Col O. Broox: Az EZÜST története 1. fejezet

Col O. Broox: Az EZÜST története 1. fejezet

Az EZÜST története

Fülszöveg:

Vannak dolgok, amelyek jobb, ha soha nem derülnek ki.

A délnyugat-angliai kisváros, Sevenhill már túlélt egy gyilkosságsorozatot, amelynek az elkövetőjét soha nem kapták el.
Amikor egy nap az öt évvel korábbi bűntényhez megszólalásig hasonló módszerrel megölik a népszerű középiskolás lányt, mindenki potenciális gyanúsított lesz. Még a város nagy múltú és befolyásos családjának tagjai is, akik érthetetlen okok miatt titkolóznak Chandler Brookes nyomozó előtt, hogy merre járhatott a család egyetlen örököse, mielőtt meggyilkolták.
Brookes egyre mélyebbre ás a város addig előtte rejtve maradt mocskában, mert a gyilkossal neki is elszámolnivalója van.

A sötétség létezik.

Részlet Col O. Broox: Az EZÜST története című regényéből

Ezüst

Megosztó szín. Csillog, de nem gyémánt, pénz, de nem arany.
S eme végtelen alkalmazkodása adja az értékét a rideg valóságban.
Ahol a vélemény nem tény, s a látott nem biztos, hogy létező.
Fogadjuk el, hogy a magunk teremtette valóság, melybe szívünketlelkünket beletesszük, mások szerint mese; a kérdés már csak az, hogy szükségünk van-e több szív nélküli bádogemberre, vagy hagyjuk őket távol, Óz birodalmában?

 

Ajánló

Azoknak, akik nem tudják, mi történt 1984. 10. 12-én.
És azoknak, akik most rákerestek a dátumra, és még most sem tudják.

1. Fejezet

Chandler Brookes

1984. 10. 09. – kedd 05:41

 

1984. október kilencedikén ugyanolyan zúgó fejfájás társaságában keltem a nappali falán lógó telefon hangos csörgésére, mint a legtöbb szürkének induló kedd hajnalán. Mondhatnám, hogy az előző nap ledöntött fél liter whisky okozta a bajom, de nem, és ennek az az egyszerű oka, hogy nem iszok whiskyt. Nem szeretem, egyszerűen nem az én ízlésemnek való, de kár ezért ezt a mások által rajongásig szeretett nemes nedűt hibáztatni, hiszen az alkohol egyetlen formájával sem kötöttem életre szóló barátságot. Próbálkoztam, de nem ment. Magányos is vagyok emiatt. És ma még az a jól megszokott négy-öt órányi egybefüggő alvás sem járt ki nekem, amire igazán szükségem lenne. A telefon a hibás, és az a bosszantó csengése. Az a röfifejű, mindig zsíros szájszélű kapitány hívott, akinek nem állt módjában még annyit sem közölnie velem, hogy jó reggelt vagy simán csak annyit, hogy menj a pokolba, te fasz. Meg kellett elégednem egy rövidke utasítással, miszerint azonnal induljak a Queens Roadra.

A nap nemrég kezdte szórni fényeit kicsiny kis városkánkra, máris a felhők elnyomásától szenvedett. Ismerős az érzés, mintha párhuzamban állnék a napocskával, a nagybetűs élet pedig az esővel teli, meg nem szűnő felhőkkel, vagy a tökfej, ámbár hatalommal bíró főnökömmel. O’Hara egy ide kirendelt pojáca, akit senki sem bírt elviselni Londonban, ennek következtében nekünk, falusi senkiháziaknak a nyakába varrták, abból a célból, hogy ha lehet, még jobban megnehezítsék amúgy sem egyszerű életünket. Sevenhill, az eső miatt ritkán poros, unalmas város, ahol élek, ez idáig sem volt a Scotland Yard szíve csücske és O’Hara vezetése alatt ez mit sem fog változni. De miután én csak egy szolgalelkű kutya vagyok ebben a közösségben, ritkán ítélkezem, helyette végzem a dolgom, és minden adandó alkalommal borsot török a vörösképű, pöffeszkedő főnököm orra alá. Senki se merje a szememre vetni, hogy nem dolgozok meg a pénzemért.

A Queens Road alig pár sarokra esett a házamtól, így miközben a borostás arcomon végighúztam a tenyerem, azon gondolkodtam, hogy gyalogszerrel tegyem meg az utat odáig, vagy fontoskodjak a ’79-es, újonnan fényezett barna Cadillacemmel? Csak a garázsba érkezve vettem észre, hogy tudat alatt már döntöttem erről, és miután felemelkedett a garázskapu, kigurultam a lejtős lejáróra, majd onnan nagy ívben jobbra, a tágas, gesztenyefákkal határolt utcára.

Bosszankodva tudatosult bennem, hogy az épp meggyújtott arany Marlboróból csak alig pár élvezetes slukkot sikerült szívnom, már dobhatom is el. Amint bekanyarodtam az úti célom felé, azon nyomban láttam a járőrök autóit. De nem csak a kék villogóval ellátott rendőrségi autók várakoztak, hanem a kéretlen szomszédság is. Holttest. Csak egy kilehelt lelkű hulla vonja magára ennyire az emberek figyelmét. Azt bezzeg le se szarják, ha egy kéregető pár pennyért nyújtja a kezét a pékség előtt, amellett úgy elmennek, mintha ott sem volna, bezzeg egy kinyiffant ember, főleg, ha jó véres, az már izgalmas. Arról lehet csámcsogni, természetesen csak nagyurasan, kevés önálló gondolattal, annál több közhellyel élve.

A lehető legközelebb parkoltam le az autómmal, majd kiszálltam, és messziről elkerülve a bamba tömeget a másik irányból szeltem át az utat a rendőrségi szalaggal körbekerített helyszínig.

– Mi a fene folyik itt? Nem tudnák arrébb terelni a bámészkodókat, akiknek semmi keresnivalójuk a helyszínen? – néztem az egyik rendőr felé, akinek csak annyi a feladata, hogy biztosítsa a helyszínt.

– Kevesen vagyunk – mentegetőzött az alig húszéves ifjonc, aki úgy viselkedett, mint aki először teker ki sárga szalagot. Talán így is volt.

– Mit tudunk? – loholtam egy ismerős arc irányába, akinek a pofája látványát a hátam közepére sem kívántam.

