Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

A SÁRGA története 2.

Fülszöveg:

Emma egy tartózkodó, határozott és érzelmileg sérült nő. Kitartása ugyan nem ismer határokat, de vajon elég-e ez a tulajdonság egy olyan játékban, ahol semmilyen szempontból nem mozog ismert terepen?
Nagyon tévedsz, kedves olvasó, ha azt gondolod, hogy ez a nő nem tud többet holmi gyenge szerepnél.
Emma a meglepetések embere és mindig, de mindig tökéletesen időzít.
Éppen ezért alkotnak Hunterrel tökéletes párost.
Vagy mégsem?

„Egy végtelenül okos, ravasz, de követhető és rengeteg szempontból tanító olvasmány ez a regény. Mély benyomást tett rám mind a történet, mind pedig az írója. És ez nálam elég ritkán fordul elő.”
– Halász Emese, író –

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 2. című regényből

Másnap még nyúzottabban keltem fel, mint ezelőtt bármikor. Semmi kedvem nem volt egész nap azt nézni, hogy milyen jól érzi magát itt mindenki rajtam kívül, és azt elfogadni, hogy a játékban már mindenki talált magának vagy egy megbízható társat, vagy egy rövid ideig tartó szerelmet, vagy egy apró kis kalandot, kivéve engem. Én, amit találtam, az csak hallucináció volt. Sosem létezett. Eszméletlen jól játszott, ezzel kirángatta alólam a talaj utolsó négyzetcentiméterét is.

Drága apám,  megtanultam a leckét. Örökre.

Nem emlékszem a reggelire, annyira készen voltam, csak arra, amikor az ajtó feletti doboz újra zenélni kezdett. Majd miután kinyíltak a szárnyai, egy gyönyörű nő lépte át a küszöböt.

Ő sem volt rajta a listán – gondoltam magamban.

– Sziasztok! – köszönt nekünk. – Julia vagyok. Fehéroroszországból jöttem.

Julia tökéletes nő volt. Magas és rendkívül csinos, olyan, akin minden ruha hibátlanul áll. Nagyon természetesnek tűnő, hibátlan melleit alig fedte ruhanemű, mert  tökéletesen tudta, hogy mivel hívhatja fel magára figyelmet, és ezt kegyetlenül kihívó módon meg is tette, miközben odafigyelt a legapróbb részletekre is. Tengerkék szemei voltak, apró orra és fülei, melyekben sok-sok pici fülbevaló díszelgett. Hófehér nyári ruhában érkezett, ami testhez simuló volt, mit sem bízva a fantáziára. Aranyszőke, hosszú haját pedig egy finom, gyöngyös pánttal szorította le, ezzel egy édes kislány kedvességével társította a dögös puma alkatát. A látványától úgy éreztem magam, mint a mesefigurák, akiknek leesik az álluk a padlóra.

– Szia! – álltam fel az asztaltól legelőször, és reménykedtem benne, hogy a feltűnő, hangos mozdulatom legalább egy kicsit bosszantja majd Emmát. – Gyere, ülj le
közénk!

Átsétáltam az asztal másik felére, és kihúztam az egyetlen üres széket az asztal körül, erre invitáltam a legújabb versenytársunkat.

– Köszönöm – mondta, és hagyta, hogy betoljam alá a széket.

– Mivel foglalkozol? – kérdezte Dylan, aki igencsak méregette Julia szépségét.

– Modellkedésből élek, és elég jól – válaszolta magabiztosan. – A játékra azért jelentkeztem, hogy kicsit elmeneküljek a karrierem elől.

– Besokalltál, ugye? – kérdezte Fernando.

– Te nem az énekes vagy? – nézett rá meglepetten Julia.

– De bizony. Fernando vagyok – nyújtotta a kezét Juliának.

– Nem mutatnád be a kedves barátodat, aki hellyel kínált? – nézett rám Julia félreérthetetlen kíváncsisággal.

– Dehogynem, persze. Ő itt Hunter – kacsintott rám a spanyol, aki mintha felbátorodott volna Julia megjelenése miatt.

– Örülök, hogy találkozunk, Hunter! – köszöntött külön engem kellemes hangon.

– Én úgyszintén – válaszoltam.

Most először éreztem azt, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell. Magbiztos voltam és vonzó, mint odakint, és nem az a jelentéktelen senki, aki reggelt voltam az ágyban.

Miután Julia bemutatkozott, az asztal körül mindenki részleteket osztott meg vele a játék eddigi folyásáról, és mindenki azt latolgatta, hogy mikor jöhet egy újabb boríték, amivel tönkre tehetik a napunk további részét, de Lucky nem jelent meg, így Julia beköltözött Erik mellé a tegnapeste megnyitott hatos bungalóba.

Miután kipakolta a cuccait, Julia nem kérette magát, hanem azonnal felkeresett, miután fürdőruhába öltözött, és fürödni invitált a csillogó vizű óceánba. Úgy tűnik, ő játszani jött, és fejest ugrott a versenyzésbe, ami még lehet, hogy nekem is mentőövet szolgál. Fernandoék örömmel csatlakoztak hozzánk, és végig négyesben töltöttük a délelőttöt, ami rendkívül jó hangulatban telt. Sok-sok spanyol sztorival és még több kitalált spanyol sztorival.

Az ebéd utáni szieszta alatt egy küldönc egy levelet adott át nekem, melyben randira kaptam meghívást. Titkon azért reméltem, hogy Emma van a háttérben, és sikerült féltékennyé tennem, de tévedtem. Persze, hogy tévedtem, mert ha róla van szó, nemigen segít egyik érzékem sem, nemhogy a hatodik. A józan ész nyert már megint, így Juliával indultunk el a lezárt kerítés felé, ahol ugyanazzal a nyitott terepjáróval indultunk útnak, mint anno Gennával. Reméltem, hogy ez a randi jobban sikerül, mint az, mert itt legalább egy olyan személy társaságában vagyok, akivel kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, még ha túl gyors is a tempó, amit ő diktál.

Egy világosszürke kétéltűre szálltunk fel, majd a szigetcsoport legnagyobb szigetének partjainál landoltunk, ahol kiszállás után azonnal egy kis forgatagba kerültünk.

– Mi van ma itt? – kérdezett csodálkozva engem, miközben nekem fogalmam sem volt a válaszról.

– Nem tudom, de gyere, mert nagyon integetnek nekünk – mutattam egy kisebb csoport felé, akik hevesen mozgatták a kezeiket, hogy észrevegyük őket.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1-2.

A helyzetet kihasználva lovagiasan megragadtam a kezét, és odavezettem őt a vendéglátóinkhoz, hogy bemutatkozzunk nekik. Nem csoda, hogy azonnal kiszúrtak minket. Nem kellett ehhez repülővel érkeznünk, hiszen Juliával nem éppen a helyi lakosok fenotípusát képviseltük. Az itt lakók jó része alig érte el a 170 centimétert, így nemcsak én, de még ez a csodaszép szőke modell is jóval magasabb volt náluk. Főleg úgy, hogy fittyet sem hányva a terepviszonyokra magassarkú szandálban jött, hiszen a babarózsaszín miniruhájához, és hajpántjához ez a csillogó kiegészítő dukált.

Mint utólag kiderült a helyiek épp aznap ünnepelték az egyik nemzeti ünnepüket, ennek eredményeként minket is beöltöztettek népi ruhákba, ami lényegében egy batikolt rongy volt. Emellett a buli hevében még azt is megengedték, hogy a különleges hangszereiket kipróbálhassuk. Voltak ott ütős hangszerek és fúvósok is egyaránt, de a nevét egyiknek sem tudtam megjegyezni. Leginkább azért, mert kedves és odaadó, mindent felkínáló barátaink szinte egyetlen angol szót sem ismertek, ezzel elvágva előttünk a hagyományos kommunikációs útvonalat. Az ünnepség hevében mindenki táncolt és énekelt, mindenki úgy, ahogyan tudott. Voltak ott egészen kicsik is, akiket az anyjuk – a már rajtunk is lévő – ronggyal magukra kötötték. Mellettük pedig fiatal diákok voltak, akik külön táncelőadással készültek az ünnepségre, és tapasztaltabbak, akikről lerítt, hogy nekik már nem ez az első közös ünnepük. Mégis úgy tűnt, hogy – korosztálytól függetlenül – senki sem azért jött, mert kötelező lenne, hanem mert valami megfoghatatlan öröm és boldogság járja át őket, amit képesek voltak rám és Juliára is rátapasztani.

– Micsoda buli! – kiabált a fülembe Julia. – Gyere, mutassuk meg nekik, mi hogy tudunk táncolni!

Igazából nem tudom, mi ütött belém, és azt sem, hogy mi vezetett idáig, de képtelen voltam ellenállni Julia kezdeményezésének, és beálltunk táncolni a röhejes ruhánkban a többi ember közé. A szőke lány látványosan lerugdosta a lábairól a szandálját, és mezítláb a porban kezdett lépdelni utánozva a fiatalabbakat, akik segítőkészen mutogatták neki a következő lépéseket. Julia végig mosolygott, és nagyon jól állt neki ez az önfeledt viselkedés, mert sokkal természetesebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Merész volt és bátor, emellett úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hogy mit gondolnak róla mások, ami kevés nőre jellemző ebben a világban. Pár perc elteltével engem is maga mellé állított, de nekem közel sem ment olyan naturálisan ez a játszadozás, mint neki, így inkább csak bohóccá váltam, mintsem vendéggé. Utólagos értelmezésem szerint ez lehetett az a pont, amikor a férfiak félre vontak, és itallal kínáltak, talán azért, mert megsajnáltak. Ezek az italok, amiket folyamatosan körbehordoztak a társaságon, nagyon erősek voltak, és már az első pohárka megütötte a fejem.

Julia nem sokkal később csatlakozott hozzám, és vele együtt újabb kör italt fogyasztottunk, amit újabb és újabb követett. A zene nem hagyott alább, csak a gátlások váltak a semmivel egyenlővé. Aminek köszönhetően Julia már az ölemben üldögélt, és oroszul beszélt hozzám, míg én csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom csókolni ezt a nőt. Időm sem volt elképzelni a jelenetet, mert megelőzött a szándékomban, és hevesen nekem esett, amire a helyiek hatalmas ujjongásban törtek ki. Ezzel kijózanítva engem, aki észszerű határok közé tereltem a viselkedésünket.

– Menjünk vissza! – súgta a fülembe, és kétségem sem volt afelől, hogy mik járhatnak az eszében, hiszen ugyanarra gondoltam én is.

Júlia újra megcsókolt, majd a kezeimet a fenekére vezette, amit szinte alig takart a ruhadarab, hiszen pont úgy kötötte meg magán, és olyan lengén, hogy egyetlen rántással leszakíthattam volna róla.

– Menjünk! – néztem mélyen a szemébe.

Gyorsan visszavettük a ruháinkat, majd mielőtt elbúcsúztunk volna a helyiektől, megköszöntük a lehetőséget, hogy együtt bulizhattunk velük egy számukra igencsak fontos ünnepen. Aztán miközben a kétéltű felé sétáltunk, szinte már minden méteren megálltunk csókolózni Juliával, aki teljesen elvette az eszem, és végre nem a játékon gondolkodtam, hanem azon, hogy bárcsak már a szigeten lennénk. Ez a lány nagyon kedves volt velem és aranyos, emellett egyáltalán nem félt hozzám érni. A szégyenlősségnek nyomát sem mutatta, és a tapasztalt magabiztossága kifejezetten imponált nekem. Eszembe jutott Emma, hogy milyen szégyenlősen viselkedett előttem, és a szánalmas viselkedése Julia mellett hirtelen nevetségessé vált. Julia sem volt sokkal idősebb Emmánál mégis tudta, hogyan kell egy férfival bánni. Nem kérette magát folyton-folyvást, nem bízta a véletlenre az események alakulását, hanem a kezébe vette az irányítást, aminek meg is lett az eredménye.

Akció!

3987,00 Ft

Col O. Broox: A SÁRGA története 2.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 470
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9303-8
Méret: 136 mm x 204 mm

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

A SÁRGA története 1.

Fülszöveg:

Hunternek nincs szüksége fogadásokra. Abban a helyzetben van, amikor már semmire nincs szüksége, mert megvan mindene. Mégis, amikor apja előáll egy igen érdekes alkuval, belemegy az egyezségbe.
Nem kevesebb a tét, mint az összes vállalata, amit eddig felépített, és egész sokáig úgy is tűnik, hogy simán meg tudja majd tartani őket.
Egy valamivel azonban nem számolt.
Hunter már lemondott a szerelemről, mégis, amikor találkozik Emmával, egy olyan érzelmi hullámvasúton találja magát, ami veszélybe sodor mindent, ami számára valaha is fontos volt.
Mit veszítsen el? A szerelmet? Az életét? Mindent?

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 1. című regényből

A napfény színe. Azé az égitesté, mely szükségben
anyaként melenget, miközben önzetlenül bevilágítja a
legmagányosabb sötét sarkokat is. Mindennap utat mutat,
de sosem kér és nem tartóztat. Tétován tántorítva motivál,
kíváncsiságra sebzéssel reagál, de a türelemre élettel szolgál.

1. Fejezet

Nicholas Hunter Jackson

A játékra fogadásból jelentkeztem, amit az édesapámmal kötöttem. Sem újabb kapcsolatokra, sem a főnyereményre, sem hírnévre nincs szükségem. Sokszorosan bővelkedem mindegyikből a műsor nélkül is. Harminckét évesen magam mögött tudhatok egy általam szerelemből indított házasságot, ahol a másik fél ugyancsak szerelmes volt, csak nem belém, hanem a pénzembe és a családom rangjába. Három év rózsaszín köd után jeges fogadtatás várt a valóság nyomvonalán, majd egy gyors, kíméletlen válás a részemről. Annyi bizonyítékot szerzett a magánnyomozóm a volt hitvesem ellen házasságtörés címszó alatt, hogy csak a legfelső képeket néztem meg, az alatta lévő többi, több száz dokumentációra már nem volt szükségem, hogy apám újra bebizonyítsa, hogy ő előre megmondta, ne vegyek el senkit, azért, mert elhiteti velem, hogy önmagamért szeret.

Édesapám tanítása a párkapcsolatokra vonatkozóan a következő volt: egy igazi nőt meg kell szerezni, majd elengedni. Ehhez a felfogáshoz a középső nevem tökéletesen passzol is. Válásom óta több száz igazi nőm volt, már ha édesapám neveléséből indulok ki. Mindegyikhez csak egyszer értem és soha nem a saját otthonomban. Ezt a szabályt már én hoztam meg magamtól, kiegészítve az eddig tanultakat. Mindezt óvintézkedésként egyetlen nő miatt, aki képes volt porig rombolni a szerelembe vetett hitemet, majd semmissé tenni azt. Édesapám hasonlóan járt édesanyámmal, annyi különbséggel, hogy nem neki kellett a válás mellett döntenie. Édesanyám egyik délután már nem jött a bátyámért és értem az óvodába. Azért emlékszem rá kristálytisztán, mert édesapám üzleti úton volt, és az óvónők aggódva hívták fel előttünk a rendőrséget, hogy nem érik utol telefonon édesanyámat. Ami azóta sem sikerült. Több, mint két nap múlva jelentkezett. Nem várta meg, hogy leteljen az a bizonyos hetvenkét óra, hogy eltűntté nyilváníthassák. Egyetlen válóperes dokumentumokkal teli borítékot küldött, melyben lemond mindenről: ingatlanról, ingóságról és a gyermekeiről is édesapám javára. Bátyám – kisJack – akkor öt éves volt, én három. Kicsi voltam, talán fel sem fogtam, mi történik körülöttünk. Apa eleinte folyamatosan azt hangoztatta, hogy anya csak elutazott, majd egyszer csak hallottam egy koppanást a wc csészéből, ami ismerősen hangzott. De csak később értettem meg, hogy ezt a zajt már korábban is hallottam, ezért nem hajtott a gyermeki kíváncsiság, hogy mi történhetett a wc-ben. Aztán jó pár évvel később ismét  megjelent a zaj az életemben, amikor az exem a wc-be dobta a karikagyűrűjét. Háromszor hallottam ugyanazt, de csak harmadjára értettem meg, hogyan működik a világ és milyen rombolást képes végezni pár gramm arany. A saját fájdalmas válásom kellett ahhoz, hogy tovább lássak a nyilvánvalón, hogy akkor, amikor egy kavicsot a vízbe dobunk, nem csak hullám keletkezik, és nem csak a kavics lesz vizes. Minden megváltozik, hiszen a vízben élők felbolydulnak, míg a kő árnyékában élők védtelenné válnak. A déjà vu érzés kíméletlenül tépte fel a gyermekkorom megrázó eseményeit, amiket sok munkával már rég feledésbe merítettem. Édesapám a válóperes boríték átvételét követően már nem ejtette ki előttünk soha az anya szót, az őt ábrázoló képeket elégette, az otthon hagyott holmijait pedig kidobta. Megsemmisített minden bizonyítékot, ami összehozható a létezésével, kivéve minket, a bátyámat és engem.

