Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Honey K-9 egy vörös-fekete nyerges német juhászkutya, aki egy mesterséges intelligenciával felszerelt szuperszámítógéppel él egy szimbiózisban. Róla szól ez a történet.

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény (tech noir, biopunk, thriller, akció, fekete/abszurd humor, disztópikus szatíra, szeinen/sónen)

Prológus

 

Honey 🐾🐾🐾

– Honey, maradj mögöttem! – mondta Nick és előkészítette az altatóval megtelt injekciós fecskendőt, amit aztán belerakott egy pisztolyszerű szerkezetbe.

Követem a parancsát. Meg sem mertem motszanni. Éreztem, hogy nem mutathatok életjelet. Még a lélegzetemet is visszatartottam. Minden esetre a fejemben lévő számítógépemet alaposan megrongálták, de szerencsére nem lett komoly baja. Működőképes.

Az előttem álló rendőr cimborám sem volt igazán jó bőrben. Sőt talán rosszabb állapotban is volt, mint én. Kész csoda, hogy képes megállni a saját lábán. Az arca tele sebbel és kék foltokkal. A hasán lévő kötszerek is átvéreztek. A hibbantja ugyanis megszökött a kórházból. De nem egyedül…

Felfegyverkezve lassan óvatosan kilesett a fal mögül, hogy megbizonyosodjon biztonságos-e a környezete. Nem volt éppenséggel szabad a hely. Pár jakuza harcos is a területen bóklászott. Minket keresnek mindenfele.

Összevont szemöldökkel fegyvert szorítva várta az alkalmat a támadásra.

– Nick… Szerintem ez rossz ötlet… Inkább váltsunk irányt és lépjünk le… Miért kell pont arról menni, ahol a legtöbben vannak? Nem volt az elég, amit eddig is tettek veled? – tanácsoltam, de a férfiú ellenkezett.

– Honey, pofa be! Tudom, hogy mit csinálok. Ezt Emmaért teszem… Be akarom bizonyítani, hogy igen is bátor vagyok! És nem hagyhatom, hogy őt is megkínozzák. Egyébként még mindig haragban vagyok veled. Csak hogy tudd.

Én is közelebb lopakodtam a fal széléhez. Lássam mégis hol tartanak a nagy keresésben.

A rendőr várt néhány másodpercet, majd mikor az egyik jakuza véletlenszerűen rá rezzentette a látószervét megkezdte a rajta ütést.

– Hajime lúzerek! – ordította és a jakuza harcosokra támadott.

Én nem mentem utána. Csak rezgő szemekkel bámultam a történteket. Közben bíztam benne, hogy legalább a további négylábú sorstársaim épséggel kijutottak az épületből és nem találták szembe magukat ezekkel a veszélyes emberekkel.

Végül a figyelmemet visszairányítottam Nickre. Mint mondta, seperc alatt elintézi a harcosokat. Az összes jakuza harcos mozdulatlanul, kábultan a földön fetrengett. Kis ráadás gyanánt beléjük is rúgott.

– Blöki nővér! Gyere! Most már tiszta a levegő. Elintéztem a bandát. Hú, azt hiszem megint ver a víz… – jelentette ki büszkén, és csípőre rakott kézzel rám nézett.
Őszintén bevallom, tényleg meglepett a mutatvánnyal. Az általa készített altató fegyverek nagyon is hatásosak.

Farok csóválva már azon voltam, hogy felé kutyagolok, de a nagy megmentőm mögött megpillantottam az őrült áltudós által kreált félfém farkasszerű torzszülöttet. Gépies jobb oldali szeme vörösen izzott. A szájából savas nyál csorgadozott. Rögtön megfagyott bennem a vér…

– Ööö… Honey… Mégis mit bámulsz annyira rajtam? Talán… történt rajtam egy kis elváltozás?! – kérdezősködött riadtan és végig tapogatta mindenét.

– Nem… Rosszabb…

Reménykedtem benne, hogy a nagy önvizsgálás közben csak észreveszi a háta mögött settenkedő szörnyet vagy… mégsem? Nem, nem is észlelte!

– Mi? Hogy rosszabb?!

– Nick! Ne siránkozz, jól nézel ki… Csak azt hiszem megint kezdesz ár…

– Mi?! Áradni! Ne, ne, ne.. Légyszi szedjél rendbe! Szedjél rendbe! Nem akarok mozdulatlan csődtömeg lenni megint!

– Majd rendbe teszlek miután kijutottunk. Inkább rohanj, ha kedves az életed!

Nem értette igazán mit akartam ezzel mondani, de végül hangos sziszenésre lett figyelmes. Mire hátra nézett volna a robot eb pillanatok alatt hátba döfte a hosszú hegyes skorpiószerű farkát.

A férfiú nyögni sem tudott. Arccal a földre zuhant. Vérző teste nem mutatott életjelet.

– NEEEE! Istenem… Nick… – nyöszörögtem remegő ajkakkal.

Nem tudtam másra koncentrálni, csak Nickre. Szegény srác az élete során sok fájdalmon, megaláztatáson és kegyetlenségen végigment. Azokat is önfeláldozó módon az ember társaiért tette. Sajnos ez lett a veszte…

A robot skorpió kutya rám szegezte a szemét. Egyenesen felém tartott.

– Te rohadék!

Fog vicsorogva hátra csaptam a fülem és egy hosszas verekedésbe kezdtem bele.

***

Na jó térjünk vissza a kezdet kezdetére. A kezdetek kezdetére. Mégis hogyan kerülhetett ez a földön heverésző jóképű… de kissé testképzavaros férfiú egy ilyen élet küzdő szituba.

###

Nyári éjszaka volt. Neonos fények ragyogták be az utcákat. A kocsma tele zajos emberekkel. A tévé hangosan szólt. Viszont ez nem zavarta azt a pacákot, aki éppen biliárdozott.

Tapintatosan figyelte a biliárdgolyót. A körülötte álló személyek bíztak benne, hogy nem fogja elveszíteni. A férfiú csak a fehér gömbre koncentrált, ő is imádkozott, hogy sikerüljön. Egy lendülettel a bot segítségével útjára is indította a kis labdát. A többi a lökés hatására szétszéledtek és a fogadott golyók pont a megfelelő lyukakba gurultak.

– Éljen! – kiáltotta a játékos, a másik kezében felkapott egy sörös üveget, majd a magasba emelte – Na, ezt csináljátok utánam srácok. Egy lökettel, durr a lyukba.
A manusz büszkén meghúzta az üveget és az asztalra csapta.

– Hát, Smith… Sohasem kételkedem benned. Büszke vagyok rád. – mondta a háta mögött egy másik férfi és vállon veregette a barátját, gyorsan ő is felemelte a sörös üvegét – Smithre!

– Smithre! – kiáltották a többiek és mindannyian felemelték az üvegeket.

– Köszönöm, George… Igazán nem kellett volna… – motyogta becsvágy nélkül az ünnepelt.

– Naaa… Nicolas, ne szerénykedj.

George újból megpaskolta a férfiút.

Na most már ideje lesz körbe írnom ezt a Nicolast. Körülbelül ebben az esztendőben huszonegy éves volt. Nagyjából száznyolcvanhat centi magas. A válla széles és muszklis. A haja sűrű, sötét szőke, szinte inkább gesztenyebarna, rövid klasszikusra nyírt. A szeme szürkészöld. Az arca enyhén borostás, de nem látszott. Szereti a klasszikus rockot, erről az öltözéke is árulkodott.

Az emberek koccintottak és a győztest ünnepelték. Ellenben az ellenfél banda nem volt elragadtatva.

– Hooogy… Mi?! Egyetlen lendülettel, ezt el sem hiszem! Ez lehetetlen! – ordította a férfi és a biliárd asztalra csapott – Visszavágót szeretnék!

– Hát, Rōrensu nem is tudom… Jöhet. De több mint valószínű, hogy ezt a menetet is mi nyerjük. – jelentette ki George és a büszke barátja felé fordult – Nico, benne vagy?

– Persze, részemről jöhet.

– Egész biztos?

– Nyugi, George… A pacáknak semmi esélye. Én vagyok Nick… a lehetetlen.

Rōrensu mérgesen az asztalra vágta a 15 000 yent a többi pénzkupac közé és készen állt az erőszakmentes küzdelemre.

Nyugodj bele picinyem… Ezt a kört is én nyerem meg. – gondolta Nicolas és belekóstolt az üvegbe – Hm… Asahi. Te vagy a csúcs.

A férfiú daliásan kihúzta magát és újabb kortyokat iszogatott. Fél szemmel észlelte, hogy valaki megállás nélkül figyeli őt. Az asztalra rakta az üveget és az adott irányába szegezte a szemét. Nem csalódott az érzéseiben. Egy fekete, egyenes, hosszú hajú lány volt az, aki piros estélyi ruhát viselt. A szeme mandula metszetű. Telt ajkain kárminvörös rúzs fénylet. Hosszú szempilláival megbabonázta Nicolast. Éppen japán Tarot kártyákat rakosgatott.

A biliárd király nem tudott ellenállni a kísértésnek. Szívesen odament volna hozzá.

– Nico… Ne haragudj, de van még nálad legalább 100 dollár? – suttogta bizalmatlanul George Nicolas fülébe.

– Na, ja. Még ebben is mázlistám van, hogy a nevelőapám fogorvos. – jelentette ki a kérdezett és büszkén elő is húzta a szajrét – Rōrensu vagy… ki vagy… Ki kezdjen?

– Te! – jelentette ki dühödten a kérdezett.

– Oké… Hát legyen.

George a további társával együtt felállították a golyókat.

A lány haját csavarva figyelte a kiszemeltje mozdulatait. Bízott benne, hogy ez a menetje is sikerülni fog.

Nicolas végül felvette a játék pozícióját. Bemérte az adott golyót. Várt tíz másodpercet és egy lökettel elmozdította a gömböt. A golyók szétszéledtek, a telt színű gömbök bele gurultak a lyukba, egy kivételével.

Oh… A francba! – gondolta száját rágva Nicolas.

Rōrensu mosolygott a látottakon. Rajta volt a sor. Neki a csíkos golyók jutottak.

A lánynak is majdnem kiugrott a szíve.

Kérem, Daikoku… A szerencse istene. Légy velünk! – gondolta.

A férfi készen állt a játszmára. Ő is próbálta utánozni a versenytársa mozdulatait, de nem járt sok sikerrel. Dühödten az öklével az asztalra csapott.

Újra Nicolason volt a sor. Rögtön be is mérte a golyót.

Rendben, baromarc… Érzem, ez most sikerülni fog. – biztatta magát. Egy lökettel el is mozdította a kis labdát és a kiszemeltnek ütközött. Egyről sorban egymás után bele is gurultak a lyukba.

– Ez az! Sikerült! – ujjongott a férfiú – Már ezért érdemes volt meglátogatni a napfelkelő városát, vagyis Tokyot.

A barátai is nagy éljenezésbe kezdett.

Rōrensu dühödten a földhöz csapta a botot.

– Megmondtam. Semmi esélyed a győzelemre… – mondta kárörvendően a győztes.

A versenytársának tovább forrt benne a méreg.

– Bezonyám… Ő az én emberem. És ez még semmi. – George magához ragadta Nicolast – Nem csak a biliárd kihívásairól híres. Számtalanszor részt vett különféle gyors kaja evő versenyen. Legutoljára egy hot dog evő versenyen se perc alatt több mint tíz hotdogot is képes volt magába nyomni és még csak meg sem fulladt.

– Ököl, tudom, hogy részeg vagy, de azt hittem ez egyelőre a kettőnk titka… Evvel nem szívesen dicsekszek. – motyogta az emlegetett.

– És még ezeken kívül. Ez a büszke hotdog zabáló személyiség most úgy döntött, hogy rendőrnek áll. És nem akármilyen rendőrnek, ő lesz a városunk seriffje.

Az emlegetett szégyenkezve a homlokára csapott.

A lány felkapta a fejét. Gyorsan is elővett egy papírdarabot, amire írni kezdett.

– Nicolas te vagy a csúcs! – kiabálta örömmel egy kék punkera nyírt férfiú és karon ragadta a barátját.

– Kösz… Jess, de azért nem kell túlzásba vinni. Tudjátok a hotdog evő verseny után napokig rosszul voltam… és…

Rōrensut jobban elkapta a harag.

– Anata o fakku, keisatsu kōho! – morogta és a bandájával együtt dühödten elment.

– Anata mi van? Mit mondott? – kérdezősködött bizalmatlanul Nicolas és Georgehoz fordult.

– Én sem értettem. Szerintem ne törődj vele.

– Szerintem is… Végülis nyertünk több, mint 30 000 yent…

A férfiú újból a lányt figyelte. Még most sem tudott ellenállni a csábításnak. Lassan lerakta a biliárd botot az asztalra és lassan felé tartott.

– Na, ja. Tényleg, most nincs kedvetek bekapni egy kis harapnivalót. Mert nekem már nagyon kopog a gyomrom. Mit szólsz hozzá Nico? Bemutatjuk a másik tehetségedet. – jelentette ki George és az emlegetett haverja felé fordult, ám már csak a hűlt helyét látta. Kis idő után látta is, hogy hova tart – Hej, Nico? Most meg hova mész?

Nicolas nem válaszolt rá semmit a kérdésre. Sőt nem is vette észre, hogy mondanának neki valamit.

– Cöh… Tudhattam volna, a legnagyobb gyengesége a nők. Még Emmanuellet is elcsábította tőlem. De szerencsehozó talizmánnak elég jó. – morogta az orra alatt George és meghúzta a sörös üvegét.

Nick zsebre tett kézzel két méterrel arrébb megállt a lány előtt. Nem figyelt fel a jelenlétére, ezért csak várt a csodára.

A lány valóban nem is sejtette, hogy a férfiú közvetlen a közelében van. Mikor kicsit oldalra véletlenszerűen pillantott rögtön egymás tekintetébe néztek. Nicolas ijedten inkább tovább a körülötte lévő környezetét tanulmányozta. Úgy csinált, mintha nem látott volna semmit.

– Maga az a híres Nicolas-san? – kérdezte bizalmatlanul a lány.

Nicolas lassan visszanézett a lányra. Próbált szavakat keresni. Ellenben érzete, hogy ideje válaszolni a lány által feltett kérdésre.

– Igen, én volnék Nicolas… az aki légzés nélkül két perc alatt magába nyomott tizenkét hotdogot, ja és San nélkül… Én Smith vagyok. Pontosabban Nicolas Taylor Smith…

A lány kuncogott a hallottaktól és ő is bemutatkozott.

– Én Eris vagyok. Eris Sakura Yamaguchi.

– Hm… Sakura… Mázlista… Jobb második neved van, mint nekem…

– Áh… persze… Egyébként Sakura cseresznyefát jelent.

– Imádom a cseresznyét. Az egyik kedvenc gyümölcsöm.

– Nem szeretne leülni?

– De… Igen.

Nicolas helyet foglalt a szembe lévő széken.

A kocsma hátsó sarkából Rōrensu is figyelte a két fiatalt. Nagyon nem tetszett neki a látottak.

– Nos, kedves Nicolas mi szél hozta Japánban? – kérdezte kíváncsian Eris.

– Hát csak… kirándulni jöttem. Hallottam ez a világ egyik legnyugodtabb országa. És hát érdekes módon szinte mindenki kedves. Hozzátok képest elég bunkó pasas vagyok… Az utcákon lévő fények egyszerűen fenomenális. Meg úgy tudom, hogy az elektronikáról is nagyon híres. Hallott a mesterséges intelligenciáról?