– Késtél öreg! Mi van, még átfordultál a másik oldaladra? – nézett rám zöld szemével a gyűrött arcú orvos, aki az imént még egy technikussal beszélt.

– Én kérdeztem hamarabb – vágtam vissza.

– Gyere! – intett. – Nagyjából huszonöt-harminc perce érkezett a bejelentés, hogy egy fiatal nő furcsa pózban üldögél a padon. A többit kikövetkeztetheted.

Hangja meg sem remegett. Nem csoda, hisz tapasztalt volt. Látott ő már ennél furábbat is.

– Megfojtották? – kérdeztem rutinosan, mert a kitekert pozíció vagy rituális gyilkosság, vagy a legegyszerűbb fojtogatás következménye lehet.

Lassan lépkedtem az orvos mögött, és pásztáztam a terepet nyomok után kutatva. Elég tiszta, pedig ha jól számolom, már legalább hatan végigjárták. Most már heten – pillantottam a cipőmre.

– Nem vagyok benne egészen biztos, hogy fojtogatás volt, ezt majd a vizsgálat eldönti – értünk egy padhoz, amin egy hullazsákkal letakart tetem hevert. Félig talán ült, félig feküdt, nem igazán volt egyértelmű, annyi biztos, hogy a feje magasabban helyezkedett el, mint a pad háttámlája és a lábai nem lógtak a talaj felé, hanem a padon lehettek, a zsák alatt. Legalábbis reméltem, hogy így van. – De Chandler, ez az ügy ennél sokkal bonyolultabb.

Az orvos hangja teljesen megváltozott. A nyugodtság átváltott bizonytalanba, és hezitált a következő mondata előtt.

– Miért? – kutattam rutinosan a kesztyű után a zsebemben, de rájöttem, hogy csak egy öngyújtót hoztam magammal.

– Ezért – emelte fel a fekete leplet lassan, hogy felfedje előttem a valóságot.

– Baszki – döbbentem meg. – Ez Heather Warrenberg.

Az áldozatot nyomban felismertem, mindannak ellenére, hogy az arca kissé eltorzult, a színe megváltozott. Heather a városi középiskolába járt, hosszú szőke hajú, babaarcú szépség, akire mindenki hasonlítani akart. A keze furcsán kicsavart állapotban hevert a teste mellett, olyannak hatott, mintha menekülni próbált volna, csakhogy itt, ezen az egyszerű fapadon nem volt mibe kapaszkodnia, tehát egyértelmű, hogy nem itt ölték meg, csak halála után hozták ide. A lábai térdben felhúzva, a csizmáinak orrát a fából készült pad réseibe akasztották, ezzel segítették a testet, hogy ne dőljön el, ami által kissé megrendezettnek hatott a látvány. A szemei le voltak zárva, ami arra utalt, hogy a tettes jól ismerte őt és kötődött hozzá. Szerelemféltés? Esetleg igen. Talán egy szerető, vagy egy féltékeny barát tehette. Vagy amikor meghalt, már eleve csukva volt a szeme. Erre kell rájönni. Meg sok egyéb kérdésre választ találni.

– Igyekeznünk kell, mielőtt a család ideérkezik, mert abból sok jó nem sülhet ki – vettem kezembe az ügy irányítását és már nem is tartottam olyan fontosnak, hogy kesztyűt kérjek bárkitől is. Tökéletesen tudtam, mi a dolgom, és azt is, hogy hogyan játsszak nyulat ebben a keserves játékban, pedig töredelmesen bevallom, hogy jobb szeretek vadász lenni.

Heather Warrenberget ugyanis nem azért ismertem, mert a városi középsuliba jár, és mert szépnek született, hanem más okból. Heather nem akárki. Születésénél fogva. A vezetékneve évszázadok óta meghatározza az ország ezen részének történelmét.

Warrenbergék a város legtehetősebb családja, kezükben van az összes oktatási egység, a bankok és minden, ami számít, no és persze a rendőrség…

– Hát ezért nem mondott semmit nekem O’Hara a telefonba. – Milyen kedves meglepetés a kapitánytól, pedig nincs is születésnapom. – Azt akarta ez a szemét, hogy jócskán megizzadjunk – vetettem oda megvetően a mellettem álló helyszínelőnek, aki lőtt még egy-két képet az áldozatról és bizonytalanul méregetett, hogy hozzá beszélek-e vagy sem.

– A főnököd egy dilettáns. Nem érdemes most rá pazarolni az időt – legyintett az orvos a fehér kesztyűs kezével. – Csak végezd a dolgod és ne ülj fel a hintára, amit ő irányít.

– Öcskös, felesleges tanácsokat adnod nekem, ugye megértetted? Ha majd lelkisegélyre lesz szükségem, megvan az ember, akihez fordulhatok, és az nem te vagy – néztem farkasszemet az orvossal, és ha egy körülöttünk munkálkodó helyszínelő nem lépett volna rá egy sárga színű műanyag jelölőre, ami darabokra roppant a talpa alatt, lehet, hogy még most is őt bámulnám. – Mikor halt meg? Tudjuk már? – hajoltam le a tetemhez, hogy közelebbről szemrevételezzem Heathert.

Hivatalosan áldozatként kellene rá gondolnom, sőt a protokoll szerint ki sem ejthetem a keresztnevét a vezetékneve elhagyásával. A szabály, az szabály. Na már most én nem így működöm. A szabályírók pedig nemigen lihegnek a nyakamba, így hát Heather Warrenberg sosem lesz „áldozat”. Ő sem hívott Brookes nyomozónak az elmúlt tizenhét évben egyszer sem.

– A máj hőmérséklete alapján úgy éjfél és kettő között ölhették meg, de ha beviszem a patológiára, akkor pontosítani tudok ezen – váltott szakmai stílusú retorikára az orvos. – Sajnos nem tudjuk, hogy mennyi időt töltött kint a hidegben, és ez nagyban befolyásolhatja az eredményt.

– Oké! Ujjlenyomatok után kutass, ezt ne feledd el! – figyelmeztettem, majd felálltam a tetem mellől.

– Nem ma kezdtem – nézett rám megvetően, de megjegyzésére még a pillámat sem rebbentettem.

