Gódor Andrea: Örök Boldogság | I. Regényíró pályázat

Gódor Andrea: Örök Boldogság | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Gódor Andrea: Örök Boldogság című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Éta-pí-25 egy Örök Boldogság nevű paradicsomi helyen él valamikor a jövőben egy trópusi félszigeten. A mesterségesen létrehozott emberek egy „tisztító” nevű szerkezetben éjszakáznak, ami meggyógyítja őket, befolyásolják az elméjüket és érzelmeiket is. Nem ismerik a fájdalmat és úgy hiszik halhatatlanok, a régi szenvedéssel teli világ pedig elpusztult. Minden munkát emberszerű robotok (vértelenek) végeznek, ők kedvteléseiknek élhetnek. Teremtőjüket, az Alapítót istenként tisztelik.

Gódor Andrea: Örök Boldogság

akció, sci-fi

I. Felhők az égen

Feküdt a parton a homokban és nézte az eget. A lassan lemenő nap sugarai melengették még az arcát, és a hűs tengeri szél borzolta tincseit. Nem is tudta mennyi ideje lehetett ott mozdulatlanul, csak bámulta a furcsa alakokat öltő felhőket. Meglepő, hogy korábban sosem tűntek fel neki milyen rendkívül sokfélék tudnak lenni ezek a képződmények, ma pedig egész délután ez kötötte le.

Mióta pár nappal ezelőtt észrevette, hogy valami nincs rendben a tisztítójával, – feltételezhetően egyáltalán nem működött – azóta egyre furcsábban érezte magát, és egyre meglepőbb és korábban sosem tapasztalt dolgokat látott és gondolt.

Sokféle képet fedezett fel kirajzolódni az égen, fákat, majd madarakat látott hosszú szárnyakkal, fenséges fejdíszekkel, különféle furcsa alakú csőrökkel; majd emberi alakokat, egy férfi arcvonásait. Vajon korábban mások voltak a felhők, vagy benne változott meg valami? Nem tudhatta biztosan, de úgy vélte az utóbbi valószínűbb. Mindig is érzett valami furcsa ürességet magában, de nem voltak rá fogalmai, hogy legalább önmagának leírhassa vagy akárcsak körvonalazhassa, hogy mi is hiányzik, s most mintha ez az űr kezdene nagyon lassan felszívódni benne. Mi értelme egyáltalán annak, hogy a felhők képeket alkossanak? Lehet ennek is volt valami jelentősége még a régi, az Örök Boldogság előtti időkben?

– Boldogság! – zavarta meg töprengéseit hirtelen egy éles, vidám férfihang. Apró, hideg kis vízcseppek peregtek a nő arcára a hang tulajdonosának meztelen, napbarnított mellkasáról, ahogy fölé hajolt és eltakarta előle az eget – Te meg merre voltál egész nap?

– Boldogság! – köszönt vissza felülve. – Teljesen összevizezel!

– Most jövök a szörfözésből. Fantasztikus a víz, óriásiak a hullámok. Képzeld egy delfincsapattal úsztam együtt. Nem is tudom lassan a sziklamászást szeretem jobban vagy a hullámokon lovagolni? Te miért nem jöttél? A reggeli festés órát is kihagytad – értetlenkedett a férfi.

– Te látsz képeket a felhőkben? – kérdezte tőle, nem tudva elszakadni korábbi gondolataitól.

– Képzeld ma este már elérhető lesz egy új festési technika, töltsd le te is, és holnap kipróbáljuk, már alig várom. …Mi van a felhőkkel?

– Te is látsz képeket a felhőkben? – ismételte meg.

– Ezt meg hogy érted? Vetítenek valamit a felhőkre?

– Nem, csak úgy maguk a felhők, mintha képeket alkotnának.

– Nem értem miről beszélsz. Minek lennének képek a felhőkben, a felhők felhők, onnan esik az eső. Jössz a holnapreggeli festésre? Töltsd le az új technikát ma este, és holnap kipróbáljuk. Megyek, mert még le kell zuhanyozzam, aztán mindjárt idő van, igyekezz te is! – kiáltott még vissza elmenőben a szörfdeszkával a hóna alatt.

– Nem is hallotta amit mondtam. Csak az az ostoba szörfözés meg hegymászás… „Töltsd le!” persze, de hogy, mikor nem is működik a tisztítóm, nyilván a letöltés sem megy így – mormogta magában dühösen. – Lehet mégis szólnom kellene? Azt mondják veszélyes, ha nem fekszünk minden este a tisztítóba, …de az enyém már két napja nem működik, vagy ki tudja, lehet már régebb óta, csak észre sem vettem. És tessék, semmi bajom, …vagy lehet mégis, csak nem tudok róla? Nem hallottam senkiről még aki csak egy napot is kihagyott volna, akkor meg honnan tudnák a vértelenek mi történik? Bár úgy tűnik rólam sem derült még ki, hogy nem használom. Hiszen az Örök Boldogság előtt is tisztító nélkül éltek az emberek. Akármilyen borzalmas is volt, valahogy mégis fennmaradtak.

Egész úton a kapszulája felé tartva azon tépelődött mit tegyen. Egyrészt félt, másrészt nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, hogy mi fog vele történni, ha továbbra sem használja a gépet. Végül arra jutott egyelőre nem szól senkinek. Azzal nyugtatta meg magát, hogy ha úgy látja gond van, jelenti, akkor majd rendbe hozzák a tisztítóját és minden újra a régi lesz. Kérdés már csak az, hogy kell-e neki az „újra a régi”?

 

– Tudok repülni! Te jó ég, én tudok repülni! – nyitotta ki szemeit Éta-pí-25 másnap reggel. Maga sem értette hogy lehet, de arra ébredt, hogy tudta hogyan kell repülni; csak ki kell tárnia a karjait, csapkodni velük, és a magasba emelkedik. Nem működött a tisztítója, és a letöltések sem, de egyébként sem hallott róla soha, hogy létezne a repülés képessége a letöltési listában, így egyáltalán nem értette hogyan lehetséges ez. Mindenesetre azonnal ki akarta próbálni. Izgatottan kikelt az ágyból, gyorsan felöltözött, és kilépett a kapszulájából. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem látja, ki tudja nem kerülhet-e bajba, ha bárki tudomást szerez különleges képességéről, és aztán elkezdett csapdosni a karjaival. Először kecsesen, fenségesen, lassan mozgatta fel-le mindkét végtagját, térdét enyhén megrogyasztva, majd mivel semmi sem történt, egyre hevesebben és türelmetlenebbül hadonászott, vergődött…de erőfeszítéseinek csupán egyetlen eredménye lett; hogy megfájdult a karja. Lassan feladta. Kicsit összezavarodott, dühös és csalódott volt. Gyorsan visszament a kapszulájába és leült az ágyára, hogy kifújja magát.

– Azt hiszem mégsem tudok repülni. Pedig tudtam, biztos voltam benne. Mintha már csináltam volna pont most mielőtt felébredtem volna, mintha nem is itt feküdtem volna az ágyamban, hanem szálltam volna az égen, ahogy azok a furcsa felhőmadarak.

Teljesen érthetetlen volt számára mi történhetett vele, de biztos volt benne, hogy ennek is köze volt a nem működő tisztítóhoz. Összeszedte magát és elindult reggelizni. Béta-43 már ott ült az asztalnál és gyümölcsteáját szürcsölgette.

– Boldog reggelt hétalvó! Letöltötted az új festéstechnikát végre? Mindjárt kezdődik az óra.

– Boldog reggelt! Farkaséhes vagyok, megyek is, hozok valamit – terelte el a szót. Összeszedett pár szem almát, banánt, pár szelet ananászt, dinnyét, egy kis rizst és három tükörtojást. Úgy kóválygott az ételosztó asztalok között mint egy holdkóros. Nem is figyelte mit csinál, csak pakolta a tányérjára ami a keze ügyébe került.

– Veled meg mi van? – tűnt fel barátnője mellette. – Nem lesz ez egy kicsit sok?

– Nem is tudom, de lehet.

– Jól vagy?

– Persze, csak kicsit furán érzem magam.

– Jelentkezz a javítóban, hogy végigfuttassanak rajtad egy elemzést, nehogy valami gond legyen, amit a tisztító nem észlelt.

– Á, nem hiszem, minden rendben.

– Ne viccelj, mi van veled? – vonta kérdőre újfent.

Látta hogy barátnőjét nem tudja megtéveszteni, és szerette volna végre valakivel megosztani a titkát. Megbeszélték, hogy délután találkoznak a szokott helyen, és ott elmondja neki mi furcsa viselkedésének az oka. Théta-77 nagyon kíváncsi volt, alig bírta kivárni a két órát, a találkozó időpontját, hogy végre megtudja mi történhetett Étával. El sem tudta képzelni hogy mégis mit higgyen, szigorúan kontrollált és monitorozott világukban nem voltak gyakoriak a váratlan események.

Jóval korábban ott volt már a hatalmas mocsárciprusfa alatt, melynek teteje több mint negyven méteres magasságba nyújtózott felette. Sokszor beszélgettek itt a fűben ülve. Mindkettőjüket nagyon érdekelték az Örök Boldogság eljövetele előtti idők. Kevés információ volt hozzáférhető, azok is elég homályosan megfogalmazva. Az az egy volt biztos, hogy abban a világban szörnyű volt élni és mindenki boldogtalan volt. Csak fájdalom és szenvedés jutott az embereknek. Mit is jelent valójában a „fájdalom és szenvedés”, ezt nem tudhatták, hiszen mióta az Alapító létrehozta az Örök Boldogságot, azóta ezek eltűntek az emberek életéből. Megteremtették ezt az új világot, ahol mindenki örökké boldog lehet. Őket azonban érdekelte, hogy mi volt ezelőtt. Letöltötték az olvasás képességét is, amíg még elérhető volt. Azóta már törölték a listáról, hiszen kinek lenne szüksége erre az elavult, haszontalan tudásra. Annak idején történetek mesélésére használták az írást, és arra, hogy tudást szerezzenek általa, így tehát az olvasás képessége nélkül nem lehetett szinte semmit dekódolni, de manapság a vetítőkön megnézhetik a történeteket és ha bármilyen tudásra van szükségük lefekvés előtt csak kiválasztják a listáról ami agyukban leképződik miután a tisztítót aktiválták, és reggelre letöltődik az elméjükbe. Minden sokkal egyszerűbb így. Őket mégis megnyugvással töltötte el hogy még megszerezték ezt a tudást, bár ebben az új világban nem sok hasznát vették. Egymásnak rajzolgatták a jeleket néha a homokba, ott írtak üzeneteket, amiket a többiek persze nem tudtak értelmezni, s ez még magasabbra emelte értékét számukra.

