szája tátva maradt a csodálkozástól, majd, szinte oda sem figyelve környezetére, ő is letelepedett a puha fűre egy sötét- hajú, idősebb fiú mellé.

– Úrnő? – kérdezte csodálkozva. – Én ezt hittem… vagyis gondoltam, hogy a Fehér Gárda élén maguk a Halhatatlan Urak állnak. A fehérszakállas aggastyán jóízűen kacagott fel a kérdés hallatán, majd nagyot nyögve huppant le újra a szárnyas szobor árnyékába. Vékony ujjával maga fölé mutatott a szigorú, világos szín márványból faragott pompás alakra, és ültében bizalmasan előredőlve mesélni kezdett.

– És ez így is van, Derran. A Fehér Gárdát egykoron valóban a halhatatlan urak vezették, és mind közül is a legkiválóbb harcos volt itt, Aremoth, a Rendíthetetlen. Ő volt az, aki évszázadokon, sőt talán évezredeken keresztül viselte a Gárda parancsnoki címét, s ezáltal az egykori Halhatatlan Birodalom legfőbb urainak testőrparancsnokaként szolgálhatott. Minden, mint ma itt látsz, éppen úgy épült fel újra, ahogy azt Aremoth egykor megálmodta.

– S hol él most Aremoth? – kérdezte türelmetlenül, arcán őszin- te érdeklődéssel a fiú. – Ő is itt lakik az erődben?

Az öreg arca hirtelen elkomorodott, mély ráncokkal barázdált arcára különös árnyékot vetettek a környező fák levelektől zöldellő ágai.

A férfi egyszer csak felpillantott a kis udvar fölé magasodó toronyra, s mikor ennek láttán Derran is odakapta a fejét, meglepetten vette észre, hogy a kecsesen ívelt boltívek fölött, a torony fél- kör alakú apró erkélyéről valaki figyeli őket.

Az aggastyán sötét szemei néhány hosszú, végtelennek tűnő pillanatig egybeforrtak az erkélyen álló karcsú alak tekintetével, majd végül az öreg fejét enyhén meghajtotta a titokzatos jelenés előtt, és újra a gyermekek felé fordult. Miolas szemeire mintha párás fátyol borult volna, de ennek ellenére újra elmosolyodott.

– Aremoth sajnos már nem jöhetett velünk. Az életét adta urai- ért, még sok-sok évvel ezelőtt, az óhazában. Az utolsó csepp erejéig védelmezte a birodalmat a trónbitorló embernép és köpönyeg- forgató szövetségeseikkel szemben. – Az öreg újra felmutatott a fenséges szoborra. – Dicső tetteire ma úgy emlékezünk, hogy nem hagyjuk feledésbe veszni az eszméket, amiket mindig is képviselt, és magunk is arra törekszünk, hogy olyanokká váljunk, mint ő. Tisztává, becsületessé és rendíthetetlenné.

A fiú kissé értetlen arcát látva a férfi szélesre tárta két karját, mint aki keblére akarja ölelni az egész világot.

– Ma már mi vagyunk az egykori hatalmasok örökösei. A Fehér Gárda, mint ahogy azt te is tudod, szerencsére újra erős és büszke. Ez pedig annak köszönhető, hogy nem sokkal azután, hogy a nagy háború véget ért, és annak megtépázott túlélői megérkeztek az emberek birodalmaiba, Aremoth saját leánya, Arein újra megalapította a rendet atyja dicső emlékére. S a Gárda hamarosan újra virágzásnak indult, s ma már olyan ifjakból neveli a halandók legkiválóbb harcosait, mint amilyenek ti is vagytok.

A körben ülő gyermekek büszkén néztek össze, a nagyobb fiúk arcukon széles vigyorral kezdték egymást cinkosul és kihívóan lökdösni, hogy ezáltal is bizonyítsák társaiknak, ők aztán valóban méltóak a régmúlt ősök örökébe lépni.

Derran egy ideig szótlanul hallgatott, nem is törődve a körülötte kialakult dulakodással, majd égkék szemeit újra az öregre emelve feltette a szívét mardosó kérdést.

