Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Kamilla White: Hello, Jasmine vagyok! című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

2011-ben Anna McAllister gyilkosság áldozata lett. Megkéselték az utcán, miközben munkahelye, a Hajléktalan Jogsegély Alapítvány irodája felé sietett. Az elkövető a helyszínről egy nagy, sötét autóval menekült el. Később elfogtak és elítéltek ugyan egy férfit, de senki nem sejtette, hogy nem a valódi tettes került börtönbe.

A levegő forró felhőként ült a városra. A piros ruhás nőt is gyakorlatilag mellbe vágta a meleg, kilépve az Ötödik sugárúti, légkondicionált ékszerüzletből, ahol majdnem egy órát töltött. Férjének szánt karóra pihent az elegáns, védjegynek számító Cartier-bordó dobozban.

A Prada költemény karcsú derekára simulva emelte ki mindennapos tornával karban tartott, csodás alakját, hozzáillő körömcipőjében topmodelleket megszégyenítő ringással lépdelt az autója felé. Csuklóin megannyi aranykarika csilingelt, füleiben apró gyémánt verte vissza a napfényt. Nyakában vékony láncon gyémántokkal díszített, szív alakú medál függött. Az is kedvenc ékszerüzletéből való, tavalyi házassági évfordulójukra kapta.

Bal kézben tartva az apró ajándékot, a jobb kezében egyensúlyozott, csúcskategóriás telefon képernyőjén fürgén kopogtatta ápolt körmét, ahogy tárcsázott.

– Halló? Én vagyok az édes, igen, végeztem. Nem, még nem megyek haza, elugrom az alapítványhoz is, utána kell néznem valaminek! Nem, nem telefontéma, otthon elmesélem, rendben? Igen, van nálam elegendő víz… nem, nem kaptam még napszúrást… nem, nem fáztam meg a légkondi alatt… édes, nagyon szeretlek, de erre most igazán nincs időm! Drága vagy, köszönöm! Te is vigyázz magadra, este látjuk egymást! Igen, én is nagyon várom… jaj, kérlek, engedj, hadd haladjak, jó? Igen, hogyne tudnám, milyen nap van ma, péntek! Igen, péntek van. Miért, te mire gondoltál? … Jól van, este találkozunk otthon, rendben? Megyek édes, mert szeretnék időben hazaérni! Igen, szeretlek! Szia! Szia!

Széles mosollyal engedte a készüléket régi Hermes táskájának egyik feneketlen zsebébe, s mint mindig, megsimogatta a szütyő oldalát. Ez volt az első házassági évfordulós ajándéka a férjétől, és ezeken a napokon, amikor esküjüket ünnepelték, minden alkalommal ezt hozta magával vásárolni. Szentimentális volt és romantikus, mint a nők általában.

Szinte maga sem hitte el, hogy már 20 éve élnek együtt, s míg ez járt a fejében, egyetemi megismerkedésük története sejlett fel előtte.

Még akkor is mosolygott, amikor beszállt az autóba. Gyors indítás után ütemesen besorozott a forgalomba, és felkapcsolva az mp3 lejátszót, halkan dúdolni kezdett Adele-lel. A Skyfall szólt, mert imádta a James Bond filmzenéket. Előre élvezte az estét.

Tudta, hogy férje asztalt foglalt kedvenc éttermükbe és örült, hogy legalább ezen az éjjelen néhány órát kettesben tölthetnek. Nem mintha ezt panaszképp fogalmazta volna meg magának, de tény, hogy nagyon kevés idejük jutott közös programokra. Neki ott volt a háztartás, amit szeretett egyedül vezetni. Mellette a Hajléktalan Jogsegély Alapítvány ügyeit intézte és maga is tevékenyen részt vett az alapítványi feladatokban. Jogi diplomájával közel sem ért el akkora sikereket, mint a férje, aki néhány év alatt Manhattan legkeresettebb ügyvédje lett, de nem is vágyott hasonló népszerűségre. Boldog volt azzal, amije volt, a férjét imádta, a fiáért rajongott, a munkája elégedetté tette. Úgy érezte, ennél többet nem is szabad kérnie a sorstól.

Szerencsére az épület, mely az alapítványnak is otthont adott, nem volt messze. Alig néhány percet kellett csak vezetnie, máris szállhatott ki újra. Nem örült, már éppen kezdte élvezni a légkondicionáló hűvösét. A Tizedik sugárúti ház valamikor az 1900-as évek közepén épült, bronzvörös téglafalaival elegáns, méltóságteljes hatást keltett. Apró ablakai nem engedtek be túl sok fényt ugyan, de ilyen meleg napokon legalább nem is fűtötték át a benti levegőt.

Parkolóhelyet viszont, szokás szerint, nehezen talált, csak néhány házzal lejjebb sikerült a kocsit letennie. Sietősen kiszállt belőle, és papírokkal teli füzetboxát hóna alá csapva indult a bejárat felé.

Ami ezután történt, csupán egy pillanat műve volt. Erős karok szorították meg a könyökét és olyan lendülettel lökték a fal mellé, mintha csak a sietős tömegben véletlenül összeütköztek volna. Majdnem felcsattant, amikor éles, addig ismeretlen fájdalom hasította át a ruháját és hatolt a lapockája mentén a szívéig. Meglepődni sem volt ideje. Mire összeesett, már senki nem volt mögötte, csak a földre hulló penge véres lapján csillogott a napfény.

– Hello, Jasmine vagyok! Téged hogy hívnak, édes?

– Szia, Terry vagyok, és azt szeretném tudni, hogy borotvált vagy-e? – kérdezte egy izgatott férfihang, aminek a tulajdonosát korai harmincasnak tippeltem.

– Miért, te hogyan szereted, Terry? – kérdeztem a mosógép mellett állva és magamban szitkozódva, amiért megint sikerült valami pirossal összemosnom a fehér cuccaimat.