– Igen… És valóban lenyűgöző, de…

– Naná, hogy lenyűgöző! Azok a robotok például, amik mesterséges intelligenciával rendelkeznek képesek olyan műveleteket végezni akár… egy… ember. Sőt mi több önállóan is gondolkodnak, ami meg tényleg elképesztő! Lassan már ott tartunk, hogy megjelenek a terminátorok… Csá emberiség…

– Ühüm… Fogadok, hogy ezt a híradónk mai adásából hallotta.

– Végül is… Eltalálta… Inkább térjünk vissza Japánra. Itt még a légkör is más. Szinte alig van bűnözés, sőt nincs is. Az itteni zsaruk biztosan unatkoznak.

– Hát… kedves Nicolas, sajnos a látszat sokszor csal.

A férfiút nagyon is meghökkentette a lány szavai.

– Ezt mégis hogy érti? – puhatolta.

Eris óvatosan körbenézett, hogy véletlenül se figyelik őket, majd felállt az asztaltól.

– Jöjjön velem… – jelentette ki és elsétált az épület kijárata felé.

Nicolas is talpra állt és követte a lányt.

Nem is gyanították, hogy Rōrensu és társai egész végig őket figyelik. A férfi kiadta az utasításokat és ők is lassan észrevétlenül feléjük tartottak.

Nicolas és Eris már az épület kívül jártak. A férfiút lenyűgözte a város neonos világítása, de a lány egy sötétebb helyhez vezette. Nicolas reménykedett benne, hogy ez nem egy valami féle csapda, viszont továbbra is követte őt. Egy nedves villanyoszlop mellett álltak meg.

Eris próbálta összeszedni a gondolatait és erősen a férfi szemébe nézett.

Nico várt a varázslatra mégis mi fog történni, majd mire szóhoz juthatott volna a lány az első betűjében félbe szakította.

– Whitefieldből érkezett, nem igaz?

– Igen… De ezt mégis honnan tudja? – kérdezte meghökkenve a férfi.

Eris nagy levegőt vett, majd hozzá kezdett a mondanivalójához:

– Segítenie kell!

– Segíteni?

– Hallottam, hogy maga egy rendőr.

– Mi? Hogy?! É-é-én… nem vagyok rendőr. Legalábbis még nem. Engemet esetleg a Szerencse játékok királyként vagy az Evő versenyek császáraként ismerhetsz… Cseszd meg Ököl George miért kellett kikiáltani a hírnevemet… A dögje azt remélem nem tette, hozzá, hogy néhány napig a vécézés számomra kész szenvedés volt…

– Ez most nem lényeges! Akkor is segítenie kell. A városban, ahonnan érkezett ott tartózkodik a kínzás nagy mesterei, vagyis a jakuza.

A férfiú csomót érzett a torkában a hallottaktól. Nagyon is tudta, hogy melyik bűnszervezetre gondol.

– A… jakuza? Hát… Öm… kedves Eris… Szerintem összetéveszt egy másik Nicolas nevű fickóval, aki szintúgy Whitefieldből érkezett. Mert nekem eszem ágában sincs felpickézni ezeket a rossz fiúkat, csak az életemet kockáztattnám. Aki meg mégis megteszi az egy mazochista idióta.

– Mazochista? Idióta?

– Igen mazochista. Ezek olyan emberek, akik élvezik, hogy kínozhassák, kihasználják. Vagy esetleg brutális dolgokat végezzenek rajta.

– Hát… akkor szóval maga is egy mazochista, aki szerencsejátékokból és egészségtelen gyors kaja versenyekből él. Azokat is az úgynevezett “barátai” kérésére csinálja.

– Mi… én… Kikérem magamnak! Nem vagyok mazochista!

– De igenis az. Aki élvezetből és kényszerrel saját egészségét és vagyonát kockáztatja.

– Ez… egy másik eset… Ellenben ezeket nem élvezettel csinálom. Nem vagyok mazochista és nem is leszek az. Szóval viszlát. – jelentette ki a férfi.

Már majdnem útnak is indult volna, de a lány azonnal megállította.

– Kérem, ne menjen el! Maga az utolsó remény! És evvel nem csak nekem segíthetne, hanem a városának is. A Tarot kártyák is megjósolták.

– Nem hiszek a Tarotban. Hagyjon békén!

– Igenis, higgyen benne. Előre megmondják a jövőt. És nekem azt súgták, hogy maga az egyetlen esély a városunk és a maga városa megmentéséhez.

Nicolast nagyon is izgatta a hallottak, de tovább hallgatta a lányt.

– Igaz, nem lesz egyszerű és közbe jön egy-két zűrzavar, ami miatt a fejét fogja veszíteni, de a végén, akkor is sikerülni fog.

– Nem értem mégis miről beszél. Csak annyit értettem, hogy a jakuzával kell valamit csinálnom… De mégis mi közöm van a jakuzához?

Eris sóhajtott, közben félszemmel észlelte, hogy erősen figyelik őket. Összeszűkült a szembogara a látottaktól, gyorsan visszafordult a férfiúhoz.

– Ők azok… – suttogta reszkető hangon.

– Mi?! Én ezt megint nem értem…

A lány előkapta a papírcetlit és Nicolas kezébe nyomta.

– Meddig tervez még itt maradni Japánban? – puhatolta.

– Olyan egy hétig…

– Szuper. Holnap találkozunk a sushi bárban.

Eris arcon csókolta a férfiút és mélyen a szemébe nézett.

Nicolas nem értette a célzást. Még csak alig ismerik egymást, de már egy küldetést bízz rá, amihez fogalma sincs hogyan kezdjen hozzá és mit kell csinálnia.

– Higgye el minden rosszban van valami jó és idővel rátalál az igaz szerelem… Ja és mindenek előtt… szokjon le a gyorskajáról. Minél előbb. Mert ezt még megbánja. – suttogta Eris és pillanatok alatt elszaladt.

– He? Én ezt még mindig nem értem… És kedves Eris mégis hova siet?

– Olvassa el a papíron rejlő dolgokat és megtudja. Holnap még találkozunk.

A férfiú megnézte a papír cetlit, de csak japán szóösszetételeket látott.

– De én ezt nem tudom elolvasni. Hallja Eris? Eris!

A lánynak szinte a jelenését sem látta. Eltűnt akár egy szellem.

Nicolas csalódottan egy helyben állt és a krisz-kraszos papírt nézegette. Törte a fejét mégis mi lehet rá írva, de nem látta értelmét, hogy megfejtse. Ezért végül feladta.

– Hej, Smith! Regisztráltunk téged egy sushi evő versenyre. – mondta Ököl – A holnap a helyi sushi bárban lesz tartva. Mit szólsz hozzá? Ma az agyadat edzetted, holnap a gyomrodat.

A férfiú kínosan maga elé nézett.

– Talán… mégis egy mazochista idióta vagyok? Vagy ez az Eris… talán egy jósnő? – motyogta.

Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény

illusztráció: Carmen Glazier

1. fejezet – Az autónak lőttek

12 évvel később

 

A csillagos ég beragyogta az éjszakai égboltot. Viszont az autópálya megvilágításához ez nem volt elég, ezért az út szélén lévő lámpák segítették a sofőröket abban, hogy láthassák az utat. Tíz kilométerenként majdnem mindegyik szegletét közlekedési rendőrök figyelték, hogy be-e tartsák a megadott sebességet. Ellenben Nicolas Taylor Smith rendőr százados egy szempillantást sem vetett a kamerára. Csak a telefonján vicces videókat nézett a kutyákról szolgálat közben. Viszont a kollégáit ez csepet sem zavarta. Sőt örültek, hogy nem avatkozik bele semmibe.

Az erdőben egy őzsuta a gidáival a friss füvet ették, de hirtelen felriadtak a közeledő terepjáró zajára és gyorsan az életüket mentve az erdőbe szaladtak.

Hát elteltek az évek. A kétlábú mazochista ürge… rendőr lett. Egy tökös zsaru. Viszont nem változott sokat az évek során, csak kicsit… felszedett magára. Nem sokat csak keveset. Meg se látszik rajta.

Ebben a momentumban civilként ruházkodott, mint mindig. Általában az agyon hordott mogyoró barna bőrdzsekijét hordja. Abban a szent pillanatban világoskék inggel és sötét farmer nadrág kombinációjával ruházkodott.

Húsz méterrel messzebb álló zöld Ladából különféle hangot hallott. Rögtön lázba is jött. Kicsit félre rakta a mobilját, kíváncsiságból rápillantott a szomszédos autóra. Látta, hogy épp egy hancúrozás van folyamatban egy ifjú pár között. Izgatottan lejjebb húzta az ablakot.

A Ladában tartózkodó férfi kezdte volna levetkőztetni a párját, de közben fél szemmel pont rajta kapta, hogy egy idegen pasas figyeli őket. A férfi fenyegetően ránézett a fickóra. A nő is megriadt.

A rendőr megijedt a rajta kapástól. Gyorsan inkább a sebességmérő kamerát bámulta és néha a fejét vakarta avval jelezvén, hogy nem látott semmit.

Egy kis idő elteltével újabb hangokat észlelt. Nem a szomszédos erotikus Ladából szólt, hanem a szolgálati autó gyanánt használt Škodája mögül hallotta. Lerakta a telefont. Szemmel átvizsgálta a környezetét, hogy nincsen-e életveszélyben. Hát bizony életveszélyen volt. Drasztikusan helyből elkapta a pánik. Még időben észrevette a közeledő Jeepet. Kidülledt kerek szemekkel látta, hogy nem akárkikkel áll szembe. Mind a két férfit tetoválások fedték valamelyik testrészét. Az egyik tömzsi, kopasz és a terepjárót vezette. A másik magas, fekete sűrű álláig érő haja és rövidre nyírt körszakála volt. A szeme árulkodik, hogy japán felmenőkkel büszkélkedik. Ő egy kézi gránátot és egy gépfegyvert készített elő.

A rendőr gyorsan próbálta elindítani a kocsit, de ahogy életre keltette rögtön le is blokkolt a motor, a tartály ugyanis üres volt. Izzadság cseppek keletkeztek a homlokán. Gondolkodás nélkül megragadta a válltáskát és a fegyertartójat a hátsó ülésről. Persze a kütyüjét is magával vitte.

A Jeep közeledett. A gyilkos tekintetű fickó használatba vette a puskát és az autó két hátsó kerekét szétlőtte.

Nicolast egyre jobban a félelem kapkodta. Próbálta nem feltűnően elhagyni a járművét. Kiugrott az ajtó ablakán keresztül. Felállt és a húsz méterrel messzebb Lada felé rohant.
A két kitetovált férfi észre se vette az akrobata mutatványt, így egérutat nyert. A biztonság kedvéért mégis hátra nézett. Útközben váratlanul elakadt egy faágba, de nem adta fel a menekvést, négykézláb folytatta az útját.

A terepjáró közelebb robogott. A fegyvert tartó manusz alig várta, hogy a rendőr az utolsó szavait motyogja.

Nicolas elérte a menedékhelyet. Kapkodta a levegőt. Kisebb émelygést érzett a torkában, de próbálta visszatartani. Térdre állt, kinyitotta az autó sofőr ajtaját, bemászott és befészkelte magát a kormány alá.

A fiatal pár még folytatta a csók csatát, de érezték, hogy kicsit lehűlt körülöttük a levegő. A lány egy pillanatra rá pillantott a volán alá. A nő azonnal felsikított és a párja bal vállát rángatta.

– Drágám, nézd! Ez az a pasas, aki bámult minket a piros kocsiból. – suttogta remegve, magát takargatva a félmeztelenre vetkőzött nő a párja fülébe.

Nick csak gubbasztott és a táskáját szorongatta. Úgy tett mintha ott sem lenne.

– Mit képzel maga?! Miért van itt? PERVERZ ÁLLAT! Szálljon ki a kocsiból! – ordított rá a vörös göndör hajú nő.

– Azonnal, mert különben hívjuk a rendőrséget! – közbeszólt a férfi.

– Most… figyeljenek ide! – zihálta a gyanúsított, már alig kapott levegőt a kis kormány alatti kis helységben, de folytatta a mentegetőzést – Akár hiszik akár nem, én magam is rendőrtiszt vagyok, és ne értsék félre ezt az egész balhét én csak…

Időközben elhallgatott, mert lövöldözésre lett figyelmes. Kicsit kidugta a fejét a volán alól és ki pillantott az ablak szélénél. Látta, hogy a két rendőrvadász bedobta a gránátot a szeretett Škoda hátsó ablakán keresztül. Az elkövetők az autó tulajdonos nevét ordították. Közben szét lőtték a sofőr hűlt helyét is, de nem tudták, hogy éppen nem tartózkodott ott.

A rendőr remegő szemekkel figyelte az egész műsort. Szerencsésnek találta magát, hogy rálelt egy Ladára a semmi közepén.

A Jeep pillanatok alatt elviharzott. Kitörték a korlátot és rá csatlakoztak az autópályára.

Még tíz másodperc sem kellet várni és a gyönyörű tűzvörös Octavia darabokra szakadt. Pár darabja a Lada tetejére is hullott.

A rendőr szerényen feltámaszkodott, hogy jobban lássa a történteket.

– Hm… Úgy látszik valaki nagyon haragszik rám… – motyogta a rendőr. Fél percig figyelte a roncsot. Az adóvevője se úszta meg éppen, az is nagyot durrantott. – Valaki kicseszetten haragszik rám.

Mikor végignézte a járműve halál műsorát, végképp mázlistának találta magát, hogy időben elmenekült. Tulajdonképpen történtek vele rosszabb esetek is. Azokban is kis híján belehalt… Majd erre is rátérünk.

Visszanézett az ifjú párra, akik ők is szívesen felrobbantották volna. A gyanúsított bevettet egy kínos grincsszerű mosolyt.

– Ami azt illeti, mink sem látjuk itt szívesen és kifelé a kocsiból bunkó kukkoló! – morgott sipítozva a hölgy.

– Rendben, rendben már itt sem vagyok. – a rendőr kinyitotta az ajtót – Ja és köszönöm, hogy megmentették az életemet. Meg persze cserébe folytassák, amit csináltak… és ha…

– KIFELÉ! – ordították egyszerre.

– Rendben… akkor … Viszlát!

A pár értelmetlenül nézett egymásra.

– Biztos, hogy ez rendőr? Nagyon nem néz ki annak. – mondta a férfi – Egy autóban élő bőrdzsekis stricinek hamarabb el tudtam volna képzelni.

– Nem tudom, de akkor is egy szatír. – válaszolta a nő – Hol is tartottunk?

A túlélő bágyadtan vissza ballagott a darabokra szétszedett Škodájához. Megnézte a néhai bőrülésének darabjait. Kétségbeesetten fogta a fejét és csak a karosszéria részeit nézegette. El se tudja képzelni mi lenne, ha a kocsiban tartózkodott volna. Lehajolt. Elkezdte rakosgatni az adóvevő elemeit. Tudta, hogy reménytelen, de akkor is elszórakozgatott vele.

A hosszú siránkozás után előkapta a mobilját a fekete szatyorból. Névjegyek után böngészett végül kiválasztotta az egyik kolléganőjét, akit már egészen gyerekkora óta ismer.

A lányt Emma Houstonenak hívják. Magas és homokóraszerű a testalkata. Az arca világos, enyhén szeplős és ovális. Kerek zafír kék macskaszeme jobban kiemeli az arcát, aminek egy férfi sem tud ellenállni. Vajszőke haja lapockájáig ér, de általában lófarok fazonban hordja. Az oldalra nyírt aszimmetrikus frufruja néha viccesen a szemébe lóg.

