A FEKETE története

Részlet Col O. Broox: A FEKETE története című regényéből

1. Fejezet

Introductions

Bevezetés

Kora reggel mennydörgésre ébredtem, de miközben a kinti világban épp harcot vívtak egymással a földi elemek, addig bennem a nyugalom és béke érzete áramlott szét, melyet egy jóleső sóhajjal kísértem. Már jó ideje megtanultam értékelni az ilyen komoran kezdődő őszi reggeleket, amikor a felkelő nap fénye épp csak pislákol az égboltot fedő felhőréteg mögött, s minden szürkeség ellenére reménnyel fordultam a rám váró huszonnégy óra elé, hiszen nagy nap ez a mai.
November tizedike van – állapítottam meg magamban –, miközben az iPhone készülékemre pillantottam, ami a fekete színű, helyenként már repedezett bőrbevonatú  naplómon hevert az éjjeliszekrényem káoszában. Tizedike van, és ez a dátum igencsak kedves számomra, hiszen Cerberus ma lett harmincéves. Saját szavaival élve, sírásával megtörte az éjszaka harmonikus csendjét, s mi sem változott jellemében három hosszú évtized alatt.
A reggeli rutinomat csendesen hajtottam végre, egyetlen kedves cél által vezérelve, hogy Anna az ágyban ne keljen fel. Hideg vasárnap van, a hét egyetlen dicső napja, amikor, ha csak pár perccel is, de tovább alhat a szokásosnál. Csak az érti, akinek ez nem természetes, hogy milyen sokat is jelent egy napkezdés, és mennyire sokat az a pár perc pihenés, amíg el nem indul a monotonitást jelentő cselekedetek sorozata. Gyógyszer, kávé, reggeli, majd a kutyák sétáltatása. Volt szerencsém  megismerni minden rutinját, élveztem az arckifejezések kavalkádját a forró vágyakozástól a hideg nemtetszésig, s szerettem minden szótlan pillacsapását a közel huszonhárom együtt töltött év alatt.
Oh, mily bolond voltam az első találkozásunkkor, és mily megbotránkoztatóan ostoba! Talán egy szemtelenül botor szamár, ha illik ilyen jelzővel illetnem magam, vagy még annál is rosszabb? Ki tudja? A lényeg az, hogy balgaságom már a múlt homályába vész, és szerencsémre a jelenben nem számít az akkori énem, csakis az, hogy emlékszem rá.
Halkan lépdeltem lefelé az emeletről földszintre vezető lépcső famintás fokain, majd alig hallhatóan összepakoltam az orvosi táskámba a legfontosabbakat, amire szükségem lehet egy időjárási frontokkal teli hétvégi ügyelethez. Nem, egyáltalán nem arról a régi, szinte bőröndszerű, barna bőrből készült kézitáskára gondolok, mint amilyeneket a rendszerváltás előtti évtizedekben hordoztak magukkal a jól szabott ruhát viselő orvosok, hanem a laptoptáskámra céloztam, amibe többek között a két iPhone töltő hever, amik darabonként legalább 2-3 helyen vannak megragasztva szigszalaggal. E képzeletbeli kép alapján talán nem nagy meglepetés, ha elárulom, hogy magyar vagyok és az események Magyarországon játszódnak.
Visszatérve a néha üzemképes, néha meg nem működő telefontöltőkre, nem csak ők jártak pórul a táskámban töltött idő alatt, hisz állapotukban sehol sincsenek az összevissza gyűrt sarkú orvosi receptekhez képest, amik fölött a vadiúj orvosi pecsétem díszeleg. Most kéket választottam, ugyanis erre a kis időre, amíg újra le nem ejtem az ambulancia kőkemény padlójára, vagy rohanás közben ki nem esik a zsebemből, hogy lendületesen végigguruljon a kórházi lépcsőfokokon, teljesen mindegy, hogy milyen színű, mert fél év múlva úgyis újat kell majd vennem. Hol van már az az idő, amikor az orvosi pecsétemet úgy őriztem, mint a hímes tojást? Akkoriban azt hittem, egy ilyen tárgy gazdájának lenni kiváltság. Ma már tudom, hogy tévedtem ezzel kapcsolatban. Nem kiváltság, hanem felelősség. Ahol ez a pecsét együtt szerepel az aláírásommal, az azt jelenti, hogy jelen voltam akkor, amikor az adott dokumentum készült. Ami történetesen nem azt jelenti, hogy hip, hip, hurrá alibi nekem. Korántsem. Ez kérem szépen bizonyíték, ellenem.
Sebtében rápakoltam a laptopom és a féltve őrzött naplóm az átláthatatlan zűrzavar tetejére és gyorsan összehúztam a táska oldalán lévő cipzárakat. Mikor végre a kávéfőző irányába fordultam, a konyhaasztalon hagyott telefonom már villogni kezdett, ami nem mást jelzett nekem, minthogy hűséges kutyám megérkezett értem. A mobilomat a zsebembe raktam, majd ezután a fekete bőrkabátomba bújtam, és rögvest eleget tettem a korábbi fényjelzés jelentésének, kinyitottam a házunk bejárati ajtaját. Pár némán suhanó másodperccel később becsuktam magam mögött az álomvilágot és vonakodva átléptem a valóságba.