Bakker, maratoni hipózásnak nézek elébe.

– Ha kopasz vagy, ja, szóval?

– Micsoda véletlen, éppen most borotváltam le magam! Drága, ha látnád, milyen szép kopasz, illatos és forró a puncim! Csak rád vár! Mit csinálnál vele? – játszottam a szerepem, miközben a vizes ruhákat átpakoltam egy lavórba.

– Hú, nagyon kinyalnám, az biztos! Parancsold meg, hogy nyaljam ki a puncid! – kérte rekedten, míg a háttérből az önkielégítés összetéveszthetetlen csattogása hallatszott.

– Jól van, Terry, azt akarom, a nyelveddel óvatosan érints meg! Lágyan. Ez az, ügyes vagy! – sóhajtottam fáradtan, és leültem a fotelba. – Nagyon jól csinálod, nagyon élvezem, érzed, milyen nedves?

– Ja, nagyon nedves vagy! – lihegte a fickó gyorsítva a csuklómunkáján, s alig néhány másodperccel később egy váratlan kattanással véget is ért a hívás.
Gyanítottam, hogy Terry célba ért.

Felnéztem a plafonra, s kimerülten ültem még egy kicsit. Élveztem a csendet, de alig pár percnyi jutott csak belőle, mert a telefon újra hangos trillázásba kezdett.

– Hello, Jasmine vagyok, hát te? – vettem elő a legszexibb, csak munkára tartogatott hangom.

– Hello, ööö… Albert vagyok, jó?

A félszeg kérdésből nyilvánvalóvá vált, hogy sok neve lehet, de az Albert nincs köztük. Nekem aztán mindegy volt.

– Nagyon szép neved van, Albert, és mondd csak, mire gondolsz éppen most?

– Arra, hogy nagyon szép vagy a fotókon! – nyögte végül, bár e nyögés sem nyomta el a beszélgetésünk közben nézett művészfilm hangjait.

Úgy vettem ki a hangfoszlányokból, hogy kellemes kis csoportszexről szólhat.

– Nagyon kedves vagy, és melyik testrészem tetszik a legjobban? – néztem végig magamon, és vigyorogva gondoltam arra, vajon a kuncsaftok hány százaléka tudja, hogy a szextelefon hirdetésekben szereplő nők fényképei köszönőviszonyban sincsenek azzal, hogy ki van valójában a vonal végén?

Én például a fotón, amit a munkához használtam, dögös, huszonkét éves, vörös ördögként csábítom a kíváncsi férfiszemeket. A korom még éppen stimmelt, de azon kívül semmi.

– Hát, talán a melled. Meg a segged – lihegte máris, de nem tudtam eldönteni, hogy a képeim hatására, vagy a film ért éppen egy izgalmasabb részhez.

– Oh, ennek örülök! – vontam fel a szemöldököm, mert a másik fotelban jelzett az órám, hogy el kell kezdenem készülődni. – Mondd csak, mit tennél velem, ha ott lennék nálad?

Felálltam, a szekrényemhez léptem, és kihangosítva a készüléket hallgattam végig, Albert milyen keményen, hányszor, és hogyan dugna meg. Unalmas volt az ezerszer lejárt szöveg. Vágytam már egy olyan férfira, aki végre az én fantáziámat is megmozgatja, nem csak én az övét. De ez egyelőre elérhetetlen vágynak tűnt csupán.

Öt perccel később, a munkatelefont lenémítva két felsőt tartottam a kezemben, de nem tudtam dönteni. Az egyetlen ruhadarab, amiben biztos voltam, az a farmerom volt. Mélyen legbelül sejtettem, hogy Greta ki fog akadni ezen, mert ő aztán tuti, hogy soha, de soha nem venne fel farmert egy klubba.

De én nem vagyok Greta. Nem, határozottan nem vagyok a húgom.

Az ő mézszőke hajával ellentétben az enyém feketén és egyenesen feküdt a hátamon. Ő karcsú volt, mint egy gazella, én inkább sportosan vékony, szolibarnaságával pedig éles ellentétben állt az én világos bőröm. Nem is különbözhettünk volna jobban.

Szóval, felső is kellene. Fehér blúz Greta kedvéért, vagy a kedvenc fekete pólóm? Áh, mindegy is. Legyen a póló, hiszen nem Gretának kell ma este jól érezze magát, hanem nekem. Végtére is engem ünneplünk. Hányszor lesz az ember lánya 23 éves?

Gondolataimból a telefon hangja riasztott fel. Ránéztem a kijelzőre és azt hittem, kiejtem a készüléket a kezemből.

Basszus, hogy lehet már ennyi az idő?!

– Igen? Tudom, Greta, késésben vagyok! Tudom, de ha engednéd, hogy letegyem a telefont és induljak, sokkal hamarabb odaérnék, mint így, hogy feltartasz! Úgyhogy hagyj békén öltözni, rendben? Igen, máris indulok, oké?

Halk „francessenahülyezárba” közepette húztam be az ajtót magam mögött, a telefont a bőrdzsekim zsebébe süllyesztettem, és gyors léptekkel rohantam a felvonó felé. Csak 10 emelet, ez vigasztalt, mialatt a bukósisakomat a fejemre húztam. A lift pontosan tudta a dolgát, sebesen süllyedt emeletről emeletre.

Slusszkulcs? Nem, ugye nem maradt fent?!

Szerencsére nem, az utolsó zsebben meglett. A mélygarázs ajtaján úgy zuhantam ki, mint akinek az élete múlik minden másodpercen. Egy gyors zipzárhúzás, míg a motorhoz értem. Felpattantam a Hondámra és célba vettem a Macdougalt.

