A SÁRGA története 1.

Részlet Col O. Broox: A SÁRGA története 1. című regényből

1. Fejezet

Nicholas Hunter Jackson

A játékra fogadásból jelentkeztem, amit az édesapámmal kötöttem. Sem újabb kapcsolatokra, sem a főnyereményre, sem hírnévre nincs szükségem. Sokszorosan bővelkedem mindegyikből a műsor nélkül is. Harminckét évesen magam mögött tudhatok egy általam szerelemből indított házasságot, ahol a másik fél ugyancsak szerelmes volt, csak nem belém, hanem a pénzembe és a családom rangjába. Három év rózsaszín köd után jeges fogadtatás várt a valóság nyomvonalán, majd egy gyors, kíméletlen válás a részemről. Annyi bizonyítékot szerzett a magánnyomozóm a volt hitvesem ellen házasságtörés címszó alatt, hogy csak a legfelső képeket néztem meg, az alatta lévő többi, több száz dokumentációra már nem volt szükségem, hogy apám újra bebizonyítsa, hogy ő előre megmondta, ne vegyek el senkit, azért, mert elhiteti velem, hogy önmagamért szeret.

Édesapám tanítása a párkapcsolatokra vonatkozóan a következő volt: egy igazi nőt meg kell szerezni, majd elengedni. Ehhez a felfogáshoz a középső nevem tökéletesen passzol is. Válásom óta több száz igazi nőm volt, már ha édesapám neveléséből indulok ki. Mindegyikhez csak egyszer értem és soha nem a saját otthonomban. Ezt a szabályt már én hoztam meg magamtól, kiegészítve az eddig tanultakat. Mindezt óvintézkedésként egyetlen nő miatt, aki képes volt porig rombolni a szerelembe vetett hitemet, majd semmissé tenni azt. Édesapám hasonlóan járt édesanyámmal, annyi különbséggel, hogy nem neki kellett a válás mellett döntenie. Édesanyám egyik délután már nem jött a bátyámért és értem az óvodába. Azért emlékszem rá kristálytisztán, mert édesapám üzleti úton volt, és az óvónők aggódva hívták fel előttünk a rendőrséget, hogy nem érik utol telefonon édesanyámat. Ami azóta sem sikerült. Több, mint két nap múlva jelentkezett. Nem várta meg, hogy leteljen az a bizonyos hetvenkét óra, hogy eltűntté nyilváníthassák. Egyetlen válóperes dokumentumokkal teli borítékot küldött, melyben lemond mindenről: ingatlanról, ingóságról és a gyermekeiről is édesapám javára. Bátyám – kisJack – akkor öt éves volt, én három. Kicsi voltam, talán fel sem fogtam, mi történik körülöttünk. Apa eleinte folyamatosan azt hangoztatta, hogy anya csak elutazott, majd egyszer csak hallottam egy koppanást a wc csészéből, ami ismerősen hangzott. De csak később értettem meg, hogy ezt a zajt már korábban is hallottam, ezért nem hajtott a gyermeki kíváncsiság, hogy mi történhetett a wc-ben. Aztán jó pár évvel később ismét  megjelent a zaj az életemben, amikor az exem a wc-be dobta a karikagyűrűjét. Háromszor hallottam ugyanazt, de csak harmadjára értettem meg, hogyan működik a világ és milyen rombolást képes végezni pár gramm arany. A saját fájdalmas válásom kellett ahhoz, hogy tovább lássak a nyilvánvalón, hogy akkor, amikor egy kavicsot a vízbe dobunk, nem csak hullám keletkezik, és nem csak a kavics lesz vizes. Minden megváltozik, hiszen a vízben élők felbolydulnak, míg a kő árnyékában élők védtelenné válnak. A déjà vu érzés kíméletlenül tépte fel a gyermekkorom megrázó eseményeit, amiket sok munkával már rég feledésbe merítettem. Édesapám a válóperes boríték átvételét követően már nem ejtette ki előttünk soha az anya szót, az őt ábrázoló képeket elégette, az otthon hagyott holmijait pedig kidobta. Megsemmisített minden bizonyítékot, ami összehozható a létezésével, kivéve minket, a bátyámat és engem.