2. Fejezet

Cerberus

Háromfejű kutya, ami oly hatalmas volt, hogy egy egész birodalom kapuját őrizte hűséggel.
Az Alvilág kapuját.

A kinti világ komor volt és szürke, melyen az eső csak erősítette a ráncokat. Az autóból, melynek fénye sárgán világított, napjainkra jellemző populáris zene szólt, mely vén fejemre úgy hatott, mint egy keserű eszpresszó egy könnyed, nyári lángos után.
– Jó reggelt kívánok! – köszöntött hangosan Tomi, miközben kajánul vigyorgott azon, miként ázok bőrré azon a pár méteren, amit a zivatarban voltam kénytelen megtenni a bejárati ajtó és a lepukkant, kétszemélyes, fekete BMW-jének ajtaja között.
– Állhattál volna közelebb is! – ripakodtam ifjú kollégámra, miközben becsaptam a rozoga kocsija ajtaját, de ő mit sem törődve kritikámmal olyan hévvel nyomott a gázpedálra, mintha valami szenzációsnak ígérkező buliba igyekeznénk.
– Látom, jó kedved van Főni! – kacsintott felém.
– Cerberus! – dörrentem rá oktató jelleggel.
– Rendben, rendben, megígérem, hogy a következő huszonnégy órában nem szólítalak így! – tartotta meg jókedvét a szidalmazásom ellenére is. – Hogy vagy?
– Hogy lennék? Úgy eláztam, hogy a tököm is vizes lett – nevettem fel hangosan.
– Az semmi – legyintett két sebességváltás között Cerberus.
– Ha látnád azokat a vénasszonyokat, akik hajnalok hajnalán azért állnak a buszmegállóban, hogy övék legyen a legelső kenyér, amit a pék kisütött vasárnap hajnalban. Hozzájuk képest te a Szahara vagy!
– Mit tettél, te pokolfajzat? – néztem kérdőn a sofőrömre, de jellemét ismerve nem sok jóra számítottam.
– Tudod, hogy nemsokára itt a húsvét – dicsekedett tettével hűséges kutyám. – Alig négy-öt hónap és feltámad Krisztus.
– Felcsaptad rájuk az esővizet? – kacagtam el magam.
– Nehogy elhervadjanak! Tudod, hogy én nagyon a szívemre venném, ha ezen múlna az örök fiatalságuk.
– Vezess inkább és tekerj a rádión! – utasítottam rendre az utazótársam, miközben legbelül élveztem a beszélgetést.
Cerberus, azaz Tomi, ha lehet így fogalmazni, a legkedvencebb munkatársam volt. Amikor legelőször mellém osztották, egy viccelődő, tudatlan srácnak gondoltam, aki annyira lazán veszi az életet, hogy az már irritálóan hatott rám. Kétségeket ébresztett bennem, hogy vajon egy olyan szeleburdi személyiség, mint ő, megállhatja-e valaha a helyét egy olyan komoly szakmában, mint a szülészet-nőgyógyászat? Szemben a vele egyszerre kezdő orvosokkal, rajta semmi félelem nem érződött, nem rettegett a kihívástól, és olybá tűnt, hogy egy icipicit sem izgatta, ki mit gondol róla, holott akkor még csak az első napját töltötte a lehető legszigorúbb mentor mellett. Mellettem.
Bármit magyaráztam, mutattam neki, semmit sem rögzített, nem jegyzetelt. Egyetlen toll sem volt nála. Száznál is többnek tűnő orvoslásban eltöltött év alatt ez már főbenjáró bűnnek számított. Míg Cerberus csak vigyorgott és nézelődött mindenfelé és mindenkire, addig a többi frissen lediplomázott rezidens szorgalmasan írogatta a bonyolultabbnál-bonyolultabb latin kifejezéseket. Ezeket másnapra be kellett magolniuk azon nemes célból, hogy megírhassák életük első gyermekágyas zárójelentését
a gépen lakó, húsz éve változatlan sablonból. (Tudományos tény, hogy ehhez a művelethez semmilyen orvosi tudásra nincs szükség, itt a pozícióharc a lényeg és a törtetés mértéke, ugyanis korántsem mindegy, kinek a pecsétje és neve kerül rá egy zárójelentésre azok közül, akik újonnan érkeznek egy már kiforrott csapatba. A liberalizmus nálunk elérte az elfogadást, mi mindenkit elfogadunk, de az, hogy ki lesz jó orvos, a kitartásról, az elköteleződésről, a tehetségről, de mindenekelőtt az alázatról szól.)