Az én drágám úgy duruzsolt a fülembe, ahogy csak egy szerelmes férfi tenné – bár lehet, az koránt sincs ennyire izgalmas. Lassú szlalomozással haladtam a forgalomban és élveztem a szerencsémet, amiért elkaptam a zöldhullámot, s így nem kellett megállnom a lámpáknál. Szerettem az Ötödik sugárúton száguldozni, mert a történelmi épületek és a köztük megbúvó, tükörszerű irodaházak egyvelege elvarázsolt. Nem volt vészes a forgalom, lehetett haladni. Az épületek úgy suhantak mellettem, mintha valami valószerűtlen videójátékban játszanék, VR szemüveggel a fejemen. Semmihez sem fogható érzés volt minden utazás. Éreztem, ahogy a hűvös levegő átjárja a motoroskabátom, még azt is élveztem, hogy a szitáló eső apró foltokat hagy a plexin. Ilyenkor imádtam, hogy része vagyok mindannak, ami körülvesz. Sokkal személyesebb, mint ha csak egy autóban ülnék és úgy vezetnék.

Útközben azon gondolkoztam, milyen sokat változtam, amióta 4 évvel ezelőtt, egy verőfényes nyári napon landolt a gépem a LaGuardián. Az első szippantással beleszerettem a városba, és ez a rajongásom azóta sem csökkent. Az elején kicsit magányos voltam, de amióta Greta utánam jött, már semmi hiányérzetem nincs. Thomas, gyerekkori jóbarátom érkezése pedig abszolút feltette az i-re a pontot. Mivel Thomas mindig is rocksztár álmokat dédelgetett, csatlakozott hozzám a lehetőségek földjére, és egy emeleten béreltünk lakást. Szuper gitáros, itt pedig könnyen beilleszkedett a klubok és zenészek világába, mára pedig a bandájának állandó fellépőhelye lett az egyik legmenőbb szórakozóhelyen…

…ahonnan most már tutira el fogok késni, és ezért Thomas teljesen jogosan fogja leharapni a fejemet!

Lavíroztam a lomhán haladó autók sorfala között, élveztem a suhanást, ahogy lágyan kerülgetve a sok vánszorgó lúzert, egyre közelebb jutok a célomhoz. Ez volt New York! Pezsgő, izgalmas, zajos, büdös, villogó, mámorító, túlzsúfolt…, és az enyém.

Már csak pár kanyar volt hátra az amúgy is csupán negyedórás útból. Bleecker, Sullivan, Harmadik utca… mintha a tenyeremen közlekednék, annyira ismertem ezeket a fordulókat. Csukott szemmel is be tudtam volna venni őket.

Egy szentimentális érzésnek engedve elkanyarodtam a New York-i Egyetem Jogi Karának az épülete felé. Időtlennek tűntek a vörös téglafalak, s néhány pillanatig a kapu felett lengedező lila zászlón pihentettem a szemem. Emlékeimben felidéződött, mennyire szerettem idejárni, és milyen nehéz volt meghoznom az évhalasztásra vonatkozó döntést. De Greta miatt megtettem, s bár nem akarom azt mondani, hogy megántam, de még mindig vágyom arra, hogy visszatérhessek. Mély levegőt vettem és visszakanyarodtam az útra.

A klubhoz érve lefordultam a sarki, barnára festett fal mentén, a motort kitámasztottam, lezártam. A bejáratnál még csekkoltak, majd gyors léptekkel igyekeztem a színpad felé. A zenekar már játszott, a vendégek táncoltak, Greta pedig egyfolytában a háta mögé lesve nézte, mikor toppanok be.

– Na végre! Azt hittem, csak a végére érsz ide! – korholt, ahogy meglátott, és szemrehányó tekintettel pillogott végig rajtam, cseppet sem nőies öltözetemet vizslatva.

– Nem tudtál volna valami normális felsőt felvenni?

Csípőre tett kézzel méregetett, ami nem állt jól neki. Úgy nézett ki, mint egy robbanni készülő méregzsák.

– Nem, nem tudtam volna. Ez az egyik kedvenc pólóm, ha nem tetszik, ne nézz ide. Ennyi! – vágtam vissza, és szemeimmel máris Thomast kerestem a színpadon.

Könnyen megtaláltam, mert szőke haja úgy világított a fények alatt, mint egy önálló fényforrás. Ahogy meglátott, kisfiús arcán azonnal széles mosolyt terült szét, rám kacsintott, de közben megállás nélkül nyúzta a gitárját. A rockzene dallama magával ragadott, hamar dobolni kezdtem az ütemet az asztalon, és tagadhatatlan büszkeséggel néztem a srácokat. Tudtam, mennyi nehézség árán jutottak el idáig, mennyi próbán, meghallgatáson, elutasításon, feladáson és újrakezdésen vannak túl. Tudtam, micsoda akarat, türelem, szorgalom kellett ahhoz, hogy most itt álljanak és ilyen energiával zenéljenek. Bizony, New York nem valami szívélyes az újoncokkal, és ezt ők, a Killer’s voice tagjai első kézből tapasztalták meg.

A klub tele volt emberrel, ha nagyon akartam volna, se tudtam volna még egy tűt sem leejteni. Alig látszottak ki a téglafalak, a rájuk aggatott, híres zenészekről készült fényképek pedig még annyira sem. A tömeg kisebb része a barna bőrkanapékból és színben hozzájuk passzoló, barna asztalokból összetolt boxokban ült, a többiek négyzet alakú bárasztalok köré csoportosultak. A plafonról színes ledizzók világították meg a színpadot és a táncparkettet, villogásuk pontosan követte a zene ritmusát.

– Hozok inni! Te kérsz valamit? – kiabáltam Greta fülébe, aki rám sem nézett, csak egy intéssel jelezte, hogy a „szokásost”.

Próbáltam a tömegen átverekedni magam, ami elég nehezen ment, de öt, örökkévalóságnak tűnő perc után mégis elértem a pulthoz. Egy pohár édes vörösbort kértem Gretának és egy gyömbérüdítőt magamnak.