– A helyszínelők minden irányból készítettek fotót? – fordultam a hatvanas éveinek elejét taposó Kalen Campbellhez, aki időközben már elindult felém, igaz lassan, tekintve, hogy az egyik lába pár éve lesérült.

Amikor a holttest csizmáját figyeltem, akkor vettem észre a közeledő negyvenhetes fekete bakancsot, a bal mindig mélyebbre süpped a vizes talajon, mint a jobb.

– A tetem körüli feladatokat elvégeztük, már csak a környezet van hátra, de sajnos sok infóra nem számítunk, mert tegnap este óta folyamatosan esik az eső, ami pár óra alatt teljesen átalakította a helyszín nyomainak elemeit. Utánanézek az időjárásnak, meg egy-két részletnek, de nem hiszem, hogy többet ki tudunk ebből hozni, mint ami valójában itt és most látható. Egy-két részleges cipőnyomot találtunk közvetlenül a pad körül, de tudatosan eltaposták azokat, így sem a méret, sem a mintázat nem meghatározható. Ott – mutatott kissé jobbra, közvetlenül egy magasabb akácfa alá –, egy kerékpárnyom épp csak kivehető, de a mélyedésben megmaradt esővíz felismerhetetlenné teszi. A tetem – pillantott a pad felé – tisztának tűnik.

A hangja most is mély és megnyugtató volt. Campbell minden szempontból megbízható ember benyomását keltette. A ruházata katonás rendben állt rajta, a bakancsa még ebben az esős időben is szinte makulátlan, ennél már csak a szavai közt megtartott mértani pontossággal beszúrt szünetek hatásmechanikája volt tökéletesebb. Igazi profi.

– Akkor vihetitek a hullát! – utasítottam az orvost, majd hangosan fújtattam egyet. – Tőletek meg annyit kérek – fordultam az idős helyszínelő felé –, hogy folytassátok, mielőtt ideér a vihar – mutattam a városháza felé, ahol Warrenbergék már évtizedekkel ezelőtt tanyát ütöttek.

– Mikor fogsz már annak a szerencsétlen öcsédnek megbocsátani? – vont kérdőre, amikor a halottkém már nem minket figyelt. – Itt remegett, amíg meg nem érkeztél, és azon izgult, hogy vajon hogyan fogod megalázni mindenki előtt.

Nem hiszem, hogy bárkinek bármennyi köze is lenne az öcsémmel fennálló viszonyomhoz.

Nem is reagáltam a békítő szándékú megjegyzésre.

– Ismételjem meg az előbbi parancsot vagy felfogtad elsőre is? – húztam ki magam Campbell-lel szemben, így a közel százkilencven centis helyszínelő fölé magasodtam pár centiméterrel.

– Értettem, főnök! – bólintott az öreg, majd óvatosan a tetemet biztosítók felé indult.

– Nem vagyok a főnököd, Campbell! – szóltam utána hangosan, hogy mindenki hallja.

– Én nem látok itt más nyomozót! – tárta szét karját az egység rangidőse, a nyugdíj mellett is hűségesen dolgozó régi jóbarátom.

Nagyjából húsz éve, amikor még zöldfülű, de annál ambiciózusabb rendőrként életem első bűnügyének pont egy gyilkosságot kaptam, izgatottan vártam, hogy a helyszínre érjek, de arra, ami ott fogadott, nem voltam még felkészülve. A házban, ahova kiérkeztünk, mindent vér borított. Nem csak úgy, mintha egyszerűen le lennének vörös löttyel öntve a falak, hanem a vércseppek minden irányba különleges absztrakt motívumokat alkottak, nem kímélve a mennyezetet, a kandallópárkányt, a díszpárnákat, de még a rózsaszín plüssnyulat sem, ami egy etetőszékben csücsült. És nem ezek voltak a legrosszabbak. A nyomok, amik mellé a számozott táblácskákat a helyszínelők szépen sorban kirakosgattak, mind egy-egy testrészt vagy egy nagyobb torzót jelöltek. Csak órákkal később, a boncteremben vált biztossá, hogy hány ember halt meg aznap éjjel, amikor az alkoholista családfő hazaért és valamit nem talált rendjén. Soha senki nem ismerte meg a tettének valódi okát, vallomást nem tett, és az elfogása után a fogdában öngyilkos lett. Legalábbis a papírokon ez szerepelt, viszont kizártnak tartom, hogy a borotvaéles kést, amivel felvágta a csuklóján futó ereit, nem az önbíráskodó börtönőrök adták a kezébe üzenetképp. Kegyes halál, túlzóan kegyes.

Aki a helyszínen járt, és látta a művét, mind felháborodottan vette tudomásul a szörnyeteg végét, hisz az az ember, aki lemészárolta egy baltával a négy gyermekét és a feleségét, ennél azért többet érdemelt volna. Sokkal többet.

Aznap ismerkedtem meg Kalen Campbell-lel, a helyszínelők akkori vezetőjével. A hatvanas éveket írtuk. Akkoriban egy sötétbőrű jamaicai igencsak nagy feltűnést keltett a hófehér Sevenhill hétköznapjaiban, nemhogy egy gyilkossági ügy nyomozói csapatában, de ő már akkor is profi módon állt a munkájához, és képes volt felülemelkedni a környezetén. Londonban nőtt fel, és szerencséjére egy fehér nőt vett el, egy olyat, akinek elég kapcsolata volt ahhoz, hogy a férje rendőrként dolgozhasson. Az pedig, hogy milyen értékes pozíciót ért el a szervezeten belül, már csak rajta múlt, na meg egy-két olyan zsarun, akit nem érdekelt Kalen bőrszíne.

– Kíváncsi vagy, hogy lehet kibírni és feldolgozni azt, hogy egy nyolcéves kislány kettéhasított feje a lábad előtt hever? – Valahogy így kezdte a mondanivalóját, és én döbbenten fordultam felé, hisz már a kérdéstől is öklendezni lett volna kedvem. – Úgy, hogy minden este úgy fekszel le és minden áldott nap úgy kelsz fel, hogy „El fogom kapni azt a rohadékot, aki ezt tette.”

– És ha elkapom, akkor elfelejtem azt, amit láttam? – figyeltem a sötétbőrű idegent, aki még ha furcsa módon is, de segíteni próbált nekem.

