Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc | I. Regényíró pályázat

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Hadházi Simon őrnagy rendőrnyomozó az esetet első ránézésre szexuális indíttatású véli, mégsem hiszi, hogy az lenne. Közismerten jó szimata mást súg.
Eszébe jut egy korábban látott riport, ahol az áldozat arról beszélt, mennyire fontosnak tartja a tanulást. Nagymamája arra tanította, a szépség elszáll, a tudás megmarad. A nyomozót dühíti ez a „pazarlás”, hisz most ilyen brutális módon mindkettő elveszett. Számos kibogozhatatlannak tűnő bűneset megoldásával a háta mögött, és az általa felállított kreatív csapattal megkezdi a nyomozást.

Nagy-Rakita Melinda: #Kilencvenkilenc

krimi, bűnügyi

#1

A villában hét órakor kezdődött a vacsora, amelyre meghívták Felföldi Alexandrát, a nemzetközileg ismert modellt is. A tulajdonos bosszúságára azonban a lány visszautasította az illusztris társaságba szóló meghívást, amelyért sokan bármire képesek lettek volna. Ennek ellenére – azzal az ürüggyel, hogy megbeszéljék a következő nagyszabású munkát – kilenc órára magához rendelte a lányt. Mondván, másnap elutazik és nem lesz idejük a részletek egyeztetésére.

Alexandra pontosan kilencre érkezett. Egyszerű színes pólót, sportos farmert viselt, hozzá vékonypántos nyári szandált. Az öltözékével is kihangsúlyozva, hogy nem a partira jött. Mégis kénytelen volt beköszönni a társaságnak, mivel Johann Kerekes titkára – főnöke szigorú utasítását követve – a hatalmas nappaliba terelte, ahol a jóllakott és már enyhén ittas társaság kitörő örömmel fogadta.

A férfi úgy tett, mintha nem a főnöke, hanem legalábbis a partnere lenne. Kéjesen fürdött az elismerő, irigy pillantásokban. Felföldi Alexandra természetes szépsége még így smink nélkül, farmerben és pólóban is annyira látványos volt, hogy a jelenlévők mindegyike jelentős összeget szánt volna rá, ha megkapja. Úgy vágytak rá, mint egy nagyszerű vadásztrófeára, vagy egy különlegesen értékes festményre, ami az ő köreikben a tulajdonos presztízsét növeli.

Alexandrát bosszantotta a megrendezett jelenet, mégis úgy gondolta, kivételesen nem teszi szóvá. Sürgette, essenek túl a hivatalos ügyeken.

Ezzel önkéntelenül is Kerekes malmára hajtotta a vizet, hiszen miért is vonulnának el kettesben – vélték a jelenlévők – ha nem lenne köztük semmi.

Távozásukat kétértelmű és nagyon is egyértelmű megjegyzések kísérték.

A milliárdos úgy látta, kellően előkészítette a talajt egy újabb házassági ajánlatra. Az volt a terve, ha végre sikerrel jár, visszakíséri a lányt a társaságba, hogy kiélvezze az előre borítékolható bámulatot. Legutóbb akkor volt hasonló sikere, amikor megszerezte azt különleges XVI. századi ékszerkollekciót, amelynek addigi tulajdonosát és valódi értékét még a fekete piacon is sűrű homály fedte. Szakértők pedig egyszerűen felbecsülhetetlennek emlegették.

Biztos volt benne, őt végérvényesen senki sem meri visszautasítani. Már-már rögeszméjévé vált, hogy ő lesz az, aki megszerzi a nőt.

Az ő legfőbb istene a pénz volt. Azt vallotta, mindennek ára van és bármit megszerezhetsz, ha a megfelelő árat kínálod érte. És neki nagyon-nagyon sok pénze van. Semmi sem állhat tervei útjába még egy ilyen jogi diplomát lobogtató csinibaba sem. Mert számára Felföldi Alexandra sem volt több mint egy szépséges játékszer, amit ő bizonyosan meg fog szerezni. Előbb vagy utóbb. Ez csak idő és pénz kérdése. Mert mindig van az a pénz…

– Úgy látom, nagyon elfoglalt vagy – indította a beszélgetést a lány, amint beléptek az irodába.

– Neked soha nem vagyok túl elfoglalt – negédeskedett a férfi a kanapé felé terelgetve őt, miközben hatalmas pocakjával szinte súrolta a karját.

A nő látványosan elhúzódott és az íróasztal előtt álló faragott székre ült. Jelezve, kizárólag a munka miatt van itt.

– Nézd, hosszú napom volt. Szeretnék minél előbb hazamenni – mondta.

– Megkínálhatlak egy itallal? Oldja a fáradtságot – ajánlotta a férfi és már indult is a könyvespolcba épített hatalmas bárpult felé. – Van egy egészen különleges whiskym, egyedül én tudom behozatni az országba. Ilyet még biztos nem ittál.

– Ne fáradj, tudod, hogy egyáltalán nem iszom.

– Tudom-tudom, de úgy gondoltam ez a kivételes munka megérdemli, hogy igyunk rá egyet. Nem mindennap kap egy magyar modell ajánlatot a híres Vogue magazintól, főleg nem olyat, ami egy ilyen egzotikus utazással is együtt jár.

– Mi tagadás tényleg meglepődtem rajta egy kicsit. Persze az után a díjnyertes fotó után, ami a szobám falát díszíti, számíthattam a nagyobb magazinok megkeresésére is. Hiszen mára már bejárta az egész világot – mosolyodott el a szépséges modell.

Felföldi Alexandrának, nem volt kétsége afelől, miért kapta a felkérést. Biztos volt benne, hogy az a fotós – aki komoly nemzetközi díjat nyert a képpel – ajánlotta be a magazinnak és azt is tudta, nem önzetlenül. Nyilván abban reménykedett, hogy további sikereket és még több pénzt érhet el vele. Azt, persze nem sejthette, hogy az egzotikus utazást Kerekes finanszírozza majd. Mert ugye pénzért mindent meg lehet venni.

– Megkeresnek, persze – mondta kajánul a férfi – különösen, ha egy tehetős támogató is áll a hátad mögött.

– Úgy, szóval a te kezed ebben is benne van. Akkor már egészen másképp fest a dolog. Akkor…

– Figyelj ide Tündérkém – szakította félbe a férfi – egyáltalán nem néz ki másképp. Ez részben jó üzlet a cégünknek, részben pedig egy kis ajándék tőlem neked.

– Ne is folytasd! Nem várok tőled ajándékot. A főnököm vagy, köt a szerződésem. Megfizeted a munkámat, és én sok pénzt hozok neked cserébe. Ez nem egy jótékonysági történet!

– Jó, persze, szép dolog az öntudat, de mit árthat, ha munka közben pihenünk együtt egy kicsit egy gyönyörű helyen.

– Miért utaznék veled?

– Mert azt remélem, végre igent mondasz és elfogadod tőlem ezt a gyűrűt – nyitott ki Kerekes egy kis bársonydobozt és a lány orra elé tolta.

A mennyezeti lámpa fénye megcsillant a különleges darabon. A platina karikára egy apró, finoman megmunkált kagyló simult, amelybe mélytüzű rubint ültettek.

– Felföldi Alexandra, kérlek, légy a feleségem! Ha akarod, akár le is térdelek előtted, csak mondj már végre igent!

A romantikusnak szánt leánykérés fényét kissé elhomályosította az a követelődző és erőszakos hangnem, amelyen a reménybeli vőlegény elővezette. A férfi kezdett feldühödni, de ezt egyelőre még sikerült palástolnia.

Hiú ember volt és nem tűrte a visszautasítást, különösen nem egy nőtől. Utoljára tinédzser korában fordult vele elő, hogy egy nőnemű lény nyíltan szembe szállt az akaratával. Ám ő sem úszta meg büntetlenül. Olyan hadjáratot indított ellene, hogy a lány néhány héten belül elmenekült az iskolából.

Viszont az a kudarc meghatározó élmény lett az életében. Annak ellenére, hogy évekkel később még egyszer alkalma nyílt megbosszulni. Mindig megszerezte magának, akit akart bármi áron. Még akkor is, ha utána úgy dobta el, mint egy használt papír zsebkendőt.

#2

A lány, akinek az emléke soha nem törlődött ki Kerekes emlékezetéből, alig múlt tizenöt, amikor a két évvel felette járó fiú felfigyelt rá. Mivel tinédzserként még karcsú volt és meglehetősen jóképű is a legtöbb lány kereste a társaságát. Ő pedig már akkoriban is ügyesen manipulálta a környezetét. Magához vonzotta az iskola nagymenőit, akiknek a legfőbb szórakozása a skalpgyűjtés volt. Egyetlen csinos lány sem menekülhetett előlük.

Anne szép arcú, törékeny alkatú, de erős akaratú lány volt. Hosszú sötétszőke haját rendszerint szorosan összekötve viselte. Szolidan öltözött. Kiválóan tanult és minden adottsága megvolt ahhoz, hogy vezető szerepet játsszon az iskolai közösségben. Ennek ellenére kerülte a feltűnést. Távol tartotta magát Kerekes zajos, kihívó társaságától. Szerencsétlenségére a fiú mégis felfigyelt rá.

Először csak heccből szólította meg. Gondolta, jó móka lenne elcsábítani, utána rövid úton dobni a lányt. Anne udvariasan megköszönte a meghívást, de nem kért belőle. Hihetetlen volt. Ilyet még egyik lány sem merészelt eddig a középiskolában. Ezután még két alkalommal tett neki különféle ajánlatokat, aztán megdühödött és ráuszította a haverjait. Anne megpróbált elbújni előlük. Két hétig beteget jelentett, remélve, közben elfelejtik, de hiába. A lány szülei végül rájöttek, mi történik és elvitték egy másik iskolába. Évekig nem találkoztak.

Legközelebb húsz év múlva akadtak össze. Véletlenül. Az egyik félig sem legális vállalkozásához keresett vegyészeket. Akkor talált rá a lány nevére az interneten, aki addigra elismert kémikus lett egy menő kutatóintézet alkalmazásában.

Még évek múlva is ellenállhatatlan nevetésre ingerelte, ha eszébe jutott, milyen döbbent képet vágott a nő, amikor váratlanul letartóztatták illegális drogkereskedelem vádjával.

Úgy intézte, ott legyen, amikor bilincsben elvitték az egész szomszédság szeme láttára, és kajánul a szemébe vigyorgott. Biztos volt benne, a nő megértette, neki köszönheti az egész meghurcoltatást. Hiába derült ki egy-kettőre a vádak alaptalansága, az árnyék ott maradt a nő szakmai karrierjén.

 

#3

Alexandra megcsodálta az ékszert, de nem nyúlt érte.

– Nem értelek – mondta. Már többször, világosan megmondtam, nem megyek hozzád. Egyébként is, hogy gondolod? Ott van neked Xénia, gyakorlatilag veled él. Gondolom, most is idevárod. Miért nem veszed el őt, ha annyira meg akarsz nősülni?

– Ugyan ne légy ostoba! – fortyant fel Kerekes. – Xénia nem számít! Van, mert nekem kell egy nő, szex nélkül nem működöm. Neki meg kell egy támogató. Ez csak egy kényelmes üzlet, win-win. Semmi más. De, ha téged zavar, bármikor kirúgom.

– Nem vagyok ostoba és eszedbe se jusson kirúgni bárkit is miattam. – Mi ez a zaj? Van itt valaki? – fordult a lány beszéd közben az ajtó felé.

– Nincs itt senki, kettesben vagyunk. Még a személyzet sem jöhet ide hívás nélkül. Biztos a klíma kapcsolt be, szokatlanul meleg van ma este. Szóval? Mi a válaszod? Tessék, vedd el! Egyedi darab, neked csináltattam. Ez a vörös rubin igazán illik hozzád. Hát nem gyönyörű? – közben egyre jobban forrt benne a düh. Egészen kivörösödött, úgy tűnt, már nem sokáig tudja türtőztetni magát.

A lány hirtelen megérezte a burkolt fenyegetést. Megijedt, de igyekezett nem mutatni. Próbálta tréfára venni a dolgot, elnevette magát.

– Ugyan, ne mondd, hogy komolyan gondolod. Végül is, van körülötted elég jogász, nincs szükséged egy modellre, aki ügyvédnek készül.

– Na, ja, a diplomád – a lekicsinylés csak úgy sütött a férfiből. Attól, hogy van egy diplomád, még nem vagy ügyvéd, és szerintem nem is leszel.

Johann Kerekesnek meggyőződése volt, hogy egy nőnek lehet akárhány diplomája, akkor is csak egy nő marad. A nők helyéről pedig egyértelmű véleménye volt.

Alexandra úgy látta, jobb, ha megy, felállt.

– Biztosan várnak már a vendégeid, én pedig túlságosan fáradt vagyok. Nem tehetnénk át a megbeszélésünket valami barátságosabb időpontra? – javasolta. Kezdett nagyon elege lenni ebből a parttalan társalgásból.

Ebben a pillanatban megcsörrent Kerekes telefonja.

– Igazad van. Tényleg hiányolnak. Rendben, akkor kedd délelőtt folytatjuk. Remélem, addig meggondolod magad.

– Akkor kedden. – válaszolta a lány és gyorsan az ajtóhoz lépett. Eszében sem volt meggondolni magát, de ezt most nem mondta ki. Igyekezett minél előbb kikerülni az irodából.

Kerekes mielőtt visszament volna a vendégeihez, kibontotta azt a különleges skót whiskyt, amit a lány visszautasított. A csiszolt üvegpohárba kanalazott jégkockákra rálöttyintett egy bőséges adagot. Lassan kortyolgatva próbálta dühét lecsendesíteni. Nem engedhette meg magának, hogy a vendégei – akiket egyébként is a pokolba kívánt – meglássák rajta, ezúttal sem járt sikerrel.

– Oké, kisanyám, megbánod te még ezt! Majd én gondoskodom róla – morogta.

 

#4

Ahogy ott feküdt elhagyatva, szemérmetlenül kitárulkozva a sárguló avaron, senki sem gondolta volna, hogy huszonnégy órával korábban még ő volt az egyik legkeresettebb modell, akiért versengtek a nemzetközi ügynökségek. Aki egy-két órával korábban még boldogan kikacagta mindhárom férfit, aki megkérte a kezét.

A kis ligetet az úttól eltakarta néhány bokor, amely még egyáltalán nem akarta észrevenni, hogy a naptár már szeptember vége felé ballag. Javában zöldelltek, csakúgy, mint a környező tölgyek, amelyek egy padokkal körülvett fa asztal fölé hajoltak. Megvédve azt a nap erőszakos sugaraitól. A jelekből ítélve a környék turisták, erdőjárók kedvelt pihenője lehetett. Legalábbis erre utalt az a kitaposott ösvény, amely éppen ide torkollott. A lányt azonban nem védte semmi a késő őszi verőfénytől.

Amikor a kis foxterrier szigorú neveltetését megcáfolva őrült rohanásba kezdett, majd hirtelen lefékezett, Barbara még arra gondolt, ideje a kutya megleckéztetésének. Ám amikor utolérte és meglátta, mi váltotta ki belőle az őrületet, legszívesebben ő is elfutott volna.

Látott már filmeken jó sok krimit, de mindig csak a szövevényes szálak megfejtésére figyelt, arra nem, mit kell tenni egy ilyen helyzetben.

Kinek kell szólni, kit kell felhívni és egyáltalán soha eszébe sem jutott, hogy ilyen a való életben is megtörténhet bárkivel, az ő világában pláne nem. Az meg, hogy éppen vele, még most is nyomasztó álomnak tűnt.

Ezért telt hosszú, dermedt percekbe, mire feltárcsázta a 112-t és bejelentést tett a lányról, akinek összeroncsolt feje mellett a rengeteg alvadt vér kétségtelenné tette, halott.

 

#5

– Ismeri az áldozatot? – kérdezte a magas, jóképű rendőrtiszt Barbarától, akinek a rendőrök kiérkezéséig sem sikerült megnyugtatnia az izgatott állatot.

– Nem, nem hiszem, nem tudom – mondta bizonytalanul. Eddig eszébe sem jutott, hogy ismerhetné.

Újra szemügyre vette azt a véres rongycsomót, ami nemrég még egy gyönyörű nő volt. A lány hason feküdt, arcából semmi sem látszott a szétzilált véráztatta aranyszőke haj alatt. Alsó testét lemeztelenítették. Felsője a háta közepén vérben ázott, nadrágját bokáig lehúzták. Átható alkohol szag terjengett körülötte. Furcsa módon azonban, vékonypántos szandálja a lábán maradt.

– Elmehetnék már? Van egy fontos megbeszélésem, amit nem tudok lemondani.

– Még egy kis türelmet kérek. Ha aláírta a vallomását, elmehet, de, legyen elérhető. Lehet még kérdésünk.

– Rendben, bár már elmondtam mindent, amit tudok. A kutyámat sétáltattam, ő talált rá.

– Egyelőre ennyi, de később felmerülhet még valami – válaszolta a nyomozó fel sem pillantva a papírjaiból.

Barbara, amint reszkető kézzel aláírta a hivatalos nyomtatványt, a maga részéről befejezettnek tekintve a beszélgetést, sarkon fordult és bizonytalan léptekkel, elindult az ösvényen visszafelé maga után húzva az izgatott ebet.

Azon kívül, hogy óriási sokk érte, amiről úgy érezte, soha nem fogja feldolgozni, valami motoszkált még az agya hátsó zugában, valami megfoghatatlan. De mivel egyetlen vágya volt, hogy az egész történetet kiverhesse a fejéből, nem foglalkozott vele.

Otthon hosszú percekig állt a forró zuhany alatt. Olyan erősen dörzsölte a bőrét, hogy szinte fájt. A haját is megmosta, hiába előző nap járt fodrásznál. Azt remélte, a forró víz képes lesz kiűzni a pórusaiba ragadt rettenetet. Legbelül azonban érezte, erre nincs sok esély.

Hajszárítás közben még egyre maga előtt látta azt a vérben ázó szőke hajat. És az a furcsa, megfoghatatlan érzés is egyre ott bujkált benne. A kis foxi fel-felnyüszített a kosarában, ő sem tudott megnyugodni.

Az órára pillantva észbe kapott, rohannia kell. Muszáj kivernie a fejéből az átélt szörnyűséget, az üzletfelek nem várnak.

 

#6

Amíg a helyszínelők, a nyomszakértőkkel és a fotóssal dolgoztak, Hadházi Simon őrnagy körbe járta a tetthelyet.

Kollégáit utasította, szedjenek össze mindent, amit a környéken találnak. A bokrok takarásában, az útról alig láthatóan felfigyelt az asztalra. A nyomokból ítélve népszerű lehet a hely a kirándulók között, állapította meg.

Többnyire olcsó, kis kiszerelésű göngyölegek hevertek szétszórva. Meglepő módon az egyik bokorból mégis egy meglehetősen drága hétdecis whisky üvege került elő.

– Ide nézzetek – emelte magasba az egyik fiatal helyszínelő – micsoda buli lehetett itt!

– Nem, semmi – válaszolta a másik – dobd be a többi közé, ez is pont olyan szemét, mint azok.

Bár első ránézésre a lány egy szexuális gyilkosság áldozatának tűnt, a nyomozó szinte biztos volt benne, ez az eset nem lehet ilyen egyszerű. Valami nem stimmelt, de egyelőre fogalma sem volt, mi. Ha megkérdezték volna tőle, miből gondolja, azt válaszolja, megérzés. Híres volt kollégái közt a szimatáról. Ahogy már az első szemle alkalmával szinte belelát a bűnözők agyába és kitalálja azok rejtett gondolatait. Főnöke egyszer tréfálkozva megjegyezte, „ha Simon nem a mi oldalunkon állna, soha nem tudnánk elkapni”. Ráadásul a tréfás hangnem ellenére ő ezt nagyon is komolyan gondolta.

Az őrnagy türelmetlenül várta, hogy a helyszínelők végezzenek, és végre megfordíthassák a testet. Látni akarta az arcát. Úgy érezte az majd többet elárul neki az történtekről.

A halott körül szorgoskodó orvoshoz fordulva, megkérdezte.

– Mit gondolsz, mióta halott?

– Azt mondanám, 8-9 órája fekhet itt – a patológus bosszúsan elhessentette a lány feje körül megjelenő zöld hátú legyeket. – Szerintem olyan éjjel tíz-tizenkettő körül ölhették meg, de persze biztosat csak a boncolás után tudok mondani.

– Megfordíthatjuk már, végeztél?

– Igen. Óvatosan bánjatok vele, és ha a fotósok elkészültek, azonnal hozzátok be. Nem maradhat itt sokáig a legyek, de a kutyások miatt sem – mutatott a sárga szalaggal körülzárt terület szélén összeverődött kutyatulajdonosok izgatott csoportjára.

A technikusok óvatosan, ügyelve a nyomokra, hátára fordították a lányt.

– Istenem! Hiszen ez Alexandra! – kiáltott fel Lívia, a nyomozó segítője, aki papírokkal a kezében, éppen odaért.

Hadházi Simon döbbenten meredt a tágra nyílt kék szempárba. Ez tényleg ő!

Felföldi Alexandra a maga huszonhat évével és híres szépségével együtt sem volt képes eloszlatni a körülötte állók elképedését.

Szinte mindenki ismerte őt nemcsak a környéken, de az egész országban. Évek óta élt már a rózsadombi házban. A szülei egy vidéki kisvárosba költöztek, ő itt lakott, amíg egyetemre járt. Már középiskolás korában ismert fotómodell volt. Arca gyakran feltűnt magazinok címlapjain, hirdető táblákon. Mégsem volt az a mostanság oly felkapott, magamutogató celeb, mint sokan abban a világban, amelyben ő is megfordult. Mindenáron komoly diplomát akart. Megfogadta, amit a nagymamája gyakran mondogatott neki, „a szépség elszáll, a tudás megmarad”.

Ez a mondat dübörgött most Simon fejében, amikor a halott lányt nézte. Nemrégiben látott egy, vele készült riportot, abban hallotta.

– A szépség elszáll, a tudás megmarad – dünnyögte maga elé – hát itt most minden elszállt!

– Takarjátok le és vigyétek be! – szólt a technikusoknak. Tehetetlen dühöt érzett az iránt a szörnyeteg iránt, aki képes volt elpusztítani ennyi szépséget és tehetséget.

 

#7

– Aláírnád ezeket a papírokat? – kérdezte Lívia.

A nyomozó segédjére nézett. Bognár Lívia hadnagy, közel tíz éve dolgozott mellette és alapjában véve meg volt vele elégedve. Mégis azt a már-már kegyetlenséggel határos érzéketlenségét – amellyel a bűneseteket kezelte – soha nem tudta megszokni. Ráadásul a legváratlanabb pillanatokban képes volt rázúdítani az adminisztráció, irritáló pókhálóját. Még ez a halott lány sem váltott ki belőle semmiféle tiszteletet, részvétet. Vagy, ha igen, azt jól titkolja – mosolyodott el.

Azért volt valami, ami mély érzelmeket keltett a hadnagyban, de ebből Simon semmit sem sejtett. Annál inkább a kollégáik, akik rendszeresen gyártottak tréfákat Líviának a nyomozó iránti áhítatáról. Cerberusként őrizte Simon irodáját, fél órával előbb érkezett nála és mire az őrnagy megjelent, már ott gőzölgött a kávé az asztalán. Rendben tartotta az íróasztalát, virágokat rakott az ablakába. Mindig készenlétben tartott kis hűtőjében alapanyagokat egy kiadós szendvicshez. Ha úgy látta, a főnöke nem tud időt szakítani az ebédre kérés nélkül is készített neki egyet-egyet.

– Hagyj most ezzel, majd később – hárította el a buzgólkodást és a kocsijához indult. Mielőbb el akarta hagyni ennek a szentségtörésnek a színhelyét.

 

#8

A magas kerítések mögött meghúzódó hatalmas villából gyakorlatilag semmit sem láthatott az arra járó, pedig a telek egy forgalmas főút mellett feküdt. A birtok hátsó részén álló háromszintes házhoz díszkővel kirakott autóút vezetett. A kovácsoltvas kerítés két oldalán – csak az avatott szem által felfedezhető – kamerás őrzés-védelmi rendszer vigyázta a villa titkait.

Éjszakánként fegyveres biztonsági őrök járőröztek az ősi fák alatt és tartották féken a négy izmos dobermannt. Az éber, intelligens, energikus állatok semmitől sem rettentek vissza, maximálisan lojálisak voltak idomítójukhoz, csak neki engedelmeskedtek.

A nagyszámú személyzet egy mellékutcából nyíló kaput használt, ugyanúgy, mint a szállítók, akik a háztartást látták el a legkülönfélébb árucikkekkel.
Volt még egy harmadik bejárat is, de erről csak kevesen tudtak. A jól álcázott hátsó kapuhoz, amely a domboldalt borító erdőbe vezetett, csak Johann Kerekesnek és legközelebbi bizalmi emberének volt kulcsa.

A biztonsági berendezésekkel jócskán ellátott dolgozószobába csak azok mehettek be, akiket a tulajdonos hívatott. Néhány fontos és többnyire titkos üzleti partneren kívül ide senki sem jókedvéből lépett be. Johann Kerekest, miközben a világ előtt az empatikus, gazdag mecénás arcát szerette mutatni, közvetlen környezete könyörtelenségéről ismerte.

A személyzetet hosszas kiválasztási procedúra után alkalmazták, melynek alapfeltétele a feltétlen hűség és a szigorú titoktartás volt. A legkisebb hibát is azonnal megtorolták. Még azok sem beszéltek a házban történtekről, akiket valamilyen okból elbocsátottak. Az elejtett szavakból és titokzatos balesetekből táplálkozó legendák szerint a villa jelenlegi és régebbi dolgozóinak tilos volt akárcsak a leghétköznapibb információt is megosztaniuk még családi körben is. Suttogtak olyan esetekről, amikor valaki megszegte ezt a szabályt és nem vitte el szárazon.