Előre élveztem a csípős hideget a nyelvemen, amire azóta vágytam, hogy elindultam otthonról, és a rohanástól kapkodni kezdtem a levegőt. Mivel pedig idebent a tömeg miatt máris kibírhatatlan volt a hőség, ez a vágyam azóta csak nőtt és nőtt.

Mire fizettem, már csak az a cél lebegett előttem, hogy végre lehűtsem magam.

Óvatosan egyensúlyoztam az italokkal az emberek között, és már majdnem visszaértem Gretához, amikor megbotlottam és kishíján elestem. Természetesen mindkét pohár hangos csörömpöléssel végezte a padlón. Csak arra tudtam gondolni, hogy: Bakker, ez annyira én vagyok! Így aztán nem vettem észre, hogy más is történt.

– Hé, mi bajod van?! Ez vörösbor?! Te tiszta hülye vagy?! Mégis, hogy képzelted, hogy leöntesz? – kérdezte egy ideges férfihang.

– Bocsáss meg! Véletlen volt! – szabadkoztam, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

Basszus, nem elég, hogy a gyömbérem odalett, de tényleg leöntöttem valakit a borral!

– Véletlen?! Véletlen?! Te nem vagy normális! Tönkrement a ruhám! – rángatta le magáról a férfi a zakóját, és dühösen vette tudomásul, hogy valóban menthetetlen.

Láttam, hogy igaza van, bár megmondom őszintén, hogy zakó nélkül egész jólesett legeltetni rajta a szemem.

A fickó magas volt, talán egy fejjel is magasabb, mint én. Vajszínű öltönyét szürke halszálkák és hála nekem, néhány méretes borfolt díszítette. Az ing enyhén feszült rajta, ahogy mérgesen lengette előttem elázott ruhadarabját, akaratlanul is felfedve, micsoda izmok dolgoznak alatta.

– Tutira nem vagyok normális! – gondoltam magamban, de későn… ránéztem az arcára, és ezzel elvesztem.

Senkinek nem lehetnek ilyen kék szemei! Ez lehetetlen! Ez a fickó tutira valami ufo! Vagy kiborg! Vagy tudom is én! Ilyen szemek természetes úton nem létezhetnek! Fogadjunk, hogy mesterséges úton állították elő mindkettőt!

Szinte világítottak, főleg így, hogy a düh szikraként pattogott bennük. Hosszú szempillák keretezték őket, és hiába is próbáltam másfelé nézni, azok a szemek egyszerűen rabul ejtettek. Azt hiszem, Jacob érezhette így magát, amikor először látta meg Renesmee-t. Sűrű, fekete haja göndör lazaságban vette körbe az arcát, s szinte könyörgött, hogy fúrjam bele az ujjaimat. Mi tagadás, nehéz volt ennek a kérésnek ellenállni. Dühös arcát az angyalok odafent valószínűleg egy ókori harcosról mintázhatták, ráadásul jókedvükben. A szája – a szája – egyszerűen tökéletes volt, az íve, a színe, még az a kis fehér heg is, ami a bal felső sarkában szinte kérlelt, hogy simogassam meg …

Te.Nem.Vagy.Magadnál. Igen, tudom, de akkor is…

– Nézd, tényleg sajnálom. Kifizetem a zakód szívesen, csak mondd meg, mennyibe került! – tapogattam végig a zsebeimet a tárcám után kutatva.

A fickó azonban nem hagyta annyiban a dolgot, megragadta a karjaimat és hátracsavarta mindkettőt, az arcát pedig egész közel tolta az enyémhez. Megcsapott a parfümje, sós tenger egy leheletnyi szantálfával… ettől pedig, bármennyire szorult helyzetben is voltam, csöppet azért megremegett a térdem.

Imádom a szantálfa illatát!

A szemeit egyenesen az enyémbe fúrta, jéghideg pillantásával majdnem megfagyasztott. Egyre közelebb hajolt, és én azt hittem, meg fog csókolni.

Istenem, add, hogy megcsókoljon!

A szája egy izgalmas, felfedezni való kalandnak tűnt, és egy pillanatra azt hittem, ő is hasonlón érez. A szorítása enyhült egy kicsit, s bár még mindig csak bámult a szemeimbe, de közben a hüvelykujjával lágyan – mi van? – megsimogatta a karomat. A testem azonnal reagált, mert a bőröm az érintés helyén harmadfokú égési sérüléseket szenvedett.

Egy pillanatra felé dőltem, de ő ezzel egy időben vált újra ellenségessé.

– Baszd meg a pénzed! – vicsorogta az arcomba. – Szerinted kinek kell? Mégis mi a fenéért nem nézel a lábad elé?! Azt hiszed, ki tudod fizetni a káromat? Ahogy elnézem a ruhád, egy év alatt sem keresel annyit, mint amennyibe az én ma esti cuccom került! Hogy akarod kifizetni? Tudod mit? Van egy ötletem! Elég csinos vagy! Egy körre megteszed. Gyere ki velem a kocsimhoz, szórakozzunk egy kicsit, és ha elég ügyes leszel, talán elnézem neked, hogy mit csináltál!

Tudtam, arra vár, hogy megadjam neki magam. De a szövegétől elpattant bennem valami, és a megalázó stílustól hirtelen minden jókedvem elszállt. Már nem éreztem ellenállhatatlannak azokat a világító kék szemeket sem, amiket alig két centiről meresztett rám. Sőt, leginkább ahhoz kaptam kedvet, hogy alaposan bemossak neki egyet.

Épp ezért ellágyítottam a pillantásomat, és igyekeztem olyan csábosan ránézni, amennyire csak telt tőlem. A hangomat elmélyítettem, közel hajoltam a füléhez és csupán ennyit mondtam:

– Rendben, szivi, csak engedj el!

Fölényes vigyor jelent meg az arcán és azonnal levette a kezeit a karjaimról. Ahogy szabad lettem, lágyan megfogtam az arcát és közel hajoltam hozzá. Az orromat az orrához dörzsöltem, a számmal végigsimítottam az ajkain.