Hármasban maradtunk. ÖregJack 28 éves korára egyszemélyes szülővé vált, aki éjt nappallá téve dolgozott eleinte brókerként, majd üzleti tanácsadóvá nőtte ki magát az egyik legnagyobb hazai bányászati cégnél. Idővel vezető beosztást ajánlottak neki, de ő inkább külön utakon folytatta, aminek következtében mára már saját birodalmat épített, ahol ő diktál.

Korántsem mondható a gyermekkorunk felhőtlennek. A válás után édesapám kényszerűségből visszaköltözött a szüleihez, hogy segíteni tudjanak a nevelésünkben. Az első héttől kezdve érezhetően csak a terhére voltunk mindenkinek. ÖregJack egy törtető, ambiciózus, folyamatosan mozgásban lévő ember volt már akkor is, és azóta csak tovább fejlődött a tapasztalatainak köszönhetően.

Édesanyám ezt unta meg. Sosem volt otthon, sosem volt egy közös születésnap, egy közös karácsony, semmi. Belefáradt és egy könnyebb utat választott. Legalábbis én így védem magamban szeretett édesanyámat, akinek már az arcára sem emlékszem. Nagyszüleim sok rosszat mondtak róla gyermekkoromban, amiket elengedtem a fülem mellett. Nem akartam szembenézni a kíméletlen igazsággal, hogy az én édesanyám képes volt valódi ok nélkül elhagyni a két egészséges fiát. Felnőtt fejjel, ha erre gondolok, akkor is csak azt remélem, hogy tettei ellenére is vissza tudott térni Istenhez és mindennap bocsánatért esedezik a múltja miatt.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1-2.
KisJack mindezt másként élte meg. Egyetlenegyszer sem védelmezte édesanyámat, ha tehette már inkább rátromfolt az édesanyánkra záporozó vádakra. Ő nagyobb volt, okosabb, érzékenyebb. Számára jobb lett volna, ha inkább meghalt volna az, aki a szíve alatt hordott ki minket, azt talán meg tudta volna neki bocsátani. Bár ebben még mai fejjel sem vagyok egészen biztos.
Sokszor kegyetlenül viselkedett más gyerekekkel szemben, főleg, ha rólam volt szó. Kíméletlenül összevert jó pár kölyköt, akkor is, ha csak csúnyán néztek ránk. Egyszer, amikor az iskolából hazafelé sétáltunk, öten összefogtak ellenünk. Először csak kergetni kezdtek minket, de én lassabb voltam a bátyámnál, így ahelyett, hogy tovább futott volna, védelmezőként megállt előttem, és bekapott pár ütést helyettem. A suhancok viszont nem tudták, amit mi igen, hogy a bátyám nemcsak osztotta, de bírta is a pofonokat. Így két lendület között előkapta a pillangókését, amit rég ellopott nagyapámtól, aki nagy becsben a szekrénye tetején egy poros faládikában tartotta azt, és harcolni kezdett vele. Azonban a késsel nemcsak a támadókat, hanem engem is megsebzett, aminek a nyomát azóta is viselem. Véletlen volt, amit rögtön tudtam, amikor megtörtént. Talán én álltam túl közel, talán a bátyám volt kissé hevesebb. Minden mozzanat visszaköszön az emlékeimben, amikor arra gondolok, hogy ölelt magához és zokogott a bűntudattól, miközben én csak arra gondoltam, hogy egész életemben lesz valaki, aki megvéd majd a többiektől. Ígéretet tettünk egymásnak, hogy soha nem mondjuk el az igazat a sérülésemről senkinek. Ez a mi titkunk marad, amíg világ a világ, mert ez a mi kettőnk szövetségének a maradandó záloga.

A bátyám azóta sem változott semmit. Kíméletlen volt gyermekként, és felnőttként is az maradt, de nekem ő volt a védelmezőm, és képtelen lettem volna más szemmel nézni rá. Rengeteg rosszat tanultam tőle, de a legfontosabbat is, a feltétel nélküli szeretetet. Gyermekként kihasználtuk nagyszüleink lassúságát, és rengeteg csínyt követtünk el ellenük és édesapánk ellen is. Kiszöktünk, ha nem látták. Aprópénzt loptunk a táskából, hogy csokit vehessünk. Elcsentük a gazdag szomszéd gyerek labdáját, és elrejtettük előle úgy, hogy soha meg ne találja. KisJack dühös volt a világra, és mindent elkövetett, hogy levezesse a benne hatalmasodó dühöt. Nagyszüleink nem, de édesapánk rendre megdorgált minket az elkövetett bűnökért. A fegyelmezés után egy hétig csendben voltunk és szót fogadtunk, de átlagosan hét nap után újrakezdtük a rosszalkodást, amíg újabb pofont nem kaptunk. Bátyám tizenhat évesen úgy döntött, hogy nem tanul tovább, és a katonaságot választotta. Addigra édesapámhoz hasonlóan már 190 centiméter fölött járt, és testfelépítésileg színtiszta izom volt. A katonaság első éveiben csak azért nem jött haza idő előtt, mert nem akarta, hogy apánknak igaza legyen. Később viszont azért nem, mert rájött, hogy jó döntést hozott. Megtalálta a világot, amit keresett. Megtalálta a célt, amiért mindennap küzdhet, és kiadhatja a dühét úgy, hogy közben jól cselekszik. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi imát mondtam el érte életem során, de minden egyes perc megérte, hiszen én mindig tudtam, hogy jó ember, és megérdemli, hogy akként is kezeljék. Jelenleg a haditengerészetnél szolgál századosi rangban. Ő lett az első az országunkban, aki harminc éves kora előtt századosi csillagot kapott, ezzel megválaszolva minden feltett és fel nem tett kérdést a személyével kapcsolatban. Hat éve láttam utoljára az esküvőmön.

Én tizennégy évesen maradtam egyedül a munkamániás apámmal – aki akkorra már igencsak befolyásos üzletemberré vált – és nagymamámmal, akit sok krónikus betegség gyötört. A bátyám nélkül nem találtam a helyem az életben. Sok minden érdekelt, de igazából semmi sem. Annyira nem, mint bátyámat a katonaság és a fegyverek. Nagymamám mindig azt hajtogatta, hogy olyan vagyok, mint édesapám, és hozzá hasonlóan menjek én is brókernek, mert abban megtalálhatom a sikerem. Szerencsémre mindig jól tanultam, ezért bármit megtehettem. Majd Nana tanácsát megfogadva ugyanarra a közgazdasági egyetemre jelentkeztem, mint ÖregJack korábban, és annál a cégnél kezdtem gyakornokoskodni, ami a vezetéknevemet viselte.

Hittem a szerelemben, sok könyvet elolvastam, és elég filmet néztem meg hozzá, hogy elhiggyem, létezik. Az egyetem utolsó évében ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Nikollal, aki gyönyörű, hosszú szőke hajú, csodálatos tengerkék szemű, magas lány volt. Csak a magas lányok jöhettek nálam szóba, hiszen a bátyámat túlérve sikerült tizenhét éves koromra a jelenlegi magasságomat elérni, ami 193 centiméter, és amihez kerek száz kilogramm társult. Mondanom sem kell, genetikailag szintén színizom. A barátaim többsége úgy jellemez, hogy én tipikusan az a barátjuk vagyok, akivel nagyon szívesen sétálnak egy sötét sikátorban, de ha egyedül kellene menniük, és én jönnék velük szembe, akkor inkább visszafordulnának.

Nikol édesanyámra hasonlított mind arca, mind testalkatra. Nem volt vékony, inkább egy kicsit molettebb, mint a mai divat, de nekem tökéletes volt. Pontosan az ilyen típusú nők után fordultam meg egész életemben az utcán. Az egyetem elvégzését követően édesapámnál kezdtem el főállásban dolgozni, amikorra már egy hatalmas, tizenkét hálószobás villában tengettük hétköznapjainkat a családunk megmaradt részével. A hely adottságai lehetővé tették, hogy Nikol is beköltözhessen hozzánk. ÖregJack nem szívesen beszélgetett Nikollal. Szerintem azért, mert kísértetiesen hasonlított édesanyámhoz, ami elegendő okot adott arra, hogy sem a kapcsolatunk elején, sem később ne ajánljon fel Nikol számára állást a cégünknél. Nicol számtalanszor elmesélte elképzeléseit a jövőnkkel kapcsolatban, amikben minden alkalommal együtt indulunk munkába, és együtt érkezünk haza. De ezen ábrándjaira mindig csak mosollyal és simogatással reagáltam. Nem akartam viszályt szítani közte és édesapám között, ehelyett inkább meghagytam magamnak a  megérzéseimet és gondolataimat, míg Nikolnak megengedtem, hadd álmodozzon tovább. Voltak pillanatok, amikor a békés álmodozó Nikol vérmes vadmacskává változott a témával kapcsolatban. Olyankor azzal próbáltam győzködni, hogy nekem ez így pontosan megfelel, mert így egész nap érezzük egymás hiányát. Ami, mint később kiderült, részéről nem volt akkora hiányérzet. Ha jól emlékszem az első házasságtöréssel kapcsolatos dokumentált kép dátumára, az esküvőnk után két hónappal készülhetett. Én még két és fél évig dolgoztam úgy, mint az édesapám: reggeltől estig, majd estétől reggelig. Csak ekkor szólalt meg nagymamám, hogy a feleségem furcsán viselkedik, ami nekem fel sem tűnt. Hogyan is tűnhetett volna fel napi tizenhat óra munka mellett? Amikor Nikollal voltam, számomra minden tökéletesen működött. Még a házasságunk előtt, a kapcsolatunk legelején megfogadtam neki, hogy soha nem fogom úgy elhanyagolni őt, mint ahogyan apám tette anyámmal szemben, így minden pénteken randevúzni vittem, amit majdnem öt éven keresztül feltétel nélkül teljesítettem. A legújabb, legdrágább éttermekbe jártunk, minden szórakozóhely megnyitóján VIP tagok voltunk, évente többször hetekre elutaztunk bejárni a világ legszebb részeit. Afrikaiként minden évben volt afrikai túránk, amikhez én ragaszkodtam, hogy megismerhessem az őseim világát a megmaradt emlékekből. Minden jeles ünnepen, karácsony, születésnap, Valentin-nap megajándékoztam egy utazással, és bárhová elvittem, akármerre is mutatott a térképen. De ez sem volt elég. Másra vágyott, amit én nem tudtam neki biztosítani. Nanát a válás után megkérdeztem, hogy honnan tudta, hogy Nikol már nem szeret engem, amire nemes egyszerűséggel annyit felelt: „Nem említette a hiányodat, drága Nicky!”. Miután összetörte a szívem nálam is összeállt a kép. Soha nem hívogatott éjszakánként afelől érdeklődve, hogy merre vagyok. Balga módon azt hittem, hogy sikerült megtalálnom a tökéletes nőt, aki nem féltékeny és nem bizalmatlan. Tévedtem. Azzal tettem neki szívességet, hogy nem mentem haza, és nem mellettem kellett aludnia.

Szerencsére édesapám előrelátásának és a szorgos ügyvédei által megfogalmazott házassági szerződésnek, a válás után Nikol semmit nem kapott tőlem. A gyors válás, amibe belekényszerítettem, pedig biztosította róla, hogy ő sem tartozik nekem semmivel. Ha nem egyezett volna bele a válásba, akkor a vagyona része engem illetett volna, ahogyan a házassági szerződésünkben hivatalosan megfogalmazásra került, ha felvetül részéről a házasságtörés. Kilencven nap alatt elváltunk. Nikol kiköltözött az otthonunkból, így újra hárman maradtunk: Nana, ÖregJack és én. Ebből ketten napi huszonnégyből tizenhat órát dolgoztunk. Válás után talán még többet is.

Négy éve élem a szingli pasik életét, ami kifejezett jól megy nekem. Új barátok, új társaságok, új élet. Időközben saját céget alapítottam, ami szárnyalni kezdett. Nagymamám megérzése tökéletesen bejött azzal kapcsolatban, hogy mennyire hasonlítok édesapámra. A Dél-Afrikai Köztársaságban van a saját vállalatom anyavállalata, aminek már az európai és az amerikai kontinensen is a leányvállalatai épültek.

Két hónappal ezelőtt kórházba kerültem anginás panaszok miatt, ezért kényszerpihenőre fogott ÖregJack, és átmenetileg átvette az irányítást a vállalatom felett. Három hetet töltöttem szanatóriumban, mire sikerült rendezni a vérnyomás értékeimet. Genetikailag édesapám részéről, akik eredetileg Zimbabwe-ból származnak, a családban harminc éves korára már mindenki vérnyomáscsökkentőt szedett. Az orvosok elmagyarázták, hogy innentől kezdve egész életemben gyógyszert kell szednem, ha nem akarok negyven éves korom előtt elhalálozni. Sem a magasságom, sem a testsúlyom, sem a genetikám nem kedvez a betegségemnek. Életmódváltást javasoltak, ami összességében a stressz csökkentéséről szólt. Edzésre nem foghattak, mert mindennap edzettem, diétára szintén nem, mert nem volt miből leadnom a nem létező felesleges kilókat. Harminckét évesen tehetségemnek, szorgalmamnak és tudásomnak megfelelően, édesapámtól mindent eltanulva egy vállalati birodalom élén álltam, miközben egy másik birodalom jogos örököse is voltam. A három hét kötelező kényszerpihenő alatt átgondoltam az életem eddigi részét, és éhesen néztem a jövő irányába. Nem akartam meghalni annak tudatában sem, hogy édesapám eddigi életét nézve sokkal több siker, mint amiket a munka terén érek el, nem vár rám. Mégis én élni akarok, és eldöntöttem, hogy változtatni fogok. Bátyámhoz hasonlóan én is meg akarom mutatni ÖregJacknek, hogy lehet ezt másként is csinálni, de ehhez új irányt kell vennem, mert most az ő útját járom.

A kórházból hazaérkezve négy ápoló fogadott. Amikor megláttam a kigyúrt, nálam is magasabb és izmosabb ápolókat majdnem elnevettem magam édesapám egyértelmű poénján, miszerint legalább négy ember kell, hogy megállítsanak, ha el akarnám hagyni a házat. Nyugodtam ledőltem a saját fotelomban, ami a tágas nappali közepén állt édesapáméval közvetlenül szemben. Feltettem a lábam, majd a jobb kezem irányába lévő asztalkáról felemeltem a legfrissebb napilapot, és az ápolókat elküldtem reggelizni. Az inas koffeinmentes kávét szolgált fel, amit, ha nem tudtam volna, hogy koffeinmentes, igencsak kellemesnek jellemeztem volna. De az emberi agy nem így működik, így pocséknak ítéltem meg az ízét.

Akció!

3987,00 Ft

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 454
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9304-5
Méret: 136 mm x 204 mm

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz | részlet

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz | részlet

A történet szereplői, helyszínei és eseményei a képzelet szüleményei, a valósággal történő bármilyen párhuzam feltételezése pusztán a rakoncátlan képzelet műve.

részlet Andy T. Miller: Areán – MAGAM VAGYOK A TŰZ! című könyvéből

Kitárom a karom a holdtalan éj felé, megnyitom a lelkem, nem menekülök. Befogadom a Sötétséget, átáramlik a testemen, minden sejtemen, a lelkemen, gondolataimon, eggyé válok vele. Én leszek a Sötétség, a fájdalmas hiány, a világmindenség üressége.

Kitárom a karom a Nap felé, a lelkem a Hold felé, befogadom a Fényt. Átáramlik a testemen, a sejtjeimen, a lelkemen, eggyé válok vele. Én vagyok a Fény, én vagyok a megnyugvó teljesség.

Magam vagyok a Sötétség és a Fény, a Nappal és az Éj, a Tűz és a Víz. Minden sejtem együtt rezeg a mindenséggel, minden érzékem, minden gondolatom és erőm egybefonódik a tudattal. Én vagyok a Föld, a Levegő, a Tenger, és a Tűz, az Energia, ami összeköti, mozgatja és táplálja az egész világmindenséget!

Én vagyok az Anya. Magam vagyok a Tűz!

Látom, amit látnom kell, hallom, amit hallanom kell, ott vagyok, ahol lennem kell.

A kristályhoz kapcsolódott a tudatával, és elporlasztotta azt. Magasra emelt karokkal a kör közepébe rajzolt pentagramba lépett, hófehér meztelensége a csúcsokról felcsapó lángok vörösébe öltözött.