 

#9

A parti után, hajnaltájban hálószobájába belépve, Johann Kerekes ott találta ágyában Szántó Xéniát. Nem számított rá és egyébként is dühös volt. Nem sikerült elkápráztatnia vendégeit a hódításával. Begyűjtött ugyan néhány irigykedő pillantást, amikor a kérdéseket azzal hárította el, úriember nem beszél ilyen ügyekről. De ez édeskeveset számított neki.

Vendégei – gazdag üzletemberek, politikusok, állami vezetők – kiválóan érezték magukat a minden igényt kielégítő vendéglátás során. Jócskán hajnalodott, mire szedelőzködni kezdtek. Addig az istennek sem akartak hazamenni. Végül, kis híján kidobta őket. Szerencsére a legtöbbjük már annyit ivott, hogy észre sem vette, a pokolba kívánja őket. Kerekes kiválóan tudta titkolni valódi érzelmeit, mestere volt az álcázásnak minden téren. Visszafogta magát és egész éjjel a jópofa, szórakoztató házigazdát játszotta. Most azonban úgy érezte, végre szabadjára engedheti a dühét.

– Hát te mi a fenét keresel itt, mióta mereszted a seggedet az ágyamban? – kérdezte csöppet sem kedvesen.

– Mi a baj Mackókám? Nem sikerült valami? – Xénia úgy tett, mintha észre sem venné a gorombaságot. – Gyere ide, hagy vigasztaljalak meg, biztos elfáradtál, jó késő van már.

– Az kérdeztem, mióta vagy itt? – dörrent rá ismét a férfi.

– Ó, nem túl régen. Bocsi, nem akartalak zavarni, gondoltam megvárlak. Segítek ellazulni, tudod, jó vagyok ebben – bújt ki a takaró alól a nő, látszólag ügyet sem vetve a támadó hangnemre. Kiszámított, jól begyakorolt mozdulattal állt fel az ágyról. Az apró kis hálóing inkább felfedte, mint takarta kisportolt, tökéletes idomait. Odalépett Kerekeshez és átölelte annak hatalmas pocakját.

– Ugyan, hagyj már békén – morogta most már enyhültebben a férfi.

– Gyere – duruzsolta a nő – segítek zuhanyozni. Ígérem, nem lesz okod panaszra – suttogta sokatmondóan.

– Nem bánom, – adta meg magát Kerekes – de reggel már ne lássalak itt. Legközelebb pedig csak akkor gyere ide, ha én hívlak.

Xénia általában mindent bevetett, hogy a csöppet sem férfias külsejű, de kényes szexuális ízlésű milliárdosnak ne legyen oka panaszra. De ezúttal nem kellett különösebben megerőltetnie magát. Az ital, a mértéktelenül elfogyasztott zsíros ételek és a végtelennek tűnő éjszaka hamar kiütötte a milliárdost. Reggelre pedig, még jóval az előtt, hogy a férfi felébredt, el is tűnt a házból.

Ezek után dél is elmúlt, mire a házigazda belépett a dolgozószobájába. Kinyitotta a laptopját és rákattintott a népszerű hírportál friss híreire, ahogy minden reggel.
Addigra minden internetes oldalon vezető hírként szerepelt Felföldi Alexandra portréja és a haláláról szóló tudósítás.

Szabó Emese: Határ a csillagos ég | I. Regényíró pályázat

Szabó Emese: Határ a csillagos ég | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Szabó Emese: Határ a csillagos ég című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Az emberiség egy hatalmas háborúba sodorta a galaxist, amit Mágikus Áramlatok hálóznak be. Egy rég letűnt faj, az Ősik, a háború okozta károkat nagy erőfeszítések árán tudta helyrehozni, ám mielőtt újra egyesültek a Mágiával, kiválasztották a nimfákat, akiknek feladata az egyensúly fenntartása. A nimfák feladata lett a galaxis szellemi egyensúlyának fenntartása. A fizikai egyensúly megőrzéséért a 12 Legenda felelt: ők szinte korlátlan Mágiával bíró harcosok voltak. Volt még 12 tanítvány is, őket Fabuláknak nevezték. Csakhogy a Legendák teste és elméje hosszabb távon képtelen ilyen hatalmas Mágiát elviselni, ezért szükségük van egy különleges Horgonyra: ez pedig a Legenda legszorosabb emberi kapcsolata.

Szabó Emese: Határ a csillagos ég

romantikus, fantasy

1. Fejezet
Sápadt csillagok

Opál, mögötted! – a saját kiáltásomra riadtam fel.

Kinyitottam a szemem, de koromsötét volt, nem láttam semmit.

Nem tudtam mozgatni a lábaimat.

A világ pillanatok alatt egyetlen gondolattá szűkült: megszökni. A pulzusom dobolása a fülemben minden más neszt elnyomott, és ahogy a pánik eluralkodott rajtam, vergődni kezdtem, ütni, rúgni, harapni próbáltam. Bármit, csak ne kerüljek oda vissza.

Ám az ütéseim nem érték el célpontjaikat, mást viszont megéreztem: az átizzadt hálóingem, és a lábamra tekeredett takaró durva szövésű anyagának a tapintását. A rémálmok szövetén csak lassan tudott keresztülszivárogni a valóság.

Újabb pillanatoknak, perceknek kellett eltelnie, amíg tudatosítottam magamban, hogy az ellenség, akivel harcoltam, csak a képzeltem szüleménye. De a tudat magában még nem volt elég: fényre volt szükségem, látnom kellett, hogy tényleg egyedül vagyok a szobában. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy biztonságban vagyok.

Tapogatózni kezdtem az éjjeliszekrényen, és szinte azonnal meg is találtam a kis kezelőpanelt, de az olvasólámpát nem tudtam felkapcsolni. Kis nyöszörgő hang hagyta el a számat, ahogy a pánik fokozódott bennem, de még sikerült uralnom. Szinte kitéptem a fiókot az éjjeliszekrényből, és addig kotorásztam benne, amíg megtaláltam a kéziszámítógépemet. Ahogy a kezembe vettem, azonnal bekapcsolódott, és tompa kék derengésbe burkolta a szobát. Csak a tárgyak körvonalait világította meg, de már ez is elég volt: a pulzusom lassan csillapodott, és a zihálásom is megszűnt.

Sose kerülök oda vissza.

Biztonságban vagyok.

De az álomtól nem tudtam szabadulni: még mindig hallottam a kézifegyverek hangját, a fájdalomkiáltásokat, a Mágikus kisülések sercegését. Valóságos volt, mert megtörtént. Újra magam előtt láttam az embereket, akiket nem tudtam megvédeni, pedig ez volt a feladatom. És mégis: én élek, ők pedig meghaltak.

Végtelenül önzőnek éreztem magam, amikor felkeltem az ágyból. Nem tudtam egyedül maradni. Akkor is elmenekültem, és még mindig menekülök.

Felszisszentem, amikor letettem a lábam a hideg fapadlóra, de nem volt energiám megkeresni a csizmámat, ezért csak a takarót terítettem a vállamra, és a folyósón is igyekeztem a kopott szőnyegen haladni. Még mindig a kis komputeremmel világítottam, mert az épületben sehol nem égtek lámpák, és a környező házak fényei sem szűrődtek be az ablakon: az egész városnegyedben áramszünet volt.

Még messze volt a hajnal, mindenki mélyen aludt, ezért a gyerekek hálókörlete felé indultam. Két szintet kellett lemásznom a nyikorgó hátsó lépcsősoron, amikor a folyósó végén megláttam a vékony kis fénycsíkot, ami a figyelőszoba ajtaja alatt szűrődött ki.

Az utolsó pár méter megtétele tűnt a legnehezebbnek. A vékony fénysugár egyszerre volt megnyugtató és otthonos, de közben eltöltött szégyenérzettel is: még a kisgyerekek is tudnak sötétben aludni. De én nem.

Az ajtó előtt felcsatoltam a komputeremet a csuklómra, és tettem egy felesleges kísérletet arra, hogy megigazítsam a zilált külsőmet. Amikor benyitottam, Patrisa nővér cseppet sem tűnt meglepődöttnek, de azonnal elmosolyodott és a teáskannához nyúlt:

– Szeretnél egy bögrével? Még meleg.

– Köszönöm, kérek – büszke voltam magamra, hogy egy kicsit sem remegett meg a hangom.

Patrisa nővér félretette az újságot, amit eddig az olajlámpa fényénél olvasott, és töltött az odakészített bögrébe, majd a kezembe adta. Amikor belekortyoltam, szinte meg sem lepődtem, hogy nyugtató tea volt, pont úgy ízesítve, ahogy én szeretem. Patrisa nővér egy kivételes tehetséggel megáldott füvesasszony volt, és fantasztikus emberismerő: már várt rám, tudta, hogy jönni fogok. És ahogy lassan kortyoltam a teát, kezdtem átmelegedni, közben pedig tényleg megnyugodtam. Ez volt Patrisa nővér varázsereje, úgy, hogy közben egy cseppnyi Mágiát sem birtokolt.

A szobában csak két ülőfelület volt: a karosszék, amiben az apáca ült, és egy vékony priccs vele szemben, amin helyet is foglaltam. Egy darabig csak csendben ültünk, ő tovább olvasta az újságot, én pedig próbáltam elcsitítani a gondolataimat.

– Mikor ment el az áram? – kérdeztem pár perc múlva.

– Úgy egy órája, vagy talán kicsit kevesebb.

– De a Környezetvédelmi rendelet szerint nem is mi következtünk volna… – nem kérdeztem, csak kijelentettem, Patrisa nővér pedig egy bólintással helyeselt. Tudtuk, hogy nem tanácsos ebben a témában összefüggéseket keresni.

A Környezetvédelmi rendeletet az Imperatrix, világaink vezetője hozta törvénybe. Egyes bolygókon felosztotta a városokat kerületekre, és felállított egy sorrendet, hogy melyik éjszakákon kik maradnak áram nélkül. Ez elvileg a nem megújuló energiaforrások védelme és az energiatakarékosság miatt történt, csakhogy nem kell hozzá nagy tudomány, hogy az ember észrevegye: ez a törvény csak azokra a bolygókra, városállamokra vonatkozik, ahol jelentős gyártevékenységek zajlanak. Mint például nálunk.

És még ez sem elég, mert éjszaka az energiaellátás rendszeresen szakadozik: két héten belül ez már a második ilyen éjszaka. A dolgok akkor romlottak meg látványosan, amikor az Imperatrix átvette az uralmat: valahogy semmiből sincs elég. Nincs elég ruha, élelem, gyógyszer, áram vagy pénz.

De ezekről mindenki mélyen hallgat.

Összerezzentem, amikor Patrisa nővér hirtelen lecsapta az újságot az asztalra. Csak a szemében láttam, hogy mennyire ingerült, a szavai higgadtak voltak, miközben felsorolta, mit olvasott az újságban:

– Több alapélelmiszert lehet már kapni az élelmiszerjegyekért, a központi világokban gyakorlatilag megszűnt a nélkülözés, és a peremen is csökkent a bűnözés.

A kezemben a csésze megremegett a nyilvánvaló hazugságokat hallva, de tompa hangon válaszoltam az elvárt mondattal:

– Az Imperatrix végtelen gondoskodásának hála.

– Hogy fulladna bele inkább a Mágia forrásába! – az apáca csak suttogta a szavakat, de én mégis ösztönösen összébb húztam magamat. Láttam, hogy a tűz azonnal ki is hunyt a szemében, és már meg is bánta a nyíltságát. Már maga a gondolat is veszélyes volt, de így hangosan kimondva… Elképzelhetetlen bajt hozna a fejünkre, ha az egyik gyerek meghallotta volna…

– Hogy van Reyna? – kérdeztem, hogy témát váltsak, és a felségáruló gondolat teljesen eltűnjön a szobából.

Patrisa nővér sóhajtott:

– Megint felszökött a láza.

Már szinte a válasz előtt felálltam:

– Megnézem – mondtam.

A figyelő a két fő hálóterem között helyezkedett el, ajtó helyett pedig csak egy nehéz függönnyel volt elválasztva. Én a lányok hálója felé indultam, és ahogy a függöny visszazárult mögöttem, néhány percig csak hallgattam a gyerekek egyenletes szuszogását: ilyenkor éjszaka különösen békések és gondtalanok voltak. Mi napközben is mindent megtettünk érte, hogy a külvilág problémáit az árvaház falain kívül tartsuk, de a lehetőségeink rendkívül korlátozottak voltak.

Óvatosan elsétáltam az ágyak mellett, megigazgattam a takarókat, és suttogva elmormoltam egy-egy jókívánságot az anyanyelvemen, közben pedig letöröltem egy kósza könnycseppet. Csak egy ijedt, fiatal nő, és néhány jókívánság egy mára ismeretlen nyelven: ennyi maradt a népemből. Ők nem akartak harcolni, az volt az életük értelme, hogy a tudást és a művészetet eljuttassák mindenkihez. És aztán azért haltak meg, mert Mágusnak születtek.

A következő kiságynál megtorpantam, mert üres volt. Ezzel a kislánnyal volt a legszorosabb a kapcsolatom a csoportból, úgyhogy pontosan tudtam, hogy hova mehetett. Felvettem hát a földről a papucsát, és kimentem utána az erkélyre. Első pillanatban még nem láttam meg, mert a régi kőkorláton ücsörgött az egyik vízköpő takarásában, de utána kibújt a Hold a felhők mögül, és így észrevettem a fehér hálóingét.

Nem voltam hangos, de Reyna már tudta, hogy itt vagyok. Vékony kis hangja megtörte az éjszaka mozdulatlanságát:

– Nem tudtam aludni, mert melegem volt. Ugye nem akarsz megbüntetni, amiért felültem a korlátra?

Elmosolyodtam a gyermeki naivitáson

– Tőlem csak akkor kapsz ki, ha leesel – mondtam, aztán felültem mellé a korlátra, magamhoz húztam és mindkettőnket betakartam a takarómmal. Noha a kőkorlátból sütött a hideg, Reyna bőre természetellenesen meleg volt. Magasabb volt a láza, mint gondoltam.

A kislány a tenyerébe vette a kezemet, és megsimította a karom belső oldalán az ezüstszínű tetoválást.

– Ezt eddig még nem vettem észre… Mit jelent? – kérdezte.

Magamban felszisszentem: jobban szerettem, ha a lehető legtöbb bőrfelületem takarásban maradt, de a szobámban még csak a menekülésre tudtam gondolni, és mivel most nem viseltem kesztyűt, jöttek is a kérdések. Talán hazudnom kellett volna valamit, de itt, a csillagok alatt nem éreztem helyesnek: Reyna csak egy kislány, aki megérdemli az igazságot, illetve azt a részét, amelyiket meg tudja érteni. Úgyhogy válaszoltam:

– A népem úgy tartotta, hogy ez a virág, az azálea a nők jelképe. A legendáink szerint ez a szimbólum segít megtalálni a boldogságot.

– Hiszel benne?

A kérdése beleszúrt egy tüskét a szívembe, és elhúztam a kezemet:

– Nem tudom, Prücsök. Mára már eltűnt a Mágia, ahogy azok is, akik ezt mondták nekem.

Reyna megpróbált úgy helyezkedni, hogy a szemembe nézhessen:

– Te nem hiszel a boldog befejezésben?

Megráztam a fejem:

– Szerintem azt ki kell érdemelni, de én már elpocsékoltam az összes esélyemet.

– Akkor az, hogy itt vagy velünk, és segítesz a Nővéreknek, az nem elég boldog befejezés?

Megsimogattam a haját:

– Nem maradhatok itt örökké. Már így is több időt töltöttem itt, mint szabadott volna: engem keresnek a rossz emberek, és bajt hoz rátok, ha itt találnak meg.

Reyna bólintott, mert pontosan értette. Az ő családja is az üldöztetés alatt halt meg:

– De azt ugye megígéred, hogy nem fogsz búcsú nélkül elmenni? – kérdezte.

– Lehet, hogy nagyon hirtelen kell elmennem… Nem tudom ezt megígérni, Prücsök – fájt a szívem, hogy még csak ennyit sem tehetek meg érte.

Szomorúsággal átitatott csönd telepedett ránk. Reyna sokkal több gonoszsággal találkozott már élete során, mint szabadott volna egy ennyi idős kislánynak, és eljön az idő, amikor én is fájdalmat fogok okozni neki.

– Válaszolsz nekem, ha kérdezek valami furcsát? – szólalt meg hirtelen. – A felnőttek mindig azt mondják, túl kíváncsi vagyok.

– Figyelj rám jól! Van egészséges kíváncsiság, azzal nincs semmi baj, viszont nem mind-egy, hogy kitől kérdezel, és mit.

– Oké… Akkor elmondod, kik a Legendák?

Csak most kezdtem megérteni, hogy Reyna kérdései valójában mennyire veszélyesek lesznek. Egy pillanatig tépelődtem, hogy válaszoljak-e, de aztán arra jutottam, hogy inkább most válaszolok én, minthogy később kérdezzen meg véletlenül egy rossz embert.

– Hát, ők egy különleges csoport voltak – kezdtem. – Egyszerre mindig csak 12 Legenda volt, és ők vigyáztak a békére és az egyensúlyra az egész ismert univerzumban. Szinte határta-lanul nagy volt a Mágiájuk és a bölcsességük, sőt, még a legképzettebb harcosok is ők voltak. Ha valahol nagy baj történt, vagy túl sok volt az igazságtalanság, akkor jött egy Legenda, és segített megoldani a bajt.

– De hát itt is van egy csomó igazságtalanság! Akkor miért nem segítenek?

Kis híján elsírtam magam, hallva a teljesen jogos kérdést: tényleg nagy szükség lenne most rájuk, de a Legendák már nem tehetnek semmit.

– Meghaltak egy nagy csatában – mondtam halkan. A folyamat természetesen kicsit hossszabb volt, de így is néhány hét alatt lezajlott az egész.

– Mindegyikük?

– Igen… Az egyik Legenda többre vágyott, ezért elárulta a társait. Ő lett az Imperatrix, és megölt mindenkit, akiről azt gondolta, hogy fenyegeti a hatalmát.

– Akkor ő gonosz ember?

– Nem lesz akárkiből Legenda, Prücsök. Az Imperatrix is jó ember volt, de aztán… eltévedt: rossz eszközöket választott, és lassan egy szörnyeteggé vált. De elárulok egy titkot: még a Mágia sem adhat az Imperatrixnak örök életet. Egyszer majd nem lesz elég óvatos, hibázni fog, aztán pedig minél jobban próbálkozik, annál többen fognak kicsusszanni a kezéből. A régi rend vissza fog állni, mert Legendáknak mindig lenniük kell. Ez a Mágia egyik alaptörvénye.

Reyna hallgatott egy kicsit, átgondolta, amiket megtudott, majd újra megszólalt:

– És kik a nimfák?

A szívem kihagyott egy ütemet, és szinte éreztem, ahogy megfagy a vér bennem.

– Ki beszélt neked róluk?

A kislány megérezte, hogy most valami nagyon rosszat mondott, azonnal mentegetőzni kezdett:

– Én igazán nem akartam hallgatózni, és csak pár mondatot hallottam. A zárdavezető főnővér beszélt egy évfordulóról és gyászról. És a nimfákról.

Sebesen járt az agyam, hogy mit mondjak, de végül rájöttem: egy idő után úgyis megtud-ná, hogy mi történt… Akkor legalább legyen valaki, aki a szép dolgokról is mesél neki:

– A nimfák voltak az a kicsiny nép, akik a Sötét Kor és a Nagy Háború után, először tudták használni a Mágiát. Néhány Mágiatörténész szerint az utolsó Ősik tanították a nimfákat, akik így hatalmas erőre, bölcsességre és szinte felfoghatatlan méretű tudásra tettek szert. Nagyon ügyesek voltak a művészetekben is: például volt köztük zenész, író, festő és építész is. És a legfontosabb az volt, hogy a nimfák terjesztették ezt a tudást: a legnagyobb egyetemeken, akadémi-ákon tanítottak, de elutaztak a messzi csillagrendszerekbe is, hogy az egyszerű embereket is tanítsák.

Az előtt tudtam, hogy melyik kérdést teszi fel, mielőtt megszólalt volna:

– Oké, de mi történt velük? – kérdezte.

Tűz, és füst.
A szálló por és törmelék szaga.
A könnyeim sós íze.
A bőre puhasága, és a szorítása, ahogy fogja a kezemet.
A hangja érdessége: – Kérlek, Sziporka… Ígérd meg, hogy élni fogsz!

Minden erőmmel a jelenre koncentráltam, és így kirántottam magam az emlékből, hogy válaszolhassak:

– A hírek szerint egy agresszív betegség megtizedelte őket, a lakosság maradéka pedig szétszóródott a galaxisban – legalábbis ez volt a hivatalos álláspont.

Reyna kutató tekintettel méregetett:

– De tényleg ez történt?

– Nem… – sóhajtottam. – Először az Imperatrix jött a katonáival, és csak aztán a betegség… A nimfáknak esélyük sem volt. Aki pedig mégis elmenekült, vagy eleve nem is volt a támadás alatt otthon, őket üldöztették és elfogták – nagyot nyeltem, és kiböktem az utolsó hírt: – Mára már mind meghaltak.

– Remélem, hamar visszatérnek a Legendák! Az Imperatrix nagyon gonosz ember, meg kell állítani! – ez a dacos kis hang ébresztett rá, hogy mit tettem.

Olyan hirtelen fordultam szembe Reynával, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat és leestem. Megragadtam a két vállát, és a szemébe néztem:

– Ezekről soha nem beszélhetsz hangosan! Soha nem tudhatod, hogy ki besúgó! Az árvaház sem biztonságos!

A kislánynak az ijedtségtől kigördült egy könnycsepp a szeméből:

– Ígérem! Nem fogom elmondani senkinek!

Újra magamhoz öleltem, de attól, hogy halálra rémítettem, egyáltalán nem lettem elégedettebb vagy nyugodtabb, ezért elkövettem még egy hibát. Egy hibát, ami sokkal, de sokkal nagyobb volt annál, hogy megtudott néhány igazságot, amit az Imperatrix el akart feledtetni, mert elkezdtem dúdolni egy dallamot: azt a dalt, amit az édesanyám énekelt nekem kiskoromban.

A józan eszem azt súgta, hogy fejezzem be az éneklést, mert ha gyenge és ártatlan is volt, de ez is egyfajta Mágia: az Ősök Mágiája.

De éreztem, ahogy Reyna ellazult a karjaimban, és szinte azonnal el is aludt. Adtam egy kis puszit a homlokára, majd nekitámasztottam a hátam az egyik vízköpőnek, és kényelmesen elhelyezkedtem.

A szél végre elűzte a felhőket, és a csillagok mintha szemrehányóan hunyorogtak volna rám: meg fogom fizetni az árát, hogy most egy varázslatot hajtottam végre.

Csakhogy már elegem volt belőle, hogy a józan eszem szabályaira hallgassak, ezért folytat-tam az éneklést. Ez nem az a Mágia volt, amire Reynának szüksége lett volna a gyógyuláshoz, ez túlságosan gyenge és nyers volt ahhoz, de szép álmokat hozott neki. Adhattam pár kellemes emléket egy kislánynak, aki fiatal korához képest túlságosan sok gonoszságot látott.

Adhattam neki valamit, amire emlékezni fog, ha már nem leszek mellette. Mert tudtam, hogy az Univerzumot nem csaphatom be, és ha eljön az ideje, be fogja hajtani a tartozásaimat.

2. Fejezet
Lidércfény

Egy gyengéd érintésre ébredtem. Azonnal, egy pillanat alatt megfeszültek az izmaim, és készen álltam a menekülésre. Kis híja volt, hogy lelökjem az ölemből a még mindig alvó Reynát, de szerencsére azonnal megláttam, hogy csak az egyik apáca áll mögöttem.

– Egész éjjel itt voltatok? – kérdezte.

– Nem, Nővér.

– Vagyis nagyjából kipihented magad. Kérlek, kövess, mert a Zárdafőnök beszélni szeretne veled.

Bólintottam, és épp megpróbáltam kitalálni, hogyan emelhetném fel Reynát, majd fektethetném le az ágyára úgy, hogy nem ébred fel, amikor a kislány kinyitotta a szemét. Gyorsan megértette, hogy vége az alvásnak, ezért lekászálódott a korlátról.

Az ügyeletes nővér elindult a hálóterembe, és én is mentem volna utána, de Reyna belekapaszkodott a hálóingembe:

– Mesélnem kell valamit!

Megfogtam a kezét:

– Most el kell mennem, de ha visszajöttem, beszélgethetünk.

– Most le fognak szidni, hogy kiültél velem a korlátra? De ugye azért mosogatnod nem kell?

Elmosolyodtam a gyermeki naivitáson, hogy a legrosszabb büntetés a konyhai munka… Bárcsak igaz lenne.

Megsimogattam a homlokát, és örömmel állapítottam meg, hogy nincs láza:

– Dehogy is, Prücsök.

Gyorsan megöletem, majd sietősen elindultam az irodába, ahol a Zárdavezető nővér már várt rám:

– Foglalj helyet, Gyermekem – kért halkan.

Leültem az íróasztala másik oldalán álló székre, és hirtelen tényleg olyan érzésem lett, mintha visszaléptem volna az időben: mint amikor elkövettünk valami csínyt, és a büntetést vártuk. De akkor nem voltam egyedül, mert mindig velem volt…

Elhessegettem az emlékeket, és megszólaltam:

– Tehetek értetek valamit?

– A kereskedők idén a szokásosnál is többet késnek.

Bólintottam, hogy tudok róla. Az apácák ritka növényekből különleges, és jó minőségű festékeket állítottak elő: az adományokon kívül csak ezt a bevételt tudták az árvaház fenntartására fordítani. Csakhogy mostanában az embereknek egyszerűen nem marad pénzük jótékonykodni is, és minél jobban elharapódzott a bűnözés a galaxisban, annál ritkábban jöttek a kereskedők.

– És én mit tudok segíteni? – kérdeztem.

Az Apátnő gondterhelten sóhajtott.

– Már azt sem tudjuk biztosan, hogy idén jönnek-e. Így most nagyon le kell csökkentenünk a kiadásainkat, és sajnos nem fogunk tudni több gyógyitalt venni a kis Reynának.