Nem tudom, miért, de egy varázslatos másodperc tündérpornyi részéig úgy éreztem, talán nem venné tolakodásnak, ha óvatosan megismételném a mozdulatot. De aztán eszembe jutott, hogy hol is tartunk az ismerkedésben, így erőt vettem magamon, és ellenálltam a kísértésnek.

– Hm, édes, tudod, mit szeretnék veled csinálni? – búgtam hozzábújva, a teljes megadás hangján.

– Mondd el! Kérlek! – rebegte, és olyan nevetségesen könyörgőn nézett, hogy majdnem megsajnáltam és meggondoltam magam.

De csak majdnem.

Kezeivel átfogta a derekamat, a szorításából pedig éreztem, hogy biztosra veszi a rá váró remek szórakozást.

– Inkább megmutatom! – duruzsoltam a fülébe.

Az egyik kezemmel beletúrtam vastag hajába, és minden bosszúvágyam ellenére mélyen beszívtam fenyőerdő illatú samponjának az illatát.

Hm, nem rossz, nem rossz!

Talán nem volt szép, amire készültem, de mentségemre legyen mondva, én megpróbáltam békésen megoldani a helyzetet. Ám, ha ő ragaszkodik ahhoz, hogy keménykedjünk, hát rajtam ne múljon a boldogsága.

Ezért aztán a másik kezemmel én is átfogtam a derekát, majd egy erős térdmozdulattal ágyékon rúgtam.

Cuki látvány volt, ahogy bennakadt a levegője, és könnyes szemmel a lábaim elé hullott. Lehajoltam hozzá, s bár nem akartam kicsinyes lenni, udvarias azért igen. Kicsit megemeltem a fejét, és egészen közelről elbúcsúztam tőle.

– Ha még egyszer hozzám érsz, eltöröm a karodat, te szemét! – sziszegtem az arcába, és mivel mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek, sőt, nem is akartam, egy apró csókot leheltem a szájára.

Felállva megráztam magam, és döbbent haverjai között ellépve újra elmentem a pultig. Gretának bort ígértem, szóval ne várjon hiába. Arról nem is beszélve, hogy most már gyakorlatilag ölni tudtam volna egy adag jéghideg gyömbérért. Ahogy kifizettem az italokat, újra az asztalunk felé indultam, és ezekkel a poharakkal már gond nélkül eljutottam odáig. Ott viszont egyenesen a húgom tágra nyílt szemeivel és tátott szájával szembesültem.

– Ez… mégis… mi… a… franc…? Ki volt az a fickó? – nyújtogatta a nyakát, de a gyér világítás miatt nem tudta kivenni az arcokat.

Láttam rajta, hogy pipa, szóval legyintettem, és igyekeztem megnyugtatni.

– Nézd, a pasi szemét volt, hidd el, megérdemelte. Most ne menjünk bele, majd otthon elmesélem. Hm? A kedvenc számod jön, mi lenne, ha a zenére figyelnél? – lazáskodtam, pedig belülről égetett az egész.

Greta nem igazán repesett az örömtől, amiért nem meséltem neki bővebben a kifektetett alakról, de jól ismert és tudta, hogy az erőltetéssel éppen ellenkező hatást érne el. Szerencsémre amúgy is iszonyat nagy volt a hangzavar, hát rám hagyta az egészet, és valóban a zenekarra figyelt.

Én is szívesebben élveztem volna a dalokat, de a szívem zakatolásától alig hallottam valamit. A számon a csók íze lángolt, a bensőm remegett, a szívemben felgyűlt feszültség pedig túlfújt lufiként feszítette a mellkasomat.

A történtek pozitív momentumának – az ici-pici csóknak – a megélése mellett egyre jobban elhatalmasodott rajtam a harag is, bár azt mondják, az sosem jó tanácsadó.
Mégis mit képzel ez a dög? Talán, hogy csak azért, mert van seggem meg két mellem, már bármire kapható vagyok?

Feldúltan kortyoltam egy nagyot az üdítőmből, és ha nem tartoztam volna Thomasnak egy ígérettel, miszerint maradok legalább egy órát, inkább hazamentem volna mérgemben. De nem tehettem, hát próbáltam a következő számra koncentrálni.

Ám alig érkezett meg az első néhány riff, valaki megállt az asztalunknál.

– Hello, beszélhetnénk?

Végigmértem a mély, bariton hangú idegent, s igencsak szemrevaló látványt nyújtott.

Na tessék, még egy magas fickó! Ezeket külön csak a hozzám hasonló, alacsony csajoknak tenyésztik valahol a közelben? Kisportolt test, sűrű, barna haj, meleg, whisky színű szemek és csibészes mosoly… az álla szögletes, az orra pisze – összeségében nagyon is jóképű.

Kérdőn nézett rám, miközben a fejével a kijárat felé intett.

– Miről akarsz beszélni? – kérdeztem meglepetten.

– A haveromról, akit lenyomtál az előbb – válaszolta lazán, és a kezével mutatta, hogy menjek utána.

Ránéztem és igyekeztem kitalálni, mit akarhat. Mondjuk az szimpatikussá tette, hogy szintén farmerban érkezett, ő viszont a sajátjához fehér pólót és barna bőrdzsekit vett fel.

Mivel a zenét majdnem, hogy lehetetlen volt túlkiabálni, egészen közel hajoltam a füléhez és igyekeztem érthetően beszélni.

– Róla nincs mit beszélni. Ha bosszút akarsz állni, ám legyen, de ez most nem az alkalmas idő és hely.

Próbáltam én is lazának tűnni, így lassan kortyoltam még egyet a gyömbéremből. Ám az idegen nem hagyott békén.

– Ugyan, csak nem gondolod komolyan, hogy ilyesmit akarok? Tényleg úgy nézek ki, mint aki képes lenne megütni egy lányt?