– Soha nem felejted el azt, amit láttál, de nem mindegy, hogy emlékezés közben csak a keserű ízt érzed a szádban, vagy társul mellé egy kegyetlen mosoly is.

– És ha soha nem kapjuk el? Mármint, nem mindig adódik ilyen egyértelmű helyzet az elkövetővel kapcsolatban.

– Ha így állsz hozzá… – szünetet tartott és mélyen a szemembe nézett –, akkor nem ide való vagy! Mindig két lehetőséged van. Maradsz vagy mész. És hogy miként választasz, az dönti el, hogy ki is vagy valójában.

Ez az, amit nem tanítanak meg sehol! A valóságot! És bár nem tudom, hogy maga az eset, vagy Campbell ösztönző beszéde volt az, ami a gyilkossági nyomozói pálya irányába sodort, de azt igen, hogy ő az egyik ember a kettő közül ezen a világon, akiben valóban megbízom.

Az eső csendben szemerkélt tovább. Éreztem, ahogyan a nyakamba cseppen egy-kettő, és kissé megborzongtam a hatásától. A környező fákra pillantottam, felfelé, amiknek az ágain nagyobb cseppek gyűltek össze, melyek közül egy épp az arcomra hullott, majd végigfolyt egyenesen a kabátom gallérjáig. Hideg.

A gyönge szellő keserű, rothadó avarillatot kavart, a hangok lassan tompultak körülöttem, és immáron békében körbefordultam, hogy felszívjam magam és felmérjem a hely minden apró részletét. Sohasem tudhatod, mi az igaz nyom. Eszerint jártam be a tetthely minden egyes négyzetcentiméterét.

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.
A SÁRGA története 2.
A MAGENTA története
Col. O Broox: A FEKETE története

44-es hüllő

1984. 10. 09. – kedd

kicsivel korábban

„Drága anyám!
Hírül adom, hogy eggyel kevesebben vannak. A medalion szinte a kezemben. Bízz bennem!
Örök híved: 44”

Rutinosan meg akartam fújni a levelet, hogy a tinta megszáradjon a papiroson, de rájöttem, hogy ez a mozdulat már felesleges.

– Régen nem ilyenek voltak a tollak – pattintottam egyet a Paxom tetején, ámuldozva a technikai vívmányok fejlődésén. Valami kelet-európai magyar feltaláló rájött, hogy van könnyebb módja, mint tintába mártogatni, és kunkori végeket ívelni a betűkhöz, hogy ne cseppenjen el a fölösleges festék. Egyszerűen zseniális. Vajon mennyit írhatott szerencsétlen a folyós tintával, amikor elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra megoldja ezt a problémát? Vajon neki is évekbe telt, mire eljutott a tökéletes befejezéshez, ugyanúgy, mint nekem? Kár ezen merengve az időmet fecsérelni, hiszen az óra ketyeg, és a tervnek haladnia kell.

Kopogást hallottam a bejárati ajtómon, ideges kopogást. Percek óta vártam már ezt a hangot, és egyáltalán nem éreztem félelmet. Vajon ő tudja, hogy már csak napjai vannak hátra?

Az EZÜST története

2. fejezet

Chandler Brookes

1984. 10. 09. – kedd 07:13

Az idő és a hajnali óra kedvezett nekünk, így azelőtt visszapattantam az autóba, mielőtt a sajtó munkatársai keselyűként lecsaphattak volna rám, de a fontosabb az, hogy elkerültem Warrenbergéket. Legalábbis egy időre biztosan.

Még azelőtt, hogy az őrsre hajtottam volna, beugrottam Dorothyhoz – aki a házam közelében lévő reggeliző hely tulajdonosa –, csak azért, hogy felhörpintsem a napom első dupla eszpresszóját és felvegyem a szokásos sonkás szendvicset, szigorúan barna papírtasakban.

– Jó reggelt, múzsám! – léptem be a kiscsengő hangjával kísérve, ami az üvegajtó fölé volt felszerelve.

A helyiség nem nagy, és ha a benne lévő bútorok kisebbek és kecsesebbek lennének, akkor az embernek olyan érzése támadna, hogy kényelmesen el lehet férni az asztalok között, de ez nem így volt. Az egyik asztal széle szinte súrolta a másikét, és közéjük még egy-két pad lett bezsúfolva, mint ülőalkalmatosság.

Kicsit olyan ide belépni, mintha Dorothy fejében lennék, ott is sokszor nagy az összevisszaság. Az asztaloknál ma is sokan foglaltak helyet.

Leginkább munkahelyükre induló szinglik, akiknek egyszerűbb itt elfogyasztani a tojásos reggelit, mint otthon összekoszolni a konyhát, na meg egy-két nyugdíjas, akik törzsvendégnek számítottak.

– Késtél, Chandler! Azt hittem, nem is jössz! – indult felém félmosollyal a tulajdonos. Kora reggel volt, de a homloka már verejtékezett a sok munkától.

– Hosszú sztori, majd elmesélem – foglaltam helyet a rövidke, egykoron dióbarnára festett pult bal oldalának utolsó forgószékén, ami az enyém volt. Nem én akartam így, hanem Dorothy döntötte el, saját jogán, még vagy húsz évvel ezelőtt. A vendéglátóhely névadója már az ötvenes éveinek végét taposta, kifejezetten szép arcú nő, sötétbarna haját egy-egy kósza ősz hajszál színezte, zöldesbarna szemei mosolyogtak rám. Igaz, már kissé terebélyes alkattal bírt, de három gyerek után ezt senki sem róhatja fel neki.

– Hosszú sztori? Te ritkán jössz be azzal, hogy hosszú sztori – figurázott ki úgy, mintha ő én lennék. – Csak nem valami izgalmas eset történt ebben a porlepte faluban? – tette elém a jó forró dupla eszpresszót három kanál púpozott cukorral a szokásos, átlátszó üvegpoharamban. A kávégép keltette zaj miatt eléggé hangosan beszélt ahhoz, hogy mások is hallhassák a mondanivalóját. Azonnal feltűnt, hogy a villa már nem koppan olyan élesen a tányérokon, mint eddig, ezért intettem a kezemmel, hogy vegye lejjebb a hangerőt, mire meglepetten közvetlenül elém lépett.

