Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő | I. Regényíró pályázat

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A Múlt, Jelen, Jövő utazás az időben, egy többszereplős családregénybe ágyazva. A cselekmény a szereplők – akiknek útjai lépten-nyomon keresztezik egymást – életének eseményeit járja körül, mintegy száz évet felölelve, a huszadik század negyvenes éveitől a jelenkoron át egészen a huszonegyedik század közepéig. S mint mi mindannyian, ők is úgy gondolják, hogy a hétköznapi ember életét mindössze érintőlegesen befolyásolja a világpolitika, ettől függetlenül élnek és halnak, gyűlölnek és szeretnek.

Nádasdi Huba: Múlt, Jelen, Jövő

romantika

„Minden egyes pillanat,
a múlt, a jelen és jövő,
mindig is létezett és
mindig létezni fog.”

Kurt Vonnegut

01.05.2051

 

Belefeledkezve a gondolataimba elindulok a kórház irányába, de a következő pillanatban arra eszmélek, hogy egy autó csikorgó fékkel áll meg, a combomtól néhány centiméterre.

– Vak vagy kisanyám! Piros a lámpa!

A taxis a lehúzott ablakon kihajolva kiabál rám, nem mérgesen, inkább kihívóan, miközben tetőtől talpig végig stírol. „Kisanyám? Honnan jött ez a fickó?”, de azért jól esik a megkülönböztetett figyelem. Bocsánatot kérek, majd immár a zöld jelzésnél átsietek az út másik oldalára.

Eredetileg a Városligetbe indultam volna, mint minden május elsején. És mint minden alkalommal, most is késésben voltam.

Ahogy letettem a telefont, azonnal kocsiba vágtam magam, és úgy nyomtam a gázt, mint még soha. Már csak azért is, mert nem igen vagyok hozzászokva a pedál nyomogatáshoz. Két héttel ezelőtt az automatika véglegesen megadta magát. Még szerencse, hogy otthon voltam, és apa szerelője meg tudta bütykölni. „Nem teljesen szabályos, de akár egy évig is járhatsz vele, viszont levizsgáztatni nem lehet”, mondta szürke bajusza alatt bazsalyogva, miközben a pénzt szinte észrevétlenül a zsebébe csúsztatta.

Egy óra alatt tettem meg a kétszáznegyven kilométert, miközben végig azon imádkoztam, hogy még találkozzunk. Most, hogy itt vagyok, már azt sem tudom, mi lenne a jobb.

A közkórház lepusztult épülete előtt többen álldogálnak a bejutásra várva. Beállok a sor végére, és előveszem a mobilom.

Mákosdi Bertalan, a kiadó vezetője hívott, de nem vettem észre, mert véletlenül lenémítottam ezt a szart. Hoppá, üzit is küldött, „az Olga Popova regény fordításának határideje tegnap lejárt, ha holnapig nem küldöd, nem kapsz egy vasat sem”. Fordulj fel.

– Szia Berci! Bocs, valami történt a telómmal, csak most vettem észre, hogy kerestél. Szeretnélek megnyugtatni, már befejeztem a fordítást, de telefonáltak a debreceni közkórházból, hogy aput bevitte a mentő, életveszélyes állapotban van…

Baszd meg, Te most azt hiszed, hogy ezt kitaláltam? Menj a picsába, mindjárt meghal az apám!

Remegve nyomom ki a telefont, felnézek, s meglepetten szembesülök a körülöttem állók megbotránkozó pillantásaival. Basszuskulcs, nincs elég bajom?

A bejáratnál álló biztonsági őr kaján vigyorral fogad, amikor belekezdek a mondandómba, egy „igen, hallottam” megjegyzést követően elmagyarázza, merre találom az intenzív osztályt.

A lift előtt állva döbbenek rá, már megint elfelejtettem rendezni a parkolást. De most erre nincs idő. A lift még mindig sehol, némi várakozás után elindulok a lépcsőn. Próbálok nem sietni, nem szeretném, ha izzadtan találkoznék apuval. És bizonyára az orvossal is beszélnem kell. Az első benyomás mindig fontos, nem lenne túl jó belépő lihegve és csapzottan beesni az ajtón.

A lépcsőnél jobbra fordulok, végig megyek a folyosón, ahol végre találkozom egy nővérrel. Akitől megtudom, hogy balra kellett volna menni. De legalább azt is elárulja, hogy apu a kétszázkettes szobában van. Ahogy az orvos is.

Amit egyébként is megtaláltam volna, mert ez az egyetlen szoba, aminek az ajtaján hangok szűrődnek ki. Belépve az ajtón nagy nyüzsgés fogad, az ágyak lepedőkkel elválasztva, de csak az egyiknél zajlik az élet.

Apu életéért folyik a harc. A folyamatos sípszerű hang azt jelzi, a szíve nem működik. Ennek ellenére az orvos még próbálkozik. A következő pillanatban rám néz, s mint aki nem hisz a szemének, hosszan becsukja és ismét kinyitja a szemét. Arcán maszk, a fején műtőssapka, csak a nagy szürkésbarna, meglepődéstől tágra nyílt szemeit látom.

Képtelen vagyok megmozdulni, mintha elvarázsoltak volna. Egy ápoló megfogja a karom, szabályosan kirángat a kórteremből, majd elnézést kérve leültet a folyosó végén, az ablak mellett. Ami nyitva van. Hallom a madarak csicsergését, az autók zaját, az emberek beszédét.

Lenézek az udvarra, épp megáll egy mentőautó. Az ápolók egy öreg nénikét ültetnek be egy kerekesszékbe, hogy eltolják a szomszédos épület bejárata felé. „Nos, Andrea néni, nincs jó hírem, állítólag itt csak a nyolcvan év alattiakat szokták megdugni”, mire a másik, „te teljesen hülye vagy?”, „nyugi, süket, mint az ágyú”, válaszolja amaz röhögve. És egy pillanatra megfeledkezem arról, hogy…

Meghalt az apám. És mint mindig, most is elkéstem.

2022.01.14.

 

– Amikor anyám meghalt, minden hétvégén haza mentem apámhoz, mostam, főztem, takarítottam egész nap. Zsuzsa nővérem akkor már szociális otthonban volt, Irma Pécsről nem tudott minden hétvégén haza járni, Ilike meg nem beszélt apámmal, mert megharagudott a szüleimre, amikor Zsuzsával összerúgták a port. Egy piros lábason vesztek össze, amibe a lekvárt főzték, mind a ketten azt mondták, hogy az övék, és a végén Ilike meg az ura, Jóska, behúzták Zsuzsát az utcáról, és addig püfölték a kerítés mögött, amíg beszélni tudott. Akkor már harmadik napja járt az ablakuk elé, és kígyót-békát kiabált rájuk, lehordta a húgát mindenféle tolvajnak, hallotta az egész utca. Igaz, ami igaz, Zsuzsa sem volt szent, de azért még sem kellett volna összeverni! Anyámék természetesen az áldozat mellé álltak. Sajnos nem sokáig kellett apámhoz járni, három hónap múlva ő is elment anyám után.

„Miket beszélsz, édesanyám?”, s már szólásra nyitnám a számat, de aztán úgy döntök, visszafogom magam. Végül is, nem az első eset, hogy anyám megváltoztatja a múltat. És mindig úgy, hogy ő jobbszínben tűnjön fel. Kivételesen erre éppen emlékszem, mert akkoriban én is meglátogattam nagyapát párszor. De anyám egyszer sem volt ott! Minek is lett volna, amikor Sándor bácsiék három házra laktak? Sándor bácsi vagy Kati néni nap, mint nap benéztek az öreghez, de ha mégis valami dolguk akadt, akkor a két lány, Kati vagy Zsuzsi látogatta meg nagypapát. Jó, azt el tudom fogadni, hogy egyszer történt ilyen, de minden héten! Mondjuk, a jövőt már nem igen tudja módosítani. És nem is akarja. „No Future”, jut eszembe a múlt század hetvenes éveinek punk jelszava. Te Jó ég, én is ilyen leszek?

Nem ez az egyetlen dolog, ami miatt úgy döntöttem, hogy elhozom magunkhoz. Azt már megszoktam, hogy soha nem kérdez senkiről. Mintha csak neki lennének problémái. S mindez már olyan szinten, hogy ha megpróbálom elmondani, mi van az unokáival, meg sem hallgatja. Legalábbis nem reagál. Nem mondom, olykor előfordul, hogy kiderül, mégis csak felfogta, amit mondtam. Bezzeg az ő fájdalmai! Na, azt hallgathatod reggeltől estig. Most éppen azt, hogy beleállt a görcs a bordaközti izmába, amikor beült mellém az autóba. És azt én el sem tudom képzelni, hogy az mennyire fájdalmas tud lenni. „Anyukám, nálam ez naponta előferdül!”, mondanám, de hallgatok.

Persze hiába tudom, hogy ezzel mindenki jobban jár, ezt a taktikát csak ideig-óráig tudom tartani, előbb-utóbb kibukik belőlem a paraszt.

De annál még akkor is jobb, mintha elkezdene politizálni. Mintha bekapcsolnám a tévét! És hiába pofázok, hogy az ellenségkép gyártó propagandának nem szabad bedőlni. Egyébként meg, nem is értem, mit várok, hiszen ebben élte le a fél életét, a Rákosi korszaktól a hidegháborúban virágzó Kádár rendszerig.

Legutóbb úgy összevesztünk, hogy rám vágta a konyhaajtót. Aznap már nem kellett kommunikálnunk egymással. Ennek köszönhetően mindketten igyekszünk hanyagolni a témát. Így aztán Kinga lányom lett a politikai vélemények állandó hallgatója. Szerencsére ő sokkal jobb természet, s nagyon ügyesen tereli el a nagyanyját más vizek felé.

Emellett annak ellenére, hogy már minden mamapoént kívülről fúj, úgy tud nevetni, mintha most hallotta volna először. Amitől persze anyámnak is jobb kedve lesz.
Ábel fiamra mindez már kevésbé igaz. Úgy látszik, nem esett messze az a bizonyos alma, tőle már én is megkaptam jó néhányszor, „apa, ezt már legalább százszor hallottam”. Ráadásul még igaza is van, ami több mint kurva szar.

A január már évek óta az úgynevezett egészség hónapom, alig iszom alkoholt, elmegyek vért adni, igyekszem minél többet mozogni, torna, úszás, kocogás (séta), és most kivételesen még reumatológiai kezelésre is járok, gyógytorna, fizikoterápia, masszázs. Ha nem lenne ilyen hideg, még biciklizhetnék is.

Régen volt már ilyen az évkezdet, az első napokban leesett jó húsz centi hó, ami végre meg is maradt. Hajnalban mínusz tíz alá csökken, és napközben sem kúszik nulla fok felé a hőmérő. Miközben faljuk a kilométereket, szinte szikrázik a havas táj a napfényben. Bizonyára csak az emlékek szépítik meg, de gyerekkoromban szinte minden tél ilyen volt.

Ugye mondtam, már kezdődik (tiszta anyja)! Úgyhogy jobb lesz, ha minél előbb elkezdem megírni a memoárom, mielőtt én is tudatosan megmásítom az emlékeim!

*

Ó, azok a csodás téli szünetek! Tizenhárom voltam, amikor karácsony második napján leesett egy jó húsz centiméteres hó. Napok óta erre vártunk, délelőttönként megtelt a falu egyetlen szánkó dombja. Csak sötétedés után keveredtem haza, a szenes kályha mellett levettem a hótól nedves szerelésem, s addig melegedtem ott, míg anyám teleöntötte a kádat fíínom meleg vízzel. Imádtam a régi, öntöttvas fürdőkádunkban lubickolni, amire sajnos csak ünnepnapokon volt lehetőség, mert nem volt egyszerű kivárni, mire az a rengeteg víz megmelegedett a gáztűzhelyen, s egyébként sem volt olcsó mulatság. Viszont ezeken a napokon mindig részesülhettem ebben a kegyben.

A hosszú téli estékre egyébként is szívesen emlékszem. Hétfőnként, amikor nem volt tévé adás, vagy ha a tévénk elromlott (ez is gyakran megesett), anyám felolvasott. A Pedagógiai hőskölteményre ma is emlékszem, hogyan formált Makarenko a szerencsétlen árva gyerekekből igazi, összetartó közösséget, akinek minden tagja a Szovjetunió hasznos elvtársa lett. A nagy kommunista pedagógus! Szerintem, anyámnak ő volt a példaképe, s minden bizonnyal azt szerette volna, hogy én is tanár legyek.