– Megértettem – mondtam halkan. Nehéz döntést kellett meghozniuk, mert a kislány csak a lázcsillapító gyógyszerek miatt volt még életben. De az apácáknak a többi gyereket is nézniük kell, és hiába próbálnak önfenntartóak lenni, az élelmiszerjegyeket, az áramot, a vizet, a bérletidíjat nekik is ki kell fizetni.

– És Patrisa nővér? – jutott hirtelen eszembe. – Talán ő tud hasonló elixírt készíteni.

– Hajnalban beszéltem vele erről. Mindenképpen meg fogja próbálni, de szüksége lesz hozzá egy gyógynövényre, amit mi nem tudunk beszerezni. De Te talán igen…

Megkönnyebbülten fellélegeztem:

– Vállalom. Én bármit meg…

Az Apátnő felemelte a kezét, hogy megállítson.

– Várj, sajnos ennyire nem egyszerű a helyzet – mondta. – Patrisa nővérnek azálea szirmokra van szüksége, azálea pedig nem nő akárhol…

– Óh – a lelkesedésem láthatóan megbicsaklott, de összeszedtem magamat. Reyna megérdemel egy hosszú és boldog életet, nekem pedig a hatalmamban áll segíteni, úgyhogy meg is fogok mindent tenni. A gyomromba viszont mégis egy csomó költözött, miközben visszamondtam az információkat, amikre még a régi füvészóráimról emlékeztem:

– Az azálea az egyetlen növény, amelyiknek a megtalálása nem bolygórendszerhez és égövhöz, hanem Mágiához kötött. Ahol sok Mágia van, ott kell árnyas, vízközeli helyen keresni.

A Főapát reménykedve nézett rám:

– Akkor tudsz esetleg olyan helyet is, ahol előfordulhat?

A legrosszabb az egészben az volt, hogy régen azáleát minden valamirevaló füvesasszony boltjában lehetett venni. De aztán az Imperatrix üldöztetni kezdte és behódolásra kényszerítet-te a Mágusokat, így már ha találnék is helyet, ahol elég Mágia van, hogy vadon nőjön azálea, jó eséllyel megfigyelik. És csak leleplezném magamat és az apácákat, hogy tiltott bájitalokkal foglalkoznak.

Vagyis merészebbnek kell lennem, mint amit az Imperatrix kinéz az emberekből. És csak közeli helyszín jöhetett szóba, ahova el tudok jutni suhanóval, mert más nem állt az árvaház garázsában.

Nagyot nyeltem.

– Tudok egy helyet: a Fekete-mocsár.

– Mi reménykedtünk, hogy talán tudsz egy kevésbé veszélyes helyszínt is. De ha nem, akkor adok valamit, amire még szükséged lehet – a Zárdafőnök lassan fölállt, és a mögötte lévő szekrényből elővett egy vastag barna papírba burkolt csomagot. A formájából nem lehetett következtetni a tartalmára, de az apátnő végtelen óvatossággal helyezte le az asztalra, és én hirtelen rájöttem, hogy mi lehet a csomagban.

– Eddig a padláson őriztük – mondta.

Próbáltam nem árulásnak látni a tettüket, de nem igazán sikerült, és így nem tudtam a vádaskodást sem kitörölni a hangomból:

– Azt mondtátok, hogy a folyóba vesztek. Azt mondtátok, nincs semmim!

Az apátnő mereven bólintott:

– Valóban hazudtunk, de nem fogok érte bocsánatot kérni. Először csak el akartuk rejteni a gyerekek és az önkéntesek elől. De aztán mire magadhoz tértél, a világ megváltozott, és már attól féltünk, hogy hirtelen felindulásból, teljesen feleslegesen megöletnéd magadat. Akár még a gyerekeinkre is veszélyt hozhattál volna. Nem hagyhattuk… És én sem hagyhattam.

Az árulás fullánkja egy pillanat alatt eltűnt. Arról az időszakról összemosódtak az emlékeim, csak a mindent betöltő gyászra emlékeztem, de most visszagondolva reálisnak ítéltem meg a félelmüket. Lassan felvettem, és magamhoz öleltem a csomagot, miközben csak egyetlen pillanatnyi elgyengülést engedélyeztem magamnak: annyit, hogy egy könnycsepp lefolyhasson az arcomon.

– Estére itt vagyok.

Nem tudom, hogy elköszöntem-e. Szinte futva tettem meg az utat a szobámig, ahol finoman letettem az ágyra a csomagot. A lehető legóvatosabban bontottam meg a csomagolást, majd felemeltem a fegyveremet: egy nimfa íját.

Pontosan két standard éve történt a támadás, és ennyi időt adott nekem az Ősanya, hogy elbújva a sebeimet nyalogassam. Akkor hibáztam, amit sosem fogok tudni jóvá tenni. De most itt van egy kislány, akinek én vagyok az egyetlen esélye.

A támadás óta rejtőzködnöm kell. Azok a fizikai jellemzők, amik régen önmagammá tettek, most csak veszélyt hoznak rám. Az ezüstszínű tetoválásaimat ruhával könnyen el tudom fedni, de a hajammal nincs ilyen könnyű dolgom: kusza, fekete hullámokból áll, a tincsek vége pedig ezüstszínű. A festék nem fogja meg, és bármennyit vágtam le belőle, akkor is mindig kivilágosodott az utolsó néhány centi. Nagyon sok ideig tartott, míg kikísérleteztem egy olyan kontyot, ami minden hajvéget takar, tartása is van, és nem túl figyelemfelkeltő.

Ma már a rutintól percek alatt megcsináltam… Legalább a bujkálásban mutattam fejlődést.

Benyúltam a szekrény alá, és a meglazított padlódeszka alól elővettem a régi egyenruhámat. Hosszú hetek alatt, közösen készítettük el a többi testőrrel együtt ezt a különleges szövetet, és közben többször is átitattuk Mágiával, hogy ugyanannyi védelmet nyújtson, mint egy elektrotestpáncél.

És még ez sem volt elég az Imperatrix hadserege ellen.

Az arcomhoz érintettem a felsőmet, de csak a molyirtónak a levendulaillatát éreztem. Ostoba dolog volt, mert azt már tudtam, hogy a Mágia kikopott belőle, és mikor felgyógyultam, alaposan kimostam a ruhákat, majd elcsomagoltam őket. El akartam tűntetni minden nyomát a támadásnak.

Még kiépített lőállásaink sem voltak, egyszerűen a tetőn álltunk, amikor beléptek a légkörbe az Imperatrix csapatszállítói. Csak kicsi, ezüstös pöttyök voltak a láthatár szélén, de a fenyege-tést ide éreztük. Mi vagyunk a Mágia, a tudás őrzői. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy valaki lerohanjon minket.

És most még is megtörténik.

Nem vagyunk felkészülve.

– Biztos, hogy támadni fognak? – kérdezte valaki.

– Ja, mert Te is ekkora hadsereggel jönnél látogatóba! – morogta mellettem Opál.

Erős volt a kísértés, hogy szemrehányóan rápillantsak, de végül kötelességtudóan inkább a célon tartottam az íjamat, úgy, mint a társaim. Több, mint ötven kiváló harcos; komoly fenyegetést jelentünk.

De messze nem elég nagyot.

A Kapitány leengedte a messzelátóját.

– Pihenj, nem repülnek el idáig. A jó hír az, hogy nem akarnak kiirtani minket: akkor szőnyegbombázást is alkalmaztak volna, az a leggyorsabb. De ők inkább az uralmat akarják átvenni.

Akkor logikus következtetés volt, de valójában hatalmasat tévedtünk.

Mielőtt a végtelen gyászspirál újra magába húzott volna, erőnek erejével elnyomtam magamban az emlékeket, és próbáltam a jelenre fókuszálni. Hogy eltereljem a figyelmemet, gyorsan áttúrtam a kis ruhásbatyut, és kiválogattam belőle az alsóruháimat. Belebújtam a nadrágba és az ujjatlan, hosszított felsőbe, majd elvégeztem néhány nyújtógyakorlatot. A ruha pont olyan kényelmes volt, mint ahogyan emlékeztem, de valami hiányzott: a Mágia.

Egy kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha újra átitatnám vele a ruhákat. A szavakat ismertem, de végül mégis a torkomon akadtak, mert nem mertem belevágni: a Mágusok megérzik a mágikus tárgyakat és a Mágiahasználatot, és így szükségtelenül nagyot kockáztatnék, amíg kijutok a városból. A Fekete-mocsárban pedig, ha olyan közel kerül hozzám egy lény, hogy meg tudjon sebesíteni, már nem fog számítani, mert régen halott leszek.

Az alsóruhám magában még nem takarta el teljesen a tetoválásaimat, és a szabása is jellegzetesen mozgáshoz készült, ezért felvettem felülre az egyik novíciusruhát, amit az apácáktól kaptam. Végül befűztem a puha bőrcsizmámat, és aztán újra a fegyvereimhez fordultam: figyelmesen végigellenőriztem az íjamat és az összes nyílvesszőmet, mert egy kis egyenetlenségen, egy ferde tollon múlhatott a lövés pontossága, és az életem. Ezzel együtt pedig Reyna élete is.

Amikor mindent rendben találtam, visszacsomagoltam a fegyvereimet a papírba, és melléjük tettem az egyenruhám többi darabját is. Már csak annyi volt hátra, hogy megpróbáljam valahogy helyettesíteni a légtisztító maszkot, mert a mocsárban borzasztó büdös a levegő. Végül egy kendőt választottam, és arra cseppentettem egy kis mentaaromát: jobb híján megteszi.

A fegyvereimmel a kezemben léptem ki a szobámból. Amennyire tudtam, elkerültem a fő folyósókat, és így szerencsére pont nem találkoztam senkivel. A gyerekek nem találták volna ki a csomag tartalmát, de azt érezték volna, hogy valami nincs rendben, és nem akartam felzaklatni őket.

A garázsba érve rögtön odamentem a jobbik suhanóhoz, és összecsomagoltam a napelemes töltőegységét. Öreg gép volt, de miután megnéztem néhányszáz infovideót, sikerült életet lehelnem a lebegtetőrendszerébe. Nem emelkedik olyan magasra, mint az újabb modellek, de a 2-3 méteres magassággal nincs baja. Általában.

A biztonság kedvéért a fegyvereimet még egy ponyvába is beletekertem, majd rögzítettem a csomagtartón. Kívülről semmi jellegzetesség nem látszott a csomagon, és hacsak nem egy szőrszálhasogató aktakukacba futok bele, minden rendben lesz.

Gyorsan minden rendszert átellenőriztem, majd felültem az ülésére és a kormányhoz hajoltam. Szerettem ezt az öreg gépet, mert aerodinamikus volt, és formájában rendkívül hasonlított a régi talajmotorokhoz. Ha nem is emelkedett magasra, száguldani azért lehetett vele.

Mivel az árvaház a külvárosban volt, és még kora reggel volt, néhány perc alatt elértem a városfalhoz és az ellenőrzőponthoz. A legkevésbé sem hívhattam fel magamra a figyelmet, ezért türelmesen várakoztam, amíg sorra nem kerültem. Az őr unottan felnézett az okostáblájából:

– Azonosító?

Némán átnyújtottam neki a kártyát, amit az árvaház állított ki nekem, mint novíciájuknak. Nem tudtam, hogy ez a hazugság hogyan fért bele a hitükbe, de az ilyen alkalmakkor nagyon örültem neki.

– Úticél? – kérdezte, miközben beszkennelte az azonosítómat.

– Délpelér. Orgonavirágot gyűjtök, festéknek.

– Ellenőriznem kell a csomagtartót, hogy szállít-e tartós élelmiszert, cenzúrázatlan írásos anyagot vagy fegyvert.

A tenyeremet vékony rétegben ellepte az izzadtság, de nagyon figyeltem rá, hogy az idegesség kívülről ne látszódjon rajtam, és teljesen higgadtan válaszoltam:

– Mindenki tudja, hogy a Felkelőket bármiben is támogatni halálbüntetést von maga után… De mondja csak: komolyan felmerült Önben, hogy az apácáknak fegyvere van? – mélyen a szemébe néztem, és egy csipetnyi Mágiát is sűrítettem a szavaimba, majd éberen figyelve vártam a választ.

Sajnos csak azt láttam a tekintetén, hogy tiszteletlennek érezte, és ő most már csak azért is keménykedni fog velem. Pillanatnyi hezitálás nélkül tértem át a tartaléktervre: azt az érzést küldtem felé, hogy fáradt és le szeretne ülni egy kicsit pihenni. Ez már több Mágiát és koncentrációt igényelt, de a szerencse végre mellém állt: a katonatiszt eléggé unott és figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy ez a késztetés átmenetek nélkül jelent meg nála.

Visszafojtott egy ásítást, majd egy vágyakozó pillantást vetett a székeikben ücsörgő és beszélgető társai felé, majd egy sóhaj kíséretében visszaadta az azonosítómat:

– A kijárási korlátozás előtt érjen vissza, különben kint fogja tölteni az éjszakát – és egy intéssel elbocsátott.

Gyorsan felvettem a motoros szemüvegemet, majd köszönés nélkül elhajtottam. Gondolatban közben alaposan leszidtam magamat, hogy máris Mágiát kellett használnom. Legfőképpen az zavart, hogy nem tagadhattam: jó érzés volt… Végre nem nyomtam el az igazi énem, és önmagam lehettem…

Nagyon nehéz lesz majd újra visszállnom a rejtőzködésre.

Menet közben állítottam át a navigációskomputert. Az első egy órában még a főúton haladtam a Főváros felé, majd lefordultam az egyik jelöletlen útra, és végre elkezdtem igazán száguldani. A síkságból nemsokára dombok, majd hegyek lettek, és az út is határozottan vékonyabb lett. A szerpentin, a hirtelen kanyarok és szakadékok miatt mindenki más lassabban, óvatosabban vezetett volna, de én régen kiváló pilóta voltam, és kellett a reflexeimnek a gyakorlás… Mert a Fekete-mocsár tele volt ősi, mágikus lényekkel, akiket szinte semmilyen szabály nem kötött… Még a galaxis legerősebb lénye, az Imperatrix sem próbálta megölni, vagy elüldözni innen őket, pedig az nagy gazdasági fellendülést jelentett volna nemcsak a bolygónak, de az egész régiónak is: ez a különleges, kén alapú mocsárgáz fontos alapanyag lehetett volna az üzemanyag előállításban.

Átértem a gerinc túloldalára, és a lefelé útnak is megtettem a nagyját, amikor a számítógép figyelmeztetőleg felvillant: innentől nemsokára nem vezet kiépített út, csak egy ösvény. Átállítottam a lebegésem magasságát, lassítottam, és letértem az útról: a Fekete-mocsár egy völgyszurdokban kezdődik, ezt kellett megtalálnom. A fák öregek, göcsörtösek, és rendkívül alacsonynövésűek voltak, néha a fejemet érték az alsóbb ágaik. Az ösztöneimre hagyatkozva ke-restem a bejáratot, és majdnem el is hajtottam mellette, de a két egyforma szikla magához vonta a figyelmemet. Nem is kellett látnom az ősi rúnákat, már a Mágia pulzálásából tudtam, hogy jó helyen járok.

Leszálltam a motoromról, majd gyorsan levettem a szemüvegemet és a novíciusruhát, aztán kicsomagoltam a fegyvereimet. Türelmetlenül magamra csatoltam a szépen kidolgozott bőr mellvértemet, és az alkarvédőimet. Egyedül nehezen boldogultam, korábban mindig volt segítségem.

Opál kisimította az izzadt tincseket a homlokomból:

– Mesélj, mi történt, Sziporka?

Még mindig szaggatottan vettem a levegőt:

– Szörnyű rémálmom volt: a nimfákat láttam… És rengeteg vért… Halottakat…

– Sziporka, csak álmodtad! – Addig ölelt magához, addig simogatta a hátam, amíg a rettegésem csillapodott, és akkor újra megszólalt: – Apa még alszik … Van kedved íjászkodni reggeli előtt?

És mielőtt válaszolhattam volna, már elővette a fiókból az alkarvédőimet, és segített összefűzni.

Opálon kívül csak egyvalakinek meséltem az álmaimról, aki arra is rájött, hogy Látó vagyok. De ezt soha nem árulta el nekem, csak kihasználta a képességemet…

Belebújtam a Gárdától kapott köpenyembe, felcsatoltam a tőrömet a combomra, a tegezt a hátamra, és felvettem a méretre készíttetett hátizsákomat is: kicsi volt, háromszög alakú, és keresztpántos, ami szépen odasimult a tegez mellé, ráadásul semmilyen mozgásban nem akadályozott. Csak egy kulacs víz, szárított gyümölcs, némi pénz, egy apró, de nagy hatótávú rádió, pár energiacella, és egy távcső volt benne. A fegyvereimen kívül semmim sem volt, ezeket a tárgyakat is csak az apácák nagylelkűségének köszönhettem.

Megálltam a sziklák között, és lefordítottam a két legnagyobb rúnát: menedék és börtön. Láttam, hogy vannak még további jelek is, mert csak akkor tudja a kövek mágiája bent tartani a lényeket, ha minden fajnak a neve fel van tüntetve. De túl sok idő lett volna, ha egyesével bogarászom ki a jeleket, ezért rátettem a kezemet a kövekre, és hagytam, hogy a rúnák ereje átáramoljon rajtam.

Egy pillanatra meginogtam és a kövekre kellett támaszkodnom, mert a Mágia sokkal hatalmasabb volt, mint számítottam rá, de nem zúzott szét, mert nem módosítani akartam rajta, hanem csak megnézni. Egymás után jelentek meg a rúnák a lelki szemeim előtt, egyre gyorsab-ban váltották egymást, míg végül elfogytak, én pedig lerogytam a kő mellé.

A szívem szaporán vert, és hirtelen nagyon hálás lettem, hogy az Ősik megalkották ezt a helyet, és idegyűjtötték ezeket a lényeket. Ha most is szabadon garázdálkodnának a galaxisban, soha nem léphettünk volna ki a Sötét Korból…

Még mindig a kövek mellett ülve, elővettem a táskámból a gyümölcsöket, és elkezdtem eszegetni, hogy visszatérhessen az erőm, de közben sebesen jártak a gondolataim. Egyre kíváncsibb lettem az Ősik régen letűnt civilizációjára, mert hozzájuk képest a nimfák csak játszadozó gyerekek voltak. Vajon miért tűntek el? És mit csinálnának, ha tudnák, hogy most ismét beköszöntött egy Mágia nélküli kor, ahol mindenki, aki jártas a rúnák művészetében, veszélyt jelent az Imperatrix hatalmára, és ezért üldözik?

Összehajtogattam az üres zacskót, és visszaraktam a táskámba: már sose tudom meg, ők mit tettek volna, felesleges ezen törnöm a fejemet. Fel akartam állni, de ekkor észrevettem egy új rúnát a szemem sarkából, aminek nem éreztem a mágiáját. Hitetlenkedve hajoltam közelebb, és a repedések, elszíneződések között újra megtaláltam: a szeretet és a hűség rúnáit karcolta bele egy nem túl szakavatott kéz. De akkor miért nem éreztem az erejét?

Rátettem a kezemet a jelekre, de nem pulzált belőlük Mágia: ezek csak erő nélküli vonalak voltak, amiket egy olyan valaki karcolt a kőbe, akinek nem volt kapcsolata a Mágiával.

A tudat teljesen elképesztett: egy idegen megpróbálj fenntartani a Mágia nyelvét.

A nimfák nyelvét.

Könnyek folytak le az arcomon:

– Nem vagyok képes rá!

Opál minden erejét összeszedte, és felemelte a kezét, hogy még utoljára visszasimítson egy rakoncátlan tincset a fülem mögé:

– Dehogynem! Te vagy a legerősebb ember, akit csak ismerek! Csak te vagy elég kitartó, hogy megoldást találj arra, hogyan viheted tovább a népünk tanítását!

Egy idegen, akinél én sokkal gyávább vagyok… Mert nem tettem semmit, csak elbújtam.

Szerettem volna hinni, hogy most már elég erős vagyok ahhoz, hogy teljesítsem Opál utolsó kérését, de mélyen belül már tudtam a választ: rég letértem az utamról, és esélyem sincs visszatalálni. Nem tudom jóvá tenni a hibáimat, de most talán segíthetek egy kicsit…

Reynáért összeszedtem a maradék lelkierőmet, és kiléptem az önmarcangolás mocsarából. A kövekbe kapaszkodva felálltam és leporoltam ruhámat, de közben már a feladatomon járt az eszem: a félelem a mocsár lényeitől olyan erős az itteni emberekben, hogy csak a legszükségesebb esetben jártak erre, de ha valaki mégis ide vetődne, azonnal feltűnne neki a motorom, és könnyen visszakövethetne a zárdáig…

Sem nekik, de pláne nekem nem volt szükségem arra, hogy oda irányuljon a katonák figyelme, úgyhogy inkább lassan áttoltam a kövek között a motoromat, és elindultam vele az ösvényen. Néhány méter séta után, ahogy a csapás kanyargott és az aljnövényzet sűrűsödött, végül találtam egy megfelelő rejtekhelyet neki.

Nagyon óvatosan tértem csak le az ösvényről, és pontosan megjegyeztem minden lépést, mert ebben a pillanatban a túlélési esélyeim drasztikusan csökkentek: az egyetlen megkötést az itteni lényeknek az jelentette, hogy az ösvényen közlekedőket nem bánthatták… Mindenki más viszont szabad préda volt…

Gondosan elrejtettem a motoromat és a novíciaruhát, majd a saját lábnyomaimba lépve visszatértem a csapásra, és folytattam utamat. Egy kis ideig még úgy tűnt, ez csak egy egyszerű erdei ösvény, de egyre inkább csúszósabbá vált a talaj, és az a szag, ami lassan ellepett… Valahol az égett gumi és a záptojás bűze között volt. Hányinger kerülgetett, ezért az arcom elé kötöttem a sálamat. Hála az Ősiknek, a menta illata szinte minden mást elnyomott, így kevésbé háborgó gyomorral indulhattam tovább.

A köd szinte egyik pillanatról a másikra lepett el. Próbáltam nem csak a szememre támaszkodni, de a párafelhőben a hangok is jobban terjedtek. Amikor egy közeli csobbanást hallottam, reflexből azonnal egy vesszőt helyeztem az idegre, megfeszítettem az íjam, és néhány percig csak csöndben figyeltem.

Nem mertem a Mágiámat használni, mert azzal csak idecsaltam volna azokat a lényeket, akiket el akartam kerülni. Így viszont egy nagyon fontos érzékszervemtől fosztottam meg magam: olyan volt, mintha szándékosan hátrakötöttem volna az egyik kezemet.

Amikor aztán semmi mozgást nem érzékeltem, leengedtem az íjamat, és még óvatosabban indultam tovább. Úgy véltem, hogy már elég nagy távolságot tettem meg a mocsár belseje felé, hogy találjak azáleát, ezért a talajra szegeztem a tekintetem… És ekkor vettem észre, hogy eltűnt az ösvény a lábam alól.

Azonnal felnéztem, hogy a nap állásából tájékozódjak, de semmit nem láttam: a köd is korlátozta a látási viszonyokat, és a fák is teljesen összezárultak a fejem fölött…
Beleestem a mocsár csapdájába.

De akkor is… Észre kellett volna vennem, legalább a fokozatos besötétedést. Vagy legalább azt, amikor leléptem az ösvényről, hiszen én ennél sokkal tapasztaltabb vagyok.

Olyan hirtelen csapott fejbe a felismerés, hogy megtorpantam: miután elrejtettem a moto-romat, már vissza sem találtam a csapásra, csak valami becsapta az érzékszerveimet, és ezt hitette el velem. Most pedig elcsalt a mocsár légmélyére. Pontosan azzal szolgáltattam ki magamat, hogy elzárkóztam a Mágiától, és így egy nálam sokkal hatalmasabb erő könnyedén játszadozhatott velem…

Szinte letéptem az arcom elől a kendőt, hogy biztosan ne akadályozzon, aztán azonnal megfeszítettem az íjamat, és mivel a Mágia intenzíven kavargott bennem, a rúnák is felragyogtak rajta. A tarkómon felálltak a kis pihék, megéreztem, hogy a lény mögöttem van valahol, ezért megperdültem. Gondolkozás nélkül kimondtam néhány szót és elengedtem az ideget, majd azonnal felhelyeztem a következő vesszőt is, és lőttem még néhányat a körülöttem álló fák törzsébe.

Csak alapszintű tűzmágiát használtam: a vesszők meggyulladtak, fényes lángon égtek, de más nem kapott lángra.

Morgásszerű szavakat hallottam:

– Elrontottad a játékomat!

A korábbiakhoz képest szinte fényárba borítottam a tisztást, a köd is enyhült egy kicsit, de még mindig nem láttam a hang tulajdonosát. Az agyam szélsebesen járt, és gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet: ha meglátom, milyen lénnyel van dolgom, rájövök, hogyan tudok harcolni ellene, melyik rúnát használjam. Talán csak egy félelmekkel táplálkozó szellem az…

– Kérlek, engedj utamra! Csak egy azáleát keresek! – kiáltottam. Tudtam, hogy nem hagy elmenni, de talán felfedi magát.

A következő pár másodperc szinte örökkévalóságnak tűnt, mégis türelmesen vártam, noha azzal is tisztában voltam, hogy nyílvesszőim lassan elégnek. Már éppen azon kezdtem el gondolkozni, hogy megéri-e fárasztanom magam az égés lassításával is, amikor a lény lassan kilépett az árnyékok közül:

– Komolyan azt mondtad, hogy kérlek? Azt hitted, hogy lesz rám bármi hatása?

A szempár egy pillanatra eszembe juttatott valamit, ám nem tudtam megragadni a benyomást. De nem is foglalkoztam vele: az íjam újra ezüstösen felizzott, és én habozás nélkül elengedtem az ideget: egy alakváltó megöléséhez nem kell Mágia, csak pontos találat.

Csakhogy a vesszőm nem ért célba: a levegőben egyszerűen elporladt, a tigris pedig még közelebb lépett hozzám, és az egyre gyengülő fényben is megláthattam a bundáját: nem közönséges sárga színű volt, hanem ragyogó arany.