– Jobb, ha egész nap bekapcsolod a tévét, mert abból hamarabb fogsz értesülni, mint tőlem, de egy szóval: igen. Két szóval: kurvára igen – suttogtam, majd megkavargattam a fekete nedűt, mielőtt a számhoz emeltem.

Dorothy egy pillanatra megállt, de tényleg csak egy pillanatra. Mások számára észrevétlenül bólintott egyet, mint aki mindent megértett abból, amit hallott, és ott folytatta a munkáját, ahol nemrég abbahagyta. Továbbra is úgy viselkedett, mintha egy átlagos kedd átlagos reggele lenne.

Nem így volt.

Sohasem azért jártam Dorothyhoz, mert itt kapható a világ legjobb kávéja vagy a legízletesebb sonkás szendvicse, hanem azért, mert megbíztam ebben a szédült tyúkban. Elcsiripeltünk a hétköznap dolgain, mindennap találkoztunk, így egymás életét akarva akaratlanul is végigkísértük az elmúlt húsz évben, és mindezt azért, mert bakfis koromban egyszer kikotyogtam neki egy fontos részletet az akkori ügyemből, amit ő soha nem adott tovább senkinek. Hát ezért. Megtehette volna, hogy elárul? Igen! A sajtó jó pénzt fizetett volna neki? Igen. Megtette? Nem. Na valahol itt kezdődik nálam a bizalom, és ha azt folyamatosan táplálod, nem pedig eladod, akkor már nem csak biológiai értelemben vagy ember, hanem cselekedeteidben is.

– Holnap jössz? – kérdezte, és miután üresre ittam a poharam, elém helyezte a szépen behajtott papírzacskót, benne a szokásos, formára vágott szendviccsel.

– Mint mindig! – kaptam fel az előttem lévő csomagot, majd leszálltam a székről.

– Vigyázz magadra, nyomozókám!

– Te pedig tarts szemmel ma mindenkit! – utasítottam suttogva, és elindultam kifelé.

Újra meghallgattam a fehér keretes, üveg bejárati ajtó fölötti csengő csilingelését és már huppantam volna be a kocsimba, de az egyik firkász sebtiben elém állt.

– Mit tud mondani a Queens Road-i gyilkosságról? Valóban egy fiatal nő tetemét találták ott meg? Gyilkosság volt vagy öngyilkosság? – hallatszott a kérdések özöne Amytől, aki a falunk helyi médiaszemélyisége.

Most is jó illata volt, sötétszőke haja tökéletesen állt, és sebesen követett a kattogós tízcentis tűsarkúban, ahogyan szokott.

– Folyamatban lévő ügyről nem beszélhetek – szálltam be a kocsimba és csaptam be hangosan az ajtót.

Azon egy másodpercig sem csodálkoztam, hogy tudta, hogy hol keressen, ha már a helyszínen csak a hűlt helyemet találta, de azon már sokkal inkább, hogy nem tudja, hogy a Warrenberg család örököse az áldozat. Ez nagy buli lesz! Egy kicsit azonban sajnáltam, hogy nem lehetek ott, amikor az arcpirosító leesik a pofikájáról, és rájön, hogy az unalmas riporteri munkája micsoda bomba meglepetéssel szolgál. Kár érte. Mármint az élményért. Maga a nő felejtős – ráztam meg a fejem, miközben fintorogva felhúztam az orrom, aztán a visszapillantómból alaposan szemügyre is vettem. De a segge, az még mindig jó. Ha nem lenne mindig az utamban és nem csak akadályozna, akkor még talán el is hívnám vacsorázni, de amíg én vagyok a legbiztosabb információforrása, addig ez az ügy halálra van ítélve, mert egyáltalán nem bízok meg benne.

Alapjáraton jó tisztában lennie mindenkinek azzal, hogy a firkászok, de nevezzük őket nevükön, újságírók, végtelenül alamuszi, sértően rámenős és önhitt társaság, akik manipulálnak és hazudnak, hogy elérjék céljaikat. Csoda, ha a kellemesen becsomagolt, szalaggal átkötött példányok sem billentenek ki?

 

 

Alig pár perccel fél nyolc után értem a lakásom elé, így ahelyett, hogy berohantam volna, inkább a sevenhilli középiskola felé kezdtem lassan gurulni, ami az utcánk végén található, és pár száz méterrel később lehúztam a jobb oldali ablakomat, majd hangosan kiszóltam.

– Itt a reggelid!

– Késtél! Hol a francban voltál? – lépdelt felém feldúlva a tizenhét éves, kamasz lányom, aki kedvesebb pillanataiban hallgat a Charity névre.

– Gyere, szállj be! – húzódtam félre az autóval.

Charity húzott egyet az ajkain és hangosan sóhajtozva beült mellém az anyósülésre.

– Mi van? – kérdezte flegmán, közben persze rám sem nézett. Kishercegnő nem kapta meg a reggelijét a megszokott időben és ezért én vagyok a hibás.

Ilyenkor úgy érzem magam, mint a tizenkettedik kismacska, akinek már nem jut hely az alomban, ezért mindig kiesik a kosárkából.

– Ma a rendőrök ellepik a sulitokat – kezdtem halkan –, és főleg a ti osztályotokat.

– Tessék? – döbbent meg, ezzel óhatatlanul felém fordítva szépséges arcocskáját. Úgy tűnik, visszakerültem a kosárba.

– Nincs időm erről beszélni, és tudod, hogy nem is lehet. Ha tudsz, térj ki minden válasz elől. Ismered a munkatársaimat, biccents feléjük és húzd el a csíkot! Ha érkezésem lesz, érted megyek délben!

– Apa mondd már el, hogy mi történt! – nézett rám rémülten.

– Meghalt egy lány – közöltem olyan nyugodt üzemmódban, amiben csak tudtam.

– Megölték? – változott azonnal mini másommá. Mi más is történhetett volna? Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy túlságosan is hazaviszem a munkám, ami baj. Nagy baj.

– Nem tudom – hazudtam rutinosan.

– Ki volt az? Ki halt meg? – faggatózott.

– Ezt hamar meg fogod tudni.

– Mit mondjak a barátaimnak?

– Semmit. Őket ki kell hallgatni. Mindenkit ki kell hallgatni, csak téged nem! Ne szólj nekik! Légy szíves hallgass rám! Tégy úgy, mintha nem számítanál semmire ma.