Társaik többsége kicsit különcnek és furának tartotta őket, de ez számukra cseppet sem volt zavaró, sőt. Egyszer találtak egy fémdarabot is a homokban, amin állt egy felirat: „Magánterület, belépni tilos!”. Fogalmuk sem volt mi is lehet az a magánterület, de nagyon örültek, hogy el tudták olvasni. El is rejtették a fájuk, ahogyan az ősi itt lakó népek nevezték a „vizek öreg urá”-nak hatalmas, kapszulányi méretű törzsének rései közt. Itt gyűjtögettek minden régi világból való titokzatos kincset. Mostani találkozójukat is ide beszélték meg. Volt egy „Tilos a dohányzás’” és egy „18 év alattiak alkohol fogyasztása tilos!” feliratos fémdarabjuk is. A dohányzás és az alkohol is ismeretlen kifejezések voltak, de azt megállapították, hogy ezt a tilos szót láthatóan igen kedvelték a régiek.

Megérkezett végre Éta is. Leült barátnője mellé, aki egy szót sem szólt, csak kérdően meredt rá.

– Tényleg furán érzem magamat, de tudom mi miatt – vágott bele. – Napok óta rossz a tisztítóm.

– Hogy érted azt hogy rossz?

– Azt hiszem nem működik egyáltalán, nem világít, nem hozza be a letöltési listákat sem, nem csinál semmit.

– És nem jelentetted?

– Nem. Kíváncsi voltam mi történik ha nem használom.

– De mi lesz így veled? Elromlik benned valami, vagy elfogy a boldogságod, vagy hogy is mondjam, tudod, valami szörnyűség történik.

– Látod, itt vagyok, eddig semmi nem változott…csak kicsit máshogy érzem magamat. Mi van ha nem is olyan borzalmas a tisztító nélküli élet?

– De hát azt mondták….

– Igen, azt mondták. És mi van ha nem igaz, amit mondtak?

– Nem tudom, erre nem is gondoltam, miért hazudnának?… De mit érzel pontosan?

– Mindenféle alakokat látok a felhőkben, és ma reggel azt hittem …tudok repülni.

– Mi??? – kérdezte a lány nevetve – de ugye nem tudsz…vagy mégis? – komolyodott el döbbenten hirtelen.

– Nem, persze hogy nem,…de olyan volt mintha tudtam volna, sőt mintha ki is próbáltam volna. Csodálatos érzés volt szárnyalni szabadon az égben a felhők közt. El sem hiszed…

– De honnan tudod ha nem repültél sosem?

– Egyszerűen csak tudom, mintha repültem volna, de persze mégsem.

– Nem értem miről beszélsz, de látod akkor lehet mégis elromlott benned valami.

– De én nem azt tapasztalom hogy elromlott volna, hanem éppen ellenkezőleg, mintha valami jó történne velem.

– És mit fogsz most csinálni?

– Egyelőre rajtad kívül senki nem tud erről, úgy tűnik hogy a vérteleneknek sem jelzett a rendszer, mert gondolom akkor már megjavították volna. Kérlek ne szólj senkinek! Szeretném megtudni hogy mik ezek a furcsa változások bennem.

– De hogy akarod kideríteni?

– Nehéz lesz. A letöltések között már minden elérhető adatot felkutattunk, csak egyetlen ötletem van hogy juthatnánk közelebb az Örök Boldogság előtti világhoz, ahol talán megvan a válasz.

– Az égbe nyúló ősi kapszula! – vágták rá egyszerre.

 

Valóban csodálatos volt a világuk, amiben éltek, bár hasonlítani nem tudták máshoz, hiszen sosem láttak mást. A korábbi életről kizárólag azt tudták hogy mindenben az ellenkezője volt a jelenleginek. Nem volt elég és megfelelő tápértékű élelem, az emberek nem tehették azt amihez kedvük volt, olyan tevékenységet kellett sokszor végezniük amit nem akartak, de rá voltak kényszerítve. Nem voltak tisztítók sem, amik gondoskodtak volna róla hogy tökéletes egészségben, fiatalságban és fájdalom nélkül élhessenek. Bár mivel sosem tapasztalták nem tudták mit is jelent pontosan az hogy fájdalom, de azt tudták hogy ez valami negatív, valami rendellenességet jelzett. Szerencsére mindez már a múlté, hiszen olyan fejlettségi szintre jutott a tudomány hogy a vértelenek elvégeztek minden olyan feladatot amihez az embereknek nem volt kedvük, és a tisztítók gondoskodtak minden testi rendellenesség és hiba azonnali megszűntetéséről. Szabadon hódolhattak bármilyen szenvedélyüknek, és minden feltétel adott volt a gondtalan élethez, volt hol lakniuk és volt mit enniük, ezek alapjogként jártak mindenkinek.

Az is köztudott volt, hogy a régi emberek tönkretették a bolygót, kegyetlenek voltak embertársaikkal épp úgy mint az állatokkal. Beszennyezték a földet, a vizet, de még a levegőt is. Örök Boldogságban mindennek már nyoma sem volt. Minden tiszta és egészséges volt, megszámlálhatatlan állat- és növényfaj élt itt vadon, háborítatlan nyugalomban. Mindenki egyenlőnek számított, semmi okuk nem volt az embereknek egymás ellen fordulni, mindenkinek megvolt amire szüksége lehetett, és senkinek sem volt több ennél. Világukat egyik oldalról sziklás tengerpartok, korallzátonyok, mangroveerdők borította mocsaras partok, hatalmas pálmafák övezte homokos lagúnák, másik oldalról fenséges hegyvonulatok szegélyezték. A hegyekben friss, hűs vizű patakok eredtek, melyek sebes folyású folyóvá duzzadtak, majd vízesésként zuhantak alá. Kristálytiszta földalatti barlangtavak, különleges sziklaképződmények, a természet végtelen, szemet gyönyörködtető csodája vette körül az itt élőket.

Az egyetlen emberek által lakott rész egy völgyben állt ennek a kis földi paradicsomnak a közepén. Apró „kapszulák” sora szegélyezte a település utcáit. Egy-egy ilyen lakóegység egy háló- és egy fürdőszobából állt. Mindegyik teljesen egyforma, lekerekített szélű téglatest volt, csupán egy jel volt mindnek az ajtaján ami megkülönböztette őket egymástól. A két métert épphogy meghaladta a magasságuk és csak akkora volt a területük hogy egy ágy, egy ruhatároló rekesz és a mellékhelység egy zuhanyzóval elférjen benne. Csak egyetlen nyílás volt rajtuk, ahol ki-be járhattak lakóik. A fák és bokrok között megbújva igyekeztek beleolvadni az őket körülölelő természetes környezetbe. A város sárga kővel kirakott utcái úgy helyezkedtek el mint a nap sugarai, a tágas főtér pedig a város közepén, mint a fényes napkorong. Itt állt minden közösségi épület; az étkező, a különféle művészeti ágak gyakorlására kialakított szobák, a vetítőtermek, számtalan sportolási lehetőséget kínáló egység és a javító is. Itt jelentkezhettek maguk az emberek, vagy ha esetleg olyan baleset történt hogy erre képtelenek lettek volna, ide szállították a vértelenek őket segélyhívásukat követően. Nem volt semmi különösebb veszélyforrás, de azért néha napján megesett hogy valaki olyan sérülést szerzett, például eltörte valamijét, amivel jobb volt nem várni az éjszakai tisztító használatig. Ezen a helyen gondoskodtak róla, hogy rövid időn belül újra tökéletes formába kerüljön a sérült.

A vértelenek mindenütt ott voltak, és mindenben segítségükre voltak a város lakóinak. Külsőjüket tekintve hosszú évek során addig fejlesztették őket, míg már teljesen emberszerű gépezetekké alakultak. Egyértelmű volt hogy az emberek így veszik legszívesebben a közelségüket, ha teljesen úgy mozognak, viselkednek és néznek ki mint ők. Akik a sérülteket segítették kék egyenruhát viseltek, akik a konyhán dolgoztak sárgát, akik a fizikai munkát végezték zöldet, minden területnek megvolt a maga egyenruhája. Csak annyiban tértek el a valódi emberektől, akik szürke ruhát viseltek, hogy a halántékukon volt egy kis szerkezet, azon keresztül kapták az utasításokat.

A város központjában hatalmas emlékmű állt az Alapító tiszteletére. Az ő elméjének szüleménye volt, ő hozta létre Örök Boldogságot. Úgy tisztelték mint egyfajta teremtőt vagy megváltót. Tekintélyt parancsoló szobra büszke tekintettel meredt a távolba. Ha valaki közelebb lépett az emlékműhöz, vagy felpillantott az arcára ezzel automatikusan elindította az Alapító híres jelmondatának lejátszását célzottan a néző által hallhatóan;

„Eltöröltünk minden sötétséget, hogy miénk lehessen az örök világosság!”

II. Az égbe nyúló ősi kapszula

A várostól távoleső partszakasz ágas-bogas növényzetének sűrűjében, a földből kikandikáló gyökerek között két női alak bukdácsolt. Nehézen haladtak, de hamarosan ritkult a fák és bokrok kusza hada és kijutottak egy kis ösvényre ahol kevésbé volt bajos az előrejutás. Határozottan haladtak egy irányba, láthatóan ismerték már a helyet és tudták merre menjenek.

– Gyere már, mit piszmogsz? Sosem érünk oda, és még vissza is kell jutnunk sötétedésig! – hajtott el arca elől egy ágat Éta.

– Tudom, igyekszem. Biztos vagy benne hogy jó ötlet ez? Induljunk el inkább majd holnap reggel kicsit korábban, és majd akkor biztonságban visszaérünk, halasszuk el a dolgot – válaszolta Théta.

Az elöl haladó megtorpant és visszafordult társához.

– Figyelj, én már eldöntöttem, nem fordulok vissza, meg akarom végre nézni hogy mi van ott, találnom kell valamit a régi világról, hogy megtudjam mi történik velem. Ha nem tartasz velem, hát menj! Ha neked elég az a pár ócska tábla amit találtunk a furcsa feliratokkal, és nem vagy kíváncsi többre, megyek egyedül. Én ennél jóval komolyabb dolgokat akarok megtudni.

– Dehogy, én is kíváncsi vagyok, csak …

– Akkor meg gyere, mindjárt ott vagyunk! – válaszolta dacosan és már ment is.

Egyszerre véget ért a talaj a lábuk alatt, kijutottak egy meredek sziklafal szélére. Még egy lépés és a mélybe zuhanhat a gyanútlan erre tartó ahogy kibukkan az utolsó bokor ágai közül. Ők is majdnem így jártak mikor először voltak itt. Szerették nézni és hallgatni a madarakat, rábukkantak a letöltési listában egy madártani anyagra, így minden madárfajról pontosan tudták hogy hol él, hogy néz ki és milyen hangja van. Heteken át járták a kiterjedt bokros területet az itt fészkelő egyedeket kutatva, hogy élőben is meghallgathassák éneküket. Bizonyos fajok csak errefelé fészkeltek. Egy ilyen útjuk során jutottak el ide és találtak rá arra amit csak úgy neveztek maguk közt; „az ősi kapszula”.

