Amethyst Sama: Tiszta lelkek

Amethyst Sama: Tiszta lelkek

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Demetrius Mideren városállam hercege és trónvárományosa, ám koszfóbiája folyvást megkeseríti az életét – képtelen elszakadni egy térbeli ponttól, amíg azt tisztára nem sepri. Ahelyett, hogy keseregne e tulajdonságán, inkább beleállt, s mágiáját tisztító jelleggel ötvözve megalkotta titkos személyazonosságát, a Seprűherceget.

Amethyst Sama: Tiszta lelkek (fantasy, romantikus, humor)

1. fejezet

 

Demetrius

– Gyermekem, ha nem tanulsz rendesen, a végén utcaseprő lesz belőled!

Ó, drága jó anyám, te még nem sejthetted, hogy keresve se találnék kedvemre valóbb elfoglaltságot!

 

Benyálazott ujjával eloltotta a gyertya lángját. Kusza, keményszálú haját mélyen a szemébe nyomta, a tincseket egy homlokpánttal rögzítette – felfordított seprűfejnek tetszett. Kis ideig fülelt, majd elégedetten hümmögött.

A galambdúc is elnémult. – Csettintett egyet. – Ideje színre lépni!

A hálókörzetben elboldogult, rutinosan szelte a métereket, cövekelt le egy sóhajtásnyi időre az ablaklécek ritmikusan váltakozó árnynyalábjaiban. Hanem a fordulón túl magabiztossága megcsappant. Hátravolt még a cselédlépcső, melynek szúrágta fokai, ha megnyikordultak talpa alatt, egy-egy tőrdöfésnek hatottak. Lépett. És lépett. Érezte, hogy verítéke csiklandozza fülkagylójának tövét. Nagyokat nyeldesett izgalmában.

Nincs mit tenni. A felszerelés a lelke mindennek. Lovag nem indul csatába kard nélkül, utcaseprő nem…

– Demetrius D’nenielle Soron!

Felnyikkant. Tarkóján felkunkorodtak a hajszálak, mintha áramütés érte volna. Vége, lebukott. Mély levegőt vett, s bár minden idegszála tiltakozott ellene, megfordult, hogy lássa a szemtanúját.

Morózus férfialak tartózkodott a forduló ablaka előtt, holdfénnyel körülhatárolt árnyéka alattomos óriáskígyóként kúszott fel a lépcsőfokokon, akárha a tolvaj nyomába szegődne, hogy a sarkába marjon.

– Meg sem próbálsz mentséget keresni éjféli osonásodra, Demetrius? – kérdezte felvont szemöldökkel.

Demetrius, bár állta a férfi tekintetét, feszengett, ádámcsutkája fel-alá kúszott.

– A-pám, kérem, nézze el, hogy a cselédszállón bóklászok, csak… tudja, valaki éjnek évadján leverte a folyosó egyik virágos vázáját, s mivel atyám parancsára ide rejtettek minden takarítóeszközt…

– Elég a szócséplésből, te… hazug disznó! – dördült az uralkodó. – A királyságunk szégyene!

Cöh, mentséget kért, hát most megkapta. Mit vár tőlem, milyen kifogást? – morfondírozott magában. Bár nem realizálta, szemöldökét sűrűn ráncolta, homlokpántja már-már félrecsúszott, s nagy gonddal elrendezett frizurája is kezdett szétbomlani. Mint egy szebb napokat látott, agyonhasznált seprűfej.

– Atyám – szólt aztán megemberelve vonásait –, emlékszik még? A minap nekem szegezte a kérdést – még a déli delegáció híre előtt –, hogy akad-e kedvemre való hajadon az udvarhölgyek körében. Nos, atyám, ami azt illeti, igencsak szemrevaló cselédlányt pillantottam meg napközben a palotakomplexum ezen részlegén, éppen az ő keresésére indultam, hogy kipuhatoljam a származását…

A férfi az első lépcsőfokra taposott. Demetriust kirázta a hideg. Az egész faállványon végigrezonált édesapja, a király haragja.

– Demetrius. – Metsző tekintete átsütött a félhomályon. – Nyomatékosan megkértelek, hogy hagyj fel az esztelen hóbortjaiddal. Megtiltottam, hogy eztán seprűvel a kezedben járd a birodalmunkat. Maholnap frigyre lépsz egy szomszédos állam hercegnőjével, és átveszed tőlem a városállam igazgatását. Nem engedheted meg magadnak, hogy egy efféle gyerekes rigolya pernyefoltként telepedjen a hírnevedre! – Még egy fokot feljebb hágott. Fia hiába tartózkodott magasabban, nem érte el az apja vállát sem. Tagbaszakadt, medvealkatú ember volt. – Felfogtad? Én, Kiryemes D’ntaza Soron, az északi Mideren városállam törvényes uralkodója, MEGTILTOM!

Demetrius nagyot nyelt. Megadóan leszegte fejét. Ismét gyerekké töpörödött nemzője árnyékában.

– Igenis, atyám.

A király elégedetten hümmögött. Megpördült, palástjának vert redője megkaristolta fia térdét. Ám a lépcső utolsó fokán megállapodott. Bohókásan csettintett az ujjával, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.

– Majd elfeledtem! Ha már mindketten a cselédszállón veszteglünk, tegyük hasznossá a jelenlétünket. Gyártsunk egy elfogadható ürügyet a pórnép számára, hogy elébe menjünk az ártó pletykáknak.

Demetrius rosszat sejtett, ám még mielőtt érdemben reagálhatott volna, Kiryemes füttyentett egyet.

Jaj, ne! Csak őket ne!

Lélekszakadva vetette le magát a lépcsőről, ám elkésett. A belső kerengőre nyíló átjáróban vészjósló pórfelhő gyülemlett, mint eleven rontás tobzódott és közelített a cselédek szálláshelyéhez. Demetrius alig győzött megkapaszkodni a lépcső korlátjában, nehogy elragadja a koszos áradat – a törpemalacok végeláthatatlan csordája.
Kiryemes, a király öblös nevetése belevegyült a háziállatok röfögő, visongó vonulásába. Részint fia riadtságán mulatott, részint gyönyörűségét lelte az ölmalacai által keltett zavarosban: az anyaállatok porszemeket eregettek sörtéikről, a kisebb jószágok sárosabb rögöket záporoztattak – őket alighanem dagonyázás közben érte a király hívószava.

Ezzel el lesz egy darabig az én tébolyult fiam – gondolta magában Kiryemes. – Mire végez a cselédszállón, a kedve is elmegy attól, hogy nyakába vegye a város szemétdombjait…

A cselédség ugyan felriadt a folyosón támadt hangzavarra, de már csak az állathad után fennmaradó rendetlenség fogadta őket. A patakopogás és trappolás mind távolabbról morajlott. Kiryemes őfelsége a malacokkal együtt köddé vált.

A fiatal cselédlányok félénken, kinyíló ajtólapjaik takarásából méregették a helyszínt kócos hajukat felmarkolva. Csupán a rangidős Madia lépett a tettek mezejére. Ő nem bíbelődött a csipkefőkötővel, ő aludni is fedett fővel szokott, megalapozva erényességének jó hírét. Fekete szoknyáján huzigálta a ráncokat, miként kilépett hálószobájából.

– Ezer szúrágta lépcsőfok a mennyek küszöbéig – sopánkodott a szőnyeg összemocskolt, összefoltozott szakaszához érve.

Csípőre tette a kezét, s bár éjszaka volt, fél tenyerével árnyékolta szemét, hogy felmérje a pusztítás túlsó felét. Összerezzent, mikor észrevette, hogy valaki kuporog mellette a sötétben a földön.

– Ezer szúrágta lépcsőfok a pokol bugyráig! – sikoltott fel. – Hercegem, te vagy az?

Demetrius remegett, mint a nyárfalevél, noha kellemes, meleg fuvallat nyaldosta arcát az imént kivágódott ajtó nyomán. Nem is hideg rázta – az undor késztette viszolygásra. A csípős, orrfacsaró buké, mely nem iramodott el a malacokkal együtt, hanem megülepedett a helyiség minden négyzetcentiméterén. Demetriust szó szerint betegítette a piszok, így a felfordulás földi pokolnak hatott érzékeny, gyermeteg lelkének.

– Jól vagyok, Madia asszony. – Finoman eltolta az öregasszony kezét, aki megpróbált a fiatalember hóna alá nyúlni, hogy felsegítse. – Szóljon az alárendeltjeinek, hogy nyugodtan térjenek vissza a hálószobáikba.

– Na de hercegem… legalább ezt a rusnya foltot bízza a fehérszemélyekre! Ne kelljen már a hercegnek térdre ereszkedni a kiskefével… A por még hagyján, de ha a becses kezét bemocskolja a híg sár!

Demetrius szótlanul kinyújtotta kezét. Madia értett a pillantásából, meghajtotta fejét, s engedelmesen elsomfordált a szertárba. Egy vadonatúj seprűvel tért vissza.

– Majd én gondoskodom erről – jelentette ki Demetrius. – Elvégre ez az én saram.

Amethyst Sama: Tiszta lelkek

illusztráció: Amethyst Sama

Kiryemes őfelsége jól kigondolta fia megbüntetését. Valóban a cselédfolyosón érte utol a pirkadat. Se vége se hossza nem volt a malacok patanyomainak, melyek gondosan beleitták magukat a szőnyeg szálaiba és a faltövek menti burkolatlan kövezetbe. Mire Demetrius a saját folyosójának fordulójába ért, szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, az álcájának számító seprűfej-frizura pedig egészen szétcsúszott. Vállig érő szőke haja előre-hátra hullámzott, amint ritmikusan sepert és guggolt le, hogy lapátra tegye az összegyűjtött halmokat.

Bár különc időtöltésének hála jól kijött a palota takarítószemélyzetével, tisztában volt vele, hogy mindenki ferde szemmel tekint rá. Még a cselédek is. Érezte, hogy hangtalanul somfordálnak a háta mögött, titkon össze-összekuncognak egymás között, felelevenítve az éjszaka történteket.

„Vajon kit akart meglátogatni Demetrius úrfi az éj leple alatt? Nem lehetett egy világszépe úri kisasszony, ha a herceg végül inkább a takarításba temetkezett!”

„Ugyan, kérlek! Hiszen ismered a hercegünket. Inkább néz szembe egy istállónyi takarítanivalóval, minthogy meg merjen szólítani valakit az udvarhölgyek közül, haha!”

Demetrius mélyet sóhajtott. Nem neheztelt senkire. Túlságosan is gyermeteg lélek volt ahhoz, hogy haragot tartson, s mind gyarapodó évei is arra késztették, hogy megvesse öntudatlan reakcióit, melyek beárnyékolhatták leendő, uralkodói tekintélyét.

A tisztaságmániája. A tény, hogy addig képtelen elszakadni egy térbeli ponttól, amíg tisztára nem sikálja a felületeit, amíg össze nem gyűjti s meg nem szabadul a portól, a kosztól és egyéb, szemétre való szöszöktől. Kiryemes, a király tisztában volt fia gyenge pontjával, ezért is halmozta el tennivalóval. A palotához láncolta, hogy esztelenségét ne tegye közszemlére a négy falon kívül.

Pedig szívesebben lopództam volna ki a város utcáira, hogy ott segítsek, ahol igazán szükség van rám. Itt hiába raktam rendet az éj folyamán. Az álprobléma orvoslása nem vívja ki senki megbecsülését, ellenben roppant mód lefárasztja az embert…

Körülnézett. Sehol senki. Az utolsó kupac tövébe állt, fél kezét kinyújtva varázsigét mormolt. Csekély mennyiséget kellett megsemmisítenie, pár szótag elkántálása után a halom máris feketébe vegyült, összezsugorodott, majd eltűnt. A reggel fényei csillagokat szórtak a minden négyzetcentiméterében patyolattiszta folyosóra. Demetrius csendben szemlélte munkája gyümölcsét. Bár szédelgett a fáradtságtól, s szemében is összemosódtak a kontúrok, megelégedés kellemes árja gyúlt elnehezült mellkasában. Megengedett magának egy szikrányi büszkeséget.

– Egy kis teát, Demetrius úrfi?

A herceg arrébb ugrott, mint a megbokrosodott ló, úgy megriadt az érkezőtől. Látván Demetrius ijedelmét, a hölgy fél mancsával egyensúlyozva a tálcát a másikkal eltakarta mosolyra görbülő ajkait.

– Na de úrfi, ennyire nem lehetek ijesztő látvány! Mintha legalább a Kóricálók orgyilkos-klán tagja lennék, pedig az én karmaim világéletükben csak halszálkák között vájkáltak.

A herceg leereszkedett a boltív domborművén, melyre ösztönszerűen kezdett felmászni. Válla össze-összerázkódott. Nem ismert megnyugtatóbb hangot az öreg macskanő kuncogásánál, de lelkét annyira felkorbácsolták az éjszaka történtek, az édesapja fölényes egyben lesajnáló tekintete, hogy most minden elzárt érzékenysége, eltitkolt sérelme egyszerre zúdult rá. Eltört nála a mécses.

– Dadus! – A terebélyes macskanő elé toppant, szégyent nem ismerve omlott a térdére, hogy arcát belefúrhassa a másik fél kötényébe, mint tette azt gyerekkorában is, jóllehet akkoriban csupán a macskanő könyökéig ért fel. – Dadus, Dadus, annyira örülök, hogy te itt vagy, annyira örülök, hogy téged nem kergetett ki a világból a rigolyám…

– Ugyan, ugyan, úrfi! – nyávogta a Dadusnak becézett macskanő. Fél mancsával megcirógatta a herceg kócát. – Állj fel, úrfi, ha így szorongatsz, a végén még a nyakadba öntöm a herbateát… Fáradj be szépen a szobádba, hadd terítsek meg reggelire!

Demetrius szippantott párat. Orrába kúszott a tálcán sorakozó finomságok íncsiklandó, meghitt illata.

– Ugye, csatlakozol hozzám?

Dadus megeresztett egy anyai mosolyt, látván a herceg elesettségét.

– Hát persze, úrfi.

 

Dharmattani Dagályvölgyi Sihiya. Aranyszívű, tyúkanyó-természetű macskanő volt. Dús szőrzetét már ősz foltok halványították, főleg a csipkefőkötő körüli sávot és lompos farkának végét. A kontinens északi tengerpartjáról került a palotába mint szakácsnő és teamester, nem sokkal azután, hogy egy jégvihar megtépázta öblüket, és a fókavadászatra indult hajók jelentős része elsüllyedt – köztük volt Dagályvölgyi Sihiya férje és nagyobbik fia is.

Mivel éhínség járta az északi féltekén, és Sihiya is feledni kívánta a tragédiát, karon fogta kisebbik fiát és serdülő lányát, s meg sem álltak a frissen felvirágzott Mideren központjáig – ekkortájt vette kezébe a Soron dinasztia a városállam irányítását. A macskanő két porontyával ideiglenesen az egyik fogadóba vackolt be. A fiatal államalakulat még nem épített ki jelentős kereskedelmet a jobbára kis közösségekbe, törzsekbe tömörülő állatemberekkel, így Sihiyának és gyermekeinek kezdetben sok kellemetlenséget kellett elviselniük. Ha másért nem, mondvacsinált halszaga révén panaszkodtak rájuk a fogadó vendégei, utalva a szakácsnő és pincérnő származására.

– Mondja, még mindig érezni rajtam a halszagot? – tette fel napjában többször is a kérdést Sihiya, akkortájt a fogadó tulajdonosának, később a palota dolgozóinak is.
A vélt vagy valós testszaga okán kapott rá a teakészítés művészetére. A fogadós fogatlan anyja okította ki eme ősi tudományra, hogyan s miképpen kell az elfogyasztott tea által elérni a kívánt illatfelhőt. Eztán Sihiya – ha csak megengedhette magának az alapanyagokat – legszívesebben birsalma és jázmin aromájával egészítette ki természetes auráját.