A felháborodása őszintének tűnt, s mintha egy csöppnyi neheztelés bújt volna elő a hangjából. Egyik kezével az asztalunkra támaszkodott, a másikat csípőre tette, és egészen csalódott arccal méregetett engem. De ez most nem igazán tudott meghatni.

– Hát, nem tudom, haver, mondd meg te! A barátod egy szemét alak, miért gondolnám, hogy te más vagy?

A lazaságom kezdett alábbhagyni és egyre inkább valami hülye csapdában éreztem magam. Ittam még, mert az idegeskedéstől kiszáradt a torkom, s kezdett elegem lenni a cirkuszból. A kezemmel intettem, hogy menjen, hagyjon békén, én pedig úgy döntöttem, levegőzöm egyet.

Kifelé indultam, ami a tömeg miatt elég lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Persze a fickó jött utánam, de most már ez sem érdekelt. Levegőt akartam és gyorsan. Ahogy kiértem, a motorom felé siettem, de egy kéz megfogta a könyökömet. Hátrafordultam és láttam, hogy a barna idegen bámult rám feszülten.

Én a karomra néztem, azután őrá. Azonnal értette, mire gondolok, mert nyomban elengedett.

– Ne haragudj! Igazán nem akartalak megijeszteni! – szabadkozott bocsánatkérőn, és hátrált egy lépést.

Idegesen a farmerja zsebébe süllyesztette a kezeit, megköszörülte a torkát, és az arca már inkább volt zavart, mint mérges.

– Tényleg csak beszélni akartam veled egy kicsit. Szeretnék a haverom nevében bocsánatot kérni. Tudom, milyen seggfej tud lenni néha, úgyhogy abszolút megértem, amit tettél vele. Persze, nem mondom, hogy az általa elkövetett bűn és a kapott büntetés összhangban lenne egymással, de rendben, elismerem, hogy talán megérdemelte.

Meglepve néztem rá, mert nem erre számítottam. Összefontam a karjaimat a mellkasomon, és idegesen doboltam a lábammal. Nem tudtam, mit vár tőlem, de éreztem, hogy mondanom kell valamit.

– Rendben, hát, ha valóban csak ennyit akartál, akkor köszönöm. Ez igazán kedves tőled. A seggfej haverodat megpróbálhatnád ettől a klubtól távol tartani. Elég nagy a város, én pedig nem szívesen futnék össze vele itt újra.

– Hát, az nehéz lesz! – fésülte hátra jobb kezével a haját, majd tenyerét a tarkóján hagyta és úgy nézett rám – Az új zenekar, aki itt játszik… szóval, a zenekar dobosa jó barátunk. Most, hogy már itt játszanak, azt hiszem, többször is el akar majd jönni meghallgatni őket.

Ilyen az én szerencsém. New York majdnem 784 km2… nem létezik, hogy az összes szórakozóhely közül éppen ez lesz a közös kedvencünk Mr. Seggfejjel és az idióta barátaival!

Némán bámultam az utcán elsuhanó taxikat. Eszembe jutott, hogy amikor még egyedül laktam itt, néha iskola után csak ültem a belvárosban, néztem ezeket a sárga autókat és próbáltam kitalálni, hová mehet, aki benne ül. Hirtelen nagyon fáradt lettem. Nem vágytam visszamenni a buliba, pedig Thomas miatt kénytelen voltam.

Legszívesebben csak bekuckóztam volna az ágyamba, de tudtam, hogy nem tehetem. Mint ahogy azt sem, hogy minden alkalommal gyomorgörccsel érkezzek, csak mert Mr. S. is itt van.

Ha neki nem tetszik, hogy itt vagyok, hát járjon ő máshová!

– Értem, hát akkor annyit azért üzenek neki, hogy húzza meg magát, mert még egy ilyen sértést, mint amivel ma megkínált, többször nem fogok ennyire könnyedén lenyelni!

Visszafordultam a bejárathoz, de a fickó megállított. Elállta az utat, bár mentségére legyen mondva, mostanra újra mindkét keze a zsebében volt.

– Nézd, nem akarom, hogy ilyen végszóval váljunk el. Arról nem is beszélve, hogy ha hiszed, ha nem, a haverom nem mindig ilyen seggfej. Ma borzasztó nehéz napja volt, munkából jött, ahol sok nehéz döntést kellett meghoznia. De hidd el, néha egész rendes is tud lenni.

– Persze, a disznók meg repülnek – néztem az ég felé.

– Tessék?!

– Semmi, semmi. Mit is akarsz még tőlem? – kérdeztem türelmetlenül, mert már nagyon szerettem volna ennek az ügynek a végére pontot tenni.

– Megkérdezhetem, hogy hívnak? – nyújtotta felém a kezét. – Tudod, csak ha legközelebb találkozunk, jó lenne, ha rendesen tudnék köszönni. Én David vagyok. Egészen pontosan David Lee Harris.

Olyan cukin nézett, hogy nem volt szívem szó nélkül otthagyni, és végiggondolva realizáltam, hogy nem ő volt tetű, hanem a haverja. Kezet fogtunk.

– Nos, én pedig Rebecca vagyok. De hívhatsz Beccának.

– Szia Becca, örülök, hogy megismertelek. Azt hiszem, ilyen különleges körülmények között még egy lánnyal sem ismerkedtem meg soha – hajolt meg széles mosollyal a száján.

A szorítása férfias volt, erős és meleg. Hosszú másodpercekig tartotta a tenyerében az enyémet, ami sem kellemes, sem kellemetlen nem volt, inkább csak vártam, hogy engedjen már el. Közben egyre a szemeimet fürkészte. Nem tudtam, mit keresett bennük, de nem is igazán akartam ezen rágódni.

– Hát, részemről a szerencse – húztam ki végül a kezem a tenyeréből. – De most vissza kell mennem, oké? Már várnak rám.