– Akiram! – kiáltott. – Én, Areán szólítalak téged! Jöjj elő!

Mély morajlás hallatszott a talpa alól, remegve, nyüszítve küszködött a föld, hogy fogva tartsa az évezredes börtönéből feltörni készülő vad, ősi erőt, sikertelenül. A belső vonalak mentén emelkedni, hullámzani kezdett a talaj, fekete lángnyelvek kígyóztak elő. Egyre magasabbra nőve, tekergőzve, lágyan simogatták végtagjait, hátát, arcát nyaldosták, alig érintve, mintha a bőrén végigfutó izzadsággyöngyöket ízlelgették volna. Lassan a bokáira, csuklóira tekeredtek, lehúzva a földre fektették, a pentagram négy csúcsa felé megfeszítve. Az ötödik lángnyelv a nyakára tekeredett, majd onnan leoldódva végigsiklott ajkain, megperzselve őket, egyre forróbbá vált, és lejjebb haladt vonagló testén, karjai belső felén, melleit körülrajzolva, megégette a bimbókat, amire fájdalmasan kéjes kiáltás szakadt fel a lány torkából. Az éjsötét láng vörös csíkokat hagyva maga után, végigsimította hasát, hosszan időzve körülrajzolta köldökét, leérve ölére szétfeszített combjai közé siklott, lassan mozogva kitelt, szinte emberi alakot öltve tette magáévá a tehetetlenre béklyózott, felkínálkozó lányt. Az állatias, ősi ritmusra mozgó árnyéklény vad lökései nyomán egyre erőteljesebb, fájdalmas, mégis gyönyörteljes sikolyok szakadtak fel Areán ajkain.

A megsebzett föld már úgy remegett, mintha széthasadni készülne, hatalmas hantok szakadtak fel a körön kívül, és ahogy fokozódott az őrjöngés, úgy gyorsult keringésük az örvénylő levegőben. A fekete, holdtalan égen gyülekező felhőkből lecsapó villámok sora szinte nappali világosságot hozott az éj közepén. Hatalmas, mély, mérföldekre elhallatszó üvöltés hasított a morajlásba, a lény befejezte az aktust, ezeréves rabsága minden elfojtott vágya testesült meg az őrült vágtában, mellyel magját elvetette.

Akiram tudta, fia lesz, aki által újra testhez juthat, megszabadult a sötét átokból. Nem értette, hogy találhatott rá a lány, csak nemrég kezdte érezni az erejét, ahogy utat keres hozzá. Amint sikerült összekapcsolódni vele, próbálta húzni maga felé, eleinte nem tudta, hol lehet, ki ő, és mi a célja, de végre eleven lényt érintett a tudata. Izgatta az erő, amelyet a távolságon keresztül is érzett benne, bár hinni nem merte, lelke mélyén mégis remélte, hogy ő végre tényleg kiszabadítja a rabságból.

Most ott állt fölötte, testetlen, lobogó fekete lángként, keserű bűntudattal nézte az eszméletlen, immár szabad, karcsú testet. Vörös vonalak hálózták hófehér bőrét, különös, misztikus festményként mindenhol, ahol megérintette. Ölelésének tüze fájdalmas sebeket okozott, nem tudott vigyázni rá.

A pentagram sarkain lassan kialudtak a lángok, a körön kívül lenyugodott a föld, vége szakadt a villámlásnak, megszűnt az energia utánpótlása. Akiram fekete lángja is lassan egyre áttetszőbb lett, érezte, újra csapdába került, bár tudta, most rövid lesz a rabságban töltött idő, csupán pár hónap, tehetetlensége mégis nyugtalansággal töltötte el. Semmivé foszlott, épp, mikor Areán megmozdult.

Lassan tért magához, mintha sötét felhő lebegett volna el előtte, mikor kinyitotta a szemeit. Csuklói, bokái fájtak, égett bőre húzódott, fájt minden mozdulatra, jólesett a hajnal hűvössége. Ágyéka fájdalmasan, eleven sebként lüktetett. Megtette. Sikerült. Nem sejtette, hogy ilyen lesz. Tudta, nincs rá garancia, hogy túléli, de attól a pillanattól, hogy a naplót és a tőrt a kezébe vette, egy perc nyugta nem volt.

Feltápászkodott, a gondosan lerakott holmijaihoz ment, melyekszanaszét hevertek, ahogy széthordta a szél. Nem talált meg mindent, de szerencsére pár fontosabb ruhadarabot és a hátizsákot igen. Reménykedett benne, a kocsija ott lesz, ahol hagyta, hosszú út várt rá, míg elgyötört testével leér a hegy aljáig.
Visszagondolt az elmúlt közel két évre…

 

1. Nincs többé visszaút

 

Akkor változott meg minden, mikor Akiram Jelét először megérezte. Addig olyan volt, mint a többi osztálytársa, éppen túl a kamaszkori lázadásokon, az első csúfos, még időben jött csalódáson. Ma már csak nevet azon a buta libán, aki úgy odavolt azért a pattanásos, mutáló, nyakigláb Mike-ért, akit végül szó szerint rajtakapott a kémiaszertárban, azon a sunyi Katin.

De azon a napon, mikor bement Nátán kis régiségboltjába, és a kis faládát meglátta, mintha elektromosság futott volna végig rajta, a lábujja hegyétől a feje búbjáig. Úgy bizsergett, mint a felrázott, frissen felbontott tonik. Sziszegve tört fel a levegő a tüdejéből, ahogy tenyerét a ládikára tette. Egyszerű, öreg, korhadó fa, furcsa jellel a tetején. Nem lehetett kinyitni sem, de tudta, neki ez kell. Ha minden pénze rámegy, akkor is.

Szerencsére az öreg zsidó már undorral fordult el a halomtól, legszívesebben mindent visszapakoltatott volna az ostoba kölyök kocsijába, aki idecipelte ezt a sok szemetet. De végül két ezüst gyertyatartó miatt meggondolta magát.

– Kapsz kétszázötven márkát a gyertyatartókért, és nem kell visszavinned ezt a sok ócskaságot, még épp beleférnek a konténerbe, holnap reggel úgyis szemétszállítás lesz.

– Ééén… azt hittem, azért kicsit többet ér ez a sok minden.

– Jaj nekem! Mikor fogjátok már fel végre, hogy attól, hogy valami ócska, molyette és régi, nem lesz értékes! Csak az értékes dolgok maradnak értékesek, ha el is telik felettük az idő. Kell a pénz, vagy viszel mindent? – csattant fel türelmetlenül a vén Nátán.

– Hát… igen. Kérem szépen – döntött végül láthatóan keserves képpel a srác.

Areán türelmetlenségében már a körmeivel tépkedte nadrágzsebét. Az öreg fizetett, a fiú meg épp elkezdte volna kihordani a többi holmit a kukába.

A lány ekkor szólalt meg, eddig csak figyelte a párbeszédet, nehogy észrevegye az öreg, hogy neki kell az a doboz.

– Várj! – fogta meg a fiú karját. – Épp most készülünk a suliban előadni egy színdarabot, pár cuccot megvennék a díszlethez, meg azt a nagy szatyrot, hogy belepakoljam. – A fiúra mosolygott, akinek egyből felcsillant a szeme. Ennek oka nem csupán a nem várt pénz kilátásba helyezése volt, hanem az is, hogy Areán karcsú, magas alakjával, a szokásosnál is sápadtabb bőrével, koromfeketén göndörödő, hosszú, fényes hajával, égkék szemeivel földöntúli jelenségként hatott az üzlet félhomályában.

– Karl vagyok. Mit szeretnél megvenni? – kérdezte zavartan, de mohó hangon.

– Areán. És a könyveket, a szakadtakat is, a kendőket, azt a dobozt meg a lámpát, és a legyezőket – hadarta. – Adok érte. mondjuk, negyven márkát. Jó így? Kétszázat kaptam az összes díszletre, és sok minden kell még.

Megpróbált lazának tűnni, nem mutatni, hogy már pattanásig feszültek az idegei. Szerencsére a fiú úgy nézett rá, mint a kígyó által megbűvölt préda, szó nélkül pakolt be mindent a szatyorba, amit a lány mondott, még végül, ami belefért, csak rakta sorban. Az öreg csóválta a fejét, és halkan molyfészkekről, szúról, megbomlott elméjű kamaszlányokról meg tűzről motyogott magában, míg hátravitte a műhelyébe a gyertyatartókat.

Areán átadta a pénzt, elköszönt, és a szatyorral a kezében elindult kifelé. A fiú hirtelen észhez térve utána futott.

– Várj! Melyik suliba jársz? Találkozhatnánk valahol?

– De gyors vagy! – nevetett fel a lány, most már kissé felszabadultabban, hogy nála volt, ami az övé. – A gimibe járok, és, ha van kedved megnézni jövő hónap tizenharmadikán, pénteken este lesz az előadás. – Kedvesen mosolygott a fiúra. – Én vagyok a díszlettervező meg az egyik rendező. A címe Tizenhárom.

– Az három hét múlva lesz, nem láttam még a plakátokat.

– Csak egy héttel előbb lesznek kitéve. Addig nem nagyon érek rá, de ha ott leszel, előadás után beszélhetünk!

Felnézett rá, kicsit félrehajtott fejjel, nem tudva róla, hogy ezzel szinte megőrjíti őt. Már alig várta, hogy hazaérhessen, és végre kettesben maradhasson a ládikával. Nehezen rázta le Karlt, aki el kellett ismerje, nagyon helyes volt, keskeny arcával, finom, szinte lányos vonásaival, és pont annyival idősebb, hogy az anyjáék frászt kapnának tőle, ha ő megjelenne vele otthon…

Amint hazaért, rögtön bezárkózott a szobájába, pedig még rajta kívül senki nem volt a házban. Kipakolta a szatyrot, óvatosan kivette a ládikát, letette az ágyra, próbálta felnyitni, de nem engedett a zár. Újra érezte, hogy minden sejtje bizseregni kezd, vére mintha forrna, és ki akarna törni a bőre alól. Lehunyta a szemét, csalódottan a ládikára tette a tenyerét, ujja a zár fölé ért, hangosan felsóhajtott:

– Kérlek, nyílj ki!

A láda zárja hangosan kattant, a fedél megmozdult. Areán szeme döbbenten pattant ki, száját kissé eltátva nézett le a dobozra és a kezére. Érezte, hogy ő csinálta! Az akaratával nyitotta ki. Nem tudta, hogyan, de érezte, hogy ő volt. Hirtelen eszébe jutottak régebbi esetek, soha nem volt ennyire egyértelmű, csak olyan rácsodálkozások, amikor valami tényleg úgy történt, ahogy ő hirtelenében kívánta, kimondta. Mint amikor Klaus állandóan piszkálta… Egyszer elvette a táskáját, és elrohant vele, dühösen kiáltott rá, azt akarta, hogy essen hasra. Egy kerítés beton lábazatába verte be az orrát, az arccsontja is megrepedt, sokáig nem jött suliba. Két hete, amikor elkésett a kirándulóbuszról, felkiáltott, hogy „Ó, hogy állna le!”, és a busz motorja leállt, sosem jöttek rá, mitől, mert miután felszállt, pöccre indult. Mikor olvasás, tanulás közben fel sem nézve nyúl a poharáért, sosem dönti fel, a kezébe kerül, bárhová is tette le az asztalon.

De ez most olyan egyértelmű, hogy már nem lehetett legyinteni rá, gondolkoznia kellett rajta! Amivel persze értékes másodperceket veszített, amíg nem a rá várakozó ládikával foglakozott. Újra teljes figyelmét a résnyire felnyílt fedélre fordította, és két kézzel óvatosan megérintve, milliméterenként emelte egyre feljebb. Nem tudta, mi lehet alatta, csak azt érezte teljes bizonyossággal, hogy minden megváltozik attól a pillanattól, hogy felnyitja. Lassan láthatóvá vált egy fakult, régi selyemszövetbe csomagolt tárgy körvonala, alóla valami csillogó vörös látszott ki. Már türelmetlenül hajtotta hátra a tetőt, mohón nyúlt a dobozba, felvette a benne lévő, gondosan bebugyolált tárgyat, amelyről már sejtette, hogy egy könyv.

Alóla előtűnt a tőr. A pengéje bronznak látszott, zöldes patina borította, a közepén mindkét oldalt végigfutott egy vájat. Valahonnan eszébe jutott, az a vércsatorna, hogy ha valaki le van vele szúrva, könnyebb legyen kihúzni a testből… Ujjai rögtön ráfonódtak a markolatra, érezte a mintákat a bőre alatt, kis energiaindák kúsztak át belőle a testébe, eggyé lett vele, mintha a tőr az ő eddig elveszett része lett volna. Képek villantak fel előtte egy régmúlt világból, amit ő soha nem láthatott, emberek, tájak, illatok, érzelmek kavargó sokasága, düh, vágy, félelem, dac, könyörtelen elszántság és végtelen magány. Emlékek, melyek nem az övéi, és most már mégis azok… A markolat megfeketedett ezüst, tele vésetekkel és kis, zöld, áttetsző kövekkel, a markolatgombban egy majdnem diónyi, vérvörös kő, amely itta magába a napfényt, és ezerszerezve szórta szét a szobában minden mozdulatra.

Feje fölé emelte a tőrt, két marokra fogva, és egyszerre hatalmasnak érezte magát, erősnek, majd elborította a tehetetlenség, és újra a végtelen magány érzése, másodpercekig semmit sem látott, mintha megvakult volna. Mikor kezdett kitisztulni a szeme, ólmos fáradtság áradt szét a testében, alig bírt ébren maradni, de győzött a kíváncsisága. Óvatosan, kelletlenül letette a tőrt, és lassan visszatért az ereje. Finom mozdulatokkal kibontotta a selyemkendőből a könyvet, áhítattal nézte a megrepedezett bőrt, a kis cirádás, megfeketedett sarokvasalatokat, a szorosan záró kapcson függő apró lakatot.

Lehunyta a szemét, ujját a lakatra téve suttogott:

– Nyílj ki, kérlek!

Halk kattanással kioldódott a zár, és a könyv rögtön fel is nyílt.

Furcsa, cikornyás, díszes betűkkel íródott, önkéntelenül végigsimított ujjaival a régi íráson. A betűk elrejtették előle a titkukat, de tudta, nem nyughat, míg meg nem fejti.

Óvatosan végiglapozta, szíve lüktetve pumpálta ereiben a vért, halántékán érezte az ütemet.

Az utolsó lapon egy nevet látott, latin betűkkel, ami szinte a retinájába égett.

Akiram. Előbb suttogva, majd egyre hangosabban ismételgette, mintha transzba esett volna, előre-hátra dülöngélve, keze önkéntelenül újra a tőrért nyúlt, feje fölé emelte, összefűzte rajta ujjait, és már parancsolón kiáltott:

– Akiram!

Hirtelen mintha valami meghasadt volna a valóság szövetén, furcsa, gyenge tapogatózást érzett a tudata szélén, valaki el akarta érni őt… Egy pillanatra megrettent, aztán lehunyt szemmel próbálta elfogadni, befogadni az érkezőt, de csupán leheletnyi érzés maradt, alig-bizonyosság arról, hogy az a másik létezik, és várja őt valahol. Túl nagy a távolság. Néhány felvillanó emlékképpel újra gazdagabb lett, tudta, egy férfi emlékei. A tőr a kapocs, a könyv pedig a magyarázat mindenre. A könyvet Akiram írta, a férfi, aki attól a naptól szó szerint a részévé vált, a bőre alá költözött. Aki hívja és várja őt, korokon át.

Lassan megnyugodott, és mielőtt visszapakolt a ládikába, lemásolt egy rövid, jelentéktelennek látszó szövegrészt a könyvből. Keze ösztönösen, pontosan követte a kecses vonalakat a papíron, vágyta érteni a jelentésüket. Akkor még nem tudatosult benne, hogy már végleg elveszett. Abban a pillanatban, amikor először kulcsolódtak ujjai a tőr markolatára, rálépett arra az útra, amelyről számára többé nincs visszatérés a rendezett világba. A kapcsolódás kettejük között létrejött, és ez, amíg él, elszakíthatatlan.

Gyengéden visszabugyolálta a könyvet a puha selyembe, rátette a tőrt, és a visszazárt dobozt, a kincsét, eldugta szekrénye kulcsos részébe. Csak ekkor hallotta meg lentről a hangokat, és döbbenten nézett az órára. Észrevétlenül beesteledett, a kinti fény alig szűrődött be a szobába, a szülei és öccse már jó ideje otthon lehetnek, talán hívták is, csak nem hallotta.