Ahogy letekintettek a szikla széléről a mélybe elsőre csak a háborgó tengert, és az alattuk a sziklafalnak csapódó hatalmas hullámokat látták, de ahogy még kijjebb hajoltak feltűnt, hogy egy valószínűleg magasabbról leszakadt sziklaszirten kissé lejjebb mint ahol állnak, valami nem oda illő rejtőzik. Mivel elég viharvert volt és láthatóan nem a természet alkotta arra jutottak hogy ez csakis egy régi világból való épület lehet; egy „ősi kapszula”.

Nagyon izgatottak lettek és örültek a felfedezésüknek, egy újabb titoknak amiről csak ők tudtak, de ezidáig nem szánták rá magukat hogy megpróbálják jobban megközelíteni. Elég kockázatosnak tűnt. Ha a mélybe zuhannak, innen biztosan lehetetlen a nagy távolság miatt segélyhívó jelzést küldeni, és ha nem tudnak visszamászni, örökre ott ragadnak. Ahogy jobban megvizsgálták a helyet, úgy tűnt a sok növény gyökérzetébe fogódzva talán lejjebb lehet ereszkedni egy fáig, aminek félig kifordult gyökere még szilárdan kapaszkodott a szakadék oldalába, törzse pedig természetes hídként összeköttetést biztosított a leszakadt szirthez, melyen az épület állt.

Éta indult neki elsőként. Megkapaszkodott a legszélső bokrok ágaiba és lábával elkezdte kutatni a szakadék oldalán legmagasabban kiálló gyökereket ahol megtámaszthatja magát hogy lejjebb ereszkedjen. Úgy tűnt elég erősek hogy megtartsák és biztonságosan rögzülnek a sziklafalban.

– Gyere, menni fog! – nézett vissza, miután pár métert haladt lefelé. Théta követte, s pár perc múlva mindketten a kidőlt fa kifordult gyökerénél álltak. Csak pár méter választotta el őket a leszakadt szirttől, de hatalmas mélység volt alattuk. Innen már sokkal jobban kivehető volt az épület. Szinte az egész oldala és tetejének is jelentősebb fele hiányzott, így belsejének egy részét innen is jól láthatták. Jóval nagyobb volt mi az ő lakókapszuláik, ezért azt gondolták valamiféle közösségi épület lehetett hajdanán. Az óriási kétszárnyas kapuból az egyik fél már teljesen elenyészett, a másik félig leszakadva, magányosan lógott. Az ajtó felett egy kerek üvegablak koronázta meg a hajdani büszke, robosztus kőhomlokzatot. Rengeteg apró színes darabból tevődött össze. Itt-ott ezekből is hiányzott már, de mélyen megbújva a széles falban nagyobb része még épségben maradt. Azt már lehetetlen volt kivenni hogy mit is ábrázolt a kép valaha, de ahogy a napsugarak átsütöttek a színes kis szilánkokon varázslatos kék, vörös, zöld mintákat rajzoltak a túloldalon a földre. Mintha csak odafentről, a napsugarakon érkezett titkos üzenetet fordította volna le képpé az ablaküveg a megmaradt padlózat köveire. Megbabonázva nézték ezt a csodás fényfestést, míg Éta kijózanodva meg nem törte a csendet.

– Induljunk, különben lemegy a nap és az orrunkig sem fogunk látni idekinn.

Bizonytalanul rálépett a kidőlt fa törzsére és karjait széttárva igyekezett egyensúlyát megőrizve elindulni rajta. Théta-77 még lepillantott utoljára a mélybe, majd vett egy nagy levegőt, összeszedte minden bátorságát és követte társát. Ahogy közeledtek egyre jobb belátást nyertek az épület belsejébe. Hiányos, szétkorhadt padok sora állt két oldalt, és a kapuval szemben az épület végében a falra felakasztva egy függőlegesen hosszabb és egy vízszintesen rövidebb egymással összeilleszett faléc lógott. Alatta a padlózat is meg volt emelve, és valami emelvény féle állt a nagy fagerendák lábánál. A főépület mellett volt egy kisebb is, hozzá építve a másikhoz, de mégis láthatóan külön egységként, ahol mintha egy ágy maradványait vették volna ki.

A hatalmas főépület teteje valaha a messzi magasan boltívben végződhetett, a még álló falak tetején itt–ott elindultak vágyakozva a díszes kőívek a szemben lévő társaik felé nyújtózva, de többé nem érhették el egymást. A falakon részben néhol még kivehető képek nyomai sejletek fel. Az egyik egészen jól láthatón egy nőt ábrázolt, amint ölében keresztben fekszik egy szinte teljesen meztelen férfi. A fekvő alak nagyon sovány volt, mindenütt vérző sebek borították a testét, szeme lecsukva, feje, karjai, lábai erőtlenül lógtak lefelé. Fején egy koszorú volt, ami sebeket ejtett a homlokán, innen is vörös patakokban folyt le arcára a vér. Nagyon megrázó volt a látvány. Éta számára azonban még érdekesebb volt a nő, akin láthatóan nem volt egyetlen seb sem, mégis furcsa szorítást érzett a mellkasa környékén ahogy az arcát fürkészte. Karjaiban tartotta férfit egész testével ráhajolva, körülölelve őt. Sosem látott még ehhez hasonló képet életében. Ilyesmiket nem festettek a művészeti órákon. Valami olyan erős összetartozás sugárzott róluk, és olyan mély érzelmek, amik számára teljesen ismeretlenek voltak.

Éta meg is feledkezett kényes helyzetükről, úgy belemerült abba hogy tekintetével minél több részletet kutathasson ki a csodálatos kép részleteiből, mikor Théta visszafogott, de hirtelen váratlanul a csendbe hasító sikolyára lett figyelmes.

– Szakad le alattunk a fa!

És valóban hallható volt ahogy recseg-ropog alattuk a régi korhadt fatörzs, melynek túl sok volt a két nő súlya, egyre hangosabban és gyorsabban nyíltak újabb és újabb törésvonalak a lábuk alatt.

Megfordultak és amilyen gyorsan csak tudtak úgy, hogy egyensúlyukat még ne veszítsék el, rohantak visszafelé, miközben hidjuk lassan darabokra hullott alattuk. Elrugaszkodtak amikor már valóban semmi nem maradt a talpuk alatt és így még az utolsó pillanatban sikerült elérni a falat, amibe a fa gyökere kapaszkodott. Ott lógtak zihálva a kiálló ágakba és gyökerekbe kapaszkodva. Éppen csak fellélegeztek, hogy megmenekültek. A lehulló darabok után tekintettek, majd egymásra pillantottak, mikor ráébredtek, hogy a hatalmas fa gyökérzetét is magával fogja rántani a mélybe, így még koránt sincsenek biztonságba. Ahogyan csak bírtak, másztak a falon felfelé a kiálló ágakba és gyökerekbe kapaszkodva, hogy minél magasabbra jussanak, nem ellenőrizve hogy ami a kezük ügyébe kerül az elbírja súlyukat vagy sem. Thétán olyan pánik tört ki, valóban oda sem tekintett, hogy legalább kapaszkodója vastagságát felmérje, csak eszeveszetten kapkodott minden felé ami a keze ügyébe került, így sikerült egy olyan gyenge ágat megfognia ami ahogy ráhelyezte súlyát azonnal kiszakadt a földből. Szerencséjére társának volt annyi lélekjelenléte, hogy sikolyát meghallva hátra nézett és utána kapott, így még éppen sikerült megragadnia a csuklóját.

– Nyugodj meg, nem omlik tovább, itt már biztonságban vagyunk! – mondta, igyekezve higgadt hangon beszélni, miközben Théta kezét ráhelyezte egy biztonságosan szilárd, vastag gyökérre, mely már nem a kidőlt fából eredezett.

Végre feljutottak a sziklafal tetejére. Lihegve dőltek ki ahogy hanyatt feküdtek a földön.

– Majdnem itt maradtunk. Ha lezuhanunk soha többé nem tudunk visszamászni, innen nem tudunk senkinek szólni hogy bajba kerültünk. Ostobaság volt ide jönnünk. Nem szabadott volna hallgatom rád! – tört ki Thétából.

Éta némán felkelt a földről, és kezét nyújtotta a másiknak.

– Gyere, indulnunk kell, hamarosan ránk sötétedik.

A nap már lemenő sugarainak fényénél igyekeztek minél gyorsabban visszajutni a városba. Némán meneteltek egymás mellett. Csak bólintottak egymás felé mikor megérkeztek és elváltak útjaik. Mindketten bementek kapszulájukba és magukra csukták az ajtót.

Éta csak most nézett végig magán. Ruhája koszos és sok helyen szakadt volt. Egész nap nem evett semmit, de nem volt most sem kedve, sem ereje elmenni az étkezőbe. Nyilván feltűnt volna másoknak is hogy hogy néz ki, magyarázatot kellett volna adnia hogy miért, még esetleg a javítót is felhozták volna, hogy menjen oda megvizsgáltatni magát, amit félt megtenni, hiszen ki tudja akkor nem derülne e fény rá hogy már rég nem használja a tisztítót. Valójában nem is volt éhes. Vajon igaza volt Thétának? Ostobaság volt tőle ez az egész? Igen, részben valóban igaza lehet, de neki akkor is tennie kell valamit. Nem festegethet meg sportolgathat tovább napról napra, mintha semmi sem történt volna. Igen, valóban veszélyes volt, de muszáj volt lépnie.

Levetette a ruháját és kidobta egyhelységes lakótere sarkában álló gyűjtőbe, ami azonnal beszippantotta az öltözéket és nyoma sem maradt. Végignézett meztelen testén, tele volt apróbb-nagyobb horzsolásokkal és zúzódásokkal. Ha a tisztítója működne most zuhanyzás után csak belefeküdne és reggelre nyoma sem lenne a sérüléseknek. Kérdés hogy mi lesz így? Szerencsére amennyire meg tudta állapítani nem esett súlyos baja, ha másnap reggel felvesz egy új ruhát, akkor nem fog látszani semmi, mert a combja, térde és könyökei sérültek, az arca szerencsére csak koszos, de egyébként érintetlen. Remélhetőleg a tisztító nélkül is begyógyulnak a sebei. Nyilván a régi emberek is meg kellett sérüljenek, és nagyrészt ők is meggyógyultak.