Intettem még egyet felé, és otthagytam a járdán.

Mire beértem, Greta jókedvűen csápolt a kezeivel az asztalunknál. A banda vadul nyomta a rockot, a mellkasomban éreztem minden ütemét. Enyhe fülfájásom lett, de valamiért még ezt is élveztem. Eric, az énekes, fekete bőrnadrágban és fekete pólóban, terpeszben állt a színpadon. Két kézzel fogta a mikrofonállványt, hosszú haja eltakarta az arcát és izzadtan tapadt a bőréhez. Mély, rekedt hangja valószínűleg hangosítás nélkül is betöltötte volna a teret.

„Amikor úgy érzed, minden összeesküszik ellened,
Ha a világod már csak kietlen káosz és őrület,
Ha úgy érzed, rossz vagy és már senki se szeret,
Gyere el hozzám, és a vigasz én leszek neked!”

A zenekar a dal után szünetet tartott, én pedig elfogultan néztem, ahogy Thomas az asztalunk felé igyekszik. Szőke haja csapzottan lógott a nyakába, de még ez is jól állt neki, akárcsak kipirult arca és csillogó, zöld szemei. Farmerja kiemelte hosszú, izmos lábait, „Rock is my life” feliratú fekete pólóját pedig méretes izzadtságfoltok díszítették. Amikor az asztalunkhoz ért, cuppanós puszit nyomott az arcomra és lazán átkarolta a vállam.

– Hello, csajszi, na, hogy tetszik idáig a koncert? – lihegte hatalmas vigyorral az arcán.

– Egyszerűen szuper! Nagyon tetszik, amit csináltok, de hát ezt már a próbán is elmondtam. Azt hiszem, néhány dalt azóta áthangszereltetek! Vagy rosszul hallottam? – játszottam a szakértőt, bár a tudásom nagyjából ki is merült ezzel a ténymegállapítással.

Thomas büszkén kihúzta magát és megdicsért, mint egy jól felelő kisdiákot.

– Nem, nem hallottad rosszul, és nagyon örülök, hogy észrevetted, mert ez az én ötletem volt. Úgy éreztem, egy kicsit elmehetünk keményebb stílusba is. Tényleg tetszik?

– Igen, nagyon is. Jót tett a daloknak. Igaz, Greta?

A húgom nem igazán figyelt, mert éppen élénk szemezésben volt egy sráccal a túloldalról, de azért összeszedte magát a válasz erejéig.

– Igen, tényleg jobbak így. Bár nekem a régi verziók is tetszettek.

Thomas vette a lapot, és nem igyekezett több figyelmet kierőszakolni belőle.

– Oké, értem – válaszolta elnyújtva, de rögtön utána visszafordult hozzám. – Becca, akartam kérdezni, mi történt veled és Adammel?

– Adam? Milyen Adam?

Fogalmam sem volt, kire gondolt, úgyhogy homlokráncolva próbáltam kibogozni a kérdését.

– A dobosunk, Karl vendége. Adam. Ő az az öltönyös fickó, akivel valami összetűzésbe kerültél. Vagy nem jól láttam?

– Áh, csak egy kis félreértés történt. Ne is törődj vele, szóra sem érdemes. Már elsimítottuk.

Thomas végigfürkészte az arcomat, hátha a vonásaimmal elárulok valamit, én viszont igyekeztem semleges kifejezést erőltetni magamra. Nem akartam az esetet újra felemlegetni, legszívesebben kitöröltem volna az emlékezetemből. Lehajtottam a fejem a vállára. Talán észrevette, hogy nem akarok erről beszélni, vagy amúgy is mennie kellett vissza a színpadra, de kaptam még egy puszit, és gyors léptekkel a gitárja felé vette az irányt.

Mire az első akkordok felcsendültek, borsódzni kezdett a tarkóm. Tudtam, mit jelent ez az érzés, így hátrafordultam, és egyenesen Adam szemeibe néztem. Egy távolabbi asztalnál állt a haverjaival, összefont karokkal támaszkodott a falnak, s kiborg szemeivel egyenesen engem nézett. Kék vonalak indultak belőlük, s az én pupilláimba fúródtak. Szinte láttam a lézercsíkokat, amiket felém lőtt. A borsódzás a tarkómról lehúzódott a gerincem mentén egészen a talpamig, bizsergett minden sejtem, s apró remegések futottak végig rajtam. Nagyon nem tetszett, hogy ilyen tüneteket produkálok csak azért, mert az a seggfej rám néz.

Furcsa volt a tekintete, nem ellenséges, inkább elgondolkozó. Úgy éreztem, belém akar látni, vagy, mintha valamit elvesztett volna, és ezt most éppen bennem próbálná megtalálni. El sem tudtam képzelni, mire gondolhat valójában, de úgy döntöttem, nem is érdekel. Megszakítottam a lézerkapcsolatot s visszafordultam a színpad felé. Igyekeztem megfeledkezni róla, és csak a zenére figyelni.

A kedvenceinket együtt énekeltük Gretával, megkockáztatva, hogy örök időkre, plusz száz évre kitiltanak bennünket a helyről. A dalok végére teljesen elment a hangom, de bánta kánya.

Az egyik szám után Eric elengedte az állványt, hátrasimította csimbókokban lógó, izzadt haját, és zavartan beleköhögött egyet a mikrofonba, amitől mindenki elcsendesült.

– Khm, bocsánat! Szóval, először is nagyon szépen köszönjük, hogy ma este eljöttetek! Igen, nos, a következő dal egy nagyon kedves barátunknak szól, aki éppen a mai estén ünnepli a születésnapját! Isten éltessen, Becca!

Felém intett olyan széles mosollyal, amivel egész Manhattant körbe tudta volna keríteni. Én válaszképp felmutattam neki a középső ujjam, ám ettől csak még vidámabb lett.