– A nagy háború… Ugye a halhatatlanok és az emberek háborújára gondol, Uram? Mikor a zhilarok leigázták az éteri földeket, és ezzel az Őrzőket bukásra ítélték. S ami miatt a halhatatlanok ma már velünk, az emberek között élnek.

Miolas arcáról újra leolvadt a mosoly egy pillanatra. Tekintete újra ködössé vált. Lassan odalépett a fiú mellé, és gyöngéden meg- simogatta annak a sírástól és az izgalomtól kipirult arcát.

– Meglepően sokat tudsz a világ dolgairól ifjú korod ellenére, Derran. Jegyezd meg jól, fontos, hogy ne feledjük el ezeket a legendákat, még akkor sem, ha sokszor csupán keserű könnyeket csalnak a szemünkbe.

Egy ideig hosszan és szótlanul nézett egymásra az aprócska, alig néhány esztendőt megélt fiú, és az évszázadok emlékeinek súlya alatt rég megrogyott öregember. A hallgatást végül Miolas törte meg, ki hajlott korához meglepő gyorsasággal egyenesedett fel, majd két tenyerét összecsapva újra a vigadó ifjúság felé fordult.

– Na de drága gyermekeim, most már legyen vége a szomorkodásnak, hiszen úgy látom, még nem bukott le teljesen a nap a horizont mögé, így hát van időnk még egy utolsó mesére. No hadd halljam, mit szeretnétek hát, hogy elmeséljek?

Az egész udvar zengett az izgatott gyerekhangoktól. Az ifjoncok egymást túlkiabálva próbálták meggyőzni az öreget, hogy az ő kedvenc történetüket mondja el, a szakállas férfi pedig játékosan tölcsért csinált a kezéből, s füléhez emelte, mint aki nem hallja jól a bekiabált mesecímeket.

– A magányos lovagról mesélj! – szólt az egyik fiú.

– Ne, a fiú és a varázsló történetét akarom! – vágta rá egy nagyobb legény.

– Az unalmas már, mesélj a halhatatlan fivérekről! – így egy csillogó szemű kislány.

– Vagy a Mozaikvilágok vándorairól! – kiáltotta a Derran mellett ülő fiú.

– Inkább a Prófétáról mesélj! – és így tovább, jöttek az újabb és újabb kérések a gyermekek szájából.

A zsibongó gyerekzsivaj teljesen betöltötte a lassan sötétségbe boruló kertet, Miolas harsány kacagása pedig boldogan szállt az addigra már hűvössé váló, a fák koronáját összeborzoló széllel.

A karcsú fehér torony erkélyén magányosan álló, pompás ezüstszín ruhát viselő nő kortalan arcán egy halovány mosoly árnya futott át, miközben figyelte a nemrég az erődbe érkezett szőke kisfiút, aki arcán őszinte áhítattal hallgatta az öregember aznapi utolsó meséjét.

Egy pillanatra felderengett előtte egy, rég a korok homályába veszett emlék, melyben Miolas a káprázatos palota hófehér márványlépcsőjén ülve ugyanígy csalt mosolyt egy szertelen, alig néhány esztendős fruska arcára az egyik hihetetlen meséjével.

Arein szemeit lehunyva kitárta kecses karjait, és némán enged- te, hogy a pajkos szél barátságos áramlatai megcirógassák a szárnyait borító, aranyszínben ragyogó tollak ezreit.

S a gyermekek nevetése lassan beleveszett a zúgó levegő hangorkánjába, ahogy a Fehér Gárda főkapitánya erős csapásokkal felemelkedett, hogy aztán megkezdje az évszázadok során már szokássá nemesedett éjszakai utazását.

Szívét csordultig töltötték az egykori égi birodalom keserédes emlékei, s a halhatatlan úrnő szemében könnyekkel, ám arcán boldog mosollyal szabadon szárnyalt, mind magasabbra és magasabbra, túl az ismerősen hívogató felhők hófehér tengerén.