Abban biztos volt hogy Thétát többé nem tudja rávenni hogy segítsen neki. Úgy érezte senki sem értheti meg, senki nem tudhatja mi munkálkodik benne, hiszen senki nincs aki ne használná a tisztítót. Magának sem képes leírni a benne kavargó furcsa gondolatokat, hogyan tudná másnak megmagyarázni, még ha esetleg képes is lenne az a valaki felfogni. Ez még inkább megerősítette benne hogy folytatnia kell a kutatást, nem térítheti el semmi tőle hogy a lehető legtöbbet kiderítsen a régi világról. Már csak az a kérdés hogyan jut át a szakadékon hogy elérje a régi épületet. Lefeküdt kemény, a teste vonalaihoz igazodó rideg ágyába és sokáig forgolódott mire végre el tudott aludni. Állandóan a nő arcát látta maga előtt, ahogy a vérző férfit tartja a karjaiban, és ahányszor erre gondolt, újra érezte azt a furcsa szorítást a mellkasában. Nem volt kellemes, nem volt örömteli ez az érzés ami lassan elárasztotta egész lényét, mégis újra és újra fel kellett idézze magában.

Másnap fáradtan kelt. Megvizsgálta a sebeit és megnyugodva tapasztalta hogy bár nem tűntek el de nem vérzik semmije, és jobban néz ki minden sérülése, tehát teste kevésbé hatékonyan de gyógyulásnak indult önmagától, a tisztító nélkül is. Farkas éhes volt, gyorsan felöltözött hát, kinyitotta az egyetlen szekrény fémajtaját, mely a szobája falába volt beépítve, és kivett egyet a tucat mértani pontossággal azonosan összehajtogatott teljes egyforma új öltözékek közül, aztán vetetett egy gyors pillantást az fém ajtóban visszatükröződő képmására. Megbizonyosodott róla hogy ruhában semmi jele rajta a tegnapi kalandnak, és kilépett az ajtón. Az ebédlőben már ott ült Théta. Megtorpant egy pillanatra, nem tudta hogy oda merjen–e ülni mellé az asztalhoz, vagy jobb ha nem beszél vele, és inkább elmenekül a konfliktus elől. A lány felpillantott, és úgy tűnt fejével int neki, hogy csatlakozzon hozzá. Ezen felbátorodva, bár nem tudta, hogy szemrehányás, vagy bocsánatkérés vár rá, letette a tálcáját asztalára.

– Boldogság!

– Boldogság! – nyelt le egy falatot éppen Théta. – Ülj már le, mire vársz? Jól vagy?

– Persze, semmi bajom.

– Megjavították a tisztítódat?

– Nem, nem szóltam senkinek róla, még minisg csak te tudod…és kérlek ne is mondd el senkinek!

– Rendben, ahogy akarod.

– Te jól vagy?

– Persze, az én tisztítóm működik.

– Nem akartalak veszélybe sodorni, csak…

– Most mit fogsz csinálni? – szakította félbe Théta.

– Még nem tudom, de az biztos hogy át kell jutnom valahogy.

– Szükséged van valaki olyanra aki tud segíteni hogy sikerüljön. Valakire, aki erősebb nálunk, elbír téged és jól tud mászni.

– Béta! – vágták rá egyszerre.

– Igen, ő lenne a legmegfelelőbb, de hogyan vesszük rá hogy segítsen? Ő nem az a fajta, akit kicsit is érdekelnének az ősi, sötét világ dolgai, el van foglalva a hegymászással és szörfözéssel – gondolkodott hangosan Théta.

– Ezeknél már csak egyetlen dolog érdekli jobban; a festés!

Éta gyorsan szájba tömte az utolsó falatot a tányérjáról és már indult is. – Még éppen ott találom azon az átkozott órán, amivel napok óta nyaggat.

A főtér hegyekkel szegélyezett végén állt egy nagyobb közösségi épület, a művészetek háza. Itt lehetőség volt számtalan képzőművészeti ág kipróbálására. Lehetett szobrászkodni, festeni, rajzolni, szőni. Egy hosszú folyosó két oldalán sorakoztak a termek, mindegyiknek az ajtaján jelekkel amik az ott folyó tevékenységre utaltak. Itt kipróbálhatták ki a lakók a különféle előzőleg letöltött technikát és tudást a gyakorlatban.

Éta meg sem állt amíg el nem érte a festészetet jelző ajtót. Éppen véget ért a foglalkozás, sorban jöttek kifelé az emberek, akik részt vettek az órán. Izgatottan kutatta szemével a kiáramlók sokaságát. Ahogy ott állt, egyszercsak megkopogtatta valaki a vállát hátulról.

– Te aztán jól elkéstél. Igazán sajnálhatod, remek új digitális és analóg technika keresztezéséből létrehozott módszert alkalmaztunk, de ne aggódj, még elérhető lesz, letöltheted később is.

– Igen, igen, tudom. Beszélhetnénk? Én tudok neked valami olyat mutatni amit nem tudsz sehonnan letölteni – válaszolta Béta-43–nak, aki értetlenül ráncolta szemöldökét.

Az volt a terv, hogy ha elmeséli a férfinak milyen csodálatos üvegre festett alkotást és falfestményt talált, azzal felkelti az érdeklődését és rá tudja venni hogy segítsen neki átjutni az ősi kapszulához.

– Nem is tudom, nem kellene inkább jelentenünk, hogy mit találtatok? – volt az első reakciója, amitől Éta is tartott.

– Ugyan, tudod milyenek! Azonnal elpusztítanak minden ősit. Ha megtudják lerombolják az egészet mielőtt a közelébe juthatnánk.

– Igen, valószínű így van, de nyilván nem véletlen.

– Kár! Pedig ahogy átsüt a nap azokon a színes kis üvegdarabkákon ahhoz hasonlót még sosem láttam, és ki tudja mi lehet még az épületen belül? Tele lehet titokzatos, sosem feltöltött és így örök feledésre ítélt csodákkal. De igazad van, lehet tényleg túl veszélyes, és talán nem vagy mégsem elég jó, hogy egy ilyen meredek falat megmássz.

– Az biztos, hogy ha valaki, akkor én meg tudom mászni azt a falat, nem arról van szó.

– Igen, ehhez nem fér kétség, de felejtsük el, végülis rengeteg csodás letöltés vár még ránk, amikhez mindenki hozzáférhet, többek közt mi is – legyintett Éta, s már ment is. Tudta, hogy időt kell adnia Bétának.

Nem kellett soká várnia. Másnap reggel a férfi oda ült mellé a reggelinél.

– Tényleg olyan csodálatos amit ott láttál?

– Biztos lehetsz benne hogy még ehhez hasonlót sem töltöttél le soha. És ez csak amit kívülről a távolból sikerült megfigyelnünk.

– Nagyon mély az a szakadék?

– Le kell ereszkedni vagy húsz méter mélyre, onnan visszamászni körülbelül tizenötöt. Nem biztos hogy sikerül, de nem látszik lehetetlennek.

– Holnap hajnalban ötkor legyél a város szélén ahol az erdős rész kezdődik! Vezess oda, megcsináljuk!

– Ahogy akarod – válaszolta Éta. Ahogy Béta felállt és elment szája szegletében egy apró, elégedett mosoly jelent meg.

Minden a terv szerint alakult. Valóban Béta volt a legalkalmasabb a feladatra, hogy megmássza a sziklafalat. Megvolt a fizikai ereje és a technikai tudása, ki tudta építeni az utat és biztosítani Éta számára is a feljutást az ősi épülethez. Volt némi kockázat benne, hogy jelenti a felfedezésüket, de ezt vállalnia kellett, mert más reménye nem volt. Azt hitte Thétát többé nem tudja rávenni hogy csatlakozzon, de úgy látszik kiheverte a múltkori sokkot, vagy olyan nagy volt benne a kíváncsiság hogy felülkerekedett félelmein. Bárhogy is volt, velük tartott. A felkelő nap már a sűrű erdős részen találta őket. Elöl ment Béta-43, mögötte Éta-pí-25, majd a sort Théta-77 zárta. Már az ösvényen mentek, nem kellett mutatniuk az utat új társuknak, csak menetelni a sűrű ágak között míg el nem érik a sziklaszirtet. Már közel jártak.

– Vigyázz, mindjárt ott vagyunk! – figyelmeztette Éta a férfit, mielőtt az nagy lendülettel elérné az út végét és lezuhanna. Megérkeztek. Béta letekintett a mélybe.

– Ott van, látod? – mutatott az ősi épület irányába Éta.

– Igen. Elég mélyen van és meredek a fal is, de nem lehetetlen megmászni – mondta, miközben elővett pár mászáshoz használt eszközt a hátizsákjából – maradjatok itt, először lemászok én egyedül, majd a szakadék aljáról biztosítással sorban utánam mászhattok.

– Rendben. Vigyázz magadra! – engedte útjára Éta a férfit. Kicsit azt érezte kihasználja Bétát céljai eléréséhez, de bízott benne hogy nem esik baja, és azzal mentette fel magát hogy a túloldalon fellelhető festészeti értékekkel kapcsolatban nem állított valótlant, és végülis a férfi maga vállalta a kockázatot.

Béta valóban könnyűszerrel ereszkedett le a szakadékba, és biztosítással gond nélkül jutottak le a többiek is utána. A túloldalon már nehezebb dolga volt, a mélyből figyelve jópár alkalommal riadtak meg mikor egy–egy kisebb szikladarab kicsúszott a lába alól, de végül feljutott a szirtre ahol a titokzatos épület állt. Leeresztette nekik is a kötelet. Alig bírták kivárni hogy végre ők is fenn lehessenek, Éta szíve egyre hevesebben vert ahogy egyre magasabbra jutott, bár nem tudta valójában mit is találhat odafenn ami közelebb viszi a kérdései megválaszolásához, de pillanatnyilag nem volt semmi a világon amit jobban akart volna mint végre ott lenni.

– Köszönöm – mondta a férfi kinyújtott karját megragadva, az utolsó lépést is megtéve.

Fenyvesi Kristóf: Déjà vu | I. Regényíró pályázat

Fenyvesi Kristóf: Déjà vu | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Fenyvesi Kristóf: Déjà vu című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

2003-ban két fiatal sikeresen üzemel be egy időgépet, aminek használatát követően rájönnek, hogy az emberi történelem utolsó 150 éve ciklikusan ismétlődik. Hogy hiba történt-e az utazás közben vagy más okozza ezt a déjà vu-t, annak csak egyikük kezd utánajárni, és meg is találja ezt az okot.

Fenyvesi Kristóf: Déjà vu

akció, sci-fi

1. FEJEZET

A sárgás színű konnektorokat néztem a számítógépek kábelcsomói között. Azt hittem, szokás szerint Albert ül mellettem, de ő nem jött, így Johannával végigpofáztuk az egész órát, utána meg az egész félévet. Nem is tudom, mikor jöttem rá, hogy tényleg barátnők vagyunk, de már nála laktam, amikor szinte kilökdösött a szobájából:

– Petra, mi a fenét képzelsz? Bocsánat, de mégis mi oka van egyáltalán annak, hogy még itt vagy?