Belecsaptak a dalba, a kedvencembe, és engem egészen elragadott az öröm. Boldogan ütöttem az asztalon a ritmust, és teli torokból üvöltöttem a refrént.

„Láss meg engem, ha úgy érzed, az utad a végére ért,
Láss meg engem, ha az életed már semmit nem ér,
Fogd meg a kezem, a túlvilágra átviszlek ölben, ha akarod
De ha maradnál, akkor ígérem, örökre én is veled maradok!”

Alig vettem észre, hogy egy pincérlány állt meg az asztalunk mellett, és letett elém egy nagy pohár jéghideg gyömbért.

Udvariasan mosolygott, ám a mosolya nem ért el a szeméig.

– David ajándéka, azt üzeni, Isten éltessen sokáig! – mondta, azzal lépett is tovább.

Hátranéztem, és David vidám vigyorával találtam szemben magam.

Felemeltem a gyömbéres poharat, felé intettem vele, azután nagyot kortyoltam belőle. Jólesett, bár szörnyen zavarban éreztem magam miatta. Greta megragadta a karomat és próbálta túlkiabálni a zenét.

– Hát ezt meg ki küldte?

– Csak egy ismerősöm – legyintettem, és kiittam a maradékot.

– Milyen ismerősöd? – kérdezte, s közben a szemével vizslatni kezdte a tömeget, mintha akkor könnyebben megtalálná az elkövetőt.

– Majd otthon ezt is elmesélem, rendben?

Próbáltam lerázni, mert nem igazán akartam most hosszú perceket tölteni a magyarázgatással. Sem a zaj, sem pedig a zavarom miatt.

Már nem is éreztem jól magam. Alig vártam az újabb szünetet, és üdvözöltem Eric bejelentését, miszerint tíz percet pihennek.

Thomas még izzadtabban tűnt fel mellettem, átölelt és megforgatott a levegőben, már amennyire a zsúfoltság megengedte. Nem bántam, mert őszintén osztoztam az örömében. Ám a kimerültség lassan legyőzött.

– Figyelj, Thomas, én megyek, jó? Ne haragudj, de nagyon fáradt vagyok, és még egy csomó mindent el kell intéznem holnap.

Láttam, ahogy a csalódás nő a szemében, de azt is, hogy ezt lassan felváltja a megértés.

– Jól van, csajszi, menj csak. Lesz még itt koncertünk elég, és a lényeget már úgyis hallottad – támaszkodott az asztalunkra, és próbálta kifújni magát.

– Igen? Eric volt a lényeg? De fogadjunk, hogy a te ötleted volt! – csavartam egy barackot a fejére, ahogy ő tette velem mindig, amikor még gyerekek voltunk. – Tudod, hogy utálom az ilyen feltűnősködést! Mindegy, tényleg indulok, rendben? Ne hozd Gretát túl későn, különben velem gyűlik meg a bajod!

Szóltam a húgomnak is, hogy lelépek, fogtam a kabátomat és célba vettem az ajtót. Alig értem ki, egy ismerős hang utánam szólt.

– Hé, Becca, csak nem mész máris?

– Hé, David, a frászt hozod rám! – intettem felé a sisakommal, és igyekeztem lábon kihordani egy szívinfarktust.

– Bocsáss meg, nem volt szándékos. Motorral érkeztél? – mozdult a fejével a bukó felé.

Közben mindkét kezét zsebre dugva közeledett, kedves mosolya egészen a füléig ért.

– Igen, van egy kis Hondám, azzal járok. Nem néznéd ki belőlem, mi?

Próbáltam vicces hangot megütni, de igazából azon kattogott az agyam, mit akarhat tőlem.

– Ó, dehogynem! Én ennél jóval többet is kinézek belőled azok után, ahogy szegény Adammel…

– Szegény?! Szegény Adam?! Mármint ő a szegény, nem én?! Ő alázott meg engem, mégis ő a szegény?!

Nagyon mérges lettem, így fenyegető pillantással toppantam elé.

David mindkét tenyerét felém fordítva a mellkasához emelte a kezeit, és védekezőn nézett rám.

– Jajj, ne nézz ilyen gyilkos szemekkel, nem úgy értettem! Csak arra akartam utalni, hogy azok után, ahogy azzal a durva, szemét, udvariatlan, seggfej Adammel elbántál, én bármit kinézek belőled! Szerintem te pont az a fajta lány vagy, aki az egész világot fel tudná forgatni, ha akarná.

A karjait összefonta a mellkasa előtt, kis terpeszben megállt, fejét felszegte és nagyjából azt üzente a testtartásával: megfejtettelek, baby, hol a jutalom?

Nem szerettem, ha analizálnak, és már amúgy sem tudtam, mit gondoljak erről a fickóról. Abban biztos voltam, a jövőben az egész bagázst megpróbálom a lehető legmesszebbre elkerülni.

– Oké, David, mennem kell, rendben? Örülök, hogy találkoztunk, és hogy tisztáztad a jellememet, nagyon ügyes vagy, hip-hip-hurrá, meg minden. De indulok. Szia.
Végre hátat tudtam fordítani neki, majd néhány lépéssel a mocimhoz értem. Felültem, a sisakot magamra csatoltam, felhúztam a kabátom zipzárját. Arra eszméltem, hogy megkopogtatják a fejfedőmet. Feltoltam a plexit és David felém nyújtott kezével találtam szemben magam.

– Én még nem köszöntem el – mondta halkan, és csak várt.

Értettem, mit akart, így sóhajtva a tenyerébe simítottam a sajátom. Vártam, hogy megrázza és elengedjen. De meglepődve éreztem, hogy megemeli a kezét, a szájával a kézfejemre hajol, és lágy csókot lehel rá. Zavaromban elkaptam a kezem, az ellenzőt a helyére toltam, kesztyűt húztam, és végre elkezdtem magam mögött hagyni az estét.