Szilveszterkor hatalmas szél támadt, kis híján kifújta a kezemből a pogis tálat, amikor Király Pistiékhez mentünk. Ez volt az első olyan évvége, amire igazán szívesen emlékszem. Végre nem csak a szokásos „fenn maradhatsz kettőig, egyél sütit és igyál kólát” Szilveszter volt, és tulajdonképpen nekem köszönhettük. Legalábbis akkor azt hittem.

Apa halála óta kettesben töltöttük az év utolsó napját, ezúttal azonban Pisti barátoméknál ünnepelhettünk. Csak évekkel később jöttem rá, hogy az egész egy kommendálási akció volt. Ugyanis Pistiék nem csak minket hívtak meg, hanem Ódorékat is. Ódor Csaba faterja évekkel ezelőtt vált el, ugyanis az anyja meglépett egy katonatiszttel, aki az őszi betakarításra kivezényelt kiskatonák parancsnoka volt. Persze ezt mindenki tudta a faluban. No és láttam eleget Csabit verekedni a szünetekben, miután valaki lekurvázta az anyját. Annak ellenére, hogy alig ismertem, szimpatikus volt. Akkoriban anyura is mondtak csúnyákat, mondjuk őt nem kurvázták, hanem buzizták. Mert évek óta nem volt senkije. Abba most ne menjünk bele, hogy erre nem éppen ez a megfelelő szó, minden esetre eme apróság nagyszerűen rávilágít arra, hogy faluhelyen egyedülállónak lenni nem annak a jele, hogy szerencsés csillagzat alatt születtél. Gondolom, éppen ezért próbálták Pisti szülei összehozni a szüleinket. Csaba apja a Téeszben volt valami kisfőnök, Pisti apjának a közvetlen beosztottja. Anyunak meg Pisti anyukája volt a főnöke, mint az iskola igazgatóhelyettese.

Mi, „az ifjúság” gyorsan elvonultunk a nagyszobába, míg a felnőttek maradtak a nyári konyhának nevezett hátsó épületben. Pista nővére, Jutka is velünk tartott, bár elsőre nem volt túl boldog a dologtól. Mint kiderült, a szülei nem engedték el a kézilabda csapat bulijára. „Majd jövőre kislányom, ha már középiskolás leszel”, utánozta az apját.

Némi vita után a magyar kártya mellett döntöttünk, ami már csak azért is furcsa, mert nálunk nem volt divat a kártya, és csak körbefosozni tudtam. „Az is valami, legalább a lapokat ismered”, nevetett ki Jutka. Egy idő után Csabi felvetette, hogy ha ezt játsszuk egész éjjel, az marha unalmas lesz, inkább lórumozzunk. Aminek rajtam kívül mindenki megörült. De mikor Jutka megígérte, hogy megtanít, akkor már én is örültem. Ja, igen, ő volt a legjobb csaj az egész iskolában, szőke haj, kék szemek, kerek popó, formás cicik, mindez határtalan önbizalommal megspékelve. Emellett ő volt az egyetlen a nyolcadikos lány kézicsapatban, aki már a helyi felnőtt csapatban játszott, sőt, nyáron Debrecenben volt edzőtáborban, és már azt is lezsírozták, hogy oda fog járni középiskolába.

Talán Ódor Csabi volt az egyetlen, aki soha nem hajtott volna rá, ugyanis negyedik óta Varsányi Esztikével járt. Ők voltak az iskola „álompárja” (bár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de tényleg elvette, három gyerekük van, és úgy tudom, a mai napig együtt vannak).

Amíg a fiúk szétnéztek a konyhában munícióért, Jutka elmagyarázta a szabályokat, ami után néhány leosztást is kipróbáltunk, miközben sikerült többször is megnevettetnem. Meg kell mondjam, piszkos hamar belerázódtam, a negyedik körtől már én vezettem. Szóval ez a lórum nagyon bejött, gyufaszálban játszottunk, s éjfélre már utcahosszal vezettem. Ami tulajdonképpen nem is lenne lényeges, de annyiból talán mégis, hogy ezen az éjszakán nagyot nőttem Jutka szemében. Valljuk meg, eddig csak az öccse egyik haverja voltam, most meg úgy lettem a főzsugás, hogy előtte pont tőle tanultam meg a játék alapjait.

Éjfél előtt kimentünk a felnőttekhez. Igen emelkedett volt a hangulat, Pista faterja az asztalba kapaszkodva énekelte a kedvenc nótáját, amit Csaba apukája kísért tangóharmonikán, az anyukák meg nevetve próbáltak csatlakozni. Persze mi is beszálltunk, s jutalmul kaptunk egy üveg pezsgőt. És éjfél után, amikor mindenki megpuszilt mindenkit, Jutkától nem az arcomra, hanem a számra kaptam puszit! Utána felöltöztünk és csillagszórókkal a kezünkben kimentünk az udvarra. Még most is előttem van, az ég csodálatosan tiszta volt, mintha a csillagok is az újévet köszöntötték volna. És akkor Jutka még egyszer megcsókolt a sötétben, ezúttal sokkal hosszabban. Persze a többiek ebből semmit nem vettek észre. Amikor visszamentünk, megittuk a pezsgőt, nekem mindössze két pohár jutott, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy becsípjek, életemben először. Pistitől azzal váltam el, hogy holnap délben találkozunk, és elmegyünk korizni a csatornára.

Amikor újév napján felvettem a korit, és neki indultam a végtelen folyosóra emlékeztető jégpályának, olyan érzésem volt, mintha egy akvárium felett korcsolyáznék. Olyan csodás jeget azóta sem láttam, a szilveszteri szél teljesen simára fújta a csatornát.

A korcsolyát még apától kaptam, bakancsra szerelhető, állítható kori volt. Piszkos messzire elkoriztunk, közben beszélgettünk és nagyokat nevettünk egymáson, ha elestünk. Ilyen gyorsan még soha nem mentem korcsolyával. Visszafelé egy horgász léket későn vettem észre, pont belezúgtam a közepébe. Szerencsére a víz csak a derekamig ért, Pisti segített kikecmeregni, s azonnal felajánlotta, menjünk hozzájuk, egyrészt sokkal közelebb laknak, mint mi, másrészt náluk gyorsan be tudok feküdni a kádba, ami most nagyon fontos. Kiabálva rontott be a lakásba, de a szülei nem voltak otthon, csak Jutka jött ki álmosan. Pisti gyorsan elhadarta a történteket, majd elindult hozzánk, hogy másik ruhát hozzon.

Jutka határozottan beirányított a fürdőszobába, és már nyitotta a melegvizes csapot, közben rám parancsolt, hogy azonnal vetkőzzek le. Elég bambán állhattam ott, mert amikor visszanézett rám, elkezdett nevetni. Persze én teljesen lefagytam, képtelen voltam megmozdulni. Szabályosan lecibálta rólam a ruhát, és szinte erőszakkal beültetett a meleg vízbe. Majd még mindig nevetve kibújt a pizsamájából! Filmbe illő jelenet volt: először szép izmos pocija tűnt elő, aztán a gömbölyded mellei azokkal az édes kis bimbókkal, majd hosszú haja leomlott a vállára, és ott állt előttem anyaszült meztelen. Majd sejtelmesen mosolyogva beült a kádba, velem szemben. Annyira zavarban voltam, hogy csak lopva mertem ránézni, ő megfogta a kezem, s a szeméremdombjára húzta, közben ő is simogatta az ágyékom. Nem kellett sok, hogy elmenjek. Amikor ő is elélvezett, kiszállt a kádból, közben megpuszilta a homlokom. Amint kiment a fürdőszobából, nyílt a külső ajtó, de mire Pisti behozta a váltóruhám, a történteknek már nyoma sem volt.

Rá két napra, egy újévi felkészülési tornán a legjobb magyar női csapat, a Vasas szúrta ki Jutkát, de ők nem vártak szeptemberig, azonnal lecsaptak az ifjú tehetségre. Amikor legközelebb, a nyári szünetben találkoztunk, már megközelíthetetlen volt, mint egy királynő.
A napokban láttam a tévében, mint egykori válogatott játékos nyilatkozott a sportcsatornán a női kézilabda világbajnoksággal kapcsolatban. Nos, az utcán elmentem volna mellette…

Ezen az emlékezetes napon, 1980. január elsején tiltakozásul Afganisztán megszállása ellen Teheránban megrohamozták a Szovjet nagykövetséget. És bármennyire hihetetlen, csak ekkor vezették be Magyarországon az SI nemzetközi mértékegység rendszert. Kicsit le voltunk maradva…

 

Másnap megkezdődött a két hétig tartó népszámlálás, melyben, mint a legtöbb pedagógus, jó anyám is részt vett. Az eredmény szerint az ország lakosainak száma tízmillió-hétszáztízezer fő volt. Most épp egy millióval vagyunk kevesebben…

De akkor ezt ügye még nem sejthettem. De ha tudtam volna, akkor is magasról leszarom.

*

– Áronkám, légy szíves kikészíteni a kisbögrébe a gyógyszereim. Tudod, hogy el ne felejtsem bevenni!

– Igen édesanyám!

Már megint ez az „igen édesanyám”! Úgy hangzik, mint az odaadó gyermek udvarias válasza, miközben a mézes-mázos megszólítás valódi jelentése, „mondjad csak anyukám, tudom, hogy hülyeség, de most mit csináljak?”. Azt hiszi, nem tudom?

Azért, mert süket vagyok, még nem vagyok teljesen idióta! Jóóó, sokszor fogalmam sincs, milyen nap van, de ez azért van, mert, nem tökmindegy? A bolt minden nap nyitva, és sehova sem kell időre menni. Az orvost kivéve. Illetve a járvány óta már ez sem igaz, elég telefonálni, utána meg csak a gyógyszertárba kell elsétálnom.

Kíváncsi vagyok, mikor böki már ki végre az igazságot. Hogy akkor most végleg ide akar költöztetni. Pont a nyolcvanadik születésnapom előtt!

Mert az „anyukám, jobb lesz Neked nálunk ebben a hidegben” szöveg elég furcsán hangzott. Attól, hogy tavaly eltörtem a csuklómat hólapátolás közben, még nem törvényszerű, hogy minden évben bekövetkezik valami baleset!

Akkor voltam először náluk, egy hónapig. Egyébként azt leszámítva, hogy állandóan azt a másik híradót nézette velem, egész jól éreztem magam. Bianka, a második felesége, tündéri teremtés. Nem mintha az előző nejével bármi gondom lett volna. Annival sokkal inkább neki volt baja. Persze én már az elején láttam, hogy nem illenek egymáshoz!

És a kis Kingával olyan jókat lehet beszélgetni! Mennyi idős is? Tizenöt lesz? Igen, ősszel ment középiskolába, s az ország egyik legjobb gimnáziumába jár.

Kár, hogy Ábel nem lakik itt. De hát ilyen az élet, a gyerekek kirepülnek, mi meg megöregszünk! És hamarosan mérnök lesz a nagyfiú! Apám idejében ez még elképzelhetetlen lett volna. Hogy egy falusi parasztból mérnök legyen! Szegény édesanyám ugyan mondogatta mindig, „tanulj tinó, ökör lesz belőled!”, de bár csak ilyen egyszerű lett volna.

Emlékszem, amikor bejelentettem, hogy gimnáziumba akarok menni, apám vörös fejjel kiabálta az arcomba, „szegények vagyunk mi ahhoz, fiam!”. A következő héten haza jöttek a nővéreim. Irma akkor már Kabán lakott a férjével, terhes volt a kis Marikával, Zsuzsa is férjnél volt már, ő Karcagról vonatozott haza. Ilike még otthon lakott, de már dolgozott a petritelepi kisboltban, olykor segítettem neki, amikor nagytételben kapott árut. Bár ez az ötvenes években ritkán fordult elő. Hárman estek neki anyámnak. Mit képzel magáról ez a kis taknyos? Még hogy gimnázium! Mint valami úrikisasszony! És mégis, hogy képzeli ezt édesanyánk?