Sihiya lánya már nem viselte ilyen jól a hátrányos megkülönböztetést. Azt is nehezményezte, hogy az anyja ebbe a déli városállamba ráncigálta őket ahelyett, hogy megpróbáltak volna északon boldogulni, mint tették azt a fajbéliek. Anya és lánya kapcsolata olyannyira elmérgesedett, hogy a fiatal macskanő fogta magát, és elszökött.

– Csak később tudtam meg, hogy a halászfaluban már szemet vetett rá egy fiatal kandúr. Őmiatta húzta haza a szíve olyannyira, hogy képes volt faképnél hagyni a sajátjait – motyogta Dadus, miként sokadszorra is felelevenítette magában az esetet.

A palotabeli illem szerint eltartotta mancsának legkisebbik ujját, ám szőrös markában így is elveszett a parányi csésze. Megfújdosta a teát, kis hullámokat borzolt a színére, mielőtt nyelvével óvatosan belelefetyelt volna.

Demetrius éppen az utolsó falat gyümölcskását nyelte le, bár Dadus utóbbi kijelentésétől kiskanala az ajakvonalához tapadt. Torkában a részvét gombóca feszült. Tudta jól, már gyermekként is sejtette, hogy az idősödő macskanő beletörődő mosolya sok-sok lelki heget rejt, de csak az utóbbi időben, midőn jómaga is felnőtté cseperedett, avatta be Sihiya a herceget féltett gondolataiba. Mostanra kezdett csak a bizalom húrja beszédes dallamokat pendíteni közöttük.

– Na és… van valami fejlemény? Mármint, azóta sikerült kiderítened, hogy a lányod vajon épségben visszatért-e északra? – kérdezte finoman.

Dadus, bár nem jelezte, hogy megrendítené a kérdés, csészéjének pereme egy fokkal élesebben koccant az alátéten. Lesütötte sárga szemét.

– A déli útra is pénzzé kellett tennem minden megmaradt ingóságunkat, hogy kompenzáljuk a költözés költségeit. A lányom nem lopta meg a munkaadónkat, így aligha lehetett elég pénze ahhoz, hogy új életet kezdjen odafönt. – Felsóhajtott. Fehér bajuszszálai is megremegtek. – Egy ideig úgy hírlett, hogy a helyi nyilvánosház fogadott fel egy fiatal macskanőt, mint egzotikumot. Hogy azóta összeharácsolta-e a hazaútra valót a legősibb mesterséggel… Nem tudhatom. Többet színét sem láttam.

Demetrius átnyúlt az asztallapon, hogy megérintse s megcirógassa Dadus kézfejét. Hajnalban Dadus volt az ő támasza, most pedig megemberesedve szerette volna viszonozni a macskanő szívélyességét. Nem csak a legutóbbit. Az évek óta gyakorolt kedvességét is valamiképp kompenzálni akarta.

Lánya szökése után Dadus a fiával a palotába kerültek, szakácsnőre és a teamesterre volt szüksége a Soron családnak. Úgy alakult, hogy ekkoriban vált anyátlanná Demetrius, így a macskanőt bízták meg a herceg felvigyázásával is. A kisfiú pedig annyira megszerette ezt a csupaszőr dadaimitátort, hogy később sem cserélték le egy szakavatott nevelőnőre. Demetrius ragaszkodott a macskanőhöz, mindenüvé követte, mintha csak a macskakölyke lenne, Dadus pedig le sem tagadhatta, hogy a kis herceg is egyfajta gyermekpótlék a számára. A nagyobbik fia és lánya nyomán kialakult űrt próbálta betölteni ennek a szeretnivaló, cirógatnivaló pendelyesnek a jelenlétével. Ekkoriban még nem sejtette, hogy önzetlensége milyen nagy hatással lesz a hercegre.

A kis Demetrius ugyanis csupa szem csupa fül, érdeklődő gyermek volt. Sülve-főve együtt volt Dadussal és annak fiával, így egy idő után öntudatlanul is leutánozta az emberszabású macskák gesztusrendszerét. Magának sem merte bevallani, de tobzódott benne a gyanú, hogy a tisztaságmániája, s az álma, hogy utcaseprő legyen, részben visszavezethető Dadusék közvetlenségére.

Most is, miként elköltötte reggelijét, Dadus kezét fogva s szemét lehunyva felelevenült előtte egy meghitt emlékkép, melynek bűvereje bármely kilátástalan helyzetet képes volt szétzilálni. Látta a tulajdon összetöpörödött árnyékát, amint minden erejét latba vetve bukdácsol a macskanő léptei nyomán, hogy utolérje őt. Ha nagyon megerőltette magát, megérinthette Dadus macskafarkát. De legtöbbször csak megbabonázottan figyelte, mint mozog, hullámozik, seper a macskafarok öntudatlanul, akárha különálló életet élne. Dadus anélkül, hogy realizálta volna, utat rajzolt a porba, dús, hosszú szőrzete kifényesítette a járdaköveket, simára polírozta a gyakran megtett körutakat. Demetrius pedig a maga gyermeteg felfogásával úgy dekódolta a látottakat, hogy a macskanő útvonalat készített az ő, azaz a kis Demetrius számára. Követnie kell a tiszta utat, mely a szeretett személyhez vezet.

– Mi a baj, úrfi? – kérdezte Dadus, mikor észrevette a herceg elbambult tekintetét. – Úrfi – ismételte kuncogva. – Lassan őfelségének kell már szólítanom téged, hiszen felnőtt férfivá cseperedtél! Innen látom, hogy az ablakból bekandikáló fény megtörik a borostádon, s mintha az állad is javában pelyhedzene már.

Demetrius durcásan megdörzsölte az álla vonalát, kitapogatta az ott honoló, parányi gödröcskét, melyet Kiryemes őfelségétől örökölt. Valóban. Körme nyomán már sercegett a frissen kisarjadó szakáll.

– Nem akarok király lenni – dünnyögte. – Nem akarok apám nyomdokaiba lépni…

– Mindenkinek megvan a neki rendelt helye a világban – öltött Dadus bölcselkedő képet. – A Soron dinasztia tagjaként nem bújhatsz ki a kötelességed alól.

Molitor Zsófia: Legyőzzük a démonokat is!

Molitor Zsófia: Legyőzzük a démonokat is!

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Egy budapesti középiskolás diáknak mi köze van a japán démonokhoz?

Molitor Zsófia: Legyőzzük a démonokat is! (fantasy)

Előszó

 

A kitsunék tartják egyensúlyban a világot. Az ő jelenlétük nélkül a természet körforgása felborulna. Ők őrködnek az emberiség fölött és kordában tartják a gonoszt.

Rókaszellemek, melyek legjelentősebb tulajdonságai közé tartozik a bölcsesség és a ravaszság. Rendkívül okosak és emberi mércével mérve öregek. Minden kitsune képes láthatatlanná válni és repülni. A színük igen változatos a vöröstől elkezdve az aranyon át a cseresznyevirágig minden színben és árnyalatban fellelhetők. A száz éves kort elérve képesek alakot váltani és a farkaik számát százévente megtöbbszörözni. A kilencedik farok megszerzésével fehér és arany színű mennyei rókává válnak. Ők képesek egyedül tüzet vagy villámot csiholni a farkukkal, továbbá álmokban megjelenni és illúziókat létrehozni.

A számtalan ellenségük közül a legerősebb a Yako-tsuki, amely képes megszállni az embereket, akikre rémálmokat bocsájt és az őrületbe hajszolja őket. Bármilyen alakot képes magára ölteni. Eleme a káosz, a zűrzavar, a fejetlenség, a fájdalom és a kétségbeesés. Képes az emberekben felkorbácsolni a negatív érzéseiket, ami a táplálékot jelenti számára. Minél több szenvedésnek lesz a tanúja, annál erősebbé válik.

A ninkok láthatatlan rókaszellemek, akiknek a jelenléte teljesen rejtett. Csak akkor lehet érzékelni, ha valakit megszállnak.

Akit megszáll a Yako-tsuki vagy egy ninko új képességek birtokába kerül. Például folyékonyan beszél bármilyen nyelven, fizikálisan képes olyan dolgokra, amikre korábban nem, valamint a szellemi képességei is felerősödnek. Ezt az állapotot nevezik Kitsunetsuki-nak – vagyis rókaarcúnak, de ez a mentális betegségek gyűjtőneve is.

A Yako-tsuki szolgálatában többféle yokai áll, ilyenek az onik, vagy az olyan démoni szellemek, mint a teke-teke vagy a kyokotsu.

Molitor Zsófia: Legyőzzük a démonokat is!

illusztráció: Theisz Patrícia

1. Fejezet

Budapest
Raiden Krisztián

 

Az edzőtábor harmadik napján érkezik a telefon apától a tragédiáról. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni a szavai értelmét. Nem akarom megérteni, hogy komolyan beszél. Hiszen nem lehet igaz. Ha mégis megtörtént volna, amit állít, személyesen jött volna el értem és szemtől szemben mondja el. Nem csak így telefonban, ahogy a gyávák.

Egy kéretlen gondolat suhan át az agyamon.

Ez nálatok családi vonás.

Súgja a kis ördögi hang és eszembe villan az évekkel ezelőtti üzenet, amit Nikinek küldtem. De most nem tudok a bűntudatommal foglalkozni. Van ennél sokkal nagyobb problémám is.

Lesújtva állok a kosárpálya szélén és képtelen vagyok felfogni a hallottakat. Nem lehet ez a valóság. Kizárt, hogy ez a mi családunkkal tényleg megtörténik. Képtelenség.

A kosárlabda a semmiből érkezik és keményen a fejemnek csapódik. A fájdalom végig cikázik rajtam. Csengeni kezd a fülem, a látásom egy pillanatra elhomályosul. Arra gondolok, hogy ez a fizikai megtestesülése apám hívásának. A fejbe vágó igazság.

Időközben a csapattársaim elindulnak felém. A nagyrészük nevet és poénkodik valamin, de Márkó a legjobb barátom már messziről kiszúrja, hogy gáz van. Sietve indul meg felém, de nem elég gyors.

– Na mi van Anderson? Nem láttad a labdát? Pedig szóltam, hogy dobom.

Röhög fel az egyik srác, történetesen Kolovics, mire rá emelem a tekintetemet. A többiekből harsány nevetés tör ki, én meg egyre idegesebbé válok. A srác lehet hogy azt hiszi magáról jó-pofa, vagy csak gyáva és nem mer felelősséget vállalni a tetteiért, de mindenesetre elég ostoba hozzá, hogy tovább fűzze a szót.

– Azt hittem ennél jobb kosaras vagy.

Az öklöm a levegőbe lendül és még azelőtt célba talál, hogy realizálhatnám mit is teszek. A gyökér meglepetten hátra tántorodik, de hamar össze szedi magát és vissza támad. Az első ütése elől még időben elhajolok, de a következő már betalál. A dühöm a fájdalommal együtt lángol fel és a körülöttünk felerősödő hangzavarral együtt rávetem magam.

Érzem, ahogy karok ragadnak meg hátulról, amikből igyekszem kiszabadulni. Olyan érzés, mintha a víz alá akarnának lerántani. Teljes pánikban vergődőm a szorításukban, de sehogy sem tudok szabadulni, nem tudok a felszínre törni.

Az edző ordítása vet véget a kétségbeesett küzdelmemnek. Mozdulatlanná dermedek. A kezek lehullanak rólam és egy nyikkanás sem hagyja el senki száját.

– Mégis mi a jó isten folyik itt?!

Üvölti el magát a férfi, mire rajtam kívül mindenki ijedten hátrál egy lépést. Én csak rá emelem a tekintetemet. Nem tud ez az ember olyat tenni vagy mondani, amivel annál nagyobb fájdalmat okozhat, mint ami épp össze akar roppantani. Farkasszemet nézünk, csak úgy tajtékzik a dühtől, azonban én nem mozdulok. Meg sem fordul a fejemben, hogy válaszoljak, pedig erre vár. De nincs mit mondanom.

Hátat fordítok neki és a srácok között utat vágva magamnak, elindulok a faházak irányába. Még hallom, ahogy utánam üvölt, hogy azonnal menjek vissza, mégis mit képzelek magamról, de nem érdekel. Az utolsó, ami eljut a tudatomig az a fenyegetése, hogy ha még egy lépést teszek előre nem csak a táborból vág ki, hanem a kosárlabda szövetségtől is.

Egy pillanatra sem torpanok meg. Ez az utolsó csepp, ami átlendített a szakadék peremén. A jövőm elvesztésének hallatán hirtelen megszakad minden kapcsolatom a külvilággal.

Az egyetlen amire emlékszem még arról a napról az apám arca, aki az állomáson várt és mi-kor leszálltam úgy szorított magához, mintha egyedül én menthetném ki az áramlatból, ami elemi erővel sodorja a nyílt óceán felé. Csak kár, hogy már nekem se ért le a lábam, már én is csak lebegtem és így semmilyen kapaszkodónk sem maradt.

Még aznap vissza költöztünk a nagymamához, nem lett volna értelme elmenni a belvárosi házunkhoz. Hisz semmi sem maradt belőle. Semmi, amit meg lehetett volna menteni.

Azt hittem egy ilyen helyzetben ki leszek borulva, amiért csak az edző cuccaim maradtak meg és az a néhány dolog amit magammal vittem, de még csak eszembe sem jutnak az elégett ruháim vagy emléktárgyaim.

A húgom és az édesanyám halála teljesen kitöltötte… vagy inkább kiürítette az agyamat. Hetek telnek el úgy, hogy semmit sem érzékelek a külvilágból. Semmi sem érdekel. Nem mozdulok ki a régi szobámból. A redőny éjjel-nappal le van húzva és a tévé állandóan megy. Fogalmam sincs róla mit nézek vagy csinálok. Leginkább létezem.

A legmeglepőbb, hogy senki sem zaklat. Nagyi naponta többször is rám néz, hoz kaját. Né-ha elzavar fürdeni, vagy éppen kiszellőztet a szobában, de ennyi. Nem próbál beszélgetést kezdeményezni.

Apámat egyszer sem látom. Nem jön be hozzám. Igaz én se keresem őt.

***

Kaposfalva

 

A vegetálásunkat nagyi elégeli meg először. Egynap beállít hozzám és könyörtelenül felhúzza a redőnyt.

– Ne már! Meg fogok vakulni. Kiég a retinám!

Nyöszörgőm a fejemre szorított párna alól. Nem érkezik válasz csak nagyi távolodó léptei majd valami motozás, aztán újra bent van a szobában és oda jön hozzám. A hidegzuhany olyan váratlanul ér, hogy kiabálva pattanok talpra.

– Na most pedig kivonszolod a segged a fürdőszobába, megszárítkozol, felveszel valami tiszta ruhát. Utána pedig irány az istálló.

– Nagyi hagyjál már…

– Nem, ebből elég volt. Apáddal úgy viselkedtek mindketten mint két életképtelen nyomorék.

Totálisan elképedve meredek a nagymamára. Nem hiszem el, hogy tényleg nem fogja fel a helyzetet! Meg sem tudok szólalni. De nem is bánom, mert nem bízom annyira magamban, hogy a kellő tisztelettel képes lennék válaszolni.

– Ne pislogj úgy mintha istenkáromláson kaptál volna te gyerek! Igen, tragédia ami történt. Igazságtalan és felfoghatatlan. De az élet megy tovább. A lovak mellett meg túl sok a munka. Szóval indíts kifelé azonnal. És amit most gondolsz azt majd trágyázás közben add ki magadból!