Mialatt társai komolyan vették az éppen adódó porcica méretű feladatot, és egymással versengve kérdeztek mindenfélét tőlem majd a többi mentortól, ezalatt Cerberus a szülésznőkkel kacarászott a nővérpultnak dőlve és teljesen más utakat járt be ugyanazon cél által vezérelve. Nem volt egy kosárlabdázó alkat, de elég magas volt ahhoz, hogy a körülötte lévők emeljenek miatta az orrukon pár szöget felfelé, és az is igencsak szembetűnő volt, hogy kifejezetten szimmetrikus az arca, emiatt még fiatalabbnak tűnt, mint a valódi életkora. (Itt mindenki nyugodjon le, Cerberus nem vámpír.)
Már kora reggel, a bemutatkozásnál feltűnt, hogy nem visel orvosi köpenyt, csak a jól szabott sötétkék medikus szettet húzta magára, ami még az egyetemről maradhatott a gardróbjában, és aminek felsőjének zsebén egy mágneses kitűző hívta fel a figyelmünket nevére és rangjára: Dr. Kovács Tamás.
Az ifjú orvostitánok bemutatkozása már-már rituális szokássá vált kórházunkban. Igaz, mi ezt a korszakot az első tégla lerakásától számítottuk és nem Jézus születésétől, de bocsássátok meg nekem, hogy korszakként merem jellemezni, hiszen ez a bizonyos száz év igencsak nagy hatással volt városunk életére és legfőképp annak lakosainak sorsára. Az új orvoskollégák bemutatására a reggeli, mindennap nyolckor kezdődő megbeszélés során, az annak helyszínéül szolgáló „iroda” helyiségben került sor, aminek a közepén egy hatalmas, fából készült ovális asztal állt. Ekörül ültek az öreg főorvosok, olyan méltóságok, akik már korán, a  megbeszélés előtt fél órával elfoglalták helyeiket a kihalási alapon megérdemelt pozícióban. Ez kérem szépen nem vicc, bármilyen régimódi is a hagyomány. Pontosan a mikéntje és a miértje miatt maradhatott fent az elmúlt évszázadban ez a tradíció. Az orvosi hierarchia valahogy a következőképp alakul nálunk: az ovális asztal egyik végén ül az osztályvezető főorvos, aki nem feltétlen a legidősebb, és ezáltal nem is a legtapasztaltabb, viszont minden téren kielégítően végzi a munkáját, idesorolva műtős szakmai munkáját, a tudományos életben való folyamatos és megingathatatlan részvételt (cikkek publikálása, előadások tartása mind az egyetemeken, mind kongresszusokon), a politikai érdekképviselet stabil figurájának szerepjátszását, azaz ő a szakma rendíthetetlen ólomkatonája. Vele szemben, az asztal túlsó végén ül a helyettese, aki akkor is ott van, amikor az osztályvezető pihen. Ez a pozíció a legpocsékabb mind közül. Hatalma a helyettesnek még nincs, de felelőssége annál inkább. Ugyanazt a kupac ürüléket lapátolja, mint az osztályvezető, csak dicséret nem jár érte, sem több pénz, viszont annál fájdalmasabb és kimerítőbb tapasztalat. Na ez a szánalomhalmaz voltam én akkor, amikor Cerberus megérkezett közénk.
Az asztal két hosszú oldalán ültek a hatvan és a halál közöttiek, majd mögöttük körben, a második sorban, a futottak még kategória: adjunktusok, szakorvosok, szakorvosjelöltek, rezidensek és medikusok. Ha valaki nyugdíjba ment a főasztaltól (ez kifejezetten ritkán fordult elő, mert ebben a szakmában a főorvosok holtukig dolgoznak), akkor az ő helyére beülhetett a rangban következő a hátsó sorból. Ha ez épp az a hely volt, ahova kora reggel, a nyolcórai megbeszélésen besütött a nap, akkor az az a hely volt. Nem lehetett rajta változtatni sosem. Ha harminc éven keresztül hunyorogsz a nap sugarainak ablakon át betükröző szöge miatt, akkor harminc éven keresztül hunyorogsz. Itt nem volt helycsere, ahogyan redőny sem! A közel húsz évemben volt szerencsém megismerni a kollégáimat, és amíg egy kapcsolatban