Erre nem számítottam. Nem tudtam válaszolni.

– Szóval mi lenne, ha holnap visszacuccolnál? Sajnálom, de fölösleges, hogy itt maradj. Nem akarlak megbántani, de így van.

– Johanna, csak…

– Nem akarok erről beszélni – hátat fordított és bezárta maga mögött a szobáját.

Vártam, hogy visszajöjjön, de persze nem jött. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Hívtam egy taxit, és kint vártam meg a ház előtt a táskámmal. Az egész olyan szomorúan ismerős volt, mintha már…

Az ébresztőórát egy pillanatig kék halálnak hittem, aztán felbukkantam a felszínre, és szinte azonnal felültem az ágyban. Megint ezt álmodtam. Az előző félév végén és aztán egész nyáron szinte minden éjjel a barátságunkról álmodtam, de az elmúlt két hónapban legalább a valóságban nem kellett találkoznom Johannával.
Ő villamosmérnök szakra járt, én meg programozóra, fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Két és fél hónapja megpróbáltam megszólítani, de észre sem vette.
Felkapartam a szemüvegemet az éjjeliszekrényről, és felvettem. A kollégiumi szobatársam még egykedvűen szuszogott. Nyolckor kezdődött az órám, így gyorsan magamra kaptam valamit, és bementem az egyetemre.

Ahogy beültem az olcsó irodai székbe, az a különös érzés kerített hatalmába, hogy ez ugyanaz a gépterem, mint amit hónapok óta minden éjjel álmomban látok. Persze egyik terem olyan, mint a másik, de a székek, az ócska gépek elrendezése, a földbe süllyesztett konnektorok meg a poros hosszabbítók mind emlékeztettek rá.
Mesterséges intelligencia I. volt a kurzus neve, és azon kevés tárgy közé tartozott, amit most először vettem fel. Azért jött meg hozzá a kedvem, mert Albert is jelentkezett rá. Ezt onnan tudtam, hogy gyártottam magamnak egy alacsony szintű tanári hozzáférést az egyetemi rendszerhez.

Ennek ellenére nem mertem mellé ülni, pedig volt ott egy üres hely. Azzal nyugtattam magam, hogy még előttünk az egész félév, hogy összebarátkozzunk és belém szeressen, vagy legalább megtanulja a nevemet. Halványan persze ő is szerepelt a visszatérő álmomban, de az logikus volt, mert nagyjából egy éve tetszett, csak nem mertem megszólítani.

Egy viszonylag fiatal, valamennyire jóképű fickó állt a tanári asztal mögött, rendezgette a papírjait, és végigfutotta a prezentációját. PhD-hallgató vagy maximum tanársegéd lehetett. Látszott rajta, hogy izgul.

– Mindenki itt van? Tud valaki olyan hallgatóról, aki nem érkezett még meg? – hallatszott, hogy nagyjából először mondja ki azt a szót, hogy hallgató.
Nem válaszolt senki, ő pedig szégyenlősen megköszörülte a torkát, és kezdte volna, de ebben a pillanatban belépett az ajtón Johanna. Nyilván neki is itt kell lennie. Villamosmérnököknek mi a francnak MI órára járni? Nem örültem a széleskörű érdeklődésének.

Persze minden tekintet felé fordult, és mintha az alapzaj is csökkent volna. Azonnal tudtam, hova fog leülni. Persze, amikor én jöttem be, Albert nem nézett fel a füzetéből és mutogatott lelkesen a mellette lévő üres székre. Mintha lábujjhegyen járna, úgy suhant oda, és idegesítően nőies mozdulattal ült le mellé:

– Elnézést kérek, tanár úr. Sokat kellett várni a kávéra.

– Semmi gond, ühm…

– Johanna.

– Semmi gond, Johanna – alig bírta összerakni ezt a bonyolult mondatot, úgy bámult rá. Kávéra kellett várnia, és semmi gond?

Megint megköszörülte a torkát, úgy tűnt, ezt érzi a tanári munka esszenciájának. Meg a diákcsajok bámulását. Becsukta a terem ajtaját, és felénk fordult. Engem nézett, ahogy beszélni kezdett:

– Sziasztok! Egy éve végeztem én is itt programozó szakon, és a PhD-m keretében tartom majd a Mesterséges intelligencia gyakorlatokat. Szólítsatok bátran Félixnek! – megköszörülte a torkát – Mégis mit jelent az, hogy mesterséges intelligencia? Talán most még egyértelműnek tűnik számotokra a válasz, de ennek hamarosan véget vetünk.

Néhányan nevettek. Megköszörülte a torkát, és folytatta:

– Honnantól hívhatunk egy algoritmust MI-nek? Ezt tudjátok esetleg?

Körbenézett, hátha valaki válaszol. A tekintete egy pillanatra elidőzött Johannán. Ő közben Albertre figyelt, aki nyilván valami vicces sztorit mesélt, mert Johanna szája szolid mosolyra húzódott, ahogy Albert szinte teljes testével felé fordulva halkan magyarázott neki.

Nem tudom, ki tudtak volna-e találni ennél ideálisabb képet a kínzásomra. Pont az orrom előtt, máshova nem is nézhettem. Eddig nem tudtam, hogy Albert és Johanna jóban vannak, nem forogtam ilyen „menő” körökben, és az egyetemen sem láttam őket soha együtt. Hát most igen. Új év, régi élet.

Ez nem sokat segített abban, hogy maradjak ezen a rohadt egyetemen. Azt hittem, a programozás nekem való, de az se ment túl jól, öt éve jártam egy hároméves képzésre. Képtelen voltam nyomás alatt jól teljesíteni. Nyáron el is döntöttem, hogy ez lesz itt az utolsó évem, ha nem változik valami. Bármi. Már az is segítene, ha nem álmodnám hónapok óta ugyanazt, ráadásul pont erről a Johannáról. Mondjuk, ha az amúgy is fura álmaimat vesszük, talán az lenne a legjobb, ha nem álmodnék semmit.

Johanna hangosan felnevetett, aztán bűntudatosan nézett a szemináriumvezetőre:

– Elnézést, Félix! – komolyan rámosolygott – Szóval akár mindannyiunk agya letölthető lenne egy számítógépbe?

Minden fiú és férfi, aki bármilyen messziről vagy közelről meglátta, a hatása alá került, és mindent megtett érte, hogy elnyerje a szimpátiáját. Félix neki is állt újra elmagyarázni, amiről öt perce beszélt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Johanna most figyelt, és kedvesen bólogatott, Albert pedig megnyitotta a böngészőt a gépen, és valami weboldalt nézegetett. Kicsit előrébb hajoltam, mert ismerősnek tűnt, és meglepve vettem észre, hogy pont azt a képregényes fórumot olvassa, amit én is szoktam.

Nagyot dobbant a szívem, és bár próbáltam magam visszafogni, lelkes lettem. Közös téma, pont ez hiányzott nekem! Csak sejtettem, hogy így sem lesz bátorságom megszólítani, pedig végre beszélhetnénk néhány szónál többet egymással. Már az is nagy eredmény lenne.

Lelkesen böngészte az oldalt, ami persze Johannának is feltűnt, és néhány másodperc alatt kirángatta belőle. Úgy láttam, még nevetnek is a képregényes világomon.
Előttem nem kellett volna szégyellnie, hogy szereti a képregényeket. Hatéves korom óta olvastam mindenfélét, ami csak a kezem ügyébe akadt. Kiskoromban a Hupikék törpikékkel kezdtem, és bár őket otthagytam a gyerekkoromban, azóta is nagyjából mindennap olvastam képregényt. A szekrényem a kollégiumban ezekkel volt tele, és nem ruhákkal, mint a szobatársamé. Meg valószínűleg Johannáé, bár nem hittem, hogy ő kollégiumban lakik.

Mint mindig, amikor hasonló helyzet adódott, elkezdtem magamban a beszélgetést, amit Alberttel fogok folytatni: „Szia! Láttam, te is képregényrajongó vagy!”, vagyis nem, ez túl fura. „Szia! Láttam, hogy érdekelnek a képregények. Mi a kedvenced?” „Milyen típusúakat szeretsz? Csak mert én is sok időt töltök képregényekkel.” „Csak mert néha én is olvasok ilyesmit.” Reménytelen. Nem sokat segített, hogy közben Johanna suttogását kellett hallgatnom.

– Sikerülni fog? – Félix hangja megzavart az elmélkedésben.

Ráébredtem, hogy nem azzal a programmal nyitottam meg a fájlt, amivel kérte. Valószínűleg elvörösödtem, és gyorsan társítottam a másikhoz.

– Rendben, most kattints ide! – mutatott az OK gombra, mintha hülye lennék – Te vagy Petra, ugye?

Nehezen bírtam eldönteni, hogy várom-e az óra végét vagy rettegek tőle. Szokás szerint azzal nyugtatgattam magam, hogy úgyse tehetek majd semmit, mert Albert azonnal lelép Johannával, én pedig megkönnyebbülten visszasüllyedhetek a nyomoromba. Elhatároztam, hogy ha nem így lesz, megszólítom, de bíztam benne, hogy nincs rá esély.

Eléggé megijedtem, amikor öt perccel az óra vége előtt Johanna megkérte Félixet, hogy hadd induljon el, mert valami dolga van, amire persze Félix ragyogó szemmel engedélyt adott. Albert megbűvölve nézett utána, de nem érdekelt, mert a saját magammal való alkudozással voltam elfoglalva. Próbáltam indokot találni, hogy miért nem kell így sem megtennem, amit elhatároztam.

Amint Félix kimondta, hogy vége az órának, hatalmas levegőt vettem, és a füzetét és a tollát felkapó Albert felé indultam. Alig láttam őt, csak arra koncentráltam, hogy a nagyjából előre elképzelt beszélgetésindító szöveget elmondjam neki. Nem sokat segített, hogy Johanna székén valahogy nem tudtam átverekedni magam.

– Szia! Láttam, hogy képregényekről olvastál. Melyik érdekel? Csak mert én is… – éreztem, hogy elhal a hangom, és Albert elhomályosodik az amúgy is kissé zavaros látóteremben. Megint ez. Miért? Miért pont most?

Visszatekerték az időt.

Hatalmas levegőt vettem, és a füzetét és a tollát felkapó Albert felé indultam. Átverekedtem magam Johanna székén, ahogy odaléptem a számítógépéhez. Koncentráltam, hogy elmondjam a nagyjából begyakorolt szövegemet:

– Szia! Láttam, hogy képregényekről olvastál. Melyik érdekel? Csak mert én is… – éreztem, hogy elhal a hangom, és hatalmas levegőt vettem. A gépét épp kikapcsoló, a füzetét és tollát elrakó Albert felé indultam. Valahogy Johanna székét nem tudtam kikerülni. Koncentráltam, hogy el tudjam mondani az előre begyakorolt szöveget, ő pedig kíváncsian nézett rám:

– Szia! Láttam, hogy képregényekről olvastál. Melyik érdekel…

Ekkor tértem magamhoz. Még mindig ott álltam Albert előtt, valószínűleg szótlanul azóta, hogy elkezdődött a roham.