Azonnal rájöttem, hogy mi áll velem szemben, és arra is, hogy az életbenmaradási esélyem egyjegyű számra csökkent. Csak azért tudtam, hogy valahogy túl lehet élni egy ilyen támadását, mert maradtak fent írások a lidércekről. Amiket valakiknek meg is kellett írniuk.

Új rúnák neve tolult a nyelvemre, de mielőtt kimondhattam volna a nevüket, a lidérc újra megszólalt, és bennem a vér is megfagyott a szavaitól:

– Engem sem mágikus, sem emberi fegyverrel nem fogsz tudni megölni. Én már halott vagyok!

Szóval ez volt a hiányzó információ, ami mindent megmagyarázott. Egy pillanatig sem vitattam az állítás valóságtartalmát, és mivel nem maradt más lehetőségem, ezért futásnak eredtem. Az íjam felizzott, ahogy menekülés közben kimondtam még egy rúna nevét, és ellőttem a vesszőmet arra, amerre a lidércet sejtettem. Nyilván nem találtam el, de az aljnövényzet felgyulladt: talán le tudom lassítani egy kicsit.

Mögöttem felhangzott a nevetése, bár a hangját minthogyha egy kicsit messzebbről hallottam volna:

– Elég ügyes próbálkozás volt, de mondd csak: szerinted elengedek egy olyan nimfát, aki letért az útról?

Nem néztem hátra, csak futottam tovább, közben fürgén kerülgettem a fákat, átugráltam a gyökereket, a lidérc pedig végig a nyomomban járt. Tisztában voltam vele, hogy csak játszik velem, mert elég közel voltam hozzá, bármikor leteríthetett volna… De ez a lény azt akarta, hogy féljek: először az elmém kellett neki, utána a testem. Én viszont egyiket sem akartam megadni neki.

A következő pillanatban vízbe ért a lábam, és megtorpantam: egy nagy, mocsaras tó partjához értem. Itt csak pár ködfelhő lógott fátyol szerűen a víz fölött, és a nap pedig épp eltűnt a környező hegyek mögött: vagyis a mocsár nemcsak a helyismeretemet, de az időérzékemet is teljesen megbolondította.

Nem volt többet hova futnom, mert a víz csak lassan mélyült: beleragadtam volna az iszapba, mielőtt úszni tudtam volna. Annyi mindent túléltem már, ezért nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a világ végén halok meg egy olyan lény által, ami a legtöbb ember szerint csak a gyerekek ijesztgetésére kitalált mese. Visszafordultam hát az erdő felé, megfeszítettem az íjam, és kimondtam a legveszélyesebb rúna nevét:

– Halál.

A lidérc kilépett a fák közül, és végigmért:

– Mondd csak, Nimfa! Van akár halvány fogalmad is róla, hogy mi lesz veled, ha eltalálsz egy olyan nyílvesszővel, amire ezt a rúnát olvastad?

Nagyot nyeltem:

– Már ha csak megkarcollak vele, azonnal megöllek. Én pedig elveszítem minden kapcsolatom a Mágiával.

– Megérné?

Nem gondolkodtam a válaszon:

– Ha így tudok vinni azáleaszirmokat, és megmenthetem vele Reynát, akkor megteszem!

A tigris ásított egy nagyot, majd kényelmesen leült a földre, és megszólalt:

– Tudtad, hogy a lidércek régen nimfák voltak? Csak néhányan itt ragadtunk a halálunk után, mert még van befejezetlen ügyünk, és most szétszóródtunk a világban olyan helyeken, ahol erősen jelen van a Mágia.

A kezem egy pillanatra megremegett, de újra megfeszítettem az izmaim:

– Miért mondod el ezt nekem?

– Csak hogy tudd: még maradt egy esélyed, úgyhogy azt ne tékozold el! – nagymacskásan nyújtózkodott egyet, majd kecsesen visszasétált a fák közé.

És ahol az előbb feküdt, a gyökerek között megláttam néhány szál azáleát. Biztos voltam benne, hogy bár nem látom, még itt van a környéken, ezért hálásan megszólaltam:

– Köszönöm!

Ahogy leengedtem az íjamat, fokozatosan elhalt a rúna ragyogása a vesszőn, de óvatosan el kellett távolítottam a Mágia minden maradványát is: ilyen hatalmas erőkkel tilos volt felelőtlenül bánni. Nem hazudtam a lidércnek, amikor azt mondtam, hogy Reynáért megtenném, de eszembe sem jutott egy kis mulasztás miatt elveszíteni a kapcsolatomat a Mágiámmal. Annál még a halál is jobb.

Amikor megbizonyosodtam róla, hogy végeztem, gyorsan letéptem a virágokat, és beraktam őket a táskámba. Elégedett voltam, mert sokkal többet találtam, mint eredetileg akartam, és amikor visszavettem a hátamra a hátizsákot, a kivezető ösvényt is észrevettem.

A lépéseim ruganyosabbá váltak, tudtam, hogy most már biztonságban vagyok.

De aztán meghallottam a lövéseket. Azonnal rájöttem, hogy a lidérc nem a virágok miatt terelt ide.

Gódor Andrea: Örök Boldogság | I. Regényíró pályázat

Gódor Andrea: Örök Boldogság | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Gódor Andrea: Örök Boldogság című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Éta-pí-25 egy Örök Boldogság nevű paradicsomi helyen él valamikor a jövőben egy trópusi félszigeten. A mesterségesen létrehozott emberek egy „tisztító” nevű szerkezetben éjszakáznak, ami meggyógyítja őket, befolyásolják az elméjüket és érzelmeiket is. Nem ismerik a fájdalmat és úgy hiszik halhatatlanok, a régi szenvedéssel teli világ pedig elpusztult. Minden munkát emberszerű robotok (vértelenek) végeznek, ők kedvteléseiknek élhetnek. Teremtőjüket, az Alapítót istenként tisztelik.

Gódor Andrea: Örök Boldogság

akció, sci-fi

I. Felhők az égen

Feküdt a parton a homokban és nézte az eget. A lassan lemenő nap sugarai melengették még az arcát, és a hűs tengeri szél borzolta tincseit. Nem is tudta mennyi ideje lehetett ott mozdulatlanul, csak bámulta a furcsa alakokat öltő felhőket. Meglepő, hogy korábban sosem tűntek fel neki milyen rendkívül sokfélék tudnak lenni ezek a képződmények, ma pedig egész délután ez kötötte le.

Mióta pár nappal ezelőtt észrevette, hogy valami nincs rendben a tisztítójával, – feltételezhetően egyáltalán nem működött – azóta egyre furcsábban érezte magát, és egyre meglepőbb és korábban sosem tapasztalt dolgokat látott és gondolt.

Sokféle képet fedezett fel kirajzolódni az égen, fákat, majd madarakat látott hosszú szárnyakkal, fenséges fejdíszekkel, különféle furcsa alakú csőrökkel; majd emberi alakokat, egy férfi arcvonásait. Vajon korábban mások voltak a felhők, vagy benne változott meg valami? Nem tudhatta biztosan, de úgy vélte az utóbbi valószínűbb. Mindig is érzett valami furcsa ürességet magában, de nem voltak rá fogalmai, hogy legalább önmagának leírhassa vagy akárcsak körvonalazhassa, hogy mi is hiányzik, s most mintha ez az űr kezdene nagyon lassan felszívódni benne. Mi értelme egyáltalán annak, hogy a felhők képeket alkossanak? Lehet ennek is volt valami jelentősége még a régi, az Örök Boldogság előtti időkben?

– Boldogság! – zavarta meg töprengéseit hirtelen egy éles, vidám férfihang. Apró, hideg kis vízcseppek peregtek a nő arcára a hang tulajdonosának meztelen, napbarnított mellkasáról, ahogy fölé hajolt és eltakarta előle az eget – Te meg merre voltál egész nap?

– Boldogság! – köszönt vissza felülve. – Teljesen összevizezel!

– Most jövök a szörfözésből. Fantasztikus a víz, óriásiak a hullámok. Képzeld egy delfincsapattal úsztam együtt. Nem is tudom lassan a sziklamászást szeretem jobban vagy a hullámokon lovagolni? Te miért nem jöttél? A reggeli festés órát is kihagytad – értetlenkedett a férfi.

– Te látsz képeket a felhőkben? – kérdezte tőle, nem tudva elszakadni korábbi gondolataitól.

– Képzeld ma este már elérhető lesz egy új festési technika, töltsd le te is, és holnap kipróbáljuk, már alig várom. …Mi van a felhőkkel?

– Te is látsz képeket a felhőkben? – ismételte meg.

– Ezt meg hogy érted? Vetítenek valamit a felhőkre?

– Nem, csak úgy maguk a felhők, mintha képeket alkotnának.

– Nem értem miről beszélsz. Minek lennének képek a felhőkben, a felhők felhők, onnan esik az eső. Jössz a holnapreggeli festésre? Töltsd le az új technikát ma este, és holnap kipróbáljuk. Megyek, mert még le kell zuhanyozzam, aztán mindjárt idő van, igyekezz te is! – kiáltott még vissza elmenőben a szörfdeszkával a hóna alatt.

– Nem is hallotta amit mondtam. Csak az az ostoba szörfözés meg hegymászás… „Töltsd le!” persze, de hogy, mikor nem is működik a tisztítóm, nyilván a letöltés sem megy így – mormogta magában dühösen. – Lehet mégis szólnom kellene? Azt mondják veszélyes, ha nem fekszünk minden este a tisztítóba, …de az enyém már két napja nem működik, vagy ki tudja, lehet már régebb óta, csak észre sem vettem. És tessék, semmi bajom, …vagy lehet mégis, csak nem tudok róla? Nem hallottam senkiről még aki csak egy napot is kihagyott volna, akkor meg honnan tudnák a vértelenek mi történik? Bár úgy tűnik rólam sem derült még ki, hogy nem használom. Hiszen az Örök Boldogság előtt is tisztító nélkül éltek az emberek. Akármilyen borzalmas is volt, valahogy mégis fennmaradtak.

Egész úton a kapszulája felé tartva azon tépelődött mit tegyen. Egyrészt félt, másrészt nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, hogy mi fog vele történni, ha továbbra sem használja a gépet. Végül arra jutott egyelőre nem szól senkinek. Azzal nyugtatta meg magát, hogy ha úgy látja gond van, jelenti, akkor majd rendbe hozzák a tisztítóját és minden újra a régi lesz. Kérdés már csak az, hogy kell-e neki az „újra a régi”?

 

– Tudok repülni! Te jó ég, én tudok repülni! – nyitotta ki szemeit Éta-pí-25 másnap reggel. Maga sem értette hogy lehet, de arra ébredt, hogy tudta hogyan kell repülni; csak ki kell tárnia a karjait, csapkodni velük, és a magasba emelkedik. Nem működött a tisztítója, és a letöltések sem, de egyébként sem hallott róla soha, hogy létezne a repülés képessége a letöltési listában, így egyáltalán nem értette hogyan lehetséges ez. Mindenesetre azonnal ki akarta próbálni. Izgatottan kikelt az ágyból, gyorsan felöltözött, és kilépett a kapszulájából. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem látja, ki tudja nem kerülhet-e bajba, ha bárki tudomást szerez különleges képességéről, és aztán elkezdett csapdosni a karjaival. Először kecsesen, fenségesen, lassan mozgatta fel-le mindkét végtagját, térdét enyhén megrogyasztva, majd mivel semmi sem történt, egyre hevesebben és türelmetlenebbül hadonászott, vergődött…de erőfeszítéseinek csupán egyetlen eredménye lett; hogy megfájdult a karja. Lassan feladta. Kicsit összezavarodott, dühös és csalódott volt. Gyorsan visszament a kapszulájába és leült az ágyára, hogy kifújja magát.

– Azt hiszem mégsem tudok repülni. Pedig tudtam, biztos voltam benne. Mintha már csináltam volna pont most mielőtt felébredtem volna, mintha nem is itt feküdtem volna az ágyamban, hanem szálltam volna az égen, ahogy azok a furcsa felhőmadarak.

Teljesen érthetetlen volt számára mi történhetett vele, de biztos volt benne, hogy ennek is köze volt a nem működő tisztítóhoz. Összeszedte magát és elindult reggelizni. Béta-43 már ott ült az asztalnál és gyümölcsteáját szürcsölgette.

– Boldog reggelt hétalvó! Letöltötted az új festéstechnikát végre? Mindjárt kezdődik az óra.

– Boldog reggelt! Farkaséhes vagyok, megyek is, hozok valamit – terelte el a szót. Összeszedett pár szem almát, banánt, pár szelet ananászt, dinnyét, egy kis rizst és három tükörtojást. Úgy kóválygott az ételosztó asztalok között mint egy holdkóros. Nem is figyelte mit csinál, csak pakolta a tányérjára ami a keze ügyébe került.

– Veled meg mi van? – tűnt fel barátnője mellette. – Nem lesz ez egy kicsit sok?

– Nem is tudom, de lehet.

– Jól vagy?

– Persze, csak kicsit furán érzem magam.

– Jelentkezz a javítóban, hogy végigfuttassanak rajtad egy elemzést, nehogy valami gond legyen, amit a tisztító nem észlelt.

– Á, nem hiszem, minden rendben.

– Ne viccelj, mi van veled? – vonta kérdőre újfent.

Látta hogy barátnőjét nem tudja megtéveszteni, és szerette volna végre valakivel megosztani a titkát. Megbeszélték, hogy délután találkoznak a szokott helyen, és ott elmondja neki mi furcsa viselkedésének az oka. Théta-77 nagyon kíváncsi volt, alig bírta kivárni a két órát, a találkozó időpontját, hogy végre megtudja mi történhetett Étával. El sem tudta képzelni hogy mégis mit higgyen, szigorúan kontrollált és monitorozott világukban nem voltak gyakoriak a váratlan események.

Jóval korábban ott volt már a hatalmas mocsárciprusfa alatt, melynek teteje több mint negyven méteres magasságba nyújtózott felette. Sokszor beszélgettek itt a fűben ülve. Mindkettőjüket nagyon érdekelték az Örök Boldogság eljövetele előtti idők. Kevés információ volt hozzáférhető, azok is elég homályosan megfogalmazva. Az az egy volt biztos, hogy abban a világban szörnyű volt élni és mindenki boldogtalan volt. Csak fájdalom és szenvedés jutott az embereknek. Mit is jelent valójában a „fájdalom és szenvedés”, ezt nem tudhatták, hiszen mióta az Alapító létrehozta az Örök Boldogságot, azóta ezek eltűntek az emberek életéből. Megteremtették ezt az új világot, ahol mindenki örökké boldog lehet. Őket azonban érdekelte, hogy mi volt ezelőtt. Letöltötték az olvasás képességét is, amíg még elérhető volt. Azóta már törölték a listáról, hiszen kinek lenne szüksége erre az elavult, haszontalan tudásra. Annak idején történetek mesélésére használták az írást, és arra, hogy tudást szerezzenek általa, így tehát az olvasás képessége nélkül nem lehetett szinte semmit dekódolni, de manapság a vetítőkön megnézhetik a történeteket és ha bármilyen tudásra van szükségük lefekvés előtt csak kiválasztják a listáról ami agyukban leképződik miután a tisztítót aktiválták, és reggelre letöltődik az elméjükbe. Minden sokkal egyszerűbb így. Őket mégis megnyugvással töltötte el hogy még megszerezték ezt a tudást, bár ebben az új világban nem sok hasznát vették. Egymásnak rajzolgatták a jeleket néha a homokba, ott írtak üzeneteket, amiket a többiek persze nem tudtak értelmezni, s ez még magasabbra emelte értékét számukra.

Társaik többsége kicsit különcnek és furának tartotta őket, de ez számukra cseppet sem volt zavaró, sőt. Egyszer találtak egy fémdarabot is a homokban, amin állt egy felirat: „Magánterület, belépni tilos!”. Fogalmuk sem volt mi is lehet az a magánterület, de nagyon örültek, hogy el tudták olvasni. El is rejtették a fájuk, ahogyan az ősi itt lakó népek nevezték a „vizek öreg urá”-nak hatalmas, kapszulányi méretű törzsének rései közt. Itt gyűjtögettek minden régi világból való titokzatos kincset. Mostani találkozójukat is ide beszélték meg. Volt egy „Tilos a dohányzás’” és egy „18 év alattiak alkohol fogyasztása tilos!” feliratos fémdarabjuk is. A dohányzás és az alkohol is ismeretlen kifejezések voltak, de azt megállapították, hogy ezt a tilos szót láthatóan igen kedvelték a régiek.

Megérkezett végre Éta is. Leült barátnője mellé, aki egy szót sem szólt, csak kérdően meredt rá.

– Tényleg furán érzem magamat, de tudom mi miatt – vágott bele. – Napok óta rossz a tisztítóm.

– Hogy érted azt hogy rossz?

– Azt hiszem nem működik egyáltalán, nem világít, nem hozza be a letöltési listákat sem, nem csinál semmit.

– És nem jelentetted?

– Nem. Kíváncsi voltam mi történik ha nem használom.

– De mi lesz így veled? Elromlik benned valami, vagy elfogy a boldogságod, vagy hogy is mondjam, tudod, valami szörnyűség történik.

– Látod, itt vagyok, eddig semmi nem változott…csak kicsit máshogy érzem magamat. Mi van ha nem is olyan borzalmas a tisztító nélküli élet?

– De hát azt mondták….

– Igen, azt mondták. És mi van ha nem igaz, amit mondtak?

– Nem tudom, erre nem is gondoltam, miért hazudnának?… De mit érzel pontosan?

– Mindenféle alakokat látok a felhőkben, és ma reggel azt hittem …tudok repülni.

– Mi??? – kérdezte a lány nevetve – de ugye nem tudsz…vagy mégis? – komolyodott el döbbenten hirtelen.

– Nem, persze hogy nem,…de olyan volt mintha tudtam volna, sőt mintha ki is próbáltam volna. Csodálatos érzés volt szárnyalni szabadon az égben a felhők közt. El sem hiszed…

– De honnan tudod ha nem repültél sosem?

– Egyszerűen csak tudom, mintha repültem volna, de persze mégsem.

– Nem értem miről beszélsz, de látod akkor lehet mégis elromlott benned valami.

– De én nem azt tapasztalom hogy elromlott volna, hanem éppen ellenkezőleg, mintha valami jó történne velem.

– És mit fogsz most csinálni?

– Egyelőre rajtad kívül senki nem tud erről, úgy tűnik hogy a vérteleneknek sem jelzett a rendszer, mert gondolom akkor már megjavították volna. Kérlek ne szólj senkinek! Szeretném megtudni hogy mik ezek a furcsa változások bennem.

– De hogy akarod kideríteni?

– Nehéz lesz. A letöltések között már minden elérhető adatot felkutattunk, csak egyetlen ötletem van hogy juthatnánk közelebb az Örök Boldogság előtti világhoz, ahol talán megvan a válasz.

– Az égbe nyúló ősi kapszula! – vágták rá egyszerre.

 

Valóban csodálatos volt a világuk, amiben éltek, bár hasonlítani nem tudták máshoz, hiszen sosem láttak mást. A korábbi életről kizárólag azt tudták hogy mindenben az ellenkezője volt a jelenleginek. Nem volt elég és megfelelő tápértékű élelem, az emberek nem tehették azt amihez kedvük volt, olyan tevékenységet kellett sokszor végezniük amit nem akartak, de rá voltak kényszerítve. Nem voltak tisztítók sem, amik gondoskodtak volna róla hogy tökéletes egészségben, fiatalságban és fájdalom nélkül élhessenek. Bár mivel sosem tapasztalták nem tudták mit is jelent pontosan az hogy fájdalom, de azt tudták hogy ez valami negatív, valami rendellenességet jelzett. Szerencsére mindez már a múlté, hiszen olyan fejlettségi szintre jutott a tudomány hogy a vértelenek elvégeztek minden olyan feladatot amihez az embereknek nem volt kedvük, és a tisztítók gondoskodtak minden testi rendellenesség és hiba azonnali megszűntetéséről. Szabadon hódolhattak bármilyen szenvedélyüknek, és minden feltétel adott volt a gondtalan élethez, volt hol lakniuk és volt mit enniük, ezek alapjogként jártak mindenkinek.

Az is köztudott volt, hogy a régi emberek tönkretették a bolygót, kegyetlenek voltak embertársaikkal épp úgy mint az állatokkal. Beszennyezték a földet, a vizet, de még a levegőt is. Örök Boldogságban mindennek már nyoma sem volt. Minden tiszta és egészséges volt, megszámlálhatatlan állat- és növényfaj élt itt vadon, háborítatlan nyugalomban. Mindenki egyenlőnek számított, semmi okuk nem volt az embereknek egymás ellen fordulni, mindenkinek megvolt amire szüksége lehetett, és senkinek sem volt több ennél. Világukat egyik oldalról sziklás tengerpartok, korallzátonyok, mangroveerdők borította mocsaras partok, hatalmas pálmafák övezte homokos lagúnák, másik oldalról fenséges hegyvonulatok szegélyezték. A hegyekben friss, hűs vizű patakok eredtek, melyek sebes folyású folyóvá duzzadtak, majd vízesésként zuhantak alá. Kristálytiszta földalatti barlangtavak, különleges sziklaképződmények, a természet végtelen, szemet gyönyörködtető csodája vette körül az itt élőket.

Az egyetlen emberek által lakott rész egy völgyben állt ennek a kis földi paradicsomnak a közepén. Apró „kapszulák” sora szegélyezte a település utcáit. Egy-egy ilyen lakóegység egy háló- és egy fürdőszobából állt. Mindegyik teljesen egyforma, lekerekített szélű téglatest volt, csupán egy jel volt mindnek az ajtaján ami megkülönböztette őket egymástól. A két métert épphogy meghaladta a magasságuk és csak akkora volt a területük hogy egy ágy, egy ruhatároló rekesz és a mellékhelység egy zuhanyzóval elférjen benne. Csak egyetlen nyílás volt rajtuk, ahol ki-be járhattak lakóik. A fák és bokrok között megbújva igyekeztek beleolvadni az őket körülölelő természetes környezetbe. A város sárga kővel kirakott utcái úgy helyezkedtek el mint a nap sugarai, a tágas főtér pedig a város közepén, mint a fényes napkorong. Itt állt minden közösségi épület; az étkező, a különféle művészeti ágak gyakorlására kialakított szobák, a vetítőtermek, számtalan sportolási lehetőséget kínáló egység és a javító is. Itt jelentkezhettek maguk az emberek, vagy ha esetleg olyan baleset történt hogy erre képtelenek lettek volna, ide szállították a vértelenek őket segélyhívásukat követően. Nem volt semmi különösebb veszélyforrás, de azért néha napján megesett hogy valaki olyan sérülést szerzett, például eltörte valamijét, amivel jobb volt nem várni az éjszakai tisztító használatig. Ezen a helyen gondoskodtak róla, hogy rövid időn belül újra tökéletes formába kerüljön a sérült.

A vértelenek mindenütt ott voltak, és mindenben segítségükre voltak a város lakóinak. Külsőjüket tekintve hosszú évek során addig fejlesztették őket, míg már teljesen emberszerű gépezetekké alakultak. Egyértelmű volt hogy az emberek így veszik legszívesebben a közelségüket, ha teljesen úgy mozognak, viselkednek és néznek ki mint ők. Akik a sérülteket segítették kék egyenruhát viseltek, akik a konyhán dolgoztak sárgát, akik a fizikai munkát végezték zöldet, minden területnek megvolt a maga egyenruhája. Csak annyiban tértek el a valódi emberektől, akik szürke ruhát viseltek, hogy a halántékukon volt egy kis szerkezet, azon keresztül kapták az utasításokat.

A város központjában hatalmas emlékmű állt az Alapító tiszteletére. Az ő elméjének szüleménye volt, ő hozta létre Örök Boldogságot. Úgy tisztelték mint egyfajta teremtőt vagy megváltót. Tekintélyt parancsoló szobra büszke tekintettel meredt a távolba. Ha valaki közelebb lépett az emlékműhöz, vagy felpillantott az arcára ezzel automatikusan elindította az Alapító híres jelmondatának lejátszását célzottan a néző által hallhatóan;

„Eltöröltünk minden sötétséget, hogy miénk lehessen az örök világosság!”

II. Az égbe nyúló ősi kapszula

A várostól távoleső partszakasz ágas-bogas növényzetének sűrűjében, a földből kikandikáló gyökerek között két női alak bukdácsolt. Nehézen haladtak, de hamarosan ritkult a fák és bokrok kusza hada és kijutottak egy kis ösvényre ahol kevésbé volt bajos az előrejutás. Határozottan haladtak egy irányba, láthatóan ismerték már a helyet és tudták merre menjenek.

– Gyere már, mit piszmogsz? Sosem érünk oda, és még vissza is kell jutnunk sötétedésig! – hajtott el arca elől egy ágat Éta.

– Tudom, igyekszem. Biztos vagy benne hogy jó ötlet ez? Induljunk el inkább majd holnap reggel kicsit korábban, és majd akkor biztonságban visszaérünk, halasszuk el a dolgot – válaszolta Théta.

Az elöl haladó megtorpant és visszafordult társához.

– Figyelj, én már eldöntöttem, nem fordulok vissza, meg akarom végre nézni hogy mi van ott, találnom kell valamit a régi világról, hogy megtudjam mi történik velem. Ha nem tartasz velem, hát menj! Ha neked elég az a pár ócska tábla amit találtunk a furcsa feliratokkal, és nem vagy kíváncsi többre, megyek egyedül. Én ennél jóval komolyabb dolgokat akarok megtudni.

– Dehogy, én is kíváncsi vagyok, csak …

– Akkor meg gyere, mindjárt ott vagyunk! – válaszolta dacosan és már ment is.