abból ismerszik meg a másik jelleme, hogy a bajban miként reagálunk, addig nálunk ehhez elég volt egy megüresedő szék. Ebben a világban, ahol a megfizethetetlen rang az egyéni cél, a dementorok csak ártatlan káposztaőrző kispályások lennének, és a tündérkeresztanyák varázspálcája is csak arra lenne elegendő, hogy langymelegre felhevítse az esti kakaót.
Ebbe a néha harmonikusnak mondható, de leginkább alávaló módon feszült légkörbe sorakozott fel egy párásabb szeptemberi napon a négy új rezidensünk, melyek közül kettőt azért vettünk fel az osztályra, mert az apja jóban volt az osztályvezetővel, egyet azért, mert annak az apja jóban volt a kórház igazgatójával, egyet meg ki tudja milyen okból. És itt, ezen a ponton kell elszomorítanom minden álmodozó, kapcsolatok nélküli, éppen orvosi egyetemen hallgató jövőbeni kollégát, aki messze került a valóság partvonalától, hogy az igazság a következő: egy magas színvonalú megyei szülészeti osztályra „hozott pontok” alapján biztosan nem lehet bekerülni. Sokan ismerik itthon a Kowalsky meg a Vega népszerű dalát, melynek mind a címe, mind a hangzatos refrénje a következőt hirdeti: lehetetlen az nincs. Aki ezt a mondatot elhiszi és vallja, és ebben valóban hisz, az naiv, mégpedig olyannyira, hogy egy mesevilágban él, miközben a szomszédban háború dúl.
A „hozott pontok” kifejezés valami rosszul összerakott szócsoport, melyet valaki – oda nem illő – kitalált, miszerint létezik egy bizonyos pontrendszer, ami alapján a legkiválóbb tanulókat felveszik a legígéretesebb rezidensi helyekre. Mese. Mese habbal, jó sok habbal. Ez, itt, ahol én dolgozok, az a szülészet-nőgyógyászat és a legmagasabb prioritású intézmény. (Prioritás: a kórházak és klinikák besorolása arra vonatkozóan, hogy milyen a szakmai színvonal és ehhez milyen eszközpark párosul.) Ezeket a nagybetűs tényeket nem azért emelem ki, mert a mi szellentésünk egy jó chilisbab után is vaníliaaromával átitatott és a lecsengése a jázminra emlékeztet, hanem azért, mert ide nem való mindenki. Ide kispajtás, az anatómia ötös és az OTDK első helyezés megdöbbentően, és pokoli fájó módon kevés lesz! (Az anatómia szigorlat az egyik legnehezebben teljesíthető, 3 féléves tantárgy az orvosi egyetemi képzés során, amely megtanítja a jövő orvosainak az emberi test minden apró részletét. Ha egy szigorlónak szerencséje van, még akkor is csak négyest kap. OTDK: Országos Tudományos Diákköri Konferencia – a kimaxolt stréberek viadala.)
Visszatérve korábbi felelősséggel vállalt megjegyzésemre, miszerint a mi osztályunkra nem való mindenki: hány szintje is van a pokolnak Dante szerint? Tíz? Sajátságos véleményem alapján bárki tévedhet, még Dante is, ugyanis tíznél több van, és itt a szülészeten hamar megismeri az ember a tizenegyediket, az egyszerű halandók számára elérhetetlent. Pontosan emiatt vallom azt, hogy ide válogatott emberanyag kell, olyan, aki bírja a meleget, és idővel képes megszeretni azt.