A családban minden gyerek szakmát tanult, ami a szüleinkhez képest igenis nagy szó volt, hisz nekik csak a hatosztályuk volt. Tizenkét évesen mentek dolgozni, mint a többi ladányi parasztgyerek. Szegény anyám, apámat még meg tudta volna győzni, de ekkora ellenszél láttán kénytelen volt visszavonulót fújni.

Egyedül Sándor bátyám nem ágált a tovább tanulásom ellen, de neki akkoriban sokkal nagyobb problémája volt. TBC-s lett. Kopácsi doktor úr, az öreg orvos persze azt hitte, hogy ebbe a szikár, inas fiatalemberbe még a villám se tud belecsapni, biztos szimulál. Nem írt ki neki még gyógyszert sem. Isteni szerencse, hogy Debrecenben dolgozott, és a munkahelyén lett rosszul, mert így azonnal beszállították a kórházba. Hosszú ideig élet-halál között lebegett, azt hittük, a nyarat sem éri meg.

Így aztán maradtam a szakmatanulásnál, amiben lány létemre nem volt túl nagy a választék. Lehetek kereskedő vagy varrónő, mint a nővéreim. Ilike unszolására a bolti eladó szakmát választottam. Ment is volna a dolog, ha lett volna kedvem hozzá. De nem volt.

– Anyukám, még egyszer kérdem, hova tegyem a gyógyszeres bögrét?

– Jóóóvanna, nem kell kiabálni! Tedd oda a kisasztalra, ott biztos megtalálom.

 

Úgy látszik megint belefeledkeztem a gondolataimba. Így van ez, ha a nyolcvanat tölti az ember. Hehe, nem csoda, ha azt hiszi, nem vagyok teljesen épelméjű!
De hát mi máson is járhatna az eszem, mint a múlton. Az első emlékképemben Irmával, Ilikével és anyámmal ülünk a nagy ebédlőasztal alatt összefogódzva, én a kör közepén, a többiek úgy takarnak be, mint egy sátor. Borzalmas zaj van, mintha hatalmas vihar érte volna a falut. Persze az is lehet, csak képzelem hogy emlékszem rá, hiszen akkor még csak két és fél éves voltam. Ennek ellenére teljesen berögzült az emlékezetembe, most is látom magam előtt a nővéreim ijedt arcát. Anyám számtalanszor elmesélte a negyvennégyes bombázást, aminek a célpontja a vasútállomás lett volna, de még Püspökladány másik végébe is jutott néhány eltévedt bomba. Sándor bátyám kinn maradt az udvaron, segített az állatok körül, mert apám a marhák és a lovak életét a magáénál is többre tartotta. Zsuzsa meg azért maradt kinn, mert épp lenn volt a kert hátuljában, s az ijedtségtől földbe gyökerezett a lába. Nagy nehezen elkúszott a disznóólig, és ott maradt fekve. Aztán az egyik bomba a szomszéd udvarára esett, a föld megremegett alatta, és a légnyomás lesodorta az ól tetejét. Amikor szegény Zsuzsára néhány vályog ráesett, azt hitte, őt is bombatalálat érte. Meg sem tudott mozdulni, apám és Sándor húzták ki a törmelék alól. Az ijedtségen és néhány zúzódáson kívül nem lett semmi baja. De még felnőttként is előjött ezzel a történettel. Főleg, amikor beszittyózott.

A következő emlékem már az orosz katonákhoz kötődik. A falu elfoglalása után a kamrában szállásoltak el egy csapat katonát, és a tisztaszobában lakott egy tiszt. Apám kicsit beszélt oroszul, mert az első világháborúban együtt dolgozott egy ruszki hadifogollyal a vasútnál. Ő Iván kapitannak hívta. Nagyon szeretett engem, Eszterke gyévocskának szólított, a térdén lovagoltatott, és gagyogott hozzám, ahogy egy kisbabához szokás.

Pedig már tudtam beszélni, és arra is emlékszem, hogy Ványa gyágyának hívtam, pedig akkor még nem is hallottam Csehovról (he-he)! Egyszer, amikor anyám az aznapi fejést hozta be a házba, az egyik kiskatona elé állt, és egyre erőszakosabban követelte a sajtárt. Anyám persze nem akarta átadni, hiszen télidőben a tyúkok is alig tojtak, ez volt az egyetlen biztos napi betevőnk. Szerencsére Iván bátyuska pont akkor érkezett meg, iszonyúan leszidta a beosztottját, apám szerint azt mondta neki, hogy a tej a kislányé, és ha még egyszer meglátja, hogy el akarja venni, kikötözi. Erre persze nem emlékszem, apám mesélte később. Milyen finom is volt a meleg tej puliszkával!

– Szia Mama! – a kisunokám dugja be az orrát, ezek szerint most érkezett haza. – Gyere vacsorázni, apa rántottát csinált, azt Te is szereted!

– Jobb lenne egy kis puliszka, meleg tejjel!

– Ha gondolod, megnézem a neten, és készítek Neked, jó?

– Nem kell azt megnézni, a puliszka még fejből is megy!

Összenevetünk, és megöleljük egymást. Milyen szép lány lett ez a Kinga! Hány éves is? Ja persze, tizenöt, ősszel ment középiskolába, s az ország egyik legjobb gimnáziumába jár!

Dorothy Hall: Maui kéj | I. Regényíró pályázat

Dorothy Hall: Maui kéj | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Dorothy Hall: Maui kéj című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Adam Hall egy szemtelenül jóképű, fiatal és – nem mellesleg – meglehetősen gazdag New York-i üzletember. Fiatal kora ellenére remekül kitanulta a szálloda bizniszt és sikeresen veszi az akadályokat az apjával közösen vezetett vállalkozásban. De a sors hozzá sem volt mindig kegyes. Rövid idő alatt egyik csapás éri a másik után, de mégis ezek vezetnek el ahhoz, hogy újra megtalálja a szerelmet. Az igazi nagybetűs szerelmet.

Dorothy Hall: Maui kéj

romantika

1. fejezet

Adam

 

– Jó reggelt, Uram. Hozhatok Önnek valamit inni? – kérdezi a csinos légiutaskísérő, makulátlan, feszes kosztümben.

– Egy whiskyt jéggel, ha kérhetném. Köszönöm! – egy erőltetett mosolyt küldök felé, de a férfi mivoltomat ma sem tudom megtagadni, így szégyentelenül végig járatom a szememet hosszú combján, a keskeny csípőjén és a formás mellein. Gyönyörű, barna lány, akit más esetben biztos több figyelemmel tüntetnék ki.

Ahogy a dögös stewardess ringó csípővel távolodik, a tekintetemet újra az ablak felé fordítom, és csak bámulok ki a semmibe. Az előző estén gondolkodok. Azt hiszem még mindig nem fogtam fel igazán azt, ami történt.

– Ms. Hall-nak hozhatok valamit? – kérdezi a légiutaskísérő a mellettem lévő üres székre pillantva, mikor visszatér az italommal.

– Ms. Hall nem jött ma velem… – bámulom az üres helyet magam mellett – Egyedül utazom… Így Ms. Hall nem kér semmit, köszöni szépen – jegyzem meg talán kicsit nyersebben, mint azt illene.

A stewardess hatalmas, csábos mosolyra húzza a száját és látványosan végigsimít a testén. Ismerem a nőket és tudom, hogy ez mit jelent, de nem akarok élni a lehetőséggel… Ma még nem.

Elfordítom a fejem újra, amiből egyértelművé válik, hogy számomra ez a beszélgetés véget ért. Szomorúan bámulom az alattam végtelenül elterülő óceánt. Pedig boldognak kellene lennem, hisz egy menetrendszerinti járaton ülök New York és Hawaii között. A nászutamon vagyok. A kibaszott nászutamon. Ráadásul egyedül. Hogy miért? Lényegében ez egy igazán romantikus és szerelemtől csöpögő történet kezdete is lehetne… Csak nem az enyém. Az én happy end-emre még várni kell…

Adam Hall vagyok, akit a menyasszonya, Catherin, az esküvőnket megelőző próbavacsora után nemes egyszerűséggel dobott. Rohadtul lapátra tett. Elhagyott, pofára ejtett, vagy ha úgy tetszik, akkor kivágott, mint macskát szarni. Tőle megszokott felsőbbrendűséggel jelentette be, hogy ő inkább lelépne, ha nem veszem nagyon zokon. Nem akarja ezt végig csinálni, mert úgy érzi, hogy eddig tartott a közös utunk. Tud időzíteni azt meg kell hagyni. Gondolom, az elmúlt öt évben nem volt ideje két vásárlás vagy jóga között ezt az alig jelentős információt megosztani velem. Egy szimpla kedd este nem lett volna ennyire izgalmas ahhoz, hogy megtegye a nagy vallomást, biztosan ezért döntött emellett a jeles és emlékezetes dátum mellet. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem ért váratlanul. Viszont az önbecsülésemnek és a férfi egómnak azért nem esett jól. Bár valahol meg is könnyebbültem. 25 éves, én pedig 27 vagyok. Ebben a korban az ember még bőven élni akar. Főiskola óta voltunk együtt és talán a család nyomása miatt gondoltuk úgy, hogy össze kell házasodnunk. Jól megvoltunk, de inkább barátokként, mint szerelmespárként. Persze ezt a felismerést nehezen vallja be az ember magának. Mind a ketten nagyon gazdag és befolyásos családból származunk, így természetesen minden szempontból nagyon előnyös lett volna ez a frigy. Sodródtunk az árral, és idővel Cat erősebbnek bizonyult. Megmerte tenni azt a lépést, amit én nem. Elhagyott… Sértett voltam egy ponton, de örültem, hogy nem nekem kell elvinni a balhét és még a szabadságomat is visszakapom. Nem váltunk el haraggal, hisz barátok voltunk, még ha ezt egy darabig nem is akartuk bevallani. Biztosítottam Catherint arról, hogy ha bármiben tudok, segíteni neki, akkor meg fogom tenni ezután is. Viszont úgy éreztem, hogy most egy kis távolságra van szükségem. Távol akartam lenni a megszokott hétköznapoktól, a munkától, a családomtól és persze a kíváncsiskodó tekintetektől, akik hallottak a füstbe ment frigyről. Így a próbavacsora másnapján felültem a repülőre és eljöttem Mauira a nászutunkra. Ki volt fizetve, és kellett egy kis lazítás. Mindig azt mondják az okosok, hogy egy kis környezetváltozás jót tesz a léleknek. Hát én itt vagyok, készen állok és várok a saját csodámra.

Persze volt egy másik oka is annak, hogy erre a szigetre esett a választásom. Az apámmal közösen egy szállodaláncot vezetünk és tervben van, hogy itt is megvásároljunk egy épületet. A Mauin megszerzett komplexum jól mutat majd a Hall Industrial portfóliójában. A kiszemeltünk pont az a szálloda, amiben szobát foglaltam. A következő 10 napban feltérképezem az ingatlant, és ha minden jól megy, akkor nyélbe ütjük az üzletet. Az első tárgyalásom csak pár nap múlva lesz esedékes, addig szétnézek a szigeten, talán még meg is dugok egy-két dögös hawaii bigét. Rám fér már a változatosság. Jó ideje nem volt részem forró kalandokban. Ha jól belegondolok semmilyen izgalomban nem volt részem, már évek óta.

Hajnalban érkezem a szállodába. Egy gyors zuhany és reggeli után már indulok is az első programra, amit a szálloda szervezett. Nem akarok egy percet sem elvesztegetni. Gyorsan kiderül, hogy ez a kis kiruccanás több meglepetést tartogat számomra, mint ahogy vártam…

– Honnan indul a busz a szervezett programra? – kérdezem a recepcióst.

– A bejárat előtt fogja várni Önöket a szálloda saját busza, Mr. Hall. Az idegenvezetőnél kell majd jelentkezni, akit szintén ott fog megtalálni – válaszolja készségesen Kaleo, mint a névtáblájáról megtudtam.