Gyorsan rendbe szedte magát, áldotta a sorsot a saját kis fürdőért. Sápadtsága, teljes kimerültsége és a szeme alatti, sötét karikák biztos feltűnnek majd, ki kell találnia valamit. Valami olyan betegséget, amivel nem akarják mindenáron orvoshoz cipelni.

A lemásolt szöveggel felkereste az etimológiai és nyelvi tanszékről érkezett vendégtanárt, aki azt ókori arámi szövegként azonosította, és ő fejest ugrott a nyelvtanulásba. Nehéz volt mindent összeegyeztetnie, a tanulást, a színdarab előkészületeit és az otthoni „jelenlétet”, hogy elaltassa szülei aggodalmát, de mégis a legnehezebb volt ellenállnia annak, hogy amint egyedül marad, elővegye a tőrt. Vágyott rá, hogy megérintse, de minden erejét kiszívta, ha nem bírt ellenállni, és megtette. Ellenállhatatlanul vonzotta, hogy érezze azt a másikat, amint a tudatához ér. Tisztában volt vele, hogy az ő emlékei éppúgy megnyílnak Akiram előtt, mint őelőtte a férfi emlékei, válogatás nélkül, véletlenszerűen, sokszor olyanok is, amit egyáltalán nem akart látni. Ezek néha dührohamot váltottak ki belőle, volt, hogy majdnem összezúzta a berendezést, egyszer meg is vágta magát a tőrrel, de a seb meglepően gyorsan begyógyult. Időbe telt, míg rájött, féltékeny. Gyűlöletes féltékenységet, alig leküzdhető dühöt érzett a már rég elporladt, múltbéli nők miatt, akiket Akiram valaha ölelt.

Tudta, hogy ezt is képtelen a másik elől elrejteni, hiába is próbálná. Az érzések elborították, ő is megélte az időtlen sötétséget, a magányt, az egyedüllét örökkévalóságát – Akiramot. Szavakat nem tudtak váltani, csak emlékképeik és érzelmeik nyíltak meg egymás felé, de egyre erősebben kapcsolódott össze a lelkük.
Folyamatosan tanult, és nem nyitotta ki a naplót.

Lassan eljött a bemutató napja, október 13-a, péntek. Az elkészült díszlet ámulatba ejtette a művészeti vezetőt, és a szomszéd város színházának rendezőjét is. Nem tudhatták, neki emlékei vannak a korról, amelyben a darab játszódik. Areán sokat gondolkozott, miért pont ezt a témát vetette fel anno a drámaórán, a keresztes lovagok elfogását és kivégzését, amelynek időpontja végül az egyik legbabonásabb dátummá vált. A darabot közösen írták, de ő volt a legaktívabb, és bár sokat kutattak a könyvtárban, sehol nem találkozott az Akiram névvel. Izgatottan várta, milyen lesz a fogadtatás, mert a megszokottnál más felfogású volt a rendezés. Az emberek esendőek, az egyház aljas anyagi indokai is felszínre kerültek, az örök rejtélyt pedig ők is nyitva hagyták a darab végén, a „kehely” talán egy nő volt, aki a méhében továbbvitte Jézus vérvonalát, és valójában e titok, vagy a pénz miatt kellett pusztulniuk a templomosoknak 1307. október 13-án, pénteken. Érezte, Akiramnak nincs kapcsolata az eseményekkel, mert nyugodt maradt, és nem villantak be emlékképei a történtekről.

A darab végén döbbent csend, majd elsöprő tapsvihar díjazta a kis amatőr csapatot, az igazgató állva tapsolta meg az előadást. Végül ő is előmerészkedett a függöny mögül, és meghajolt a többiekkel, nem játszott a darabban, csak a háttérmunkákban vett részt. Örömmel töltötte el a siker, de már alig várta, hogy hazamehessen, és végre három hét után, elővegye a könyvet, és elkezdhesse kibogarászni, átgépelni az írást a fordítóprogramba.

Mikor már sikerült összeszedni a családját, hogy induljanak, váratlanul előbukkant Karl. Teljesen elfelejtette őt, pedig megígérte neki, hogy találkozik vele előadás után. A magas, elegáns fiú odalépett hozzájuk, és bemutatkozott:

– Jó estét, Karl Weese vagyok…

Engedélyt kért, hogy elvihesse őt egy cukrászdába, mielőtt hazaviszi.

Hát, ez bukta… Karl is látta Areán szüleinek döbbent arcán, hogy nem egészen úgy alakul a dolog, ahogy dédelgetett álmaiban eltervezte. Kérdőn nézett a lányra, aki kétségbeesetten szabadkozott a feledékenysége miatt, majd látva Karl megbántott arcát, elpirult a bűntudattól. A sok érzés felébresztette Akiramot, aki megérintette a tudatát, mint egy könnyű szellő, aztán elöntötte a dühe, mikor „emlékei” közt megjelent Karl arca. Megtántorodott a rátörő erőtől, a férfi őrjöngő féltékenysége elborította elméjét. Összeszorította a száját, és az agyában lüktető fájdalom ellenére összpontosított, előkereste Akiram volt nőinek képét az emlékeiből, majd megpróbálta kizárni magából, ellökni magától őt. Lassan lecsendesültek a benne dúló érzelmek, Akiram visszahúzódott a tudatából. Ha lett volna rá módja, megnyugtatja, de most csak ez az egy lehetőség volt a kezében, hogy megfékezze az igazságtalan támadást. Lassan kinyitotta a szemét, elvette halántékáról a kezeit. Aggódó kis csapat vette körül, az apja és Karl előtte álltak, leültették őt egy ki tudja honnan előkerült székre.

– Ó, ne haragudjatok, hogy megijesztettelek benneteket! – kezdett kapkodva magyarázkodni, az orrához nyúlt, meglepetten látta, hogy vérzett kicsit, letörölte a zsebkendőjével.

– Hirtelen elkezdett fájni a fejem, és megszédültem. Már minden rendben, majdnem teljesen el is múlt. Biztos azért volt, mert ma nem ettem rendesen, és lehet, hogy inni is elfelejtettem az izgalomtól. – hadarta a szavakat egymás után, de tudta, ezt ennyivel nem ússza meg. Gyorsan bátorságot gyűjtött. – Karl – belenézett a fiú ijedt szemeibe –, ne haragudj rám, kérlek! Nagyon kedves fiú vagy, de én… én nem érzem úgy, hogy érdemes lenne foglalkoznod velem. Nem érezném tisztességesnek, ha bolondítanálak. Lehet, még túl fiatal vagyok az ilyesmihez – bocsánatkérően nézett rá, megszorította a kezét, majd elbocsátón elengedte –, de csak a tanulással szeretnék foglalkozni még a következő egy-két évben.

Hallotta apja megkönnyebbült sóhaját, hogy még nem kell a kicsi lányát őriznie a rossz fiúktól, akik mind csak „azt” akarják. Bezzeg, ha tudta volna! Az igazi ellenség már a kapukon belül volt.

Karl fájdalmas arcot vágott, biccentett, majd csendesen elköszönt, és elment.

Areán szégyellte magát, és sajnálta a fiút. Tisztában volt vele, ha soha nem találja meg azt a tőrt, kapva kapott volna Karl után, de minden megváltozott. Neki már ott van Akiram. Valahol ott van, bezárva a sötétségbe, csak meg kell találnia valahogy.

Hazaérve alig várta, hogy egyedül lehessen végre a szobájában. Tudta, az előbbi győztes csatát követően ki kellengesztelnie, és meg kell nyugtatnia őt. Már a vacsora alatt tervezgette, hogyan csinálja, anyjának is feltűnt a kis félmosoly az arcán.

– Ari, látom, jobban vagy. Mi volt ez az egész? Ki az a fiú?

– A régiségboltban találkoztunk, úgy három hete. Tőle vettem a cuccokat a díszlethez. Teljesen kiment a fejemből, hogy akkor megkérdezte, találkozhatnánk-e valamikor, én meg azt mondtam neki, hogy majd a bemutató után, és meg is hívtam. Jól elcsesztem ezt az egészet. Szegény fiú! Nagyon sajnálom. Tetszik is, de nem akarok járni vele. Más terveim vannak… – mondta, miközben elgondolkodva piszkálgatta villájával az étel maradékát.

– Értem. Én valójában örülök, hogy nem akarsz még fiúzni. Viszont elég sértő dolog így elfeledkezni valakiről.

– Tudom, anya. Elég szarul is érzem magam miatta. De már nem tudok mit tenni. Felmehetek a szobámba?

– Persze, de az ajtódat hagyd nyitva, hogy ha rosszul lennél, be tudjunk menni! Még egy ilyen, és megyünk kivizsgálásra! Nem tetszel nekem.

– Oké, anya. Hidd el, minden rendben, és jól vagyok! Csak ez egy ilyen időszak volt, majd jobban odafigyelek magamra. – Cuppanós puszit nyomott anyja arcára, majd a hűtőből kivéve egy dobozos baracklét felsietett a szobájába.

Természetesen bezárta az ajtaját maga mögött. Kulcsra. Pár percig csak állt, míg lassan lenyugodott. Akiram vad féltékenysége örömmel töltötte el, de meg is ijesztette. Az erő, amely rárontott, az eddigi legnagyobb volt, alig tudta kezelni, meg is lepte a gyorsan elért győzelem, amellyel kizavarta a fejéből. Elgondolkodtatta, hogy most először, végre valamiféle tényleges, adott pillanathoz köthető kommunikáció zajlott köztük.

Elővette a ládikát, ujját a zárhoz érintve már rutinosan nyitotta ki. Óvatosan kivette a tőrt, lehunyta szemét, és halkan szólította.

– Akiram! Várlak!

Hamarosan érezte a gyenge érintést. Mikor biztos volt abban, hogy már figyel rá, emlékeibe idézte a fiú alakját, fájdalmas arcát, és ahogy lehajtott fejjel elmegy. Kis remegést érzett, ami végfutott a tudatán, mint egy könnyű szellő, lágy simogatásként ölelte körül a lelkét. Elmosolyodott, jó érzés töltötte el. Lehunyt szemmel, kimerülten feküdt az ágyon, és a tőrt magához ölelve álomba merült.

…Kőből épített medence mellett állt, egy nagy teremben. A falakon gyönyörű freskók, trópusi táj, színpompás virágokkal, madarakkal, a parázstartók árasztották a meleget, a falikarokban fáklyák égtek, erős, fűszeres illat töltötte be a levegőt. Tudta, otthon van. Vetkőzni kezdett, kicsatolta a kardszíjat, letámasztotta a fal mellé, aztán valaki segített a bőrpáncélt levenni, és elvitte. Levette a csuklóvérteket, a puha, színes tunikát, teljes öltözetétől megszabadult, mindent letett a földre, egy kupacba, meztelenül állt. A medencéhez lépett, megtámaszkodott a peremén, és lassan a víz fölé hajolt. A víztükörről szép, sötét szemek néztek vissza, szabályos, széles arccsont, telt ajkak, határozottságról árulkodó áll. A simára borotvált arcot keretező fekete, hosszú hajtincsek leomlottak az erős, vastag, aranybarna karokra, széles, izmos mellkasára. Tökéletes teste sima volt, csak néhány régi sebhelyen törtek meg a lángok lobogó fényei, és a köldökétől indult lefelé egy keskeny szőrcsík…

Elakadó lélegzettel ébredt fel, tágra nyitott szemmel, döbbenten nézte az ajtaján lévő ostoba plakátot, és érezte, lüktető vágy ébredt a testében. Tudta, hogy Akiramot látta, egy régi emlékből, amint épp fürdéshez készülődik. Vágyta megérinteni, ujjaival cirógatni a sebhelyeit, ölelni, vele lenni. Ha mellette lett volna, gondolkodás nélkül átadja magát neki, így viszont csak a sóvárgás maradt, amin mindketten osztoztak… Tudta, végig össze voltak kapcsolódva, meg azt is, hogy így biztosan nem fog aludni jó darabig. Gyengéden végighúzta ujját a tőr pengéjén, majd visszatette a századokon át az otthonát jelentő dobozba.

Miután visszatért a fürdőből, bekapcsolta a számítógépet. Elővette a naplót, ujjaival áhítatosan érintette meg a lapokat, amelyeket ő is érintett valaha, lassan elkezdte begépelni az első oldalt a fordítóprogramba. Az arámi nyelvű szöveget előbb latinra kellett fordítania, utána tudta németre.

Akció!

2800,00 Ft

Andy T. Miller: Areán – Magam vagyok a tűz

Szerző: Andy T. Miller
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés: 2020
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-00754-2-6

Andy T. Miller: Klári ​és Claire | 1. fejezet

Andy T. Miller: Klári ​és Claire | 1. fejezet

részlet Andy T. Miller: Klári ​és Claire című könyvéből

– Anyu, el fogok késni, gyere már!

– Biztos, hogy eltettél mindent? Semmi nem maradt itthon?

– Minden megvan! Csak négy nap lesz. Mit fogsz csinálni, ha nyáron elmegyek két hétre? És ha felvesznek a Sorbonne-ra?

– Miért akarsz olyan messze menni?

– Te is tudod mennyit jelent ott tanulni!

– De nem is tudsz franciául!

– Gyorsan tanulok, olyan, mintha a véremben lenne a nyelv!

Az iskolában azt hazudta, hogy régóta tanul kazettákról meg eredetiben nézett filmekről. Nem mondta el, hogy amióta az eszét tudja franciául álmodik… Még hatéves is alig múlt, amikor örökre megtanulta, hogy senkinek nem beszélhet az álmairól.

Az utolsó percben értek a pályaudvarra, már mindenki felszállt. Gyorsan elbúcsúzott édesanyjától és a buszhoz szaladt. A kísérő tanárnő az osztályfőnöke volt, ő tanította a rajzot is. Azt követően, hogy a diákjai közül négyen is helyezést értek el egy művészeti pályázaton, francia nyelvtanfolyamot indított nekik. Láthatóan ideges volt Klári késése miatt, hatalmasat sóhajtott, amikor végre meglátta őt.

– Jó napot, Magdi néni!

– Már megint az utolsó pillanatban! Mondd meg nekem, miért kellett rám hoznod a frászt?

– Anyu nehezen enged el.

– Legközelebb mondj neki egy órával korábbi időpontot!

– Ez jó ötlet! – Klári idegesen felnevetett, és gyorsan elfoglalta a neki fenntartott helyet. Egyre jobban nőtt benne a várakozás miatti feszültség. Négy napos ismerkedő tábort szerveztek a párizsi kiránduláson részt vevő gimnazistáknak, ahol gyakorolhatják a nyelvet a művészeti táborozó francia diákokkal. Elhelyezkedett az ülésen, elővette a rajztömbjét és időtöltésként nekiállt vázlatokat rajzolni. Amint belemerült a munkába, előkúszott gondolataiban Julien arca. Talán már ezredszer is elkezdte lerajzolni őt. Róla álmodott múlt éjjel. Arról a hajnalról, amikor utoljára nézett fel rá a fasor végétől… Fekete hajából egy tincs a homlokába hullott, a szeméig ért már. Ráfért volna a nyiratkozás, de neki nagyon tetszett félhosszú hajjal. Integetettek egymásnak, mielőtt elindult a többiekkel a földekre. Az utolsó emléke róla… szerencsére aznap véget ért az álom a búcsúzásnál. Gyengéd, vágyódó mosollyal figyelte a papírt. A ceruza gyorsan mozgó hegye alatt láthatóvá vált a fiú arca, szemei, Klári emlékezett szégyenlős mosolyára, amikor átadta neki a gyűrűt… Azt mondta, hogy beszélt az édesapjával, megmondta neki, hogy szereti és engedélyt kért az udvarlásra… Hirtelen fékezett a sofőr, megrándult a busz, a lány fájó szívvel riadt fel az álmodozásból. A tanárnője a megkezdett rajzot nézte, Klári szó nélkül a mappába rejtette a lapot. Bedugta fülhallgatókat, elindította a zenét és becsukta a szemeit. Ritkán beszélt, akkor is keveset. Már megszokták.