Kezdetben még barátságként indult a kapcsolatuk. Gyerekkorukban mindketten arról álmodoztak, hogy hogyan tehetnék jobbá a világukat, és hogy megmentsék a várost a betelepült jakuza karmai alól. Felváltva eljátszották a jó fiú és a rosszfiú szerepet. Később mikor gimisek lettek Nicolas már próbált kicsit célozgatni, hogy többet akar egy barátságnál, de valami oknál fogva soha nem jött össze neki. Gondolta talán egy nap el kell árulnia neki, mit érez iránta, de végül bele törődött, mert neki is összejött egy-két kapcsolat. Viszont azok sem tartottak örökké.

°°°

Ebben a pillanatban a rendőrlány törülközőt keresett a fürdőszoba szekrényében. Turkált a törülköző halom között, időközben meghallotta, hogy az ebédlő asztalán megszólalt a telefon. Emma ott hagyja a törülköző dombot és az ebédlő felé rohant. Remélte, hogy nem valami vészhívás. Megnézte a kütyüjét, amin a kollégája neve állt. Sokáig tartotta a rezgő telefont a kezében végül felvette az illetővel a kapcsolatot.

– Jó estét Houstone biztos úrhölgy itt Smith kolléga beszél… – mondta a tárcsázó eszköze a közeli kollégája.

– Szia, Nick. Mi a helyzet? Remélem nincs nagy probléma? – kérdezősködött.

– Hát… öööm… nincs… – elpirult a kis gavallér, próbálta összeszedni a gondolatait – Csak az a helyzet, hogy… mindegy… Itt vagy valahol a közelben?

– Hát sajnos nem, nem régiben érkeztem haza. Nagyon remélem, hogy nem a kórházból hívsz megint csak azért, hogy kérjek egy papírt, amivel saját felelősségedre haza mehess. Vagy meg egy gyorsétteremben ragadtál. Tudod, hogy ezt már…

– Nem, szerencsére nem talált…

– Hála isten… Akkor mégis mi a baj?

– Hát… az a problémám van, hogy sebességmérő kamerával tudod… figyeltem az autókat. Aztán a szomszédos kocsiból éppen egy erotikus pillanatot láttam.

– Aham… Nagyon izgi… – mondta unottan a rendőrlány – Nem is te lennél, ha nem jelentenél nekem ilyen erotikus látványosságokat vagy kamu jelentéseket mondanál csak, hogy veled lehessek. Legalább megbüntetted, hogy nyilvános helyen csinálják?

– Nem ez a lényeg! Végül két kitetovált húzott szemű krapek megtámadott majd… felrobbantotta az autómat…

– MI?! Remélem, hogy csak ugratsz.

– Nem, nem ugratlak. Ez most való igaz, de szerencsére egyben vagyok Most is itt állok a roncsok mellett… Fogadni mernék, hogy ez Campbell műve… Szokás szerint ki akart nyírni.

– Mi? Campbell? Ne csináld! A parancsnok már többször is figyelmeztetett, hogy ne kémkedj utána, mert különben búcsút inthetsz a rendőrségnek és a karrierednek.

– Tudod jól, hogy vállalom a kockázatot.

– Kérlek, fejezd be…! A saját érdekedben… Így is az évek során teljesen becsavarodtál és tönkre tetted magad. Nem akarom, hogy…

– Tudom, tudom, de nem stimmel nekem az-az ember. Tudod jól, hogy több állatvédő is jelentést adott arról, hogy a termékeit kutyákon teszteli. Plusz számtalanszor bele keveredtem, nem is egyszer és azért vagyok egy kicsit zakkant… kakkuk. Csak te soha nem hiszel nekem.

– Nyilván azért, mert sokszor átvágtál! Mióta lövési sérülést szereztél azóta sokszor kihasználtad a helyzetet, csak hogy melletted legyek, ami miatt az én munkámat hátráltatod. Mikor meg valóban megtörténik a baj, akkor…

– Na, jó hagyjuk ezt az egész ügyet, mert csak felmegy bennem a pumpa. Ígyis egész nap én voltam a téma.

– Miért pont te lettél volna a téma?

– Hú… oké, nem hallottál róla. Egy szóval el tudsz jönni értem? Most valóban nagy szarban vagyok…

– Bocsi, de sajnos nem tudok. Éppen most készültem zuhanyozni. Esetleg felhívhatom neked Alex Bodrowski őrmestert, ha akarod. Tudtommal ő is a közelben van ott valahol.

A rendőrt nem igazán ragadtatta el a hallottak. Ugyanis Bodrowsk a… No hagyjuk. Ő egy senki.

– Nem kösz, nem kell. Majd inkább kitalálok valamit.

– Na, hisz tök cuki társak voltatok. Engem nem zavar, ha szereteted mutatod ki iránta.

– Ha arra célzol, hogy tán meleg vagyok, képzeld el… Nem vagyok az! Vagy esetleg melegnek kellene lennem ahhoz, hogy megkedvelhes?

– Nick megbeszéltük. Mi öribarik vagyunk és nem pedig… Na jó tudod mit… jó éjt.

– Jó éjt. – mondta a végszót a pórul járt zsaru és elrakta a tárcsázót.

Cöh… Csak öribarik? Egyáltalán miért is érdekel engemet ez a nőszemély ennyire – gondolta.

Újból roncsok között turkált. Reménykedett benne hátha valamelyik roncsdarab épen maradt, amit el tudna adni alkatrész gyanánt. Véletlenül el is vágta a csuklóját, de nem észlelte, ugyanis a kvarcórája leszorította a sebet. Idegesen kerülte a darabokra robbant karosszériát. Mérgében belerúgott az egyik roncs darabba.

Kicsit mázlistának tartotta magát, hogy van egy másik kocsija, ami egy szétrohadt Trabant. Elvileg még a mostoha apjától kapta.

Érezte, hogy lehűlt körülötte a levegő. Felállt az abroncsról és megkezdte az útját az út szélén.

Kis idő után az éjszakai égbolton a csillagokat nézte, de fél szemmel az előtte lévő környezetére is figyelt. Útközben megcsodálta a fákat, a bokrok mögül rejtőzködő vadnyulakat, pár őzbak és suta is megjelent a fenyők közül.

Párszor elsurrant mellette egy-egy autó, de senkit sem érdekelte, hogy egy szerencsétlen alak sétál az autópálya szélén. Időközben elfáradt, megpróbált stoppolni avval a reménnyel hátha valaki mégis megsajnálja és felveszi.

Várt a csodára, közben a göncöl-szekereket kereset az égbolton. A szél is feltámadt, kicsit fel is borzolta a gesztenye barna sörényét. Elgondolkozott az élet nagy kérdésein és a válaszokon törte a fejét. Nem telt el sok idő végül megállt mellette egy kék Avia benne egy idős paraszt bácsikával, aki szénát szállított.

Nick azonnal kiegyenesedett.

– Hova vihetem fiatalembör? – kérdezte az öreg.

– Whitefieldbe! – mondta a tékozló fiú – Tudja, lehet ez nevetségesen hangzik…, hogy pont egy rendőrt kell haza szállítania csak hát… felrobbantották a szolgálati járművemet…

– Tyűűű. Maga zsaru. Akkor nem is csodálkozok rajta. – mondta a bácsika közben megpödörte a bajuszát – De maga ugye nem fog most megbüntetni, hogy nem világít a jobb hátsó lámpám, tudja nem működik. Nem vót időm venni egy másikat.

– Az most lényegtelen, csak haza akarok menni. Kössünk fordított korrupciót. – a stoppos előhúzott egy 50 dollárost.

Az őstermelőnek látszólag tetszett neki az ajánlat.

– Rendben, biztos úr. Hazaviszem, csak ugye nem zavarja magát, hogy most egy rakomány kanabiszt szállítok.

– Hogy mi?! Kanabiszt? Maga egy díler? Remélem nem mondja komolyan?!

– Csak vicceltem fiam, ez csak széna.

Hogy biztos legyen a rendőr a dolgával belenézett az utánfutóba.

– Tényleg széna…

– Én mondtam, szálljon be. Csak vigyázzon a kristályos zacskókra.

– Átnézem az üléseit!

A rendőr beszállt az autóba. Átnézte az üléseket, de nem talált semmi illegális dolgot.

– Hehe. Megint átvertem. – mondta a bácsika és vállon veregette a férfiút.

– Uram, ez nem vicces. Az ilyeneket tényleg komolyan veszek.

– Jól van no. Merre is lesz az irány, fiam?

A rendőr becsukta az ajtót, hátradőlt az ülésnek és tájékoztatni kezdte az öregembert.

– Whitefield. Főút, 121.

A paraszt bácsika rátaposott a gázra és elindultak az adott város felé.

Violet Arford: A felső tízezer

Violet Arford: A felső tízezer

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

A világon mindig születnek majd olyan nagyravágyó, tehetséges emberek, akik bármit megtennének, hogy a lehető legtöbb pénzt, legnagyobb vagyont, legjobb életet elérhessék. Az Elit Iskola egy olyan hely, amely a világ legjobb gimnáziumaként egyenes utat biztosít a legelitebb körökbe.

Violet Arford: A felső tízezer (horror, thriller)

1. fejezet

A kezdetek: Csak a legjobb elég jó

 

Istenem, istenem, mindjárt megjön! Nem bírom tovább ezt a várakozást. Hamarosan itt a gimnáziumi értesítő!!! Egész nap fel-le szaladgáltam a lépcsőn, a szobámból a nappaliba, és emellett össze-vissza az egész házban, hogy egy kicsit megnyugtassam magam, persze ez nem jött be. Éppen elmerültem a stresszevésben, amikor Anya felkiáltott:

– Anna, szerintem megérkezett!

Tele szájjal rohantam a számítógéphez, miközben a család körém gyűlt, majd miután lenyeltem a falatot, olvasni kezdtem.

– „Tisztelt 63-as számú Felvételiző! Örömmel értesítjük, hogy az Ön képességei és a pontszáma elégnek bizonyult ahhoz, hogy Ön felvételt nyerjen az iskolánkba. A beiratkozással kapcsolatos tudnivalók a következők: Bla, bla, bla… [ez a rész nem fontos]… Szeretettel várjuk a beiratkozási elbeszélgetésen, és sok szerencsét kívánunk a tanulmányai sikeres elvégzéséhez az intézményünkben.” – olvastam ujjongva. – Ez az! Bejutottam, úgy tudtam, hogy sikerülni fog!

Ezek után a családdal többször is átolvastuk a levelet, majd egy ünnepi vacsora és egy film megnézése után késő estig az eszemet éltettük. Mámorító nap volt, ekkor éreztem magam utoljára az élet császárának.

***

Szerintem nincs olyan ember az országban, aki legalább hallomásból ne ismerné ezt a gimnáziumot, de azért elmondom, hogy mit kell tudni róla. Először is elmondanám, hogy egy elég kicsi országban élek, természetesen ez az iskola is itt van, bár nem illik annyira az ország színvonalához. Az Elit Iskola megalapítása az országunkban egy regionális projekt eredménye, az iskolát létrehozó intézmény célja egy olyan elitcsoport kinevelése volt, ami világszinten is megállja a helyét. Egyelőre úgy néz ki, hogy ez a gimnázium képes volt teljesíteni a célját, sőt, olyan sikeres, hogy a világ minden részéről jönnek tanulók az iskolába, így természetesen rettentő nehéz bekerülni. Mégis keringenek furcsa pletykák az Elit Iskoláról.
Az Iskola mottója például az, hogy „csak a legjobb az elég jó”. Szerintem ez nem volt furcsa, minden gimnázium a legjobbat várja el a tanulóitól, ennek ellenére rengeteg feltételezés és összeesküvés elmélet szerint az Elit Iskola ezt annyira komolyan veszi, hogy a rosszabb tanulókat súlyos bántalmazások érik az iskola falain belül. Ez nekem szörnyen abszurdnak hangzott, maximum azt tudtam elképzelni, hogy az okosabb diákok zaklatják a butábbakat. Vannak tanárok, van rendőrség és egy civilizált állam vagyunk, emellett a bántalmazási esetekre felfigyelne a sajtó, szóval ezek a kitalációk elég gyenge lábakon állnak. Ráadásul, még ha ez igaz is lenne, csak jó jegyeket kell szerezni, azon múlik minden, az okosakat nem fogják bántani. Szinte örültem is, végre értékelni fogják az eszemet, egy kis kihívástól nem riadok vissza!

***

A felvételi egyeztetés a beiratkozási ceremónia előtti napon történik meg, itt vitatják meg a diák, annak családja, és az igazgató az iskolai szabályzatot, a beköltözéssel kapcsolatos teendőket és a különféle kötelezettségeket a felekre nézve. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen elvárásai lehetnek egy ilyen elit gimnáziumnak a diákjai felé. Az egyeztetés kezdetén találkoztunk az igazgatóval, aki egészen elbűvölően viselkedett. Elmagyarázta, hogy minden tanulónak az iskola kollégiumában kell laknia teljes négy éven keresztül, az érettségiig. Ez eddig még nem is lett volna olyan furcsa, de a diákok a kollégiumból ez alatt az időszak alatt egyáltalán nem mehetnek haza, még a nyári szünetre sem. Ezen kissé elszomorodtam, tehát ez a hely olyan lesz, mint egy tanulóerőd? Persze biztos a diákok koncentrációjának fokozásáért csinálják, gondolom ez az ára a hatékonyságnak, ez alapján nagy nehezen meggyőztem a szüleimet is. Ha ezt be kell vállalnom ahhoz, hogy a globális elit része lehessek, hát legyen. Ráadásul nem mintha megtiltanák a kapcsolattartást a külvilággal, még mindig itt lesz nekünk a Skype, a telefon és a városban is találkozhatunk, csak estére mindig vissza kell érnem a szállásra.

A következő napirendi pont a Beiratkozási Szerződés aláírása volt. Elég vaskos dokumentum volt, de aranyszabály, hogy a szerződéseket mindig végig kell olvasni. Kissé bizarr volt a benne lévő szabályok tartalma, például az ötösnél rosszabb jegyek után járó „büntetések” fogalmával nem tudtam mit kezdeni, homályos volt ezeknek az értelme, de gondolom, a szerződés itt-ott általánosított, és ránézésre sok helyen átvitt értelemben fogalmazott. Mégis mi lehet a legnagyobb büntetés, amit egy hármasért kaphatsz, tanulószobára kell járnod, vagy megvonják a heti kimenőd? A szüleim itt már nagyon aggódtak, kérték, hogy gondoljam át, nem kell ezt a helyet választanom, azt hiszem, ők túlságosan komolyan vették a szerződés nem egyértelmű rendelkezéseit. Tudom, hogy a családomat nem zavarná, hogyha nem lenne jól fizető munkám, ha nem tartoznék a „felső tízezerbe”. Valószínűleg pénzzel is szívesen támogatnának haláluk napjáig, szóval részükről semmilyen nyomást nem tapasztaltam. Nem is miattuk voltak nagy álmaim, egyedül saját magamnak akartam megfelelni, persze egy kicsit bennem volt az érzés, hogy az ő támogatásuknak köszönhetően álmodhattam nagyot, ezért az álom beteljesülésekor majd visszafizetném a kedvességüket, de tudom, hogy ezt nem várnák el. Egyszerűen úgy éreztem, ha már eddig képes voltam eljutni, ha ilyen ésszel áldott meg a sors, akkor gyűlölném magam, ha nem törnék a lehető legmagasabbra. Ha a könnyebb utat választanám, mindig ott lenne bennem, hogy tudtam volna jobbat is, én pedig eldöntöttem, hogy semmit sem akarok megbánni, ezért mindenképpen megteszem azt, amire képes vagyok (és természetesen a vagyon ígérete is rendkívül kecsegtető). Aláírtam a szerződést. Másnap lebonyolították a beiratkozási ceremóniát, minden leendő diák elbúcsúzott a szüleitől és beköltözött a kollégiumba. Az elválás miatt mind kicsit szomorkásak voltunk, de végre elkezdődhetett a várva várt középiskolai életünk.