Hűvös szellő csapja meg az arcom, amint kilépek az ajtón. Az óceán vizének sós illata kúszik bele az orromba. A reggeli nap sugarai simogatják a bőrömet. Ennyi természetközeli érzést régen tapasztaltam meg egyszerre. New York-ban ritkán figyelnek ilyen dolgokra az emberek, mikor reggel kiteszik a lábukat a lakásukból és beállnak a sorba, a rohanó emberek közé. Ott senki sem áll meg egy pillanatra sem azért, mert süt a nap, vagy fúj a szél. Mindenki megy a dolgára. Miután a mini relaxációmmal végeztem a bejárat előtt, a következő dolgom az, hogy megkeressem a buszom. A nap második csodája ott vár rám…

Már a busz ajtajában megpillantom a legtökéletesebben formált női testet, amit valaha a Föld hordhatott a hátán. A buszsofőrrel szemben áll és beszélgetnek. Amint mögé lépek – szinte isteni sugallatra – megfordul és egy angyalian szexi arc is társul ehhez a gyönyörű alakhoz. Hosszú, vörös haját laza mozdulattal a válla mögé sepri, majd végig simít a derekán, vélhetően azért, hogy a meggyűrődött pólóját megigazítsa. Apró, formás mellei és vékony dereka jól kivehető abban a testhez álló trikóban, amit visel. Extra mini farmer sortja kihangsúlyozza hosszú lábait és a takaros, kerek kis fenekét. Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nincs tudatában annak, hogy mennyire szexi. Az agyam talán még fel sem dolgozta teljesen azt, amit lát, de a farkam reakciója már majdnem szemmel látható.

Házassági fogadalom híján új ígéretet teszek magamnak. Addig nem megyek haza, amíg nem tehetek ezzel a vörös döggel azt az ágyamban, amit csak akarok, és ahányszor csak akarom. Amíg nem kiáltja a nevemet akkor, amikor élete legdurvább orgazmusát éli át. Nem tervezek hosszú távra természetesen, de érzem, hogy ez a lány pont az én farkamra való lenne.

Egész jó kis programnak tűnik, amit összerakott a szálloda, valami helyi nemzeti parkban, de az érdeklődésem azzal a lendülettel lankad a természet után, ahogy meglátom ezt a kiscicát a busznál. Egész nap őt figyelem. Olyan kecsesen mozog, mint egy leopárd. A gondolataim pedig igen sűrűn elkalandoznak, abba az irányba, ahova nem illene. A lelki szemeim előtt látom, ahogy a csípője körbe-körbe mozog az ölemben, amitől a hetyke kis mellei ringatóznak. Már szinte hallom a kéjes nyögését a fülemben. Gyerünk Adam, épp ideje a tettek mezejére lépni! Kapóra jön a „közös naplementézés”. Máris imádom ezt a programot – mosolyodom el a gondolatra. Kihasználva a romantikus pillanatot, szorosan mögé állok. Kíváncsi vagyok a reakciójára, és megpróbálom leszűrni belőle az esélyeimet. Vagy egy nagy pofon és morcos tekintet lesz a jutalmam vagy szapora pulzus és gyorsan emelkedő mellkas, amint megérzi, hogy én állok mögötte. Merthogy én állok… Készen állok… Mindenre! Legfőképp rá… A szó minden értelmében. Odalépek, és érzem a teste melegét. Olyan közel vagyok hozzá, hogy látom az aprócska szeplőket a hátán és az izgatóan szexi vállain. A karját összefonja maga előtt és szemmel láthatóan libabőrös lesz, amint észreveszi a közelségemet. Egyre szaporábban veszi a levegőt, amit jól mutat a formás melleinek gyors emelkedése és süllyedése. Hatással vagyok rá, és ha jól sejtem, akkor nem is akármilyen hatással. Persze a kibaszott naplemente sem utolsó, de az én szememet akkor már más vonzza. Hatalmas önuralom kell hozzá, hogy ne tegyem a kezem a derekára, hogy ne húzzam végig az ujjaimat a nyakán le egészen a válláig, hogy ne érintsem a formás kis seggéhez a merevedésemet. Meg akarom érinteni, de megállom. Nem az a célom, hogy megijesszem… Sokkal nagyobb terveim vannak vele. A nap végén félig kemény farokkal szállok le a buszról és megyek fel a szobámba. Szükségem van egy hideg zuhanyra, majd egy italra a bárban…

2.fejezet

Isabel

 

– Áhh… ez a nyár is ugyanolyan dögunalom lesz, mint az elmúlt három – panaszkodom nyávogó hangon Josh-nak, aki a legcukibb “barátnő” a világon. Több nőiesség szorult bele, mint a legtöbb nőbe a szigeten, az már tuti. Azt hiszem rossz időben született rossz testbe, de ő ebből a helyzetből is kihozza a legtöbbet.

– Neeem Cuncikám, a hatodik érzékem azt súgja, hogy most valami más lesz. Valami, ami megrengeti a világodat… Vagy a vaginádat? – nevet és látványos kézmozdulattal csettint egyet a levegőbe. – Hidd el, hogy az idei szezon más lesz, érzem a hormonjaimban a bizsegést.

– Hééé… Először is hatodik érzékük csak a nőknek van! Másodszor is, a próféta szóljon belőled, ha ilyen fajta megérzéseid vannak. Tényleg rám férne már valami vad és egyben szédületes numera, hisz idejét sem tudom mikor döntött le utoljára valaki a lábamról – nevetünk mind a ketten és nagyot szürcsölünk a koktélunkból.

– Én emlékszem! Mr. Johnny Walker a múlt hónapban, Paul szülinapi buliján elég nagy hatással volt rád. Ha jól rémlik három napig nem bírtál talpra állni tőle utána.
Isabel vagyok, 28 éves. Maui szigetén élek, és egy szálloda idegen vezetőjeként dolgozom. Szeretem a munkámat, szerencsés vagyok, mert szuper barátaim vannak és a világ egyik leggyönyörűbb helyén élek.

De valami mégis hiányzik… Nem pont arra vágyom, amire minden lány a világon. Nem kell a herceg a fehér lovon, nem kell a habos babos esküvői ruha és világraszóló lakodalom. Nincs szükség az uncsi ásó, kapa, nagyharang szövegre sem… Még most. Életet akarok! Vágyom végre egy vérpezsdítő flörtre, egy izgalmas, vad kalandra vagy egy olyan szenvedélyes éjszakára, ami feszegeti a józan ész határait. Persze, az se lenne nagy baj, ha ez mind együtt válna valóra a világ legdögösebb pasijával. Az igaz szerelem gondolatát már régen elengedtem, hisz egy turista paradicsomban minden csoda 7 napig tart. Nah jó, maximum 12 napig…

Maui, mint már említettem a világ egyik legszebb helye – ha nem a legszebb. A szigetet James Cook fedezte fel és nevezte el Sandwich – szigeteknek. Korábban a Molokai Lanai szigetek nevet viselte. A szigeteket körülölelő Csendes-óceán és a hatalmas zöld terület miatt könnyen a mennyországban érezhetjük magunkat a nap minden percében.

Egy működő vulkán és hatalmas trópusi fák tarkítják a szigetet. A kedvencem az afrikai tulipánfa, ami a korall színű virága és hatalmas mérete miatt igazi látványossággá nőtte ki magát ezen a területen. Mauin csak két évszak van. A száraz és a nedves. A melegebb idő áprilistól októberig tart, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy egész évben melegünk van. A turisták zöme a száraz évszakban keresi fel a szállodáinkat, így az én munkám is nyáron a több. Rengeteg programot szervezünk minden korosztálynak, amelyektől azt reméljük, hogy majd újra eljönnek hozzánk. Megpróbálunk mindent megmutatni, amire mi, szigetlakók, annyira büszkék vagyunk.

– Mennem kell Josh, mert csoportom érkezik. Kiviszem őket a Haleakala Nemzeti parkba. Időben el kell indulnom és majd csak estére érek vissza. Várj rám a bárban te démon! – látványos csókot dobok és nevetve hagyom a bárpult előtt, ahol a napindító feketénket isszuk meg, minden reggel.

– Foglalom a helyet a formás kis seggednek, ne aggódj cuncikám – kiált utánam.

Josh olyan barát, amilyet mindenki kíván magának. Akkor ismertem meg, amikor elkezdtem a szállodában dolgozni. Ő a tulajdonos unokaöccse, a munkája ebből kifolyólag nem túl megerőltető. Rendezvényeket, különböző esteket szervez a szállodán belül. Szinte csak a telefonján dolgozik, azt meg a medence partján, koktélt iszogatva is profi módon tudja használni. Néha irigylem, de aztán mindig rájövök, hogy én mennyi sok szép helyen járok vele ellentétben. A személyisége eléggé megosztó, de nekem azonnal megtetszett, amit láttam belőle. Ő olyan igazi „too much” típus. De ha valaki jobban megismeri, akkor rájön, hogy a világ legnagyobb szívét is ő birtokolja ezzel együtt. Később kiderült, hogy mindig, minden helyzetben lehet rá számítani, és nagyon megértő. Ugyan bölcsnek éppen nem mondanám, mert az életet egyáltalán nem veszi komolyan, és sosem tanul a hibáiból, de ő ezt élvezi. Mindig a mának él, és sosem bán meg semmit. Sokszor elgondolkodom azon, hogy jó lehet ilyennek lenni. Azzal, hogy semmit nem vesz igazán komolyan, azzal a saját szabadságát teremti meg ebben a korlátolt világban. Mindig a saját feje után megy, és úgy cselekszik, ahogy jónak érzi. Még akkor is, ha az nem helyénvaló, és esetleg meg is üti vele utána a bokáját. Felvállalja, hogy ő ilyen. Ő más. Minden téren más…

A szálloda előtt, a busznál várom azokat, akik ma velem tartanak erre a fantasztikus kirándulásra. Mindenkinek megkérdezem a nevét, és ha szerepel a listámon, akkor már szállhat is fel. Már majdnem az egész csoport megvan, de egy név még nincs kipipálva.

– Adam Hall – mondom ki hangosan – igazi megbízható ember lehet, ha nem tud időben odaérni a megbeszélt időpontra – dünnyögöm Raulnak, a buszsofőrnek.
Nem szeretem, ha valaki pontatlan, főleg, hogy az én életem szinte mindig időpontokból és dátumokból áll.

– 2 percet várunk még és ha nem jön más, indulunk – adom ki az utasítást.

Lépteket hallok a hátam mögül. Nagyon bízom benne, hogy a hiányzó egy utasunk közeledik, Mr. Hall személyében. Hallom, ahogy megáll mögöttem és csak vár. A következő pillanatban megcsapja az orromat a világ legvadítóbb és legférfiasabb illata, amit valaha is éreztem. Forróság ömlik végig a testemen és olyan mély levegőt veszek, amilyet talán még életemben soha. Ahogy megfordulok és felnézek az előttem tornyosuló alakra, a testre, ami felém magasodik, azt hiszem, egy percre megbénulok. A levegő bent reked a tüdőmben és nem lélegzem. A döbbenet minden apró szikráját próbálom a másodperc törtrésze alatt eltüntetni az arcomról, de bevallom nem könnyű. Ahogy a szemem megállapodik az arcán, akaratlanul kicsúsznak a szavak a számon.

– Édes Istenem – fújom ki a levegőt és úgy bámulom az előttem álló idegen férfit, mint aki meghibbant.

– Mondtál valami? – kérdezte a félisten.

– Őőő… Azt hiszem nem – dadogom lányos zavaromban. – Már csak rád vártunk – azt hiszem. Szállj fel kérlek és keress egy helyet magadnak, amennyiben te vagy Adam Hall.

– Én vagyok – mosolyog és a kezét nyújtja felém – Adam Hall személyesen, New Yorkból.

Ebben a pillanatban csináltam magamból hülyét másodjára, röpke 15 másodperc alatt.

– I-Isa-Isabel – dadogom és próbálok határozottan kezet rázni, de az erőm teljesen elhagy ahogy hozzám ér.

Nem is értem… A teste maga a menny kapuja, és az arca a mennyország. A bőre napbarnított, és gyönyörű. A ruháján keresztül is látszik a felső testének minden tökéletesen kidolgozott részlete. Az arcát sötét borosta foglalja keretbe, az ívelt szája olyan puhának tűnik, hogy ha tehetném, azonnal rátapadnék. A szemei teljesen elvarázsolnak. Az írisze mély zöld és apró arany pöttyök szegélyezik. Azt hiszem, nagyon sok nő szeretne elveszni ebben a szexi szempárban és azoknak az izmos karoknak az ölelésében. Sötét barna haja rakoncátlanul omlik a homlokára, ami még dögösebb megjelenést kölcsönöz a sziget legszexibb férfijának. Ezeket koronázza meg az a feszes, kerek hátsó, amit akkor veszek észre, amikor fellép előttem a buszra. Talán még egy percig is állok lent tátott szájjal és az agyam próbálja feldolgozni a látottakat.