Az egész utat az emlékeibe visszahúzódva töltötte, csak az egyik pihenőnél szállt ki néhány percre. Az utóbbi időben sokat gondolkozott a múlton. Egész kicsi korában még boldogan osztotta meg álmait a szüleivel, de hamarosan egy nagyon kedves és kíváncsi ember kezdte el faggatni. Ő bizalommal fordult felé és mesélt neki, az orvos pedig egyre furcsább dolgokat kérdezett tőle. Mesevilágnak, képzelődésnek nevezte az álmokat, kereste az okot, ami miatt „elmenekült” a valóságból. Gyógyszereket írt fel neki, amiktől elmaradtak az álmok, üres fejjel és kábán teltek a napjai. Gyorsan rájött, hogy jobban jár, ha inkább hallgat. Megtanulta elrejteni a szájában a tablettát. Borzalmasan keserű volt, de kibírta egy fintor nélkül, amíg valahol ki tudta köpni. Néha véletlenül mégis lenyelte, akkor ledugta a torkába az ujját, hogy kihányja. Több hétbe telt, de visszatértek az álmok. Abban a másik életben is éppúgy ősz lett, mint a nappaliban. Lisának, a pónijának született egy kiscsikója, ő elsőbe ment, a nővére Baby pedig ötödikes lett. Az álmok nélkül eltelt időszakra is emlékezett, a nyárra, az Angliában töltött hétre Merien néniéknél. Még majdnem egy évbe telt, mire sikerült elhitetnie mindenkivel, hogy már egyáltalán nem álmodik. Végre megszabadult a gyógyszerektől. Nem kényszerítették rá, hogy bevegye őket és egyre ritkábban kellett elmennie „beszélgetésekre” is. Elkezdett rajzolni. Nem beszélhetett senkivel, de a nappalai részévé kellett tegye az éjszakákat. Rettegett attól, hogy elveszíti az emlékeit, és velük együtt azt a másik életét. Az álmaiban lévő családját sajátjának érezte, jobban, mint az ébrenlétben élőt. Ott nem vette körül akkora feszültség, nem voltak elvárások csak szerető támogatás, biztatás. Amikor Maman leült vele tanulni az játék volt, ha az apja elvitte magával lóháton a birtokra, az meg maga a csoda és nevetés. A két kopó kergén játszva futott mellettük, csaholtak egész úton, nagy füleik mulatságosan liffegtek a levegőben. Emlékezett a szalma friss nyárillatára, a lovak csípős szagára, a kutyák érdes nyelvének a simogatására a kezén… Szeretett végigfutni a visszhangos folyosón, a falon függő régi festmények között.

Tizenkét éves múlt, amikor az apja Julienről beszélt Mamannal. Hallgatózott az ajtónál.

– Vinc öngyilkos lett. Teljesen tönkrement Suzi halála óta, már a fia miatt sem tudta összeszedni magát.

– Nagyon sajnálom, ez rettenetes! Most mi lesz szegény gyerekkel? Nem elég, hogy az édesanyja…

– Arra gondoltam, hogy magunkhoz vehetnénk, ha te is elfogadnád. Jó fiú, nem lesz vele gond! Nem maradt semmije és senkije, az adósságokra is alig lesz elég, ha mindenük el is lesz adva. Jól tanul, nagyon okos gyerek, idővel segíthetne nekem a birtok vezetésében.

– Örökbe akarod fogadni?

– Nem. A lányok miatt nem, de szeretnék a gyámja lenni. Vinc olyan volt velem évekig, mintha a bátyám lenne, annak a gyereknek meg gyakorlatilag nincs senkije. Vinc apja már túl idős, évek óta egy otthonban él.

– Rendben. Hozd el, majd meglátjuk, be tud-e illeszkedni nálunk.

– Köszönöm, drágám! Biztosan. Bentlakásos iskolában van, csak a szünetekben lesz itt.

– A karácsonyt már itt töltheti. Berendeztetek neki egy szobát.

– Áthozatom a személyes holmiját, legyenek körülötte ismerős tárgyak.

A szünet első napjának estéjén érkezett meg vele az apja. Klári az ablakból lesve, türelmetlenül várta az autót. Nagyon kíváncsi volt rá. Már évek óta nem találkoztak, azóta, hogy a fiú anyja beteg lett. Julien a kocsiból kiszállva tétován megállt, sovány testén lógott a kabát, hosszúra nőtt haja eltakarta a fél arcát. Tizennégy éves volt, nyurga kamasz. Klári mindig összeszoruló szívvel emlékezett arra a napra, majdnem minden pillanatát lerajzolta az évek alatt. Nem tudott szabadulni a barna szempár szomorú tekintetétől, és a mellkasában ébredt szorongató érzéstől. Nem egészen négy év jutott nekik. Négy rövid év, csak a szünetekben találkoztak… és a levelek

Megállt a busz, Klári nehezen tért vissza az álmodozásból a jelenbe. Fogta a sporttáskáját és ment a többiek után a tábor kisbuszához. Várta a találkozást a francia diákokkal. Beszélgetni akart, kérdezni, válaszokat kapni. Megtréfálta őket a május. A reggeli gyors felmelegedés után újra hideg, hűvösen friss levegő borzongatta a nekivetkőzőket. Nyakig húzta a cipzárt, a kapucnival eltakarta az arcát is. Az elmaradhatatlan fülesből üvöltő zene távol tartott tőle mindenkit. Az induló buszon, nem törődve a külvilággal, újra visszatérhetett az emlékeihez…

Következő nyáron Maman nagyon beteg lett. Julien végig Klári mellett volt, fogta a kezét, vele sírt, újraélte saját édesanyja elvesztését. Maman nagyon rövid idő alatt elment örökre, csak négyen maradtak… Nehezen tudta elfogadni a veszteséget, sokszor nappal is sírt, de magyarázatot nem adhatott rá. Szülei el akarták vinni pszichiáterhez, de Klári már ellenállt. Az első pillanattól jól megértették egymást Juliennel. Tizennégy múlt, amikor egyszer Füstösről leszállva leszakadt a karám rúdja, és eltört a bokája. Julien a karjában vitte be. A fájdalom ellenére a köré fonódó karok már új érzéseket keltettek a lányban. Érezte az erejét, az aggódását. Átölelte a fiú nyakát, a vállára hajtotta a fejét. Úgy érezte, ott van, ahol mindig is lennie kellene. Julien karjai még szorosabban ölelték, és a néhány perc alatt, amíg beért vele a házba, megváltozott köztük minden. Már nem úgy szerették egymást, mint a testvérek. Elkezdtek folyni a könnyei. Már olyan régóta hiányzott neki az ölelése… Majdnem két éve csak az emlékek maradtak… Ingerült, dühös lett amiatt, hogy túl hamar érkeztek meg a táborhoz. A mostban kellett élnie, elzárnia az emlékeket, pedig nappal biztonságosabb emlékezni. Éjjel jöhet a rémálom újra és újra…

Leszálláskor fájni kezdett a bokája. Tudta, ez is csak fantomfájdalom, amit az agya generált a felidézett emlék miatt, de nem tudta figyelmen kívül hagyni. Nehéz volt sántítás nélkül járnia. Anikóval és Erikával közös szobába került. Anikónak már mondta, hogy szoktak néha rémálmai lenni, ne ijedjen meg, csak ébressze fel. Sosem aludt még idegen helyen, csak tizenhat éves korában, amikor megműtötték. Biztos volt benne, hogy három éjszaka nem tud ébren maradni, de nem akart nyugtatót bevenni. Inkább az álom…

Amint kipakolták a holmijukat, lementek a társalgóba ismerkedni. Már sokan gyűltek össze, csibeudvart idéző ricsaj fogadta. Megállt, szokni a hangzavart. Elégedetten elmosolyodott. Körülnézett, ösztönösen választva odalépett az egyik beszélgető csoporthoz.

– Sziasztok, Claire vagyok!

Az egyik fiú magához véve a vezető szerepet bemutatott mindenkit.

– Szia, Claire! Én Val vagyok, ő Lucien, Brigi, Suzi, és Greg.

– Honnan jöttetek? Van valaki Limours környékéről?

– Én Bois d’Ardeau-ból jöttem! Miért? – kérdezte Suzi.

– Talán tudnál segíteni nekem, ahhoz elvileg közel van a Charengeis család birtoka. Tudsz valamit Virgil Charengeis-ről, vagy Julien Gillienről?

– Én nem ismerem őket, csak annyit tudok, hogy az öreg átadta a birtokot Juliennek. Anya néha szokott beszélni róluk.

– Értem. Köszönöm szépen! Már ezzel is nagyon sokat segítettél.

Egy pillanatra kihagyott a szíve. Szétáradt benne az öröm, nehezen rejtette el az izgatottságát. Tehát nem csak álom-élet! Ők léteznek a valóságban! Az „álombéli” apja él, és Julien ott van mellette! Vajon minden igaz volt, amire emlékszik? Kihasználva az alig remélt lehetőséget, tesztelte az emlékeit. Estig a társasággal maradt, ami csak eszébe jutott, mindenre rákérdezett. Csapongva száguldoztak a gondolatai. Majdnem tizennyolc év telt el abban a másik valóságban, amióta ő meghalt ott. Julien vajon megnősült azóta? Már majdnem akkora gyerekei lehetnek, mint ők voltak akkor… Hirtelen szomorú lett. Fájt arra gondolnia, hogy a fiú talán mással lett boldog.

A tanárnőnek feltűnt Klári meglepően gyors beilleszkedése. A francia fiatalok úgy fogadták, mintha eleve közéjük tartozott volna. Nevetni is hallotta, amikor vacsoránál az egyik fiú nekiállt bohóckodni. Közelebb lépve hitetlenül hallgatta őket: a lány ugyanolyan könnyedén beszélt franciául, mintha magyarul szólt volna. Úgy tűnt számára, mintha Klári folyamatosan kérdezne. Bár saját magáról azt tartotta, hogy egész jól tudja a nyelvet, a fiatalok gyors beszédéből csak alig néhány szót ismert fel. Meglepte az az élénkség és felszabadultság, amit soha nem tapasztalt nála a két év alatt, amióta tanította. Mintha nem is ugyanaz a lány lett volna, mint akit megismert.
Vacsora után az étkező asztalait a fal mellé hordták, felhangosították a zenét, és elkezdődött az esti diszkó. Valentin és Greg is hívta Klárit táncolni, de a lány visszautasította mindkét fiút. Arra kérte őket, hogy inkább majd menjek vissza hozzá beszélgetni. Juliennel táncolt utoljára… Felszaladt a szobába a rajztömbjéért. Elsőként Valentinről készített egy portrét, kiemelve mindent, ami előnyös a szép, szabályos arcon. Sikerült visszaadnia a kis érzéki mosolyt is, ami olyan ellenállhatatlanul vonzóvá tette. Nagyon hasonlított Julienre még a hosszúra meghagyott fekete haja is, csak Valentin már majdnem húszéves és soványabb, mint Julien volt akkor. Jó volt ránéznie, lerajzolnia. Belesajdult a szíve. Majdnem olyan volt, mintha Julien lett volna mellette. Mintha őt láthatná a két év elteltével újra… Amikor a fiú visszatért a táncból, Klári szó nélkül kitépte és odaadta neki az aláírt képet.

Valentin egy ideig nézte saját magát. Tetszett neki az, amilyennek a lány látta őt.

– Nagyon jó lett! Megtarthatom?

– A tiéd. Hasonlítasz valakire, aki kedves volt nekem. Jólesett lerajzolni téged. – Szomorú mosollyal nézett a fiúra.

– Volt?

– Talán igen. Nem tudom, mi lett vele azóta. Megkeresem nyáron, a kiránduláson. Legalább egyszer szeretném még látni, tudni, hogy jól van. Még egyszer beszélni vele.

– Szereted őt.

– Szerettem. Ő is szeretett, de aztán történt valami rossz, és el kellett válnunk. Én hagytam el, de nem önként. Úgy tudja, meghaltam.

– Mikor történt?

– Tizenhat éves voltam, ő tizennyolc. Két éve… Vagy egy évszázada.

Valentin vigasztalóan megszorította Klári kezét.

– Megpróbálhatlak felvidítani? Nem a helyébe lépni, csak játsszuk azt, mintha együtt lennénk! Így nem fog más zavarni, én pedig nagyon jól érezném magam veled. Akkor is, ha csak játék. Mit szólsz hozzá?

– Nem lenne jobb, ha olyan lánnyal kezdenél, akivel több is lehetne, mint játék?

– Nem. Ez egy nyaralás, és nem érdekel senki más a többiek közül. Veled jó beszélgetni.

– Rendben. – Az ismerősen csillogó barna szemekbe nézve, ha akart sem tudott volna nemet mondani. – Kedvellek. Talán nem csak azért, mert hasonlítasz rá. Neki teljesen más a természete, komoly és szomorú. Mindig bizonyítani akart, mindent jól csinálni. Két évet tett le egyszerre a suliban, hogy hamarabb végezzen és összeházasodhassunk, amint lediplomázik.

Klári hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy túl sokat mondott el. Szerencsére Valentin nem ismeri az itteni családját. Jobban oda kell majd figyelnie, de olyan jó volt végre beszélnie róla! Annyi sok év hallgatás után végre beszélni… Lehunyta a szemét és a zenére figyelt. Átadta magát a lüktető ritmusnak, a gyomrában érezte a dobszóló ütemét. A zene megnyugtatta, kikapcsolta az agyát. Félt az éjszakától. Mindig a fülessel aludt, jó nagy hangerőre állítva a telefonját. Nem számított, hogy másnap fájt a füle a dugóktól, amíg szólt a zene, távol maradt a rémálom. Néhány pillanat alatt visszalépett az emlékeibe…

…Ősz volt, hullottak a levelek, a szünetben végre néhány napra hazamehetett Julien. Lovaglás közben megálltak a pataknál, hogy megitassák a lovakat, Julien lesegítette Füstös hátáról és nem engedte el a karjából. Nézték egymást, a fiú egyre közelebb hajolt hozzá, amíg végül összeért a szájuk. Ügyetlen csók volt, de gyorsan tanultak mindketten…

Valentin állt mellette, és megbabonázva figyelte. A lány feszült vonásai ellazultak, átszellemültté vált az arca és óvatos félmosolyra húzódott a szája. Gyönyörűnek és érzékinek látta őt, mint még soha, senki mást. Tudta, hogy Klári nem játszik vele és nem akar hatni rá, mégis egyre jobban vonzotta.

Akció!

1690,00 Ft

Andy T. Miller: Klári ​és Claire

Szerző: Andy T. Miller
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés: 2020
Formátum: EPUB, MOBI
ISBN: 978-615-00-9552-3

18+ | Rebecca Reed: Érted teszem | I. Regényíró pályázat

18+ | Rebecca Reed: Érted teszem | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Rebecca Reed: Érted teszem című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Christina, mondhatni, tisztességtelen ajánlatot kap, amit elfogad. Otthon azt mondja, továbbképzésre megy, és amikor útra kell a vonzó külsejű ismeretlen férfival, nem is sejti, milyen meglepetések várnak még rá. Az elfeledettnek hitt múlt rémisztő emlékei mellett egy olyan ünnepségen kell részt vennie, ahol végig attól kell tartania, fény derül valódi kilétére.

Érted teszem

romantikus, erotikus

1. fejezet: Az ajánlat

 

Brandon

Az irodámban ültem, és a meghívót nézegettem. El sem akartam hinni, hogy Alexa férjhez fog menni. Ilyen gyorsan eltelt volna az idő? Nemrég még kislány volt, most pedig az oltár elé vezeti egy számomra ismeretlen fiú. Mert bizonyára fiú lehet, nem pedig férfi, hiszen Alexa is olyan fiatal volt még. Csak huszonegy éves, és sehogy nem értettem, miért megy ilyen hamar férjhez. Talán teherbe esett, de azt a nővérem biztosan elmondta volna nekem, habár mostanában túl sokat nem beszéltünk egymással.

A meghívó jó alkalomnak bizonyult arra, hogy újra felhívjam őt. Fülemhez emeltem a telefont, székemmel átfordultam, és a hatalmas üvegfal mögött elterülő, nyüzsgő várost néztem.

– Nahát, Brandon! Csak nem eszedbe jutottam? – szólt bele a nővérem.

– Sokszor eszembe jutsz, Sarah, de ma különösen sokat gondoltam rád, mivel kaptam egy meghívót – forgattam a kezében a dombormintás, fényes papírlapot.

– Meglepődtél, igaz? – nevetett fel Sarah.

– Hogyne lepődtem volna meg. Az unokahúgom férjhez megy, és csak most tudom meg – feleltem enyhe rosszallással a hangomban.

– Talán, ha gyakrabban meglátogatnál bennünket, vagy esetleg felemelnéd a telefont, ahogy most is – vágott vissza Sarah.

– Tudod jól, hogy sokat dolgozok, de inkább mesélj erről az esküvőről. Miért ilyen gyorsan? Egyáltalán mióta járnak együtt? – pördültem vissza, majd a meghívót ledobtam az asztalra, és felálltam.

– Alexa ragaszkodott hozzá. Szerelmes. Szerinte az egyetemet feleségként is be tudja fejezni, és szeretne már önálló életet.

Ezt meg tudtam érteni. Alexa és az apja kapcsolatát nem mondhattam volna túl ideálisnak. Donald túl szigorúan fogta a lányát, és soha nem úgy bánt vele, mint egy igazi apa, és emiatt mindig nagy volt a feszültség közöttük. Na meg más egyéb dolgok miatt is, amire nem szívesen gondoltam. Nem csodáltam, hogy az unokahúgom menekült otthonról.