Hadarja ellentmondást nem tűrő hangon a nagyi, mire legszívesebben a képébe ordítanék. Le akarom vezetni rajta minden dühömet és sérelmemet, minden fájdalmamat rá akarom zúdítani, de mégsem teszem. Nem azért mert olyan jó gyerek lennék, hanem mert a nagyi már a közelben sincs.

Idegesen kicsörtetek a fürdőszobába, majd bevágom magam mögött az ajtót. Elkezdek fel alá járkálni. A pólóm szegélyét megragadva lerántom magamról, majd a nadrágommal együtt a sarokban landol. Egy törölközővel szárazra dörzsölöm a hajamat.

Bele akarok vágni valamibe, törni zúzni akarok, de ekkor egy hangos ordítás zökkent ki a vörös ködből. Apám az. Majd nagyi pörölő hangját is meghallom.

A tekintetem megakad egy össze hajtogatott ruhakupacon. Két váltás ruha az, kissé ráncolom a homlokomat, de mikor meghallom a dübörgő lépteket a folyosóról és szinte beszakad a fürdőszoba ajtaja megértem mi volt nagyi ördögi terve.

Apa csurom vizesen és még idegesebben lép be az apró helyiségbe. Rám pillant és az arckifejezése azonnal megváltozik. Üres tekintettel mered rám, mintha nem is engem látna, hanem azokat az emlékeket, amelyeket felidézek benne.

Tudom, mert velem is ez van.

Valahányszor rá nézek látom anyát az oldalához simulni, látom, ahogy odahajol anyához és belepuszil a hajába. Szinte érzem az örökké tartó szerelmüket a levegőben. Látom, ahogy a kis-húgom rám nevet, apa ölelő karja alól. Az arca ragyog a felhőtlen boldogságtól.

Pislogok, hogy eltűnjenek az illúziók a szemem elől. Mert már csak ennyi maradt belőlük. Illúziók. Ahogy visszatérek a valóságba újra meghasad a szívem. Kettesben vagyunk. Apa le-hajtott fejjel áll. Felé nyújtom a törölközőt, amit még mindig a kezemben szorongatok.

Egy szó nélkül veszi el, de a tekintetünk össze kapcsolódik. Ugyan az a fájdalom csillog mindkettőnk szemében.

Gépiesen felveszem az oda készítette ruhákat, majd arrébb állok, hogy apa is odaférjen. Az ő vizes ruhái is a sarokban kötnek ki, az enyémek mellett. Ha már nagyi erre vetemedett viselje a következményeit.

Némán sétálunk le az emeletről és megyünk ki az udvarra. Néhány csaj lézeng a karám szélén vagy a pályán. Nem nagyon érdekelnek. Már a jelenlétük is idegesít.

Az istállóban el sem tudnánk téveszteni a munkát, hiszen az utat egy talicska és két lapát áll-ja el. Szó nélkül kapom fel az egyiket és belépek az első bokszba.

Nem akarom belátni, hogy nagyinak igaza volt. De a fizikai munka tényleg segít. Nem oldja meg a problémáimat, de legalább tudok magammal kezdeni valamit. Valamit, aminek értelme is van.

Apa is ezen a véleményen lehet, mert olyan nagy lendülettel hajigálja a talicskába a trágyát, hogy alig öt perc alatt megtelik. Szó nélkül oda megyek és kitolom hátra a trágyadombra. Ez az aprócska rutin művelet felidéz bennem valamit. Valami olyat, aminek végre semmi köze anyához és MíYo-hoz. A MíYo a Yoshiko Míra becézése. A szüleim annak idején nem tudták eldönteni, hogy melyik keresztnevünket használják, így alkottak egy vegyes becenevet. Így lettem én például Raisz.

Még mielőtt beköltöztünk volna a fővárosba, itt éltünk, itt nőttem fel. A pajtában, az istállóban, a végtelenbe vesző rétek és a lovak közt. Hányszor tettem meg ugyan ezt az utat ugyan így a talicskát tolva, számát sem tudom. Mindig is szerettem az állatok körül tevékenykedni és az elmúlt két évben rettenetesen hiányzott. Nem kimondottan a trágyázás, hanem ez az egész.

Némán dolgozunk és a munka egyre fogy. A bokszok sorra elkészülnek, kitrágyázunk, be-szalmázunk. Az utolsóból kilépve apára pillantok.

– És most?

– Kimegyünk terepre?

Kérdezi elgondolkodva, már közel sem tűnik annyira üresnek, mint korábban. Az élet szik-rája, halványan, de ott csillog a szemében, ahogy a nyitott ajtón át kinéz a lovak karámjára. Ez az apró változás vesz rá, hogy bólintsak.

– Menjünk. Ezer éve nem ültem lovon. Eléggé hiányzik.

Apa megértően hümmög, miközben leakasztunk két kötőféket és a karámhoz sétálunk.

– Szerinted nagyinak mindegy kit viszünk ki?

Kérdezem a lovakat fürkészve. A legtöbbet jól ismerem, de akad egy-két új, akik valószínűleg nemrég kerültek ide.

– Nem hiszem. De én be nem megyek megkérdezni.

– Dettó. Inkább nem kockáztatnám meg, hogy a közelébe menjek.

Elhallgatok és kínos csönd telepszik ránk. Érzem, hogy apa pontosan tudja, hogy miért mondtam ezt. Tudja, hogy mennyire kiakasztott nagyi a viselkedésével. De nem mondhat semmit, már így is tovább ment mint „illendő” lenne. Hiszen az anyja. Főleg előttem nem, bár szerintem elég nagy vagyok már hozzá, hogy a helyén tudjam kezelni a dolgokat.

– Mit szólnál Gránithoz és Katrinhoz?

Int a két ló felé apa, mire elvigyorodom. Katrin volt az egyik kedvencem, a pej kanca apa első lovának a csikója, míg Gránit anya kedvence volt, már amennyire ő szerethetett egy lovat. Automatikusan elindulok Katrin felé, hiszen biztos vagyok benne, hogy Gránittal apa akar menni.

– Raisz.

Szól utánam, mire visszafordulok hozzá. A keze idegesen babrál a kötőfékkel és nem néz rám. Némán várom, hogy mondja amit szeretne, nem sürgetem.

– Nem baj?

– Dehogy apa. Katrin hiányzott a legjobban, szívesen megyek vele.

– Tudom, csak nem szeretném, ha úgy éreznéd… én… anyád…

Elcsuklik a hangja, mire megremeg a szám széle. Dühösen össze szorítom és kényszerítem magam, hogy megszólaljak.

– Ne aggódj, rendben van. Tényleg nem gond. Gránit úgy is túl nyugis nekem.

Próbálom meggyőzni, próbálok a határozottnak tűnni, miközben azon igyekszem, hogy elfojtsam a könnyeimet. Komolyan gondolom, amit mondtam. Nem akarok Gránittal menni, apának ez sokkal, de sokkal fontosabb. Mármint, hogy a ló által újra maga mellett érezhesse anyát. Nekem sajnos ez nem segítene, a lovak sosem őt juttatták az eszembe. Persze apának biztos van egy csomó lovas emléke róla.

A régi énem, hogy oldja a hangulatot elsütött volna valami poént, apa korára, a nyugodt lovakra és az öregedésre vonatkozóan, de most csak némán megfordulok és oda sétálok a kancámhoz. A ló mikor észrevesz, felkapja a fejét és halkan felnyihog.

A látásom kissé elhomályosodik, de gyorsan kipislogom a könnyeket.

Komolyan Raiden Krisztán! Ne legyél már ennyire érzelgős bolond! Hisz csak egy ló!

Igen, egy ló, aki több hónapja nem látott, akin ezer éve ültél utoljára és aki még mindig emlékszik rád és szeret.

Megsimogatom az orrát, mire kaját keresve böködni kezd. Halvány mosoly suhan át az arcomon. Annyira hiányzott már ez.

Az elmúlt két évben próbáltam a kosárlabdára összpontosítani és emiatt nem maradt időm és energiám Pesten lovardát keresni, ahova eljárhattam volna legalább egyszer-kétszer lovagolni. Az elején nagyon szenvedtem a lóhiánytól, de szabadidőm nem lévén kénytelen voltam beletörődni, hogy nem lehet minden adott az életemben. Akkor a kosarat választottam. Az volt a fontosabb. Most nem adatott meg a választás lehetősége, a körülmények rendezték úgy, hogy ezt az apróságot vissza kapjam.

Vajon ez elég lesz ahhoz, hogy valaha is helyre jöjjek? Hogy újra egész legyek?

Katrin ismét megbök, most sokkal erősebben. Végre kizökkenek a gondolataimból és ráteszem a kötőféket.

Apa a kapuban vár és mikor odaérek együtt vezetjük ki a két lovat. Rutinszerű pucolás és nyergelés közben úgy érzem alig telt el idő az utolsó lovaglásom óta. Mintha csak reggel szálltam volna le a nyeregből.

***

 

Kint vagyunk már a semmi közepén, amikor apa megtöri az eddigi békés hallgatásunkat.

– Hogy vagy fiam?

A kérdés hallatán rápillantok. A tekintete éber, de az arcán nincs nyoma érzelmeknek. Rá akarom vágni, hogy jól, de az nem lenne igaz. Ahogy az sem, hogy megvagyok. Mert nem. Egyáltalán nem vagyok meg, a világom darabjaira hullott, én pedig…

– Leginkább létezem.

Sokáig nem érkezik válasz, már azt hiszem nem is hallotta vagy végül nem is mondtam ki a szavakat, csak gondoltam rájuk. Így meglepődők mikor megszólal.

– Igen, ezt átérzem. Mióta… itt vagyunk… Nem is tudom…

– Nincs kedvem semmihez. Semmi sem érdekel. Valahogy már semmi sem tűnik fontosnak.

Mondom ki halkan, mire apa bólogatni kezd.

– Olyan mintha elvesztettem volna az életcélomat, mintha megszűnt volna minden, amiért megérte dolgozni.

Suttogja és épp hogy csak meghallom a szavait, amik hallatán össze szorul a szívem. Tudom, hogy ezzel nem arra akart utalni, hogy én nem számítok, vagy nem vagyok neki elég fontos. Tudom, hogy nem akart fájdalmat okozni, de mégis rosszul esik. Rá akarok üvölteni, hogy én még itt vagyok neked, de nem teszem.

Ekkor jövök rá, hogy mennyire álszent is vagyok. Én a szemére hányom, hogy rólam meg-feledkezik, hogy velem nem foglalkozik, ugyanakkor én mit teszek? Ugyan ezt. Hisz azt hittem nem vagyok már önző kisgyerek, aki csak magával foglalkozik és körülötte forog a világ. Nagyon jól tudom, hogy apának anya a világot jelentette. Hogy mennyire különleges volt a kapcsolatuk és mennyire nagyon szerették egymást még hosszú évek múltán is.

Na és egy gyerek elvesztése… Vajon az milyen érzés? A szerelem elvesztését még csak-csak el tudom képzelni, de annak a halálát feldolgozni, aki a te védelmedre szorult…

Apának is hasonló gondolatok járhatnak a fejében mikor megszólal.

– Az én hibám. Ott kellett volna lennem. Velük kellett volna lennem. Elmehettünk volna valamerre kirándulni aznap. Mindig csak a hülye munkám volt a fontos. Amiatt szakítottalak ki titeket ebből a környezetből. Amiatt hagytam őket aznap magukra.

– Nem a te hibád. Ha te is otthon lettél volna akkor se tehettél volna semmit…

– Néha úgy érzem még így is ott kellett volna lennem.

A szavai gyomorszájon vágnak. Alig kapok levegőt a testemben feléledő dühtől. Katrin azonnal megérzi a hangulatváltozásomat és idegesen felkapja a fejét. Mivel erősen tartom a szárat, nem tud megindulni, így helyben kezd el topogni.

Apára pillantok, hogy észre veszi-e magát, de nem figyel. Gondolatban máshol jár. Talán éppen azon agyal, hogy követhetné a leggyorsabban anyát a sírba.

Nagyon nagy önuralomra van szükségem, hogy ne ordítsak rá, ne rángassam meg, hogy térjen már észhez. A szavai olyan sebet ejtettek rajtam, hogy most leginkább arra vágyom, hogy olyan fájdalmat okozhassak neki, mint amit én érzek. Már majdnem elhagyja valami meggondolatlan sületlenség a számat, amikor észre veszem, hogy könnyek csorognak le az arcán.

Most képtelen vagyok ezzel foglalkozni, így inkább teljesen figyelmen kívül hagyom és engedek a száron. Katrin abba hagyja a táncolást és megindul. Teljes egészében rá koncentrálok. A megfeszülő és elernyedő izmaira, a kirobbanó energiára, a sebességre.

Percekig nem is nézek semerre csak a közvetlen előttünk elsuhanó utat figyelem. Nem tudom apa jön-e, vagy megállt. Le van-e maradva vagy itt van közvetlenül mögöttem.

Össze szedem a bátorságomat és hátra pillantok. Kicsit le van ugyan maradva, de itt van. Mikor észre veszi, hogy ránézek valami megcsillan a szemében. Gránit felgyorsít, lassan beér minket. A két ló megnyújtja a lépteit és egymás mellett száguldunk.

Magamon érzem apa tekintetét, így én is felé fordítom a fejem. Mintha szavak nélkül kommunikálnánk. Egyszerre kapjuk előre a pillantásunkat. A lábszáramat Katrin oldalához szorítom, jobban kikönnyítek, kicsit engedek a száron. A kanca azonnal reagál és szinte kilő, de Gránit sem marad le.

Nem tudom mikor bukkan elő az arcomon a vigyor, de mire kiérünk az erdei ösvényről és vissza állunk ügetésre már levakarhatatlanul ott virít a fejemen. Az agyam végre teljesen kitisztult, végre kapok rendesen levegőt és súlytalannak érzem magam.

Egészen addig míg percekkel később vissza nem állunk lépésre. A tempó lelassulásával egyenes arányban tér vissza minden. A mosolyom lehervad, a tekintetem elkomorul.

– Raisz, jó volt újra boldognak látni.

Úgy érzem apa tényleg, így gondolja, de nekem elképzelhetetlen méretű bűntudatom támad. És a düh is visszatér. Apa megláthatja ezt rajtam, mert csendesen megszólal.

– Amit korábban mondtam… Én… sajnálom. Pont nem volt szükséged arra, hogy ilyeneket hallj tőlem. A fenébe, anyámnak igaza van. Fel kéne ébrednem és észre venni, hogy még mindig szülő vagyok. Hogy te még mindig itt vagy és a te veszteséged nagyobb mint az enyém…

Annyira meglepnek a szavai, hogy először még megszólalni sem tudok. Elkerekedett szemmel meredek rá, majd olyan hagyja el a számat, amivel még inkább megdöbbentem magam.

– Nem volt igaza. Mégis ki dönti el, hogy mennyire lehet nagy a veszteséged? Nincs senkinek joga, hogy beleszóljon a gyászba! Majd feldolgozod és tovább lépsz, amikor készen állsz rá.

– De attól még felelős vagyok érted. Attól még az apád maradok.

– Ez igaz. De én nem várom el, hogy jól legyél. Csak…

Elhallgatok, nem bírom rávenni magam, hogy kimondjam.

– Legyek melletted?
Kérdezi lágy hangon apa, mire bólintok.

Igen. Az jó lenne. Együtt könnyebb lesz átvészelni ezt az időszakot. Bármeddig is tart. Még akkor is ha elképzelhetetlen, hogy valaha is jobb lesz.