– Istenem, csak egyszer hadd érjek hozzá! – fohászkodom suttogva, a szememet az égre emelve. Viszket a tenyerem, ahogy újra bevillan a képe.

Az egész napom abból áll, hogy próbálok a munkámra koncentrálni, de – valljuk be őszintén – eddig nem túl nagy a siker ezen a téren. A szemem nem tudom levenni Adamről, aki úgy tűnik, hogy mindenkivel nagyon jól kijön és élvezi a népszerűségét a csoportban. Sokszor látom őt másokkal beszélgetni, jókedvűen nevetni, de feltűnt, hogy amikor egyedül marad akkor némán bámul a semmibe. Mintha szomorúságot látnék ilyenkor a tekintetében, ami meglepő módon engem is megérint. Így ismeretlenül is szeretnék rajta segíteni. Furcsa ezt a kettősséget látni egy félistenen. Az ilyen típusú emberekről a társadalom mindig azt gondolja, hogy semmi bajuk nem lehet az életben. Boldogok, gazdagok – mert ez lerí róla – menők, mindenki a lábuk előtt hever. Mivel a napom legnagyobb részét az teszi ki, hogy őt bámulom, így feltűnik, hogy a kelleténél többször akad össze a tekintetünk. Viszont a tapasztalatok alapján gyorsan realizálom a helyzetet és megmagyarázom magamnak, hogy egy ilyen szívdöglesztő hímnek biztosan nem egy ilyen szürke kisegér a zsánere, mint én.

A nap végére bejártuk a park nagy részét, és megnéztünk mindent, amit látni kell. A naplementét a kilátóból tervezem megmutatni a csoportnak, ami az egyik személyes kedvencem a programok között. Mindenki helyezkedni próbál, hogy a legszebb látványban részesüljön. Én is megállok az egyik sarokban és gyönyörködöm a napban, amint a vörös és a narancs legalább harminc árnyalatát öltve magára alászáll a horizonton. Mindig is imádtam ezt a napszakot, romantikus volt és egyben megható. Az erőt jelképezi számomra a lenyugvó nap, ami még akkor is teljes pompájában ragyog, amikor már éppen eltűnni készül a szemünk elől. Az anyukámat juttatja eszembe, aki 2 éve hagyott itt minket. Agydaganata volt és még az utolsó napokban is próbált felülkerekedni a betegségén. Élni akart értem, magáért és a családunkért. Anyám tősgyökeres hawaii volt. Mindig itt élt a szigeten ő is és a nagyszüleim is. Ő még hitt az ősi varázslatban, a régi szokásokban és a jóban. Mindig arra tanított engem is, hogy jó legyek. Ő volt a legtisztább szívű és legszeretetreméltóbb ember, akit valaha ismertem. Amikor a nagymamám meghalt, nagyon fiatal volt még. Akkor az édesanyám azt mondta, hogy azért ment el ilyen korán tőlünk, mert Isten szereti maga körül tudni a legtisztább szívű embereket. Együtt ülnek a mennyben és figyelik a földi életet. Vigyáznak a szeretteikre, és onnan fentről próbálnak nekik útmutatást nyújtani. Olyan volt, mintha ezt ő maga is elhitte volna. Talán ezzel a tudattal könnyebb volt feldolgozni a nagymamám elvesztését. Én is próbáltam gondolni erre, amikor anyu meghalt. Hisz más okot nem tudtam felhozni én sem az Úrnak arra a tettére, hogy oly korán elvette őt tőlem. Remélem, most már együtt vannak és figyelnek engem, amint bukdácsolva ugyan, de próbálom helyesen élni az életem. Könny gyűlik a szemembe, mint mindig, amikor erre gondolok. Egy gyors mozdulattal letörlöm őket, hogy tovább csodálhassam a naplementét. Sokszor jártunk itt gyerekkoromban és mindig szép emlékek jutnak eszembe, ha azokra az időkre gondolok. Amikor még az anyukámmal álltam itt, mindig elmondtunk egymásnak egy olyan tervet, amit a közeljövőben szerettünk volna megvalósítani. Ilyenkor mindig sokkal erősebb lett a köztünk lévő kötelék. Az utolsó kirándulásunk a kilátóhoz a halála előtt egy hónappal volt. Ott, akkor már nem a közeli terveiről beszélt nekem az édesanyám, hanem a lelkemre kötött pár olyan dolgot, amit fontosnak tartott ahhoz, hogy boldog legyek. Ő már akkor tudta mi következik, de én az utolsó percig bizakodtam. Kérte, hogy legyek mindig nagyon bátor az életben és mindig tegyek meg mindent azért, hogy elérjem, amit akarok. Soha ne adjam fel és ne várjak tétlenül a csodára. A legfontosabb, hogy tudjam, mindig csak magamra számíthatok. Akkor már nekem nem volt mit mondani. Csak a könnyeimet törölgettem, és próbáltam lenyelni a megnövekedett gombócot a torkomban. Csendben bólintottam a mondatai után és megfogadtam magamnak, hogy ezután mindig így cselekszem majd. Gondolataimba mélyedve, csak bambulok ki a fejemből mikor egy mély hang üti meg a fülemet, méghozzá közelebbről, mint azt normál esetben az ember várná.

– Gyönyörű – mondja Adam.

– Az – felelem egyszerűen.

Nem tudom mi taglóz le jobban, az, hogy megszólított, vagy az, hogy olyan közel áll hozzám, hogy érzem a testéből áradó meleget, és a leheletét a nyakamon. Végigfut rajtam egy kellemes bizsergés és libabőrössé válik a karom. Nem fordítom el a fejem, így most nem találkozik a tekintetünk. Azt hiszem annyi bátorságom nincs, hogy ezt megtegyem. Pár perccel később, mire a gondolataimból kikecmergek, a nap lebukik a horizont alá, és mint ahogy már nem érzem a nap melegét az arcomon, úgy nem érzem az ő testét sem a hátam mögött. Jobbnak látom összeszedni a csoportot és visszaindulni a szállodába. Utoljára szállok fel a buszra, amikor észreveszem, hogy Adam engem néz. Egy pillanatra össze kapcsolódik a tekintetünk és olyan, mintha megszűnne körülöttem a világ. Csak bámulom őt és rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem. Raul hangja ránt vissza a jelenbe és ezzel megszűnik a varázslat. A visszafelé úton azon gondolkodom, csak én képzelek-e többet ezekbe a pillanatokba, vagy tényleg van még ott valami? Esetleg egy aprócska vonzalom jeleit vélem felfedezni kettőnk között? Vagy csak képzelődöm és a saját érzéseimet vetítem ki erre az Adoniszra? Próbálom elnyomni magamban az efféle gondolatokat legalább addig, amíg beérünk a szállodába. Életemben nem vártam ennyire, hogy megérkezzünk és leadhassam mára a munkát. Egész úton úgy mocorgok a busz ülésén, mint egy kis iskolás, aki már nem elég türelmes a hosszú úthoz. Az első dolgom lesz, hogy mindent elmesélek Josh-nak. Pasi létére, sokkal jobban otthon van a szerelmi dolgokban, mint én. A szállodába visszaérve azonnal a bár felé veszem az irányt, ahol – bízom benne, hogy – Josh a jól megérdemelt italommal vár. Tudom azt is, hogy ma egy nem lesz elég…

– Hello Chica! Vonszold ide a formásabb feled! – int felém Josh a bárpult mellől.

– Hello te démon – vágom vissza és két nagy cuppanós puszit nyomok az arcára.

– Hogy telt a napod? Megjárattad a népet? Megtaláltad közben a buja vágyaid kielégítőjét? – kérdezi nevetve és tudom, hogy nem azt a választ várja, amit hallani fog.

– Azt hiszem meg – válaszolok, közben nagyot kortyolok a koktélból lesütött szemekkel. Érzem, hogy Josh egy pillanatra rám mered, még a döbbent arcát is látom magam előtt.

– Te céda! És ezt csak így mondod? Mindent el kell mesélned! – rakja látványosan keresztbe a lábát és izgalom gyűlik a hangjában. – Hogy ezeknek a mai nőknek már semmi se szent! Egy pikáns sztori vagy egy szédítő pasi itt létének az eltitkolása világraszóló bűn. Tudhatnád már, kiscicám! Azonnal kezdj neki! – utasít szigorú arccal.

– Ott jön – vágok Josh szavába és a fejemmel alig észrevehető módon intek az ajtó felé.

Én is megdöbbenek, mert nem számítottam arra, hogy ma még láthatom Adamet. Kihúzom magam a bárszéken, a ruhámat lesimítom, és a lehető legdögösebb pózban próbálok tudomást se venni róla. Ezektől függetlenül a szívem újra csacsacsát jár a mellkasomban, Josh pedig elalél egy pillanatra azt hiszem.

A fehér galléros teniszpóló és a sötétkék rövidnadrág pont annyit mutat Adamből, amitől az ember fantáziája világkörüli útra indul. Ahogy belép, a helyiségbe azonnal észrevesz bennünket a pultnál és ő is oda lép. Egy olyan mosoly kíséretében, hogy a Jégkirálynőről is leolvadna a bugyi azonnal. Lazán köszön, mintha már régi jó ismerősök lennénk. Természetesen zavarban vagyok, úgy elpirulok, mint egy első bálozó kislány, akit felkérnek táncolni. Három székkel arrébb ül le tőlünk, de így is érzem az illatát, amitől kicsit újra megszédülök. Azt hiszem Josh ekkorra felocsúdott az ámulatból és minden benne rejlő ribit összeszedve kacéran visszainteget neki.

– Hello! – nyávogja, és a pilláit rebesgeti Adam felé.

Lábon rúgom a pult alatt, hogy ne hívja fel magunkra még jobban a figyelmet.

– Sziasztok! – mosolyog Adam, és olyan mélyen a szemembe néz, hogy attól Isten bizony, nedvesedni kezdek.

Az arcom valószínűleg a vörös minden árnyalatát magára veszi, és emiatt nagyon örülök a bár nyújtotta biztonságos félhomálynak. Saját magamat sem értem hisz két mondatnál többet nem váltottam vele, mégis olyan hatással van rám, amit nagyon nehéz lenne szavakba önteni.

– Most pedig remélem, készen állsz arra, hogy mindent elmesélj erről a csodálatos alfahímről, aki miatt még levegőt is elfelejtettél venni egy percig Chica! Meg még azt hiszem én is – bök oldalba Josh és rendel egy újabb kört.

Különösebben nincs mit mondanom, hisz még magam is csak annyit tudok, hogy ez a férfi olyan hatással van az egész lényemre, mint még eddig senki. Minden szempontból már a látványától is bizsergek. Végül elmesélem Josh-nak, hogyan álltunk szótlanul egymás mögött a naplementét bámulva, azt a pár számomra mélyreható pillantást és azt a két röpke mondatot, amit egymással váltottunk. Ezután természetesen teljesen hülyének éreztem magam, amiért többet gondoltam a dolog mögé! Kimondva már egyáltalán semmi különös nem volt benne. Az este folyamán néhány lopott pillantást engedélyeztem magamnak a bárpult másik vége felé. Azért egy ilyen testet, egy ilyen arccal nem hagy ki az ember lánya, ha egy mód van rá. Párszor összetalálkozott a pillantásunk, amikor persze én hirtelen úgy tettem mintha teljesen mást néznék! Nagyon ciki, amit csinálok, de leginkább ez vagyok én.

– El kell szaladnom cuncikám, találkozom egy édes kis fiúcskával, akinek – ha a megérzésem nem csal, márpedig sosem csal – vadítóan nagy farka van – közli Josh olyan természetességgel, mintha azt mondaná, hogy leugrik a sarki boltba kenyérért.

– Ohhh! – döbbenek meg egy pillanatra – Igazából nem tudom még eldönteni, hogy a megosztott információ lep meg jobban, vagy az, hogy itt akar hagyni egyedül.

– Nem hagyhatsz itt! Még nem ittam meg az italomat és mivel holnap nem dolgozom, nem akarok korán lefeküdni – szinte nyüszögöm kérlelve –, meg amúgy is… – biccentek Adam felé.