– Jól vagy? – Albert aggódó tekintete, mint valami különös állatot úgy vizsgálta az arcomat. Kicsit közelebb állt hozzám, mint ahogy emlékeztem rá.

Néztem a szemét, ahogy vizsgál, és nem bírtam megszólalni, olyan idegen, olyan barátságtalan volt mindez. Megfordultam, közben véletlenül megint belerúgtam Johanna székébe. Elfogott a kísértés, hogy belerúgjak egy nagyobbat is, vagy inkább felborítsam és összetörjem, de aztán inkább a könnyeim kezdtek folyni, és kirohantam a teremből.

 

Ösztönösen menekültem a házunkhoz, alig emlékeztem, hogy végigültem a nagyjából negyven perces busz- és villamosutat. Megérintettem a régi, düledező kerítést, és felnéztem a XIX. században épült kisebb villaépületre, ami tizennyolc éves koromig az otthonom volt.

Volt benne valami kellemesen vonzó nosztalgikus melegség, ami mindig megnevezhetetlen vágyakozással töltött el, amikor nagyritkán erre jártam. A ház nem volt már jó állapotban, itt-ott mállott róla a halvány narancssárga vakolat, kilátszottak a régi vörös téglák. Pont úgy nézett ki, mint gyerekkoromban.

A kis kertet főleg anyám gondozta, talán évente kétszer hívott kertészt, de többé-kevésbé így is rendben volt tartva. A fű között persze nőtt a gaz és a sárga leveleket sem szedte össze senki, mégis hívogató volt a kerítés mellett a fák árnyékában a régi, magányos kőpad.

Kint hideg volt kabát nélkül, be akartam menni, de semmi kedvem nem volt anyámmal találkozni. Reméltem, hogy nincs otthon, vagy valami elképzelhetetlen módon nem vesz észre, így lassan fordítottam el a kulcsot a zárban, és halkan nyitottam ki az ajtót.

Amint beléptem, azonnal sült hús- és otthonillat csapott meg. Anyám a konyhában állt, épp főzött. Odaosontam a ronda bútorok között a régi falépcsőhöz, de persze nem kerülhette el a figyelmét, hogy hazatért egyetlen lánya, és mielőtt felléptem volna az első lépcsőfokra, utánam is kiáltott:

– Szia, Petra! Hát te?

Visszamentem a nappaliba, és leroskadtam az étkezőasztal mellé az egyik székre.

– Kérsz ebédet? Fél óra és minden elkészül.

Motyogtam valamit, amire aggódva kijött a konyhából kötényben, egy villával a kezében, és megállt fölöttem. Az egyik székre ledobott pulóveremet fél kézzel szépen elrendezgette, de úgy tűnt, az nem zavarja, hogy könyökölni sem lehet az asztalra a rengeteg odahányt cucctól. A haja frissen volt dauerolva, valószínűleg egyenesen a fodrásztól jött.

– Jól vagy? – kérdezte.

Nem válaszoltam, nem tudtam, hogy van-e kedvem megint erről beszélni vele.

– Rohamod volt, ugye?

Fáradtan becsuktam a szemem, ezt lehetett igennek venni. Közelebb húzott egy széket, és leült rá.

– Mi a francért nem mész el egy pszichiáterhez? Az én hülyeségem is, hogy hagytam, hogy ez idáig jusson, és annyiszor elmondtam már, hogy sajnálom, de miért büntetsz ezzel? Miért nem kezdesz vele valamit? – hátradőlt a székben – Mi történt?

– Semmi, csak a szokásos.

– Rémálom?

– Nem, az ismétlődős – így hívtuk, amit ma Albert előtt átéltem.

– Mi váltotta ki? Még vizsgák sincsenek.

Nem válaszoltam.

– Valami fiú, ugye? Petra, majdnem huszonhárom éves vagy, és még nem volt fiúd. Szerinted ez rendben van? Szerinted rendben van, hogy ki tudja, mikor fogsz végezni az egyetemmel? Miért nem vagy hajlandó szakemberhez fordulni? Ha akkor megtetted volna, amikor először mondtam, rég nem itt tartanál! Nem csak magaddal nem teheted ezt, velem sem! Ha nincs jobb ötleted, ugorj át Áron bácsihoz! Igaz, hogy tavaly visszavonult, de a jó szomszédságra való tekintettel szerintem szívesen foglalkozik veled egy kicsit. És őt régóta ismered. Most azonnal fel is hívjuk!

Felpattant, és indult a telefon felé.

– Nem! Nem akarom! Ne turkáljon senki az életemben! Nem vagyok őrült! – rájöttem, hogy jobb, ha nyugodtan beszélek – Anya, nem ezért jöttem ide. Ülj le, és maradj nyugton végre!

Visszaült, és sértődötten nézett rám. Legutóbb megfogadtam, hogyha még egyszer ilyen helyzetbe hoz ez a valami, keresni fogok egy pszichiátert, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy anyámnak és a szomszédainak ehhez bármi köze legyen. Csak szerettem volna egy kicsit itthon lenni, megnyugodni, és nem a szobatársam gúnyos tekintetét nézni, miközben épp beöltözik az esti bulira.

Láttam, hogy anyám most határozza el, hogy titokban mégis beszélni fog a nyugalomba vonult pszichiáterrel a szomszédban, de ez volt a legkisebb gondom.

– Mondtam, hogy nem jó ötlet elköltöznöd innen.

– Miért? Mi változott tőle?

– Azóta sokkal rosszabbul vagy. Ha itt lennél, én tudnék rád figyelni, és együtt…

Fel akartam állni, de megállított:

– Ma mi történt? – kérdezte.

Elmondtam neki, annak részletes ecsetelése nélkül, hogy Albert mennyire tetszik, és főleg, hogy mióta. Egy átlagos egyetemi beszélgetésnek állítottam be a dolgot, mintha nap mint nap részem lenne ilyesmiben. Közben nem nagyon néztem rá, a kopott ebédlőasztalt vizsgáltam a rajta átlósan elhelyezett régi terítővel, amin a jól ismert zöld vázából kilógtak a kiszárított mákgubók.

– Sajnálom, hogy nem akar elmúlni, de így legalább néha meglátogatsz. Akkor volt a legutolsó, amikor a múltkor beszéltünk róla?

Számtalanszor éltem át azóta kisebb-nagyobb hasonló rohamokat, az álmokról nem is beszélve, mégis bólintottam.

– Valamit ígérj meg! Amint kiderül, hogy idén sem fogod tudni elvégezni az egyetemet, elmész pszichiáterhez!

Dacosan hallgattam, amit beleegyezésnek vett, és felállt, hogy befejezze az ebédet, én pedig végre felmehettem. Néhány percig álltam a szobám ajtajában, néztem az ismerős ágyat és az ostoba képregényeimet a polcokon, aztán egy pillanatra becsuktam a szemem, hátha megint gyerek leszek, és minden újra értelmet nyer, de csak magamat láttam, ahogy lelkesen odamegyek Alberthez, aki úgy néz rám, mint egy éhes kóbor kutyára.

A földszinten csak az előszobából köszöntem anyámnak, aki a sistergő serpenyő fölött állva figyelte, ahogy kiléptem az ajtón, hogy végre hazamenjek az igazi otthonomba.

Recenzió | Győrvári József: Szellemtúra

Recenzió | Győrvári József: Szellemtúra

Győrvári József: Szellemtúra​ című könyvéről BKNpieces írt véleményt.

“Már a fülszövegből is kitűnt, hogy egy akciódús történetben lesz részem. Öt fiatal szoftverfejlesztő külön projekten dolgozik a szabadidejében, de a tesztelés során a Szellemtúra „szülőanyja” rájön: sokkal többet hoztak létre egy egyszerű játéknál. Maguk sem értik hogyan csinálták pontosan, ami egy kissé ijesztő, de bizonyos köröket ez egy cseppet sem zavar. Többen is szeretnék rátenni a kezüket a programra és kiaknázni annak lehetőségeit.

Tetszett az író stílusa!”

 

A könyv megvásárolható még a Libri, bookline, Líra, Könyvtárellátó és további ismert hazai könyvesboltok kínálatában.

Győrvári József: Szellemtúra | Beleolvasó

Győrvári József: Szellemtúra | Beleolvasó

1.

 

Az egész csapat megszállott szoftveresekből és játékőrültekből állt. Mind az öten sajnálták az időt még evésre vagy alvásra is. Ha tehették volna, intravénásan táplálják magukat, hogy egyetlen percet se kelljen a programíráson kívül mással tölteniük. Talán nem is volt több közös bennük, de ez épp elégnek bizonyult, hogy összetartsa őket.

Munkaidőben az ICCHG (International Corporation of Creators of Holographic Games) nemzetközi mamutvállalat monumentális üvegtornyában törték az agyukat újabb és újabb varázslatos játékon. A napi robotot követően pedig Mira nagyapjának kertvégi sufnijában jöttek össze. Három éve jártak oda délutánonként titokban. Na, nem műveltek törvénytelen dolgot. Egyszerűen meg akarták lepni a világot valami szuper játékkal, mivel a Szellemtúra nevű utolsó fejlesztésük első nekifutásra bukásra ítéltetett.

Egész pontosan Mira állt elő az ötlettel, miszerint ebből, a cégvezetés által azonnal félredobott játékból valami sokkal jobbat is ki lehetne hozni. Tom és Evan rögtön hagyta magát rábeszélni, mihelyt megtudták, hogy van egy családias helyszín a maszekolásra.

Erik, aki a cégen belül vezette a csoportot, két okból ereszkedett le a sufnituning szintjére: egyrészt mert Mira zsenge lány létére ügyesebb programozónak bizonyult nála, ezért szemmel akarta tartani; másrészt mert harmincegy évesen öregnek számított a szakmában. Folyamatos szorongásban töltötte a napjait, mivel a csoportvezetői beosztás nem jelentett karriert szerinte. Két kézzel kapott bármi után, ami a kitörés lehetőségével kecsegtetett. Maró irigységgel ismerte be, persze csak magának, hogy Mira ötletei időnként olyanok voltak.

Kata, az ötödik tag később került a gárdába. Mindenkit meglepett a cég létszámbővítése, hiszen inkább elbocsátani szoktak. Biztos az egyik fejes csókosa, fintorogtak rá a háta mögött. Külön szigetet alkotott a társulatban. Korban Erikhez állt közelebb, ő azért kedvelte, míg az ifjak azért, mert gyors pontos munkája hatékonyan segítette az övékét. Jelenléte tompította a három fiatal és a főnökük közti feszültséget.