– Talán igaza van, de azért élhetett volna még egy kicsit. – Kinyitottam az ajtót, és intettem a titkárnőmnek.

– Ahogy te is, Brandon? – szólt vissza a nővérem.

– Ne kezdjük ezt el, Sarah! – sétáltam vissza az asztalhoz a szemem forgatva.

– Oké, nem kezdem. Szeretném, ha eljönnél hozzánk két hétre. Régen találkoztunk már, és Alexa is nagyon hiányol.

A kérés meglepett. Eszemben sem volt két hétre leutazni hozzájuk. Visszaültem. A telefonom halk pittyegéssel jelezte, hogy üzenetem érkezett.

– Nem fog menni. Nem hagyhatom itt a céget ilyen hosszú időre – próbáltam kifogást találni.

– Gondoltam, hogy a munkára fogod majd. Ott tudod hagyni, ha akarod. Az a cég nélküled is jól megvan. Mi vagyunk a családod, Bran. – Sarah ezzel akart hatni rám, és mint általában, most is sikerülni fog neki.

A titkárnőm jött be, kezében egy csésze kávéval. Mosolyogva tette le elém. Egy biccentéssel köszöntem meg.

– Egy hét, oké? – egyezkedtem, és megillatoztam az erős feketét.

– Kettő. Alexa téged akar tanúnak. Meg kell ismerned a fiú családját is. Jövő hétvégére szerveztünk egy partit, és részt kell venned rajta – közölte Sarah ellentmondást nem tűrő hangon.

Ez valójában jólesett. Az unokahúgomért bármit megtettem volna.

– Jól van, megint győztél. Ott leszek – adtam fel, és belekortyoltam a forró italba.

– Köszönöm, Brandon! Várni fogunk.

Megnéztem az üzenetem, majd lehúztam a maradék kávémat, és rögtön elindultam haza.

Péntek késő délután volt. Egy hetem maradt, hogy mindent elrendezzek a cégnél, és még kerítenem kellett egy partnert is, mert nem akartam egyedül menni az esküvőre. A családom nem túl szórakoztató, úgyhogy kell valaki, akivel jól érezhetem magam. De most először is egy fontos kártyaparti várt rám az üzlettársaimmal, és majd hazafelé beugrok Louis-hoz, hogy ajánljon valakit.

Éppen csak annyi időre mentem haza, hogy átöltözzek, és fél óra múlva már újra kocsiban ültem. Szerettem ezeket az összejöveteleket. Játék közben nem beszéltünk az üzletről, de minden másról igen. Ismertük egymás magánéletét, és gyakran a legbizalmasabb dolgainkat is megosztottuk a másikkal. Így pontosan tudtam kinek van szeretője, ki vonzódik a saját neméhez, kinek mi a perverziója, vagy épp kit csalt meg az asszony. Mindezt bizalmasan kezeltük, mert ami a kártyaszobában elhangzott, az ott is maradt. Ez a bizalmi kapcsolat az üzleti ügyeinkre is jó hatással volt. Rendkívül jól tudtunk összedolgozni, és igen sikeresek lettünk.

Miután elárultam nekik, hogy két hétre lelépek az esküvőre, méghozzá egy bérelt nővel, ezen az estén én lettem a téma. A társaság egyik fele azzal húzott, mikor állapodok meg végre, míg a másik fele – főleg, akiknek feleségük volt – úgy vélekedett, én csinálom jól, és szívesen lettek volna a helyemben.

Egyáltalán nem zavart, amiért rajtam élcelődtek. Pontosan tudtam, hogy mi jó nekem. Korábban akadt néhány tartós kapcsolatom, de mindannyiszor csúnya véget értek, és minden esetben az én hibámból. Soha nem bírtam a véremmel, és mindegyik lányt megcsaltam. A harmadik ilyen után döntöttem úgy, hogy nem csapok be többé senkit, és addig nem kezdek komolyabb kapcsolatba, amíg nem érzem magamat alkalmasnak rá. Harmincegy éves voltam, még nem maradtam le semmiről. Szeretettem élni, szerettem a nőket, és a nők is szerettek engem.

Későre járt már, mikor elköszöntem tőlük, és Louis bárja felé vettem az irányt. Nagyjából egy éve rendszeresen igénybe vettem a lányai szolgáltatásait, és így a kapcsolatunk egészen barátivá alakult. Louis eszkort lányokat foglalkoztatott, és a bárjában lehetett kibérelni őket. Igazi luxus szépségek fordultak meg nála, akik nem bújtak ágyba akárkikkel. Persze ez a fajta szórakozás nem volt egy olcsó mulatság, de a saját barátnők sem kerültek volna kevesebbe, és így legalább változatosnak mondható szexuális életet élhettem. Amikor egy új lány került Louis-hoz, engem hívott először, és ha kedvem támadt hozzá, akkor beavathattam. Naná, hogy mindig éltem a lehetőséggel!

A sofőröm közvetlenül a bár előtt tett ki, és amint beléptem a hangulatos félhomályba, nők tucatja fordult felém mosolyogva. Nagy részükkel már volt kapcsolatom, így a távolból is ismerősként üdvözöltek. A lépcső felé sétálva eleresztettem néhány kedves mosolyt feléjük, majd felmentem Louis irodájába.

– Brandon! Micsoda kellemes meglepetés! – állt fel a kopasz, testes férfi, hogy üdvözöljön.

– Gondolom, sejted miért vagyok itt. Üdv, Lou! – fogtam vele kezet.

Nem kellett, hogy hellyel kínáljon. Otthonosan helyeztem magam kényelembe a fekete bőrfotelben.

– Ma éjszakára, vagy későbbre szeretnél valakit? Mert, ha ma éjszakára, akkor épp az előbb késted le az egyik új lánykámat – kopogtatta meg méretes pecsétgyűrűjével az asztalát.

– Nem hívtál.

– De igen, csak ki vagy kapcsolva, barátom. Azt hittem, ezért jöttél – kulcsolta össze Louis a húsos ujjait maga előtt.

El is felejtettem, hogy játék közben mindig kikapcsolom a telefont. Kivettem a zakóm zsebéből, és miután visszakapcsoltam, láttam a három nem fogadott hívást Louis-tól. Visszacsúsztattam a zsebembe a készüléket.

– Mindegy is, nem ma éjszakára akarom. Két teljes hétre kellene valaki, aki jó társaság, és persze másban szintén remekel – néztem várakozóan a barátomra.

Már ismerősként üdvözöltem a felcsillanó tekintetét. Két hét sok idő, és még több pénz. Nem volt kérdés mi járt a kopasz fejében. Ezért is tartott a barátjának. Sok lóvét hagytam nála.

– Szinte az összes lányomat ismered, így felesleges lenne ajánlanom bárkit – tagolta Louis lassan a szavakat. – Igyál meg valamit lent, és válaszd ki te magad. Nyugodtan megtárgyalhatod vele a részleteket is. Megbízok benned – nézett rám jelentőségteljesen –, majd később elrendezzük a dolgokat, és természetesen a vendégem vagy, barátom. Ha pedig nem találsz kedvedre valót, akkor gyere vissza, és átnézzük a többieket, akik nincsenek itt – tette hozzá.

Én is jobbnak láttam, ha én választom ki az útitársamat, és kedvem is volt még kicsit iszogatni.

– Oké, kösz, Lou! – nyújtottam felé a kezem. – Akkor majd jelenkezem.

Lesietettem a lépcsőn, és leültem a szokásos helyemre. Általában mindig a legsötétebb asztalok voltak a legcsendesebbek, és egyben a legdiszkrétebbek is. Mindig a pulttal szemközt helyezkedtem el, ahonnan szemmel tarthattam a helyiséget.

Sok lány lézengett bent, és vendégek is jócskán ültek az asztaloknál. Mindegyik jól szituált, tömött pénztárcájú férfi volt, akik hozzám hasonlóan a könnyed szórakozást keresték.

A pincér tudta mit szoktam inni, kérés nélkül hozta az italomat.

– Jó estét, Mr. Howell! A szokásos whisky jéggel. Egészségére!

– Köszönöm, Tom! – biccentettem.

Kicsit olyan volt ez a hely, mintha hazajárnék. Ismerték a szokásaimat, pontosan tudták mit lehet, és mit nem. A lányok tisztában voltak azzal, hogy kérés nélkül nem ülhettek le hozzám, kizárólag csak, ha hívattam őket. Ezt azért vezettem be, mert senkit sem szeretettem visszautasítani, és így nem bántottam meg őket, illetve soha nem zavartak meg semmiben. Csak azzal a lánnyal beszélgettem, akihez épp kedvem szottyant.

Most egyedül szeretettem volna lenni, hogy alaposan szemügyre vehessem őket. Jól akartam dönteni. Természetesen megvolt a zsánerem, de túlzottan nem válogatottam, ha csak egy éjszakára kellett valaki. A lényeg a jó szexen volt, ám ezúttal olyan lányt kerestem, akivel beszélgetni is lehet. Ez kissé leszűkítette a lehetőségeimet, mert a többségéről tudtam, hogy nem igazán érdemes mélyebb témákba belemerülni velük.

Ahogy így kellemesen iszogatva nézelődtem sok-sok élményt idéztem fel magamban. Ott volt például a vörös Tamara, akit egy étterem mosdójában dugtam meg először. Elvittem vacsorázni, és már az asztalnál nem bírtunk magukkal, úgyhogy diszkréten félrevonultunk, ami a mellékhelyiségben már kevésbé volt diszkrét, ugyanis bárki hallhatott bennünket, aki felkereste a női mosdót. Bevállalós csajnak tartottam, de egy családi esküvőhöz túlságosan harsány lenne. A pult végében álldogált Lia és Vera. Őket így párban vittem haza néhányszor, mert egymást épp úgy szerették kényeztetni, mint ahogyan engem. Izgalmas éjszakákat töltöttem velük, ám ők sem voltak alkalmasak a feladatra. Szemem most Melindára siklott. A nő hanyagul keresztbe vetett lábakkal ült a fotelben, és a telefonját nyomkodta. Ébenfekete haja megcsillant a fényekben. Ez a nő okos volt, de túlságosan komoly, és uralkodó típus. Persze az ágyban ez is izgató tudott lenni, de hosszútávon idegesítene.

Most az egyszer tanácstalanul üldögéltem. Intettem Tomnak, aki hozott egy újabb italt, és akkor megpillantottam valakit, akit korábban még nem láttam. A lány világosbarna, hátközépig érő, hullámos haja meglibbent, ahogy szétnézett a helyiségben, majd a pulthoz sétált. Öltözéke nem volt kihívó. Egyszerű kék farmert viselt, ami gyönyörűen feszült a kerek popsiján. Hozzá piros rövid pólót, és fehér bőrdzsekit vett fel, ami sokkal érdekesebbé tette a többi lenge ruházatú lánytól. Valamit beszélt a csapossal, majd a lépcső felé vette az irányt. Valószínűleg Louis irodájába tartott.

Talán ez lehetett az új lány, akiről a barátom beszélt. Máris sajnáltam, hogy akkor nem voltam elérhető. Szívesen hazavittem volna, hogy egészen közelről megismerjem, mint lehetséges jelöltet a kéthetes kiruccanásomhoz. Bár ezt még most is megtehettem. Újra magához intettem Tomot.

– Miben segíthetek, Mr. Howell? – lépett oda hozzám a fiú készségesen.

– Ha lejött a hölgy, aki az előbb ment fel Louishoz, küldd ide hozzám.

A fiú kicsit zavarodottan pislogott, de végül bólintott.

– Rendben. Még egy italt, uram?

– Nem, köszönöm. Egyelőre elég lesz.

Alig pár perc múlva újra feltűnt a lány, és Tom rögtön oda is ment hozzá. Érdeklődve figyeltem a jelenetet. A fiú elmondhatta neki a kérésem, mert a lány felém fordult, majd megrázta a fejét. Hogy mi? Csak nem vissza akar utasítani? Türelmetlenül kortyoltam bele az italomba, és továbbra is őket néztem.

Tom újra mondott valamit a lánynak, ezúttal hosszabban, az pedig figyelmesen hallgatta. Végül egy kis grimaszt vágva megvonta a vállát. Louis-nak még lesz dolga vele, mert láthatóan meg kell tanítani az illemre. Egy ügyfelet nem illik visszautasítani, különösen olyat nem, mint én.

Tom az asztalomhoz kísérte a bizalmatlan tekintetű szépséget.

– Köszönöm! – biccentettem a fiúnak, majd kezemmel hellyel kínáltam a lányt.

A fiú távozott, a lány pedig kérdőn nézett rám, de nem ült le.

– Nem akarsz leülni? – intettem újra a szemközti hely felé.

– Miért hívott ide? – kérdezett vissza.

Magázott, ami elég szokatlan volt ebben a szakmában.

– Munkát kínálok. Természetesen, ha megtaláljuk a közös hangot egymással.

– Miféle munkát? – vonta össze a szemöldökét.

– Először beszélgessünk egy kicsit, de örülnék, ha leülnél végre – szóltam rá erélyesebben.

A lány kicsit habozott, de végül ledobta magát velem szemben.

– Így már sokkal jobb. Brandon Howell – mutatkoztam be neki.

– Mit szeretne pontosan, Mr. Howell? – kérdezte ahelyett, hogy ő is bemutatkozott volna.

– Azért legalább a keresztneved elárulhatnád. Elég nehéz úgy beszélgetni, ha nem tudom, hogyan szólítsalak.

– Christina, de nem értem miért kell nekünk beszélgetünk egymással – vágta rá szemtelenül.

Nem tudtam mire vélni a viselkedését, de inkább szórakoztatott semmint bosszantott. Christina. Szép neve volt. Legalább annyira szép, mint az arca, vagy a sötét szeme, melyek még a félhomályban is igézően csillogtak.

– Gondoltam nem ártana, ha kicsit megismernénk egymást, mielőtt ajánlatot teszek.

Halkan felnevetett. Szólt a zene, de a nevetése sokkal dallamosabbnak hatott. Most tényleg kinevetett? Egyre jobban tetszett ez a pimasz nőszemély.

– Miből gondolja, hogy érdekel az ajánlata? – kérdezte fölényesen.

– Érdekelni fog, hidd el. Iszol valamit?

– Nem kérek semmit, köszönöm. Viszont örülnék, ha végre közölné, mit szeretne – türelmetlenkedett, és közben időnként a bejáratot nézte.

– Vársz valakit, Christina?

– Mi lenne, ha arra válaszolna, amit kérdeztem? Ha ennyire nem akarja elmondani, akkor nem értem miért hívott ide – háborodott fel a kérdésemen.

Az idejét sem tudtam volna megmondani, mikor beszélt velem utoljára valaki ilyen hangnemben. Lehet el kellene küldenem, mert eléggé úgy tűnt, túlságosan kezdő még, és ezzel a vehemenciával nem is biztos, hogy beletanul a szakmába. Mégis valami miatt izgatott a személyisége.

– Oké, akkor elmondom – emeltem fel megadóan a kezem. – Egy lányra van szükségem, aki elkísér egy kéthetes útra, és egy esküvőre – közöltem. A zsebembe nyúltam egy tollért, majd a poháralátétre írtam az összeget. – Méghozzá olyanra, aki jó társaság, és legalább ugyanannyira jó az ágyban. Ezért természetesen nagyon jól megfizetem, akárki lesz is az – toltam az alátét az elkerekedett szemű lány elé.

Ahogy az megpillantotta a kartonlapra írt összeget, rögtön elállt a szava. Hát, igen. A pénz még mindig az egyetlen eszköz, amivel bárkit meg lehet győzni.

– Viszont ahhoz, hogy te legyél a kiválasztott, nem ártana kicsit beszélgetnünk egymással – tettem hozzá mosolyogva, nehogy vérszemet kapjon.

Láttam az arcán, hogy elbizonytalanodott, és igencsak gondolkodott valamin. Aztán Christina egyszerűen átnyúlt hozzám, elvette az italomat, lehúzta, majd hangos koppanással letette az üres poharat. Egy félmosollyal nyugtáztam a mozdulatsort.

– Pontosan mit vár ezért cserébe? – kérdezte grimaszolva, mert túl erős lehetett neki a whisky.

Módfelett tetszett ez az egész szituáció, de Christina őszinte reakciója még inkább. Két ujjam emeltem Tom felé, aki máris hozott egy-egy újabb kört.

– Már említettem mit várok. Jó társaságot, és jó szexet, méghozzá két héten keresztül. A rokonaimhoz utaznánk, az unokahúgom esküvőjére.

– Szeretem az esküvőket – csúszott ki a lány száján, habár közel sem ez volt a mondandóm lényege.