– De apa! Úgyis…

– Semmi de! A lányom vagy! Vigyáznom kell rád! Senkinek egy szót sem! Megértetted?

– Ühüm.

– Nem hallottam jól!

– Igen, megértettem – nyomta meg a szavait.

– Helyes!

Továbbindultam a kocsival, majd az iskola előtt pár méterrel megálltam, hogy Charity kiszálljon az autóból, mielőtt még meglátnák a barátai, hogy a szánalmas öregje hozta suliba. Az ugyanis nagyon ciki lenne, legalábbis én ezt hallottam.

– Hallgatózzak? – hajolt vissza az autó ablakán keresztül.

– Mikor volt utoljára, hogy nem tetted? – vontam fel a szemöldököm.

– Ajj apa, olyan izé vagy!

– Szép napot, hercegnőm! – nyújtottam felé a barna papírtáskát.

– Pukkadj meg! – vette el tőlem harciasan.

Az iskola előtt lassan gurultam el. Figyeltem a hatalmas bejárati ajtón beözönlő tömeget, a lépcsőfokokon kialakult nevetgélő csoportokat, és megértettem, milyen is valójában az a bizonyos vihar előtti csend. A színes falevelek már belepték az iskola előtti járdát, a szellő épp hogy csak egyet-kettőt kapott fel belőlük, és sodorta tovább őket a biciklitárolók irányába. Az eső alig szemerkélt, a középiskolások zaja pedig könnyednek tűnt, és az épület frontját sem díszítette fekete zászló. Még nem.

 

 

Az őrs előtt ma sem találtam szabad parkolóhelyet, így kénytelen voltam beállni a kórház parkolójába, ami közvetlenül a kapitányság szomszédságában állt. A fekete-piros Challenger a szokásos helyén állt, így ráparkoltam, nehogy elszaladjon előlem a tulajdonosa. Rögtönzött ötlettől hajtva először a kórház alagsora felé sétáltam, miközben még a kaviccsal felszórt talajon is ismerős kopogás zaja csapta meg a fülem. Lassan megálltam és vártam, hogy a hang tulajdonosa mellém érjen.

– Nyomozó! – állt meg mellettem Amy, és a hangjából úgy tűnt, hogy nagyon mérges rám.

– Igen? – fordultam felé, és kihasználva az adódó alkalmat, rágyújtottam egy Marlboróra. Szóval már tudja az igazat és most valami okból számon akar kérni.

– Mondhattad volna! Attól a semmirekellő Montgomerytől tudtam meg, hogy a Warrenberg lány az áldozat – dorgált le feldúltan. El kell ismerni, hogy szép nő, még feldúltan is.

Csak mosolyogtam, miközben pöccintettem egyet a cigarettámon és vártam a kérdést, amit még nem tett fel. Micsoda firkász!

– Lebaszom Montgomeryt, ha ezzel kárpótollak bármiben is – vetettem fel neki, amire okkersárga szemeivel még dühösebb villámokat szórt felém.

– Nem így értettem – forgatta a szemeit.

– Mégis mit vársz? A cikket is írjam meg helyetted? – ajánlottam fel bátran.

– Egy seggfej vagy Chandler! – fakadt ki.

– Én találóbb címet keresnék a sztorihoz – mosolyodtam el, és bár mindig azt tanították, hogy az oroszlán bajuszát nem érdemes húzogatni, Amyvel szemben ezt nem tudtam betartani. Annyira adta magát a helyzet.

– Ne felejtsd el, hogy a rendőrséget is Warrenbergék támogatják – támadott vissza haragosan –, O’Hara végig a töködön fog táncikálni, amíg nem találod meg a tettest!

– Ez most fenyegetés vagy szívből jövő jótanács? Mert ha lehet választani, akkor inkább te táncikálj a farkamon – néztem le a fekete tűsarkújára.

– Volt esélyed, de elbasztad, szóval marad neked O’Hara – vágott vissza élesen.

– Akkor szépségem, viszlát! – dobtam el a félig elszívott Marlborót és benyitottam a kórház alagsorának vaskapuján.

Valóban volt egy randink még évekkel ezelőtt, és való igaz, hogy elbasztam, de úgy tűnik, hogy ez még mindig neki fáj jobban, mint nekem. És ez jó! Valóban jó?

 

 

Az alagsorban a neon fénycsövek úgy világítottak, hogy még annak is migrénje alakult ki tőlük, akinek sosem volt azelőtt. A mennyezeten végigfutó szennyvízcsövek külső fémhatású borítása pedig csak felerősítette azt. Október eleje volt, kint alig tíz fok, itt bent pedig, a fűtőcsöveknek hála, legalább harminc, így mire végigértem a folyosón, már lefőttem a fekete bőrkabátom alatt. Egy modern fotocellás ajtóhoz érkeztem, amit a tárcámban őrzött mágneskártya segítségével kinyitottam, majd egy kisebb, csendes folyosón át, amiből pár irodahelyiség nyílt, eljutottam a célomhoz. A Patológia feliratú ajtón már kopogás nélkül léptem be, hisz mégis kit és miben zavarnék meg ebben a térben?

A hatalmas boncteremben csend volt, a reggel itt irigylésre méltó módon csigalassúsággal indult. Mégis hova sietnének? A tetemek nem rohannak el. Komótosan kivárják a sorukat. Bólintottam az éppen dolgozó boncmesternek, aki talán egy emberi szívet helyezett mérlegre, de innen messziről akár egy megnagyobbodott vese is lehetett. Aztán egyből jobbra fordultam az Igazságügyi boncterem felé.

A patológiát, mint orvosi egységet, mindenki ismeri, ide azért elég sokan járnak fontos vagy kevésbé fontos okokból, hiszen itt boncolják fel és tárolják a hullákat. Viszont a halálesetek sűrűje, ami engem is érint, az egy kihelyezett igazságügyi részen van, ahova csak külön engedéllyel lehet belépni. Ezen a részlegen vizsgálnak minden olyan esetet, ahol felmerül az idegenkezűség, illetve azokat, ahol a halál hirtelen, azaz indokolatlanul következett be. Ez utóbbi esetek nagy része visszaszállítódik a „sima” patológiára, de ami itt marad, ezen a ritkán látogatott részlegen, az ebben a városban rám tartozik.