Erős testalkatával kitűnt a vézna kockák közül, nem számítva Evant, viszont ő egyszerűen csak kövér volt. Pechére hibás Pavlov-reflexet kódoltak belé: mihelyt leült a számítógép elé, beindult a nyáltermelése és ennie kellett. Mivel csak az előtt szeretett ülni, állni meg végképp nem, ez megpecsételte a sorsát.
Kata lánytól szokatlan fizikuma mellett a talpraesettségével is kilógott a sorból, amivel az élet ügyes-bajos dolgait intézte. A szoftverőrülteket inkább a kétbalkezesség jellemezte azon a területen. Érezték, hogy Kata más, mint ők, mégis hamar befogadták. Mindössze egy hónapja dolgozott velük, amikor beavatták a saját fejlesztésük titkába, amin már egy éve agyaltak a sufniban. Szívesen vállalta a plusz munkát.

Azon a délutánon a kis csapat ujjongott a faházban. Az első próba sikerült, ráadásul nem halt meg senki. Tomot választották kísérleti nyúlnak. Eredetileg Mira akart az lenni, csakhogy a találmány nagyrészt az ő agyából pattant ki. Nála jobban senki sem értett hozzá. Neki kellett a gép mellett ülnie arra az esetre, ha netán valami baj történne.

Erik és Kata nem törte magát a próba főszerepéért, a túlsúlyos Evan pedig nem fért volna bele a testbokszba. Azon feltétlenül nagyítani kell majd a sorozatgyártás megkezdése előtt!

Tommal előre tisztázták, mit csináljon szellemként. Csak nézzen körbe a szobában, esetleg kukkantson ki a kertbe a falon át, hiszen ajtót nem tud nyitni. Így mindjárt kiderül, vajon az anyagon való áthatolás miként működik. Egy-két perc után térjen vissza a szellembokszba, elsőre elég lesz ennyi üzemidő.
Ezen a ponton tartottak most. Eddig minden simán ment. Izgalomtól kikerekedett szemmel lesték a tartály kijelzőjét, mikor vált fehérről pirosra. Az jelezte, ha az erőtér ismét foglyul ejtette a visszatért szellemet.

Végre megtörtént. Mindenki emelte a bal kezét, hogy a kommunikátorán kövesse a további számítógépes eseményeket, kivéve Eriket, mivel ő balkezes lévén a jobbján hordta. A kommunikátorok most egy hálózatot alkottak a Szellemtúra számítógépével. Mira csak a sajátját állította interaktív üzemmódba, a többiekét megfigyelőnek hagyta.

A program kiírta a sikeres visszatérést. Tartály tele, kapcsolódás az emlékezősejtekhez: Rendben. Indulhat a letöltés? Mira rábökött az igenre. A holokijelző húzta a csíkot az alkari panel felett a levegőben. Letöltés kész. Video file konvertálás folyamatban. Kész. A kétpercnyi anyag feldolgozása nem tartott sokáig. Automatikus lejátszás indul.

A holokijelzőkön megjelent a szoba háromdimenziós képe a szellem szemszögéből. A képminőség jó volt. A szellem végignézte a nyitott bokszot, amiből kiszállt, majd a mellette fekvő üres testbokszot. Megvizsgálta a számítógéppultot, ami összekötötte és vezérelte a két tartályt, azután sorba járta az embereket. Mindenkinek az arcába pofátlankodott, a normál testi valójában ott ácsorgó saját magának is.

Miután végzett a személyekkel, megindult a faház fala felé. Ösztönösen megtorpant a vaskos deszkák előtt. Hiába járt szellemként, a benne levő emberi tudat automatikus reflexe működött, ami szerint nem természetes dolog fejjel menni a falnak.

Azután mégis megtette. Egy másodpercre bevillant a fa erezete, a rostjai, majd sötét lett. Nyilván nem jutott fény az anyag belsejébe. Amikor kivilágosodott a kép, már a kert látszott. A szellem forgolódott egy darabig. Elnézett a lakóház felé, a kapu felé, a kis gyümölcsös felé, majd visszahúzódott a szobába. Újra ki a szabadba, megint vissza, ismét ki. Így játszadozott egy ideig, mint bolond gyerek a villanykapcsolóval.

Egyszer csak végleg a szobában maradt. Közeledni kezdett a tartályokhoz, de amikor Mira mellé ért, lehajolt a szoknyája alá. Annyira közel, hogy szinte érezni lehetett, ahogy a lány kék bugyijához ért az orra. Mindenki felhördült.

Mira elvörösödött, lesütötte a szemét. A csattanásra nézett fel újra. Kata éppen akkor lépett el Tom mellett. Nyilvánvalóan pofon vágta Tomot, mert az nekitántorodott a háta mögötti szekrénynek. Szinte azonnal jól kivehető öt ujjlenyomat piroslott fel az arcán.

− Miért én kaptam? – jajdult fel. – Én nem csináltam semmit, hanem az a… az a… ő – bökött a tartály felé. Kata „szállj magadba tekintettel” meredt rá, de nem szólt.

− Te csináltad – állt a lányok mellé Evan. – A te tudatod transzformálódott a szellembe. Önállóan cselekszik, de pontosan azt teszi, amit te tennél.

Tom ellökte magát a szekrénytől. Látszott rajta, hogy még sajog a képesebbik fele.

− Jól van. Bocsánatot kérek, Mira! A szellemem nevében is. Nem értem, mi jött rá.

Mira a torkát köszörülte. Ha a munkája nem tömte volna annyira tele a fejét, hogy maradt volna benne hely a randizás gondolatának, akkor sem a kócos szőke, nála alacsonyabb Tomot választja. A fekete hajú, kék szemű, magas Erik sokkal inkább tűnt igazi férfinak a szemében.

− Rendben. Felejtsük el! Fel sem merült bennem, hogy ilyen gondolataid vannak irányomban – pillantott Tomra félszegen. Erre Tom pirult el. Kata öt ujjának addig virító emléke jótékonyan beleolvadt az egységes pirosságba. Magyarázkodni kezdett.

− Nem. Nincs semmiféle gondolatom irányodba. Vagyis nem az, hogy nem gondolok rád, mert persze igen, mint bárki másra. Ez biztos csak egy buta tréfa akart lenni. Már ha én csináltam volna, akkor én annak szántam volna. Persze ti azt mondjátok, ő én voltam, de azért mégsem. Csak azt akartam megtudni, hogy… vagyis én a helyében azt akartam volna… A fenébe! Mindig nadrágban szoktál lenni, még sosem láttalak szoknyában. Huh!

− Szerintem most hagyd abba! – szólt közbe Erik. – Ez egyre rosszabb lesz. Hogy lehettél ilyen balfék? Nagyon jól tudtad, hogy video készül. Nem is értem!

− Jól van! – csattant fel Tom. – Bocsánatot kértem. Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Nem fordul elő többször.

− Az biztos – bólintott rá Erik erőteljesen –, mert többé nem fekszel a bokszba. Majd valaki más.

− Mi? Nem zárhattok ki egy ilyen kis marhaság miatt.

− Nem zárunk ki, arról szó sincs. Másvalaki lesz az alany és kész.

− Túl komolytalan vagy – szólt bele Kata a vitába. Közben észrevette, hogy Mirát már feszélyezi a téma. Azonnal váltott. – Emberek! Sikeres próbaüzemet hajtottunk végre! Nem is örültök neki? Hol marad az ováció?

− Úgy van! – csapott a levegőbe Evan a nagy mancsával.

− Igaz, igaz – bólogatott Erik. – Érik a szenzáció.

Tom is csatlakozott az ünnepléshez, majd a pezsgőbontáshoz, egyedül Mira komolyodott el. Az őt ért inzultus járt az eszében, de nem a sérelmén rágódott. Annál sokkal komolyabb dologra döbbent rá.

A csapat enyhén illuminált tagjai egy kicsit vitatkoztak még a hátralevő tesztelések fázisain. Hamarosan szétszéledtek, jóval korábban a szokottnál, hiszen a munka nagyja véget ért: a Szellemtúra működött.

Esténként Mira zárt, miután egyedül maradt, ám most visszaült a tartályok közötti számítógéppult elé. Az összes kommunikátort kizárta a Szellemtúra hálózatából a sajátján kívül. A játékprogramot őrző adatgömböt, amit a nyakában hordott vékony fonott acélszálakon, beledugta a leolvasóba. Bekapcsolta a gépet. Gondterhelt arccal, sokáig ügyködött.

Meg kellett tennie, hátha holnap már késő lesz!

2.

Másnap ismét összegyűltek. Mirát láthatóan aggasztotta valami. Az arccsontja jobban kiugrott, ahogy összeszorította amúgy is keskeny ajkait. Miután mindenki elfoglalta a helyét, azonnal belevágott a témába.

− Fontos dolgot kell ma megbeszélnünk, ami talán mindent megváltoztat.

− Bizony! Minden megváltozik – bólogatott Erik. – Híresek leszünk és gazdagok.

A három srác teljes egyetértésben tapsolt. Bár Kata sem ujjongott velük, Mira mégis megváltoztatta az eredeti tervét:

− Jó, akkor először végezzük el a mai tesztelést! Majd utána megvitatjuk a továbbiakat.

− Ki lesz a mai utazónk? – tárta szét a kezét Evan. Óvatosan mozdult, nehogy a légellenállás lekapja a feltétet a szendvicséről. Mira Katára nézett,

− Vállalod? – Hirtelen derékból Erik felé fordult. − Gondolom, Erik, te nem akarsz.

A férfi egy apró kézlegyintéssel hagyta jóvá a feltételezést. Kata maradt az egyetlen jelölt. Először kétségek támadtak benne, de a többiek várakozó tekintete átsegítette a bizonytalanságán.

− Beleférek? – lépett a testboksz mellé. Tom az előző napi incidenst ellensúlyozandó jófiú akart lenni, ezért azonnal ugrott segíteni.

– Persze, hogy beleférsz! – nyújtotta a kezét. – Hölgyem!

Kata fogadta a viccelődést, nem érződött sértődöttség rajta. Sosem tartott haragot sokáig, talán éppen ezért szerette meg előbb-utóbb mindenki. Kerek rajzolatú arcán még a szeme alatt sem húzódott ránc. Csak akkor keletkeztek apró gödröcskék rajta, ha mosolygott vagy nevetett, ahogy most is. Sok nő irigyelte emiatt.

Tom optimista kijelentése ellenére a lány épphogy belefért a testbokszba. Rácsukták a fedelét, aztán Mira a géphez ült, berakta az adatgömböt a helyére és bekapcsolta a szerkezetet. A többit az alkari panelján intézte.