Dominik King: Nagab

Dominik King: Nagab

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Egy MI6-es ügynök, aki egy célnak szenteli az életét, azonban hogy ezt elérje, számos akadályon kell átküzdenie magát.

Dominik King: Nagab (fantasy, sci-fi)

1. Fejezet

 

Az ügynök a sziklaszirt szélén feküdt. A hideg szél érintése jobban fájt neki minden egyes levegővétellel.

Tüdője megtelt a borzongató levegő elviselhetetlen érzésével. Tekintete végig siklott a fagyos táj zord, minden kellemes érzést nélkülöző, keserű látványa felett.

Tudta, hogy egyedül van, de ezt egyáltalán nem bánta. Nem hagyhatta, hogy bármi kizökkentse.

Mély levegőt vett és újra megérezte azt az ismerős érzést. Mintha csak egy éles kést döftek volna a mellkasába.

Megpróbált nem tudomást venni a lassan gyötrővé váló kínról. Összeszorította fogait, a fájdalmat pedig, az elméje egy távoli szegletében száműzte.

Hirtelen egy hangot hallott maga alatt és lenézett a forrása után kutatva. Pár pillanat múlva meg is találta, az alatta fürgén mozgó apró állatot, aki füleit hegyezve pásztázta a tájat.

Felsóhajtott miután látta, hogy kis vendége semmit sem találva tovább halad.

Egy darabig, még nyomon követte, mígnem az állat eltűnt a hatalmas fenyők árnyékában.

A férfi ismét nekidőlt, a háttámlájának használt sziklának, amely a fenyőerdő szélén található sziklaszirten helyezkedett el, ahova felállította bázisát.

Nem hozott magával sok holmit, csak, amire feltétlenül szüksége volt.

Azonban úgy tűnt elszámította magát a küldetése végrehajtásához szükséges időt illetően. Már öt napja, hogy letáborozott, de még semmilyen mozgásra nem lett figyelmes, az erdőben élő állatokat leszámítva.

Készletei legfeljebb csak két napra voltak elegendőek, ami tovább nehezítette küldetésének elvégzésében. Jól tudta, ha mindenből kifogy, akkor az erdőben kell majd, élelem és víz után kutatnia.

Azonban, ez azt jelentette volna, hogy el kell hagynia a pozícióját, amit jelen helyzetben nem engedhetett meg magának. Így ezt az opciót ki kellett zárnia a lehetőségei közül. Elég lett volna egyetlen elmulasztott másodperc is ahhoz, hogy a célszemély kicsússzon a kezei közül.

Éjszaka is, csak a szirten elhelyezett megfigyelő kamerájának hála tudott egy kicsit pihenni, napi négy órát.

Megfelelő kiképzése miatt akár két napot is ébren tudott tölteni úgy, hogy az nem befolyásolta drasztikusan ítélőképességét. De ez a helyzet más volt. Semmi esetre sem volt elfogadható számára egy olyan végkimenetel, amiben a küldetése kudarcra van ítélve.

A szeme elé tette a kezét, ahogy a lemenő nap utolsó sugarait nézte, miközben az komótosan ereszkedett, egyre lejjebb az Alpok hatalmas hegyei mögé, átadva a helyét az éjszaka urainak.

Ahogy az első csillagok halvány fénye megjelent a horizonton a férfi, egy furcsa csillogásra lett figyelmes a távolban.

Még egy utolsót kortyolt a teájából, ami már szinte teljesen kihűlt, majd minden szükséges felszerelését összegyűjtötte hátizsákjába és türelmesen várt az érkező vendégeire.

Talán még egy kis teával is megkínálhatja majd őket. Azonban azt nagyon is jól tudta, hogy nincs sok esély arra, hogy egy ilyen helyzet bármikor is bekövetkezzen.

Ő volt a vadász, ellenfelei pedig azok, akiket el kellett hallgattatnia. Ugyan ki kínálná meg a prédáját mielőtt elejtené azt.

Ahogy gondolkodott, a feléje tartó járművek egyre közelebb kerültek. Összesen hat Hummer H1-es tűnt fel a látóhatáron.

Ha szerencséje volt ellenfelei nem érkeznek nagy erőkkel. De még így is legalább húszra becsülte az útjába kerülő emberek számát. Felsóhajtott és alaposan megvakarta tarkóját.

Az elöl haladó jármű már jócskán látótávon belül volt, csupán pár száz méterre, attól a sziklaszirttől, ahonnan a férfi figyelte. Nagyobb távolságot tartott a konvoj többi tagjától, minden bizonnyal ez látta el az előőrs szerepét.

A terepjáró lassítani kezdett és ráfordult a tőle jobbra eső keskeny erdei útra.

Maga az ösvény nem volt túl nagy, azonban még így is elég szélesnek bizonyult ahhoz, hogy ezek a nagydarab gépszörnyek, mindenféle bonyodalom nélkül kényelmesen átkelhessenek az erdőn.

A férfi sem tétlenkedett sokáig.

Amit az utolsó jármű is eltűnt az erdőben, azonnal a nyomukban eredt. Leereszkedett a kötélen, ami a sziklaszirt egyik eldugott részén várta. A lefelé menet már egészen sétagalopp volt.

A férfinak eszébe jutott mennyit vesződött azzal, hogy megtalálja az ideális megfigyelési pozíciót. Végül, erre a helyre esett a választása és erre nagyon is jó oka volt.  Nem csupán egy magasan fekvő helyet keresett.

A megközelíthetetlen környezet fontos kritérium volt számára. A szirtre pedig csak egyetlen módon lehetett feljutni. Nem maradt más választása mászni a kellett. Így utólag vissza gondolva, ideiglenes lakhelye, talán nem is volt annyira rémes.

Pillanatokon belül elért a kötél végére. Egy utolsót lökött magán és a lába elérte a talajt. Még utoljára a ma-gasba emelte tekintetét, a helyre, amely már napok óta otthont nyújtott számára.

Kinyújtotta a kezét és tenyerét az öreg sziklafalnak nyomta. Maga sem értette, miért ragaszkodik ennyire ezekhez, az ősi kövekhez, mégis valahol legbelül úgy érezte el kell köszönnie.

Hirtelen a semmiből lágy, meleg szellő csapta meg az arcát, szétfújva hosszú, tarkójáig hátrafésült, fekete haját és felborzolta szakállát.

Mintha a hegy megérezte volna gondolatait és úgy döntött válaszol rájuk.

A férfi szája önkéntelenül mosolyra rándult.
Még egyszer utoljára felnézett, majd szélsebesen megfordult és egyenesen az erdő felé vette az irányt, ahol percekkel ezelőtt az autók eltűntek.

Az úthoz közeledve megállt.

Körülnézett, majd miután semmi zavarót nem vett észre, hallgatódzni kezdett. Még épphogy hallotta a konvoj zaját a távolból.

Semmilyen jel nem utalt arra, hogy vendégei valakit hátra hagytak volna. Az eddig látottak alapján, célpontjai nagy hangsúlyt fektettek a biztonságra és megtették a szükséges előkészületeket, annak megtartása érdekében. Így az a tény, hogy ezt elmulasztották igencsak furcsának tűnt.

Talán nem voltak elég alaposak. Nem. Itt határozot-tan valami másról lehetett szó. Lehet, hogy egyszerűen nem is volt rá szükségük.

Azon kapta magát, hogy túl mélyen elmerült a gondolataiban. Megrázta a fejét és mély levegőt vett, elméjének megnyugtatása érdekében. A bevett szokás ismét meghozta a kívánt eredményt. Nem maradt sok ideje, azonnal folytatnia kellett a küldetését.

Az erdő belseje felé vette az irányt. Nagyon is jól tudta hova tart. Egy kicsivel beljebb, az erdő egy ritkásabb részén, a hatalmas fenyők által jól rejtve, rátalált a keresett dologra.

Az erdőben járó bámészkodóknak, sőt még talán, az azt ismerő szakavatott szemeknek is, megtévesztő lehetett, a fa mellett terebélyesedő bokrok hálózata.

Egy egész nap. Ennyi időt töltött azzal, hogy megtalálja a megfelelő helyet. Az erdő pár száz méterének körkörös felfedezése után talált rá, arra az egy helyre, ami megfelelt, az általa felállított kritériumok mindegyikének. Nem hagyhatta az ellenséget felfedezzék az általa elrejtett dolgot. Éppen ezért soha nem sajnálta az idejét és megkereste a megfelelő védelmi pozíciót. Mindezt a legnagyobb körültekintéssel és precizitással.

Álcázása annyira jóra sikeredett, hogy egy röpke pillanatig, még saját magát is sikerült eredményesen megtévesztenie. Semmi kétség sem volt efelől. Az álcázott dolog egy teljesen hétköznapi bokornak tűnt.

Az ügynök bólintott és megdörzsölte szakállát, így dicsérte meg magát az elvégzett, kitűnő munkáért.

A bokor felé nyúlt és eltávolította a felesleges ágakat. Kissé fájt a szíve, amiért tönkre kellett tennie fáradságos munkája gyümölcsét, amire ennyi időt és energiát áldozott. De ez már csak egy ilyen munka volt.

Az ágak sikeres eltüntetése után, már csak az alattuk elhelyezett álcahálót kellett levennie. Nem tétovázott sokat, lerántotta a hálót és így végre a szeme elé tárult az, amit elrejtett. A mattfekete jármű kecsesen állt előtte, letámasztott lábain. A férfi végig húzta kezét az apró fémszörny sima burkolatán. Ha évekkel ezelőtt valaki azt mondta volna neki, hogy ilyen felszerelést használhat biztosan kinevette volna. De most mégis itt volt előtte, a legkorszerűbb járművek ezen kiemelkedő példánya, egy terepre előkészített, külön az ő számára gyártott elektro-mos meghajtású motor. Amit a világ legnagyobb fegyver-gyártó iparóriása készített.

Bár még sokáig csodálta volna a járműipar tervezőinek kezéből kikerült műremeket, iparkodnia kellett, nehogy túlságosan elmaradjon célpontjai mögött. Az autók hangját már jócskán öt perce nem lehetett hallani, ez még-sem adott okot számára a nyugtalanságra.

Az út, egyenesen a hegység lábához tartott.

A sűrű fákkal borított erdőben, ekkora járművekkel a közlekedés pedig szinte lehetetlen volt, így nem maradt más lehetőség, mint az utat használni. Ami számításai szerint több mint húsz percet vehetett igénybe, ha az ember jól rálép a gázpedálra. Arra számított, hogy ellenfelei sem kockáztatnak, így lesz esélye utolérni őket.

Tizenöt perc. Ennyi volt az az idő, ami az utolsó terepjáró erdőbe való befordulása és a mostani helyzetéhez való megérkezés között eltelt.

Ha jól kalkulált a konvojnak mostanra kellett elérkeznie az út feléhez. Nem késlekedhetett tovább. Felült a motorra és elindította.
Mint mindig, kissé csalódott volt, a motor ugyanis semmi hangot nem adott ki magából. Ez viszont, nagyon is előnyére vált a jelenlegi helyzetben, ugyanis így nem tudták olyan könnyedén kiszúrni.

Meghúzta a gázkart és rákanyarodott az útra. Minden bánata, amit a motor hangtalansága okozott számára, azonnal semmivé foszlott, amint a jármű felgyorsult.
A teljesítménye egyenesen lenyűgöző volt. Mivel borzalmas talajon haladt, arra számított, hogy ez a gép erejét jelentősen visszafogja. Ez azonban legnagyobb meglepetésére nem így történt. A jármű éppen olyan jól haladt, mintha csak aszfaltos úton közlekedne. Nem győzött csodálkozni, a profi mérnöki csapat, újabb, kivételes munkájában. Rendületlen előrehaladását azonban megnehezítette, az erdő egyre rosszabb minőségű talaja.

Míg az ösvény eleje kifogástalan állapotban volt, ez már közel sem volt elmondható, annak többi részére.

Közel öt perc után kezdett rájönni, hogy a természet nem fukarkodott akkor, amikor meg kellett mutatni, hogy ki is az úr. A motor hirtelen, egy apró, alig észrevehető gödörbe hajtott, aminek az lett az eredménye, hogy a férfi szó szerint, majdnem leesett a járműről.

Összes izma megfeszült, ahogy megpróbálta irányítása alá vonni, az éppen, elszabadulni kívánkozó fenevadat. Egész karja belesajdult az erőlködésbe. Ujjbegyei elfehéredtek, annyira erősen kellett megmarkolnia a kormányt. Sok órányi vezetés és rengeteg keservesen szerzett sérülés után azonban, megfelelő tudás birtokában volt, az ehhez hasonló helyzetek megfelelő kezeléséhez. Összeszorította fogait, ahogy próbálta elnyomni a megrándult kezéből érkező éles fájdalmat. Egész testén, furcsa, bizsergető érzés futott végig, ami annak a ténynek volt köszönhető, hogy belső szervei el szerették volna hagyni rendeltetési helyüket. Arcára a fájdalom és a harag vegyes érzelmei ültek ki. Magát okolta figyelmetlensége miatt, ami most a legrosszabb esetben az életét követelte volna.

A nagy sietségben ugyanis, elfelejtett egy nagyon is fontos dolgot. Nevezetesen, átállítani motorját, a terepnek megfelelő üzemmódba.

Felpattintotta, az apró kapcsolót elrejtő fedelet és lenyomta a gombot, ami enyhe zöld fénnyel jelezte számára együttműködését.

A férfi ajkai enyhén felfelé húzódtak, miközben arra várt, hogy végre megtudja mit is dobtak össze neki a srácok a tervezőasztalnál. Másodpercek teltek csak el, amíg meghallotta, az alig észrevehető, kattanó hangot. Ebben a pillanatban oldottak el, a villában elrejtett, apró rögzítő karok. A motor enyhén megereszkedett, majd emelkedett, ahogyan alkalmazkodott a terep viszonyaihoz. Az érzés, leírhatatlan volt. Mintha egy teljesen más járművet vezetne. A meglepetés azonban, itt még nem ért véget.

A jármű tüzetes átvizsgálása során, feltűnt neki egy érdekes dolog. A motor gumiabroncsai, speciális kapaszkodóbordákkal voltak ellátva. Ezek ugyanis, nem a megszokott anyagból készültek, mindegyikük fém volt. Amelyeknek végét, vékony gumiréteggel látták el, középen apró, kör alakú mélyedésekkel. A férfi először nem nagyon értette, miért volt szükség, erre a megoldásra, de most már minden értelmet nyert.

Amint megnyomta a gombot, a kerekek kezdtek megváltozni. A felnik enyhén kiszélesedtek, plusz tapadó felületet biztosítva. A fémbordák kiugrottak a helyükről, ami miatt, az abroncs barázdái kétszer mélyebbek lettek. A végükön található, apró mélyedésekből pedig, kis szögek ugrottak elő.

A férfi szeme elkerekedett, amikor a motor, a bekövetkezett változások hatására, teljesen új sebességre kapcsolt.

Százhúsz kilométer per óra. Csak ennyit tudott leolvasni, a kormányra szerelt kijelzőről.

Ilyen sebesség mellett nem adott magának sok esélyt a túlélésre, az előtte lévő út minőségét figyelembe véve. Mégis úgy tűnt járművének, ez sem jelentett komoly gondot. Őrült mosoly jelent meg az arcán, ahogy megismerte, ezt az új érzést. Még többet akart belőle. Meghúzta a gázkart. A motor felgyorsult és feltépte a földet, a kerekei alatt. A férfi, így már teljesen biztos volt benne, hogy utol fogja érni a célpontjait.

Már vagy öt perce haladt, teljes sebességgel.

