2. fejezet: Súlyos problémák
Christina
Beültem a kocsimba, és felemeltem a kezem. Még mindig remegtek. Elképesztő éjszakán voltam túl, és el sem akartam hinni, mibe keveredtem. Amíg próbáltam megnyugodni, felidéztem magában, hogyan is jutottam odáig, hogy elfogadjam egy idegen férfi szexuális ajánlatát.
Jól emlékeztem arra a napra, mikor a tájékoztató füzetecskét böngésztem, amit az orvostól kaptam. A szobámban az ágyon ültem felhúzott lábakkal, majd ölembe vettem a laptopomat, és beütöttem a keresőbe az intézmény nevét. Ott is ugyanazokat olvashattam, amit a brossúrában. Kiváló orvosok, modern környezet, és hatásos gyógymódok. A képek alapján egy igazi luxus szanatóriumnak tűnt, és attól tartottam, ezt nem engedhetjük meg maguknak. Kikerestem a telefonszámukat, és másnapra kértem egy időpontot.
Végre kiderült, hogy mi okozza anya egyre inkább fokozódó ügyetlenségét. Nagyjából másfél éve kezdődött az egész, egy-egy elejtett pohár, vagy tányér formájában. Először annak tudtam be a dolgot, hogy mindig rohant, és csak a kapkodás eredménye, ám ezek a kis balesetek egyre gyakoribbak lettek. Egyik alkalommal, mikor kezembe adta a bevásárlólistát, értetlenül meredtem a papírlapra. Szinte olvashatatlanok voltak a máskor gyöngybetűkkel írott szavak. Evés közben pedig arra lettem figyelmes, hogy anya nehezen boldogul az evőeszközökkel. Ekkor merült fel bennem először, hogy valami baj lehet, és innentől fogva figyelni kezdtem őt.
A húgomnak nem szóltam semmit, nehogy megijesszem, és Laurának valóban nem tűnt fel változás anya állapotát illetően. A finom kézmozgásokkal volt baj. Nem tudta magát rendesen sminkelni, nehezen gombolta be a ruháit, és amikor Laura szülinapi tortáját díszítettük, át kellett vennem tőle, mert sehogy sem sikerült neki oda nyomni a krémet, ahová szerette volna.
– Anya, el kellene mennünk orvoshoz – vetettem fel azon a napon.
– Miért? Csak nem beteg vagy, kislányom? – kémlelt ijedten.
– Nem, nekem semmi bajom, de veled nincs rendben valami.
Anya megtörölte a kezét a kötényébe, majd lassan lerogyott a székre.
– Szóval te is észrevetted – támasztotta meg a fejét az egyik tenyerében.
Leültem mellé, és megfogtam a kezét.
– Ki kell vizsgáltatnunk mi okozza ezt nálad. Kérj időpontot az orvosunktól, és elkísérlek.
– Úgy félek – sírta el magát. – Már el akartam menni, de itt vagytok nekem ti.
– Éppen ezért kell elmenned, anya – öleltem át.
– Kérlek, Laurának ne szólj róla! A tanulásra kell koncentrálnia, és nem szeretném, ha értem aggódna.
– Eddig sem szóltam neki, de ne legyél már ennyire elkeseredve, kérlek! Még nem tudjuk miért van ez nálad, és talán semmiség az egész – vigasztaltam, hiszen ő is ebben reménykedett.
– Jól van! Kérek időpontot – törölte meg a szemét, és elment telefonálni.
Ez a beszélgetés pontosan tizennégy hónapja zajlott le. Orvostól orvosig jártunk, akik többnyire csak találgattak. A legtöbben Parkinson-kórra gyanakodtak, míg mások csak egyszerű kimerültségre, vagy idegrendszeri problémákra. Mindenféle kezelést, és gyógyszert írtak fel, mi pedig végigcsináltuk mindegyiket, de semmi javulás nem történt. Egy idő után természetesen Laura is észrevette, hogy baj van, főleg, mikor anya kába volt a sok gyógyszertől.