Violet Arford: A felső tízezer

illusztráció: Violet Arford

2. fejezet

Lehull a lepel

 

Itt az első tanítási nap! Nagyon izgatott vagyok reggel óta, ma végre elkezdhetek rendesen megismerkedni az osztálytársaimmal és a tanáraimmal. A beiratkozási ceremónia óta csak pár szót váltottam a mellettem álló emberekkel és az ideiglenes szobatársaimmal. A szobatársainkat az év folyamán meg tudjuk változtatni a nekünk tetsző módon, ezért igyekszem gyorsan barátokat találni.

Reggel a kollégiumból az iskola melléképülete felé indultunk el, ott lesz az osztálytermünk, a kilencedikeseknek mindig ott van, míg a felsősöknek a főépületben. Ezt Lillotól, vagyis Dahliától tudom, ő az egyik olyan ember, akivel már beszélő viszonyban vagyunk. Ő kicsit felkészültebben jött ide nálam, egy egész kis kutatást csinált a suli felépítéséről. Például felfedte nekem, hogy a diákok bezártsága miatt az iskolában mindenféle létesítmény van, a tornacsarnoktól az uszodáig, emellett a kollégium, a főépület, és a melléképület is egész tűrhetően fel van szerelve. Útközben kiszúrtam egy kis kápolnát is.

A mélázásomat félbe kellett szakítanom, mert megérkeztünk a célunkhoz. Az első óránk a melléképület egyik csinos tantermében volt, ez volt a nap egyetlen könnyebb órája, egy osztályfőnöki. Mindenki bemutatkozott, széket választott stb. Az osztályfőnökünk, Andrea tanárnő, elég kedvesnek tűnik, én pedig egy Mia Antonov nevű lány mellé kerültem. Elmondta, hogy bár Oroszországból jött, csak félig orosz, az anyja helyi születésű. Rajta kívül is elég sok külföldi van az osztályban, úgy érzem magam, mintha sikerült volna kijutnom az olimpiára. Aznap csak a saját tantermünkben voltak óráink, így volt időnk elkezdeni ismerkedni.

***

Pár, talán két hét múlva, elkezdett feltűnni, hogy itt valami nincs teljesen rendben. Reggel, amint beértem a termünkbe, az első dolgom volt a megfigyeléseimet a többiekkel is közölni.

– Helló srácok! Mondjátok csak, nektek is feltűnt? – kérdeztem a friss baráti körömtől.

– Mármint mire gondolsz? – szólalt meg Farid, miközben a telefonját nyomkodta. Ő is külföldi, az Egyesült Arab Emírségekből jöttek az országba, amikor még kicsi volt, így egész jól beszéli a nyelvet, szinte jobban is, mint néhány helyi szerencsétlen.

– Ne kelljen már kibetűznöm, komolyan egyikőtök sem vett észre semmit?

– Nyugodj már meg, Anna, mind láttuk a felsősöket, de ez még nem bizonyít semmit – mondta Alex.

– Azért ez nekem sem tetszik – jelentette ki Lillo – szinte mindegyiküknek volt valami sérülése.

– Oké, akkor foglaljuk össze, amit tudunk – vettem a kezembe a beszélgetés irányítását. – Amikor a főépületben voltak óráink a héten, majdnem az összes felsős, akivel találkoztunk az épületben, meg volt sérülve valahol. Valakinek a szeme volt bekötve, valakinek a karja, valaki sebhelyes volt… egyszerűen nem normális, hogy ennyi diák meg legyen sérülve egy olyan helyen, amely a külsőségekre is nagy hangsúlyt fektet. Emellett mindenki elég bizarrul viselkedik. Például a felsősök ránk se néznek, egyikük sem.

– Ne hagyd ki a tanárokat! Valamilyen oknál fogva egyáltalán nem fegyelmezik a diákokat, tudom, hogy ennek örülnünk kéne, de van ebben valami rendellenes. A mai angolórán például valaki maximális hangerőn nézett Facebook videókat, és a tanár még csak rá se hederített. Minden órán beszélget valaki, de nem is érdekli őket. – fakadt ki Mia.

Ő mindig is egy kicsit lelkiismeretesebb volt nálunk, de ebben úgy érzem, hogy igaza van. Engem is rettenetes zavar, ha valaki hangosan röhög a háttérben, miközben én megpróbálnék az órára koncentrálni, de valamiért az összes tanár furcsán nyugodt ezzel a problémával kapcsolatban. Mintha mindegyikük egy Xanax-koktéllal indítaná a napot. Én mindenesetre nem bírnám ki, hogy folyton beledumáljon valaki az órámba, de hát az ő dolguk. Csak azt sajnálom, hogy így nem fogok tudni rendesen odafigyelni a tananyagra, de majd őket hibáztatom, ha rossz lesz a dolgozatom. Viszont az előbb felsorolt problémák tényleg nyugtalanítanak. Miért van ennyi sérült felsős? Emlékszem, amikor először mentünk a főépületbe, azt hittem egy kórházba érkeztünk. Máskor ennek megpróbálnék utánajárni, de most rengeteg dolgom van, átrendezzük a kollégiumi szobámat, beköltözik Lillo és Zoe. Zoe Lillo barátja volt, rajta keresztül ismertem meg, tipikusan az az ember, aki mindenkivel jóban van, ezért ritkábban tudunk beszélgetni (mindig van valami dolga). A rendezkedésen kívül pedig még készülnöm is kell az év első dolgozatára is, bár ez még csak egy kis szintfelmérő röpdolgozat lesz, de akkor is szeretném jól indítani az évet. Ez az én büszkeségem. Ezeknek a dolgoknak a letudása után talán lesz majd időm jobban utánajárni ezeknek a nyugtalanító problémáknak, és esetleg az első dolgozat eredményét is megünnepelhetjük.

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy végül is év eleje van, most barátokat kell szerezni, úgyhogy szórakozhatok egy kicsit a tanulás rovására. Amúgy is, elég okos vagyok ahhoz, hogy megírjak egy egyszerű szintfelmérőt minimális tanulással! Egész héten osztályprogramokra hívogattak, a többiek feltérképezték a várost, aztán a legjobb helyeket kiválasztották és elhívták az egész osztályt megnézni. Így délutánonként voltam cuki kávézókban, cukrászdákban, moziban, parkban, és még egy csomó másik helyen is. Természetesen nem csak szórakozási lehetőségeknek néztek utána, praktikus körutakat is terveztünk a városba. Például megnéztük, hogy melyik boltban lehet a legminőségibb kaját kapni (bár részemről inkább az olcsóságon volt a hangsúly), hol lehet sportcuccokat venni, merre van a legközelebbi könyvtár, gyógyszertár, egyszóval az alapvető szükségletek. Eközben egészen jól összecsiszolódtunk az osztállyal, az általános iskolai kevés barátom után ennek a fejleménynek különösen örülök. Végre én is társasági ember lehetek! Viszont végül minden jónak vége szakad, eljött a dolgozat napja. Bevallom, kicsit ideges voltam, de magabiztosan állíthatom, hogy a tanulmányi debütálásom minden bizonnyal sikeres lesz, a dolgozat biológiából volt, és csak ismétlés, ez a tantárgy pedig amúgy is az erősségem, tehát a kudarc valószínűsége elhanyagolható. Bár tekintve a tényt, hogy ez a régió legjobb iskolája, kezdetben biztos a legbutábbak közé tartozom majd. A szintfelmérő terén viszont még bíztam a tudásomban.

– Hé, ma osztják ki a dolgozatokat! – vert hátba köszönésképpen Alex.

– Neked is jó reggelt! Fogadjunk egy sütiben, hogy több pontom lett, mint neked! – rikkantottam válaszképpen.

– Nekünk is adhatsz belőle, ha bejön. – így Lillo, Miával az oldalán.

Azt hiszem, az éhenkórász természetem túl korán megnyilvánult, de örömmel vettem tudomásul, hogy a többiek nem bánják. Miután mindenki leült, megérkezett Simon Tanár Úr is, de rögtön kiszúrtam a kezében egy fura pálcát. Úgy nézett ki, mint egy vas lovaglópálca, de gondolom, valamit majd a táblán mutogatni fog vele. Eddig elég szigorú benyomást keltett a Tanár Úr, de jól tanít, ezért ennek az időszaknak az alapján Ő lett az egyik kedvenc tanárom. Bízom benne, hogy ezt érzékeli és esetleg kivételes bánásmódban részesülhetek (ez persze biztos nem fog megtörténni ). Elkezdték sorolni a jegyeket és a hozzájuk tartozó neveket. Úgy vettem észre, hogy a legjobb jegyektől haladnak a legrosszabbak felé, úgyhogy éppen az agyhullámaimmal próbáltam befolyásolni a Tanár Urat, hogy mondja ki a nevem, amikor az ötösök vége felé végre meghallottam (de nyilván nem az “agykontroll” miatt, ez csak diákbabona ). Az ötös miatt csendes ujjongásba merültem, így először fel sem tűnt, hogy az ötösök felsorolása után Simon Tanár Úr elkezdett körbe-körbe járkálni. Mikor az első olyan emberhez ért, aki négyest kapott, hirtelen átvette a pálcát a másik kezébe, és pofon vágta. Az osztályban mindenkinek leesett az álla, de még felocsúdni sem volt időnk, mivel a Tanár Úr folytatta a felolvasást és minden négyesnek lekevert egy pofont. A döbbenettől meg sem tudtunk szólalni. Ezt nem csinálhatják komolyan, mi ez, a sötét középkor!? Manapság már léteznek emberi jogok, már otthon sem divat verni a gyerekeket, nemhogy az iskolában. Ezért ma már per járna! Elborzadva néztük, ahogy a Tanár Úr továbbment a diákok között. A négyesek után hirtelen megállt az egyik osztálytársam padja előtt.

– Dan Manneheim, egyes! – mondta széles mosollyal az arcán. Majd se szó, se beszéd, a vaspálcáját izomból a lábába szúrta. Pontosabban a térde fölé, a húsba.

– Basszameg, mit csinál!? Elment a józan esze? – üvöltött fel hirtelen az egyik osztálytársam, Jay.

Várdai Brúnó Csaba: Iletria legendája

Várdai Brúnó Csaba: Iletria legendája

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Egy titokzatos világ, ahol a legendák életre kelnek.

Várdai Brúnó Csaba: Iletria legendája (fantasy)

I. A föld birodalma

 

1. fejezet
A sinák temploma

Várdai Brúnó Csaba: Iletria legendája

illusztráció: Papházi Lázár Bendegúz

Fenébe!

Elena felsikított, ahogy a nyirkos sziklán megcsúszott. Elvesztette az egyensúlyát, lába úgy csúszott le a kőről, mintha jégből lenne. A szíve kihagyott egy ütemet, az élete lepörgött a szeme előtt.

– Elena! Elena, jól vagy?!

– A… Aha.

Az utolsó pillanatban sikerült a lábával megtalálnia a biztonságot jelentő kapaszkodót. Még élek, még élek, még élek, mantrázta magában.

– Vigyázz már magadra! Ha leesel, nem tudlak elkapni!

– Fogd be, én még sohasem másztam sziklát! Inkább segíts.

Elena sértődötten mászott tovább barátja nyomában.

Egy főnemeslány, aki a városhoz és a kastélyuk kényelméhez szokott, és egy falusi fiú, aki hatéves korától fogva a sziklaoldalon mászott fel hobbiból. Vajon melyikünknek jobb az erőnléte?

A kezei fájtak az erőfeszítéstől, és rég bánta, hogy hagyta magát rábeszélni a kerülőútra. Mehettek volna a biztonságos ösvényen, csak az „túl lassú”, ahogy Denn mondta. Az ösvény végigvezetett az erdőn, és úgy ért el a hegycsúcsig. A fiú azonban rámutatott, hogy a csúcsra úgy a legegyszerűbb feljutni, ha az ösvény helyett a hegyoldalon másznak fel.

– Ne légy nyuszi, tele van kapaszkodókkal! Számtalanszor megmásztam már, hidd el, teljesen biztonságos.

Hah, számodra talán, morogta magában Elena. Én még sosem másztam meg.

Elena a világ minden kincséért sem vallotta volna be, hogy így gondolkozik.

Szép lány volt. Vékony szálú, szőke haját már messziről észre lehetett venni, de az igazán különlegesek a szemei voltak; az egyik kék, a másik zöld.

Igazából csak egyetlen dolog volt kinézetében, ami rontott az összképen: a jobb füle hiányzott. Ezt mindig takarta, és soha senkinek nem mutatta meg.

Fél éve élt Szentpatakon. Fél éve volt, hogy a kis falucska minden egyes házát, a falut körbevevő völgyet és a Sina szikláit az eszébe vésse. Az első naptól fogva kíváncsian pillantott a hegyre. Kíváncsisággal vegyes kalandvággyal bámult áhítozva a mohalepte kövekre.

Most azonban, hogy a hegyoldalon mászott, egyetlen gondolat ragadt meg a fejében: Meg fogok halni! Meg fogok halni!

– Siess már! – kiáltotta alulról Denn. A lány válaszra sem méltatta, minden erejét összeszedve koncentrált, hogy nehogy leessen.

A hegy a szó legszorosabb értelmében szemkápráztató volt, a zöld minden színében pompázott. Fentebb gyönyörű erdőt látott. Az évnek ebben a szakában kihalt volt, de később, leginkább a nyár közepén, sok környékbeli látogatott el a Sinák hegyére.

Átkozott légy, Denn Joel!, mérgelődött Elena magában. Még csak nem is volt sziklamászáshoz öltözve. Amíg Denn csizmát és bő nadrágot viselt a tavaszvégi hőség ellenére, addig Elena egy elegáns zöld ruhát és fekete topánkát, amit már most beborított a sár.

– Nem is értem, hogy jutott eszedbe ilyen ruhában elindulni – mondta Denn, amikor Elena rámutatott. A lány sértődötten lökött egyet rajta.

– Mondtam már, az apám nem tudja, hogy ide jöttem – mondta. – És ha rájön, megnyúz.

– Nem csodálom, estélyiben indultál neki megmászni a Sinák hegyét.

– Egyrészt, az apám megtiltotta, hogy a közelébe menjek a hegynek – csattant fel a lány. – Másrészt: ez távolról sem estélyi ruha, sőt, ha ebben jelennék meg egy estélyen…

– Bla-bla-bla, na, gyere már! – nógatta a fiú, mire Elena sóhajtva engedelmeskedett.

– De ha visszaesek és meghalok, én esküszöm, hogy megöllek!

Bár rettegett, végső soron Elena sem bánta, hogy itt rövidítettek. Csodálatos látvány tárult a szeme elé, amikor vette a bátorságot, és a szikláról hátrafordult. Az egész völgyet átlátta. A hegy lábánál lévő Szentpatak teljes egészében a szeme elé tárult.

Odalent minden zöld volt. A falut középen kettéválasztó patak olyan erősen ragyogott, hogy még onnan fentről is látták a fényét, noha fényes nappal volt. Egy pillanatig sem volt kérdés, honnan kapta a falu a nevét.

Látni lehetett a Szentpatakot körbevevő végtelen mezőt, a kicsiny erdőt a hegy lábánál, a távoli hegyek halványan előtűnő alakját. Ez a hely varázslatos, gondolta Elena. A szél hiába fújta a haját a szemébe, arcán sugárzó mosoly ült.

– Gyerünk, Elena!