Egyszerre véget ért a talaj a lábuk alatt, kijutottak egy meredek sziklafal szélére. Még egy lépés és a mélybe zuhanhat a gyanútlan erre tartó ahogy kibukkan az utolsó bokor ágai közül. Ők is majdnem így jártak mikor először voltak itt. Szerették nézni és hallgatni a madarakat, rábukkantak a letöltési listában egy madártani anyagra, így minden madárfajról pontosan tudták hogy hol él, hogy néz ki és milyen hangja van. Heteken át járták a kiterjedt bokros területet az itt fészkelő egyedeket kutatva, hogy élőben is meghallgathassák éneküket. Bizonyos fajok csak errefelé fészkeltek. Egy ilyen útjuk során jutottak el ide és találtak rá arra amit csak úgy neveztek maguk közt; „az ősi kapszula”.

Ahogy letekintettek a szikla széléről a mélybe elsőre csak a háborgó tengert, és az alattuk a sziklafalnak csapódó hatalmas hullámokat látták, de ahogy még kijjebb hajoltak feltűnt, hogy egy valószínűleg magasabbról leszakadt sziklaszirten kissé lejjebb mint ahol állnak, valami nem oda illő rejtőzik. Mivel elég viharvert volt és láthatóan nem a természet alkotta arra jutottak hogy ez csakis egy régi világból való épület lehet; egy „ősi kapszula”.

Nagyon izgatottak lettek és örültek a felfedezésüknek, egy újabb titoknak amiről csak ők tudtak, de ezidáig nem szánták rá magukat hogy megpróbálják jobban megközelíteni. Elég kockázatosnak tűnt. Ha a mélybe zuhannak, innen biztosan lehetetlen a nagy távolság miatt segélyhívó jelzést küldeni, és ha nem tudnak visszamászni, örökre ott ragadnak. Ahogy jobban megvizsgálták a helyet, úgy tűnt a sok növény gyökérzetébe fogódzva talán lejjebb lehet ereszkedni egy fáig, aminek félig kifordult gyökere még szilárdan kapaszkodott a szakadék oldalába, törzse pedig természetes hídként összeköttetést biztosított a leszakadt szirthez, melyen az épület állt.

Éta indult neki elsőként. Megkapaszkodott a legszélső bokrok ágaiba és lábával elkezdte kutatni a szakadék oldalán legmagasabban kiálló gyökereket ahol megtámaszthatja magát hogy lejjebb ereszkedjen. Úgy tűnt elég erősek hogy megtartsák és biztonságosan rögzülnek a sziklafalban.

– Gyere, menni fog! – nézett vissza, miután pár métert haladt lefelé. Théta követte, s pár perc múlva mindketten a kidőlt fa kifordult gyökerénél álltak. Csak pár méter választotta el őket a leszakadt szirttől, de hatalmas mélység volt alattuk. Innen már sokkal jobban kivehető volt az épület. Szinte az egész oldala és tetejének is jelentősebb fele hiányzott, így belsejének egy részét innen is jól láthatták. Jóval nagyobb volt mi az ő lakókapszuláik, ezért azt gondolták valamiféle közösségi épület lehetett hajdanán. Az óriási kétszárnyas kapuból az egyik fél már teljesen elenyészett, a másik félig leszakadva, magányosan lógott. Az ajtó felett egy kerek üvegablak koronázta meg a hajdani büszke, robosztus kőhomlokzatot. Rengeteg apró színes darabból tevődött össze. Itt-ott ezekből is hiányzott már, de mélyen megbújva a széles falban nagyobb része még épségben maradt. Azt már lehetetlen volt kivenni hogy mit is ábrázolt a kép valaha, de ahogy a napsugarak átsütöttek a színes kis szilánkokon varázslatos kék, vörös, zöld mintákat rajzoltak a túloldalon a földre. Mintha csak odafentről, a napsugarakon érkezett titkos üzenetet fordította volna le képpé az ablaküveg a megmaradt padlózat köveire. Megbabonázva nézték ezt a csodás fényfestést, míg Éta kijózanodva meg nem törte a csendet.

– Induljunk, különben lemegy a nap és az orrunkig sem fogunk látni idekinn.

Bizonytalanul rálépett a kidőlt fa törzsére és karjait széttárva igyekezett egyensúlyát megőrizve elindulni rajta. Théta-77 még lepillantott utoljára a mélybe, majd vett egy nagy levegőt, összeszedte minden bátorságát és követte társát. Ahogy közeledtek egyre jobb belátást nyertek az épület belsejébe. Hiányos, szétkorhadt padok sora állt két oldalt, és a kapuval szemben az épület végében a falra felakasztva egy függőlegesen hosszabb és egy vízszintesen rövidebb egymással összeilleszett faléc lógott. Alatta a padlózat is meg volt emelve, és valami emelvény féle állt a nagy fagerendák lábánál. A főépület mellett volt egy kisebb is, hozzá építve a másikhoz, de mégis láthatóan külön egységként, ahol mintha egy ágy maradványait vették volna ki.

A hatalmas főépület teteje valaha a messzi magasan boltívben végződhetett, a még álló falak tetején itt–ott elindultak vágyakozva a díszes kőívek a szemben lévő társaik felé nyújtózva, de többé nem érhették el egymást. A falakon részben néhol még kivehető képek nyomai sejletek fel. Az egyik egészen jól láthatón egy nőt ábrázolt, amint ölében keresztben fekszik egy szinte teljesen meztelen férfi. A fekvő alak nagyon sovány volt, mindenütt vérző sebek borították a testét, szeme lecsukva, feje, karjai, lábai erőtlenül lógtak lefelé. Fején egy koszorú volt, ami sebeket ejtett a homlokán, innen is vörös patakokban folyt le arcára a vér. Nagyon megrázó volt a látvány. Éta számára azonban még érdekesebb volt a nő, akin láthatóan nem volt egyetlen seb sem, mégis furcsa szorítást érzett a mellkasa környékén ahogy az arcát fürkészte. Karjaiban tartotta férfit egész testével ráhajolva, körülölelve őt. Sosem látott még ehhez hasonló képet életében. Ilyesmiket nem festettek a művészeti órákon. Valami olyan erős összetartozás sugárzott róluk, és olyan mély érzelmek, amik számára teljesen ismeretlenek voltak.

Éta meg is feledkezett kényes helyzetükről, úgy belemerült abba hogy tekintetével minél több részletet kutathasson ki a csodálatos kép részleteiből, mikor Théta visszafogott, de hirtelen váratlanul a csendbe hasító sikolyára lett figyelmes.

– Szakad le alattunk a fa!

És valóban hallható volt ahogy recseg-ropog alattuk a régi korhadt fatörzs, melynek túl sok volt a két nő súlya, egyre hangosabban és gyorsabban nyíltak újabb és újabb törésvonalak a lábuk alatt.

Megfordultak és amilyen gyorsan csak tudtak úgy, hogy egyensúlyukat még ne veszítsék el, rohantak visszafelé, miközben hidjuk lassan darabokra hullott alattuk. Elrugaszkodtak amikor már valóban semmi nem maradt a talpuk alatt és így még az utolsó pillanatban sikerült elérni a falat, amibe a fa gyökere kapaszkodott. Ott lógtak zihálva a kiálló ágakba és gyökerekbe kapaszkodva. Éppen csak fellélegeztek, hogy megmenekültek. A lehulló darabok után tekintettek, majd egymásra pillantottak, mikor ráébredtek, hogy a hatalmas fa gyökérzetét is magával fogja rántani a mélybe, így még koránt sincsenek biztonságba. Ahogyan csak bírtak, másztak a falon felfelé a kiálló ágakba és gyökerekbe kapaszkodva, hogy minél magasabbra jussanak, nem ellenőrizve hogy ami a kezük ügyébe kerül az elbírja súlyukat vagy sem. Thétán olyan pánik tört ki, valóban oda sem tekintett, hogy legalább kapaszkodója vastagságát felmérje, csak eszeveszetten kapkodott minden felé ami a keze ügyébe került, így sikerült egy olyan gyenge ágat megfognia ami ahogy ráhelyezte súlyát azonnal kiszakadt a földből. Szerencséjére társának volt annyi lélekjelenléte, hogy sikolyát meghallva hátra nézett és utána kapott, így még éppen sikerült megragadnia a csuklóját.

– Nyugodj meg, nem omlik tovább, itt már biztonságban vagyunk! – mondta, igyekezve higgadt hangon beszélni, miközben Théta kezét ráhelyezte egy biztonságosan szilárd, vastag gyökérre, mely már nem a kidőlt fából eredezett.

Végre feljutottak a sziklafal tetejére. Lihegve dőltek ki ahogy hanyatt feküdtek a földön.

– Majdnem itt maradtunk. Ha lezuhanunk soha többé nem tudunk visszamászni, innen nem tudunk senkinek szólni hogy bajba kerültünk. Ostobaság volt ide jönnünk. Nem szabadott volna hallgatom rád! – tört ki Thétából.

Éta némán felkelt a földről, és kezét nyújtotta a másiknak.

– Gyere, indulnunk kell, hamarosan ránk sötétedik.

A nap már lemenő sugarainak fényénél igyekeztek minél gyorsabban visszajutni a városba. Némán meneteltek egymás mellett. Csak bólintottak egymás felé mikor megérkeztek és elváltak útjaik. Mindketten bementek kapszulájukba és magukra csukták az ajtót.

Éta csak most nézett végig magán. Ruhája koszos és sok helyen szakadt volt. Egész nap nem evett semmit, de nem volt most sem kedve, sem ereje elmenni az étkezőbe. Nyilván feltűnt volna másoknak is hogy hogy néz ki, magyarázatot kellett volna adnia hogy miért, még esetleg a javítót is felhozták volna, hogy menjen oda megvizsgáltatni magát, amit félt megtenni, hiszen ki tudja akkor nem derülne e fény rá hogy már rég nem használja a tisztítót. Valójában nem is volt éhes. Vajon igaza volt Thétának? Ostobaság volt tőle ez az egész? Igen, részben valóban igaza lehet, de neki akkor is tennie kell valamit. Nem festegethet meg sportolgathat tovább napról napra, mintha semmi sem történt volna. Igen, valóban veszélyes volt, de muszáj volt lépnie.

Levetette a ruháját és kidobta egyhelységes lakótere sarkában álló gyűjtőbe, ami azonnal beszippantotta az öltözéket és nyoma sem maradt. Végignézett meztelen testén, tele volt apróbb-nagyobb horzsolásokkal és zúzódásokkal. Ha a tisztítója működne most zuhanyzás után csak belefeküdne és reggelre nyoma sem lenne a sérüléseknek. Kérdés hogy mi lesz így? Szerencsére amennyire meg tudta állapítani nem esett súlyos baja, ha másnap reggel felvesz egy új ruhát, akkor nem fog látszani semmi, mert a combja, térde és könyökei sérültek, az arca szerencsére csak koszos, de egyébként érintetlen. Remélhetőleg a tisztító nélkül is begyógyulnak a sebei. Nyilván a régi emberek is meg kellett sérüljenek, és nagyrészt ők is meggyógyultak.

Abban biztos volt hogy Thétát többé nem tudja rávenni hogy segítsen neki. Úgy érezte senki sem értheti meg, senki nem tudhatja mi munkálkodik benne, hiszen senki nincs aki ne használná a tisztítót. Magának sem képes leírni a benne kavargó furcsa gondolatokat, hogyan tudná másnak megmagyarázni, még ha esetleg képes is lenne az a valaki felfogni. Ez még inkább megerősítette benne hogy folytatnia kell a kutatást, nem térítheti el semmi tőle hogy a lehető legtöbbet kiderítsen a régi világról. Már csak az a kérdés hogyan jut át a szakadékon hogy elérje a régi épületet. Lefeküdt kemény, a teste vonalaihoz igazodó rideg ágyába és sokáig forgolódott mire végre el tudott aludni. Állandóan a nő arcát látta maga előtt, ahogy a vérző férfit tartja a karjaiban, és ahányszor erre gondolt, újra érezte azt a furcsa szorítást a mellkasában. Nem volt kellemes, nem volt örömteli ez az érzés ami lassan elárasztotta egész lényét, mégis újra és újra fel kellett idézze magában.

Másnap fáradtan kelt. Megvizsgálta a sebeit és megnyugodva tapasztalta hogy bár nem tűntek el de nem vérzik semmije, és jobban néz ki minden sérülése, tehát teste kevésbé hatékonyan de gyógyulásnak indult önmagától, a tisztító nélkül is. Farkas éhes volt, gyorsan felöltözött hát, kinyitotta az egyetlen szekrény fémajtaját, mely a szobája falába volt beépítve, és kivett egyet a tucat mértani pontossággal azonosan összehajtogatott teljes egyforma új öltözékek közül, aztán vetetett egy gyors pillantást az fém ajtóban visszatükröződő képmására. Megbizonyosodott róla hogy ruhában semmi jele rajta a tegnapi kalandnak, és kilépett az ajtón. Az ebédlőben már ott ült Théta. Megtorpant egy pillanatra, nem tudta hogy oda merjen–e ülni mellé az asztalhoz, vagy jobb ha nem beszél vele, és inkább elmenekül a konfliktus elől. A lány felpillantott, és úgy tűnt fejével int neki, hogy csatlakozzon hozzá. Ezen felbátorodva, bár nem tudta, hogy szemrehányás, vagy bocsánatkérés vár rá, letette a tálcáját asztalára.

– Boldogság!

– Boldogság! – nyelt le egy falatot éppen Théta. – Ülj már le, mire vársz? Jól vagy?

– Persze, semmi bajom.

– Megjavították a tisztítódat?

– Nem, nem szóltam senkinek róla, még minisg csak te tudod…és kérlek ne is mondd el senkinek!

– Rendben, ahogy akarod.

– Te jól vagy?

– Persze, az én tisztítóm működik.

– Nem akartalak veszélybe sodorni, csak…

– Most mit fogsz csinálni? – szakította félbe Théta.

– Még nem tudom, de az biztos hogy át kell jutnom valahogy.

– Szükséged van valaki olyanra aki tud segíteni hogy sikerüljön. Valakire, aki erősebb nálunk, elbír téged és jól tud mászni.

– Béta! – vágták rá egyszerre.

– Igen, ő lenne a legmegfelelőbb, de hogyan vesszük rá hogy segítsen? Ő nem az a fajta, akit kicsit is érdekelnének az ősi, sötét világ dolgai, el van foglalva a hegymászással és szörfözéssel – gondolkodott hangosan Théta.

– Ezeknél már csak egyetlen dolog érdekli jobban; a festés!

Éta gyorsan szájba tömte az utolsó falatot a tányérjáról és már indult is. – Még éppen ott találom azon az átkozott órán, amivel napok óta nyaggat.

A főtér hegyekkel szegélyezett végén állt egy nagyobb közösségi épület, a művészetek háza. Itt lehetőség volt számtalan képzőművészeti ág kipróbálására. Lehetett szobrászkodni, festeni, rajzolni, szőni. Egy hosszú folyosó két oldalán sorakoztak a termek, mindegyiknek az ajtaján jelekkel amik az ott folyó tevékenységre utaltak. Itt kipróbálhatták ki a lakók a különféle előzőleg letöltött technikát és tudást a gyakorlatban.

Éta meg sem állt amíg el nem érte a festészetet jelző ajtót. Éppen véget ért a foglalkozás, sorban jöttek kifelé az emberek, akik részt vettek az órán. Izgatottan kutatta szemével a kiáramlók sokaságát. Ahogy ott állt, egyszercsak megkopogtatta valaki a vállát hátulról.

– Te aztán jól elkéstél. Igazán sajnálhatod, remek új digitális és analóg technika keresztezéséből létrehozott módszert alkalmaztunk, de ne aggódj, még elérhető lesz, letöltheted később is.

– Igen, igen, tudom. Beszélhetnénk? Én tudok neked valami olyat mutatni amit nem tudsz sehonnan letölteni – válaszolta Béta-43–nak, aki értetlenül ráncolta szemöldökét.

Az volt a terv, hogy ha elmeséli a férfinak milyen csodálatos üvegre festett alkotást és falfestményt talált, azzal felkelti az érdeklődését és rá tudja venni hogy segítsen neki átjutni az ősi kapszulához.

– Nem is tudom, nem kellene inkább jelentenünk, hogy mit találtatok? – volt az első reakciója, amitől Éta is tartott.

– Ugyan, tudod milyenek! Azonnal elpusztítanak minden ősit. Ha megtudják lerombolják az egészet mielőtt a közelébe juthatnánk.

– Igen, valószínű így van, de nyilván nem véletlen.

– Kár! Pedig ahogy átsüt a nap azokon a színes kis üvegdarabkákon ahhoz hasonlót még sosem láttam, és ki tudja mi lehet még az épületen belül? Tele lehet titokzatos, sosem feltöltött és így örök feledésre ítélt csodákkal. De igazad van, lehet tényleg túl veszélyes, és talán nem vagy mégsem elég jó, hogy egy ilyen meredek falat megmássz.

– Az biztos, hogy ha valaki, akkor én meg tudom mászni azt a falat, nem arról van szó.

– Igen, ehhez nem fér kétség, de felejtsük el, végülis rengeteg csodás letöltés vár még ránk, amikhez mindenki hozzáférhet, többek közt mi is – legyintett Éta, s már ment is. Tudta, hogy időt kell adnia Bétának.

Nem kellett soká várnia. Másnap reggel a férfi oda ült mellé a reggelinél.

– Tényleg olyan csodálatos amit ott láttál?

– Biztos lehetsz benne hogy még ehhez hasonlót sem töltöttél le soha. És ez csak amit kívülről a távolból sikerült megfigyelnünk.

– Nagyon mély az a szakadék?

– Le kell ereszkedni vagy húsz méter mélyre, onnan visszamászni körülbelül tizenötöt. Nem biztos hogy sikerül, de nem látszik lehetetlennek.

– Holnap hajnalban ötkor legyél a város szélén ahol az erdős rész kezdődik! Vezess oda, megcsináljuk!

– Ahogy akarod – válaszolta Éta. Ahogy Béta felállt és elment szája szegletében egy apró, elégedett mosoly jelent meg.

Minden a terv szerint alakult. Valóban Béta volt a legalkalmasabb a feladatra, hogy megmássza a sziklafalat. Megvolt a fizikai ereje és a technikai tudása, ki tudta építeni az utat és biztosítani Éta számára is a feljutást az ősi épülethez. Volt némi kockázat benne, hogy jelenti a felfedezésüket, de ezt vállalnia kellett, mert más reménye nem volt. Azt hitte Thétát többé nem tudja rávenni hogy csatlakozzon, de úgy látszik kiheverte a múltkori sokkot, vagy olyan nagy volt benne a kíváncsiság hogy felülkerekedett félelmein. Bárhogy is volt, velük tartott. A felkelő nap már a sűrű erdős részen találta őket. Elöl ment Béta-43, mögötte Éta-pí-25, majd a sort Théta-77 zárta. Már az ösvényen mentek, nem kellett mutatniuk az utat új társuknak, csak menetelni a sűrű ágak között míg el nem érik a sziklaszirtet. Már közel jártak.

– Vigyázz, mindjárt ott vagyunk! – figyelmeztette Éta a férfit, mielőtt az nagy lendülettel elérné az út végét és lezuhanna. Megérkeztek. Béta letekintett a mélybe.

– Ott van, látod? – mutatott az ősi épület irányába Éta.

– Igen. Elég mélyen van és meredek a fal is, de nem lehetetlen megmászni – mondta, miközben elővett pár mászáshoz használt eszközt a hátizsákjából – maradjatok itt, először lemászok én egyedül, majd a szakadék aljáról biztosítással sorban utánam mászhattok.

– Rendben. Vigyázz magadra! – engedte útjára Éta a férfit. Kicsit azt érezte kihasználja Bétát céljai eléréséhez, de bízott benne hogy nem esik baja, és azzal mentette fel magát hogy a túloldalon fellelhető festészeti értékekkel kapcsolatban nem állított valótlant, és végülis a férfi maga vállalta a kockázatot.

Béta valóban könnyűszerrel ereszkedett le a szakadékba, és biztosítással gond nélkül jutottak le a többiek is utána. A túloldalon már nehezebb dolga volt, a mélyből figyelve jópár alkalommal riadtak meg mikor egy–egy kisebb szikladarab kicsúszott a lába alól, de végül feljutott a szirtre ahol a titokzatos épület állt. Leeresztette nekik is a kötelet. Alig bírták kivárni hogy végre ők is fenn lehessenek, Éta szíve egyre hevesebben vert ahogy egyre magasabbra jutott, bár nem tudta valójában mit is találhat odafenn ami közelebb viszi a kérdései megválaszolásához, de pillanatnyilag nem volt semmi a világon amit jobban akart volna mint végre ott lenni.

– Köszönöm – mondta a férfi kinyújtott karját megragadva, az utolsó lépést is megtéve.

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő | I. Regényíró pályázat

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A Múlt, Jelen, Jövő utazás az időben, egy többszereplős családregénybe ágyazva. A cselekmény a szereplők – akiknek útjai lépten-nyomon keresztezik egymást – életének eseményeit járja körül, mintegy száz évet felölelve, a huszadik század negyvenes éveitől a jelenkoron át egészen a huszonegyedik század közepéig. S mint mi mindannyian, ők is úgy gondolják, hogy a hétköznapi ember életét mindössze érintőlegesen befolyásolja a világpolitika, ettől függetlenül élnek és halnak, gyűlölnek és szeretnek.

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő

romantika

„Minden egyes pillanat,
a múlt, a jelen és jövő,
mindig is létezett és
mindig létezni fog.”

Kurt Vonnegut

01.05.2051

 

Belefeledkezve a gondolataimba elindulok a kórház irányába, de a következő pillanatban arra eszmélek, hogy egy autó csikorgó fékkel áll meg, a combomtól néhány centiméterre.

– Vak vagy kisanyám! Piros a lámpa!

A taxis a lehúzott ablakon kihajolva kiabál rám, nem mérgesen, inkább kihívóan, miközben tetőtől talpig végig stírol. „Kisanyám? Honnan jött ez a fickó?”, de azért jól esik a megkülönböztetett figyelem. Bocsánatot kérek, majd immár a zöld jelzésnél átsietek az út másik oldalára.

Eredetileg a Városligetbe indultam volna, mint minden május elsején. És mint minden alkalommal, most is késésben voltam.

Ahogy letettem a telefont, azonnal kocsiba vágtam magam, és úgy nyomtam a gázt, mint még soha. Már csak azért is, mert nem igen vagyok hozzászokva a pedál nyomogatáshoz. Két héttel ezelőtt az automatika véglegesen megadta magát. Még szerencse, hogy otthon voltam, és apa szerelője meg tudta bütykölni. „Nem teljesen szabályos, de akár egy évig is járhatsz vele, viszont levizsgáztatni nem lehet”, mondta szürke bajusza alatt bazsalyogva, miközben a pénzt szinte észrevétlenül a zsebébe csúsztatta.

Egy óra alatt tettem meg a kétszáznegyven kilométert, miközben végig azon imádkoztam, hogy még találkozzunk. Most, hogy itt vagyok, már azt sem tudom, mi lenne a jobb.

A közkórház lepusztult épülete előtt többen álldogálnak a bejutásra várva. Beállok a sor végére, és előveszem a mobilom.

Mákosdi Bertalan, a kiadó vezetője hívott, de nem vettem észre, mert véletlenül lenémítottam ezt a szart. Hoppá, üzit is küldött, „az Olga Popova regény fordításának határideje tegnap lejárt, ha holnapig nem küldöd, nem kapsz egy vasat sem”. Fordulj fel.

– Szia Berci! Bocs, valami történt a telómmal, csak most vettem észre, hogy kerestél. Szeretnélek megnyugtatni, már befejeztem a fordítást, de telefonáltak a debreceni közkórházból, hogy aput bevitte a mentő, életveszélyes állapotban van…

Baszd meg, Te most azt hiszed, hogy ezt kitaláltam? Menj a picsába, mindjárt meghal az apám!

Remegve nyomom ki a telefont, felnézek, s meglepetten szembesülök a körülöttem állók megbotránkozó pillantásaival. Basszuskulcs, nincs elég bajom?

A bejáratnál álló biztonsági őr kaján vigyorral fogad, amikor belekezdek a mondandómba, egy „igen, hallottam” megjegyzést követően elmagyarázza, merre találom az intenzív osztályt.

A lift előtt állva döbbenek rá, már megint elfelejtettem rendezni a parkolást. De most erre nincs idő. A lift még mindig sehol, némi várakozás után elindulok a lépcsőn. Próbálok nem sietni, nem szeretném, ha izzadtan találkoznék apuval. És bizonyára az orvossal is beszélnem kell. Az első benyomás mindig fontos, nem lenne túl jó belépő lihegve és csapzottan beesni az ajtón.

A lépcsőnél jobbra fordulok, végig megyek a folyosón, ahol végre találkozom egy nővérrel. Akitől megtudom, hogy balra kellett volna menni. De legalább azt is elárulja, hogy apu a kétszázkettes szobában van. Ahogy az orvos is.

Amit egyébként is megtaláltam volna, mert ez az egyetlen szoba, aminek az ajtaján hangok szűrődnek ki. Belépve az ajtón nagy nyüzsgés fogad, az ágyak lepedőkkel elválasztva, de csak az egyiknél zajlik az élet.

Apu életéért folyik a harc. A folyamatos sípszerű hang azt jelzi, a szíve nem működik. Ennek ellenére az orvos még próbálkozik. A következő pillanatban rám néz, s mint aki nem hisz a szemének, hosszan becsukja és ismét kinyitja a szemét. Arcán maszk, a fején műtőssapka, csak a nagy szürkésbarna, meglepődéstől tágra nyílt szemeit látom.

Képtelen vagyok megmozdulni, mintha elvarázsoltak volna. Egy ápoló megfogja a karom, szabályosan kirángat a kórteremből, majd elnézést kérve leültet a folyosó végén, az ablak mellett. Ami nyitva van. Hallom a madarak csicsergését, az autók zaját, az emberek beszédét.

Lenézek az udvarra, épp megáll egy mentőautó. Az ápolók egy öreg nénikét ültetnek be egy kerekesszékbe, hogy eltolják a szomszédos épület bejárata felé. „Nos, Andrea néni, nincs jó hírem, állítólag itt csak a nyolcvan év alattiakat szokták megdugni”, mire a másik, „te teljesen hülye vagy?”, „nyugi, süket, mint az ágyú”, válaszolja amaz röhögve. És egy pillanatra megfeledkezem arról, hogy…

Meghalt az apám. És mint mindig, most is elkéstem.