Már a sokadik specialistánál jártunk, aki végre felállította a diagnózist. Elena ataxiában szenvedett. A perifériás idegei károsodtak, és ez okozta nála a bizonytalan, ügyetlen mozgást. Az orvos szerint, további vizsgálatokra lenne szükség, és azt az intézetet ajánlotta, ahová az időpontot kértem. Állítólag ott sikeresen kezeltek már ataxiában szenvedő betegeket, és ha meggyógyítani nem is tudják, megállíthatják a folyamatot. Muszáj lesz megpróbálnunk, hiszen Elena még csak ötvenöt éves volt. Túl fiatal ahhoz, hogy beteg legyen.
Akkor este átmentem Laura szobájába. A húgom az asztalánál most is a könyveket bújta. Másodéves joghallgatóként meglehetősen komolyan vette az iskolát. Annak ellenére is jó jegyei voltak, hogy sokat eljárt szórakozni a barátaival.
– Kértem időpontot a szanatóriumba holnapra – ültem le a kissé gyűrött, rózsaszín ágytakaróra.
– Anya hol van? – fordult felém Laura.
– Alszik. Eléggé kimerült a vizsgálatok miatt, és szerintem éjszaka sem sokat aludhatott, biztosan ideges volt.
– Úgy sajnálom szegényt. Bárcsak többet tudnánk tenni érte – sóhajtott könnybe lábadt szemekkel.
– Most már legalább tudjuk mi a baja. Ez nagy előrelépés. Meg fogjuk találni a módját, hogy meggyógyíttassuk – vigasztaltam, hiszen én is ebben reménykedtem.
– Majd felhívsz, ha beszéltél velük?
– Persze, de kettőre megyek, és szerintem már hazaérsz, mire végzek. Hagylak is tanulni – álltam fel. – Készítek valami vacsorát, mire anya felébred.
– Kösz, Chris! – fordult Laura újra a könyvei felé.
Jó testvérek voltunk, és korban sem álltunk túl messze egymástól. Huszonöt voltam, Laura pedig húsz. Apa nélkül nőttünk fel, pontosabban tíz évig velünk élt az anyja egyik barátja, de végül szétváltak az útjaik. Férfi csak igen-igen ritkán bukkant fel a házunkban, azok is kizárólag az aktuális barátjaink voltak. Jelen pillanatban azonban egyikünknek sem volt senkije. Laura az egyetem mellett nem igazán sok időt fordított a fiúkra, én pedig fél éve léptem ki egy hosszabbnak mondható kapcsolatból, és egyelőre nem is szándékoztam elkötelezni magam.
Már elkészült a vacsora, és Laura is az étkezőben ült, de anya még mindig aludt. Óvatosan nyitottam be hozzá. Leült mellé, és kedvesen megsimogattam a karját.
– Főztem vacsorát. Gyere, te is egyél velünk – mondtam a kissé kábult asszonynak.
– Ilyen sokáig aludtam? Miért nem ébresztettél fel hamarabb? – ült fel Elena, és megdörzsölte a szemét.
– Legalább pihentél egy jót.
Az asztalnál ismét szemügyre vettem anyát, miközben ők Laurával a suliról beszélgettek. Még mindig vonzó nőnak tartottam. Vörösesszőke haját általában kontyba tűzve hordta, és amíg a betegség fel nem ütötte a fejét, kimondottan csinosan öltözött. Kettőnk fizetéséből éltünk, így tulajdonképpen egész jól megvoltunk. Most azonban már többnyire csak az én keresetem maradt. Anya korábban titkárnőként dolgozott, de fel kellett mondania, mivel sem a kézzel írás, sem a gépelés nem ment már neki rendesen. Jelenleg csak hétvégenként dolgozott az egyik bevásárlóközpont ruha üzletében, de amit ott keresett, az édeskevésnek számított. Szerencsére Laura ösztöndíjjal tanult, ezért az ő jövője nem került veszélybe, de egyelőre fogalmam sem volt arról, miből tudjuk majd fedezni anya gyógyíttatását.