Úgy látszott, minden esemény úgy következett be, hogy az neki kedvezzen. Az utóbbi napokban, a hegység közelében nem voltak viharok, így az erdő talaja száraz maradt. A hegységhez vezető keskeny út pedig, a kisebb kanyarok kivételével, teljesen egyenes volt. Ezekkel a kedvező feltételekkel, semmi oka nem volt, hogy lassítson. Kiaknázhatta gépszörnye, rettentő erejét.

Egy kisebb emelkedő után, mégis arra kényszerült, hogy meghúzza a kantárt. A motor megállt, a férfi pedig letekintett, az alatta lévő lejtőre és lekapcsolta reflektorait. Szeme már hozzászokott a sötétséghez, de ha ez nem így lett volna, akkor is kitűnően látta az előtte pár száz méterre haladó konvoj fényeit. Innentől sokkal megfontoltabbnak kellett lennie.

Ahogy a tájat fürkészte, kiszúrt egy érdekes dolgot. Az út mellett párhuzamosan, attól alig pár tíz méterre, egy másik ösvény futott.

Egy nagyon veszélyes terv kezdett körvonalazódni a férfi fejében.

Nem indult egyből útnak. Még várt egy keveset, hogy az előtte haladó járművek, biztos távolságba érjenek. Mikor a konvoj, megítélése szerint, már eléggé messze volt, beindította motorját és szélsebesen, a kerülő ösvény felé vette az irányt. Nem telt el sok idő, motorja kerekei, már az ösvény földjét szaggatták.

Voltak elképzelései, az út minőségét illetően, de a valóság még őt is meglepte. A természet által meg gyötört, hatalmas fenyők, úgy dőltek az útra, mintha ez volna a jutalmuk, hosszú, viszontagságos életük, minden fájdalma után.

A férfi élesen elfordította a kormányt, az egyik fával való, kellemetlen találkozás, elkerülése érdekében.

Megkönnyebbült, mikor meglátta, hogy előtte, az út, ismét kitisztul. Már így is sok időt elvesztegetett, az erdő tervezte akadálypálya teljesítésével. Meghúzta a gázkart a motor pedig egyetértően gyorsult fel.

A konvoj már majdnem a hegy lábánál járt, mikor a férfinek sikerült ismét felzárkóznia.

Az út, amin haladt, nagy szerencséjére nem távolodott el túlságosan, így sikeresen szemmel tudta tartani célpontját.

Az autók rendületlenül haladtak úti céljuk felé, semmi jelét nem mutatva annak, hogy észlelték volna kísérőjük jelenlétét. Ha ez mégis így lenne, valószínűleg már holtan feküdne, valahol az erdő mélyén eltemetve. Mialatt elmélyült gondolataiban, észrevette, hogy az előtte lévő út, hamarosan elfogy. Nem maradt választása az erdőn keresztül kellett átvágnia.

Behúzta a féket és egyenesen a fák közé irányította járművét. A sűrűn benőtt erdőben, csak homályosan tudta kivenni, a hold, derengő fénye által megvilágított fák körvonalait. Mégis, minden kétség nélkül haladt közöttük, anélkül, hogy akár egy kicsit is visszavett volna tempójából.

Miközben a fák kikerülésével volt elfoglalva, meglátta az erdő végét és a mögötte lévő fenséges hegységet, ami magasan, a fák csúcsa fölé tornyosult.

Amint az erdő széléhez ért megállította járművét, majd gondosan elrejtette a fák árnyékában. Az előtte lévő utolsó tölgyek egyikéhez sétált és óvatosan megvizsgálta környezetét.

Tekintete megállt a konvojon.

A járművek ajtói kinyíltak. Pár másodperccel később pedig, a bennük érkezők is megmutatták magukat. Össze-sen tizenhat, jól felfegyverkezett, öltönyös alak szállt ki az autókból. A férfi idegesen várta az utolsó résztvevők bemutatkozását. Az egyik járműtől ugyanis semmilyen mozgás nem érkezett. Ez azonban gyorsan megváltozott. Az egyik őr ugyanis, az autó hátsó ajtajához lépett és kinyitotta. A benne rejtőző utas végre felfedte kilétét.

A férfi ereiben megfagyott a vér, mikor megpillantotta, a vékony, öltönyös illetőt. Az idősödő férfi körülbelül az ötvenes éveiben járhatott. Arcát kalap takarta. Mégis valami elárulta személyazonosságát. Ahogy vékony sétapálcájára támaszkodott, nagyon ismerős benyomást keltett, az őt figyelő férfiban. Miközben az őt körülvevő emberekkel beszélt, egy pillanatra pontosan arra nézett, ahonnan megfigyelés alatt tartották. A sötétség miatt nem kellett volna észrevenniük, a konvojt figyelő férfi mégis önkéntelenül, a fa takarásában ugrott.

Homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Mély lélegzetet kellett vennie, hogy stabilizálni tudja hirtelen megemelkedett pulzusát. Maga elé tartotta kezét, amely önkéntelen remegését nem tudta kontrollálni. Egy ismerős érzés kerítette hatalmába, amit már jó ideje elfelejtett. A gerincén borzongás futott végig, ami csak egy valamit jelenthetett. A félelem szorongató érzése kavargott benne.

Ökölbe szorította jobb kezét és minden erejével a mögötte lévő fatörzsnek ütötte. A fájdalom nem volt túl nagy, mégis elegendő volt, hogy visszazökkentse a valóságba.
Ismét kinézett a fa takarásából.

A kalapos férfi és kísérete éppen akkor szállt vissza járműveikbe. Ketten közülük, azonban eltávolodtak a járművektől és az azok előtt lévő sziklafalhoz sétáltak.
A férfi összehúzta szemét, ahogy figyelte a két alakot. Az egyikük a sziklafalhoz sétált és megérintette a fal egy apró pontját. Az öltönyös férfi hátrébb lépett. Néhány pillanattal később, enyhe rázkódás kíséretében, a két férfi között lévő falrész megmozdult. Először a hegy belseje felé, majd elmozdult oldalra, egy körülbelül, háromméteres bejáratot hagyva maga mögött, majd eltűnt a hegyben. Az autók elindultak és beléptek az újonnan feltárult barlangba. Végül már csak morajlásukat lehetett hallani a távolból.

A hátramarad, két öltönyös férfi, látszólag a bejárat védelmével volt megbízva. A fák árnyékából megfigyelő-jük alaposan szemügyre vette ellenfeleit. Akik kezükben, jól felszerelt, MP 5-ös gépfegyverekkel várták, a nemkívánatos látogatókat. Bár a férfi nem látott rajtuk semmilyen védőfelszerelést, biztos volt benne, hogy öltönyük alatt, tartogathatnak számára némi meglepetést.

A férfi gondolataiba merült, és alapos átgondolás után, eldöntötte mit tegyen. Akciója nem volt bölcsnek nevezhető, mégis ezt a megoldást találta a legcélravezetőbbnek. Oda rohant a motorja mellé és felkapcsolta annak reflektorait. Ahogyan arra számított, az őrök, azonnal ráfordították, minden figyelmüket. Az öltönyösöket türelmesen figyelő férfi, várta, hogy hogyan fognak alakulni a dolgok.

A két öltönyös őr, egy kisebb megbeszélés után, úgy tűnt megegyezésre jutott. Egyikük elindult az erdő felé. A férfi pedig pontosan, erre számított. Az őr óvatosan közelítette meg a helyet, ahonnan az előbbi, furcsa fény forrását látni vélték. Lámpájával igyekezett megvilágítani az erdő minden egyes szegletét.

A terület alapos átfésülése után, nem talált arra utaló nyomokat, hogy behatolás történt volna.

Az öltönyös elővette adóvevőjét és jelentette a helyzetet. Majd elindult vissza, a hegy lábához, ahonnan érkezett. Mielőtt azonban kiért volna az erdőből, alapos meglepetésben részesítették. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg, szemei pedig elkerekedtek. A sokktól, még szíve is kihagyott egy ütemet. Lassan megpróbált oldalra nézni, de a látótere korlátozva volt. Így nem láthatta a félelmét kiváltó okot. Azonban, azzal teljesen tisztában volt, hogy akár a legapróbb mozdulat is, könnyedén az életébe kerülhet. Erről, a hideg fém érzése biztosította őt, amit egyenesen a halántékának nyomtak.

Az őr nem érzékelt semmilyen mozgást maga körül, de egy dolog világossá vált számára. Az, aki ebbe a helyzetbe hozta, kétségkívül egy vérbeli profi volt.

Az öltönyös nagyot nyelt és próbálta kitalálni, hogy vajon mennyi esélye is lehet támadójával szemben.

Egy gyors kalkulációt követően, azonban egyetlen dolgot tudott megállapítani. Azt, amire ilyenkor mindenki ráeszmél. Mégpedig, hogy abszolút, semmi esélye nem volt. Kezdett pánikba esni. Gondolatai kavarogtak fejében, ahogy összetört elméjét próbálta működésre bírni. Minden lehetséges módot megragadott volna, abban a percben, a túlélés érdekében.

A semmiből hirtelen egy hang hallatszott.

Az ügynök ösztönösen megragadta az őrt és behúzta, a legközelebb lévő fa árnyékába. A fogvatartott öltönyös nem ellenkezett. Talán csak azért, mert nem szeretett volna, egy húsz centis acélcsővel a fejében sétálgatni. Fogva tartója ugyanis, egyre kíméletlenebbül szorította a fejéhez, az igencsak ártalmas fémdarabot.

Az ügynök kinézett fedezéke mögül. Elég volt neki egy pillantás és máris, ismét a fa mögé vágta magát. Egy kis ideig elgondolkodott és összeállította a megfelelő tervet, akciója folytatásához. Már csak páciensével kellett lezárnia, az éppen aktuális megbeszélésüket.

A mellette álló öltönyösre nézett, aki ösztönösen összerezzent, mikor meglátta fogva tartója szempárját.

Az őr próbálta leküzdeni remegését, mondani sem kell, eredménytelenül.

Elfogója, mint minden jó orvos, alaposan szemügyre vette betege panaszait. Megállapította, hogy az őr lába, alig észrevehetően, de remeg. A szeme alatt lévő lila karikák, pedig tanúskodtak a férfi kimerültségéről. És ehhez, még hozzájöttek, légzési nehézségei is.

A doktor, a sikeres vizsgálatot követően, máris megtalálta a megoldást, páciense összes problémájára. Nem késlekedett. Egyből felírta a receptet a vashiányra.
Lassan elvette a fémcsövet a férfi fejétől, majd egy gyors és pontos mozdulattal, megkínálta ellenfele tarkóját, az egyik legjobb minőségű vassal, amit a piacon csak venni lehet.

Az erős ütés hatására, páciense úgy rogyott a földre, mint egy kötelét vesztett bábu. Ha a kezelés sikeresen zajlott, akkor a földön fekvő betegnek, sokkal kipihentebbnek kellett lennie, az ébredését követően.

A jól végzett munka után, végre jöhetett egy kis szórakozás. A férfi a másik őrt kezdte keresni, viszont annak nem akadt a nyomára. Azonban azt tudta, hogy pár perc alatt, nem veszhetett nyoma.

Leguggolt, majd lehunyta szemét. Érzékeit pedig, maximális koncentrációval, a végletekig tolta. Lassan, minden egyes fűszál hangját ki tudta venni, amelyek meghajoltak, a lágy szellő érintésétől.

Még a mögötte fekvő, eszméletlen őr, halk szuszogását is úgy hallotta, mintha egyenesen a fülébe fújta volna a levegőt.

Valamit azonban későn vett észre. Egy harmadik, alig kivehető, halk hangot. Szeme pillanatok alatt tágra nyílt, ő maga pedig oldalra vetődött. Csak szerencséjének köszönhette életét. Közvetlenül a feje mellett, egy tompa tárgy zúgott el. Az ügynök gurult egyet a földön, majd egyenesen támadójára szegezte fegyverét és lőtt.
Ellenfele úgy hullott a földre, mintha csak, egy nehéz nap, fáradalmait akarta volna kipihenni.

A titkosügynök felkelt és az eszméletlen férfihoz sétált. Megragadta az őr gallérját és megpróbálta felébreszteni. Mivel azonban, a pofonok sokasága után sem tűnt úgy, hogy az öltönyös felkelne, felhagyott ezzel a tervével, és kiötlött egy másikat.

Dominik King: Nagab

illusztráció: Dominik King

D. Kaiserer: Porszem az időben

D. Kaiserer: Porszem az időben

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Elmész egy találkozóra, és a régi ismerősök helyett csak egy idegennel találkozol. Vagyis majdnem. A régi ismerősök szintén ott vannak, de figyelemre se méltatnak. Mit lépsz?

D. Kaiserer: Porszem az időben (sci-fi)

LEVESKOCKA

 

Ha a legegyszerűbb megfogalmazást szeretném használni akkor a bárt legjobban valamiféle modern őrület és egy kastély szerelem gyermekével lehetett volna összehasonlítani. A bent lévő hangulat taszítóan hűvös volt, olyan, amin már maga az alkohol sem tudna segíteni, nem éppen ilyesmit várna el az ember egy ilyen helytől, de mégis valamilyen oknál fogva senki sem hagyta el a helységet.

Mindannyian tökéletesen meg voltak világítva a halvány, kékeslila neonfényekben és egyáltalán nem szégyellve magukat ezen fényben fürödve sugdolóztak egymáshoz, azonban ezt leszámítva senki sem mozdult igazán, meg lehet, hogy ezt a félelem váltotta ki, de mégis olyan volt, mintha csak valami végső szikrára várnának, hogy kicsit felhevülhessenek a kedélyek.

Tch, nem mintha egy angyal egyszerűen csak közéjük zuhanhatna. Azonban, ha eltekintünk ebből a tömegből és szemünket az egyénekre tereljük, akkor láthatjuk csak igazán, hogy akármilyen hűvös is van, nem mindenki merev.

Ugyan is a bárpultnál, a pultossal szemben ült egy elég érdekes alak, nem úgy érdekes, mint akivel bármelyik lány szívesen inna, inkább úgy érdekes, mint aki szívesen inna valamit bármelyik lánnyal. Az arca egyik része pikkelyes volt, míg a szemei inkább egy kígyóéra emlékeztettek, az egyik barna volt, míg a másik természetellenes narancssárga színben ragyogott.

Olyan összevissza dolgok hibridjének, félvérnek mondható. Óvatosan szürcsölgette ki poharából a maradék whiskyt, miközben mögötte ott volt a nem rég befejezett művészi alkotása.

Meg kell hagyni, lehengerlő volt, hiszen azóta is egy hatalmas teremnyi lény tartja vissza a lélegzetét. Egy igencsak óriási vörös asztal volt, bár nem biztos, hogy ez volt az eredeti színe. Azonban még így is emberek ülték körbe, kár, hogy ők már olyan állapotban voltak, hogy lényegében, ha kérdeznél tőlük, akkor már csak is egy remek orvos tudna a nevükben válaszolni. Bár lehet, az én erőm feltudná őket kelteni. Na jó, elég a felvágásból, inkább térjünk vissza a már-már fenomenális kivégzéshez, mely után senki se tudta igazán, hogy az asztal eredetileg is vörös volt-e. Oh, bocsánat, ezt már említettem. Látszik, hogy még én is meghökkentem ettől, nem csak ez a sok nyámnyila. Várnak azóta is egy álomszerű pillanatra, amely sosem… Áh, még egyszer bocsánat, úgy látszik, hogy tévedtem.

Az apró szikra eljött.

D. Kaiserer: Porszem az időben

illusztráció: D. Kaiserer

Hatalmas fény szűrődött be az ajtón, amire még a bárpultnál ülő alak is reagált, egy kis fura kuncogással.