2022.01.14.

 

– Amikor anyám meghalt, minden hétvégén haza mentem apámhoz, mostam, főztem, takarítottam egész nap. Zsuzsa nővérem akkor már szociális otthonban volt, Irma Pécsről nem tudott minden hétvégén haza járni, Ilike meg nem beszélt apámmal, mert megharagudott a szüleimre, amikor Zsuzsával összerúgták a port. Egy piros lábason vesztek össze, amibe a lekvárt főzték, mind a ketten azt mondták, hogy az övék, és a végén Ilike meg az ura, Jóska, behúzták Zsuzsát az utcáról, és addig püfölték a kerítés mögött, amíg beszélni tudott. Akkor már harmadik napja járt az ablakuk elé, és kígyót-békát kiabált rájuk, lehordta a húgát mindenféle tolvajnak, hallotta az egész utca. Igaz, ami igaz, Zsuzsa sem volt szent, de azért még sem kellett volna összeverni! Anyámék természetesen az áldozat mellé álltak. Sajnos nem sokáig kellett apámhoz járni, három hónap múlva ő is elment anyám után.

„Miket beszélsz, édesanyám?”, s már szólásra nyitnám a számat, de aztán úgy döntök, visszafogom magam. Végül is, nem az első eset, hogy anyám megváltoztatja a múltat. És mindig úgy, hogy ő jobbszínben tűnjön fel. Kivételesen erre éppen emlékszem, mert akkoriban én is meglátogattam nagyapát párszor. De anyám egyszer sem volt ott! Minek is lett volna, amikor Sándor bácsiék három házra laktak? Sándor bácsi vagy Kati néni nap, mint nap benéztek az öreghez, de ha mégis valami dolguk akadt, akkor a két lány, Kati vagy Zsuzsi látogatta meg nagypapát. Jó, azt el tudom fogadni, hogy egyszer történt ilyen, de minden héten! Mondjuk, a jövőt már nem igen tudja módosítani. És nem is akarja. „No Future”, jut eszembe a múlt század hetvenes éveinek punk jelszava. Te Jó ég, én is ilyen leszek?

Nem ez az egyetlen dolog, ami miatt úgy döntöttem, hogy elhozom magunkhoz. Azt már megszoktam, hogy soha nem kérdez senkiről. Mintha csak neki lennének problémái. S mindez már olyan szinten, hogy ha megpróbálom elmondani, mi van az unokáival, meg sem hallgatja. Legalábbis nem reagál. Nem mondom, olykor előfordul, hogy kiderül, mégis csak felfogta, amit mondtam. Bezzeg az ő fájdalmai! Na, azt hallgathatod reggeltől estig. Most éppen azt, hogy beleállt a görcs a bordaközti izmába, amikor beült mellém az autóba. És azt én el sem tudom képzelni, hogy az mennyire fájdalmas tud lenni. „Anyukám, nálam ez naponta előferdül!”, mondanám, de hallgatok.

Persze hiába tudom, hogy ezzel mindenki jobban jár, ezt a taktikát csak ideig-óráig tudom tartani, előbb-utóbb kibukik belőlem a paraszt.

De annál még akkor is jobb, mintha elkezdene politizálni. Mintha bekapcsolnám a tévét! És hiába pofázok, hogy az ellenségkép gyártó propagandának nem szabad bedőlni. Egyébként meg, nem is értem, mit várok, hiszen ebben élte le a fél életét, a Rákosi korszaktól a hidegháborúban virágzó Kádár rendszerig.

Legutóbb úgy összevesztünk, hogy rám vágta a konyhaajtót. Aznap már nem kellett kommunikálnunk egymással. Ennek köszönhetően mindketten igyekszünk hanyagolni a témát. Így aztán Kinga lányom lett a politikai vélemények állandó hallgatója. Szerencsére ő sokkal jobb természet, s nagyon ügyesen tereli el a nagyanyját más vizek felé.

Emellett annak ellenére, hogy már minden mamapoént kívülről fúj, úgy tud nevetni, mintha most hallotta volna először. Amitől persze anyámnak is jobb kedve lesz.
Ábel fiamra mindez már kevésbé igaz. Úgy látszik, nem esett messze az a bizonyos alma, tőle már én is megkaptam jó néhányszor, „apa, ezt már legalább százszor hallottam”. Ráadásul még igaza is van, ami több mint kurva szar.

A január már évek óta az úgynevezett egészség hónapom, alig iszom alkoholt, elmegyek vért adni, igyekszem minél többet mozogni, torna, úszás, kocogás (séta), és most kivételesen még reumatológiai kezelésre is járok, gyógytorna, fizikoterápia, masszázs. Ha nem lenne ilyen hideg, még biciklizhetnék is.

Régen volt már ilyen az évkezdet, az első napokban leesett jó húsz centi hó, ami végre meg is maradt. Hajnalban mínusz tíz alá csökken, és napközben sem kúszik nulla fok felé a hőmérő. Miközben faljuk a kilométereket, szinte szikrázik a havas táj a napfényben. Bizonyára csak az emlékek szépítik meg, de gyerekkoromban szinte minden tél ilyen volt.

Ugye mondtam, már kezdődik (tiszta anyja)! Úgyhogy jobb lesz, ha minél előbb elkezdem megírni a memoárom, mielőtt én is tudatosan megmásítom az emlékeim!

*

Ó, azok a csodás téli szünetek! Tizenhárom voltam, amikor karácsony második napján leesett egy jó húsz centiméteres hó. Napok óta erre vártunk, délelőttönként megtelt a falu egyetlen szánkó dombja. Csak sötétedés után keveredtem haza, a szenes kályha mellett levettem a hótól nedves szerelésem, s addig melegedtem ott, míg anyám teleöntötte a kádat fíínom meleg vízzel. Imádtam a régi, öntöttvas fürdőkádunkban lubickolni, amire sajnos csak ünnepnapokon volt lehetőség, mert nem volt egyszerű kivárni, mire az a rengeteg víz megmelegedett a gáztűzhelyen, s egyébként sem volt olcsó mulatság. Viszont ezeken a napokon mindig részesülhettem ebben a kegyben.

A hosszú téli estékre egyébként is szívesen emlékszem. Hétfőnként, amikor nem volt tévé adás, vagy ha a tévénk elromlott (ez is gyakran megesett), anyám felolvasott. A Pedagógiai hőskölteményre ma is emlékszem, hogyan formált Makarenko a szerencsétlen árva gyerekekből igazi, összetartó közösséget, akinek minden tagja a Szovjetunió hasznos elvtársa lett. A nagy kommunista pedagógus! Szerintem, anyámnak ő volt a példaképe, s minden bizonnyal azt szerette volna, hogy én is tanár legyek.

Szilveszterkor hatalmas szél támadt, kis híján kifújta a kezemből a pogis tálat, amikor Király Pistiékhez mentünk. Ez volt az első olyan évvége, amire igazán szívesen emlékszem. Végre nem csak a szokásos „fenn maradhatsz kettőig, egyél sütit és igyál kólát” Szilveszter volt, és tulajdonképpen nekem köszönhettük. Legalábbis akkor azt hittem.

Apa halála óta kettesben töltöttük az év utolsó napját, ezúttal azonban Pisti barátoméknál ünnepelhettünk. Csak évekkel később jöttem rá, hogy az egész egy kommendálási akció volt. Ugyanis Pistiék nem csak minket hívtak meg, hanem Ódorékat is. Ódor Csaba faterja évekkel ezelőtt vált el, ugyanis az anyja meglépett egy katonatiszttel, aki az őszi betakarításra kivezényelt kiskatonák parancsnoka volt. Persze ezt mindenki tudta a faluban. No és láttam eleget Csabit verekedni a szünetekben, miután valaki lekurvázta az anyját. Annak ellenére, hogy alig ismertem, szimpatikus volt. Akkoriban anyura is mondtak csúnyákat, mondjuk őt nem kurvázták, hanem buzizták. Mert évek óta nem volt senkije. Abba most ne menjünk bele, hogy erre nem éppen ez a megfelelő szó, minden esetre eme apróság nagyszerűen rávilágít arra, hogy faluhelyen egyedülállónak lenni nem annak a jele, hogy szerencsés csillagzat alatt születtél. Gondolom, éppen ezért próbálták Pisti szülei összehozni a szüleinket. Csaba apja a Téeszben volt valami kisfőnök, Pisti apjának a közvetlen beosztottja. Anyunak meg Pisti anyukája volt a főnöke, mint az iskola igazgatóhelyettese.

Mi, „az ifjúság” gyorsan elvonultunk a nagyszobába, míg a felnőttek maradtak a nyári konyhának nevezett hátsó épületben. Pista nővére, Jutka is velünk tartott, bár elsőre nem volt túl boldog a dologtól. Mint kiderült, a szülei nem engedték el a kézilabda csapat bulijára. „Majd jövőre kislányom, ha már középiskolás leszel”, utánozta az apját.

Némi vita után a magyar kártya mellett döntöttünk, ami már csak azért is furcsa, mert nálunk nem volt divat a kártya, és csak körbefosozni tudtam. „Az is valami, legalább a lapokat ismered”, nevetett ki Jutka. Egy idő után Csabi felvetette, hogy ha ezt játsszuk egész éjjel, az marha unalmas lesz, inkább lórumozzunk. Aminek rajtam kívül mindenki megörült. De mikor Jutka megígérte, hogy megtanít, akkor már én is örültem. Ja, igen, ő volt a legjobb csaj az egész iskolában, szőke haj, kék szemek, kerek popó, formás cicik, mindez határtalan önbizalommal megspékelve. Emellett ő volt az egyetlen a nyolcadikos lány kézicsapatban, aki már a helyi felnőtt csapatban játszott, sőt, nyáron Debrecenben volt edzőtáborban, és már azt is lezsírozták, hogy oda fog járni középiskolába.

Talán Ódor Csabi volt az egyetlen, aki soha nem hajtott volna rá, ugyanis negyedik óta Varsányi Esztikével járt. Ők voltak az iskola „álompárja” (bár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de tényleg elvette, három gyerekük van, és úgy tudom, a mai napig együtt vannak).

Amíg a fiúk szétnéztek a konyhában munícióért, Jutka elmagyarázta a szabályokat, ami után néhány leosztást is kipróbáltunk, miközben sikerült többször is megnevettetnem. Meg kell mondjam, piszkos hamar belerázódtam, a negyedik körtől már én vezettem. Szóval ez a lórum nagyon bejött, gyufaszálban játszottunk, s éjfélre már utcahosszal vezettem. Ami tulajdonképpen nem is lenne lényeges, de annyiból talán mégis, hogy ezen az éjszakán nagyot nőttem Jutka szemében. Valljuk meg, eddig csak az öccse egyik haverja voltam, most meg úgy lettem a főzsugás, hogy előtte pont tőle tanultam meg a játék alapjait.

Éjfél előtt kimentünk a felnőttekhez. Igen emelkedett volt a hangulat, Pista faterja az asztalba kapaszkodva énekelte a kedvenc nótáját, amit Csaba apukája kísért tangóharmonikán, az anyukák meg nevetve próbáltak csatlakozni. Persze mi is beszálltunk, s jutalmul kaptunk egy üveg pezsgőt. És éjfél után, amikor mindenki megpuszilt mindenkit, Jutkától nem az arcomra, hanem a számra kaptam puszit! Utána felöltöztünk és csillagszórókkal a kezünkben kimentünk az udvarra. Még most is előttem van, az ég csodálatosan tiszta volt, mintha a csillagok is az újévet köszöntötték volna. És akkor Jutka még egyszer megcsókolt a sötétben, ezúttal sokkal hosszabban. Persze a többiek ebből semmit nem vettek észre. Amikor visszamentünk, megittuk a pezsgőt, nekem mindössze két pohár jutott, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy becsípjek, életemben először. Pistitől azzal váltam el, hogy holnap délben találkozunk, és elmegyünk korizni a csatornára.

Amikor újév napján felvettem a korit, és neki indultam a végtelen folyosóra emlékeztető jégpályának, olyan érzésem volt, mintha egy akvárium felett korcsolyáznék. Olyan csodás jeget azóta sem láttam, a szilveszteri szél teljesen simára fújta a csatornát.

A korcsolyát még apától kaptam, bakancsra szerelhető, állítható kori volt. Piszkos messzire elkoriztunk, közben beszélgettünk és nagyokat nevettünk egymáson, ha elestünk. Ilyen gyorsan még soha nem mentem korcsolyával. Visszafelé egy horgász léket későn vettem észre, pont belezúgtam a közepébe. Szerencsére a víz csak a derekamig ért, Pisti segített kikecmeregni, s azonnal felajánlotta, menjünk hozzájuk, egyrészt sokkal közelebb laknak, mint mi, másrészt náluk gyorsan be tudok feküdni a kádba, ami most nagyon fontos. Kiabálva rontott be a lakásba, de a szülei nem voltak otthon, csak Jutka jött ki álmosan. Pisti gyorsan elhadarta a történteket, majd elindult hozzánk, hogy másik ruhát hozzon.

Jutka határozottan beirányított a fürdőszobába, és már nyitotta a melegvizes csapot, közben rám parancsolt, hogy azonnal vetkőzzek le. Elég bambán állhattam ott, mert amikor visszanézett rám, elkezdett nevetni. Persze én teljesen lefagytam, képtelen voltam megmozdulni. Szabályosan lecibálta rólam a ruhát, és szinte erőszakkal beültetett a meleg vízbe. Majd még mindig nevetve kibújt a pizsamájából! Filmbe illő jelenet volt: először szép izmos pocija tűnt elő, aztán a gömbölyded mellei azokkal az édes kis bimbókkal, majd hosszú haja leomlott a vállára, és ott állt előttem anyaszült meztelen. Majd sejtelmesen mosolyogva beült a kádba, velem szemben. Annyira zavarban voltam, hogy csak lopva mertem ránézni, ő megfogta a kezem, s a szeméremdombjára húzta, közben ő is simogatta az ágyékom. Nem kellett sok, hogy elmenjek. Amikor ő is elélvezett, kiszállt a kádból, közben megpuszilta a homlokom. Amint kiment a fürdőszobából, nyílt a külső ajtó, de mire Pisti behozta a váltóruhám, a történteknek már nyoma sem volt.

Rá két napra, egy újévi felkészülési tornán a legjobb magyar női csapat, a Vasas szúrta ki Jutkát, de ők nem vártak szeptemberig, azonnal lecsaptak az ifjú tehetségre. Amikor legközelebb, a nyári szünetben találkoztunk, már megközelíthetetlen volt, mint egy királynő.
A napokban láttam a tévében, mint egykori válogatott játékos nyilatkozott a sportcsatornán a női kézilabda világbajnoksággal kapcsolatban. Nos, az utcán elmentem volna mellette…

Ezen az emlékezetes napon, 1980. január elsején tiltakozásul Afganisztán megszállása ellen Teheránban megrohamozták a Szovjet nagykövetséget. És bármennyire hihetetlen, csak ekkor vezették be Magyarországon az SI nemzetközi mértékegység rendszert. Kicsit le voltunk maradva…

 

Másnap megkezdődött a két hétig tartó népszámlálás, melyben, mint a legtöbb pedagógus, jó anyám is részt vett. Az eredmény szerint az ország lakosainak száma tízmillió-hétszáztízezer fő volt. Most épp egy millióval vagyunk kevesebben…

De akkor ezt ügye még nem sejthettem. De ha tudtam volna, akkor is magasról leszarom.

*

– Áronkám, légy szíves kikészíteni a kisbögrébe a gyógyszereim. Tudod, hogy el ne felejtsem bevenni!

– Igen édesanyám!

Már megint ez az „igen édesanyám”! Úgy hangzik, mint az odaadó gyermek udvarias válasza, miközben a mézes-mázos megszólítás valódi jelentése, „mondjad csak anyukám, tudom, hogy hülyeség, de most mit csináljak?”. Azt hiszi, nem tudom?

Azért, mert süket vagyok, még nem vagyok teljesen idióta! Jóóó, sokszor fogalmam sincs, milyen nap van, de ez azért van, mert, nem tökmindegy? A bolt minden nap nyitva, és sehova sem kell időre menni. Az orvost kivéve. Illetve a járvány óta már ez sem igaz, elég telefonálni, utána meg csak a gyógyszertárba kell elsétálnom.

Kíváncsi vagyok, mikor böki már ki végre az igazságot. Hogy akkor most végleg ide akar költöztetni. Pont a nyolcvanadik születésnapom előtt!

Mert az „anyukám, jobb lesz Neked nálunk ebben a hidegben” szöveg elég furcsán hangzott. Attól, hogy tavaly eltörtem a csuklómat hólapátolás közben, még nem törvényszerű, hogy minden évben bekövetkezik valami baleset!

Akkor voltam először náluk, egy hónapig. Egyébként azt leszámítva, hogy állandóan azt a másik híradót nézette velem, egész jól éreztem magam. Bianka, a második felesége, tündéri teremtés. Nem mintha az előző nejével bármi gondom lett volna. Annival sokkal inkább neki volt baja. Persze én már az elején láttam, hogy nem illenek egymáshoz!

És a kis Kingával olyan jókat lehet beszélgetni! Mennyi idős is? Tizenöt lesz? Igen, ősszel ment középiskolába, s az ország egyik legjobb gimnáziumába jár.

Kár, hogy Ábel nem lakik itt. De hát ilyen az élet, a gyerekek kirepülnek, mi meg megöregszünk! És hamarosan mérnök lesz a nagyfiú! Apám idejében ez még elképzelhetetlen lett volna. Hogy egy falusi parasztból mérnök legyen! Szegény édesanyám ugyan mondogatta mindig, „tanulj tinó, ökör lesz belőled!”, de bár csak ilyen egyszerű lett volna.

Emlékszem, amikor bejelentettem, hogy gimnáziumba akarok menni, apám vörös fejjel kiabálta az arcomba, „szegények vagyunk mi ahhoz, fiam!”. A következő héten haza jöttek a nővéreim. Irma akkor már Kabán lakott a férjével, terhes volt a kis Marikával, Zsuzsa is férjnél volt már, ő Karcagról vonatozott haza. Ilike még otthon lakott, de már dolgozott a petritelepi kisboltban, olykor segítettem neki, amikor nagytételben kapott árut. Bár ez az ötvenes években ritkán fordult elő. Hárman estek neki anyámnak. Mit képzel magáról ez a kis taknyos? Még hogy gimnázium! Mint valami úrikisasszony! És mégis, hogy képzeli ezt édesanyánk?

A családban minden gyerek szakmát tanult, ami a szüleinkhez képest igenis nagy szó volt, hisz nekik csak a hatosztályuk volt. Tizenkét évesen mentek dolgozni, mint a többi ladányi parasztgyerek. Szegény anyám, apámat még meg tudta volna győzni, de ekkora ellenszél láttán kénytelen volt visszavonulót fújni.

Egyedül Sándor bátyám nem ágált a tovább tanulásom ellen, de neki akkoriban sokkal nagyobb problémája volt. TBC-s lett. Kopácsi doktor úr, az öreg orvos persze azt hitte, hogy ebbe a szikár, inas fiatalemberbe még a villám se tud belecsapni, biztos szimulál. Nem írt ki neki még gyógyszert sem. Isteni szerencse, hogy Debrecenben dolgozott, és a munkahelyén lett rosszul, mert így azonnal beszállították a kórházba. Hosszú ideig élet-halál között lebegett, azt hittük, a nyarat sem éri meg.

Így aztán maradtam a szakmatanulásnál, amiben lány létemre nem volt túl nagy a választék. Lehetek kereskedő vagy varrónő, mint a nővéreim. Ilike unszolására a bolti eladó szakmát választottam. Ment is volna a dolog, ha lett volna kedvem hozzá. De nem volt.

– Anyukám, még egyszer kérdem, hova tegyem a gyógyszeres bögrét?

– Jóóóvanna, nem kell kiabálni! Tedd oda a kisasztalra, ott biztos megtalálom.

 

Úgy látszik megint belefeledkeztem a gondolataimba. Így van ez, ha a nyolcvanat tölti az ember. Hehe, nem csoda, ha azt hiszi, nem vagyok teljesen épelméjű!
De hát mi máson is járhatna az eszem, mint a múlton. Az első emlékképemben Irmával, Ilikével és anyámmal ülünk a nagy ebédlőasztal alatt összefogódzva, én a kör közepén, a többiek úgy takarnak be, mint egy sátor. Borzalmas zaj van, mintha hatalmas vihar érte volna a falut. Persze az is lehet, csak képzelem hogy emlékszem rá, hiszen akkor még csak két és fél éves voltam. Ennek ellenére teljesen berögzült az emlékezetembe, most is látom magam előtt a nővéreim ijedt arcát. Anyám számtalanszor elmesélte a negyvennégyes bombázást, aminek a célpontja a vasútállomás lett volna, de még Püspökladány másik végébe is jutott néhány eltévedt bomba. Sándor bátyám kinn maradt az udvaron, segített az állatok körül, mert apám a marhák és a lovak életét a magáénál is többre tartotta. Zsuzsa meg azért maradt kinn, mert épp lenn volt a kert hátuljában, s az ijedtségtől földbe gyökerezett a lába. Nagy nehezen elkúszott a disznóólig, és ott maradt fekve. Aztán az egyik bomba a szomszéd udvarára esett, a föld megremegett alatta, és a légnyomás lesodorta az ól tetejét. Amikor szegény Zsuzsára néhány vályog ráesett, azt hitte, őt is bombatalálat érte. Meg sem tudott mozdulni, apám és Sándor húzták ki a törmelék alól. Az ijedtségen és néhány zúzódáson kívül nem lett semmi baja. De még felnőttként is előjött ezzel a történettel. Főleg, amikor beszittyózott.

A következő emlékem már az orosz katonákhoz kötődik. A falu elfoglalása után a kamrában szállásoltak el egy csapat katonát, és a tisztaszobában lakott egy tiszt. Apám kicsit beszélt oroszul, mert az első világháborúban együtt dolgozott egy ruszki hadifogollyal a vasútnál. Ő Iván kapitannak hívta. Nagyon szeretett engem, Eszterke gyévocskának szólított, a térdén lovagoltatott, és gagyogott hozzám, ahogy egy kisbabához szokás.

Pedig már tudtam beszélni, és arra is emlékszem, hogy Ványa gyágyának hívtam, pedig akkor még nem is hallottam Csehovról (he-he)! Egyszer, amikor anyám az aznapi fejést hozta be a házba, az egyik kiskatona elé állt, és egyre erőszakosabban követelte a sajtárt. Anyám persze nem akarta átadni, hiszen télidőben a tyúkok is alig tojtak, ez volt az egyetlen biztos napi betevőnk. Szerencsére Iván bátyuska pont akkor érkezett meg, iszonyúan leszidta a beosztottját, apám szerint azt mondta neki, hogy a tej a kislányé, és ha még egyszer meglátja, hogy el akarja venni, kikötözi. Erre persze nem emlékszem, apám mesélte később. Milyen finom is volt a meleg tej puliszkával!

– Szia Mama! – a kisunokám dugja be az orrát, ezek szerint most érkezett haza. – Gyere vacsorázni, apa rántottát csinált, azt Te is szereted!

– Jobb lenne egy kis puliszka, meleg tejjel!

– Ha gondolod, megnézem a neten, és készítek Neked, jó?

– Nem kell azt megnézni, a puliszka még fejből is megy!

Összenevetünk, és megöleljük egymást. Milyen szép lány lett ez a Kinga! Hány éves is? Ja persze, tizenöt, ősszel ment középiskolába, s az ország egyik legjobb gimnáziumába jár!

Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel | I. Regényíró pályázat

Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A regény a 2. Magyar Hadseregnek a keleti frontot érintő hadjáratának története, időben 1942 szeptemberétől 1943 februárjáig tart. A regény főszereplője a huszonkét éves Markovitz Nándor (Nándi) honvéd, akinek tolmácsolásában ismerhetjük meg az ő és katonatársai történetét.

Jávorszki András: Tűzzel-vassal, jéggel

akció, történelmi

1.

Sortűz

Az őszülő hajú őrnagyot és a főtörzsőrmestert reggel fél hatkor vezették elő a kivégzőhelyre. Némán figyeltük, ahogy az őreik által közrefogva sétálnak felénk. Hideg volt, még alig pirkadt, de a Don irányából felszálló nyirkos, gallér alá bebúvó fuvallatok hamar elűzték a korai ébresztő miatti álmosságunkat. Mindannyian fáztunk. Az őrnagy és korábbi alárendeltje is reszkettek, de nem a hidegtől, hanem a félelemtől. Mégsem jajveszékelt, vagy könyörgött egyikük sem. Némán tűrték, amikor a katonai csendőrök gyakorlott kezei az előre odakészített kötelek segítségével kikötözték őket a nyírfák tövében álló oszlopokhoz.

– Utálom ezt – sóhajtotta mellettem egy hang.

– Pedig most először csinálsz ilyet – válaszoltam.

– Igen. De már most utálom.

Néhány perccel ezelőtt, amikor a halálraítéltek még a fogdájukként szolgáló csűrben vártak a sorsukra, és megkapták a táborparancsnokság által nagylelkűen engedélyezett utolsó, langyos kávéjukat, az őrnagy megkísérelte a lehetetlent; utoljára fogott magyarázkodásba.

– Mi értelme? – kérdezte. – Hiszen mindenkit halálra ítéltek. – reszkető kezekkel vette el az ütött-kopott porceláncsészét, ivott néhány kortyot, aztán letette maga mellé a priccsre és felállt. – Magukat is, meg az egész magyar hadsereget. – sorban végig hordozta a tekintetét a néma őrökön. Ha a segítőkészséget nem is, legalább az együttérzés jeleit próbálta megtalálni a borostás arcokon, az acélsisakok alól azonban unott tekintetek néztek vissza rá. – Ha egyszer megindul az offenzíva, úgyis vége mindennek. Én csak menteni akartam, akit még lehet.