Sajnos én is pályakezdőnek számítottam még, és legalább két-három évet le kellett volna húznom a bankban ahhoz, hogy előléptessenek. Jelenleg még csak a lakossági hitelosztályon dolgoztam, de gyakran behívtak szakértőnek céges hitelek elbírálásához is, ezzel előrevetítve a jövőmet a cégnél. Soha nem állítottam, hogy álmaim munkája volt ez, de a számokhoz jól értettem, ezért is választottam a pénzügyi pályát. Gyakran elszomorított, amikor nehéz helyzetben lévő emberekkel találkoztam, akik kénytelenek voltak pénzügyi segítséget igénybe venni, hogy megoldják a problémájukat. Most pedig már előre féltem attól, hogy mi is ilyen helyzetbe fogunk kerülni.
Másnap délben, mint általában mindig, elmentem ebédelni a kollégáimmal, utána beültem a kocsimba, hogy felkeressem azt az intézményt, amelytől oly sokat vártam. A szanatórium a városon kívül esett, így éppen csak, hogy odaértem két órára. A látogatók számára fenntartott helyen parkoltam le, majd gyalogosan sétáltam át a csodás kerten keresztül a modern épületbe. A portán felkísértek az egyik orvos irodájába, és várakozás nélkül, azonnal fogadtak. Nagy vonalakban elmagyarázta miért jöttem, majd odaadtam az orvosnak anya összes leletét. A középkorú férfi sokáig tanulmányozta a papírokat, aztán visszaadta.
– Jó helyre irányították, Ms. Benson. Intézményünkben minden rendelkezésre áll ahhoz, hogy sikeresen kezeljük az édesanyja betegségét. Az általános tapasztalat az, hogy egy ilyen komplex kezelés – a szükséges vizsgálatokkal együtt –, nagyjából fél évet vesz igénybe – közölte barátságosan az orvos.
– Értem. Tehát, fél évre kellene befeküdnie?
– Igen, így van. De ne ijedjen meg. Az édesanyja jól fogja magát érezni nálunk. Adok egy tájékoztatót, amiben mindent megtalál – nyújtott volna felém egy ugyanolyan füzetecskét, amit korábban is kaptam.
– Köszönöm, már van egy ilyenem.
– Rendben – húzta vissza a kezét a férfi. – Egy nővér körbevezeti az épületen, és elmondja pontosan milyen kezelések várhatóak, valamint a költségekről is tájékoztatni fogja önt. Amennyiben pedig úgy döntenek, hogy belevágnak, akkor bátran keressen, mert én leszek az édesanyja kezelőorvosa – adta a kezembe a névjegyét.
– Értem. Van még valami, amiről esetleg tudnom kellene? – kérdeztem mielőtt elindultam volna.
– Nos, igen. Az ataxia gyakran genetikai betegség, ezért elsődlegesen ezt fogjuk kivizsgálni.
Ezt nem igazán akartam hallani. Így is rengeteg bajunk volt, nem hiányzott volna, hogy még több legyen.
– Ez azt jelenti, hogy örökölhető?
– Sajnos igen, de ne szaladjunk ennyire előre. Csak azért említettem meg, hogy erre is készüljön fel. Lehetséges, hogy önnél is vizsgálatokat kell elvégeznünk a későbbiekben, vagy ha van testvére, akkor nála szintén.
– Igen, vagy egy húgom – bólintottam feszülten.
– Látom, hogy megijedt, Ms. Benson, de felesleges idegeskednie. Ha esetleg úgy lenne, akkor is van rá megoldás. De térjünk vissza erre akkor, ha aktuális lesz.
Egyáltalán nem nyugodtam meg, de elköszöntem az orvostól. Felesleges lett volna tovább boncolgatnom a témát, hiszen még semmi sem volt biztos. Még az sem, hogy anya valaha is bekerül ide.
A nővér már kint várt, és végigvezetett az egész épületen. A szanatóriumban valóban minden megvolt ahhoz, hogy az ember ne egy kórházban, hanem sokkal inkább egy pihentető üdülésen érezze magát.
A sétánk végén a nővér visszakísért a portához, ahol már a pulton feküdt a kinyomtatott papírlap a részletes listával a költségekről. Megköszöntem az idegenvezetést, és csak akkor mertem megnézni mennyibe fog kerülni mindez, mikor beültem a kocsiba. Egyből a végösszeget kerestem, és ha nem ültem volna, akkor biztosan meg kellett volna kapaszkodnom valamiben.