– Áh… kedvesem. Már kezdett unalmas lenni az ital és tudhatod, ha már unalmas az ital akkor tényleg sok idő telt el – nézett fel a pohara mögül hátra az ajtóra a pikkelyes alak.

– Oh, mily kár. Reménykedtem, hogy mostanra bele dög lesz az unalomba – válaszolt egy eltorzított rekedtes hang. – Bár, ha ennyire nem bírsz egy kis időt ellenni a gondolataiddal, akkor szívesen elteszlek láb alól. – Az alak beljebb sétált a bárba.

– Ugyan, ugyan drágám. – A magasba emelte a whiskys poharát, majd vissza lecsapta a bárpultra. – Kérlek, én nem utálom magam. – Gyorsan megfordult a bárszéken és neki dőlt a bárpultnak – Hiszen nézz csak rá erre a csodára. – A kezével végigmutatott magán, majd egyenesen az alakra mutatott. – Mellesleg kettőnk közül nem én vagyok az, aki több rétegnyi maszk mögé rejti az aranyos kis pofikáját. Viszont foglalj csak helyet, még éppen van egy szabad hely – jelzett a kezével az egyetlen nem véres székre.

Ekkor az ajtóban álló alak jobban szemügyre vette a helyzetet és mint a kinek nincsen más választása, a közöttük lévő, mészárlás helyszínéül szolgáló asztalhoz ült le.

Köpenyt és csuklyát viselt, arcát pedig egy gáz és szamuráj maszk pompás keveréke takarta el, egyedül a szemei voltak kivehetőek, áh azok a ragyogó smaragd zöld szemek, amelyben most éppen tisztán látszódott a vér vörös gyűlölet, majd ekkor a szemeivel ellenkezve sokkal vidámabb tónusban szólalt meg.

– Pedig jobb lenne, ha te is eltakarnád azt a rusnya csizmát, melyet arcként viselsz.

– Hahaha… mint láthatod én is remek humorérzékkel rendelkezem! – Ekkor rámutatott a másik székekben ülő, már kihűlő félben lévő hullákra.

– Igen. – Vett egy mély levegőt. – Fenomenális.

A pikkelyes csávó odament hozzá és közelebb hajolt a maszkoshoz, majd bele beszélt a fülébe. Egy kicsit engem is meglepett hiszen nem úgy tűnt, hogy sugdolózni akart volna, erre már az is bizonyíték, hogy olyan hangosan mondta, hogy hallhassa az egész tömeg. Ám nem volt ez kiabálás sem, teljesen nyugodt maradt végig.

– Tudod, elég béna és még hozzá hosszú játszmát folytattak ezek itt. – A bal karját felemelte és körkörös mozgásban végig mutatott az asztalon.

– Ezt el tudom képzelni. – A maszkos alak nem vette vele fel a szemkontaktust, csak az asztalt nézte.

– Igen-igen, de nem ez a lényeg. Nagyon jó műsort nyomattam itt le, általában mindig nő, gyerek, férfi, robot, szőrös, nem szőrös lény, tökmindegy, a lényeg, hogy mindig van, aki ríva elrohan.

– Elhiszem. – Ekkor már felvette a szemkontaktust és jó mélyen bele is nézett, ha valaki nagyon akarja még azt is megmondaná, hogy talán vigyorgott. – Hallottam csodás hírnevedet. – Mutatóujjával megkopogtatta a maszkját

Erre válaszul Mr. Pikkelyes a száját kitárta, majd a jobb kezével még szélesebbre húzta és látványosan megnyalta a fogait.

– Helyes, viszont visszaevezve a témánkra – a tömegre nézett – , ha még ennyien vannak bent, azok után is, hogy a kedves kis főnökük, ilyen gyatra halált halt. Akkor azt hiszem te is tudod, hogy még van valami, amit terveznek.

– Megvárják a győztest és utána utcai módon elintézik.

– Oh, kis okoska – vigyorodott el Mr. Pikkelyes. – Úgy látszik a Múlt Árnya még nem kopott ki teljesen, legalábbis a tanítás terén nem.

A maszkos alak nem vette annyira jó szemmel a bókot, összehúzta a szemöldökét és már a tekintetén látszott, hogy készen áll a pusztításra. Azonban gyorsan visszanyerte hidegvérét, hátradőlt, az egyik kéz fejét a másik könyöke alá helyezte, majd legyintett egyet.

– Oh, nem is gondoltam volna, hogy a híres Bau..Baujde…Bau…Bocsánat lehet, hogy csak a maszk miatt, de nem igazán tudom kiejteni a nevét.

– Boaujderin – válaszolt elég mély hangon, kicsit unottan, mint akinek már ezerszer el kellett ezt mondania.

– Hmm… elnézést, de valamiért elég nőiesnek hangzik, sőt biztos vagyok benne, hogy volt valamikor egy ilyen nevű színésznő. – Előrébb hajolt. – Azonban visszatérve, nem gondoltam volna, hogy egy magadfajta veterán nem bír el ilyen kis mitugrászokkal. – Magára mutatott

Látható volt még a maszk mögött is, hogy csak felakarta hergelni, Boa… Bauj…Bélát. Ám sajnálatos módon őt nem ilyen fából faragták. Először elkezdett szipogni, mintha tényleg megérintette volna, majd átváltott egy fajta szipogó röhögésbe végül pedig afféle kínos nevetés tört ki belőle. Nem volt valami hosszadalmas vihogás, egyáltalán nem tartott sokáig, pont olyan talán még rövidebb életű volt, mint az önbizalmam.

– Áh, kisasszony, kisasszony. El se tudod képzelni, hogy mennyire imádtam azt a színésznőt. Mindent megadnék, hogy találkozhassak ilyen csodálatos név rokonnal, kár, hogy csak utána tudok küldeni emberkéket. – A hullákra, majd kényes vigyorral a tömegre tekintett.

– Tudja önkezűség is létezik, de ha tiltja a vallása én szívesen segítek.

Béla újból elnevette magát, ám ez még az előzőnél is rövidebb volt.

– Ugyan, ugyan én nem erre gondoltam, ez már teljesen más témakör. Térjünk vissza az eredeti témánkhoz. Mit szólnál, ha adnánk nekik egy kis segítséget. Ezt lesd meg!

Ekkor Béla kezében hirtelen megjelent egy dobó kocka, melynek egy kivételével mindegyik oldala fekete volt.

– Áh, szóval mágus is vagy? – szólalt meg elég unott hangon.

– Nem, nem. Nem ez a lényeg. Kicsit gondolkozz még rajta.

– Jó – válaszolt még az unottabb hangon – Szóval, ez az eszköz döntött ezeknek a sorsa felett is? – végig nézett a többi székben heverő maradványokra.

– Remek következtetés.

– És úgy hiszem, ha a vörösön landol, akkor én is csatlakozom hozzájuk, nem így van?

– Huh – vett egy mély lélegzetet. – Tudja kisasszony normális esettben így lenne, de eszembe juttatta azt a színésznőt, amiről eszembe jutott az a kis vöröske, akit idefele láttam és úgy gondolom, ennek jelentenie kell valamit.

– Szóval, a vörös az élet – jelentette ki kicsit visszakozva.

– A vörös az élet, fekete a halál. Most már csak az a kérdés, hogy én dobjak neked, vagy kezedbe veszed a sorsod?

A maszkos alak hezitálásba kezdett, bár végül a kocka felé nyúlt. Pont mikor elvette volna, egy hirtelen és erős zaj csapta meg őket.

Leszállott az angyal.

Az egyik csigalépcső előtt ott hevert egy férfi, úgy mintha csak a mennyekből szakadt volna le közéjük. Erre Bélajderin összezárta kezét, a kockával együtt és oda sétált.

– Lám-lám, nem mindennapi esemény, hogy egy angyal szálljon le közénk. – Fejét a maszkos felé fordította. – Nem gondolod, hogy ez isteni jel?

Leguggolt az alak fejéhez és egy kicsit jobban szemügyre vette.

– Őszintén szólva a régi festmények alapján egy kicsit szebbnek képzeltem el, meg kevésbé pucérnak, de hát mit van, mit tenni a valóság mindig kiábrándító. Bár azért örülők, hogy nem olyan, mint azok a kis kövérkék.

– Ha már ez sem nyerte el a tetszésed, nem tudom, hogy egy igazi angyal mennyire jönne be.

– Huh…? Ja igen. Gondolom ön mindig is egy ilyen alakot várt, a mennyekből.

– Hagyjuk őt és térjünk a tárgyra, már elegem van a várakozásból!

Boaujderin nem igazán figyelt a maszkos alakra, az öreg vén kígyó számára ez csak egy újabb unalmas nap volt, amibe végre bele zuhant egy kis váratlan káosz tényező. Úgy döntött kopogtat a változás ajtaján, amelyet egy icipicit szó szerint is vett és megkopogtatta a padlón heverő férfi kobakját, amelyre egy mély fájdalommal ízesített nyögést kapott válaszul.

– Nézze csak kisasszony! Az őrangyalkája még egy levegőt szív velünk. Micsoda szerencse.

– Ő nem az én őrangyalom!

– Ó, nem? Hát pedig másé nem lehet. Vagy várjunk. Lehet, hogy maga az övé.

– Én nem védek senkit!

– Hmm… akkor ez nehéz esett. Jobb, ha eltávolítom.

A maszkos alak hangulata hevesre váltott, fel is ugrott a székéből, azonban Boaujderin rögvest fegyvert szegezett rá és az eddigi ijesztő, hóbortos tekintettéből a hóbortost valami más váltotta fel.

– Üljön vissza! – szólalt meg fenyegetően Boaujderin, majd egyik kezével megragadta a földön heverő férfit.

A maszkos alak gyorsan lehiggadt és visszaült a helyére. Amig Boaujderin a mellette lévő holttestet ki nem ütötte a székből és oda nem helyezte a meztelen férfit.

– Szóval ennyi volt a mi kis jó pofizásunkból?

– Sajnos, azt kell mondanom, hogy igen. – Sóhajtott egyet. – Viszont, hogy lássa nem vagyok annyira kegyetlen, még mindig megadom a kockával való dobás lehetőségét, azonban kicsikét változtassunk a szabályokon, ha nem vöröset dob, akkor ez a kis pernahajder önnel együtt fog eltávozni, bár még ön előtt, csak hogy még egy élet száradjon a lelkén mielőtt követi a túl a világra.

– Elég ebből!

– Kisasszony! Én hithű ember lennék, szóval kérdem. Mit szeretne?

Ekkor Boaujderin a bal kezében lévő kockának vörös felét a maszkos alak felé fordította.

– Azt, hogy ha már ennél a témánál vagyunk. Akkor most igazán jól jönne egy gyors benyílaló isteni közbeavatkozás!!

Akkorát ordított, hogy még a maszk hang torzítóján is oda vágta, de szerencséjére úgy látszik az istenek őt kedvelték jobban és imái meghallgatásra találtak. Hiszen az ő kiáltását egy még nagyobb, fájdalmas ordítás követte. Ugyanis egy hatalmas nyílvessző szállt el a válla felett, egyenesen át a kocka vörös felén, amely Boaujderint a kockával együtt oda szegezte az asztalhoz.

– Futás!

A maszkos megragadta a még kómás, pucér csávó kezét és kirohantak a kocsmából, amely minden egyes lépésükkel csak nagyobb harctérré vált. Ahogy kiértek, eléjük tárult a világ, a hatalmas utca, épületek sokasága, repülő járművek annyi minden, hogy egy mondatban le sem tudom írni, így ezt meg sem teszem.

Azonban annyi biztos, hogy ez mind a maszkost nem nyűgözte le, ő csak futott tovább.

– Na hello, szórakozunk, szórakozunk? – szólalt meg egy női hang a rádióból.

– Ha neked ez a szórakozás Milli, akkor igen szórakozunk!

– Hát az egészet végig néztem a kamerákon és nekem tetszett.

– Milli! Most inkább térj rá a tárgyra, mit látsz?

– Héé, nem én rohangálok városszerte egy emberkosztümöt viselő férfival.

– Kérlek, ne is említsd.

– Engem nem zavarnak a magánügyeid, de ha az öreg meglátja. Phuu… Nem tudom mi lesz akkor.

– Már tudja.

– Ohh ja tényleg ő volt az… részvétem.

Egy rövidke kis csend következett, majd Milli újból megszólalt.

– Amúgy milyen a fickó, amelyet most összekapartál?

A maszkos alak hátranézett a fáradó ám teljes odaadással rohanó pucér férfira.

– Hmm…fura. Eléggé hallgatag, meg egy kicsit olyan, mintha nem is lenne teljesen magánál.

– Biztos valami új szert vett be, meg az is lehet, hogy a fejére esett.

– Minden benne van a pakliban.

– Akkor miért is hozod magaddal?

– Hát lehet, hogy fura, de megtetszettek a szemei…

– … – teljes halotti csend a rádió túl oldaláról

– Meg valahogy ez a hallgatagság is bejön, ne kérdezd miért. – A maszkos visszafordult előre.

– Ahj, te. Ugrani fogtok?

– Valószínű.

– Bele fog menni?

– Hát nálam a hallgatás beleegyezést jelent.

– Akkor sok szerencsét!

– Köszi!

A rádió kapcsolat véget ért. Ők ketten pedig végre eljutottak a sétány szélére. Az utca két oldalát egy hatalmas nagy rés választotta el, ahol lebegő járművek tömkelegei sorakoztak, azonban nem csak akármilyen járművek voltak ezek, hanem szemeteskocsik, óriási kihulló szeméttel megpakolva. A maszkos alak letekintett a mélybe, fújt egyet, majd a pucérkára nézett.

– Előre is sajnálom, de ha meghalnál, megbeszélnéd azzal, aki a túlvilágot intézi, hogy én nem akartam?

– Hmm?!

Az első hang, amelyet a pucér férfi kiadott, nem más volt, mint a félelem hangja volt. Elég béna kezdő szó, de azért remélem, hogy megkapja az esélyt arra, hogy javíthasson. Ugyanis a maszkos alak rá szorított szegényke karjára, majd elrugaszkodott, magával rántva őt is.

– Az, aki nem kell fel holnapiig, egy leveskockaaaaa…

Peter Benedict: Caurus – Füstéjszaka

Peter Benedict: Caurus – Füstéjszaka

A Light Novel pályázatra érkezett, és a zsűri által értékelésre továbbjuttatott történet.

Az értékelésre továbbjutott regények közül választja ki a zsűri azokat a műveket, amelyek nyomdai megjelenést nyernek és kerülnek országos terjesztésbe.

Egy aranymedál, amibe valaki sietve egy “B” betűt karcolt. Látszólag semmi különös nincs a dísztelen nyakékben, a történelem tudói mégis értetlenül állnak előtte: egy uralkodói ékszer egy olyan királynak, aki sohasem uralkodott. A létezése ellent mond az ősi próféciának és bárki birtokolja, gyökeresen megváltoztatja annak életét. Vannak, akiknek sikert hoz, míg másoktól mindent elvesz, amit szeretnek, sokan pedig az életükkel fizetik meg az árát. De még a legnagyobb áldozat sem hiába való: mind névtelen hősökké válnak a világ sorsának átírásában. Róluk szól ez a történet.

Peter Benedict: Caurus – Füstéjszaka (fantasy)

1. Fejezet

 

Csak el ne kapjanak

 

Hang nélkül, szürke szellemként suhant a félhomályban. Pusztán szeme villogása árulkodott hollétéről, amint a pókhálós raktárat pásztázta. Egy halk nesz hallatán a  fiatal hópárduc a fejét az egyik sötét sarok felé kapta. Légies mozdulatokkal kapaszkodott fel a polcokon a szekrénysor tetejére, majd lapítva a hang irányába indult. Széles mancsai biztosan tartották, hosszú farkával kecsesen egyensúlyozott az ingatag bútorokon. Egyik puha lépés a másik után, szinte nyomot sem hagyott a vastag porban. Az ösvény végére érve a mélybe tekintett, kiengedte karmait, nekirugaszkodott és ugrott.