A szellemtest generálásának hosszadalmas folyamatát sajnos nem sikerült lerövidíteni, pedig számtalan munkaórát áldoztak rá. Megoldották ugyan a tudat átvitelét egy szintetikus sejtkultúrába, de nem látták át a folyamatot minden apró részletében.

Evan mondogatta sokszor, hogy az emberi tudás, mint olyan, nem létezik, az csupán kísérleteik eredményeinek statisztikája. Amíg nem végeztek egy problémára nézve kellő számú kísérletet, állnak fölötte, mint Bálám szamara.

Örökkévalóságnyi félóra után a testboksz retesze kattant. Kata kimászhatott belőle. A szellemboksz piros jelzése figyelmeztetett, hogy az már nem üres. A benne született szellem persze könnyedén kiszabadult volna a fémburkolaton át, ha a vele együtt generálódó speciális erőtér nem tartja fogva.

− Engedhetem? – nézett körbe Mira. Az egyöntetű igenlésre kikapcsolta az erőteret a kommunikátorán. A kontrollfény fehérre váltott, Kata szelleme útnak indulhatott.

*

Nem bírt mozdulni, pontosabban helyet változtatni. Nem értette, miért. Sötétség vette körül. Megrémült, menekülni akart, de sehogy sem sikerült. Ébredező elméje lassan fogta fel, ki ő és mi történik vele. Sokára került mindent részlet a helyére.

Minden előjel nélkül szabadult a fogságból. Egyszer csak kint találta magát a fényben. Körbepásztázta a teret. Meseszerű élményt nyújtott úgy látni a többieket, hogy ők nem reagálnak a jelenlétére. A legfurább mégis önmaga, az eredeti Kata megfigyelése volt.

Mások testi valója megszokott az ember számára, hiszen mindig úgy látja őket, ellenben önmagát sosem szemlélheti kívülről, leszámítva a tükörben vagy egy filmen való pózolást. Mindenki őriz magáról egy képet a fejében, ami vagy fedi a valóságot vagy nem. Kata most szembesült ezzel.

Aztán jött a következő furcsaság, hiába nézett le, nem látott lábakat maga alatt, sőt más testrészt sem. Nem kellett kikerülnie senkit és semmit, hanem átúszhatott rajtuk. A tetőn keresztül hagyta el a házat. Felfelé is ugyanolyan könnyedén mozgott, mint bármerre.

Több száz méternyi magasból ámult rá a város látképére. A végtelen szabadság euforikus érzése öntötte el, ahogy függetlenedett a világtól. Valósággal kiszakadt belőle. Már értette, milyen kisördög szállta meg tegnap Tomot, aminek hatására bekukkantott Mira szoknyája alá.

Benne is felmerült, hogy meglátogassa a barátját, a barátnőit, a szüleit, hogy belessen titkos helyekre, zárt ajtók mögé. Az utolsó pillanatban kapcsolt, ha azt megtenné, a társai mind láthatnák a szeretteit a videón, akár intim helyzetekben.

A csapattal kitalált feladat szerint a Holdra kellett eljutnia. A gondolat energiájával való utazást azonban nem próbálta még senki. Kata másolata, szellem mivolta ellenére, halálra rémült a lehetőségtől, hogy a Holdon ragadhat, ha az odaugrás sikerül, a vissza pedig nem.

Egy-két kilométernyire magasodott egy toronyház, megcélozta a tetejét. Onnan van esélye hazagyalogolni, ha valami hiba csúszna a visszatranszformálásba. Úgy magyarázták, hogy koncentrálni kell a kiválasztott helyszínre. Erősen odameredni, vagy inkább elképzelni, mintha ott lenne, vagy magába szuggerálni, hogy ott van.

Az összpontosítás egyik formája sem vált be. Az erős nézés hasonló eredménytelenséggel járt. A szellem nem létező agya belesajdult a nagy erőlködésbe. Semmi! Hosszas próbálkozás után feladta. Vagy rosszul csinálta, vagy nem is volt lehetséges.

A Hold halvány gömbje felé fordult. Oda sosem jutok el, kesergett, pedig mekkora szenzáció lett volna! Sóhajtott egy hatalmasat. Persze csak képzelte, hogy azt teszi.

A világ megbillent körülötte, mintha kifordult volna a négy sarkából. Mire ráeszmélt a megdöbbentő változásra, egy por födte, szikláktól csipkézett holdkráter fölött lebegett. Az ellenkező irányból a Föld teniszlabdává zsugorodott gömbje vigyorgott rá.

A rátörő szorongás a fuldoklás illúzióját keltette benne. Percekig tartott, mire a pánikrohamot sikerült lecsitítani magában. Vajon meddig él a szellemtest? Mennyi ideig lesz magányra kárhoztatva, ha ott ragad azon a kietlen égitesten?

Idővel megnyugodott. Az esze tudta, hogy a testetlensége miatt valós baj nem érheti. Nekilódult felfedezni a környéket, ha már ott van. Csak azt sajnálta borzasztóan, hogy a többiek nem lehetnek majd tanúi ennek a szenzációnak. Hacsak nem sikerül mégis visszajutnia a Földre!

*

− Nem jól mértük fel a Holdtúra idejét – nézett Evan az órára. – Elfogytak a szendvicsek.

Tom még mindig a jófiút alakította.

− Nem tudjuk, mivel kell szembenéznie szegény Katának. Akarom mondani, a szellemének – vigyorgott a név igazi tulajdonosára.

− Az utazás még nem lett kipróbálva – tette hozzá Kata.

− Talán valami baj van. Küldjünk egy másik szellemet! – türelmetlenkedett Erik.

− Várjunk még! – ellenkezett Tom és Evan egyszerre, aztán Evan folytatta. – Ha új szellemet gyártunk, a régi kitörlődik a memóriából. Ha később mégis visszatérne, a szellemboksz nem ismeri fel, így az erőtér nem aktivizálódik, hogy befogja.

– Ezt én is tudom – replikázott Erik. Kata tartózkodott, Mira a két srácnak adott igazat.

− Várjunk holnapig! Bekapcsolva hagyhatnánk a gépet éjszakára. Bármikor jön vissza a szellem, a boksz erőtere elkapja. Késő van már az újrakezdéshez, meg fontos megvitatni valónk is lenne még.

− Mi fontosabb ennél? – zsémbeskedett Erik. Mira a szoba közepére pattant.

− Akkor figyeljetek, kérlek, mindannyian! Tegnap éjjel zároltam a programot.

A többiek szinte egyszerre csattantak fel.

– Ezt most nem értem.

− Mit csináltál?

− Viccelsz ugye?

− Nem viccelek – dacoskodott Mira. – Elmondom, miért tettem. A tegnapi csúnya kis incidens nyitotta fel a szemem.

− Ne már! – horkant fel Tom. – Örökre én lettem a fekete bárány?

− Nem erről van szó – intette le Mira. – Épp ellenkezőleg. Köszönöm neked, amit tettél. Ráébresztettél, micsoda szörnyű lehetőségek lappanganak a Szellemtúrában. Ez nem játék. Sokkal több annál.

− Remélem is, hogy több – helyeselt Erik. – Siker, ami egy vagyont hoz nekünk.

− Nem hoz semmit, mert nem publikálhatjuk.

Mira kijelentése felháborodott hangzavart szült a három fiú részéről. Kata továbbra is tartózkodóan viselkedett. Mira észérveket próbált felsorakoztatni a véleménye mögé. Természetesnek vette, hogy bár ő irányította a projektet, a csoport több éves munkájáról mégsem dönthet egymaga.

− Figyeljetek! Egy tökéletes kémet alkottunk. Mindenhova be tud menni. Semmivel sem látható vagy érzékelhető. Nem értitek, mit jelent ez? Kémszervezetek, bűnözők, üzletemberek, a katonaság, mindenki meg akarja majd szerezni! Aki ezt birtokolja, óriási előnyhöz jut a többiekkel szemben. Ebből nem lesz játék soha. Azonnal elkobozzák tőlünk, mihelyt előrukkolunk vele. És ez még a jobbik forgatókönyv. Biztos vannak olyanok is, akik gondolkodás nélkül kinyírnának minket érte. Felfogtátok végre?

Csönd lett. Elkeseredés ült az arcokon. Mira Erik egójától tartott a leginkább, hogy őt lesz a legkeményebb dió rávenni a hírnévről és a pénzről való lemondásra.

férfi azonban meglepő józanságról tett tanúbizonyságot ezúttal. Nem is szólt, Tom jajongott helyette.

− Tényleg ezt hiszitek? Ilyesmi megtörténhet?

Evan szusszantott egyet, miközben hátravetette mázsás testét a széken. Ellentmondani látszott a fizikai törvényeinek, hogy nem zuhant hanyatt

− A kiscsajnak igaza van. Ezt bebuktuk – motyogta. Tom nem hagyta annyiban.

− De ha nyilvánosságra hozzuk, nem ölhetnek meg minket, mindenki szeme láttára.

− Nem is – legyintett Evan. – Majd balesetet szenvedünk. Vagy egészségügyi probléma miatt intézetbe zárnak. Vagy terrortámadás áldozataivá válunk.

− Szerintem is ez várható, sajnos – csatlakozott Kata a borúlátókhoz. – Döbbenet, hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe.

− A francba! – fordított hátat Tom.

Erik mélázó arckifejezéssel szólt bele a vitába.

− Az egyetlen lehetőségünk gyorsan eladni valakinek. Ha már nincs nálunk, nem leszünk veszélyben.

− Arról szó sem lehet! – vágta rá Mira.

− Szerintem meg tévedés – rázta a fejét Evan. Mindenki azt várta, hogy Erik felbőszül az ellenszegüléstől, de normál üzemmódban maradt és Mirához fordult.

− Mit csináltál a programmal pontosan? A megkérdezésünk nélkül.

− A Stronglock 21-et alkalmaztam. Az a legmegbízhatóbb lezáró rutin. A program nem módosítható és nem másolható többé. Az egyetlen példány nálam van, így legalább ti nem vagytok veszélyben.

– Aha – kergette Erik egyik ámulatból a másikba a fiatalokat, amiért egyszer sem kezdett el hőzöngeni. Tom Mirához lépett és a vállára tette a kezét.

– Ez nagyon bátor dolog tőled – mondta köszönet gyanánt.

– Amíg csak mi tudunk róla, nincs baj. Ugye, csak mi tudunk róla? – kulcsolta Mira imára a kezeit, miközben körbenézett.

– Hát persze! – bólogattak többé-kevésbé a többiek.

– Jól van. Akkor, holnap hatkor mindenki újra itt – pillantott Mira utoljára a szellemboksz fehér jelzőfényére.

Akció!

Győrvári József: Szellemtúra

Kiadó: Stílus és Technika Kiadó
Oldalak száma: 126
Megjelenés: 2023. január 16.
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786150169828
Méret: (A6) 148 mm x 105 mm x 0,656 mm

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0