Az összeg, amit láttam olyan magas volt, hogy rögtön kétségbeestem. Ezt képtelenek leszünk kifizetni. A vizsgálatok, a gyógyszerek, a teljes ellátás, mind-mind hatalmas összegekre rúgott, még úgy is, hogy valamennyit fedez a biztosító. Igaz, a végére oda biggyesztették, hogy ez némileg csökkenhet, ha kevesebb vizsgálatot kell majd elvégezni, de akkor is túl sok volt. A felét kellett előre befizetni, a maradékot pedig hat havi részletben.
A könnyeimmel küszködve vezettem haza, és végig azon törtem a fejem, hogyan tudnánk előteremteni ennyi pénzt. Ekkora hitelt nem vehettem fel, és nem is tudtuk volna miből törleszteni. Ha eladnám a kocsimat, az öreg járgány ára csak a költségek töredékét fedezné. Egyből arra gondoltam, bárcsak lenne valami gazdag rokonunk, aki segíthetne, de senkink sem volt. Magunkra voltunk utalva.
Mielőtt kiszálltam volna, gondosan eldugtam a papírt a táskámba. Nem mondhattam el az anyának. Azt fogom hazudni, hogy csak később tudják elkezdeni a kezelést, mert telt ház van. Időt kellett nyernem, hogy kitalálhassam honnan kerítsünk elő ilyen sok pénzt.
A családom az asztalnál ülve várt rám, és amint beléptem az ajtón, Laura azonnal felpattant.
– Végre már! Mesélj, mit mondtak? – kérdezte türelmetlenül.
Elena szemében feltűnt a reménykedés, amibe a szívem máris belesajdult.
– A hely szuper – dobtam le a táskámat, és bementem a konyhába egy pohár vízért, mert úgy éreztem kiszáradt a torkom.
– És? – jött utánam Laura.
– Addig bírsz várni, amíg megiszom? – szóltam rá indulatosan.
– Laura, hagyd már levegőhöz jutni a nővéred! – feddte meg a húgomat anya.
Laura kicsit duzzogva dobta le magát újra a székre.
– Szóval, a hely tényleg remek, és nagyon barátságosak voltak – kezdtem bele, és leültem hozzájuk az asztalhoz. – Az egyik orvossal beszéltem. Megnézte a leleteidet, és azt mondta tudnak segíteni.
– Hála az égnek! Ez baromi jó hír! – örvendezett Laura.
– És mi a bökkenő? – kérdezte anya, mintha csak átlátott volna rajtam.
Zavartan elmosolyodtam. Gyűlöltem ezt a helyzetet.
– Nincs semmi bökkenő. Mindössze annyi, hogy nem tudnak azonnal fogadni, de szólnak, ha felszabadult egy hely.
Utáltam hazudni, és nem is igazán ment jól. Most is úgy éreztem az arcom van írva, hogy nem mondok gazat. Kínomban kiemeltem egy narancsot az előttünk fekvő tálból, és elkezdtem megpucolni, amitől azonnal kellemes narancsillat lengte be a konyhát.
– Kérlek, meséld el, pontosan mit mondtak – kérte lágyan Elena.
Nem hittem volna, hogy miután végre kiderült mi anya betegsége, sokkal nagyobb problémákkal fogunk szembesülni. Minden csak a pénz körül forgott.
– Túlságosan sok mindent nem tudtam meg. A kezelés nagyjából fél évet vesz igénybe. Ennyi időre kellene majd befeküdnöd. Először vizsgálatokat végeznek, aztán pedig elkezdődik a terápia – vettem a számba egy meglehetősen savanyú gerezdet.
– Az borzasztóan sok. Ilyen hosszú időre nem hagyhatlak itt benneteket – rázta a fejét az asszony.
– Ugyan már, anya! Nem vagyunk gyerekek! – hurrogta le azonnal Laura, és közben ellopta tőlem a narancs felét.