Hármasban maradtunk. ÖregJack 28 éves korára egyszemélyes szülővé vált, aki éjt nappallá téve dolgozott eleinte brókerként, majd üzleti tanácsadóvá nőtte ki magát az egyik legnagyobb hazai bányászati cégnél. Idővel vezető beosztást ajánlottak neki, de ő inkább külön utakon folytatta, aminek következtében mára már saját birodalmat épített, ahol ő diktál.

Korántsem mondható a gyermekkorunk felhőtlennek. A válás után édesapám kényszerűségből visszaköltözött a szüleihez, hogy segíteni tudjanak a nevelésünkben. Az első héttől kezdve érezhetően csak a terhére voltunk mindenkinek. ÖregJack egy törtető, ambiciózus, folyamatosan mozgásban lévő ember volt már akkor is, és azóta csak tovább fejlődött a tapasztalatainak köszönhetően.

Édesanyám ezt unta meg. Sosem volt otthon, sosem volt egy közös születésnap, egy közös karácsony, semmi. Belefáradt és egy könnyebb utat választott. Legalábbis én így védem magamban szeretett édesanyámat, akinek már az arcára sem emlékszem. Nagyszüleim sok rosszat mondtak róla gyermekkoromban, amiket elengedtem a fülem mellett. Nem akartam szembenézni a kíméletlen igazsággal, hogy az én édesanyám képes volt valódi ok nélkül elhagyni a két egészséges fiát. Felnőtt fejjel, ha erre gondolok, akkor is csak azt remélem, hogy tettei ellenére is vissza tudott térni Istenhez és mindennap bocsánatért esedezik a múltja miatt.

A bátyám azóta sem változott semmit. Kíméletlen volt gyermekként, és felnőttként is az maradt, de nekem ő volt a védelmezőm, és képtelen lettem volna más szemmel nézni rá. Rengeteg rosszat tanultam tőle, de a legfontosabbat is, a feltétel nélküli szeretetet. Gyermekként kihasználtuk nagyszüleink lassúságát, és rengeteg csínyt követtünk el ellenük és édesapánk ellen is. Kiszöktünk, ha nem látták. Aprópénzt loptunk a táskából, hogy csokit vehessünk. Elcsentük a gazdag szomszéd gyerek labdáját, és elrejtettük előle úgy, hogy soha meg ne találja. KisJack dühös volt a világra, és mindent elkövetett, hogy levezesse a benne hatalmasodó dühöt. Nagyszüleink nem, de édesapánk rendre megdorgált minket az elkövetett bűnökért. A fegyelmezés után egy hétig csendben voltunk és szót fogadtunk, de átlagosan hét nap után újrakezdtük a rosszalkodást, amíg újabb pofont nem kaptunk. Bátyám tizenhat évesen úgy döntött, hogy nem tanul tovább, és a katonaságot választotta. Addigra édesapámhoz hasonlóan már 190 centiméter fölött járt, és testfelépítésileg színtiszta izom volt. A katonaság első éveiben csak azért nem jött haza idő előtt, mert nem akarta, hogy apánknak igaza legyen. Később viszont azért nem, mert rájött, hogy jó döntést hozott. Megtalálta a világot, amit keresett. Megtalálta a célt, amiért mindennap küzdhet, és kiadhatja a dühét úgy, hogy közben jól cselekszik. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi imát mondtam el érte életem során, de minden egyes perc megérte, hiszen én mindig tudtam, hogy jó ember, és megérdemli, hogy akként is kezeljék. Jelenleg a haditengerészetnél szolgál századosi rangban. Ő lett az első az országunkban, aki harminc éves kora előtt századosi csillagot kapott, ezzel megválaszolva minden feltett és fel nem tett kérdést a személyével kapcsolatban. Hat éve láttam utoljára az esküvőmön.

Én tizennégy évesen maradtam egyedül a munkamániás apámmal – aki akkorra már igencsak befolyásos üzletemberré vált – és nagymamámmal, akit sok krónikus betegség gyötört. A bátyám nélkül nem találtam a helyem az életben. Sok minden érdekelt, de igazából semmi sem. Annyira nem, mint bátyámat a katonaság és a fegyverek. Nagymamám mindig azt hajtogatta, hogy olyan vagyok, mint édesapám, és hozzá hasonlóan menjek én is brókernek, mert abban megtalálhatom a sikerem. Szerencsémre mindig jól tanultam, ezért bármit megtehettem. Majd Nana tanácsát megfogadva ugyanarra a közgazdasági egyetemre jelentkeztem, mint ÖregJack korábban, és annál a cégnél kezdtem gyakornokoskodni, ami a vezetéknevemet viselte.