– Várjál már! Ezt a ruhát még mindig nem hegymászásra találták ki.

Sikerült többé-kevésbé stabilan elhelyeznie a lábát. Nagy levegőt vett és átmászott egy másik kapaszkodóhoz. A szíve a torkában dobogott. Könnyebben ment a mászás, mint hitte, de tudta, bármelyik pillanatban leeshet és szörnyethalhat. Ha így lesz, visszajövök kísérteni, Denn.

Nemsokára ő is elért a párkányig, ahonnan Denn már nyújtotta a kezét és felhúzta.

Tetőtől talpig végigmérte a lányt. Elena is követe a példáját és kelletlenül vette észre, hogy a ruháját ellepi a sár. Apa megnyúz.

A lány ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette leült, és mélázgatva fújta ki magát. Lábait a szikláról lelógatva himbálóztatta és végignézett a tájon. Úgy érezte, soha nem fog betelni a végtelen fűtenger látványával. A hegy lábánál helyezkedett el a kicsiny falu, ahol immár egy éve lakott apjával. Mindössze ötven faházikó és egy templom, középen pedig patak csörgedezett.

– Gyerünk már – mérgelődött a fiú. – Öt perce itt várok rád.

– Akkor biztosan túlélsz még egy kicsit.

Denn alacsony volt és sovány, bőre legalább két árnyalattal sötétebb volt Elenáénál. Fekete haja belelógott keskeny szemébe, alig győzte kisöpörni onnan. A lány úgy vélte, a barátja a történelemkönyvek nagy harcosaira akar hasonlítani.

Denn jól ismerte ezeket a harcosokat; Elena jól tudta, mennyire szereti a barátja a történelmet. Egyszer járt a házukban, és az a gyanúja támadt, hogy azt a kevés pénzt, amit összeszedett tizenhárom éve alatt, mind könyvekre költötte el vándorárusoknál.

– Ha tovább várakoztatsz – morogta türelmetlenül a fiú. -, a végén még felnövök olyan magasra, mint te.

– Neked csupa nyereség, pöttöm – csipkelődött a lány. Denn kezdett felfúvódni és mérgesen meglökte a vállát. Az nevetve kitért, majd nyelvet öltött a fiúra.

– Akkor érj utol, Pöttöm! – nevetett, és nekiindult a következő adag sziklafalnak.

– Hé! Elena! Belátok a szoknyád alá!

A lány elpirult, és gyorsan hátranyúlt, hogy megigazítsa a ruháját. Ez rossz döntés volt, mert a keze lecsúszott a kapaszkodóról, ő pedig visszazuhant a párkányra. Nagyjából fél métert eshetett, és szerencsére nem ütötte meg magát. Szinte rögtön felpattant, és kénytelen volt rájönni, Denn ismét beelőzte.

– Csaló! – kiáltotta, és Denn kárörvendő nevetése közepette a fiú nyomába eredt.

Mire felért a következő párkányra, Denn már színpadiasan ásítva ült ott törökülésben. Elena nagy nehezen felkapaszkodott és térdelve kapkodott levegő után.

– Tényleg beláttál a szoknyám

– Nem. De végül csak visszaelőztelek.

Elena mérgesen meglökte. A fiú csúnyán nézett rá.

– Ha a hegyen, akkor a Sinák haragudni fognak rád.

– Te kezdted. És amúgy sem hiszek a Sinákban.

– Akkor tagadod az istenek létezését. És még csodálkozol, hogy csak két barátod van?

– Én nem itt születtem. Nekem is megvannak a magam istenei. Én Alorban hiszek. A halálisteneiteknél kellemesebb istenség.

A szentpatakiak, a többi határvidéki falu lakóihoz hasonlóan, Rondaniából vándoroltak be, több nemzedékkel ezelőtt. Ezért volt ekkora különbség Denn és Elena kinézete között. Innen eredt Denn sötét bőre, alacsony termete és húzott szeme. Így a Határvidéken túl, a Jamei tartománytól délre a rondaniai vallások számítottak mindennaposak.

Az itt lévő falvak nem tartoztak egységesen sehová, nem nyilvántartott helységek, egységes név nélkül. A határvidéki falvak, a Jamei tartománytól délre eső helyek, vagy a rondan vidék, így hívták az iletriaiak. Sokan még csak a létezésükről sem tudtak.

– Egyik isten semv kellemes. Gyere, már nincs sok hátra. A következő már a vége.

Elena magában mosolygott, majd bólintott. A bátyjával voltak mindig hasonló vitái a vallásról és a hitéről.

Nekiveselkedtek hát az utolsó táv megmászásának. Alulról is látták a szikla tetején megcsillanó füvet és a mohát.

Az utolsó akadályt vették a legnehezebben. Nagyjából fél órán át próbáltak felkapaszkodni a köveken, Elena percről percre jobban félt attól, hogy véletlenül megcsúszik és visszaesik. Innen most már igazán komolyan megüthette volna magát.

Szerencsésen feljutottak. Végre fű volt a lábuk alatt, és fenyők vették körül őket. Elena amint felért, hanyatt dőlt. Most jött csak rá, mennyire elfáradt a sziklamászásban. Az izmai fájtak, a levegőt kapkodva szedte. A térdét felhorzsolta, a cipője pedig használhatatlanná rongyolódott.

– Innen már tényleg nincs távol, gyere!

– Hadd pihenjem ki magam… Egészen más itt fent, mint hittem. Elképesztő, hogy fél éve itt élek, de most vagyok idefent először.

Nem sokat pihent, indultak tovább; még napnyugta előtt vissza akartak érni, és még a hegy tetején nem is jártak.

Az erdő is gyönyörű volt. A magasra nőtt fák közt halványan, de éppen kellemesen szűrődött be a napfény, és a toboz félreismerhetetlen illata lengte be a helyet. Madárcsicsergést lehetett hallani mindenhonnan.

Valóban, alig tíz perc séta az erdő hirtelen véget ért, és ott találták magukat a hegy csúcsán, egy aprócska réten, amelynek a közepén egy kicsiny szentély emelkedett ki a földből. Fekete és vörös színekben pompázott, és hatalmas, tárva-nyitva álló kapu állt velük szemben.

– Ez nagyon szép.

Mielőtt belépett volna, lehúzta a cipőjét, majd ösztönösen meghajolt. A szentély egy hatszögletű teremből állt, a padló hideg márványkőből készült, a tetejét pedig nem lehetett látni, noha kívülről alacsony épület volt.

Az egyetlen tárgy, amit látott a szobában, az egy smaragd volt. Ezt az ökölnyi méretű drágakövet a terem közepén lévő márványtömbre helyezték. A legszebb dolog volt, amit valaha látott. Hatalmas volt a kísértés, hogy kézbe vegye, csakhogy pontosan tudta, mi az, és azt is, mivel járna, ha kézbe venné.

– Ez a falu Ereklyéje – suttogta. Denn rémülten nézett szét. Mielőtt belépett, gyorsan megszabadult a cipőjétől, utána pedig idegesen odarohant Elenához.

– Hogy beszélhetsz Alor Ereklyéiről egy Sina szentélyben?

– Jó-jó, bocsánat – mondta Elena, pedig egyáltalán nem sajnálta. Nem hitt a Sinákban, és ő egészen biztosan tudta, hogy ez Alor Ereklyéje. Iletria minden városában volt Ereklye, ezek feleltek azért, hogy a termés jó legyen, a víz tiszta, a betegség pedig minél tovább elkerülje a lakókat. Az Ereklyék feleltek azért, hogy az Ég városai az égen maradjanak, a Vízalattiak ne fulladjanak meg, a Földalattiakra pedig ne omoljon rá a talaj.

A templomot elhagyva ismét kiálltak a hegy legszélére és a kilátást csodálták. Azonban Dennt láthatóan még bántotta a megkezdett vitájuk.

– A te Ereklyéidről senki sem tudja, hogy valóban léteznek-e.

– Az Ereklyékről mindenki tudja, hogy léteznek, csak ti, szentpatakiak, meg a többiek Jameitől délre, ti meséltétek be magatoknak, hogy a halálistenek toteme.

– Többször is megmásztam már a Sinát. És láttam is azt az izét, amit ti, Alorhitűek, Ereklyének neveztek. Ha a te Alorodé lenne az ,,Ereklye”, akkor nyilván nem a Sinán lenne elhelyezve.

Elenát kezdte dühíteni, hogy a fiú mennyire félvállról veszi az istenét.

– Én magasról teszek rá, ha megharagudnak rám a halálisteneid, de még egy szót szólsz, seggbe rúglak!

Denn hátrafordult.

– Ez nem hölgyhöz illő beszé. A szüleid talán nem tanítottak meg az illemre?

Elena kinyögött egy kelletlen ,,de”-t. Denn érezhette, hogy ezzel megbánthatta a lányt, úgyhogy megpróbálta viccelődéssel enyhíteni a feszültséget.

– Amúgy is, fogadjunk, meg sem érezném, ha megrúgnál!

– Csak figyelj – mosolygott rá a lány, de végül is nem csinált semmit.

Elena látta ám most is, hogy Denn nemcsak a tájban gyönyörködik, hanem benne is. Magában mosolygott.

– Gyönyörű .

– Gondoltam, hogy tetszeni fog. A lányok szeretik az ilyesmit.

– Fogd be!

Elena játékosan beleütött a fiú vállába.

Nem túlzott, a látvány, ha lehet, még lenyűgözőbb volt, mint korábban, mikor felértek a fákhoz. Belegondolni sem mert, hogy ha erről a hegyről ilyen a kilátás, akkor a nagyobbakról milyen lehet.

– Tudtam, hogy tetszeni fog – ismételte Denn, ezúttal minden csipkelődés nélkül mondta. – Tényleg szép a kilátás.

Elena bólintott és leült. A lábát lelógatta a hegy tetejéről és bámulta az eget.

– Azt mondják – szólalt meg néhány perc múlva -, a legmagasabb hegy tetejéről lehet látni az Ég városait.

– Hazugság. Az Iletria ege túl magasan van ahhoz, hogy egy hegy tetejéről láthassuk.

– Voltál már az Ég bármelyik városában? – kérdezte Elena sértődötten. – Nem. A Föld alatt és a Víz alatt sem voltál. Sőt, más Föld településen sem, csak Szentpatakon.

– De sokról olvastam. Ez sem rosszabb, mint a fővárosban születni.

– De én jártam ám máshol is, nem csak Limontban.

Titkon igazat adott a fiúnak: feleannyit sem tudott Iletriáról, mint amennyit akart, pedig a világ legvarázslatosabb országának tartotta.

Olyan jó lenne egy égi várost látni. Úgy érezte, hogy egészen hihetetlen, hogy bár Iletria bárói családjai közé tartozott, soha nem járt még sem az égen, sem a föld alatt, sem a víz alatt. Iletria messze földön híres volt arról, hogy a természet különös módon alakult át: Iletria ugyanis négy részre volt felosztva.

Monor volt a neve a földön található területeknek, amely az ország legnagyobb részét tette ki. Itt olyan volt, mint bármely más országban, a folyó is úgy folyt, a házakat is ugyanígy építették.

Daran volt a neve az Égnek. Azt mondták, lebegő szigetek, egymás között függőhidakkal összekötve, amelyeket falvak és városok leptek be.

Meiso volt a neve Iletria víz alatti részének. A Nelos-tenger mélyén éltek a meisoiak, Elena úgy tanulta, hogy az ő településeiket óriási buborék veszi körül, így tudnak az ottaniak lélegezni odalent.

Egy-két kolónia pedig a föld alá rendezkedett be, amelyet a Gemai területeknek hívtak.

Elena tényleg mindent megadott volna, hogy láthassa ezeket a messze földön legendás helyeket. Senki sem tudta, hogy és miért alakultak ki. Volt rá vallási, tudományos magyarázatuk is, de ezek egytől egyig mondvacsinált megoldások voltak. Csak egy dolog volt biztos: Iletria egy csoda volt, a világ legcsodálatosabb országa.

Mélázásából Denn riasztotta fel, aki szólt neki, hogy ideje lenne indulni. Igaza lehetett, mert sötétedni kezdett. Elena nem mert belegondolni, hogy mit fog kapni otthon, ha későn ér haza, főleg, hogy még a ruháját is rendesen tönkretette útközben, úgyhogy bólintott.

Visszafelé fel sem merült, hogy a sziklákon menjenek, helyette az erdőn sétáltak végig. Séta közben öntudatlanul is közelebb húzódtak egymáshoz, nemcsak, mert lehűlt a levegő, hanem mert az erdő a napvégi homályban nyugtalanító hellyé vált. Elena nem győzött imádkozni, hogy ne tévedjenek el, de úgy látszott, Denn ismeri az utat. A sötétben már Elena nehezebben kerülte ki a sarat vagy a pocsolyákat, így az eleve rossz állapotú cipője az eddigieknél is sárosabb lett.

– Odanézz!

Várdai Brúnó Csaba: Iletria legendája

illusztráció: Papházi Lázár Bendegúz

A gondolataiból megint csak Denn riasztotta fel. Ő, aki az egész úton idáig az Alor-hit ellen szólt, most megkövülten meredt előre. Elenának hunyorítania kellett, hogy ki tudja venni, amit Denn nézett, de amint meglátta, leesett az álla. Egy szarvas volt ott, békésen legelte a füvet. Mikor megérezte, hogy figyelik, felkapta a fejét és egyenesen Elenáékra nézett. A szőre hófehér volt, az agancsa pedig ragyogott. Mitöbb, bevilágította az utat körülöttük. Csoda, hogy csak most látták meg; ez az állat nagyobb volt bármely szarvasnál, amely Iletriában élt.

– Egy csodaszarvas! Azt hittem, ilyenek csak a mesékben léteznek.

Elena kelletlenül bólintott. A szíve a torkában dobogott, ahogyan a lényre nézett. Nagyjából egy méterrel nőtt az átlagos méretű szarvasok fölé, a szemei pedig zölden fénylettek.

Csodaszarvasok… Az Ereklyék védőállatai közül egy. A legtöbben így gondolták. Mások úgy, hogy csak Iletria újabb csodái, a szarva gyógyít, és a szarvas képes repülni, meg hasonló szamárságokat. Megint mások egyszerű szarvasnak gondolták, amely átalakult. De a legtöbben, akik nem láttak még egyet sem, egyszerűen tagadták a létezését.

Elena nem. Ő már látott, és az emlék a mai napig kísértette őt.

Denn közelebb lépett a szarvashoz. Az nem mozdult, csak mereven bámult rájuk.

– Denn…

A fiú nem válaszolt, csak kinyújtotta a kezét.

– Egy Sina földi alakja. Ha más nem, ez meg kell győzzön téged arról, hogy nekem van igazam.

– Közel ne menj hozzá. Denn!

A barátja után nyúlt, de az nem hagyta magát visszatartani. Láthatóan feltett szándéka volt, hogy hozzáérjen. A szarvas meglepetten fújta ki a levegőt, de nem mozdult.

Elenának belefájdult a feje, ahogy a régi emlékek visszatértek. Vér… sikítás… a szarvas hirtelen mozdult…

– Denn!

– Szia… csodaszarvas. Gyönyörű vagy.

Meg sem hallotta Elena kiabálását, vagy ha mégis, teljesen figyelmen kívül hagyta.

A lány még közelebb lépett, hogy elránthassa a lénytől a barátját. Annak ujjai már majdnem érintették az orrát. Az még mindig nem mozdult, csak kíváncsian nézett Dennre.

– El tudod ezt hinni, Elena?

Már majdnem elérték az ujjai, amikor Elena megragadta a vállát és hátrább rántotta. A szarvas ijedten fújtatott egyet, majd sarkon fordult és elvágtatott tőlük. Néhány pillanat múlva már nem lehetett nyomát sem látni.