– Így van – bólogattam egyetértően. – Ráadásul az egész olyan lesz, mint egy üdülés. Van medence, szauna, számtalan foglalkozás, és csodálatos a kertjük is. Bármikor meglátogathatunk, nincs korlátozva. Neked az egy igazi kikapcsolódás lenne – nyúltam át az asztal fölött, és megfogtam anya kezét.
– El kellett volna mennem veled – vett egy mély levegőt Elena, amivel talán a sírását próbálta visszatartani, majd hátradőlt a székben.
– Nem tudtam volna megoldani, hogy eljöjjek érted. Így is alig értem oda a megbeszélt időpontra. Egyébként meg, végig idegeskedtél volna, hogy vajon mit mondanak – magyarázkodtam.
– Oké, oké, de a lényegről még nem beszéltél. Mennyibe fog ez kerülni nekünk? – tette fel anya azt a kérdést, amivel ismét csak hazugságra kényszerített.
– Pontos összeget még nem tudok, de amit említettek, az vállalható, és ráérünk havi részletekben fizetni. Állítólag ez függ a vizsgálatok számától, és majd csak akkor pontosítanak, ha már ott vagy. De ne feledd, ott a biztosításod is! – hadartam, de közben nem mertem a szemükbe nézni.
Nem tudtam mennyire volt hihető az előadásom, de ilyen rövid idő alatt ennyire futotta tőlem.
– Nem gond. Meg fogjuk oldani. Ha kell, én is tudok munkát vállalni az egyetem mellett – jelentette ki Laura magabiztosan.
Szeretetteljesen néztem a húgomra. Őt majd be kell avatnom, mert a segítségére lesz szükségem az ötleteléshez. Már előre féltem, amiért el fogom keseríteni őt.
– Köszönöm, lányok. Olyan jó, hogy itt vagytok nekem – szorította meg a kezünket anya.
– Akkor most nincs több búslakodás, oké? Már tudjuk mi helyzet, és azt is, hogy van rá megoldás. Innentől kezdve csak vidám arcokat szeretnék látni – próbáltam felvidítani őket, de főleg az anyát, mert tényleg nagyon maga alatt volt az utóbbi időben.
– Igen. Ígérem nincs több szomorú arc – bólintott könnyes szemmel Elena.
– Mit szólnátok, ha együtt sütnénk valami fincsi csokis sütit? – csillant fel Laura szeme.
– Én benne vagyok – bólintottam, majd anyára néztem.
– Csináljuk! – csapott az asztalra ő is.
Csak este mentem át Laurához. Kivételesen nem tanult, hanem az ágyban ülve, fülén fejhallgatóval zenét hallgatott.
– Mi az? Miért vágsz ilyen gyászos képet? – tolta le a tarkójára a készüléket.
– Beszélnünk kell! – Leültem mellé az ágyra.
– Miről?
– Délután nem mondtam igazat, mert nem akartam anyát felzaklatni. A kezelés iszonyat sokba kerül, és nekünk nincs annyi pénzünk.
– Ne már, Chris! – jajdult fel a húgom. – Mégis mennyibe fog kerülni?
Kivettem a farzsebemből az összehajtott papírlapot, és odaadtam neki. Laura gyorsan átfutotta a számokat, majd mikor megpillantotta a végösszeget, az ő szemei is elkerekedtek.
– Jézusom, ez tényleg rohadt sok! Akkor most mi lesz? – kérdezte.
– Nem tudom. Azért árultam el neked, hogy találjunk ki valamit együtt. A felét kellene összeszednünk, a másik felét pedig ráérünk részletekben, bár arra sincs még ötletem.
A húgom rögtön magába roskadt, majd újra megnézte a papírlapot, mintha csak meg akarna győződni róla, tényleg jól látta-e.
– Nem tudsz hitelt felvenni? Mégis csak egy bankban dolgozol – bökte ki az első dolgot, ami az eszébe jutott.
– Ekkorát nem, és ne feledd, hogy azt is törleszteni kellene – ráztam a fejem.
– Akkor vegyük számba mit tudnánk eladni. Írjunk listát, és…
– Laura! Bármit is adunk el, nem fog összejönni ennyi – lohasztottam le a lelkesedését, habár nem szívesen tettem.