– Áu! – kiáltott a szürke farkaskölyök, mikor a párduc földet ért mellette és leteperte.

– Te vagy a fogó! – nevetett a párduc, miközben a fehér ruháját porolta.

– Mondtam már, hogy ne karmolj, Betty! – nyalogatta a farkas a vállán vöröslő csíkokat.

– Bocs, Tom, nem akartam! Fogócska közben mindig előbújnak, nem is veszem észre. De akkor is te vagy a fogó!

Hirtelen kicsapódott az ajtó és egy mogorva képű rozsomák rontott be rajta egy hosszú vascsövet lengetve. Amint meglátta a két megszeppent kölyköt, leeresztette fegyverét.

– Hála Földanyának, már azt hittem, hogy fosztogatók járnak a kamrámban. Honnan ke- rültetek ide? Hol vannak a szüleitek? – kérdezte megkönnyebbülten, ám mikor észrevette a Betty fülében csillogó aranygyűrűket, arca elkomorult és a vascső újra a levegőbe lendült.

Fenyegetően lépett egyet a kölykök felé. – Szóval így állunk… no, majd én megtanítalak, hogy nem szabad betörni másokhoz, ha már a barbár, pogány szüleidnek nem sikerült, mocskos szukafattya!

– Futás! – kiáltott Tom, majd Bettyvel együtt az egyik szekrényhez ugrottak és gyorsan át- bújtak a mögötte tátongó résen.

Miután kikeveredtek az erdőnyi felaggatott ruhanemű közül, a két kölyök elé tárult a mor – boni piac hívogató forgataga. Halárusok és pékek reklámozták hangosan a portékájukat. Az egyik standon mindenféle kövér gyümölcs, a másikon színes édességek tolongtak. Lobogtak a szélben a szép új ruhák, szinte nyújtóztak a járókelők felé, hogy próbálják fel őket. Az éksze- rek csillogásukkal vonták magukra a tekinteteket.

– Jaj, ne! Hová lett anya? Elvesztettük! Mi lesz most? – görbült le a párduc szája.

Tom csukott szemmel beleszagolt a levegőbe, majd Betty karját megragadva belépett a tö- megbe. – Ne félj, nincs messze. Érzem Debra néni parfümét.

Csakugyan hamar megtalálták, nehéz is lett volna eltéveszteni. A szikár nőstény hópárduc vörös ruhájával és hatalmas kalapjával messze kitűnt a tömegből. Selymes, hosszú bundája úgy hullámzott a szélben, mint egy királynénak. Arcára a két kölyök láttán boldog mosoly hú- zódott.

– Hol a csudában voltatok, gyerekek? Már a második kört futottam ebben a zűrzavarban.

– Csak fogócskáztunk, anya! – motyogta Betty lesütött szemmel.

– Ez nem játék, kincsem! Ha bajod esne, talán rád sem találnék! – dorgálta az anyja. – Ha máskor is le akarsz velem jönni a városba, akkor végig fognod kell a mancsomat.

– De anya! – fordult el Betty mérgesen. – Te mindig olyan unalmas helyekre mész!

– Nincs vita! – szólt határozottan a nőstény. – Most pedig gyere, megyünk haza. Szegény apád már halálra aggódhatja magát.

Debora megragadta Betty mancsát és a tömeg sodrásával szemben haladva elindult. Tom segítőkészen átvette az egyik kosarát, szorosan mögé zárkózva követte a párducot. Hamar ki- értek a piactér kapuja előtti kövesútra. Bár itt már nem volt olyan sűrű a tömeg, a város utcáin is élénken pezsgett az élet. Betty érdeklődve figyelte a szekereken utazó, dobozokat cipelő, dolgukra igyekvő, kölykeiket terelő állatokat. Tekintetét néha különös alakok ragadták meg: volt, akinek hiányzott a karja vagy a lába, mások az arcukon fémálarcot, vagy félelmetes gu- mimaszkot hordtak. Szinte nem is ugyanazok voltak, mint egy évvel azelőtt. Nem hasonlítot- tak azokra a délceg hímekre, akik szép ruhákban búcsúzkodtak a kedveseiktől, hogy aztán puskáikkal a vállukon felszálljanak arra a hosszú vonatra, aminek a vagonjait Betty fél napon át számolta. A legtöbbjüket akkor látta utoljára.

– Tom! – fordult a barátjához. – Te hogyan tudsz egyedül eligazodni ezeken az utcákon?

Én örökké bolyonghatnék, akkor sem jutnék el oda, ahova szeretnék.

– Ha annyit járnál rajtuk, mint én, hamar beletanulnál – válaszolt a farkas. – De én sem jutottam el még egyszer sem a célomig, mert igazából nem is megyek sehova. Csak úgy megyek.

– Mint egy légy a szobában? – mosolygott Betty.

Tom bánatosan felsóhajtott.

– Úgy is mondhatjuk. Mióta a bátyám elment a háborúba, anyu és apu folyton veszekednek. Anyu pedig olyankor elküld otthonról. Csak bolyongok az utcákon egymagam és azt képzelem, hogy a következő sarok után a bátyám vár rám.

Lassacskán ritkulni kezdett a tömeg. A sűrű házsorokat felváltották a beépítetlen telkek és a gyümölcsültetvények. Növényevő kölykök zsibongtak a szőlőtőkék között, vidáman falatoztak a kékes fürtökről. A közeledő párducok láttán elnémultak és a levelek közé ugrottak. Ahogy Bettyék közelebb értek, hallották a suttogásukat. Mintha csak a szőlőszemek beszéltek volna: “Már itt vannak! Látjátok a gyűrűket a fülében? Ne menjetek közel! Ha elkapnak, felvisznek a hegyre és megesznek!”

– Köszönöm a segítséget, Tom! Innentől már boldogulok – vette vissza Debora a kosarat – Mondd meg a szüleidnek, hogy üdvözlöm őket!

A farkast elhagyva letértek a kőútról egy keskeny ösvényre, melyet mindkét oldalt magas szőlőtőkék szegélyeztek.

– Debra néni! – futott utánuk kisvártatva Tom. – Azt szeretném kérdezni, hogy felmehetek a kastélyukba Bettyvel játszani?

A párduc szemét elöntötte a könny, hiszen tudta jól, hogy az apró szürke farkas miért nem szeretne hazamenni. – Jaj, Tom, még kérdezned sem kell, hisz tudod, hogy mi mindig szívesen látunk.

– Köszönöm, Debra néni! – ölelte át Tom a párduc derekát, mintha csak a saját anyja volna.

– Az nem kastély, hanem egy ozohar kolostor – javította ki Betty az apja beszédét utánozva. – A Nagy Madár kolostora.

Hirtelen zörögni kezdtek a szőlőlevelek, mintha csak feltámadt volna a szél. A levegő azonban nem mozdult.

– Végre megvagytok! – jelent meg a kövesúton a vascsövet lóbáló rozsomák. – Préda után leselkedtek a városban, he? Ezúttal nem ússzátok meg, rohadt pogányok!

Debora kicsatolta a táskáját és egy pisztolyt húzott elő belőle.

– Ha most azonnal eltűnsz a szemünk elől, talán elfelejtem, amit az előbb mondtál.

A rozsomák egy pillanatra megtorpant, aztán harsány nevetésben tört ki.

– Egy nőstény fegyverrel! Csoda, ha a ravaszt meg tudja húzni!

– Nem szeretnélek megölni, fiam – szólt nyugodtan Debora. – És nem is foglak. De ha még egy lépést teszel, olyan sebet lövök neked, amit egész életedben nyögni fogsz!

A rozsomák nem szólt semmit, csak nevetett tovább, egyre félelmetesebben. A csövet a vállára véve közeledett feléjük. Debora maga mögé vonta a kölyköket és megemelte a pisz- toly kakasát. Ekkor azonban a szőlő közül egy fabunkó kiütötte a mancsából a fegyvert. Egyszeriben egy egész csapat felfegyverkezett állat termett körülöttük.

– Tényleg köztünk járnak, ahogy mondta! Valóban, látom a szemükben a gazságot! Gyerünk, mutassuk meg, hogy legközelebb hol leskelődjenek préda után! – morogták.

A ziháló Tomot egy erős kar kirántotta Debora háta mögül. – Vigyázz, kölyök, mert téged is felfalnak!

– Nyugodj meg, kicsim, nem lesz semmi baj! – csitította Debora a zokogó lányát.

– Rohadt vadászok! Már a kölykeinket sem merjük az utcára engedni miattatok! – lépett elé a rozsomák.

– Nem tettünk semmit! – vicsorgott a párduc, ám lendült a nehéz vascső és könnyűszerrel elroppantotta a térdét. Debora felsikított fájdalmában, lába természetellenes irányba hajlott.

A rozsomák már emelte fegyverét, hogy a másik lábára is lesújtson, ám ekkor egy méltóságteljes, idős mókus jelent meg előttük az ösvényen. Fekete palástot viselt, akár egy pap, ám alatta világi létét hirdette a vasalt ing és a tökéletesre kötött csokornyakkendő.

Karjait felemelve utasította a szitkokat skandáló állatokat. – Földanya nevében, elég legyen! Tegyétek le a fegyvereket!

– De polgármester úr! – nézett rá csodálkozva a rozsomák.

– Azt mondtam, elég! – kiáltott a mókus. – Ti mind Földanya hűséges hívei vagytok, aki nagyon büszke rátok. De az eltévelyedetteket nem bántani és eltiporni kell. Megértéssel és tü- relemmel kell fordulni hozzájuk, hogy lelküket megtisztíthassák a gonosztól. Most pedig menjetek, és ne feledjétek, Földanya figyel titeket!

A tömeg egy csapásra feloszlott, magára hagyva a két párducot és a mókust.

– Köszönjük! – sziszegte Debora a fájdalomtól vicsorogva.

– Ugyan, hisz ez a kötelességem! – szólt a mókus. Közelebb lépett a párduchoz, de nem hajolt le hozzá, hogy felsegítse. – A nevem Aegon Harsch, Morbon polgármestere vagyok. A városlakók nevében elnézést kérek az incidensért, buzgó hívek és néha elragadtatják magukat. Lábra tud állni?

– Nem – egyenesítette ki a párduc a fájdalomtól vicsorogva a lábát, majd a karmával lehasított egy darabot a szoknyája széléből. – Gyorsan, húzzon ki két szőlőkarót és az egyiket törje ketté!

A polgármester arca egy pillanatra megrezzent az utasítás hallatán, ám nyájas mosolyát újra magára öltve a még mindig zokogó Betty felé fordult. – Hallottad anyádat, egy-kettő!

– Megszakadt a szívem a gondolattól, hogy így kell látnom magát – szólt Deborához, egy pillantásra sem méltatta a vastag fa eltörésével próbálkozó kölyköt. – De azt sem mondhatom, hogy a városiaknak nincs igazuk. Maguk pogányok, ráadásul a hitük a gyilkoláson alapszik.

Az ilyennek nincs helye a mai világban és egy olyan hithű város lakói, mint Morbon, nem is fogják magukat sokáig tűrni, hacsak egy befolyásos személy, mint én, nem békíti meg a háborgó lelküket. Csakhogy nekem is van ám lelkiismeretem, amit a pogányok védelme alaposan próbára tesz. Kell valami, ami elcsitítja…

– Jaj, bökje már ki! Mennyi pénzt akar? – vicsorgott továbbra is Debora most már inkább a dühtől, mint a fájdalomtól.

– Ó, hová gondol? – lepődött meg színpadiasan Harsch. – Én nem árulom pénzért a védelmet. Ellenben lelkes műgyűjtő vagyok. Csupán egy szívességet szeretnék kérni a férjétől. Úgy hallottam, hogy sok régi és elfeledett nyelvet ismer. Csak annyit kérek, hogy havonta egyszer fordítson le nekem egy-egy pár oldalas dokumentumot, cserébe úgy járhatnak-kelhetnek becses városomban, ahogy a kedvük tartja.

– Ennyi az egész? – kérdezte meglepetten Debora.

– Csak ennyi – felelte Harsch, majd megfordult és távozott. Ahogy elhaladt mellette, Betty látta a mókus arcára kúszó gonosz vigyort.

 

 

illusztráció: Kiss Dorina Hedvig

Rémek között

 

Egy évtized telt el a polgármesterrel való különös találkozás óta. Az apró párduckölyök ez idő alatt gyönyörű nősténnyé cseperedett. Selymes bundája, mosolya és igéző, szürke szeme bárkit könnyűszerrel megbabonázhatott volna, ám lelkében be nem gyógyuló sebet ejtett a hajdani támadás emléke.

– Bátorság! – fogta le Betty a remegő térdeit. – Sokszor jártál már itt, és nem volt semmi baj. Miért pont most történne bármi?

Egy mély sóhaj után felállt a padról és a morboni piac kapuja felé fordult. – Így van. Miért pont most?

A félelemtől zsibbadtan lelépett az útról és belevetette magát a piac élénk forgatagába. Úgy érezte, mintha víz alatt próbálna levegőt venni. Tagjai szüntelen remegtek, érzékei eltompultak. A szeme sarkába beúszó ijesztő alakok villogó szemekkel bámultak rá, néha még egy-egy lépést is tettnek felé. Hallotta a szavaikat: “Tényleg köztünk jár! Látom a szemében a gazságot! Gyerünk, mutassuk meg, hogy legközelebb hol leskelődjön préda után!” Ám mikor a fejét feléjük kapta, egyszeriben elszállt róluk az árny és visszaváltoztak boltosokká, járóke- lőkké, koldusokká. Végezték a saját dolgukat, nem is néztek a fiatal párducra.

– Csak képzelődsz! – motyogta Betty magában. – Ne fordulj utánuk, még azt hiszik, bolond vagy. Koncentrálj a feladatra és vedd meg végre a tejet!

Megcélzott egy élelmiszerpultot és beállt az előtte kanyargó sorba. Szemével többször vé- gigpásztázta a tömött polcokat, ám sehol sem látta a tejesüveget, amit elkérhetett volna.

– Mi kéne? – fordult Betty felé a boltos.

A párduc nagyon megrémült, tehetetlennek érezte magát. Kérdezze meg, hogy van-e tej, amikor nyilvánvalóan nincs? Valamit pedig válaszolnia kell, hiszen feltartja a sort.

Óráknak tűnő görcsös kínlódás után mindössze egyetlen szót tudott kipréselni magából.

– Bocsánat!

Megfordult, kilépett a sorból és otthagyta a meglepett boltost. Minden egyes lépte egyre gyorsabb lett, míg végül azon kapta magát, hogy céltalanul lohol a bódék között. Lihegve állt meg a piac túlsó végében.

– Csak ennyi sikerült? – dorgálta saját magát. – Megfutamodtál, mikor hozzád szóltak? Mire számítottál, mi történt volna, hogyha megkérdezed, hogy van-e tej és nemmel válaszol? Semmi nem történt volna! Te mégis elfutottál. Most pedig fogod magad, visszamész és meg- kérdezed!

Megfordult és tett egy bizonytalan lépést, ám tagjai mintha nem akartak volna engedelmeskedni.

– Gyáva! – morgott magában.

Az utolsó megfelelő bolt egy régi téglaépület előterében volt berendezve. A pult mögött álló vén kecske felkapta a fejét az ajtócsengő hangjára, ám a párduc láttán arca nyomban elkomorult. Tiltakozón emelte maga elé az újságját.