– Na! – csattant fel Denn. – Ezt miért csináltad? Láthattál egy csodaszarvast! Miért kellett neked… Elena, hiszen remegsz, mint a kocsonya. Jól vagy?

Nem volt. A lány megkövülten bámult az állat után. Denn nem túlzott: egész testében reszketett.

– Csak… csak hideg van – motyogta. Megint megtörténik! Megint?! – Menjünk. Gyere.

– De… Elena, mi a baj? – noszogatta a másik.

– Tűnjünk el innen! – csattant fel a lány, és két kezével átölelte magát.

Az út további részét csendben tették meg. Elena minden zörrenésre azt hitte, hogy a szarvas tért vissza. Míg visszaértek a városba, legalább hatszor vagy hétszer felsikított állatok hirtelen felbukkanására, vagy csak gallyakra, amelyekre véletlenül taposott rá.

Egyikük sem tudta kiverni a fejéből a csodaszarvast. Elena nagyon jól tudta, hogy Denn csak azért nem áradozik az egész úton, mert megérezte, hogy ő nem szívesen beszélne róla.

Mikor visszaértek a faluba, elbúcsúztak egymástól. Elena gyorsan megtisztította magát a patakban, amennyire tudta, majd elindult ő is hazafelé. A lány majdnem minden lépése után félve pillantott hátra, hogy nincs-e mögötte a lény. Meg-megbotlott, egyik lábát nehézkesen tette a másik után. Rettegett, és csak reménykedni tudott, hogy a szarvas nem követte őt. Miért… van itt egy ilyen?

Épen és biztonságosan jutott el az otthonáig. Ekkor pedig új gondolat, egy hasonlóan kínzó gondolat férkőzött be a fejébe, amely ideiglenesen száműzte az incidenst a csodaszarvassal; ha belép, szembe kell nézzen az apjával.

– Kérlek, aludj…

De nem volt szerencséje. Sigton Hollarton az ebédlőasztalnál ült elgondolkodva, szigorú szemeivel Elenát nézte.

– Merre jártál? – kérdezte rémisztően fagyos hangon. – És mi történt veled?

Elena csak most jött rá, hogy a sötétben nem mosta ki elég alaposan a ruháját. Nyelt egyet. Már csak azért imádkozott, hogy ne kapjon ki nagyon.

– Én csak Dennel játszottam – felelte. Sigton bólintott egyet felé, majd még egyet lassan.

– Nem voltam elég világos – mondta. – Azt mondtam, minden nap sötétedéskor itthon vagy, világos?

Elena nagyot nyelt.

– Igen, apám.

– Szentpatak és a környező falvak nincsenek könyvelve a birodalomban – folytatta a férfi. – A gyilkosok és erőszaktevők, akik elmenekültek a fővárosból, mind errefelé lapultak meg. Nem akarom, hogy bármi történjen az egyetlen utódommal.

A legjobb helyre kerültünk.

– Igen, apám.

– Menj és feküdj le.

Elena bólintott és berohant a szobájába. El sem tudta hinni, hogy ilyen olcsón megúszta. Viszont most ismét eszébe jutott a találkozás a csodaszarvassal. Nemcsak az iménti, hanem az egy évvel korábbi is. Éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. Képtelen lett volna, mert folyton csak ezt látta maga előtt.

Vér… sikítás… a szarvas hirtelen mozdult…Vér… sikítás… a szarvas hirtelen mozdult… Csak vér volt és sikítás.

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Földönkívüliként jól gondold meg, hogy mit kívánsz. És hogy ezt kimondod-e hangosan. Ha pedig mégis megtetted, akkor ne csodálkozz!

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó (erotikus sci-fi, dramedy)

I. fejezet: Füstbe ment terv

 

Vajon unalmassá válhat az élet egy örökké nyüzsgő városban, ahol még nagyítóval sem lehet egyetlen nyugodt és csendes zugra bukkanni?

– Haa?

A férfi önmagán is elcsodálkozva emelte fel fejét, amit eddig puha tenyerébe temetve támasztott, ülésében ülve.

Ez a kósza gondolat, miért pont most futhatott át az agyamon? Főleg, hogy ma este lesz a hónap csúcspontja, és nagyon nem kéne, hogy más egyébnek is helye legyen a koponyámban. Nem vallana rám.

Ezen jót kuncogott.

A kutatási eredmények megvitatása után tartott zárómuri – sóhajtott jóízűen. – S mindig összehozzuk, akár jók, akár rosszak az eredmények. Legfeljebb bánatunkban és nem örömünkben isszuk le magunkat, majd koronázzuk meg az egészet egy érzéki orgiával.

Száját és fogait lassan, élvezettel végignyalta.

– Hmmm…

Felállt, ráérősen odasétált kabinja ablakához, s míg kikémlelt rajta, hosszan sóhajtott. A horizonton épp egy űrsikló távoli fényei tűntek fel, majd halványultak el három holdjuk, a Horo, Noro, és Zsoro közt tovaszállva. Bőrén a mellettük haladó hajó fényei, belül mocskos képek színei játszottak, ahogy mindkét jármű az átláthatatlan sötét tengert szelte.

Remélem, Berhi Yahz is ott lesz. A kis tacskó elég szemtelen volt a legutóbbi gyűlésen, meg kellene büntetni. Úgy eljátszok majd vele, hogy két nyögés közt fog könyörögni nekem, hogy hagyjam abba.

Erre ajkába harapva megmasszírozta nyakát.

Aah, kemény lettem… Miért kellett ezt tennem magammal?! Még el sem jutott a hajóm Erho-Meeir szigetére… nekem meg ebben az állapotban kell majd meghallgatnom a bátyám legfrissebb jelentéseit? Messze még az este, nagyon messze. Még szerencse, hogy drága fívérem ismer már, mint a rossz pénzt.

Levette az átizzadt és füstszagú ingét, tisztát húzott, majd kis illatosítót fújt magára.

Csak hogy borzolhassam a két kis asszisztense kedélyeit.

Gyors pillantás a tükörbe, fésülködés, finoman fogvillantó mosoly, épphogy csak csillantak az agyarai.

Ez a fogász egy zseni, talán hálából elviszem randira valamelyik nap, hogy megtisztította a füvek okozta, szemet bántó foltoktól.

Nem sokkal később a hangosbemondó figyelmeztette a lassításra és a kikötés pillanatának közeledtére. Ezt az időt kihasználva, még gyorsan megtöltötte a zsebtartóját hamakival. Imádta az illatát, ha tehette volna, egész nap a kis varázsrudakat szívná. S csak a legjobbaktól vett ilyesmit, főleg, hogy neki az egyik legerősebb fajtára van szüksége ezekből a gyógyászati csodákból. Mellső zsebébe süllyesztette a kincset rejtő matt-fényes szelencét, majd megpaskolta kívülről, kabátján keresztül.

Jó lesz ez, nagyon jó. Csak lazán, mint mindig. Hamar eljön az este, s vele az én időm is. Addig meg muszáj lesz hamaki nélkül lecsitítanom az alsó tájékom, különben ingem-gatyám rámegy a készlet feltöltésére meg a doki két mesteri kezére.

Lassan, ráérősen nézelődve indult el a kikötőből, s hamar meg is látta azt, akit keresett. Nem mást, mint a fekete bőrének hála már messziről világító bátyját. Mondjuk főhősünk szemében az az öt perc, amivel őelőtte távozott anyjuk méhéből, nem nagy korkülönbség.

– Dante! – köszönt rá mikor már csak néhány lépésre voltak egymástól.

– Hughie! – érkezett a válaszüdvözlés.

Dante az örömét egy mosollyal toldotta meg, amit rövid kézfogással társított ölelés követett.

– Helyzet, drága bátyám? Hogy alakul az új gyűrű tesztelése a Kutak Mezején? – kérdezte tőle.

– Szerencsére kivételesen tehetséges csapatot tudtam összerakni – kapta meg a választ, míg Dante rágyújtott gyógynövényes pipájára –, s ha minden igaz, még előbb is végzünk néhány nappal a tervezettnél.

Azzal jó mélyet szívott belőle, majd egy hatalmas, méregzöld felhőt fújt a másik arcába.

– Fene a fekete képedet! – korholta őt Hughie tettetett zabossággal. – Most voltam fogorvosnál, és te máris kínálgatsz vele? Tudod, hogy az én ezüst agyaraimon könnyebben nyomot hagy, mint a te karmazsin fogazatodon!

– Miért nem csiszoltatod le őket? – kérdezte a bátyja.

Közben lassan baktatva beértek az ipari szektorba, a gyűrűk közé, hogy megkeressék a legújabb, beüzemelésre várót, ami a soron következő útjuk kapuja is lesz egyben.

– Hogy is ne! Odalenne a szexepilem, amiért a becenevem is kaptam! – vetette oda neki Hughie, továbbjátszva a felháborodás szerepét.

– Mármint, hogy olyan jól megy a furulyázás, mintha nem is lenne fog a szádban? – kérdezte tőle Dante kaján vigyorral a száján.

– Természetesen! S eme képességemet szívesen öregbíteném a csinos kis segédeiden – vonta fel kacéran szemöldökét.

Épp ahogy pont került a mondat végére, meg is érkeztek célpontjukhoz.

– Beluchi és Hughie Kaiman! – köszöntek lelkesen az újoncok, miközben fejet hajtottak.

– Ugyan-ugyan, szólítsatok csak Toothless-nek! – válaszolt nekik Hughie, és rájuk kacsintott.

Ehee, ezt az arckifejezést lehetetlen megunni, még egy kaashir-raát is egyszerűen zavarba lehet hozni, amíg még fiatal. Mondjuk engem, még a törzs többi tagjához képest is, szinte lehetetlen.

Szórakozott pillantást vetett a kettővel arrébb lévő kútgyűrűre.

– Nocsak-nocsak! Azt hittem, ez a mező egy másik szegletében van. Ezen a kapun keresztül jött apa, ugye? Azon a kettővel ezelőtti küldetésen érkezett anyával, a Föld nevű bolygóról. Mikor megyünk oda legközelebb? – kérdezte a bátyjától, rápillantva az objektumokra.

– Hmmm, ottani idő szerint 1895-ben tett látogatást a bolygón, szóval talán az ezt követő génfrissítő küldetés után. Esetleg még hamarabb, ha a második féléves próbákon sikeresek leszünk. Képzeld – emelte meg pipáját Dante –, pont nemrég restauráltattam a könyveket, amiket onnan hoztak, melyekből a központi darabja a vitrinüknek az lett, amelyiket anyánk ihlette meg, s apa egyik barátja írta.

– A Drakula, ugye? – pillantott testvérére.

– Igen, az – bólintott Dante.

Hihetetlen, hogy mitikus lények lettünk, és ilyen mélyen beágyazódtunk az emlékezetükbe – gondolta Hughie szórakozottan –, pedig összesen hétszer jártunk a Földön, mióta létezik az ottani civilizáció!

– Hümm – tűnődve lépett be a gyűrűbe, majd szórakozottan a testvérére tekintett. – Jó lenne egyszer elmenni oda, még a mi életünkben.

– Igen – válaszolta Dante, miközben az ő vörös szemében is ugyanaz a kalandvágyó fény csillant. – Elképe…

Ekkor azonban olyan történt, amire egyikük se számított. A gyűrűn lévő jelek kigyulladtak és bekapcsolt az utazóprogram. Épp csak a döbbent tekintetük tudott találkozni egymással.

– Dante! – szakadt ki Hughie szájából még utoljára, mielőtt ők hárman eltűntek a szeme elől, s elkezdte útját egy kaleidoszkópok garmadájához hasonlító csőcsúszdában.

Aztán amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen is ért véget utazása. Rögvest látta, hogy nem egy hivatalban, hanem egy kutatóállomás közepén áll. Egyrészt a barlangot idéző belső tér, másrészt az előtte álló két alak nyúzott képe és viharvert köpenye miatt volt benne olyan biztos. Persze ismerte is a bolygót, ahová ez a példány telepítve volt, s apjának meg a rendszeres jelentéseknek hála, nagyon is pontos képe volt arról, hogy hogyan kellene egy diplomáciai helyszínnek kinéznie ezen a területen.

Nos, először a házigazdát kell üdvözölni, nemde? Legyen már értelme a diplomata képzésnek, na meg a végeláthatatlan nyelv- és vitaóráknak. Ahogy látom, eléggé meg vannak lepve. Mondjuk nem is csodálom… Elképesztő, hogy azt hiszik, az övék az egyedüli lakott bolygó.

Miután mindenki sóbálványként, pislogás nélkül állt továbbra is, Hughie elhatározásra jutott.

Szóval, fogta magát és lazán ellépett a gyűrű peremétől, és elsősorban a hozzá közelebb álló két másik földlakó – egy hím és egy nőstény – felé intézte szavait.

– Helló! Hughie Kaiman vagyok, Rehnisz bolygóról, Kaashir-Raa szigetéről, és azon belül is Hamra Roszaa városából, minek nem csak lakója, hanem vezető feje is vagyok. De ti nyugodtan szólíthattok Toothless-nek! S ha lesztek olyan jók és eláruljátok, hogy ti aktiváltátok-e, s ha igen, milyen céllal a Földre vezető kútgyűrűnket, akkor meg is mutathatom nektek, miért kaptam ezt a nevet – azzal nagyon finoman megnyalta a szája sarkát és feléjük villantotta a legbájosabb mosolyát.

Istenem, hát igaz, amit anyánk mesélt a Föld levegőjéről, hogy mennyivel magasabb itt az oxigénszint. Tényleg felér egy ajzószerrel…

Nedra Salomon: Kútba esett hívó szó

illusztráció: Simonics János

II.fejezet: Vakszerencse

 

Ketyegés. Pittyenés. A billentyűzet kopogása. Unott nyöszörgés. Sóhajok, míg lefőtt a kávé.

Legyünk túl egy újabb, semmilyen napon.

A fekete nedű gazdája rutinos ízetlenséggel morgott, míg, az iménti gondolattal fejében, orra alá emelte bögréjét.

Kurva vadak… Fél éjjel nem aludtam, mert három napelemnek is nekimentek és beindították a biztonsági protokollt. És persze, hogy én keltem fel bepötyögni a deaktiváló kódot. Mivel a két ütődött telezabálja magát altatóval, mert a tücsökciripeléstől is összefosnák magukat.

Sandán két segédjére nézett, majd betoppant az állandó csoport negyedik tagja.

Mellette meg akár ágyúval is lőhetnének. Őnagysága álmát semmi sem zavarhatja meg, míg ki nem alussza magát.

– Jó reggelt! – hajolt meg vidáman a nő.

– Reggelt Oskula – morgott Marhaq Maerifa, és belekortyolt ébresztőjébe.

– Már ezerszer megmondtam, hogy kollégák vagyunk. Tehát, Tofi! – intett ujjával felé mosolyogva a nő.

– Jó reggelt, Tofi! – mondta kórusban a másik kettő.

– Látod! Ha nekik megy, neked is – mutatott rá, miközben ő is bekészített egy főzetre való feketét.

– Csak, mert remélik, hogy megcsöcsörészhetnek. Pszichomókusként ez nem tűnik fel?

A másik kettő sértődött arcot vágott, míg a nő kollégája megnyúlt képét végigmérte.

– De, hogyne tudnám – súgta oda a férfinak, míg bögréjéért nyúlt. – Attól még elviselhetőbbé és emberibbé teszi azt, hogy el vagyunk vágva a civilizációtól.