– De ki kell találnunk valamit, Chris! Anyáról van szó! – sírta el magát Laura kétségbeesésében.
Már csak ez hiányzott. Nem elég, hogy az anyát kellett pátyolgatnom, most még Laurát is. Ideges lettem, de nem rájuk, hanem a helyzetre.
– Azt hiszed, én nem tudom? Egyfolytában pörög az agyam, mióta megkaptam ezt a rohadt listát, de fogalmam sincs mit csinálhatnánk.
– Adjuk el a lakást – kapaszkodott már az utolsó szalmaszálba is Laura.
– Igen, erre én is gondoltam, de utána mi lenne? Ha bérlünk egyet, akkor a fél keresetem rámenne, és nem tudnánk miből megélni.
– Majd megoldjuk valahogy. Chris, kérlek! Ha nincs más, akkor adjuk el. Én hajlandó vagyok lemondani mindenről.
Annyira szívbemarkoló volt így látni őt. Átöleltem, és egy ideig csak csendesen sírdogáltunk. Később felálltam, hogy zsebkendőt vegyek ki.
– Adjunk magunknak egy hetet, és gondolkozzunk. Rendben? Hátha mégis eszünkbe jut valami.
Tényleg nem akartam eladni a lakásukat, mert akkor kilátástalan helyzetbe kerültünk volna. Két évvel ezelőtt még azt fontolgattam, hogy külön költözök tőlük, hisz mégis csak egy felnőtt nő voltam, de közbeszólt anya betegsége. Nem hagyhattam így magukra őket. Laurának még majdnem három év maradt vissza az egyetemből, és ha anyát nem tudják meggyógyítani, vagy legalább megállítani a folyamatot, akkor esély sincs arra, hogy addig önálló életet kezdhessek. De most ez volt a legkisebb problémám.
– Oké! Addig keresgélek munkát, mert úgyis szükség lesz rá – egyezett bele Laura.
Egész éjszaka csak forgolódtam, sehogy sem jött álom a szememre. Csináltam egy listát, ahogy Laura is javasolta, és számba vettem mindenüket, amit pénzzé tudnánk tenni. Ha mindent sikerülne is eladnom, az csak egy havi kezelést fedezne, és akkor hol van a többi öt hónap? Hitelt sem akartam felvenni, hiszen ez volt a szakmám, ezért pontosan tudtam mivel jár majd. Csapdába kerülnénk, és eladósodnánk.
Három nap telt el úgy, hogy semmi előrelépés nem volt az ügyben. Mindketten munkát kerestünk, és mivel csak éjszakai állás jöhetett szóba, ez igencsak korlátozott bennünket. Három helyre mentem el, ahol pincérnőt, vagy pultost kerestek, de egyik sem fizetett annyit, hogy megérje elvállalni. Arról nem is beszélve, elképzelni sem tudtam, hogy bírnám a napi tizennégy-tizenhat óra talpalást.
Anya tényleg félretette a szomorúságot, és minden nap jókedvűen várt haza bennünket. Újra csinosan öltözött, finomakat főzött, és reggelente futni is eljárt, mint régen. Ennek az egynek tudtam örülni, de mindannyiszor elszomorított, ha arra gondoltam, hogy előbb-utóbb el kell mondanom neki az igazat.
Péntek délután Laura titkon behívott a szobájába. Abban a reményben mentem be hozzá, hogy hátha mégis csak sikerült valamit kitalálnia. Mondjuk, fogalmam sincs, milyen csodára vágytam.
– Ma este elmegyek egy helyre, ahol állítólag piszok jól fizetnek – árulta el Laura bizalmasan.
– Milyen helyre? – álltam meg a szoba közepén csípőre tett kézzel.
– Egy éjszakai bár, ahová csak a gazdagok járnak.
Azonnal rossz előérzetem támadt.
– Honnan tudsz te ilyen helyekről, Laura? – vontam össze a szemöldököm.
– Az egyik barátnőm, Liv ismerőse ott dolgozott. Tőle hallottam, hogy alkalmazottat keresnek – pakolászta Laura könyveit. – Azt mesélte, hogy a fizetés mellé legalább ugyanannyi borravalót is adnak.