– Szeretlek, idegenvezetők gyöngye, de van, aminek a társaságát néha jobban élvezem a tiédnél. Gondolom, nem akarod, hogy elkezdjem részletezni, mi az, és hogy néz ki – reményeim szerint. – Vigyázz magadra Édeském, holnap mindent elmesélek – kacsint az áruló és már indul is.

– Én is te ribi, jó szórakozást! Aztán csak óvatosan a kivont kardokkal! – szólok utána lemondóan és egy virtuális csókot küldök felé a levegőben.

– Hello cicafiú! – int Josh Adam felé – Tied a pálya! – dobja oda neki, csak hogy biztosan tudatosítsa benne, hogy már szabad préda vagyok számára és látványosan kivonul a bárból.

Máris egyedül maradtam. Mennem kellene, de a lábam nem akar megmozdulni. Azt hiszem itt az ideje a B tervnek Izabel – nyugtázom magamban az elmúlt egy percet és intek a pultosnak. Jöhet még egy ital. Alig egy perc múlva a szemem sarkában valami mozgást látok. Valaki leül a mellettem lévő üres székre. Természetesen Adam és a formás kis feneke az. Mielőtt realizálhatnám a helyzetet, felkészülhetnék és összeszedhetném magam, addigra már hallom is a hangját.

– Szia! – mondja kedvesen, és a sörét forgatja a mahagóni pulton.

– Szia! –válaszolok halkan, de nem nézek rá. Pontosabban nem merek ránézni.

– Holnap milyen programmal örvendezteted meg a nagyérdeműt? – kérdezi és érzem, hogy közben folyamatosan engem figyel.

– Azt hiszem holnap nem lesz közös programunk, mert nem dolgozom. A kollégám viszont szuper hajós túrát szervez az óceánon. Ha gondolod, szólok neki, hogy írjon fel a listájára.

– Oh… az kár – mondja tettetett szomorúsággal. – Úgy terveztem, hogy bérlek egy autót, és bejárom a szigetet. Lenne kedved elkísérni? Te sokkal több mindent ismersz itt, amiket én egyedül biztos, hogy nem vennék észre – mosolyog, és olyan természetességgel ejti ki a szavakat a száján, mintha régi jó barátok lennénk. Igazán irigylem a határozottságát és a bátorságát. Sajnos nekem ezekből nem jutott túl sok. Közben a szemeivel biztosan megbabonázott, mert mindent mondtam neki csak nemet nem erre a képtelen ötletre. Érzem az átható pillantását magamon, és hogy a testem minden látható centiméterét végig pásztázza. Határozottan zavarban vagyok. Úgy érzem, mintha a bőröm megperzselődne a pillantása alatt. Jobb lenne magam távol tartani ettől férfitől. Ahogy ezt kigondoltam az agyam kikapcsol és a szám automatikusan válaszra nyílik.

– Szívesen megmutatok pár helyet, ha szeretnéd. Tudom is hol kezdjük – az agyam már akkor tudta, hogy a szívem elvesztette ellene ezt a csatát. De azt hiszem, most mennem kell, már késő van. Jobb lesz, ha te is időben lefekszel, mert holnap korán indulunk. Találkozzunk 5-kor a recepción. Ne késs el! – mondom és felpattanok a székről.

Mire válaszolhatott volna, már ott is hagyom, mielőtt több kárt okozok magamnak. A tekintetét végig magamon érezve lépek ki a szálloda bárjából.

A szobába érve azonnal átkozom magam, amiért ilyen gyorsan igent mondtam egy olyan embernek, akit nem is ismerek egyáltalán. Épp csak a nevét tudom. Akár sorozatgyilkos is lehet, vagy emberkereskedő, és én kettesben maradok vele egy egész napot. És ha eladja a szerveimet? Vagy elad kurvának?

– Elég legyen Izabel! – nyugtatom magam hangosan. Kicsit sokat ittál és sok krimit néztél.

Már nem volt mit tenni. Bíztam a jó szerencsémben és abban, hogy egy ilyen kivételes példánya a férfinemnek nem lehet annyira rossz ember. Rengeteg kérdés merül fel bennem Adammal kapcsolatban, míg az ágyamban fekve próbálok elaludni. Úgy döntök, hogy holnap ezekre megpróbálok válaszokat kapni, ha már kockáztatok. Meg persze valljuk be, tényleg szeretném megismerni, megtudni a titkát, ami miatt az aggodalmat látom az arcán. Egy darabig forgolódok, majd a formás fenekének a képe az utolsó, amire emlékszem, mielőtt elalszom.

Szabó-V. Dóra: Út-vesztők | Előrendelés

Szabó-V. Dóra: Út-vesztők | Előrendelés

Az előrendelési akció 2023. február 13-ig tart.

Szabó V. Dóra: Út-vesztők

Minden előrendelő dedikált könyvet és ajándék könyvjelzőt kap

A hajléktalan fotós és a modellek csillogó világával ismerkedő sminkes egymásra találása, tragédiaközeli elválása szívfájdítóan érzelmesen mutatja be, hogyan találhatunk kiutat érzelmeink labirintusából, hogyan kezdhetjük újra, és találhatjuk meg a boldogságot.

Három szerencsés előrendelő pedig az Út-vesztők keményfedeles példányát kapja a puhafedeles helyett.

Akció!

Olvass bele!

Szállítás: 2-4 munkanap

3443,00 Ft

Szabó-V. Dóra: Út-vesztők | Beleolvasó

Szabó-V. Dóra: Út-vesztők | Beleolvasó

Akció!

Olvass bele!

Szállítás: 2-4 munkanap

3443,00 Ft

1.

 

SAMUEL

 

A Nowy Świat félreeső beugrójának romos falához dőlve próbálok árnyékba húzódni. A lábam rég elgémberedett a folyamatos üléstől. A beton kurva kemény. A seggem is fáj. Nem beszélve a golyóimról. Faszom! Azt a pár darab ruhát, ami az egyetlen vagyonom, magam alá tuszkolom.

Varsónak ez az egyik legforgalmasabb belvárosi utcája, de most még minden csendes és nyugodt. Fájdalmas sóhaj szakad ki belőlem. Nem szeretem a csendet. Ilyenkor utat törnek a gondolataim, és még inkább magamba fordulok. Hogy a büdös francba történt, hogy pár hónap leforgása alatt az életem így a béka segge alá került? Bár – vonom meg a vállam – csakis én tehetek róla. Tulajdonképpen megérdemlem, hogy itt rohadok az utcán, és mindenki keresztülnéz rajtam.

Fájjon csak! Annyira, mint amekkora fájdalmat én okoztam. Néha úgy érzem, a bennem dúló tehetetlen indulat, mint alattomos férgek húsevő bandája rágja keresztül magát az agyamon, a csontomon, és feszíti szét egyre jobban sajgó fejemet. Még most sem tudom felfogni, mi a fasz történt.

Az ideg észrevétlenül kúszik a hasam aljától agyam szerteágazó idegpályáiba, és ahogy elönt a lila köd, egy erőteljeset rúgok előre. Pechemre egy öltönyös fazon pont ekkor ér oda hozzám.

– Hé! Nem látsz a szemedtől? – mennydörgi, és undorodva tisztogatni kezdi a nadrágját.

A fülem égni kezd, halántékom lüktet és ökölbe szorul a kezem. Szinte belekapaszkodok a betonba, nehogy felugorjak és nekimenjek.

– Véletlen volt – vetem oda neki a fogaim között.

Mikor hallótávolságon kívül kerül, azért hozzáteszem: köcsög.

A csuklómhoz kapok. A vékony bőr karkötő érintése megnyugvással tölt el. Anyát juttatja eszembe. Az emlék fájdalmas szúrásként hasít a mellkasomba, és levegő után kapkodok. Az egyre erősödő hangfoszlányok körülöttem azonban megállítják a kitörni készülő pánikot, és a ködfátyol tisztulni kezd.

Felkapom a fejem, amikor meghallom az ismerős hangot az út túloldaláról. Szinte minden reggel itt kezdi a napot. Ma is nagyon csinos – állapítom meg. A testhez simuló farmer, a piros szövetkabát, szőke haj. Hm…

– Lou, ne viccelj már! – mondja a mellette lépdelő rövid, sötét hajú nő.

Idegesnek tűnik: kapkod és a kezével hadonászik. A szőke hosszú hajú lány pedig bűnbánó képet vág. Elindulnak a zebra felé. Egy kávé és egy péksütis zacskó van a kezében. Összefut a nyál a számban. Egy kis csepp még a betonra is csöppen. Durván megtörlöm a szám szélét, és körbepillantok. Még csak az kéne, hogy ezt valaki meglássa! Szánalmas vagyok!

– Megígérted, hogy eljössz velünk este bulizni – folytatja a sötét hajú.

Megállnak a zebránál. Elidőzik a tekintetem rajtuk. Minden nappal egyre vonzóbbnak találom a szőkét. Eljátszok a gondolattal, mi lenne, ha én is a zebránál állnék és beszédbe elegyednék vele. Egymásra mosolyognánk, és talán még a számát is elkérném valami hűdefasza indokkal…

Felröhögök a gondolatra, ami visszaránt a józanság kemény talajára. Idióta!

Ha még lenne életem… talán szóba is állna velem.

Hirtelen egy piros Škodás őrült dudálva, káromkodva vágódik ki a sorból és előzésbe kezd. A szőke, csinos lány a barátnőjével épphogy kitér előle.

Újfent ökölbe szorul a kezem. Legszívesebben kirángatnám az autóból azt az őrült faszit és beverném a képét!

Szabó V. Dóra: Út-vesztők

A szőke lány rám néz, én megtorpanok. Eddig észre sem vettem, hogy felugrottam, ahogy azt sem, hogy ő már szinte az én oldalamra ért. Egy pillanatra egymás szemébe nézünk. Hátrálni kezdek, megbotlok a ruhakupacomban és a falnak vágódok. Már-már hisztérikusan röhögök magamon.

A két lány pont előttem áll meg folytatni a csevejt. Hát nem csodálatos? Bassza meg! Mit nem adnék, ha most megnyílna alattam a föld!

– Tudom Hanna, tudom. És azt is, hogy az utóbbi időben sok programból vontam ki magam – szabadkozik a szőke. – De ki akarom használni a lehetőségeket, amiket most kapok.

A sötét hajú undorral rám néz, és arrébb sétál. Erre csak a szememet forgatom. A szőke azonban nem mozdul.

– Lou, én megértem. – A barna hajú hangja idegesen cseng. Hanyag mozdulattal a napszemüvegét is a fejére csúsztatja és így hunyorogva magyaráz –, de nem mehet ez a végtelenségig. Hónapok óta le se szarsz minket!

Egészen jó kedvem lesz, hogy megtudom a nevét! Lou! Elmosolyodok. Erre Lou rám pillant, én meg elkapom a tekintetem. Még csak az kéne, hogy meggyanúsítson, hogy hallgatózok.

– Hanna… ez azért így túlzás – ellenkezik.

– Hogyne, mindjárt gondoltam. – A sötét hajú lány az órájára néz. – Mennem kell, várnak az egyetemen!

– Persze, menj! – Mintha a szőke kicsit fellélegezne. – Kapd el azokat a srácokat!

– Meglesz! – mondja a másik és mosolyogni próbál, de inkább vicsorgásnak tűnik.

A szemem sarkából kémlelem az eseményeket, és a pulzusom az egekben van. Kínosan érzem magam, mert Lou még mindig előttem toporog.

Mi a fenéért nem megy arrébb?

Megköszörülöm a torkom. Rám néz.

„Mi a jó büdös…!” Még fel is hívom magamra a figyelmet. Ez a nap ennél nem is indulhatna jobban.

– Tessék, ez a tied! – szólal meg, és felém nyújt egy zacskót.

Értetlenül nézek rá.

A lány még mindig ugyanúgy áll előttem. Zavarában körbetekint és mosolyogni próbál.

– Vedd csak el!

Továbbra is nyújtogatja felém a cuccát.

Még mindig nem mozdulok. Végül leteszi elém a földre.

– Jó étvágyat! – mondja, és olyan hirtelen, ahogy jött, el is tűnik.