Mindig fura érzés megállni egy pillanatra a fehér, duplaszárnyú lengőajtó előtt, és ez ma sem volt másként. Ha azt mondom, hogy olyan, mintha hazajárnék az ajtón túli terembe, akkor hazudok, ha pedig nem állítom ezt, akkor is. Gyorsan felhúztam a sáros bakancsomra a műanyag lábzsákot, magamra kaptam az egyszer használatos köpenyt, majd kopogás nélkül beléptem a lengőajtón az elszeparált boncterembe. A hely semmit sem változott, amióta utoljára itt jártam. A padlót még mindig rideg hatású, kőmintás PVC-burkolat fedi, a falakat valami törtfehérnek csúfolt árnyalat díszíti és sehol egy nyamvadt ablak. Szerintem ezek összessége minden normális emberből a menekülési vágyat váltja ki. Mégis ki képes ilyen helyen dolgozni minden nap? Megmondom én: az öcsém.

– Folyik az olaj az ócska járgányodból – jegyeztem meg hangosan és a boncasztal körül dolgozó orvos felé léptem.

Hihetetlen, de Woody Brookes, bocsánat, dr. Woody Brookes ugyanolyan görnyedt háttal piszkálgatja a hullákat, ahogyan azt anno a csigákkal is tette, kábé harmincöt éve.

– Már csak te hiányoztál – jegyezte meg szarkasztikusan Woody, és felém pillantott Heather teteme mellől.

– Nyugi, én sem örülök, hogy napjában többször kell találkoznunk, de ez már csak így van. Lehettél volna normális orvos is, de te baszd meg, ezt a szart választottad, hogy minden izgi esetnél belerondíts az életembe.

– Ahogyan te nevezed, „normális” orvosnak lenni unalmas. Gondolj csak bele, milyen idegesítő, hogy válaszolnak a kérdéseidre a páciensek, mégpedig szavakkal. Áh, az nagyon uncsi lenne. Én a rejtvényeket szeretem. Szeretem felépíteni a sztorit, csak az alapján, amit látok. Nincs súgógép, nincs megoldás a hátsó oldalon…

– Jól van, elég a rizsából, mert még a szomszéd szobában bujkáló csótányokat is untatod. Mondd el nekem is, hogy mi az a történet, amit elregélt neked Ms. Warrenberg gyászosan élettelen teste, aztán huss, már itt sem vagyok – mutattam a kijárat felé.

– Kezdhetted volna ezzel is – nézett rám szúrósan zöld szemeivel. – Még nem vizsgáltam meg teljesen, mert elidőztem azzal, hogy ujjlenyomatokat keressek a tetemen, de egyetlen egyet sem találtam.

– Lemosták? – döbbentem meg.

– Vagy letörölgették, de az biztos, hogy nincs értékelhető minta. Emellett az eddig elvégzett külső vizsgálat alapján nagyjából éjfél és egy óra közé teszem a halál pontos idejét. Az ok fulladás, ez egyértelmű, de azt még nem tudom, hogy hogyan, hiszen a nyakán lévő nyomok nem elég mélyek ahhoz, hogy halált okozzanak. Az is látszik, hogy az orra és a szája környékén nincs érdemi sérülés.

– Tehát az arcába sem nyomtak párnát alvás közben – jegyeztem meg halkan.

– Úgy van.

– Akkor mégis hogy? Összezavarsz! Megmérgezték valami szerrel, ami fulladást okoz? Azt meg hogy? Olyankor van hányás is, nem? Találtál bármiféle erre utaló jelet? Vagy az is lehet, hogy véletlenül halt meg? Mondjuk valami félresikerült szexjáték közben?

– Fogalmam sincs. Ez nagyon bizarr, de megtalálom a megoldást! Ígérem!

– A te ígéreted már évek óta nem jelent számomra semmit. Más valami? – húztam fel a szemöldököm.

– Chandler! – csattant fel ingerülten az öcsém.

– Maradjunk a Brookes nyomozó megnevezésnél!

– Én sem várom el, hogy dr. Brookesnak hívj – jegyezte meg halkan. Évek óta próbálkozik a kapcsolatunk helyrehozatalával, de hiába, én sosem bocsátok már meg neki, mert valamikor valami nagyon megváltozott benne. Most is csak itt áll, velem szemben, az arca kipirult a dühtől, szemében megbánás, de az én szívembe a meleget ez nem hozza vissza. És a múltat sem tudja megváltoztatni.

– Még egyszer megkérdezem, találtál más valamit?

– Nem – adta fel az újabb hiábavaló próbálkozást arra, hogy kibéküljek vele. – Sem horzsolás, sem ütés, vagy bármi más sérülés sincs a tetemen. Tűnyomot nem találtam. Viszont ez az egész sehogy sem áll össze, szóval megvizsgáltatom a laborral a vérét mindenféle érzéstelenítőre, altatóra és drogra. Lehet, itattak vele valamit, vagy máshogy jutott be valami tompító szer, ami kiütötte.

– Nemi érintkezés? – tettem fel a kérdést, holott a lányom korosztályának a szexuális élete volt az utolsó dolog, amiről valaha hallani szerettem volna.

– Már nem szűz, ez egyértelmű, viszont erőszakos nyomokat sem találtam.

– Mikor kezded a többit? Mármint a kizsigerelést? – léptem egyet hátra a hideg asztaltól.

– Amint kimész innen – mondta sürgetően.

– Később visszajövök! – bontottam le magamról az egyszer használatos köpenyt és a zajos lábzsákokat, majd a lengőajtó felé vettem az irányt.

– Alig várom – dörmögte halkan.

– Mit mondtál? – kérdeztem vissza.

– Jól hallottad! – kacagott fel.

– Már gyerekkorunkban is állandóan ezt csináltad. Mindig csak idegesítettél.

– Ez van, tesó – intett a kezével, amiben már az éles szikét tartotta.

Akció!

Megjelenés: 2025. október 3.
Szállítás: megjelenés után FoxPost, MPL
Oldalak száma: 608
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-36-2
Méret: 152 mm x 230 mm x 48 mm
Borító: Nagy Ferenc

Original price was: 7390,00 Ft.Current price is: 6651,00 Ft.