A barnászöld egyenruhába öltözött katonák – a csapatcsendőrök mellé beosztott, egyszerű bakák – némán egymásra néztek. Efféle magyarázkodást hallottak már korábban is. Vállat vontak hát és behúzták maguk mögött az ajtót, az utolsó perceikre még magukra hagyva a gondolataikkal egykori tisztjeiket. Az őrnagy lassan visszaült az ágyára és ökölbe szorított kezekkel, némán bámult maga elé. Rabtársa, a magas, vékony bajszú főtörzsőrmester, aki a szálkás deszkafalnak dőlve várakozott, egyszer sem szólalt meg, mióta előző nap este ideszállították őket a voronyezsi ideiglenes katonai börtönből. Az arcáról sem lehetett leolvasni semmiféle érzelmet. Ha bánta is a percet, amikor hallgatott a felettesére és tárgyalni kezdett az oroszokkal, nem mutatta ki. Inkább egy kis dobozkát húzott elő a zsebéből, aztán gyufa sercent, és a fiatal férfi elszívta élete utolsó cigarettáját.

Tizenkét főből álló kivégzőosztagunk elé egy fényesre súrolt csizmában feszítő, peckes százados lépett. Piszok magabiztosnak látszott, nagyon is tisztában volt a feladata fontosságával. Némán végignézett rajtunk, megeresztett felénk egy félmosolyt, aztán katonásan hátat fordított nekünk. Papírt húzott elő a zsebéből, majd az oszlopokhoz kötözött tisztekhez intézte mondandóját.

– Sipos Ferenc őrnagy és Molnár Ádám főtörzsőrmester! – kezdte. – Kötelességem közölni önökkel, hogy a Magyar Királyi Honvédség főparancsnoksága elutasította fellebbezési kérelmüket. Az ítéletük golyó általi halál, amiért tárgyalásba bocsátkoztak az ellenséggel. A tervük az volt, hogy a századuk leteszi a fegyvert, és megadja magát, ha cserébe az embereik elegendő élelmiszert és orvosi ellátást kapnak. Ezzel nemcsak a frontvonal védelmétől kívántak elvonni katonai erőt, de nyilvánosan megszégyenítették a hadseregünket azzal, hogy azt a téves információt hozták az oroszok tudomására, miszerint nem rendelkezünk megfelelő ellátással.

– Miért, talán igen, te barom? – szűrte a fogai között dühösen ugyanaz a hang, amit az előbb is hallottam.

– Fogd már be! – mordultam rá. Más sem hiányzott, mint hogy a százados meghallja Karesz zsörtölődését.

A magas nyírfák felső ágaira akár a halál angyalai, néhány fekete varjú telepedett és a fejüket forgatva kíváncsian méregették az alant szorgoskodó embereket. A százados közben eltette a papírt, majd intett az odébb várakozó csendőröknek. Egyikük azonnal az elítéltekhez lépett, előhúzott a zsebéből két piszkos, fekete kendőt, majd az elítéltek szemei elé kötötte, örökre elzárva előlük a nyirkos szeptemberi hajnal erőtlen fényeit. Aztán két vörös színű papírdarab következett, amiket egy-egy biztosítótű segítségével erősített a zubbonyaikra, egyenesen a szívük fölé. Végül hátralépett, megszemlélte a munkáját, aztán fontoskodva odabiccentett a századosnak. Látszott rajta, hogy elégedett magával. Ennél nagyobb elégedettséget már csak akkor érzett, amikor néhány nappal ezelőtt három, hasonló vádak alapján elítélt tisztet húzott fel egyesével egy diófára.

Az őrnagyra és a főtörzsőrmesterre is kötél várt volna, mert a tettük hivatalosan is árulásnak minősült; hogy végül mégsem így történt, az a főparancsnokság egy magas rangú tisztjének volt köszönhető, aki valamilyen távoli rokoni kapcsolatban állt az őrnaggyal. A haláltól megmenteni ő sem tudta az elítélteket, de annyit elért, hogy legalább gyorsan és fájdalommentesen segítsék át őket a túlvilágra ahelyett, hogy percekig bokáztak volna egy vaskos faágról alálógva.

– Készüljenek fel a tüzelésre! – fordult vissza hozzánk a százados, mire tizenkét puska závárzata csattant egyszerre. – És ne feledjék, nem kell sajnálniuk ezeket a disznókat, még akkor sem, ha korábban a maguk felettesei voltak. Ezek árulók, akik a vesztünket akarták. Nem érdemelnek kegyelmet – recsegte, én pedig arra gondoltam: fordulj fel, te féreg. Remélem, egy nap téged is a sajátjaid lőnek agyon. Bár személyesen nem ismertem a halálra ítélteket, és a letartóztatásukról is csak az előző napon szereztem tudomást, mégis szánalmat éreztem irántuk. Bűnösök, ismételgették nekünk a tisztjeink keményen, amikor kijelöltek bennünket erre a megtisztelő feladatra, de én nem voltam ebben annyira biztos. Inkább tartottam a dolgot egy kétségbeesett lépésnek, semmit árulásnak, éppen ezért is szégyelltem magam, amiért itt kellett állnom ma reggel, fegyverrel a kezemben.

Kivégzőosztagunk bal szárnyának, köztük nekem is az őrnagyra kellett tüzelnem, a jobb szárnyak pedig a főtörzsőrmesterre. Újabb parancs hangzott el, mire mindannyian a vállunkhoz szorítottuk a puskatust. Hiába takarta az áldozatok szemét immár kendő, a tekintetemet nem bírtam az arcukra irányítani. Úgy éreztem, az őrnagy pillantása még a rongydarabon is átsüt és bennünket méreget. Minden igyekezetemmel azon voltam hát, hogy a látóteremet a jó tizenöt méterrel odébb elhelyezkedő vörös papírfecni töltse ki, semmi más.

– Nándi! Mi lenne, ha mellé lőnék? – suttogott megint Karesz, aki még ekkor sem bírt csendben maradni.

– Valószínűleg te lennél a következő, akit odaállítanak – válaszoltam neki.

– Kuss legyen! – üvöltött ránk a százados. Aztán nagy levegőt vett és kiadta a tűzparancsot.

2.

Felderítők

Másfél hónappal korábban, augusztus utolsó napjaiban vonultunk le a Donhoz, ami most is ott kanyargott valahol, a keleti látóhatárt lezáró fák mögött. Védelmi állásokat építettünk ki a folyónak háttal, a környéken elszórt kis, szovjet falvak közötti területen, de az egyre mostohább időjárás miatt a művelet vontatottan haladt. Emellett minden nap végeztünk felderítéseket a környéken; kisebb, néhány fős csoportokba verődve jártuk végig az erdőket és a magas fűvel benőtt lankákat. A védvonalaink errefelé, Uriv és Korotojak települések közelében nem mindjárt a Don partján húzódtak úgy, mint innen hetven kilométerrel északabbra, Voronyezs alatt, hanem attól egy-két kilométerrel hátrébb, mert a folyót ezen a szakaszon sokfelé mocsaras partvonal szegélyezte, ami lehetetlenné tette volna az állások kiépítését.
Nem volt ez másképp ezen a napon sem. Miután elfogyasztottuk a kukoricakásából és főtt tojásból álló, szerény reggelinket, hozzáláttunk, hogy a lövészárkokat bővítsük. Megterhelő munka volt ez, a nehéz, sáros föld lapátolása minden erőt kiszívott az emberből. Mégis csinálnunk kellett, mert a munkaszolgálatosok jó részét elvitték tőlünk Voronyezsbe, másokat Urivba. Akik maradtak, azoknak a többsége középkorú, elkényelmesedett férfi volt már, elszokva a nehéz fizikai munkától, állandó félelemben élve az ellenségtől, és a saját őreiktől egyaránt. Valóságos megváltás volt a számukra egy-egy olyan nap, amikor a rájuk vigyázó keretlegények átadták őket nekünk majd közölték, hogy csak este jönnek vissza értük.

– Ez a rohadt sárdagasztás – morogtam, aztán ledobtam az ásót, majd cigaretta után kezdtem kotorászni zsebemben. – Hát mi vagyok én, vadmalac? – dühösen kisöpörtem a szememből a verejtékemmel keveredő vízcseppeket. Az eső szinte megállás nélkül szakadt már vagy másfél hete. Hideg cseppekben hullt alá az ólomszürke égből, és nyúlós mocsárrá változtatta a földet. A korábban kiásott lövészárkokban sokfelé kis patakokban szaladt, máshol pedig lábszárig ért az összegyűlt víz, így homokot szórtunk bele, arra pedig deszkapallókat fektettünk, hogy megkönnyítsük a járást. Az egyenruháinkon fekete penészfoltok tünedeztek fel a szűnni nem akaró csapadék miatt. Éjszakánként lehetetlen volt rendesen megszárítkozni a huzatos, nyirkos barakkok mélyén. Az átázott öltözék, és a penész szagától folyamatos rosszullét környékezett mindannyiunkat.

– Ismered az ide vonatkozó bölcsességet, nem? – kacsintott rám az Öreg. – Csak addig nem szereted, amíg meg nem szereted.

– Ez lehetne az egész keleti front mottója. Ha lesz egy kis időm, rá is hímzem a zászlónkra. – nagyot szívtam a cigarettába, aztán körbe néztem. Közelebb és távolabb is ronggyá ázott emberek szorgoskodtak, vagy csak támaszkodtak a lapáton.

– Kilógathatnád mellé a gatyádat is – javasolta Somló Karesz. – Az oroszok elájulnának a gyönyörtől, amiért fehér lobogót látnak.

– Hát hogyne, biztos remek előadás volna – szólt közbe egy idősebb, félszemű munkaszolgálatos, aki leginkább egy kiöntött ürgére emlékeztetett a víztől csöpögő vattakabátjában. – De a folytatást nem találnátok ennyire viccesnek. A múlt héten állítólag egy egész szakasz szeretett volna a vörösökhöz csatlakozni Scsucsje alatt, ha úgy végre hazajuthat. Személyesen a német barátaink lógatták fel őket, aztán megtiltották a temetésüket. A hullák ott maradtak a fákon, amolyan elrettentő példaként.

– Erről nem is hallottam – mondta neki Tóth Péter, aki olyan nyugodtan üldögélt az egyik talicska szélén, mint akinek semmi dolga. – Jól értesült vagy.

– Ezt pletykálták – vont vállat amaz. Intelligens arcú, magas férfi volt, közelebb az ötvenhez, mint a negyvenöthöz. Korábban mesélte, hogy még a nyáron veszítette el a fél szemét, amikor a keretlegények vezetője – a munkásszázadra felügyelő katonák őrmestere – alaposan helybenhagyta egy nádpálcával valami apróságért. Részvétet éreztünk iránta, és ha valami munka akadt, mindig igyekeztünk magunk mellé kérni a keretből. Hiába volt parancs arról, hogy nem beszélgethetünk velük, ha az őreik nem voltak a közelben, ezzel a kutya se törődött.

– Na, János, maga ismét jó ellesz itt velünk máma – mondta neki az Öreg még reggel. – Csak lapátoljon, de módjával. Mi se igen törjük össze magunkat.

– Az biztos – helyeselt Tóth, aki olyan szigorúan tartotta magát ehhez az elgondoláshoz, hogy a feneke lassan oda nőtt a talicskához.

Már egy jó órája dolgoztunk, amikor az árok szélén megjelent Horváth őrmester, az elmaradhatatlan, büdös szivarjával a szájában.

– Hé, maguk négyen – mutatott végig rajtunk. – Kapják össze magukat máris, és negyedóra múlva cipeljék be a valagukat Fodor alezredeshez. Feladatuk van. Ha azt mondtam máris, azt úgy is gondoltam, ürgemajmok.

– Jelentem uram, már kaptunk feladatot – tisztelgett Somló Karesz sáros arccal, szélesen vigyorogva. – Az árkok bővítését.

– Nem mondom még egyszer! Ne a sarat túrják, hanem szedjék össze a felszerelésüket, de még ma, ha kérhetem.

Szentségelve tettük le a szerszámainkat. A lapátolást utálatos elfoglaltságnak tartottuk, ám ha választani lehetett, még mindig inkább ez, mint hogy oroszok után koslassunk. De nem volt mit tenni, mentünk, mert Horváth elég nagy szarházi volt ahhoz, hogy az ellenkezésünk miatt esetleg jelentést tegyen parancsmegtagadásért.

– Már megint én – dohogott Péter, akit senki nem hívott a keresztnevén, hanem mindenki csak Tóthnak szólította. – A múlt héten kétszer is kint voltam. Több ezren vagyunk itt, akkor hogy lehet, hogy mindig engem találnak meg?

– Vedd megtiszteltetésnek – válaszoltam, miközben a lövészárok oldalába vert vastag karókba kapaszkodtam, amelyek azt a célt szolgálták, hogy a föld oldalról ne omolhasson be. Felhúztam magam, aztán lenyúltam, és segítettem felmászni Tóthnak is. – Fodor biztos szereti a képedet nézni eligazítás közben.

– Pedig igazán elfelejthetné már egy időre – zúgolódott tovább.

– Ne legyél úgy oda – szólt neki az Öreg is, aki már az összesározott bakancsát igyekezett megtisztogatni egy darab ronggyal, de inkább csak szétkente rajta a piszok java részét. – Cserkelünk egyet az őszi zuhéban. Legalább elmondhatod, hogy bejártad egész Oroszországot. – visszafordult a munkaszolgálatos felé. – Hát maga csak dolgozzon, és figyeljen az őrökre.

Visszamentünk a körletünkbe, ami néhány száz méterrel odébb helyezkedett el. Hevenyészett faházakból állt, amiket egy kiterjedt fenyőfaliget szomszédságában húztak fel nemrég. Az épületek környékét kaviccsal és homokkal szórták be, gondolva az őszi esőzésekre, így itt kevesebb volt a sár. Az épületek mellett fél tucat, a hajnali órákban érkezett LT–38-as harckocsi állt, szürke páncélzatuk tompán csillogott az esőtől. Vadonatújak voltak, még egy karcolás sem látszott rajtuk.

– Nézd már! – Karesz megrugdosta az egyik jármű lánctalpát. – Mi folyik itt, végre beindult odahaza a hadiipar?

– Na, ha ezekkel nem megyünk el egészen Moszkváig, akkor semmivel – méregette az Öreg a csehszlovák gyártmányú járműveket. – Nem érzitek túlzásnak ezt a hat darabot? Fele ennyivel is megnyernénk a háborút. – lemondóan ingatta a fejét.

Meg tudtuk érteni a csalódottságát. Harckocsik tekintetében pocsékul álltunk. Volt néhány Toldi páncélosunk, és egy pár német gyártmányú könnyű harckocsink, de ezeken kívül semmink, csak lövegek és régi mozsárágyúk, amik még az előző háborúból maradtak. Eközben odaát, a Don túloldalán az oroszok a legújabb típusú T–34-es harckocsikat sorakoztatták fel, amiket százával hoztak ide a gyáraikból. A hadvezetés minden egyes nap ígéretet tett arra, hogy hamarosan megérkezik a jobb ellátmány, többek között az új egyenruháink, az esőkabátok, járművek és a téli felszerelés. Ám a vonatok csak újoncokat hoztak, többségében ártatlan tekintetű, tizennyolc éves fiúkat, akik közül a legtöbbnek még pehely sem volt a szája felett. Meg persze fegyvereket. Puskákat, német gránátvetőket, páncéltörő ágyúkat, és néhány ócska harckocsit, de sajnos egyikből sem eleget.

– Még így is jobban fel vagyunk szerelve – magyarázta Tóth –, mint az innen délebbre állomásozók. Azt hallottam, van, ahol földbe ásott lyukakból figyelik a folyót, de nincs semmi egyéb erősítés.

– Szóval mi vagyunk a félszemű királyok a vakok között? – sóhajtottam, de azért jól tudtam, miről beszél. A magyar vonalak kétszáz kilométer hosszan kanyarogtak a Donnal párhuzamosan, de feleannyi ember és felszerelés sem állt rendelkezésünkre, mint amivel egy ilyen hosszú szakaszt hatékonyan tartani lehetett volna.
Bementünk a barakkunkba, ami most, a délelőtti órán üres volt. A társaink vagy őrségben voltak, vagy ők is az állásokat bővítették. Többségüket még kora reggel felvezényelték az egy kilométerre lévő Bazkij-dombra, a környék legmagasabb pontjára, hogy kiépítsék a fával és földdel lefedett bunkerrendszert, valamint a körülötte lévő állásokat néhány löveg számára. Átvágunk az épületeket összekötő, hosszú folyosón és átmentünk a parancsnoki szárnyba, ahol jelentkeztünk az alezredesnél, aki egyedül tartózkodott a térképszobában.

– Kedves, hogy benéztek hozzám, és nem nekem kellett magukat megkeresnem – mondta köszönés helyett. A szoba közepén álló asztalra egy jókora térkép volt kiterítve. – Jöjjenek ide – intett –, és figyeljenek!

Az asztal köré csoportosultunk, ahol a térképen kívül egy petróleumlámpa, egy gramofon, és egy üveg ecetízű, német bor is helyet kapott. A térképen már számtalan jelölés látszott, amiket az asztalon szanaszét szórt, színes ceruzákkal rajzoltak rá korábban.

– Felderítést kell végezniük a mai nap. Menjenek el a folyóig, majd végig a part mentén, le a Molgov-szigetig – bökött a térképre – ami innen délre, nagyjából tíz kilométerre található. Az oroszok állítólag nagyobb erőket vonultattak fel a túlparton. A hadvezetés egyelőre nem erőlteti a légi felderítést, mert nem akarják, hogy az oroszok esetleg megtudják, kiszúrtuk őket. Ezért van szükség magukra. A mai napra megmenekülnek a lapátolástól.

– Így is a sarat fogjuk gyúrni – sóhajtotta Tóth, de Fodor elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– A Donnak ezen a szakaszán eddig nem voltak jelentős orosz csapatmozgások – folytatta. – Az erőik jelentős része Uriv alatt van, vagy fent, Voronyezsnél. De fel kell rá készülnünk, hogy végül itt is megjelennek.

– Nem biztos, hogy visszaérünk sötétedés előtt – mondta az Öreg.

– Számítok erre, tizedes – biccentett Fodor. – Ha így lesz, jól húzzák meg magukat valahol éjszakára, és ne ugráljanak virradatig! Hősi halottakra van a legkevesebb szükségem.

Egész nap az eső áztatta vidéket tapostuk, bakancsainkkal cuppogva dagasztottuk a helyenként bokáig érő sarat. Egy teremtett lelket sem láttunk sehol, a saját vonalainkat kivéve, ami néha át derengett az esőfüggönyön, néhány száz méter távolságra a kijelölt felderítő útvonalunktól. Később aztán a kiépített állások sora elmaradt mögöttünk, ahogy folyó nagy kanyart vett délnyugati irányba, és mi követtük az irányát, utat törve magunknak a lápos parton, a magas fák alatt.

A kiterjedt nádasokat fedezékként használva délután három óra körül jutottunk el a célul kijelölt Molgov-szigetig, ami lényegében nem volt több mint egy jó fél kilométer hosszú, lapos, kavicsos kiemelkedés, néhány nagyobb bozóttal a közepén; a sziget a tavaszi áradások alatt rendszeresen víz alá került, most azonban a nagy esőzések ellenére sem tűnt még el. A folyó ezen a ponton nagyjából kétszáz méter széles lehetett, és ugyanolyan csendesen hömpölygött, mint a fentebbi szakaszán. Hiába erőltettük a szemünket, hiába figyeltük távcsővel a túlsó partot, életnek semmi jelét nem láttuk. Odaát nem volt más, csak esőben ázó dombok. Innen nem messze a Potudany névre keresztelt vízfolyás ömlött bele a folyóba, és a mocsarakkal tagolt torkolatvidék arrafelé szintén lehetetlenné tette számunkra a védelmi állások kiépítését.

– Erről ennyit – mondta az Öreg, miközben a mutatóujja hegyével leseperte az esőcseppeket tömött, fekete bajuszáról. – Valaki biztosan látott pár felderítőt, és berezelt. Egyből azt hitte, egy zászlóaljnyi katonával van dolga.

– Szép kis kirándulás volt a semmiért – köpött nagyot Tóth. – Csak azt nem értem, miért nem küldtek ki egypár önkéntest? Akad belőlük éppen elég, és mindegyik azért ácsingózik, hogy kapjon egy snájdig medált az egyenruhájára.

– Fújjuk ki magunkat – javasoltam, azzal máris lehuppantam a vizes fűbe és előhúztam a zsákomból egy üveg konyakot.

– Ezt meg hol szerezted? – nézett nagyot Karesz.

– A konyhán, még tegnap. Az egyik szakács tartozott nekem némi pénzzel. A zsebembe akart dugni pár rubelt, meg márkát, de mondom, mégis mi a fenét kezdjek itt azzal, a semmi közepén? Úgyhogy inkább elhoztam ezt.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen finomságokat is tartanak itt.

Körbe adogattuk az üveget és mindenki jól meghúzta. Közben Tóth nagyokat káromkodott, és néhány tetűt sepert ki fintorogva a hajából, a füle mögül. A penész mellett a kis vérszívók jelentették a másik gondot. Kaptunk ellenük egy enyhén büdös, sárgásfehér port, hogy azzal szórjuk be magunkat, de láthatóan nem sokat használt. Az embernek először liftezett a gyomra, ha arra gondolt, miféle apró dögökkel kell megosztania az ágyneműjét és az egyenruháját, lassan mégis megtanultunk együtt élni velük, hiszen mást úgysem tehetünk. Néhanapján azzal biztattak minket cinikusan, hogyha télre is itt ragadunk, a kemény fagy bizonyára eltünteti őket.

Feltápászkodtunk, és elindultunk visszafelé. Nem sokkal később az ég sötétedni kezdett, de mi még mindig úton voltunk. Egy kisebb, kopasz domb tetején álltunk meg, hogy ismét pihenjünk egy keveset.

– Valamelyik este – mondta Karesz – megint kártyázhatnánk. Csak mi, esetleg még az a Juhász Feri nevű fiú. Te is gyere – bökte oldalba Tóthot.

– Nem, az kizárt – legyintett. – Kösz, de bőven elég volt nekem tegnap este.

Az előző napi kártyapartin Karesz végig nyerő sorozatban volt. Összeszedett jó pár töltényt és cigarettát, ráadásként Tóth feltette a következő háromnapi kenyérfejadagjának egynegyedét is, szemben Karesz adagjának feléért. Veszített, ami súlyos érvágás volt az állandóan éhes fiú számára, hiszen a kenyérből egy napra mindössze ötven dekát kaptunk.

– Úgy lesz, ahogy mondtam. Kint ragadunk éjszakára, hacsak nem vágjuk le valahol a visszafelé vezető utat – mondta az Öreg, és a térképet böngészte, amiknek a legtöbbjét az orosz állásokban talált atlaszok alapján írták át magyarra, belerajzolva azokat a tereptárgyakat is, amiket a felderítő repülések során fotóztak le. – Képtelen vagyok eligazodni. Olyanok ezek a vacakok, mintha holdkórosok készítették volna.

– Mutasd csak! – lépett oda hozzá Karesz. Összedugták a fejüket, sötétzöld rohamsisakjaik halkan egymásnak koccantak. Mi ketten addig álltunk és vártunk. Tóth azzal küszködött, hogy cigarettára gyújtson.

– Átázott ez az istenverte gyufa – morgolódott. – Nándi! – nézett rám. – Nándi, van száraz gyufád?

– Az nincs. De itt van helyette ez. – a zsebembe nyúltam és átadtam neki a benzines öngyújtómat, aminek az oldalába egy ötágú csillagot gravíroztak.

– Szép darab – méregette irigy tekintettel. Rágyújtott vele, aztán visszaadta. – Honnan van?

– A székesfehérvári hadtest egyik őrmesterétől nyertem kártyán, még a nyáron. Ő meg állítólag egy halott orosz zsebében találta. Nem is gondolnád, mi minden van azoknál a muszkáknál. Állítólag az amerikaiak tömik őket felszereléssel. Azt mondta, talált még nála amerikai cigarettát, csokoládét, meg texasi marhahúskonzervet is. Hallottál már ilyet? Néha az az érzésem, valójában nem is az oroszokkal harcolunk, hanem a jenkikkel. Gondolom, hadianyagot is küldenek ide bőven.

– Az anyjukat! – sóhajtotta Tóth, aki leragadt az étel említésénél. – Marhahús? Én meg egy hete csak kenyeret eszek, meg néha egy kis kását. – ez kétségkívül túlzás volt, de az igaz, hogy mostanában egyre szegényesebb étrenddel kellett beérnünk.

– Csend legyen! Próbálok rájönni, hol vagyunk – mordult ránk az Öreg, becsületes nevén Béres Miklós, de én még nem találkoztam senkivel, aki így szólította volna. Tartalékos honvéd volt, már elmúlt negyven, és ezzel köztünk, huszonéves honvédek között valóban öregnek számított. Özvegyember volt, egy tizennégy éves lánygyermeket hagyott odahaza, akit most az Öreg húga nevelt.

– Ha ennél facsoportnál nyugatnak fordulunk – bökött a térképére Karesz – aztán végig megyünk itt, a nádason keresztül – húzta végig az ujját a vizes zsírpapíron – akkor még jó két óra, és elérjük az állásainkat.

– Nem tetszik nekem az a nádas.

– Nekem sem barátom, de csak ott tudunk rövidíteni.

Körülnéztünk. A vörösbe csavarodott tölgyfák által alkotott kis liget, amit a térkép jelölt, a domb legalján állt, nagyjából ötszáz méterre tőlünk. Ebből a távolságból, a szakadó esőben és a lassan alászálló szürkületben nem tűnt többnek, mint egy hanyagul a vászonra kent, elmosódott festékfolt. Felkerekedtünk és elindultunk. Öt percbe sem telt, és elértük a fákat, amiknek fekete törzse körül magas bozótos nőtt. Megkerültük a burjánzó növényzetet, és egy kis tisztásra bukkantunk mögötte. Nagyjából harminc méterre tőlünk, egy kidőlt fatörzsön magas, kopasz katona ült, nekünk háttal, a puskáját maga mellé támasztotta. A társa mellette állt. Ők is egy térképet böngésztek, ahogy mi is tettük az előbb. Cigarettafüst szagát sodorta felőlük a szél. Úgy el voltak mélyülve, hogy nem vettek észre minket.