– Milyen munka lenne ez? – faggatóztam tovább még mindig gyanakodva.
– Egyszerű felszolgálót keresnek, de nagyon fontos a jó megjelenés, hisz egy luxus helyről van szó – magyarázta Laura nagy átéléssel.
A húgom megjelenésével nem volt semmi gond, hiszen meglehetősen szép lány. Hosszú barna, egyenes haj, mandulavágású sötét szemek, kedves arc, és hozzá szuper csinos testalkat. De épp emiatt féltettem. Túl fiatal volt még, és egy ilyen helyen ki tudja milyen ajánlatokkal bombázzák majd a pénzes férfiak.
– Nem tartom jó ötletnek, Laura – ingattam a fejem.
– Egyelőre csak megnézem milyen. Az sem biztos, hogy felvennének – támasztotta meg az íróasztalát, és engem bámult.
– De ugye nem egyedül mégy oda?
– Nem, dehogy! Liv, és pár másik lány is jön velem. Utána beülünk együtt valahová. Csak egy sima állásinterjú lesz, semmi több, úgyhogy ne idegeskedj, Chris! – nyugtatott.
– Gondolom anyának egy szót sem – engedtem le a karom.
– A munkáról semmit, de azt tudja, hogy este elmegyek. És most hagyj, mert készülődnöm kell! – terelt ki sietősen a szobájából.
Nem jó érzésekkel mentem vissza az anyához a nappaliba. Valamilyen sorozatot nézett a tévében. Leültem hozzá, és úgy tettem, mintha szintén nézném, de közben a gondolataimba mélyedtem. Talán nekem kellene elmennem, ha tényleg olyan jól fizetnek, mint ahogy Laura állította. Mégis csak idősebb voltam, és tudtam kezelni a nem kívánt helyzeteket. Laura túl fiatal az ilyesmihez. Viszont ismertem már a húgomat. Ha ő egyszer a fejébe vett valamit, nem tudtam eltántorítani tőle.
– Nézzenek oda, milyen csinos valaki! – dicsérte meg anya a szobájából kilépő Laurát.
– Köszi, anya! Liv azonnal itt lesz értem, úgyhogy rohanok – hadarta, miközben a szandálját csatolta be.
– Mikor jössz haza? – kérdezte Elena.
– Legkésőbb tizenegyre itthon leszek.
– Akkor jó szórakozást, szívem! – engedte útjára az asszony a kisebbik lányát, majd hozzám fordult. – Megvárod majd? Korábban lefeküdnék, tudod, nekem holnap munka.
– Persze, úgysem szoktam sokkal hamarabb elaludni – bólintottam.
Alig múlt nyolc óra, és anya tényleg elment lefeküdni. Én még egy ideig bámultam a tévét, majd bementem a szobámba olvasni, ami annyira lekötött, hogy észre sem vettem, mennyire eltelt az idő. Éjfél körül kukkantottam rá a telefonomra. Laura még nem ért haza, ezért megcsörgettem, de ki volt kapcsolva. Ettől persze rögtön elfogott az idegesség. Laura nem szokott késni, ha valamit megígér, az általában úgy is van. Vártam még tíz percet, majd újra megpróbáltam, de ugyanaz fogadott a vonal túlsó végén. Ezután Livnek küldtem egy üzenetet.
Chris: Merre vagytok? Laura még nem ért haza.
Pár percet kellett várnom, mire megérkezett a válasz.
Liv: Kitettem a bárnál, azóta nem beszéltünk.
A gyomrom görcsbe ugrott. Tehát Laura egyedül ment oda.
Chris: Küldd el a címet, mert telefonon nem érem el!
Amíg a válaszra vártam, gyorsan át is öltöztem. Most már valóban aggódtam. Valami biztosan történt, amiért Laura nem ért még haza, és a telefonját is kikapcsolta. Lábujjhegyen osontam ki a lakásból. Idegesen ültem be a kocsiba, és elhajtottam a megadott címre.
Legutóbbi hozzászólások