– Ennek örülök, Christina. Akkor mesélj kicsit magadról, hogy jobban megismerjelek.

– Mit akar tudni?

– Bármit, és kérlek ne magázz, mert így elég zavaró.

Ivott egy újabb korty italt, és megint a bejárat felé pillantott.

– Rendben. Vállalom – bólintott.

Hangosan felnevettem.

– Ez remek, de én döntöm el, hogy magammal akarlak-e vinni. Nézz szét! – mutattam körbe a pohárral a kezemben. – Bármelyik lány örömmel velem tartana. Szóval mutasd meg nekem, hogy te jobb vagy tőlük.

– Fogalmam sincs jobb vagyok-e. Egy csomó unalmas dolog jellemző rám – vonta meg a vállát.

– Például?

– Pénzügyi diplomám van, nem igazán járok el sehová, állandóan olvasok, időnként komolyzenét hallgatok, szeretem a csendet, és a házi kosztot.

Nem hallottam még ettől meglepőbb beszámolót egy eszkort lánytól. Most az én szavam állt el rövid időre. Christina tényleg egy teljesen normális csaj lenne?

– Ez egyik sem unalmas – mondtam.

Christina csak hümmögött egyet.

– Miért pont engem néztél ki? – kérdezte.

A poharát forgatta a kezében. Halvány rózsaszínre lakozott, rövid körmein megcsillantak a lápmák fényei. Ezzel legalább nem fogja szétkarmolni a vállam.

– Mert tetszel, és mert veled még nem feküdtem le – feleltem őszintén.

– Ezek szerint a többi lánnyal már igen – jegyezte meg Christina csípősen.

– Nagyjából – ismertem be kicsit sem szégyellősen.

Erre a válaszára Christina kiitta a pohara egész tartalmát, majd az asztalon rezgő telefonjáért nyúlt.

– Elnézést, ezt fel kell vennem – pattant fel, és távolabb sétált.

Egészen feldobva követtem a tekintetemmel. Kifejezetten bejött ez a lány. Teljesen másnak tűnt, mint a többiek, habár még alig ismertem. Viszont, amit eddig láttam, az meglehetősen tetszett. Újra megszemléltem formás alakját. Természetes szépségű lány volt, akinek nincs szüksége sem flancos ruhákra, sem egy vagon festékre ahhoz, hogy jól nézzen ki.

– Mennem kell! – lépett vissza Christina hozzám.

– De még nem egyeztünk meg – néztem fel rá értetlenül.

Most tényleg itt akar hagyni? Az ábrázata alapján valóban nem viccelt.

– Akkor döntsd el most, mert nem tudok itt maradni – vonta meg a vállát.

Hitetlenkedve csóváltam a fejem, majd én is felálltam. Ez a lány rákényszerít, hogy döntsek. Még az üzleti életben sem engedtem meg senkinek ilyesmit, most mégis hagytam, hogy ez az idegen irányítson.

– Kikísérlek, és közben megbeszéljük – mutattam udvariasan a kijárat felé.

Már az is egészen lázba hozott, hogy együtt sétáltunk ki a friss éjszakai levegőre. Legszívesebben most azonnal hazavittem volna.

– El is vihetlek, bár nem tudom hová akarsz menni – ajánlottam a szórakozóhely előtt ácsorogva.

– Kocsival vagyok. Nos, akkor mi legyen? – topogott Christina, mint aki tényleg siet valahová.

Néhány másodpercig hezitáltam. Igazából már az első pillanatban tudtam, hogyan fogok dönteni.

– Elviszlek magammal, és remélem, hogy nem fogok csalódni benned.

– Ha mégis, akkor legfeljebb kiderül, hogy rosszul döntöttél – csipkelődött szemtelenül.

A fenébe! Nagyon tetszett nekem ez a lány.

– Jövőhét pénteken indulunk. Add meg a címed, hogy érted tudjak menni – kértem, és már a kezemben tartottam a telefonom, hogy beírjam.

– Inkább mondd meg, hol találkozzunk, és ott leszek.

Szóval, nem szeretné, hogy tudjam hol lakik. Nem baj, bármikor megtudhatom, ha úgy akarom.

– Rendben, akkor itt a névjegyem, rajta az irodám címe. Egy hét múlva, délután hatkor ott várlak – adtam át neki a lapocskát.

– Mit kell vinnem? – csúsztatta a táskájába a névjegyét anélkül, hogy ránézett volna.

– Semmi extrát, és ruhát se hozz sokat. Majd ott veszünk. Nem akarok csomagokkal bajlódni.

– Ahogy akarod. Még valami? – vonta fel a szemöldökét.

Hihetetlen volt ez a lány. Le akart rázni.

– Igen, van még valami.

Christina nagy, sötét szemével kérdőn pillantott fel rám. Gyönyörű volt. Hirtelen a tarkójára csúsztattam a kezem és megcsókoltam. Annyira megdöbbent, hogy teljesen lefagyott a karjaimban.

– Adj egy kis ízelítőt abból, mi vár rám, Christina! – súgtam neki, majd rögtön újra próbálkoztam.

A lány ajkai megnyíltak előttem, és az utóbbi hónapok legizgatóbb csókjának lehettem részese ma éjszaka. Nyelvem finoman hatolt a szájába, és Christina viszonozta a közeledésem. Gyengéden, és elképesztően gyengéden csókolt vissza, miközben kezét óvatosan a mellkasomra helyezte. Annyira felizgatta ez a lágy visszafogottság, hogy alig bírtam elengedni.

– Hm, ez jónak ígérkezik. Akkor viszlát egy hét múlva – engedtem útjára a hozzám hasonlóan zaklatott állapotban lévő szépséget.

2. fejezet: Súlyos problémák

 

Christina

Beültem a kocsimba, és felemeltem a kezem. Még mindig remegtek. Elképesztő éjszakán voltam túl, és el sem akartam hinni, mibe keveredtem. Amíg próbáltam megnyugodni, felidéztem magában, hogyan is jutottam odáig, hogy elfogadjam egy idegen férfi szexuális ajánlatát.

Jól emlékeztem arra a napra, mikor a tájékoztató füzetecskét böngésztem, amit az orvostól kaptam. A szobámban az ágyon ültem felhúzott lábakkal, majd ölembe vettem a laptopomat, és beütöttem a keresőbe az intézmény nevét. Ott is ugyanazokat olvashattam, amit a brossúrában. Kiváló orvosok, modern környezet, és hatásos gyógymódok. A képek alapján egy igazi luxus szanatóriumnak tűnt, és attól tartottam, ezt nem engedhetjük meg maguknak. Kikerestem a telefonszámukat, és másnapra kértem egy időpontot.

Végre kiderült, hogy mi okozza anya egyre inkább fokozódó ügyetlenségét. Nagyjából másfél éve kezdődött az egész, egy-egy elejtett pohár, vagy tányér formájában. Először annak tudtam be a dolgot, hogy mindig rohant, és csak a kapkodás eredménye, ám ezek a kis balesetek egyre gyakoribbak lettek. Egyik alkalommal, mikor kezembe adta a bevásárlólistát, értetlenül meredtem a papírlapra. Szinte olvashatatlanok voltak a máskor gyöngybetűkkel írott szavak. Evés közben pedig arra lettem figyelmes, hogy anya nehezen boldogul az evőeszközökkel. Ekkor merült fel bennem először, hogy valami baj lehet, és innentől fogva figyelni kezdtem őt.

A húgomnak nem szóltam semmit, nehogy megijesszem, és Laurának valóban nem tűnt fel változás anya állapotát illetően. A finom kézmozgásokkal volt baj. Nem tudta magát rendesen sminkelni, nehezen gombolta be a ruháit, és amikor Laura szülinapi tortáját díszítettük, át kellett vennem tőle, mert sehogy sem sikerült neki oda nyomni a krémet, ahová szerette volna.

– Anya, el kellene mennünk orvoshoz – vetettem fel azon a napon.

– Miért? Csak nem beteg vagy, kislányom? – kémlelt ijedten.

– Nem, nekem semmi bajom, de veled nincs rendben valami.

Anya megtörölte a kezét a kötényébe, majd lassan lerogyott a székre.

– Szóval te is észrevetted – támasztotta meg a fejét az egyik tenyerében.

Leültem mellé, és megfogtam a kezét.

– Ki kell vizsgáltatnunk mi okozza ezt nálad. Kérj időpontot az orvosunktól, és elkísérlek.

– Úgy félek – sírta el magát. – Már el akartam menni, de itt vagytok nekem ti.

– Éppen ezért kell elmenned, anya – öleltem át.

– Kérlek, Laurának ne szólj róla! A tanulásra kell koncentrálnia, és nem szeretném, ha értem aggódna.

– Eddig sem szóltam neki, de ne legyél már ennyire elkeseredve, kérlek! Még nem tudjuk miért van ez nálad, és talán semmiség az egész – vigasztaltam, hiszen ő is ebben reménykedett.

– Jól van! Kérek időpontot – törölte meg a szemét, és elment telefonálni.

Ez a beszélgetés pontosan tizennégy hónapja zajlott le. Orvostól orvosig jártunk, akik többnyire csak találgattak. A legtöbben Parkinson-kórra gyanakodtak, míg mások csak egyszerű kimerültségre, vagy idegrendszeri problémákra. Mindenféle kezelést, és gyógyszert írtak fel, mi pedig végigcsináltuk mindegyiket, de semmi javulás nem történt. Egy idő után természetesen Laura is észrevette, hogy baj van, főleg, mikor anya kába volt a sok gyógyszertől.

Már a sokadik specialistánál jártunk, aki végre felállította a diagnózist. Elena ataxiában szenvedett. A perifériás idegei károsodtak, és ez okozta nála a bizonytalan, ügyetlen mozgást. Az orvos szerint, további vizsgálatokra lenne szükség, és azt az intézetet ajánlotta, ahová az időpontot kértem. Állítólag ott sikeresen kezeltek már ataxiában szenvedő betegeket, és ha meggyógyítani nem is tudják, megállíthatják a folyamatot. Muszáj lesz megpróbálnunk, hiszen Elena még csak ötvenöt éves volt. Túl fiatal ahhoz, hogy beteg legyen.

Akkor este átmentem Laura szobájába. A húgom az asztalánál most is a könyveket bújta. Másodéves joghallgatóként meglehetősen komolyan vette az iskolát. Annak ellenére is jó jegyei voltak, hogy sokat eljárt szórakozni a barátaival.

– Kértem időpontot a szanatóriumba holnapra – ültem le a kissé gyűrött, rózsaszín ágytakaróra.

– Anya hol van? – fordult felém Laura.

– Alszik. Eléggé kimerült a vizsgálatok miatt, és szerintem éjszaka sem sokat aludhatott, biztosan ideges volt.

– Úgy sajnálom szegényt. Bárcsak többet tudnánk tenni érte – sóhajtott könnybe lábadt szemekkel.

– Most már legalább tudjuk mi a baja. Ez nagy előrelépés. Meg fogjuk találni a módját, hogy meggyógyíttassuk – vigasztaltam, hiszen én is ebben reménykedtem.

– Majd felhívsz, ha beszéltél velük?

– Persze, de kettőre megyek, és szerintem már hazaérsz, mire végzek. Hagylak is tanulni – álltam fel. – Készítek valami vacsorát, mire anya felébred.

– Kösz, Chris! – fordult Laura újra a könyvei felé.

Jó testvérek voltunk, és korban sem álltunk túl messze egymástól. Huszonöt voltam, Laura pedig húsz. Apa nélkül nőttünk fel, pontosabban tíz évig velünk élt az anyja egyik barátja, de végül szétváltak az útjaik. Férfi csak igen-igen ritkán bukkant fel a házunkban, azok is kizárólag az aktuális barátjaink voltak. Jelen pillanatban azonban egyikünknek sem volt senkije. Laura az egyetem mellett nem igazán sok időt fordított a fiúkra, én pedig fél éve léptem ki egy hosszabbnak mondható kapcsolatból, és egyelőre nem is szándékoztam elkötelezni magam.

Már elkészült a vacsora, és Laura is az étkezőben ült, de anya még mindig aludt. Óvatosan nyitottam be hozzá. Leült mellé, és kedvesen megsimogattam a karját.

– Főztem vacsorát. Gyere, te is egyél velünk – mondtam a kissé kábult asszonynak.

– Ilyen sokáig aludtam? Miért nem ébresztettél fel hamarabb? – ült fel Elena, és megdörzsölte a szemét.

– Legalább pihentél egy jót.

Az asztalnál ismét szemügyre vettem anyát, miközben ők Laurával a suliról beszélgettek. Még mindig vonzó nőnak tartottam. Vörösesszőke haját általában kontyba tűzve hordta, és amíg a betegség fel nem ütötte a fejét, kimondottan csinosan öltözött. Kettőnk fizetéséből éltünk, így tulajdonképpen egész jól megvoltunk. Most azonban már többnyire csak az én keresetem maradt. Anya korábban titkárnőként dolgozott, de fel kellett mondania, mivel sem a kézzel írás, sem a gépelés nem ment már neki rendesen. Jelenleg csak hétvégenként dolgozott az egyik bevásárlóközpont ruha üzletében, de amit ott keresett, az édeskevésnek számított. Szerencsére Laura ösztöndíjjal tanult, ezért az ő jövője nem került veszélybe, de egyelőre fogalmam sem volt arról, miből tudjuk majd fedezni anya gyógyíttatását.

Sajnos én is pályakezdőnek számítottam még, és legalább két-három évet le kellett volna húznom a bankban ahhoz, hogy előléptessenek. Jelenleg még csak a lakossági hitelosztályon dolgoztam, de gyakran behívtak szakértőnek céges hitelek elbírálásához is, ezzel előrevetítve a jövőmet a cégnél. Soha nem állítottam, hogy álmaim munkája volt ez, de a számokhoz jól értettem, ezért is választottam a pénzügyi pályát. Gyakran elszomorított, amikor nehéz helyzetben lévő emberekkel találkoztam, akik kénytelenek voltak pénzügyi segítséget igénybe venni, hogy megoldják a problémájukat. Most pedig már előre féltem attól, hogy mi is ilyen helyzetbe fogunk kerülni.

Másnap délben, mint általában mindig, elmentem ebédelni a kollégáimmal, utána beültem a kocsimba, hogy felkeressem azt az intézményt, amelytől oly sokat vártam. A szanatórium a városon kívül esett, így éppen csak, hogy odaértem két órára. A látogatók számára fenntartott helyen parkoltam le, majd gyalogosan sétáltam át a csodás kerten keresztül a modern épületbe. A portán felkísértek az egyik orvos irodájába, és várakozás nélkül, azonnal fogadtak. Nagy vonalakban elmagyarázta miért jöttem, majd odaadtam az orvosnak anya összes leletét. A középkorú férfi sokáig tanulmányozta a papírokat, aztán visszaadta.

– Jó helyre irányították, Ms. Benson. Intézményünkben minden rendelkezésre áll ahhoz, hogy sikeresen kezeljük az édesanyja betegségét. Az általános tapasztalat az, hogy egy ilyen komplex kezelés – a szükséges vizsgálatokkal együtt –, nagyjából fél évet vesz igénybe – közölte barátságosan az orvos.

– Értem. Tehát, fél évre kellene befeküdnie?

– Igen, így van. De ne ijedjen meg. Az édesanyja jól fogja magát érezni nálunk. Adok egy tájékoztatót, amiben mindent megtalál – nyújtott volna felém egy ugyanolyan füzetecskét, amit korábban is kaptam.

– Köszönöm, már van egy ilyenem.

– Rendben – húzta vissza a kezét a férfi. – Egy nővér körbevezeti az épületen, és elmondja pontosan milyen kezelések várhatóak, valamint a költségekről is tájékoztatni fogja önt. Amennyiben pedig úgy döntenek, hogy belevágnak, akkor bátran keressen, mert én leszek az édesanyja kezelőorvosa – adta a kezembe a névjegyét.

– Értem. Van még valami, amiről esetleg tudnom kellene? – kérdeztem mielőtt elindultam volna.

– Nos, igen. Az ataxia gyakran genetikai betegség, ezért elsődlegesen ezt fogjuk kivizsgálni.

Ezt nem igazán akartam hallani. Így is rengeteg bajunk volt, nem hiányzott volna, hogy még több legyen.

– Ez azt jelenti, hogy örökölhető?

– Sajnos igen, de ne szaladjunk ennyire előre. Csak azért említettem meg, hogy erre is készüljön fel. Lehetséges, hogy önnél is vizsgálatokat kell elvégeznünk a későbbiekben, vagy ha van testvére, akkor nála szintén.

– Igen, vagy egy húgom – bólintottam feszülten.

– Látom, hogy megijedt, Ms. Benson, de felesleges idegeskednie. Ha esetleg úgy lenne, akkor is van rá megoldás. De térjünk vissza erre akkor, ha aktuális lesz.