Persze… Semmi net, mert még valaki feltöri a kutatási jelentéseket. Nem mintha nem hinné bármelyik hacker egy sokadik gyíkemberes agymenésnek azt, ami feljegyzésre kerül – dünnyögte szinte némán, inkább magának a férfi.

Aztán a nő gőzölgő italával leült asztalához, majd kiemelt fiókjából egy zacskó pillecukrot, és elkezdte kávéjába hajigálni őket.

Már a látványtól diabéteszt kapok – húzta el száját Maerifa, és ledobta magát saját asztalához.

– Frilz, Lyö, indulhat a tesztkör! – intett hanyagul a másik kettő felé.

– Igenis! – szólt a kórus.

És kezdetét vette a véletlenszerű matematikai számsorok futtatása.

Öt éve… Ötödik éve ugyanaz az idő- és adópénzpazarlás…

Az első kódhalmaz végénél jártak, mikor koppant Maerifa üres bögréje az asztalon, és szokás szerint, semmi reakció. Ahogy a továbbiak során sem, aztán jött a hatodik sor, és vele a fényár.

A kopott és rejtélyes jelekkel cifrázott kerek objektum megszakította sötét és konok hallgatását. Felgyúltak a fények, ami után belső terét megtöltötte egy gyanús halmazállapotú, higanyszerű matéria. Csodálkozva álltak fel, majd szájtátva figyelték, ahogy ez az anyag egy oszlop formájában tör a magasba. Aztán semmivé foszlott, és ott állt a közepén egy több, mint két méter magas, látszólag humanoid, hímnemű lény.

Ezüst színű bőr, haj, és szem. Aztán az ezekhez tartozó száj meg is szólalt, ráadásul emberi nyelven, angolul. A megszeppent bagázs köpni-nyelni nem tudott. Nem csak az idegen látványos feltűnése, hanem emberi nyelvű – sőt, nagyon is emberi – bemutatkozása miatt.

Most tényleg megidéztük Drakulát…? Akkor innentől átcsapunk Szellemirtókba, vagy mi?! – ráncolta fáradtan szemöldökét Marhaq Maerifa. – Most akkor Muldert és Scullyt, vagy a Winchester tesókat hívjam? Ehh… Faszom…

Azzal megdörzsölte homlokát, eközben ujjai takarásában oldalra sandított kollégájára és mindenki lélekbúvárjára, a japán-svéd félvér, Oskula Tofanára.

Talán az Agytündér majd kitalál valamit. Mert láthatóan ért minket, így esélyes, hogy átverni se tudjuk egykönnyen. Vagy legfeljebb eltereli a figyelmét. Ezek a vérszívók úgyis a dögös bigékre buknak. Belőle meg van mit bőségesen lecsapolni…

 

Mikor a gyűrű fénye felizzott, Oskula Tofana azt hitte, hogy csupán egy szokványos, eseménytelen, de biztonságos tesztkörsorozat lesz. Aztán ha letudták a napi kötelezőt, mehetnek ötórai teára. Épp arra gondolt, melyik megkezdett kekszes zacskó maradékát fogja elpusztítani ma. Mikor is a, próbák hatására általában végig csak sejtelmesen fel-felderengő, ásvány viselkedése hirtelen megváltozott. Száját csiklandozták a kávéján úszó színes kis labdák, míg kinyúlt az anyag. Aztán miután köddé vált, egy idegen állt a kör közepén.

– Ajjaj – szaladt ki a száján.

Míg végigmérte a különös szerzetet, döbbenetében kiitta a maradékot, és olyan lassan tette vissza üres csészéjét, mintha TNT lenne benne. Nyelvén rágódva, kívülről semmit se mutatva hallgatta meg bemutatkozását, majd észrevette, hogy Marhaq Maerifa őt lesi.

Szóval a pszichológustól várod a diplomáciai hadviselést… – finoman elvigyorodott. – Ha nem ismernélek, elgondolkodnék egy fél percre, hogy ezt a húzásod a gyávaság, vagy a megfontoltság szülte…

Nagy levegőt vett, és a gépek csipogásába vesző cipője kopogásától kísérve, közelebb lépett.

– Légy üdvözölve Toothless! Nagy öröm, hogy közös nyelvet beszélhetünk.

A nő rövid meghajlást mutatott be, majd kiegyenesedés után folytatta:

– Megkérdezhetem milyen szándékkal érkeztél?

 

Hughie lenézett a földi nőre, bele egyenest a szemébe.

Nem semmi, a genetika elég bőkezűen osztogatta neki a jutalompontokat. Alul-felül lehet benne kapaszkodni rendesen.

– Ó, voltak nekem szándékaim, csak épp máshol… – válaszolt a teremtmény és még szélesebbre húzta vigyorát. – Bár, még nincs kizárva, hogy a nap a terveim szerint alakul…

 

Hmmm. A nyitás biztató volt.

Majd ő is közelebb lépett, így már épp csak kartávolságra volt tőle. Kinyújtotta jobbját, amit hezitálás nélkül fogadott el a nő.

Nem ijedős. Tetszik – gondolta elégedetten Hughie.

– Máshol? Ezek szerint valamiféle meghibásodás történt és az hozott ide? – kérdezte továbbra is udvariasan Oskula.

– Legfeljebb nálatok. A kútkáva nálam lévő vége nem volt használatban. Váratlanul bekapcsolt és elhozott ide. És ahogy elnézem – másik kezét a nőére tette, és végigsimított rajta –, nem is akkora baj.

Marhaq Maerifa erre köhintett egyet.

– Ó, elnézést! – szabadkozott nyájasan Hughie. – Szóval, valószínűleg ti alkottatok valamit.

– Beletrafáltunk? – vakargatta fejét Marhaq.

Majd rájött, hogy még mindig üres bögréjét szorongatja, így gyorsan lerakta azt.

– Más nem lehetett – túrt hajába Hughie. – Ugyanis az összes kútkáva, amit kihelyeztünk galaxisszerte, kizárólag az anyabolygón lévő párjával képes kapcsolatot teremteni. Nincs szomszédolás másokkal.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezett vissza Marhaq. – Most is egy baki miatt vagy itt.

– Ki mondta, hogy az volt? – szólt derűs hangon Hughie. – A párok között a kommunikáció egyenlő és kölcsönös. Így tud jól működni, és kevesebb a hibaszázalék, ha nem egy oldalon múlik az egész folyamat. Továbbá azért tartom kizártnak a harmadik tényezőt, mert ez egy úgynevezett ikerkő, ami egyedül a mi anyabolygónkon fellelhető. S ennek az ásványnak van egy jellegzetes tulajdonsága, amit mi csak úgy hívunk: hazavágyódás. Azaz erősen kötődik a hegyhez, amiből kifejtették. A mezőt pedig, ahol felállítottuk a kávákat, ezek a hegyek veszik körül. És mivel külön-külön egy gyűrűnek nincs akkora ereje, ezért képtelen megzavarni a kapcsolatot, és elérni, hogy ne a központ vonzza oda magához a kihelyezett darabok által kibocsátott jelet. Szóval az anyaföldön lévőé a legerősebb, mert ott a forrás, ezért minden külső hívás oda fut be.

– És ha valaki szintetizálja az anyagot, vagy reprodukálja ezt a tulajdonságot? – érvelt hosszú hajába túrva a másik.

– A rendszer fennállása óta nem volt erre példa, és nem ma kezdtük – kacsintott a férfi felé.

Marhaq Maerifa ezen elgondolkodott, majd hümmögve megvonta vállát.

– Mindegy. Ezzel majd később foglalkozunk, mert láttam én már karón varjút. Szóval, nem hiszek a nulla hibaszázalékban.

– De a nagy számok törvényében csak-csak hiszel, nem? – kérdezett bele Oskula Tofana. – Mióta is próbálkozunk kideríteni mi ez és hogy működik?

Elengedte az idegen kezét, majd azzal körbemutatott, és Marhaq felé fordult közben.

– Tényleg… – ébredt némi gyanú a férfiban – …mire is kellenek nektek ezek az átjárók?

– Vérfrissítés – jött a tömör válasz.

Olyan hanyag eleganciával dobta oda ezt az egy szót, mintha semmiség lenne.

Aztán az ezüstös, vigyorgó bájgúnárra bámulva, Marhaq szeme előtt hirtelen lepergett az összes valaha látott vámpírsztori. Ettől cseppet sem szívderítő érzés fogta el.
– Vérfrissítés? – kérdezett vissza erős, gyanakvó éllel.

Óvatosan hátrált egy fél lépést, és gyorsan fejben számolni kezdett.

Vajon milyen messze van az íróasztal felső fiókjában csücsülő pisztolyom?

– Mire kell nektek a mi vérünk? – szólalt meg újra óvatosan. – Befőttek vagyunk a polcon?

Hughie arcán behízelgő mosoly terült szét, és szeméből az sugárzott, amit egy oktondi gyerek mókás kérdése vált ki felnőttekből.

– Befőtt? – visszhangozta jót mulatva.

Aztán meglódult, és szinte sikló léptekkel előtte termett. Fölé magasodott, és míg átkarolta derekát, teljes hosszában hozzásimult.

– Családbővítés – susogta bele arcába közvetlen közelről.

Jaj, ne… – húzta el nyűgösen szája szélét Marhaq – …két kapura játszik. Most már én is aggódhatok, hogy szárazra szívnak, ha nem vigyázok.

A. N. Vespree: Az öröm hangja

A. N. Vespree: Az öröm hangja

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Amikor a Halálszellem a szabadsága idejére emberi alakot ölt, azonban nem figyel társa intelmeire, ezért meglepő helyzetekben találja magát. Még az öngyilkosság is megfordul a fejében, csakhogy elmeneküljön.

A. N. Vespree: Az öröm hangja (fantasy, romantikus)

Első fejezet

Deva

 

– Ember lettem! – sikított fel boldogan.

Furcsa dolog testet ölteni.

Néhány pillanattal ezelőtt szellemként térdelt a teremtő előtt. Szeme sarkából nézett fel rá. Kicsit tiszteletlen dolog, jól tudta, de a hatalmas, rózsaszín, vibráló lény vonzotta a tekintetét. Sosem látott nála gyönyörűbb jelenést. Mindig elcsodálkozott rajta, pedig többször találkoztak.

Mennyiszer? Háromszor.

Amikor létrehozták, amikor beosztották és megkapta az erejét, illetve most.

– Tisztelet és megbecsülés a szolgálatodért – búgta a teremtő finom, női hangján.

Deva körül megszűnt a világ. Kikapcsoltak az érzékszerveit? Ellepte a természetes kétségbeesés, rágta a lelkét, eluralta az elméjét és kiszorított minden más gondolatot. Az időérzéke összeomlott. Ha nem lát, hall, érez, és a többi, mi alapján mérje be magát, és a valóságot?

Mikor lesz vége? Mikor? Mikor? Mikor?

Eszébe jutott a teremtő és lehengerlő kedvessége. Annyira imádta! Semmi pánik. Elnyomta magában a rettegést. Hitt benne, ez erőt adott neki. Akármeddig lebegett ebben az állapotban, elmúlt. Utána ide került.

– Ember lettem! – ismételte meg.

Észrevette, hogy kiabál, így halkabbra vette a hangját.

Talán ez olyan hely, ahol nem szabad hangoskodni.

Valójában nem tudta, hol vannak, és miért ide hozták. Mindegy, jelenleg ez érdekelte legkevésbé. Azért gyorsan körbepásztázta a környéket az elméjével. Egyetlen ember életenergiáját sem érezte a közelben.

Így nehéz lesz találkozni velük.

Biztosan kitaláltak valamit erre. Sosem hagynák egy évig a semmi közepén, az nagyon ronda lenne. Bízott bennük, hiszen mindig támogatták egymást a szellemtársak.

– Ez olyan izgalmas!

A romos, üres ház egyik szobájában állt. Hogyan nézhet ki az épület? Egyetlen körbepillantás után elhatározta, nem deríti ki. Tárgyak és bútorok sehol, minden koszosan és öregen szárad el lassan, az ajtófélfa félig elrohadt, a plafonon csinos penészfoltok legelték a vakolatot.

Ne foglalkozz ezzel!

Kit érdekelt a málló festék, és a felhízott pókok? Helyette megbabonázva meredt magára a mocskos ablak nehezen kivehető visszatükröződésében. Egy fekete hajú lányt látott. Vékony arcút, csontosat. Bájosat. Nagy, sötétbarna szem ült hófehér bőrén. Illet hozzá. Ó, igen, csodálatos. A teste – az ő teste! – karcsúnak látszott, alacsonynak, apró, jó helyeken kellemesen domborodott. Minden emberférfi álma.

Mi a fenéért érdekelne ez? Mondjuk… Az is egyfajta öröm. De nem ezt keresed. Nem-nem.

– Ez ideiglenes – szólt rá Omk, a szellem. Közvetlenül mellette állt – mióta? –, összefonta a karját a mellén. Hófehér és arany szálak kacskaringóztak a lelkében. Sorsszálak.

– Tudom, tudom, egy év – legyintett, nem foglalkozva a semmiből megjelenő szellemritkaságokkal. Kit érdekelt? Hiszen most öltött testet!

Mélyen a tüdejébe szívta a savanyú dohszagot.

Furcsa érzés.

Kellemetlen, de minden kellemetlenség különösnek és meglepőnek tűnt. Olyasminek, amiben egy szellemnek általában – szinte soha – nincs része. Újra megpróbálta. Levegőt vett, hosszan, hogy kiélvezhesse az érzést. Lélegezés nélkül megfulladna? Igazi testet kapott? Befogta az orrát, és összeszorította a száját. Egy perc múlva a mellkasa égni kezdett. Elengedte.

De, igen, hús és vér. Légzés letesztelve.

– Levegőre van szükségem! – sóhajtotta.

Az örömtől bizsergett a bőre. A bőre?

– Látod a napfényt? Olyan mókásan nézek ki tőle! – kacagott fel.

– A napfénytől? – suhant mellé a szellem.

Körberepülte, és alaposan végignézett rajta.

Deva felkuncogott. Hát Omk nem értette? Ennyi idő után igazán ismerhette volna a gondolkozását.

Akarat kérdése.

Persze, ez túl távol állt a sorsszellemtől. Valamiért mégis barátok lettek. Hogyan? Olyan régen történt.

– Olyan vagyok így, mint egy nagy, érett narancs – felelte inkább.

Karja árnyékot vetett az öreg, kopott padlóra, miközben forgatta és nézegette. Elvigyorodott.

– Sokkal élethűbbre sikerült a teremtőnek, mint amire számítottam.

– A tökéletesség alapvető. Nem illene ezen meglepődnöd.

Deva elszökkent az ajtó felé.

– Miért ne? Olyan más! Teljesen emberek tűnök.

Bőr húzódott a húson. Szinte érezte az alatta lüktető szívét, hosszan ízlelgette a szájában gyűlő, édes nyálat, és végignyalt sima, éles fogain.

Olyan más!

– Nagyszerű! Élő halálszellem. Ez a világ egyre viccesebb!

Legkedvesebb barátnője az aprócska szobában fényfoltként világított. Mindig így nézett ki. Mint egy szellem-ajándék. Na, megint ez az emelt orr és egyenes tartás… Folyton ezt csinálta. Mindig. Nem baj, elnézte neki. Mindenki hibákkal együtt létezett. A sorsszellemek is.

Omk állandóan éreztetni akarta, hogy közelebb dolgozik a teremtőhöz. Annál több szabály, munka és elvárás zúdult a nyakakba. Teher, teher, teher. Azt Deva nem bírná elviselni. Levegő kellett, játék és humor két elragadott lélek között. Például erre. Emberként. Álemberként. Ha egy év múlva magától meghal, hamis test lehetett.