***

LOISETTE

 

A lépcsőházba lépve megcsap a már jól ismert dohos levegő. Elfog a hányinger. Egyszerűen nem tudom megszokni ezt a szagot. Befogom az orrom addig, amíg felérek az emeletre.

Amint a lakásba érek, lerúgom a cipőmet, ledobom a cuccaimat, aztán elterülök a kanapén.

Akárhányszor elgondolkozom a költözésen a lépcsőház miatt, elszáll minden negatív gondolatom, amint belépek a lakásba. Önálló életem első bérleménye, amit egyedül rendeztem be, és nagyon otthonosra sikeredett. Emellett a környék is szuper, közel van a belvároshoz, jó a közlekedés.

Nowy Świat

– Istenem, már megint front jön – nyögöm, miközben a halántékomat masszírozom. De legalább a hányingerem csökken.

Próbálok relaxálni. Becsukom a szemem, de folyton elkalandozok, és a hajléktalan srácon kattogok. Annyira ismerősnek tűnik. Egészen biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol. De az Istenért nem ugrik be, hogy hol. Valaki bemutatott volna neki már régebben? Vagy találkoztam vele egy fotózáson?

Megszólal a telefon. Összerezzenek.

– Lou, akkor este számíthatunk rád? – kérdezi egy hapsi a telefonban. Hirtelen azt sem tudom, ki az. Gyorsan lefuttatom a szoftvert.

– Áh, Filip, persze! – kapok észbe. – A fotózás! Nyolc, ugye?

– Igen. Nem lesz külön sminkszoba, csak egy asztalt tudtam szerezni.

– Hát, akkor abból hozzuk ki a legjobbat – mondom, de már bontja is a vonalat.

Ledobom a telefont az ágyra és elkezdem összepakolni a cuccaimat. Fekete táskába az alapozókat, szemhéjfestékeket, a „make up” feliratúba a rúzsokat, aztán lecipelek mindent az autóba.

Rövid délutáni szieszta után bekapok még néhány falatot, aztán elindulok az esti megbízásomra.

Pontban nyolckor parkolok le a Pavillions előtt. Málló vakolatú emeletes ház tornyosul előttem. Nem túl barátságos a környék, körben rozoga épületek állnak, és amint kiszállok az autóból, három szakadt ruhás fiatal hangos röhögések közepette szédeleg el mellettem. Az utca távolabbi részéből ordibálás hallatszik. Feláll a hátamon a szőr. Sietős léptekkel a kapucsengőhöz megyek. Unott hang szól bele, majd kattan a zár és várom, hogy lejöjjön a segítség. Mire kipakolok az autóból, mogorva, bajszos, idősebb pasas sántikál elém. Majdnem felnevetek.

– Ezek lesznek? – kérdezi és unottan megfogja a táskáimat.

Bólintok és megmarkolom a maradékot.

Hosszú, sötét folyosón követem az útbaigazítómat, ahol épphogy csak pislákol a neonfény. A lámpa zúgását a pasas csoszogása töri meg. Próbálok kicsit lemaradni, mert a segítőmből áradó izzadságszag fojtogató. Fújtatva száll be a liftbe, így már a szájszagát is érzem.

Szuper.

Óráknak tűnik, mire felérünk a negyedikre.

Dübörgő metálzene csapja meg a fülemet. Az izzadságszagot már kevésbé érzem, hozzászokott az orrom. Füst száll a folyosón. Hogy honnan, arról fogalmam sincs.

Remélem, nem gyulladt ki valami.

Az öreg mogorván az egyik ajtó felé mutat, és leteszi a cuccaimat a fal mellé. Innen oldjam meg – dörmögi. Elképedve meredek rá, miközben ő visszaindul a helyére.

A szobában tinilányok támasztják a falat, unott képpel várakozva a sorukra, miközben megállás nélkül a telefonjukat nyomkodják. Egy-két lány falatnyi fehérneműben sasszézik el előttem, a fiúk meg olyan bőrszerkóban futkosnak, amilyet még életemben nem láttam. Örülök, hogy a micsodájukat legalább takarja valami. Felhorkanok.

Ezeket én nem nevezném ruháknak.

A kopott állványokon lógó cuccokról nem is beszélve!

– Most le kell tennem. Fél órán belül legyetek itt! – üti meg a fülemet egy ismerős hang.

Filip az. Intek neki, mire ő közelebb hív.

– Nem hiszem el! – dühöng. – Gond van – kezdi –, az egyik lány elakadt a dugóban. Legalább fél óra, amíg ideér.

Megrántom a vállam.

– Egyszerre úgyis csak egy lányt tudok sminkelni.

– Remek. Ez lesz az asztalod – mondja, és a szoba sarkában álló, barnára lakkozott, billegő tárgyra mutat. Lesöpri róla a ruhákat, és színpadiasan odaáll mellé.

– Milyen sminket szeretnél? – kérdezem, miközben próbálom szinten tartani a szorongásomat, és rendbe szedni az asztalt. Nehezen tudom kizárni a fejembe tóduló negatív gondolatokat: el fogom cseszni az első komolyabb megbízásomat, nem fogom megugrani a mércét.

Nem pont ilyen helyre gondoltam a mai megbízással kapcsolatban.

– Fekete, vörös színű ruhák lesznek a lányokon – mondja és megmutatja az előbb szemrevételezett darabokat.

Összeszorított szájjal bólogatok.

– Mit szólnál egy jó erős, füstös feketéhez, vörös rúzzsal? – kérdezem, közben elkezdek kipakolni a táskából.

– Rád bízom. A lényeg, hogy tartós legyen, mert hat-hét óra táncot bírniuk kell. És tizenegyre végezz velük!

Mire szóra nyitnám a számat, már el is tűnt.

– Frankó – motyogom magamban, és intek az első lánynak.

Unott arccal ül le a székembe.

Mély levegőt veszek és lassan kifújom. Próbálok kizárni mindent, és csak a sminkelésre koncentrálni.

Szerencsére a lányok arca szép, nincs bőrhiba, így könnyű dolgom van. Kontúrozok, pirosítózok és szépen megformálom a szemöldököket. Aztán bázissal kezdek a szemen. Rá a fekete szemhéjfesték. Rétegezés, satírozás és árnyékolás a végén. Tus mellett döntök, és mindegyik modell kap műszempillát is. Végül dögös vörös a szájra és kész is.

Filip egyszer csak a semmiből mellettem terem, megtörli izzadt homlokát és hunyorogva méregetni kezdi a munkámat. Lélegzet-visszafojtva várok, mire egy fejbiccentéssel jelzi, hogy elégedett.

– Már csak négyen vannak – mondja és megy vissza a dolgára.

A harmadik lánynál már erőteljesen fáradok és érzem a hátamba nyilalló fájdalmat.

Megcsörren a telefonom. Átkozom magam, hogy elfelejtettem lehalkítani. A fejem élesen nyilallni kezd, ahogy eszembe jut, hogy most van a csajos buli, amire gonosztevő módjára nem mentem el.

Csak ne hagyd, hogy kizökkentsenek.

– Hol a fenében vagy? – üvölt a telefonba a barátnőm, Sara.

A vállammal tartom a telefont, miközben sminkelek tovább.

– Mondtam Hannának, hogy ma nem érek rá – suttogok.

– Azt hittem, viccelsz – mondja szemrehányóan.

– Sara, kérlek…

– Persze, a fontossági sorrend. Akkor jó munkát! – és mielőtt bármit is mondhatnék, lerakja a telefont.

Hihetetlen, hogy akárhányszor felhív, nem tud mást, csak kiosztani! Mintha apámat hallanám! Lassan ott tartunk, hogy engedélyt kell kérnem, ha dolgozni akarok! Megremeg a kezem. Sara stílusa nagyon könnyen kibillent az amúgy is ingatag lábakon álló lelki békémből.

Le kell tennem az ecsetet egy pillanatra, és veszek néhány mély lélegzetet, hogy csökkenjen a remegésem. Csinálok pár nyak- és vállkörzést, jó pár beszív-kifúj gyakorlatot, és újabb lendülettel vetem bele magam a munkába. A negyedik lányt így is hanyagabbul fejezem be. Fél tizenkettőkor esik be az utolsó táncos, így jóval éjfél után végzek. Mire mindenki elkészül, teljesen kipurcanok.

Tulajdonképpen büszke vagyok magamra. Ez volt az első komolyabb munkám, és szép bért kapok érte. Már nem is érdekel, mit gondol Sara, vagy Hanna.
Dudorászva és táncikálva pakolok össze, aztán elindulok hazafelé.

Akció!

Olvass bele!

Szállítás: 2-4 munkanap

3443,00 Ft

2.

 

SAMUEL

 

Tuti, hogy csak álmodtam a múltkori találkozót. Hogy is hívják? Basszus! Nem felejthettem el! – korholom magam. – Megvan! Lou!

Na tessék! Tudok én, ha akarok!

Még ki is húzom magam a falhoz dőlve, olyan büszke vagyok a teljesítményemre.

Felröhögök. Szánalmasnak érzem magam. Újra magamba roskadok.

Biztos vagyok benne, hogy csak a képzeletem játszott velem. A felismerés, hogy a szőke lány csak egy délibáb, egy álomkép, jó nagy gyomrosként ér. Bár mi a francot is remélhetnék tőle? Mégis mit gondoltam? Miért venne észre egy olyan lány, mint ő, egy olyan szerencsétlent, mint én?

Kedvetlenül kiveszem a zsebemből a ronggyá gyűrt Bazaar magazint és fellapozom. A fájdalom, mint egy éles tőr szúrása, szánt végig a testemen, ahogy a képeimet nézem. Dühösen a földhöz vágom az újságot.

Minden egyes ilyen alkalom eszembe juttatja, hogyan is tettem tönkre mindent magam körül. Még huszonöt sem vagyok, és az egész életemnek vége. Ha kicsit több erőm lenne, esküszöm, már rég megtettem volna…

Nowy Świat

– Örülök, hogy itt talállak! – szakít ki merengésemből egy ismerős hang.

Felpillantok és egy ültő helyemben vigyázzba vágom magam.

Lou áll előttem. Múltkor mégsem álmodtam.

Zavartan igazgatja élénkpiros szövetkabátját. Én meg kényelmetlenül érzem magam. Húzogatom a ruhámat magamon, és egyre jobban elönti az agyamat a lila köd. Nem akarom, hogy így lásson!

– Hoztam neked ebédet – szólal meg végül.

Nagy nehezen szó jön a számra.

– Minek? – vetem oda.

– Gondoltam, éhes lehetsz – mondja, és most meg a körmét babrálja.

– Foglalkozz a magad dolgával!

– Csak… fogadd el.

– Nem kell! – makacsolom meg magamat, és keresztbe teszem a kezem a mellkasom előtt.

Még mindig felém nyújtja az ételt, és ez elbizonytalanít.

Végül nem várom meg, hogy letegye elém, elveszem tőle.

Lou zavartan elmosolyodik, majd elindul a metró felé. Utánanézek. Egyszer visszanéz rám, aztán végleg eltűnik.

Megpofozom magam… Mégis mi a franc történik itt?

Összefut a nyál a számban, amikor belenézek a dobozba. Tömni kezdem magamba a kaját.

– Hogy van, Samuel? – üti meg a fülemet egy újabb női hang.

Felpillantok. Az utcások.

– Alicja – mondom és leteszem magam mellé az ételt. – Jobban nem is lehetnék. – Az irónia csak úgy süt a hangomból.

A nő mellett álló férfi téblábol, és a környéket kémleli.

– Látom, van mit ennie – mondja barátságosan.

Bólintok.

– Egy kedves hölgytől kaptam – válaszolom zavartan.

– Ennek igazán örülök! Van esetleg még valamire szüksége?

Megrázom a fejem. Mindig kínosan érzem magam, amikor jönnek ellenőrizni. Hátat fordítanak és elindulnak.

– Alicja! – kiáltom, mire ő megfordul. – Tudja esetleg, hol van a közelben valami olyan hely, ahol tudnék mosakodni? Esetleg aludni?

Alicja elgondolkozik.

– Nincs innen messze a Pryzstan Caritas Egyesület. Várjon, felhívom őket, van-e szabad helyük mára.

Kicsit távolabb megy, és hallom, hogy monoton hangon beszél valamit. Néha grimaszol egyet, és hadonászik a kezével.