A többiekről alkotott első benyomásomra már nem emlékszem, csak Tomit figyeltem, mert az osztályvezető, hívjuk Történésznek, már a nap legelején leosztotta nekem a kártyalapokat, és kíméletlenül értésemre adta, hogy ha akarom, ha nem, akkor is megkapom mentoráltnak Kovács Tomit. „Ha már fiad nem született, legalább Kovács Feriként érezd magad egy Kovács Tomi mellett apai szerepben” – utasított viccelődve.
Mondanom sem kell, a főnöknek idióta poénjai voltak, de hosszú évek alatt rátermett helyetteseként legalább azt sikerült elérnem nála, hogy nem kellett rajtuk idióta módjára nevetnem.
Történész – ezt a becenevet én aggattam rá, mert a sírba tudott vinni a jellemével. Ő volt az, aki minden műtét előtt, alatt és után csak a történelemről tudott mesélni, beszélni, ódázni és még néha áriázni is.
A bemutatkozás alatt a vénséges főorvosok természetesen az ifjonc doktornőktől kezdtek kérdezgetni, és mivel sokkal, de sokkal fontosabb dolgom volt annál, mintsem szemtanúja legyek a szemet kápráztatóan jóhiszemű kezdők és a dörzsölt kéjencek haláltáncnak, így inkább vizitelni indultam a nőgyógyászati osztályra.
(Vizitelés: jól működő osztály esetén a kórtermekben fekvő betegek orvosi vizsgálata a nap legelején.)
A nőgyógyászati osztály egy szinttel fentebb helyezkedett el mint az iroda, így kapkodtam a lépcsőfokokat felfelé, majd hangos robajjal kinyitottam a vasajtót, ami az osztályra vezetett. Szerettem ezt a légkört, és imádtam itt dolgozni. A nővérpult szerintem idősebb volt mint jómagam, a mögötte serénykedő szülésznők pedig még inkább, de kedves mosolyuknál, segítőkész pillantásuknál és friss pogácsát kínáló kezüknél többre nem is vágyhattam akkoriban. Arról nem tehettek, hogy a főnököm egy ganajtúró bogár, mint ahogy arról sem, hogy a nyomtató aznap reggel sem működött, és ha sok időbe tellett is nekem, ezekre az alaptézisekre sikerült magamtól rájönnöm, anélkül hogy bárkit is hibáztassak értük, így lettem az összes szakdolgozó szerint a legjobb fej orvos a házban.
– Jó reggelt Kovács doktor! – üdvözölt a nőgyógyászati osztály vezető szülésznője.
– Most már biztosan jó, Ágika! – kacsintottam rá huncutul.
Ágika néni hatvan felé járt és a szemei körül szarkalábak százai kergetőztek, mégis valahogy azt éreztem, hogy mellettem fiatalabbnak érzi magát.
– Legyen szíves, hagyja abba ezt az udvarolgatást! Én hűséges neje vagyok az uramnak – jelentette ki évek óta ismételt álláspontját, amit a közelben várakozó páciensek bizonyára félre is érthettek volna, ha nem kezd el minden osztályon dolgozó személy egyszerre kacagni.
– Minden nap ugyanaz! – háborodtam fel. – Állandóan kikosaraz! Mit kellene még tennem, hogy a szavaimnak higgyen, ne annak, amit lát?
Játékos kitörésemre a jókedvű hangzavar felerősödött, melyet a liftajtók nyitódása tört meg, majd némított el véglegesen a Főnök megjelenése.
– Feri! – szólított meg a Történész. – Kovács doktort véletlenül lent hagytad az irodában.
– Véletlenül – élcelődtem suttogva, melyre Ágika néni mosolyogni kezdett. – El vagyunk havazva az osztályon.
– Ma a gyermekágyas osztályt viziteld le, azért, hogy mihamarabb bevethessük őket élesben! – fordult sarkán a főnök, majd kivágta a vasajtót, úgy, hogy az egész osztály beleremegett.
Mentségére legyen mondva, az az ajtó semmilyen ÁNTSZ szabálynak nem felelt meg. Régről maradt itt, amikor még sugárveszély miatt ilyen ólommal bélelt ajtókkal látták el a kórházakat. Mondanám, hogy EU-s pénzből volt, de nem. Akkoriban, amikor ezt készítették, még nem volt EU, ahogyan sok minden más sem.