– Ti is eltévedtetek, mi? Szépen vagyunk – szólt oda barátságosan Tóth. – Melyik egységtől vagytok?

Válasz helyett a férfiak villámgyorsan eldobták a cigarettát, aztán hasra vágták magukat a fatörzs mögött. Izgatott kiabálás ütötte meg a fülünket. Akkor már mi is szétugrottunk, hogy minél nehezebb célpontot nyújtsunk az esetleges lövésekkel szemben, és lebuktunk a magas fűbe.

– Ez szép. Ruszkik! – röhögött fel Karesz.

A két orosz figyelmetlen volt, nem számítottak ellenségre, és nekünk ez volt a szerencsénk. Még mielőtt igazán felfoghatták volna, mi is történik, leakasztottam az övemről egy kézigránátot, majd egy jól irányzott mozdulattal a mohos fatörzs mögé hajítottam. Pár pillanattal később robbanás hangja sepert végig a tisztás felett, megrázta a fák vörösesbarna lombozatát, és avarfelhőt köpött a magasba.

– Nézzük meg, mi újság – intett a fejével az Öreg, majd lassan előre óvakodott, mi pedig követtük.

Mindkét orosz halott volt. A kopasz hanyatt feküdt, felakadt szemekkel, egyik kezében még mindig a térképet szorongatta görcsösen. A társa arccal hevert a sárban, a fejéről lerepült a sisak, a jobb keze csuklóból hiányzott. A vére egyre gyengülő, sötétvörös sugárban spriccelt a földre, de a férfi már nem érzett semmit a fájdalomból.

– A szentségit – morogta Tóth. – Mit kerestek ezek itt?

– Hát nem nyilvánvaló? Felderítők voltak, ahogy mi is. – az Öreg lehajolt és átkutatta a holmijukat. A térképen kívül talált még egy iránytűt, meg egypár papírlapot. Néhányra már firkáltak valamit.

– El tudja ezt olvasni valaki? – kérdezte. Csak a fejünket ráztuk. – Mindegy, magunkkal visszük, majd akad a táborban olyan ember, aki igen.

A leszakadt kezű fickó zsákját átnézve előkerült egy üveg vodka, meg néhány kaviárkonzerv. Az innivalót egy pillanat alatt eltüntettük, az ételt pedig testvériesen szétosztottuk egymás között.

– Ezek aztán tudnak élni – mondtam, miközben elsüllyesztettem a dobozt a hátizsákom mélyére. – Kaviár.

– Mit ért vele, ha mi esszük meg? – vigyorgott Tóth, aki a saját részét már fel is bontotta és mélyen belemártotta a kanalát.

– Nem érsz rá ezzel addig, amíg visszaérünk? – kérdeztem fintorogva. – Ezek még ki sem hűltek, te meg már a konzervjüket zabálod?

– Sajnálom, de nem – csámcsogta teli szájjal. – A gyomrom követelőző fajta. Meg aztán én már a vagongyárban megszoktam melósként, hogy ne akkor egyek, amikor ebédidő van, hanem amikor ráérek.

– Jól van, zabát befejezni, indulás! – intett az Öreg. – Semerre nem látok mozgolódást, de szeretnék minél gyorsabban eltűnni innen, mielőtt még egy másik csapat orosz esetleg utána akarna nézni annak, mi volt ez a robbanás?

Most már óvatosabban mozogtunk, mert joggal tartottunk attól, hogy esetleg újabb ellenséges katonák lehetnek a közelben. Széthúzódtunk, három-négy méter távolságot tartva egymástól menet közben, hogy ne nyújtsunk zsíros célpontot. Szorosan markoltuk a fegyvereinket – német gyártmányú Kar98k puskát használtunk, kivéve az Öreget, aki egy Danuvia 39-es géppisztolyt használt – és így haladtunk tovább.

Néhány perccel később egy széles lapályhoz érkeztünk, ahol deréig érő fű nőtt, majd nemsokára elértük a nádast is. Közben gyenge szél támadt, az elsárgult nád zizegett és hajladozott, mi pedig óvatosan lépkedtünk előre az embermagas növényzetben. A talaj egyre puhább és ingoványosabb lett a lábunk alatt. Büdös, fekete víz préselődött ki a földből a lépéseink nyomán, mígnem azt vettem észre, hogy majdnem bokáig érő vízben gázolunk. Nem sokkal odébb aztán a nád ritkulni kezdett, a talaj még lazábbá vált, és egyszer csak ott terpeszkedett előttünk a zöld fűcsomókkal pöttyözött, barna víztükör, amire körkörös hullámokat rajzoltak az aláhulló esőcseppek.

– Ennyit a nádasról – mondta az Öreg. – Ez egy rohadt mocsár.

– Szép kis rövidítés. Add csak ide azt a térképet! – csettintett Karesz a hüvelykujjával.

– Minek?

– Mert ki akarom törölni vele. Arra talán még jó lesz.

A térkép újra előkerült, de szerencsére nem jutott el Karesz hátsójáig. Most már mindannyian köré gyűltünk és elmélyülve vizsgálgattuk. Az ég eközben egyre sötétebbé vált, a víz és a nádas lassan egyforma, mocskos szürkévé olvadt össze.

– Valahol csak át lehet rajta menni – tanakodtunk.

– Menjünk vissza arra, amerről jöttünk – javasolta Tóth.

– Francokat! – ellenkeztem. – Ha már kint maradunk éjszakára, akkor nekem semmi kedvem a sötétben korzózni. Inkább táborozzunk le, különben úgy eltévedünk, hogy reggelre a Fekete-tengernél találjuk magunkat.

– Átmegyünk itt – zárta le a kérdést az Öreg. Az iszapos partra mutatott, amit kitartóan nyaldostak a hullámok. – Arra. Ha hinni lehet ennek a vacak térképének, akkor a mocsár túlsó végén elérünk egy erdősávot. Annak a szélén haladva pedig visszajutunk az állásainkhoz.

Libasorban haladtunk tovább a part vonalát követve. Az Öreg vezetett minket és én zártam a sort. A szél mindinkább feltámadt, mi pedig egyre jobban dideregtünk a teljesen átázott öltözékünkben. Jobb kézre ott hullámzott a barna víz, amibe igencsak kockázatos dolog lett volna belegázolni, mert az alján elterülő, sűrű iszap csak arra várt, hogy elnyelje a próbálkozókat. Balra pedig a zizegő nád, ami magasabb volt annál, semhogy átláthassunk felette. Ha vaddisznó vagy farkas bújik meg benne, az még hagyján. De a képzeletem a vadállatoknál sokkal veszélyesebb élőlényekkel, vérszomjas oroszokkal népesítette be a sűrűt, akik ott lapultak minden árnyékfolt mélyén, és csak a pillanatra vártak, amikor nekünk ugorhatnak. Azt hiszem, a többiek is erre gondoltak, bár hangosan egyikünk sem mondta ki.

Félórát haladtunk még, mire teljesen ránk sötétedett. Az előttem két-három lépéssel caplató Kareszt mindössze fekete foltnak láttam. A léptei ritmusára szedtem én is a lábam, amikor egyszer csak megtorpant előttem, olyan váratlanul, hogy beleütköztem. Meg akartam kérdezni, mégis mit csinál, de a következő másodpercben hasra vágta magát, úgyhogy szó nélkül követtem a példáját.

Ötpernyi néma várakozást követően – ami a hideg földön heverve, az esőben ázva, a vaksötétben öt teljes órának tűnt – feltápászkodtunk és folytattuk az utat, mintha mi sem történt volna. Az elöl haladó Öreg valószínűleg rosszul látott valamit. Mindenesetre tökéletesen meg tudtam érteni az óvatosságát. Bármikor belefuthattunk volna egy állig felfegyverzett ellenséges őrjáratba, esetleg egy csapat partizánba, és soha nem tudja meg senki, mi történt velünk?

– Állj! – sziszegte hátra nem sokkal később, de most már nem hasalt a földre, csak féltérdre ereszkedett. Köréje gyűltünk.

– Mi az? – suttogtam.

– Ott, elöl – nyújtotta ki a kezét. – Ti is látjátok a fényt?

A zuhogó esőfüggöny elfedte a kilátás jó részét, de ahogy a szememet erőltettem, egy perc múlva halványan derengő fénypontot pillantottam meg a távolban.

– A mi csapataink?

– Nem tudom. Lehet, hogy már elértük az állásainkat, de azért legyünk óvatosak.

Tovább indultunk. Attól, hogy bárki is meghall minket, nem kellett tartanunk, a szél és az eső elnyomta lépteink zaját. Egy kisebb emelkedőhöz értünk, ami pár méterrel a víz fölé nyúlt, bokáig érő fű nőtt rajta, meg egy magas fenyőfa, ami magányosan zúgott a szélben. Lehasaltunk alá és a szemünket meresztettük a szurokfekete sötétségbe. Most már mindannyian jól láttuk, hogy messze előttünk valóban fény pislákol. Az Öreg elővette a távcsövét, és belenézett.

– Na, mi az? – suttogta Tóth.

– Ebben a sötétben elég nehéz megállapítani, milyen messze is lehet – magyarázta halkan az Öreg – de azt mondanám, úgy kétszáz méterre van. Az már ott biztos a mocsár nyugati vége.

– Végre átértünk rajta. Szóval? A mieink?

– Aligha. Előretolt állásban tilos fényt gyújtani, te is tudod.

– Esetleg itteni parasztok – találgattam.

– Jó lenne, de szerintem nincs olyan szerencsénk. – elrakta a távcsövet. – Tóth, menj előre Karesszal, és nézzétek meg, mi újság? Én és Nándi maradunk. – biccentett felém, majd az órájára nézett. – Itt találkozunk, pontosan húsz perc múlva. Ha nem vagytok itt időben, még tíz percet várunk aztán elhúzunk, azt feltételezve, hogy elkaptak benneteket.

– De miért mi menjünk, he? – kérdezte Tóth. – Miért?

– Mert én vezetem az egységet, és azt mondtam – zárta le a vitát az Öreg.

Karesz már el is indult a berzenkedő cimboránkkal a sarkában. Ketten maradtunk a fenyőfa alatt hasalva, és néma csendben lapulva vártuk a társainkat, akik vissza is értek, alig negyedóra múltán.

– Négy orosz ott tömte a fejét egy földbe vájt lyukban – kezdte Karesz. – Ég bent egy petróleumlámpa, annak a fényét láttuk. Elég jól kiépítettnek tűnik. Homokzsákokkal pakolták körbe és betakarták lombokkal, szóval nem csak valami földhányás, ahol átmenetileg megálltak éjszakára.

– És egy földbe ásott géppuskafészek is van, kicsivel odébb – folytatta Tóth. – Abban ketten őrködnek.

– Jó. El tudjuk intézni – bólintott az Öreg.

– Elintézni? – kérdeztem rémülten. – Erről nem volt szó. Kerüljük ki őket és tűnjünk a fenébe, mielőtt a nyakunkon lesz az egész Vörös Hadsereg.

– Megoldjuk – vigyorgott rám biztatóan Karesz. – Voltunk már ennél nagyobb lekvárban is, emlékszel? Ez itt mindössze hat ember.

– Igen, odébb meg talán egy egész század állomásozik.

– Tudni akarom, mit keresnek itt. – az Öreg ellenőrizte a tárat, van-e benne elég lőszer? – Az ott egy kiépített állás. És ha egy van, lehet több is. Nem akarom, hogy váratlanul zúduljanak a lövészárkainkba, mert akkor csúnya meglepetésben lesz részünk. Szükség van legalább egy fogolyra, akit magunkkal vihetünk kihallgatásra.
A parancsa értelmében kétfelé váltunk és elindultuk az oroszok állása felé, előreszegezett fegyverrel. Menet közben a puskám elejére tűztem a szuronyomat, miközben reménykedtem, hogy olyan gyorsan vége lesz az összecsapásnak, amilyen gyorsan csak lehet. Harc előtt az ember mindig ebben reménykedik. Tartson minél rövidebb ideig a vérfürdő, úgy van rá a legtöbb esély, hogy ép bőrrel megússzuk.

Karesz és Tóth értek oda elsőnek. Lehasaltak, majd odakúsztak a géppuskaálláshoz. Az oroszoknak felocsúdni sem volt idejük. Egy rövid sorozat, és máris halottak voltak. Az Öreg és én közben berohantunk az ágakkal fedett lyukba, ahol a megriadt katonák éppen felugráltak a lövések zajára. Az egyikük egy pisztolyból tüzelt rám, de a lövedék szerencsére célt tévesztett, és a fülem mellett zúgott el, ki a sötétbe. Meghúztam a Kar98-as ravaszát, a bundasapkás katona pedig átlőtt mellkassal esett hanyatt. Az Öreg kezében felkerepelt a Danuvia, és a másik két orosz, akik éppen a puskájukért ugrottak, szintén a földre zuhantak. Csak a hatodik, egy őrmesteri rendfokozatot viselő férfi maradt életben.

Aztán ránk szakadt a csend. Hiába hegyeztük a fülünket, nem hallottunk semmit. A hadsereg, ami a képzeletemben az imént még ott sorakozott a sötétségen túl, elenyészett. Tényleg csak ennyi orosz volt itt.

– Ez gyorsan ment – vigyorgott Karesz, aki utánunk jött a lyukba, és a vállamra csapott. – Beszari – vigyorgott rám.

– Hagyj békén! – intettem le. – Ez már a második egység, akikkel ma találkozunk. Neked talán nem jutott eszedbe, hogy esetleg többen is lehetnek itt?

– Lehet, hogy eszembe jutott – vont vállat könnyedén.

Az Öreg felrángatta a földről az őrmestert, aki villámló tekintettel méregetett bennünket.

– Gratulálok, ezt most megúsztad – mondta neki. – Majd a parancsnokságon elbeszélgetnek veled.

– Nahát, úgy látom, maradt még valamennyi a vacsorájukból – nyomakodott be mellénk Tóth, aki máris rávetette magát a földre terített rongyon sorakozó élelmiszerekre. A hátizsákjába dugott egy darab fekete kenyeret, meg egy vöröskáposzta konzervet. Volt ott még némi sült hús is, ami viszont olyan száraz volt, hogy alig bírta megrágni. – Az istenit! – köpte ki az összerágott falatot. – Ezek a szerencsétlenek is olyan jól el vannak eresztve kaja terén, mint mi. Az a kevéske kaviárkonzerv lehetett a legjobb falat mostanában, amit kaptak.

– Látjátok? Német revolver – emeltem fel közben a földről a fegyvert, amivel majdnem agyonlőttek. – Ezek nem tapasztalatlan újoncok voltak. Már találkoztak az ellenséggel. – a derekam mögé dugtam a fegyvert. – És most? – kérdeztem az Öreget. – Kivárjuk itt a reggelt?

– Semmi esetre sem. A térkép szerint egy erdő van közvetlenül mögöttünk. Végig megyünk a szélén, és máris otthon vagyunk.

– Ezt mintha már hallottam volna – fújtam. Az a szó, hogy „térkép” lassan a legutálatosabb szóvá kezdett válni számomra.

Az orosz őrmester kezét hátrakötöttük, majd közrefogtuk és magunk mögött hagytuk a halott bajtársaival teli állást. Valószínűleg hamarosan keresni fogják őket, amiért nem jelentkeznek, és mi akkor már nem akartunk a közelben lenni. Bevetettük hát magunkat a közeli erdőbe. Egy jó órát botladoztunk a sűrű aljnövényzetében, kihasználva a fák takarását, de végül este nyolc óra körül megálltunk. Akkor már szinte percenként botlottunk meg, estünk el a kiálló gyökerekben, vagy tépték meg az egyenruhánkat a tüskés bozótok, úgyhogy elegünk lett a vakon ténfergésből. Korábbi tervünk ellenére mégis úgy határoztunk, megvárjuk a hajnalt, és csak akkor megyünk tovább.

Felváltva őrködtünk. Amíg kettő pihent, kettő a sötétben hallgatózott, és két óránként váltottuk egymást. A zuhogó eső hosszú idő óta először alábbhagyott, és éjféltájt már éppen csak szemerkélt, a szél viszont továbbra is fújt, megborzolta a fejünk felett az őszi erdő megvörösödött lombját. Az orosz őrmester, aki egyébként meg sem próbált ellenállást tanúsítani, meglepetésemre szintén elszunyókált, mint aki nem zavartatja magát olyan apróság miatt, mint hogy foglyul ejtették. Egész idő alatt egyetlen szót sem szólt hozzánk, igaz, mi sem próbáltunk vele kommunikálni. Nem a mi dolgunk volt kikérdezni, azt majd megteszik a tisztjeink.

A sötét erdőben időnként felkiáltott egy-egy madár, máskor a lehullott avar zörrent meg. Vékony ágak reccsentek, ahogy az állatok motoszkáltak köztük. Lehettek persze ellenséges katonák is, de most már nem tartottam attól, hogy ránk találnak. Olyan jól befészkeltük magunkat a fák és a bokrok tövébe, a sötétség pedig olyan fojtogató volt, hogyha nem gyalogolnak át közvetlenül rajtunk, akkor soha nem szúrnak ki.

Messze kelet felől, amerre a Don hömpölygött, a szél időnként távoli motorzúgás hangját sodorta felénk.

– Oroszok – suttogta az Öreg, aki velem együtt virrasztott. – Odaát vannak.

– Aha, meg ideát is – tettem hozzá, közben a foglyul ejtett őrmesterre néztem. – Hamarosan akkora szarban leszünk, amilyet még életünkben nem láttunk.

– Nem hiszem. Az oroszokat most leköti Sztálingrád. A németek állítólag jól haladnak a város elfoglalásával. Azt mondják, legkésőbb karácsonyra, vagy még hamarabb a kezükön lehet az egész. Paulus tábornok érti a dolgát, és a németeknek nagyon jó felszerelésük van. Irigylem őket ezért.

– Jó, és Sztálinnak vajon mennyi katona áll a rendelkezésére egy ekkora országban? Jut belőlük Sztálingrádba is, meg ide is bőven.

Karesz váratlanul nagyot horkantott álmában. A hátát egy fa törzsének vetve, ülve aludt. Összerezzentünk a hangra és idegesen néztünk szét. Az elmúlt napokban már annyira megszoktuk az eső zúgását, hogy most, amikor végre elállt, úgy éreztük, minden apró zaj, amit csapunk, kilométerekre elhallatszik.

– Emlékszel, hogy a nyáron már átkeltünk a Donon Tyimnél?

– Igen – bólintottam. – De most megint ideát vagyunk.

– Nem ez a lényeg. Egyszer már megfutamítottuk az oroszokat. Megtesszük másodszorra is – bizakodott az Öreg.

Az oroszok az első támadásaink idején valóban visszavonultak, igyekeztek elkerülni a nagyobb összecsapásokat. De ez augusztus elejéig tartott, amíg ki nem ismerték a harcmodorunkat és a gyengeségeinket, aztán ellentámadások sorozatát indították meg, hogy a hídfőállásaikat kiszélesítsék, melléjük pedig újakat létesítsenek. Oroszország minden szegletéből érkeztek a katonák, egyre nagyobb mennyiségben, egyre jobb felszerelésekkel, a mi helyzetünk viszont mindinkább elkeserítővé vált. Korotojak alatt például a teljesen elcsigázott, 12. szekszárdi könnyű hadosztályt vetették be, akik akkor érkeztek meg egy hosszú gyalogmenet után; az egységet a fronttól több száz kilométerre sikerült a vonatokból kirakodni, és onnan még hetekig tartó út várt rájuk, ki a frontra. Nem csoda, hogy a szekszárdiak úgy kóvályogtak a harcmezőn, mint a részegek, és magukra is alig tudtak vigyázni, nemhogy eredményesen harcolni. Hiába kaptak páncélos támogatást, néhány nap múlva fel kellett adniuk Korotojak térségét, az oroszok pedig átkeltek a folyón. A széles, szürke vizű Don, ami addig a napig egy masszív, óriás védelmi állás látszatát keltette, hirtelen egészen kicsire zsugorodott, jelentéktelennek tűnt. Szeptemberre az addig elfoglalt területek mind elvesztek, nekünk pedig el kellett hagynunk a folyó keleti partját, és visszavonulni a túlsó oldalra, ott pedig védelmi állásokat létesíteni. Az utóbbi hetek viszonylagos nyugalomban teltek – úgy tűnt, a szovjet hadvezetést túlságosan lefoglalja a tőlünk délre, jó háromszáz kilométerre lévő Sztálingrád – de senki nem hitte azt, hogy a háború végéig csak ülünk majd a fenekünkön, és malmozunk. Az oroszok túl régóta voltak már csendben, nyilvánvaló volt, hogy készülnek valamire.

Öt óra után kezdetét vette a pirkadat. Felkeltünk, megettük a maradék ennivalónkat és az orosz őrmesternek is adni akartunk belőle, de nem fogadta el. Morcos tekintettel nézett ránk, de továbbra is csendben maradt. Az ennivaló persze így sem ment kárba, mert a bélpoklos Tóth kapott az alkalmon, hogy néhány harapással máris eltüntesse a fickónk szánt adagot, aztán elindultunk. A levegő hideg volt és nyirkos, az esővíztől elnehezült öltözékünk úgy tapadt ránk, mint egy hüllő lenyúzott bőre. A fák között hajnali pára ült, az erdő mögötti tisztáson szintén. Ahogy azonban az ég percről percre lett egyre világosabb, úgy tűnt fel a szakadozott szegélyű felhők mögött az égbolt sápadt kékje. Fél hét körül, miután már megtettünk vagy két kilométert, a horizonton, a Don irányából a napkorong puffadt, narancsvörös arca bukkant elő a piszkos ködfátylak mögött. Újabb fél óra sétát követően, egy számomra ismeretlen védőszentnek hála végre megpillantottuk a vonalainkat az esőcseppektől csillogó, füves dombok között. Kisvártatva már a parancsnokságon voltunk, ahol átadtuk a foglyot, a felderítőknél talált térképet, meg a telefirkált papírokat, majd beszámoltunk az éjszaka történtekről. Mint kiderült, néhány társunk már leírt minket. Ők azt gondolták, még az este visszaérünk, és mivel ez nem történt meg, biztosra vették, hogy eltettek bennünket láb alól. Karesz hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Ne már! Egyikőtök se gondolhatja, hogy engem olyan könnyű kicsinálni. Mégis ki lenne képes rá?

– Nem tudom. A ruszkik? – kérdeztem, de nem válaszolt rá semmit.

A kantin előtt verődtünk össze, és a jobb híján kávénak nevezett reggeli löttyöt iszogattuk. A hosszúra nyúlt felderítést követően a mai napra mentesültünk a lapátolás alól. Az Öreg jött oda hozzánk. Bagót rágott.

– Elégedettek velünk az éjszakai kiruccanás miatt – mondta minden bevezető nélkül.

– Mindig öröm jó melót végezni a parancsnokság részére – biccentettem. – Adnak esetleg jutalomszabadságot, vagy plusz fejadagot?

– Plusz fejadag? Álmodozz csak – horkantotta Tóth. – Azt mondta a szakács az előbb, hogy gulyást készít ebédre. Már most kíváncsi vagyok, mennyire lesz szörnyű hús nélkül, mert azt egy hete nem láttam sehol. Megeszem persze nélküle is, de úgy nem lesz az igazi.

– Életemben nem találkoztam még ilyen éhenkórásszal – csóváltam a fejem. El sem tudtam képzelni, hová tűnik el az a sok étel, amit Tóth olyan jóízűen zabált be minden alkalommal? Mert feneketlen gyomor ide, vagy oda, a fiú alig volt robusztusabb egy seprűnyélnél.

– Mit csináljak? Vannak bizonyos igényeim.

Néha még az olyan borúlátó embereket is érheti kellemes csalódás, mint Tóth. Amíg mi az éjszakát a senki földjén töltöttük, végre tisztességes ellátmány érkezett hazulról, így a gulyás első osztályúra sikerült, hús úszkált benne és burgonya, az ebéd végeztével pedig csokoládét kaptunk, sőt, még egy-egy pohár sör is jutott mindenkinek. Azon a napon a kenyérfejadagot is megduplázták. Sajnos az ilyen kiadós étkezések egyre inkább ritkaságszámba mentek. Napról napra kevesebb ennivaló jutott.

– Mi van itt? – kérdezte hitetlenkedve Karesz. – Holnap kivégeznek minket, és ez az utolsó étkezésünk, vagy mi?

– Nem, csak végre rájöttek odafent is, hogy teli hassal bizonyára hatékonyabban vagyunk – mondta az Öreg, aki mindig jól értesült volt az ilyesmikben. – Sokan panaszkodtak ugyanis, hogy a német fejadagok, amiket eddig kaptunk, olyanok a gyomruknak, mint a víz.

– Ebben egyetértünk – bólogatott Tóth, miközben egy darab kenyeret rágcsált.

– Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, amikor bőséges ételhez jutunk – mondtam.

– Hogy érted ezt?

– Mit gondoltok, meddig fogják tűrni, hogy itt lebzseljünk? – megráztam a fejem. – Azok az oroszok, akikre az este bukkantunk, nem azért voltak itt, mert nem akadt jobb dolguk. Nem akarok vészmadár lenni, de előbb-utóbb lerohannak minket. Sztálin papa nem fogja tűrni, hogy a Donnál legyen a magyar határ.

– Sztálinnak ott van a kedvenc városa – utalt Tóth a Volga partján elterülő Sztálingrádra. – Ő most amiatt aggódik inkább. Ha a németek elfoglalják és kitűzik rá a zászlót, tudjátok, hogyan fog az hatni a Vörös Hadseregre, meg a szovjet népre? Összeomlanak, ilyen egyszerűen – csettintett. – Úgyhogy ne aggodalmaskodj annyit! Ránk nem marad ideje.

Úgy döntöttem, hiszek neki, csak hogy megnyugodjak. Még nem tudtam, mekkorát tévedtem.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0