Egyáltalán nem nyugodtam meg, de elköszöntem az orvostól. Felesleges lett volna tovább boncolgatnom a témát, hiszen még semmi sem volt biztos. Még az sem, hogy anya valaha is bekerül ide.

A nővér már kint várt, és végigvezetett az egész épületen. A szanatóriumban valóban minden megvolt ahhoz, hogy az ember ne egy kórházban, hanem sokkal inkább egy pihentető üdülésen érezze magát.

A sétánk végén a nővér visszakísért a portához, ahol már a pulton feküdt a kinyomtatott papírlap a részletes listával a költségekről. Megköszöntem az idegenvezetést, és csak akkor mertem megnézni mennyibe fog kerülni mindez, mikor beültem a kocsiba. Egyből a végösszeget kerestem, és ha nem ültem volna, akkor biztosan meg kellett volna kapaszkodnom valamiben.

Az összeg, amit láttam olyan magas volt, hogy rögtön kétségbeestem. Ezt képtelenek leszünk kifizetni. A vizsgálatok, a gyógyszerek, a teljes ellátás, mind-mind hatalmas összegekre rúgott, még úgy is, hogy valamennyit fedez a biztosító. Igaz, a végére oda biggyesztették, hogy ez némileg csökkenhet, ha kevesebb vizsgálatot kell majd elvégezni, de akkor is túl sok volt. A felét kellett előre befizetni, a maradékot pedig hat havi részletben.

A könnyeimmel küszködve vezettem haza, és végig azon törtem a fejem, hogyan tudnánk előteremteni ennyi pénzt. Ekkora hitelt nem vehettem fel, és nem is tudtuk volna miből törleszteni. Ha eladnám a kocsimat, az öreg járgány ára csak a költségek töredékét fedezné. Egyből arra gondoltam, bárcsak lenne valami gazdag rokonunk, aki segíthetne, de senkink sem volt. Magunkra voltunk utalva.

Mielőtt kiszálltam volna, gondosan eldugtam a papírt a táskámba. Nem mondhattam el az anyának. Azt fogom hazudni, hogy csak később tudják elkezdeni a kezelést, mert telt ház van. Időt kellett nyernem, hogy kitalálhassam honnan kerítsünk elő ilyen sok pénzt.

A családom az asztalnál ülve várt rám, és amint beléptem az ajtón, Laura azonnal felpattant.

– Végre már! Mesélj, mit mondtak? – kérdezte türelmetlenül.

Elena szemében feltűnt a reménykedés, amibe a szívem máris belesajdult.

– A hely szuper – dobtam le a táskámat, és bementem a konyhába egy pohár vízért, mert úgy éreztem kiszáradt a torkom.

– És? – jött utánam Laura.

– Addig bírsz várni, amíg megiszom? – szóltam rá indulatosan.

– Laura, hagyd már levegőhöz jutni a nővéred! – feddte meg a húgomat anya.

Laura kicsit duzzogva dobta le magát újra a székre.

– Szóval, a hely tényleg remek, és nagyon barátságosak voltak – kezdtem bele, és leültem hozzájuk az asztalhoz. – Az egyik orvossal beszéltem. Megnézte a leleteidet, és azt mondta tudnak segíteni.

– Hála az égnek! Ez baromi jó hír! – örvendezett Laura.

– És mi a bökkenő? – kérdezte anya, mintha csak átlátott volna rajtam.

Zavartan elmosolyodtam. Gyűlöltem ezt a helyzetet.

– Nincs semmi bökkenő. Mindössze annyi, hogy nem tudnak azonnal fogadni, de szólnak, ha felszabadult egy hely.

Utáltam hazudni, és nem is igazán ment jól. Most is úgy éreztem az arcom van írva, hogy nem mondok gazat. Kínomban kiemeltem egy narancsot az előttünk fekvő tálból, és elkezdtem megpucolni, amitől azonnal kellemes narancsillat lengte be a konyhát.

– Kérlek, meséld el, pontosan mit mondtak – kérte lágyan Elena.

Nem hittem volna, hogy miután végre kiderült mi anya betegsége, sokkal nagyobb problémákkal fogunk szembesülni. Minden csak a pénz körül forgott.

– Túlságosan sok mindent nem tudtam meg. A kezelés nagyjából fél évet vesz igénybe. Ennyi időre kellene majd befeküdnöd. Először vizsgálatokat végeznek, aztán pedig elkezdődik a terápia – vettem a számba egy meglehetősen savanyú gerezdet.

– Az borzasztóan sok. Ilyen hosszú időre nem hagyhatlak itt benneteket – rázta a fejét az asszony.

– Ugyan már, anya! Nem vagyunk gyerekek! – hurrogta le azonnal Laura, és közben ellopta tőlem a narancs felét.

– Így van – bólogattam egyetértően. – Ráadásul az egész olyan lesz, mint egy üdülés. Van medence, szauna, számtalan foglalkozás, és csodálatos a kertjük is. Bármikor meglátogathatunk, nincs korlátozva. Neked az egy igazi kikapcsolódás lenne – nyúltam át az asztal fölött, és megfogtam anya kezét.

– El kellett volna mennem veled – vett egy mély levegőt Elena, amivel talán a sírását próbálta visszatartani, majd hátradőlt a székben.

– Nem tudtam volna megoldani, hogy eljöjjek érted. Így is alig értem oda a megbeszélt időpontra. Egyébként meg, végig idegeskedtél volna, hogy vajon mit mondanak – magyarázkodtam.

– Oké, oké, de a lényegről még nem beszéltél. Mennyibe fog ez kerülni nekünk? – tette fel anya azt a kérdést, amivel ismét csak hazugságra kényszerített.

– Pontos összeget még nem tudok, de amit említettek, az vállalható, és ráérünk havi részletekben fizetni. Állítólag ez függ a vizsgálatok számától, és majd csak akkor pontosítanak, ha már ott vagy. De ne feledd, ott a biztosításod is! – hadartam, de közben nem mertem a szemükbe nézni.

Nem tudtam mennyire volt hihető az előadásom, de ilyen rövid idő alatt ennyire futotta tőlem.

– Nem gond. Meg fogjuk oldani. Ha kell, én is tudok munkát vállalni az egyetem mellett – jelentette ki Laura magabiztosan.

Szeretetteljesen néztem a húgomra. Őt majd be kell avatnom, mert a segítségére lesz szükségem az ötleteléshez. Már előre féltem, amiért el fogom keseríteni őt.

– Köszönöm, lányok. Olyan jó, hogy itt vagytok nekem – szorította meg a kezünket anya.

– Akkor most nincs több búslakodás, oké? Már tudjuk mi helyzet, és azt is, hogy van rá megoldás. Innentől kezdve csak vidám arcokat szeretnék látni – próbáltam felvidítani őket, de főleg az anyát, mert tényleg nagyon maga alatt volt az utóbbi időben.

– Igen. Ígérem nincs több szomorú arc – bólintott könnyes szemmel Elena.

– Mit szólnátok, ha együtt sütnénk valami fincsi csokis sütit? – csillant fel Laura szeme.

– Én benne vagyok – bólintottam, majd anyára néztem.

– Csináljuk! – csapott az asztalra ő is.

Csak este mentem át Laurához. Kivételesen nem tanult, hanem az ágyban ülve, fülén fejhallgatóval zenét hallgatott.

– Mi az? Miért vágsz ilyen gyászos képet? – tolta le a tarkójára a készüléket.

– Beszélnünk kell! – Leültem mellé az ágyra.

– Miről?

– Délután nem mondtam igazat, mert nem akartam anyát felzaklatni. A kezelés iszonyat sokba kerül, és nekünk nincs annyi pénzünk.

– Ne már, Chris! – jajdult fel a húgom. – Mégis mennyibe fog kerülni?

Kivettem a farzsebemből az összehajtott papírlapot, és odaadtam neki. Laura gyorsan átfutotta a számokat, majd mikor megpillantotta a végösszeget, az ő szemei is elkerekedtek.

– Jézusom, ez tényleg rohadt sok! Akkor most mi lesz? – kérdezte.

– Nem tudom. Azért árultam el neked, hogy találjunk ki valamit együtt. A felét kellene összeszednünk, a másik felét pedig ráérünk részletekben, bár arra sincs még ötletem.

A húgom rögtön magába roskadt, majd újra megnézte a papírlapot, mintha csak meg akarna győződni róla, tényleg jól látta-e.

– Nem tudsz hitelt felvenni? Mégis csak egy bankban dolgozol – bökte ki az első dolgot, ami az eszébe jutott.

– Ekkorát nem, és ne feledd, hogy azt is törleszteni kellene – ráztam a fejem.

– Akkor vegyük számba mit tudnánk eladni. Írjunk listát, és…

– Laura! Bármit is adunk el, nem fog összejönni ennyi – lohasztottam le a lelkesedését, habár nem szívesen tettem.

– De ki kell találnunk valamit, Chris! Anyáról van szó! – sírta el magát Laura kétségbeesésében.

Már csak ez hiányzott. Nem elég, hogy az anyát kellett pátyolgatnom, most még Laurát is. Ideges lettem, de nem rájuk, hanem a helyzetre.

– Azt hiszed, én nem tudom? Egyfolytában pörög az agyam, mióta megkaptam ezt a rohadt listát, de fogalmam sincs mit csinálhatnánk.

– Adjuk el a lakást – kapaszkodott már az utolsó szalmaszálba is Laura.

– Igen, erre én is gondoltam, de utána mi lenne? Ha bérlünk egyet, akkor a fél keresetem rámenne, és nem tudnánk miből megélni.

– Majd megoldjuk valahogy. Chris, kérlek! Ha nincs más, akkor adjuk el. Én hajlandó vagyok lemondani mindenről.

Annyira szívbemarkoló volt így látni őt. Átöleltem, és egy ideig csak csendesen sírdogáltunk. Később felálltam, hogy zsebkendőt vegyek ki.

– Adjunk magunknak egy hetet, és gondolkozzunk. Rendben? Hátha mégis eszünkbe jut valami.

Tényleg nem akartam eladni a lakásukat, mert akkor kilátástalan helyzetbe kerültünk volna. Két évvel ezelőtt még azt fontolgattam, hogy külön költözök tőlük, hisz mégis csak egy felnőtt nő voltam, de közbeszólt anya betegsége. Nem hagyhattam így magukra őket. Laurának még majdnem három év maradt vissza az egyetemből, és ha anyát nem tudják meggyógyítani, vagy legalább megállítani a folyamatot, akkor esély sincs arra, hogy addig önálló életet kezdhessek. De most ez volt a legkisebb problémám.

– Oké! Addig keresgélek munkát, mert úgyis szükség lesz rá – egyezett bele Laura.

Egész éjszaka csak forgolódtam, sehogy sem jött álom a szememre. Csináltam egy listát, ahogy Laura is javasolta, és számba vettem mindenüket, amit pénzzé tudnánk tenni. Ha mindent sikerülne is eladnom, az csak egy havi kezelést fedezne, és akkor hol van a többi öt hónap? Hitelt sem akartam felvenni, hiszen ez volt a szakmám, ezért pontosan tudtam mivel jár majd. Csapdába kerülnénk, és eladósodnánk.

Három nap telt el úgy, hogy semmi előrelépés nem volt az ügyben. Mindketten munkát kerestünk, és mivel csak éjszakai állás jöhetett szóba, ez igencsak korlátozott bennünket. Három helyre mentem el, ahol pincérnőt, vagy pultost kerestek, de egyik sem fizetett annyit, hogy megérje elvállalni. Arról nem is beszélve, elképzelni sem tudtam, hogy bírnám a napi tizennégy-tizenhat óra talpalást.

Anya tényleg félretette a szomorúságot, és minden nap jókedvűen várt haza bennünket. Újra csinosan öltözött, finomakat főzött, és reggelente futni is eljárt, mint régen. Ennek az egynek tudtam örülni, de mindannyiszor elszomorított, ha arra gondoltam, hogy előbb-utóbb el kell mondanom neki az igazat.

Péntek délután Laura titkon behívott a szobájába. Abban a reményben mentem be hozzá, hogy hátha mégis csak sikerült valamit kitalálnia. Mondjuk, fogalmam sincs, milyen csodára vágytam.

– Ma este elmegyek egy helyre, ahol állítólag piszok jól fizetnek – árulta el Laura bizalmasan.

– Milyen helyre? – álltam meg a szoba közepén csípőre tett kézzel.

– Egy éjszakai bár, ahová csak a gazdagok járnak.

Azonnal rossz előérzetem támadt.

– Honnan tudsz te ilyen helyekről, Laura? – vontam össze a szemöldököm.

– Az egyik barátnőm, Liv ismerőse ott dolgozott. Tőle hallottam, hogy alkalmazottat keresnek – pakolászta Laura könyveit. – Azt mesélte, hogy a fizetés mellé legalább ugyanannyi borravalót is adnak.

– Milyen munka lenne ez? – faggatóztam tovább még mindig gyanakodva.

– Egyszerű felszolgálót keresnek, de nagyon fontos a jó megjelenés, hisz egy luxus helyről van szó – magyarázta Laura nagy átéléssel.

A húgom megjelenésével nem volt semmi gond, hiszen meglehetősen szép lány. Hosszú barna, egyenes haj, mandulavágású sötét szemek, kedves arc, és hozzá szuper csinos testalkat. De épp emiatt féltettem. Túl fiatal volt még, és egy ilyen helyen ki tudja milyen ajánlatokkal bombázzák majd a pénzes férfiak.

– Nem tartom jó ötletnek, Laura – ingattam a fejem.

– Egyelőre csak megnézem milyen. Az sem biztos, hogy felvennének – támasztotta meg az íróasztalát, és engem bámult.

– De ugye nem egyedül mégy oda?

– Nem, dehogy! Liv, és pár másik lány is jön velem. Utána beülünk együtt valahová. Csak egy sima állásinterjú lesz, semmi több, úgyhogy ne idegeskedj, Chris! – nyugtatott.

– Gondolom anyának egy szót sem – engedtem le a karom.

– A munkáról semmit, de azt tudja, hogy este elmegyek. És most hagyj, mert készülődnöm kell! – terelt ki sietősen a szobájából.

Nem jó érzésekkel mentem vissza az anyához a nappaliba. Valamilyen sorozatot nézett a tévében. Leültem hozzá, és úgy tettem, mintha szintén nézném, de közben a gondolataimba mélyedtem. Talán nekem kellene elmennem, ha tényleg olyan jól fizetnek, mint ahogy Laura állította. Mégis csak idősebb voltam, és tudtam kezelni a nem kívánt helyzeteket. Laura túl fiatal az ilyesmihez. Viszont ismertem már a húgomat. Ha ő egyszer a fejébe vett valamit, nem tudtam eltántorítani tőle.

– Nézzenek oda, milyen csinos valaki! – dicsérte meg anya a szobájából kilépő Laurát.

– Köszi, anya! Liv azonnal itt lesz értem, úgyhogy rohanok – hadarta, miközben a szandálját csatolta be.

– Mikor jössz haza? – kérdezte Elena.

– Legkésőbb tizenegyre itthon leszek.

– Akkor jó szórakozást, szívem! – engedte útjára az asszony a kisebbik lányát, majd hozzám fordult. – Megvárod majd? Korábban lefeküdnék, tudod, nekem holnap munka.

– Persze, úgysem szoktam sokkal hamarabb elaludni – bólintottam.

Alig múlt nyolc óra, és anya tényleg elment lefeküdni. Én még egy ideig bámultam a tévét, majd bementem a szobámba olvasni, ami annyira lekötött, hogy észre sem vettem, mennyire eltelt az idő. Éjfél körül kukkantottam rá a telefonomra. Laura még nem ért haza, ezért megcsörgettem, de ki volt kapcsolva. Ettől persze rögtön elfogott az idegesség. Laura nem szokott késni, ha valamit megígér, az általában úgy is van. Vártam még tíz percet, majd újra megpróbáltam, de ugyanaz fogadott a vonal túlsó végén. Ezután Livnek küldtem egy üzenetet.

Chris: Merre vagytok? Laura még nem ért haza.

Pár percet kellett várnom, mire megérkezett a válasz.

Liv: Kitettem a bárnál, azóta nem beszéltünk.

A gyomrom görcsbe ugrott. Tehát Laura egyedül ment oda.

Chris: Küldd el a címet, mert telefonon nem érem el!

Amíg a válaszra vártam, gyorsan át is öltöztem. Most már valóban aggódtam. Valami biztosan történt, amiért Laura nem ért még haza, és a telefonját is kikapcsolta. Lábujjhegyen osontam ki a lakásból. Idegesen ültem be a kocsiba, és elhajtottam a megadott címre.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0