* * *

A rendhagyó gyermekágyas vizit vagy inkább „bemutató” után, amit a rezidenseknek produkáltam, egyből igyekeztem a műtőbe, ahol, ha lehet így fogalmazni, olyan, mintha hazai pályán mozognék. Természetesen a főnökkel operáltam, vagyis a műtéti lapon az szerepelt, hogy a Történész operál, míg én asszisztálok neki, de mivel a műtőben az anesztézia (altatóorvos és az aneszteziológus szaksegítő) közreműködésének hála a beteg gyorsan elalszik, onnantól kezdve senkit nem érdekel, ki operál a beteg jobb, vagy adott esetben a bal oldalán.
Magyarországon az a szokás, hogy a beteg bal keze felől áll a műtétért felelős személy, azaz az operatőr, vagy köznyelven az, aki a műtétet végzi. Vele szemben, a páciens jobb keze felől áll az asszisztens, aki segédkezik a műtét során. Az aznapi első műtétet a főnök saját betegén hajtottuk végre, akinél hatvanöt éves korában méhtest daganatot igazoltunk.
A bemosakodásnál épp a vietnámi háborúról hallgattam kiselőadást, amikor megjelent a mentoráltam, és úgy tűnt, hogy életében először most fog nekiállni bemosakodni egy műtéthez. Kiegészíti a műtői csapatot azzal, hogy beáll másodasszisztensnek. A feladata lesz a műtéti terület tisztán tartása, felel majd a jó látási viszonyokért, azaz nála lesz a szívó, ami a vért, illetve a különböző váladékokat egy hengerbe vezeti, irányítja majd a kampókat, ami a hasfali feltárás egyik alapköve, ezáltal tökéletes célponttá válik mindenféle piszkos kis szurkálódásnak, ha épp bénázik.
– Két kör szappanos kézmosás, majd öt kör fertőtlenítő. A szappant egy-egy percig használd, öblítsd le nagyon alaposan, majd a fertőtlenítőt száradásig dörzsöld! – hadartam a protokollt, és a mosdótál fölé mutattam szappanhabos kezemmel, ahol a protokoll posztere lógott.
Na persze nem azért volt feltüntetve a kézmosás higiéniás szabályzata szemmagasságban a csapok felett, mert a bemosakodóban csak olyan életképtelen csacsi emberek dolgoznak, akiknek kihívás lenne megjegyezni egy-két alkalom után, hogy hogyan is kell bemosakodni. Nem. És még csak nem is azért nyomtatták hatalmas times new roman betűkkel a feliratot, mert olyan gyakran váltogatja a kórház a más-más hatóidejű szappant vagy a fertőtlenítőt, hogy nem tudunk alkalmazkodni a változó elemekhez, hanem szimplán csak azért, mert senki sem dörzsöli száradásig a fertőtlenítőt. Ugyanis a higiénés szabályrendszer alkotói robotok voltak, akik figyelmen kívül hagyták, hogy a vegyszerek nem fémre, hanem emberi bőrre kerülnek fel, annak minden előnyével és hátrányával együtt, így aztán egyetlen matematikus gondolkodású szabályíró – nevezhetjük chatGPT-nek – sem vette figyelembe a legelemibb dolgot, a felhasználóbarát üzemmódot, így vált munkájuk értelmetlenné. Bosszantó és kiábrándító egyben a hibák sora, melyet az informatika fejlődése szül, miközben abban a világban élek, ahol a gépek szabják a feltételeket, az emberek eltárgyiasodnak, és míg a fém szépen csillog a fertőtlenítőtől, addig az én bőröm szétreped.
„Ahhoz egy élet is kevés, hogy megszáradjon!” Ezt a mondatot már többször ráírtam alkoholos filccel a protokoll laminált felületére, de a műtősnők nem örültek a ténykedésemnek és rendre megsemmisítették a műalkotásom.