– Szerencsénk van, Samuel. Sikerült elintéznem, hogy ma éjszakára fogadják önt. Csak egy – itt felmutatja az ujját is – éjszakára tud odamenni. Sokan vannak.

Az öröm és a félelem váltakozik bennem.

– Köszönöm – mondom végül.

– Keresse Mikolaj Nowickit. Ő segít majd.

Magamban kántálom a nevet, nehogy elfelejtsem. Alicja és a szótlan kolléga továbbállnak, én pedig folytatom az ebédemet, de egy hugytól bűzlő, mocsoktól fekete bőrű suhanc megáll, nem messze tőlem. Rásandítok, és kurvára remélem, hogy elhúz innen a francba. Nyugiban szeretnék kajálni, ha már van mit.

– Hé, te ottan, mitet eszel? – kérdezi karcos hangon. Nem úszom meg, a picsába! Nem válaszolok, sőt, elfordulok.

– Kérdezettem valamit! – kiált rám, mire szamárköhögésre emlékeztető hang tör fel belőle.

Kihasználom a helyzetet, összekapom a cuccaimat és elindulok az utcákat összekötő kis udvar felé. Ha kiérek a plázáig, akkor már nyugtom lesz.

– Ájjá meg! – üvölti, amikor abbahagyja a köhögést.

Utánam ered, de futás közben megbotlik egy kőben és elvágódik. Még bukfencet is vet. Egy pillanatig mozdulatlanul fekszik a földön, megtorpanok. A fiatal suhanc azonban felpattan, így újra futásnak eredek. A következő pillanatban újabb puffanást hallok. Hátranézek. A lábát fogva görnyedten támaszkodik a földön. Már épp megsajnálnám, mire kúszni kezd és üvöltések hagyják el a véres száját.

– Aggyá enni!

– Ez az enyém! – kiáltom, miközben hátrálok.

– Nézzé’ má’ magadra! Nincsen neked szükséged ennyi kajára. Én má’ hetek óta nem ettem! – mondja, és feltápászkodik.

Megint futni kezdek. Sántikálva indul el felém. Minden erőmet összeszedve sprintelek el onnan. Amint kiérek az összekötő útról, elvétem az irányt, és egy fának ütközök. Felüvöltök, mert egy ág a karomba váj. Ekkor hatalmas mennydörgés rázza meg a várost, ami vetekszik a számból feltörő hörgéssel, amikor észreveszem, hogy leszakadt a karkötőm. A földre vetem magam, és belebokszolok a betonba. Többször is. Csak akkor hagyom abba, amikor már a beton is csupa vér. Nem érzem a fájdalmat a bennem tomboló dühtől.

Az eső is csepegni kezd. Így legalább nem látszik, mennyire puhány vagyok. Folyik a könnyem! Ultra gáz! Még mindig a földre rogyva, egy pad mellett gubbasztok, körülöttem elegáns ruhába öltözött emberek rohannak fejvesztve az egyre jobban rákezdő eső elől. Menedéket keresnek. Ha! Milyen vicces: én is menedéket keresek, csak egy kicsit másmilyet. Elmélázok egy pillanatra, mennyire sok jelentése lehet egy szónak. Megrázom a fejem. Felmarkolom a karkötőt és zsebre vágom. Égeti a tenyeremet a lenyomata, de nem engedem el. Még mit nem!

Fújtatva indulok újra útnak. Menten agyvérzést kapok. Egy kis pia kellene, hogy elnyomja az érzékeimet. De a testem egyből ellenállásba ütközik. Józannak kell maradnom. Ez a büntetésem: érezni.

Meg kell keresnem azt a szállót – jut eszembe. Napok óta nem fürödtem, koszos és büdös vagyok. Csimbókokban lóg a hajam. Ezen már az eső sem segít.
Viszonylag könnyen, pár utcával arrébb megtalálom, amit Alicja mondott: Pryzstan Caritas Egyesület. Tényleg dugig van. Fasza. Átható vizelet- és izzadságszag árad kifelé. Öklendezni kezdek, ahogy belépek az ajtón.

– Téged még nem láttalak itten – szólal meg egy görnyedt hátú fazon.

– Most vagyok itt először – mondom csendesen. – Keresek valakit.

– Teltház van fiacskám! – mondja, miközben egy fogpiszkálót rágcsál. – Ugyan kit kereshetnél itt?

– Menj arrébb! – szólal meg egy férfi erőteljes hangon a háttérből. – Nincs jobb dolgod?

A görnyedt hátú megvetéssel az arcán arrébb támolyog, és egy jól szituált, magas, kissé pocakos férfi lép a helyébe.

– Te vagy Samuel? – kérdezi hanyagul.

Bólintok.

– Nagy szerencséd van, hogy Alicja a szociális munkásod. Más nem tudott volna kiharcolni egy helyet éjszakára – mondja, és a fejét rázza. – Gyere utánam.

A vékony folyosón hatalmas tömeg fogad. Fejbe vág a felismerés, hogy én is ezek közé tartozom. A lezüllött, koszos, büdös, semmirekellő alakok közé. Van, aki rám vigyorog, és érthetetlen megjegyzéseket kiabál felém.

– Ne foglalkozz senkivel! – fordul hátra a férfi előttem.

Bólintok és menetelek tovább.

– Itt a fürdő – mondja, és hirtelen megáll. A hátának ütközök.

Egy kosztól sötétlő, régen talán fehérre festett ajtót nyit ki, aztán becsukja. Megyünk is tovább.

– Itt jön a friss hús! – hallom jobbról, ahogy elhaladunk egy férfitársaság mellett.

Nevetés hallatszik.

– Kellene egy kis beavatás – mondja a másik.

Újabb röhögés.

Mikolaj bosszúsan feléjük néz, mire mindegyik elhallgat, és elfordítja a fejét.

– Szorítsd csak a ruháidat! Az nagy kincs itt – köpi egy sárgás fogú, leragasztott szemű, kopasz fószer.

Nyelek egyet. Újabb csoport mellett haladunk el. Felpillantok, és hatalmasat ugrok. Mintha szellemet látnék. Csont és bőr test, sápadt arc, sárgás körmök. Kiráz a hideg ettől a helytől. Leginkább húznék innen a picsába, de muszáj megmosakodnom, és pihennem egy kicsit. Aztán eszembe jut Lou is. Nézzek már ki valahogy, ha megint felbukkan. Nonszensz! Elüldözném a francba, amikor megjelenik, utána meg siránkozok, hogy hadd láthassam! Röhej! Úgy csinálok, mintha bármi esélyem is lenne nála. Idióta!

Közben befordulunk a folyosón és megállunk egy ajtó előtt. Bent félhomály honol. Görcsbe rándul a gyomrom. Egy ágy kivételével mindegyiken fekszik valaki.
Horkolás és szuszogás hangja keveredik halvány beszédfoszlányokkal.

Egy hordóhasú, kopasz férfi felül az ágyon.

– Ki lesz az új vendégünk? – dörmögi.

– Foglalkozz a saját dolgoddal! – veti oda Mikolaj. – Itt tudsz aludni, de csak egy éjszakát! – szótagolja, és az üres ágyra mutat.

Újfent bólintok.

– Nem lehet behozni semmi fegyvert, semmi alkoholt. Ürítsd ki a zsebeidet!

Szótlanul matatok a zsebemben, és az ujjaim rákulcsolódnak a bicskámra. Félve adom oda. Mostantól nincs, ami itt megvédjen. A karkötőt a zsebemben hagyom. Mikolaj elteszi a bicskát, és elindul kifelé.

– Jó pihenést!

A szobában lévők felröhögnek.

Földbe gyökerezett lábbal állok egy ideig, majd összeszedem minden bátorságomat, és visszakullogok a zuhanyzóhoz. Próbálom a lehető legkisebbre összehúzni magam és kerülni a feltűnést. A fürdő előtt körbenézek. Akkor akarok bemenni, amikor nem figyel senki. Még csak az hiányzik, hogy valaki belógjon mellém. Persze amint kinyitom az ajtót, hirtelen minden szem rám szegeződik. Néhány faszi szája fura mosolyra húzódik, van, aki még az ajkát is nyalogatja. Gerincemig hatol a félelem.

Szinte beugrok a zuhanyzóba és becsukom az ajtót. A törött csempék közötti rész penészes és mindössze három zuhanyfej árválkodik a falon. Az egyik nem működik, a másikból csak egy vékony vízsugár csordogál, így a harmadik alá állok. Állott szagú víz folyik belőle, de legalább tűrhető a sugár. Még így is időbe telik, mire bevizezem a hajamat.

Felkapom a földről a koszos szappant, és úgy sikálom magam, mint aki még soha életében nem fürdött. Amikor már kellően habzik, a kezemmel dörzsölöm… végül pedig a körmeimmel kaparom a koszt. Később veszem észre, milyen vérvörös csíkokat hagyok a kezemen. Néhol talán a húsomig vájok. A testem minden porcikáját a kiérdemelt fájdalom járja át.

A falnak támaszkodom, és hagyom, hogy a hideg víz a fejemre folyjon. Kicsordul a könnyem.

A tenyeremmel újra és újra a falra csapok. Most már érzem a betonba bokszolásom eredményét is. Az ujjperceim kétszeresükre dagadtak, az ujjaimat nagy fájdalmak árán tudom csak mozgatni.

Amikor a csapkodástól kimerülten, lihegve dőlök neki a csempének, elzárom a csapot.

Lesöpröm magamról a vizet, és felkapok valamit a kevés ruhám közül, beleértve egy vastag pulóvert is.

A zuhanyzóból kilépve elégedetlenkedő hangok ütik meg a fülemet. Nem foglalkozom velük, az ideiglenes ágyam felé veszem az irányt. A folyosón fura nyüzsgés moraja hallatszik. Egy pillanatra megállok, és próbálok rájönni az okára. Az egyik idősebb nő odakiált nekem, hogy menjek én is, kajaosztás van.

Hurrá!

Kezemben a cuccaimmal elindulok a tömeggel. Legalább fél órát állok sorba, mire kapok egy tál gőzölgő levest és kenyeret. Gyorsan belapátolom, és sietős léptekkel visszamegyek az ágyamhoz. Most még üres a szoba, mindenki vacsorázik.

A fejem alá gyűröm a ruháimat, és elfekszem. Jólesik végre pihenni.

Elaludni viszont nem merek. Minden idegszálammal a körülöttem zajló eseményeket monitorozom. Minden zajra összerázkódok. Egyre kevésbé találom jó ötletnek az itt éjszakázást. De már nincs mit tenni. Nincs sem erőm, sem kedvem kisétálni a viharba. Erősebb a vágyam az ágyban alvás után, mintsem megfutamodjak. Gyűlni kezdenek a hálótársaim.

A szálló lassan elcsendesedik. Talán van remény egy kis pihenésre is. Halkul a moraj, a beszélgetés és a zaj.

Lelassul a légzésem, megnyugszom. Elnyom az álom.

– Azt hiszem, elaludt – hallom az álomfátyol alatt.

Csak álmodok. Nincs semmi gond.

Szabó-V. Dóra

Szabó-V. Dóra

Szabó-Vincz Dóra 1987-ben született Szombathelyen, de már egészen kicsi korától Székesfehérváron élt. Gyerekkora óta szenvedélye az írás, több kisebb történetet írt már gyerekfejjel. Az iskolában emelt szinten tanult irodalmat és történelmet, de hirtelen pályát módosított és végül a biológia szakon végzett az egyetemen. Több, mint húsz éven keresztül táncoltatta, mozgatta, derítette jobb kedvre az embereket esténként a lakóhelyén, egészen gyermekei születéséig. Utána újra előtérbe került az írás, és utat engedve tanulás iránti vágyának, Dr. Mezőrvári Gyula regényíró kurzusát végezte el, amit a novellaíró, majd a Péterfy Akadémia kreatív írás kurzusa követett. A Magyar Íróképző írótanfolyamának is hallgatója volt, és a tanulást szerkesztőjével, Wágner Szilárddal is folytatja tovább. Másfél évet élt Varsóban, ami ennek a könyvnek is a fő színtere. Jelenleg Tatán él férjével és három gyermekével. Szenvedélyesen foglalkoztatja a pszichológia, és könyveiben a mélyebb emberi szálakat, a belső vívódások okait kutatja.