Hittem a szerelemben, sok könyvet elolvastam, és elég filmet néztem meg hozzá, hogy elhiggyem, létezik. Az egyetem utolsó évében ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Nikollal, aki gyönyörű, hosszú szőke hajú, csodálatos tengerkék szemű, magas lány volt. Csak a magas lányok jöhettek nálam szóba, hiszen a bátyámat túlérve sikerült tizenhét éves koromra a jelenlegi magasságomat elérni, ami 193 centiméter, és amihez kerek száz kilogramm társult. Mondanom sem kell, genetikailag szintén színizom. A barátaim többsége úgy jellemez, hogy én tipikusan az a barátjuk vagyok, akivel nagyon szívesen sétálnak egy sötét sikátorban, de ha egyedül kellene menniük, és én jönnék velük szembe, akkor inkább visszafordulnának.

Nikol édesanyámra hasonlított mind arca, mind testalkatra. Nem volt vékony, inkább egy kicsit molettebb, mint a mai divat, de nekem tökéletes volt. Pontosan az ilyen típusú nők után fordultam meg egész életemben az utcán. Az egyetem elvégzését követően édesapámnál kezdtem el főállásban dolgozni, amikorra már egy hatalmas, tizenkét hálószobás villában tengettük hétköznapjainkat a családunk megmaradt részével. A hely adottságai lehetővé tették, hogy Nikol is beköltözhessen hozzánk. ÖregJack nem szívesen beszélgetett Nikollal. Szerintem azért, mert kísértetiesen hasonlított édesanyámhoz, ami elegendő okot adott arra, hogy sem a kapcsolatunk elején, sem később ne ajánljon fel Nikol számára állást a cégünknél. Nicol számtalanszor elmesélte elképzeléseit a jövőnkkel kapcsolatban, amikben minden alkalommal együtt indulunk munkába, és együtt érkezünk haza. De ezen ábrándjaira mindig csak mosollyal és simogatással reagáltam. Nem akartam viszályt szítani közte és édesapám között, ehelyett inkább meghagytam magamnak a  megérzéseimet és gondolataimat, míg Nikolnak megengedtem, hadd álmodozzon tovább. Voltak pillanatok, amikor a békés álmodozó Nikol vérmes vadmacskává változott a témával kapcsolatban. Olyankor azzal próbáltam győzködni, hogy nekem ez így pontosan megfelel, mert így egész nap érezzük egymás hiányát. Ami, mint később kiderült, részéről nem volt akkora hiányérzet. Ha jól emlékszem az első házasságtöréssel kapcsolatos dokumentált kép dátumára, az esküvőnk után két hónappal készülhetett. Én még két és fél évig dolgoztam úgy, mint az édesapám: reggeltől estig, majd estétől reggelig. Csak ekkor szólalt meg nagymamám, hogy a feleségem furcsán viselkedik, ami nekem fel sem tűnt. Hogyan is tűnhetett volna fel napi tizenhat óra munka mellett? Amikor Nikollal voltam, számomra minden tökéletesen működött. Még a házasságunk előtt, a kapcsolatunk legelején megfogadtam neki, hogy soha nem fogom úgy elhanyagolni őt, mint ahogyan apám tette anyámmal szemben, így minden pénteken randevúzni vittem, amit majdnem öt éven keresztül feltétel nélkül teljesítettem. A legújabb, legdrágább éttermekbe jártunk, minden szórakozóhely megnyitóján VIP tagok voltunk, évente többször hetekre elutaztunk bejárni a világ legszebb részeit. Afrikaiként minden évben volt afrikai túránk, amikhez én ragaszkodtam, hogy megismerhessem az őseim világát a megmaradt emlékekből. Minden jeles ünnepen, karácsony, születésnap, Valentin-nap megajándékoztam egy utazással, és bárhová elvittem, akármerre is mutatott a térképen. De ez sem volt elég. Másra vágyott, amit én nem tudtam neki biztosítani. Nanát a válás után megkérdeztem, hogy honnan tudta, hogy Nikol már nem szeret engem, amire nemes egyszerűséggel annyit felelt: „Nem említette a hiányodat, drága Nicky!”. Miután összetörte a szívem nálam is összeállt a kép. Soha nem hívogatott éjszakánként afelől érdeklődve, hogy merre vagyok. Balga módon azt hittem, hogy sikerült megtalálnom a tökéletes nőt, aki nem féltékeny és nem bizalmatlan. Tévedtem. Azzal tettem neki szívességet, hogy nem mentem haza, és nem mellettem kellett aludnia.