– Elnézést! – köszörülte a párduc a torkát. – Csak azt szeretném megkérdezni, hogy árulnak-e itt tejet?

– “Árulnak-e itt tejet?” – ismételte gúnyosan a boltos. – Még egy kecske sem mekeg ennyire. Igen, árulunk tejet, de a feleségem nem szolgál ki vadászokat!

Betty tagjai mintha megkövültek volna, gyomra összerándult. – Nem vagyok vadász!

– Ó, dehogyis nem! – csapta le a kecske az újságot. – Ti ott fent a hegyen mind azok vagytok! Az őseid az én őseimet rángatták fel a kereskedőútról a templomotokba, ahol kifosztották és felfalták őket.

– Az Ozoharok már legalább ezer éve nem csinálnak ilyet! – vágott vissza Betty szinte sírva.

– Az egész rohadt pogány hitetek ezen alapszik! – emelte fel a kecske a hangját. – Látni a szemetekben a vérszomjat. Az ilyesmi nem kopik ki a családotokból. Az utóbbi időkben sokak figyelme a hegyetek felé szegeződött, kislányom. Állatok tűntek el nyomtalanul, mind növényevő. Fogadni mernék rá, hogy az egyikük megcsonkolt teste most is az oltárotokon fekszik!

Újra szólt az ajtócsengő, egy magas, jó kiállású hópárduc hím lépett az üzletbe, és letette az ajtó mellé barna utazóbőröndjét. Szépen vasalt inget és nyakkendőt viselt, egyik fülében aranygyűrűk voltak, akárcsak Bettynek, a másik viszont csonkán fityegett. Szürke szemeit szúrósan meresztette a boltosra.

– Szép napot! – köszönt, mintha pusztán csak betévedt volna az üzletbe, ám hangszíne el- árulta, hogy hallotta a kecske szavait. – Van valami probléma?

– Nahát, még egy Agat! – emelte fel a kecske az újságot, hangja rosszul leplezett rémülettől remegett. – Figyelmeztetlek titeket, ha most elvisztek, a nejem titeket fog hibáztatni!

A hím magabiztosan a pultra könyökölt, orra szinte hozzáért az újsághoz. – Ne aggódjon, most nem fáj a fogunk a kecskehúsra. Ha a további megjegyzéseket mellőzve odaadja a hú- gomnak, amit kért, már távozunk is.

Halk káromkodás hallatszott a papír túloldaláról, majd a kecske levette a polcról a tejet és beütötte az árát a kasszába.

– Bocsánat, de úgy látom, kétszeresen számolta az árat – szólt félénken Betty.

A bátyja mintha meg sem hallotta volna, mosolyogva dobott a pultra három koronát a két koronára emelt egy korona árú tejért, és ígéretéhez tartva magát kivezette Bettyt a boltból.

– Miért járkálsz egyedül a városban? – ragadta meg a hím a vállát. – Bajod eshetett volna! Betty belenézett a szürke szempárba, majd boldogan bátyja nyakába ugrott.

– Gary!

– Jól van, jól van. – hámozta le magáról a hím mosolyogva.

– Nem azt mondtad, hogy csak ősszel tudsz hazajönni? – kérdezte Betty.

– Akadt egy kis dolgom a városban, és ha már itt vagyok, gondoltam megmentelek attól a bolond vén fűrágótól.

– Gyere, legalább köszönj be anyáéknak! – ragadta meg Betty a mancsát. – Biztos örülni fognak neked.

– Ne aggódj, nem sietek vissza, egy-két napot terveztem maradni. Csak beugrottam a pi- acra egy kis macskamentáért.

– Tavaly azt mondtad, hogy leszoktál!

– Úgy is volt, de azóta történt egy-két dolog. Szükségem van rá, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni.

– Mi az? Rájöttek a munkahelyeden, hogy kirúgtak az akadémiáról? – szúrt oda sunyi vigyorral Betty.

– Ha még csak az lenne – sóhajtott búsan Gary. – Mások gyógyítására és az elme megérté- sére szenteltem az egész életemet, ám egyre nagyobb kamatja van a kutatásaimra kapott pénznek. Szörnyű dolgokat követelnek tőlem. De nem hagyhatom cserben azokat, akiknek az életét a kutatásaim megmenthetik.

Gondolataiból kikeveredve, szomorúan nézett húgára. Betty a hallottaktól meghökkenve, szótlanul sétált mellette.

– Már ezerszer elmondtam: nem csaptak ki, én hagytam ott az akadémiát – váltott gyorsan témát, hogy Bettyt felvidítsa. – Az ott tanító kóklelrektől legfeljebb változatos kínzási módszereket lehet tanulni.

– Úgy gondolod, hogy okosabb vagy a professzoroknál?

– Az elme működéséről ők sem és én sem tudunk szinte semmit. A különbség az, hogy míg ők a sötét foltokat vallásos mesékkel és feltételezésekkel töltik ki, én vállalom a tudásomat és igyekezek bővíteni azt.

– Ahogy apa szokta mondani: csak azt tudjuk, hogy nem tudunk semmit – bólintott Betty.

– És még mindig nem tudom azt sem, hogy miért jöttél egyedül a városba – nézett rá Gary szúrós szemmel.

– Csak ezt vettem – lóbálta Betty a tejesüveget.

– Annyira megszomjaztál a tejre, hogy nem tudtad megvárni, a bevásárlást?

Betty megadóan lesütötte a fejét.

– Jó, igazából azért jöttem, hogy a városiak között lehessek. Próbálom legyőzni a félelmemet, mert tudom, hogy butaság. A morboniak legnagyobb része rendes velem, vagy nem is figyel rám, engem mégis rettegés tölt el, ha közöttük vagyok.

– Tökéletesen megértelek – nyugtatta Gary. – De akkor is azt mondom, hogy ne egyedül járkálj, hiszen a félelmeid egyáltalán nem alaptalanok, mint ahogy az előbb láthattad. Folyamatosan veszélyt érzel, ám próbálod elnyomni a félelmet. Így meg éppen túlzottan vakmerő leszel és nem veszed észre, ha tényleg bajban vagy.

– Szeretnék barátkozni, Gary! Beszélgetni másokkal, ismeretségeket kötni. És az egyetlen, aki ebben megakadályoz, az én magam vagyok. Olyan unalmas ott fent a kolostorban! Ha el- utazhatnék és olyanok között élhetnék, akik nem ismernek, talán nem félnék közéjük menni. De tudom, hogy apáék sosem engednének el.

– Fontos feladatot szánnak neked – nézett Gary a házak közül elő-előbukkanó hegycsúcsra.

– Azt a feladatot neked szánták, hiszen te vagy az elsőszülött – szólt komoran Betty a sok régi veszekedésre emlékezve. – De te úgy döntöttél, hogy más életet akarsz, mint amit elrendeltek neked. És emiatt én már nem dönthetek.

– Te sem vagy lemaradva semmiről – veregette meg Gary a vállát. – Apa is vándorútra indult, miután főpap lett. És akár azt is mondhatod majd, hogy a Nagy Madarat azon túl csak idilli tengerparton, úszkálással és szörfözéssel lehet tisztelni. Ki tudja, lehet, hogy még új híveket is szereznél és nem a mi családunk lenne az utolsó.

 

Az ősi oltár utolsó pillérei

 

Két órányi fullasztó hegymászás után végre eléjük tárult az Ozohar kolostor ősi, tiszteletet parancsoló alakja. Az épület a hegy déli oldalából szökő kőpárkányon állt, egyik fala a hegy- oldalnak támaszkodott, a másik a mélységbe tekintett. Bástyás kőfal védte az évszázadok veszedelmeitől, ám a kaput már nemzedékek óta nem eresztették le, talán nem is volt a helyén. A belső épület területét egy fából készült toldás növelte, az udvaron pedig egy istálló bújt meg. Ezeket láthatóan sokkal később állították, mint az ősi kőfalakat.

Egy lövés dörrent az udvaron, mikor Betty és Gary a kapu alá értek. A karó tetejéről törötten hullott le egy agyagdarab, közben Debora már a következő célpontra emelte puskájának csövét.

– Figyelj, anya! – kiáltott Betty, és egy kavicsot dobott a levegőbe.

Debora felé pillantott, a magasba kapta az irányzékot és lőtt. A kavics darabokra robbant, a lehulló törmelék halk dallamot játszott a célpontnak kihelyezett üvegeken és cserepeken.

– Ni csak, hát hazarepült a madárka! Már megint a városban kószáltál? – puskája csövével fellökte széles kalapja karimáját, így meglátta a Betty mögül leselkedő Garyt.

– Kisfiam! – ugrott a párducnak.

– Szia, anya! – üdvözölte Gary, miközben menekülni próbált az erős szorításból. – Hogy van a lábad?

– Már sokkal jobban, a gyógyszered megtette a hatását. Még mankó sem kell!

– De azért ne erőltesd nagyon, ez csak a fájdalmat enyhíti. – fogyott el Gary levegője.

Debora elengedte, majd megigazította az inge gallérját. – Csont és bőr vagy, fiam! Nincs tán valami baj?

– Elég nehéz időszakon megyek keresztül – felelte Gary. – De meg tudom oldani, ne aggódj.

– És mit műveltél a füleddel? Nem kellett volna kivágnod a gyűrűket, apád csak mérgében mondta, amit mondott.

Gary óvatosan kitapintotta a csúnya heget. – Csak félmunkát tudtam végezni, a másik fülemre egy csepp erőm sem maradt. Hidd el, rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában.

– Ozohar vagy, a Nagy Madár oltalmaz, bármerre sodor az élet – ráncolta a homlokát De- bora. – Nem számít, hogy mit hiszel, vagy hogy mások mit mondanak neked.

Horkantásba fulladó kiáltás hallatszott a hátuk mögül. Az épület sarkánál egy torz alak jelent meg és sebesen megindult Bettyék felé. Görnyedten futott, néha első mancsaival is lökve magát. Ruhái csak lógtak hosszú, csontos végtagjain, vitorlákként lobogtak utána. Egyik szemhéját durva varrat zárta össze, ép szemét gyorsan kapkodta egyik párducról a másikra.

– Ez meg micsoda? – hőkölt hátra Gary.

A lény megállt Betty előtt és vihogó, röfögő hangok kíséretében mancsait a nőstény vállára tette, mintha át akarná ölelni.

– Nem micsoda, hanem kicsoda – javította ki Debora. – A neve Allan Poch, de otthon csak Félszeműnek hívták. Ő a testvérem. És a ti nagybátyátok.

– A testvéred? – kérdezte Gary, miközben az őt szaglászó lény apró szemét figyelte.

– Jó, csak a féltestvérem. A nagymamátoknak hajdanán volt egy róka szeretője, ő lehetett Allan apja. A nagyapátok rajtakapta őket az istállóban, azóta nem láttuk a rókát. Bár ahogy aput ismerem, valószínűleg agyonütötte és elásta valahol a pusztában – nevetett Debora. – Nem maradhatott az üres tanyán, nem tud magáról gondoskodni.

– Még sosem láttam ilyen rossz állapotú és mégis ilyen idős korcsot – jegyezte meg Gary.

– Írnotok kellett volna róla, könnyen bejuttathattam volna egy, az ilyen eseteknek létesült otthonba.

– Még mit nem! – hördült fel Debora. – Ő is a család tagja, akárcsak te! Nem fogom be – dugni egy kórházba! Ki tudja, mit csinálnának ott vele?

– Képzett ápolók segítenének neki teljesebb életet élni – válaszolt Gary. – Nézz csak rá! Láthatóan alig eszik és irritálják a ruhák. Bármennyire szereted, vagy tekinted családtagnak, ő egy korcs, akinek egyéni igényei vannak! Arról nem is beszélve, hogy nem szabad egy kor csot háznál tartani, rendőrségi ügy lehet belőle, ha ez kiderül.

– De nem derül ki. Ugye? – nézett Debora szúrós szemmel a fiára. – Menjetek be apátokhoz, nekem most dolgom van. Segítek a testvéremnek, ahogy egy családban illik.

A kolostor belseje leginkább egy ősi, elhagyott város érzetét keltette. Egymást követték a sötét, poros szobák és termek, melyek már évszázadok, talán egy évezred óta üresen álltak.

Gary tűnődve nézte a vastag pókhálókat.

– Még mindig nehezen tudom elképzelni, hogy százak éltek itt hajdanán.

– Nem szeretem ezt az ürességet. Olyan unalmas. De addig nem fognak új hívek érkezni, míg vadászoknak hisznek bennünket – hajtotta le a fejét Betty. – Főpapként apának kellene tisztáznia a családunkat és az egész vallást, de tudod, hogy ő milyen. Úgy érzi, nincs mit bizonyítania és inkább bezárkózott a kolostorba.

A hosszú séta után véget ért a sötét folyosó, és egy nehéz ajtón át kiléptek a szabadba. Földöntúli látvány tárult a szemük elé: a kolostor merészen tekintett a mélységes szakadékba, mely aztán egy völgybe torkollt. Szinte egyenesen nyúlt kelet felé az egész hegységen keresztül, mintha a hegyek engedelmesen elhúzódtak volna a felkelő nap sugarainak útjából. A horizonton az óceán kék habja keveredett az éggel.

A szakadék fölött, az összes közül a legkiállóbb meredélyen kilenc szikla állt szabályos körben, rajtuk mindenféle ősi szimbólumok. Az ötödik kövön, mely pontosan keletnek fordult, egy rés vezette a felkelő nap sugarait a kör közepén lévő asztalra. A sziklákon és a kolostor tetején már gyülekeztek a madarak, hogy a párducok elvonulása után az asztalra áldozat gyanánt helyezett kenyeret és húst a Nagy Madár nevében elfogyasszák.

A szentély előtt egy idős hópárduc térdelt az Ozoharok fehér csuhájában. Bár foltjai fakók, bőre ráncos volt, jelenléte mégis erőt, egy ősi istenség pártfogását sugározta.
Betty és Gary csendesen mögé léptek és letérdeltek, hogy leróják tiszteletüket.

– Miért térdelsz, Gary? – kérdezte halkan az idős párduc. – A Nagy Madár csak az Ozoharoktól vár alázatot.

– A hitemet nem hagytam el, apa! – mordult fel Gary.

Az öreg Betty felé fordult, meg sem hallva a fia válaszát.

– Elkészültél a fordítással, az anatómia leckével és a hittannal, mielőtt lementél a városba?

– Nem szabadott volna egyedül elengedni, hisz tudjátok, milyen veszélyes odalent! – vágott közbe Gary.

– Nem is engedtük el.

– Mindent megcsináltam úgy, ahogy kérted – válaszolt Betty. – Lefordítottam azt a régi levelet, tanulmányoztam a sötétagy és a beszéd kapcsolatáról szóló fejezetet.

– És? – vonta fel a szemöldökét az apja.

– És ezredjére is elolvastam a Nagy Madár tanításait – sóhajtott Betty. – De apa, miért kell ennyiszer átrágnom magam rajta? Már nagyon unom, kívülről el tudnám mondani!

– Ahhoz, hogy főpap lehess, nem elég látnod, hogy a betűk milyen szavakká állnak össze a pergamenen, értened is kell, hogy mit jelentenek – szólt ridegen az idős párduc, ám a szája szélén húzódó mosoly elárulta, hogy elégedett a lánya mai munkájával. – Mellesleg Tom vár rád az istállóban. Azt mondta, hátasmadarat szeretne választani magának.

Nyomban felcsillant Betty szeme. A kőasztal mellé tette a tejesüveget, még egyszer meghajolt az oltár előtt és elsietett.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0