* * *

Cerberus beállt a mosdótál mögé, könyökkel megemelte a sebészi csap kallantyúját és kezdő módon a víz alá tette a kezeit.
– A vietkongok akkoriban mindenre képesek voltak – ecsetelte a főnök a saját megjegyzésével fűszerezett történelmi eseményeket, mellyel révületemből könyörtelenül visszarángatott a jelenbe.
– Vietkong – szólalt meg határozottan Cerberus. – A vietkong már önmagában többes szám. A Viet Cong kifejezés az egész gerillahálózatra vonatkozott, nem pedig egy emberre. Úgy figyeltem meg, hogy nálunk sokan rosszul ejtik ezt, és hibásan többes számra fokozzák.
Mintha mi sem történt volna, úgy próbálta helyesen szappanozni kezeit tovább, és miközben az idő haladása megállt, a Történész orrkagylói kitágultak, bennem pedig kacajos emlék fogant. Hát valahogy így történt meg az, hogy a kis suhanc bariton hangja, illetve módszeres tanári magyarázata megelégedéssel töltött el, holott csak tanú voltam, és mégis magaménak éreztem a sikert. Ő kellett ahhoz, hogy életemben először igazán jól érezzem magam a főnököm mellett, volt képe kijavítani a felettesét élete első munkanapján, mindezt történelemből. Zseniális, ez vitathatatlan.

Ahogy a baloldalamra néztem és figyeltem Tomi mai vonásait, már nem láttam benne azt a kisfiús karaktert, mint az első napon. Időközben felnőtt és gyalázatosabbnál gyalázatosabb napokat töltött mellettem, ami mélyről eredő, vízszintes irányú gyűrődést festett az arcára. Sokszor felvetődik bennem, hogy jól döntöttem-e, amikor a három hónapos próbaidejéről szóló dokumentumot aláírtam, ezzel jóváhagyva a további képzését ebben a szakmában. Akkor fülig ért a szája az örömtől, de vajon most mit érez? Már akkor is jó orvos volt, most pedig még jobb, de mit ér mindez, ha nem boldog? Lehet-e boldog egy orvos csak amiatt, hogy mindennap segít másokon? Lehet-e boldog egy orvos úgy, hogy egy igazi tálentum a szakmájában és ezt a betegek javára fordítja, azokat mindig önmaga elé helyezi? Lehet-e úgy boldog, hogy közben ő maga nem is él? Lehet, hogy mégsem kellett volna aláírnom? Lehet, hogy többet érdemel annál, mintsem saját egészségét és életét feláldozza a Hippokratészi eskü letétele miatt. Soha nem tudom meg erre a választ, hisz időutazó nem vagyok, de bárcsak tudnék valami garanciát, bárcsak kapnék a jóistentől egy jelet, hogy akkor, aznap, azzal az aláírással nem tettem tönkre ennek a remek embernek az életét.
Hisz mit ér az élet, ha közben nem élsz? Mert, bár igaz a mondás, hogy más emberek szolgálata nemessé tesz, de a saját magad szolgálata változtat boldoggá.

* * *

Mialatt Tomi leparkolt a kórház szinte kihalt parkolójában (vasárnap lévén csak az töltötte itt az idejét, akinek nincs más választása), visszaemlékeztem az elmúlt hat évünk legfontosabb pillanataira, mely olyan erővel kötött a sráchoz, amit csak az érezhet, akinek van egy fia. Legalábbis valahogy ilyennek képzeltem.

Rendeld meg!

Az író eddig megjelent regényei