Szerencsére édesapám előrelátásának és a szorgos ügyvédei által megfogalmazott házassági szerződésnek, a válás után Nikol semmit nem kapott tőlem. A gyors válás, amibe belekényszerítettem, pedig biztosította róla, hogy ő sem tartozik nekem semmivel. Ha nem egyezett volna bele a válásba, akkor a vagyona része engem illetett volna, ahogyan a házassági szerződésünkben hivatalosan megfogalmazásra került, ha felvetül részéről a házasságtörés. Kilencven nap alatt elváltunk. Nikol kiköltözött az otthonunkból, így újra hárman maradtunk: Nana, ÖregJack és én. Ebből ketten napi huszonnégyből tizenhat órát dolgoztunk. Válás után talán még többet is.

Négy éve élem a szingli pasik életét, ami kifejezett jól megy nekem. Új barátok, új társaságok, új élet. Időközben saját céget alapítottam, ami szárnyalni kezdett. Nagymamám megérzése tökéletesen bejött azzal kapcsolatban, hogy mennyire hasonlítok édesapámra. A Dél-Afrikai Köztársaságban van a saját vállalatom anyavállalata, aminek már az európai és az amerikai kontinensen is a leányvállalatai épültek.

Két hónappal ezelőtt kórházba kerültem anginás panaszok miatt, ezért kényszerpihenőre fogott ÖregJack, és átmenetileg átvette az irányítást a vállalatom felett. Három hetet töltöttem szanatóriumban, mire sikerült rendezni a vérnyomás értékeimet. Genetikailag édesapám részéről, akik eredetileg Zimbabwe-ból származnak, a családban harminc éves korára már mindenki vérnyomáscsökkentőt szedett. Az orvosok elmagyarázták, hogy innentől kezdve egész életemben gyógyszert kell szednem, ha nem akarok negyven éves korom előtt elhalálozni. Sem a magasságom, sem a testsúlyom, sem a genetikám nem kedvez a betegségemnek. Életmódváltást javasoltak, ami összességében a stressz csökkentéséről szólt. Edzésre nem foghattak, mert mindennap edzettem, diétára szintén nem, mert nem volt miből leadnom a nem létező felesleges kilókat. Harminckét évesen tehetségemnek, szorgalmamnak és tudásomnak megfelelően, édesapámtól mindent eltanulva egy vállalati birodalom élén álltam, miközben egy másik birodalom jogos örököse is voltam. A három hét kötelező kényszerpihenő alatt átgondoltam az életem eddigi részét, és éhesen néztem a jövő irányába. Nem akartam meghalni annak tudatában sem, hogy édesapám eddigi életét nézve sokkal több siker, mint amiket a munka terén érek el, nem vár rám. Mégis én élni akarok, és eldöntöttem, hogy változtatni fogok. Bátyámhoz hasonlóan én is meg akarom mutatni ÖregJacknek, hogy lehet ezt másként is csinálni, de ehhez új irányt kell vennem, mert most az ő útját járom.

A kórházból hazaérkezve négy ápoló fogadott. Amikor megláttam a kigyúrt, nálam is magasabb és izmosabb ápolókat majdnem elnevettem magam édesapám egyértelmű poénján, miszerint legalább négy ember kell, hogy megállítsanak, ha el akarnám hagyni a házat. Nyugodtam ledőltem a saját fotelomban, ami a tágas nappali közepén állt édesapáméval közvetlenül szemben. Feltettem a lábam, majd a jobb kezem irányába lévő asztalkáról felemeltem a legfrissebb napilapot, és az ápolókat elküldtem reggelizni. Az inas koffeinmentes kávét szolgált fel, amit, ha nem tudtam volna, hogy koffeinmentes, igencsak kellemesnek jellemeztem volna. De az emberi agy nem így működik, így pocséknak ítéltem meg az ízét.

Olvass bele a A SÁRGA története 2. kötetébe

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 454
Megjelenés: 2023
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-01-9304-5
Méret: 136 mm x 204 mm