Ah, mindegy.

– Figyelj rám légyszíves, tudom, hogy sok az újdonság, de koncentrálnod kell – szólt rá a szellem. Türelmetlennek tűnt. Valószínűleg nem lelte kedvét ebben az egészben.

– Tessék?

Felkapta a fejét. Durcásan összefonta a karját a melle alatt.

Aha!

– Azért ide hoztál, hogy semmi se terelje el a figyelmemet! – emelte fel a fejét.

– Tévedsz.

– Nagyon ravasz vagy, de szeretném, ha tudnád, hogy ilyen könnyen engem egyszerűen képtelenség átverni!

Évszázadokat élt az embereket figyelve és elemezve, mintha mind egy túlméretezett sakktábla szereplője volna. Nem tudna fontos dolgokra koncentrálni? Neki kell kitalálnia, melyik bábut kellett kiütni a többi előrelépéséhez. Igen, ehhez néha halál kellett. Tökéletesen megmutatta, mennyire felelősségteljes tud lenni.

– Tökéletesen betartok minden parancsot – jelentette ki.

– Mert muszáj.

– Lelkesedésből – tárta szét a karját. Visszasétált az ablak mellé. – Ha nem így lenne, már régen nyakon csaptak volna.

– Ezt kétlem.

Deva megrázta a fejét. A fejét, ami nem éjfekete és ködszerű volt. Egy emberi fejet. Halandó testének részét. Az övé? Furcsán nézett ki. Fajtájában átlagosan, de mégis…

– Figyelek! – állt vigyázba. – Minden energiám és figyelmem a tiéd, kisajátíthatsz! – kacagott fel.

Tudta, halálra idegesíti. Nem érdekelte. Halálra. Halálszellemként. Vagy emberi testben halálemberként?

– Ha találkozok egy mágikus halandóval, és megkérdezi, mi vagyok, mit mondjak neki? Halálszellem, vagy halálember? – pislogott rá.

Vajon az agyára ment? Fel tudná dühíteni? Sosem látta mérgesnek. Lehetne ez legközelebb az új célja. Megmérni, mennyi vacak humor kell egy méltóságteljes sorsszellem felidegesítésére.

Mindegyik nagyra értékelné.

Így is hisztiztek a sok munka miatt. erre fel hátráltatja őket. Tényleg ki fog kapni. Mondjuk, ezzel az emberesdivel nekik csinált plusz munkát… Ezt átgondolhatta volna. Áh, mindegy. Megkapta.

– Viselkedj – ingatta a fejét Omk. – Egész végig.

– Már megint erről van szó? – forgatta a szemét.

Lenézett a ruhájára, és megigazgatta. Minden ráncot el akart tűnteni róla. Ronda hely ide vagy oda, nézzen ki rendesen. Ez az első napja emberként!

– Unalmas vagy! – szűrte ki a fogai alatt.

– Nem már megint erről van szó, hanem még mindig. Idefigyelnél végre?

– Ismerem a szabályokat – sóhajtott fel. – Ha ilyen sietős, mehetsz, nem tartalak fel. Ne pazarold rám a ritka sorsenergiád vagy mi a fenédet – legyintett.

– Nem árt az ismétlés, és úgy látom, szükséged van rá – kezdett bele újra, mintha direkt nem figyelt volna rá. – Nincs varázslás az emberek között. Semmit nem tudhatnak rólunk. Nem sejthetik, hogy…

– Jaj, ne! Csak beszélsz és beszélsz és beszélsz, szabályokat mormolsz, amikkel már régen tisztában vagyok ahelyett, hogy elsorolnád, szerinted milyen mókás helyeket találhatok a környéken. Szabadság, hahó! Majd munka közben komoly leszek, mint szoktam. Olyan komoly és halálos. Most nem halálos, hanem haláli szeretnék lenni, rendben? Persze, izgalmas, hogy nem tudom, hol vagyok és hová megyek majd, mit kezdek a pihenőidőmmel, de azért kiindulópontot adhatnál.

Azon kapta magát, hogy hevesen mutogat a kezével és apró ujjaival. Teste mellé szorította a tenyerét. Várjunk… Miért? Miért ne mutogathatna? Ettől nem tűnt tiszteletlennek. Vagy mégis?

– Ne aggódj, már elhelyeztem a kiindulópontokat – hajtotta oldalra a fejét Omk. – Ha nem leszel túl felelőtlen, akkor…

– Akkor sem vagyok felelőtlen! – kiáltotta. – Játékos igen, szórakozott is, de a kettő nem zárja ki egymást. Tudom, miért van ez! Te is jobban szeretnéd a humort, ha elemi rettegéssel bámulnának rád az emberek, amikor életük utolsó percében meglátnak.

– Deva, érzem a frusztrációdat.

A szellem megint mellé lebegett. Végigsimított a hátán.

– Mi a baj? Hátha segíthetek.

– Tudod, én élvezem a pillanatot, amikor az életerejük átfolyik a lelkembe, de így lettünk összerakva! – csattant fel. Tett egy lépést balra. – Tudod, nem én választottam, hogy élvezem, hanem megmondták, hogy élveznem kell és kész!

– Jól van, értem. Akkor mit szeretnél?

– Csak kell a móka, sok móka és humor és vidámság és szabadság – vágta rá. – Amit én választok. Ennyi.

– Rendben. Egy kicsit belenyúlok a sorsszáladba. Ez a teremtő ajándéka neked. Nagyon kérlek, ne élj vissza vele. És tudod, hogy ennyi nem elég. A sorsba a legnagyobb beleszólása mindig az egyénnek van.

– Ó, sorsok szelleme! – vigyorgott rá. – Távozhatok, vagy terhelsz még a szabályokkal?

Omk hirtelen elmosolyodott. Mosolygott? Egy sorsszellem? Ajaj… Talán kitervelt valamit, vagy sikerült nagyon felhúznia.

– Csak még egy nagyon fontos dolog – mondta a barátnője.

– Már megint? Ismerem mindet. Könyörgök, hagyj már békén!

– Fel is tudnád sorolni mindet?

– Mind? Tudom, az nem elég? – sóhajtott fel.

– Csak még egy. Ne legyél szerelmes.

A. N. Vespree: Az öröm hangja

illusztráció: Janki Krisztina

Második fejezet

Norik

 

Percekig ujjait tördelve követte szemével a parancsnok ingerült fel és alá járkálását. Egy apró, föld alatti irodában izzadtak. Dísztelen, levegőtlen lyukként megült benne a bűz. Verejtékbe keveredett rémület, ezt jól ismerte. Szinte fojtogatta, mégsem foglalkozott vele. Ellenben a főnök minél több fordulatot tett, Norik annál idegesebbé vált.

Uralkodnom kell magamon.

– Most azonnal meg kellene ölnöm téged – morogta a férfi.

Norik körbenézett az apró helyiségben. Menekülési útvonalat keresett. Nem létezett ilyen, mégis, a remény percenként felpislákolt benne, hogy utána a realitás a mélybe taszítsa.

Ebben a helyzetben mi lehet a legreálisabb döntés?

Gyorsan végiggondolva ráeszmélt, hogy két lehetősége maradt.

Az első: ragaszkodik minden elvéhez, és büszkén vállalja a halált. Uralkodik a félelmén, és mindig életösztönét elnyomja magában. Felemelt fejjel kijelenti, hogy bármilyen mérget azonnal, önként lehúz. Ezzel vége lenne mindkét fél szenvedésének.

A második: kimagyarázza magát, és utolsó lehetőségként felajánl valamit. Elég jónak kellett lennie ahhoz, hogy felkeltse a parancsnok figyelmét. Elengedik, ha a jutalom nagyobb az esetleges árulásánál.

Az utóbbi mellett döntött. Tudta, innen sosem fog szabadulni. Bármit tesz, valamilyen szinten engedni fog az elveinek. A vadászok folyamatosan megfigyelik majd, ezek után nem fognak megbízni benne. Azon sem lepődött volna meg, ha bezárják, és kísérletezésre használják a végletekig kizsigerelt testét. Most is ezt tették, csupán elvileg önként vett részt bennünk. Gyakorlatilag folyamatosan fenyegették. Választás nélkül maradt.

A terve a következőképpen nézett ki:

Első lépés: azonnal kitalálni valamilyen hihető, de rendkívüli hazugságot.

Második lépés: elérni, hogy kiengedjék.

Harmadik lépés: úgy végezni magával, hogy balesetnek tűnjön. Akkor őt hibáztatják a vadászok helyett, így azok nem próbálnak bosszút állni a szülein.

Bármilyen más döntéssel az apja, és az anyja életét tette kockára. Így megszabadul minden kíntól, és a szülei biztonságban lesznek. Ha nem sikerül, meghal, és talán bosszúból lemészárolják a családját. Mindezt a becsületességnek nevezett valamiért, ami a mellkasában dobogott, és ki akart törni. Mert képtelen végignézni mások kínzását, szenvedését és halálát.

– Egyetlen indokot mondj – fordult felé a parancsnok, Balszerencse. Két öklével megtámaszkodott az íróasztalon. – Egyetlen indokot mondj, hogy miért ne ölesselek meg.

– Azért mondtam Átoknak, hogy kilépek, mert tudtam, hogy a lény figyel – vágta rá habozás nélkül.

Az egyik módszere, hogy igaznak tűnjön, amit mond. Elég gyorsan kellett válaszolni, és közben a másik szemébe nézni.
– Nem tudom, hogy miféle, de régóta figyel – tette hozzá. – Kinézett magának. Szerintem a megfelelő alkalmat várja, hogy megtámadjon. El akartam kapni.

– Mégis miféle lény? – egyenesedett fel Balszerencse.

– Fogalmam sincs. Még sosem találkoztam hasonlóval, pedig minden elfogott mágikus lényt láttam az elmúlt jó pár évben. Egy ilyen sem volt közöttük.

A parancsnok vakargatni kezdte az állát, így Norik folytatta.

– A műszer kiakadt a közelében. Olyan mágikus erőt mutatott ki, amilyennel még soha nem volt dolgunk. Ha azt hiszi, hogy kiléptem, és egyedül vagyok, akkor nagyobb eséllyel támad rám. Én felkészültem várom.

Legalább fél percig néztek egymás szemébe, mire Balszerencse végigsimított kopasz fején, felsóhajtott, és az ajtó felé mutatott.

– Két napod van. Ha rájövök, hogy hazudtál, én magam lőlek fejbe.

Norik biccentett. Mielőtt nagydarab vezetőjük meggondolhatná magát, gyorsan kilépett a folyosóra. Elképesztő sebességgel nyargalt végig a labirintusszerű hálózaton. Egyenesen a felszínre vezető lifthez rohant. A vadászok elálltak az útjából. Senki sem üldözte, pedig hihették azt, hogy éppen megszökik. Azt tette. Alternatív módon.

A banda bízott Balszerencsében, azt mondogatták, mindenkinél erősebb, ügyesebb, okosabb. „Képtelenség meglógni előle.”

Nem volt semmilyen lény. A műszere nem jelzett ki, senki nem nézte ki magának, vagy ha igen, fogalma sem volt róla.

Ez hamarosan nem fog számítani. Hamarosan véget ér minden. Hamarosan megkapom a megváltást, ami után olyan régóta vágyakozok.

Néhány perc múlva az autójában ült, és a város határa felé hajtott. Tudta, melyek azok a részek, ahol alacsony a forgalom. Jó húsz perc múlva tanyák és szántók mellett suhantak el. Nem gondolta meg magát, sőt, minden egyes perccel nőtt benne az elhatározás. Meg fogja tenni. Tudta. Így lesz a legjobb mindenkinek. Neki, hiszen elmúlik a szenvedése. A szüleinek, akik megszabadulnak a tehertől, hogy a fiuk akaratlanul egy alvilági bandában ragadt. Az ártatlan mágikus lényeknek, akiket levadásztak, bezártak, és kísérleti nyúlnak használtak az idióta, mágiaellenes hadjáratukban.

Egyre gyorsabban hajtott. A motor hangosan bőgött, nehezen bírta az iramot. Még egy kicsit… Ott a kanyarnál nem fordul el. Rengeteg a fa, ha ilyen sebesség mellett nekihajt az egyiknek, biztosan szörnyet hal. Balesetnek fog tűnni. Néhány másodperc, és vége. Lehunyta a szemét.

Megváltás. Béke. Jövök, édes boldogság.

Az anyósülésen hagyott mágialokátor felsípolt. Norik szeme felpattant, egy pillanatra odakapta a fejét. A kijelzőn olyan nagy, fekete pont jelent meg, amilyet sosem látott.

Ilyen nem létezik. Az előbb hazudtam nekik. Hazudtam. Nem, lehet, hogy most… A sors akarta így? Vagy isten.

Elfogyott a döntésre szánt ideje. Leengedte a lábát a gázról, és rátaposott a fékre. Éppen be tudta venni a kanyart. Néhány méter után megfordult, és elindult a pötty felé. Nem tudta, mit akar tenni, viszont hitt a sorsban és a véletlenekben. Valaki odafent azt akarta, hogy ne haljon meg.

Talán isten végre felfigyelt a könyörgésére, és segít rajta? A legtöbb csodás jelenés és furcsa egybeesés a halál pillanatában történt. Így hallotta. Nem ezért indult el, tényleg meg akarta tenni. Rendelkezett az elhatározással.

Ennyit a megváltásomról.

Valaki odafent nem akarta a halálát. Talán a lokátoron lévő fekete pont lesz az, aki segít neki kiszabadulni ebből a rémálomból? Követte visszafelé. Egy romos tanyán villogott. Norik leparkolt az út mellé. A keze egyre jobban remegett, a szeme könnyezni kezdett. Gyorsan a farmerja zsebébe túrt, kihalászott egy zsebkendőt. Áttörölte az arcát, és mély levegőt vett. Túl sok negatív érzés kavargott benne. Gyűlölet, szánalom, tehetetlenség.

Nem eshetek össze. Több rosszat éltem át a többi embernél. Erős vagyok. Ez egy lehetőség, meg kell ragadnom. A picsába, élni akarok!

A bal kezével megfogta a jobbat, hátha nem remeg annyira. Talán a friss levegő… Meg kellene néznie azt a lényt. A kesztyűtartóból kivett egy pisztolyt, az övére tűzte. A ruhája eltakarta, semmi sem látszott belőle. A zsebébe csúsztatott két sűrű, fekete folyadékkal teli üvegcsét. Mély levegőt vett, bent tartotta, majd lassan kiengedte. Újra. El kellett rejtenie a negativitását. Már megállt. Megnézi magának azt a nagy, fekete pontot. Megfogta a lokátort, kikapcsolta, és a hátsó zsebébe helyezte. Újabb mély levegőt vett. Kiszállt az autóból.

Basszus, mit csinált? Miért állt meg? Annyira könnyű, ha kizuhan azon a szélvédőn… Nem. Nem omolhatott össze. Ez az ő esélye. Bezárta a kocsit. Belépett az egyik fa árnyékába. Kivette a lokátort a zsebéből, és bekapcsolta. A fekete pont közeledett.

Egy huszonéves, talán majdnem vele egykorú, ébenhajú lány bukkant fel a ház mögül. Gyönyörűnek találta. Aprócska és vékony, fürgén lépkedett az út felé. Látomásként. Norik gyorsan eltette a lokátort, és megszorította a fegyvert.

A vadászoknál azt tanulta, hogy minden mágikus lény gonosz, és átverik az elméjét. Becsapják. Játszanak vele, mielőtt megölik, és felfalják. Tudta, nem így van és minél tovább nézte, annál biztosabbá vált abban, hogy ez a törékeny teremtés soha, senkinek sem tudna ártani.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0