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Stílus és Technika
Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO

Az író eddig megjelent regényei

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.
A SÁRGA története 2.
A MAGENTA története
Col. O Broox: A FEKETE története
Az EZÜST története | előrendelés

Az EZÜST története | előrendelés

Az EZÜST története

Lizard of a snake 1.

Vannak dolgok, amelyek jobb, ha soha nem derülnek ki.

Krimi ez a javából
Nem egy Nesbø vagy Osman, nem is egy Larsson. Ez egy igazi Broox.

Oldalak száma: 608
Megjelenés: 2025. október 3.
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-36-2
Méret: 152 mm x 230 mm x 48 mm
Borító: Nagy Ferenc

Az EZÜST története

A könyv az alábbi helyeken lesz megvásárolható.

Líra Könyv
Stílus és Technika
Könyvtárellátó, KELLO

Fülszöveg

Vannak dolgok, amelyek jobb, ha soha nem derülnek ki.

A délnyugat-angliai kisváros, Sevenhill már túlélt egy gyilkosságsorozatot, amelynek az elkövetőjét soha nem kapták el.
Amikor egy nap az öt évvel korábbi bűntényhez megszólalásig hasonló módszerrel megölik a népszerű középiskolás lányt, mindenki potenciális gyanúsított lesz. Még a város nagy múltú és befolyásos családjának tagjai is, akik érthetetlen okok miatt titkolóznak Chandler Brookes nyomozó előtt, hogy merre járhatott a család egyetlen örököse, mielőtt meggyilkolták.
Brookes egyre mélyebbre ás a város addig előtte rejtve maradt mocskában, mert a gyilkossal neki is elszámolnivalója van.

A sötétség létezik.

Col O. Broox:
Az EZÜST története

^

Besorolás

krimi

^

ISBN

978-615-6748-36-2

^

Nyelv

magyar

^

Borító

Nagy Ferenc

^

Oldalak száma

608

^

Kiadás éve

2025

Előszó

 

Ezüst

Megosztó szín. Csillog, de nem gyémánt, pénz, de nem arany.
S eme végtelen alkalmazkodása adja az értékét a rideg valóságban. Ahol a vélemény nem tény, s a látott, nem biz-tos, hogy létező.
Fogadjuk el, hogy a magunk teremtette valóság, melybe szívünk lelkünk beletesszük, mások szerint mese, a kérdés már csak az, hogy szükségünk van-e több szívnélküli bá-dogemberre, vagy hagyjuk őket távol, Óz birodalmában?

Ajánló

Azoknak, akik nem tudják, mi történt 1984.10.12-én.
És azoknak, akik most rákerestek a dátumra, és még most sem tudják.

Elfogyott

„Drága Gróf!

Ezúttal jobban keverted meg a paklit, mint legutóbb, de…”

Megjelent regény

„Mindig is mondtam én, hogy az a bizonyos Scorpions szám az apámról szól.”

Col O. Broox

A szerző

Col O. Broox

Vallom, hogy a matematikai valószínűségszámítást bárkinek meg lehet tanítani, míg a magyar helyesírást nem. Ez az egyik üzenet, amit magammal hoztam a földre, és melynek jelentékenysége nem kopott az elmúlt évtizedekben. A negyvenes sportcipőm talpa az idők során, hol mélyebben süppedt az akadályokkal teli mocsaras vidékeken, annak ellenére, hogy ennél közelebb már nem is lakhatnék a délibábos Hortobágyhoz, hol épp csak a port verte fel, miközben megingathatatlanul haladtam céljaim felé.
Orvosi diploma, szakorvosi rang, empátia és emberség. Aztán jön egy fordulat, ahogyan minden valamire való kilencvenes évekbeli amerikai filmben, és már nem csak a megbízható orvos vagy a család betonpillére akartam lenni, hanem még ennél is több; olyan szereplő, aki üzen. Nyíltan, mégis rejtve, tárt karokkal, mégis fóliázott borítóval, ahogyan azt a ma megkívánja, csakis azért, mert ez boldoggá tesz.
Mit is jelent a boldogság? Tartós illúzió, vagy csak a pillanatok valósága lenne? Van egyáltalán időnk ezekre pillanatokra? Vagy elégedjünk meg annyival, hogy értjük a valószínűségszámítást?

Col O. Broox

Recenzió | Col O. Broox: A FEKETE története | ProKontra

Recenzió | Col O. Broox: A FEKETE története | ProKontra

Col. O Broox: A FEKETE története

3990,00 Ft

Elfogyott

Col O. Broox: A FEKETE története​ című könyvéről ProKontra írt értékelést.

​„Col O. Broox: A fekete története egy elgondolkodtató és mély érzelmi töltettel rendelkező regény, amely az emberi sorsok, döntések és emlékek hálóját bontja ki. A történet egy szülész-nőgyógyász, Kovács doktor egyetlen napját követi végig, miközben a jelen eseményei és a múltból felvillanó emlékek egymásba fonódnak. Bár a cselekmény egy adott nap alatt játszódik, a regény sokkal többről szól: egy ember életéről, küzdelmeiről, veszteségeiről és azokról a döntésekről, amelyek alakították őt.”

 

A könyv megvásárolható a Libri, bookline, Líra, KELLO és további ismert hazai könyvesboltok kínálatában.

A FEKETE története

A FEKETE története

A FEKETE története

Rendeld meg A FEKETE története című regényt 2024. szeptember 30-ig 2793 Ft-ért.

Elfogyott

Oldalak száma: 304
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-12-6
Méret: 136 mm x 234 mm x 23 mm
Borító: Nagy Ferenc
Illusztrálta: ​Simonné Cseke Petra
Megjelenés: 2024. október 11.

Col. O Broox: A FEKETE története

A könyv az alábbi helyeken lesz megvásárolható.

Líra Könyv
Stílus és Technika

Fülszöveg

Az élet és a halál fogalma megtalálható kimerítően leírva az értelmező kéziszótárban, mégis minden embernek önállóan alkotott képe van ezeket a szavakat illetően, ahogyan főszereplőnknek, Kovács doktornak is, aki egy megyei kórház szülészetének osztályvezető főorvosa. Testközelből ismerhetjük meg életének huszonnégy óráját, miként hoz döntést nehéz helyzetekben, hogyan éli meg múltbeli traumáit és milyen módon használja fel azokat a mindennapjaiban, ahol a születés és az elmúlás olyan hétköznapi, mint Marika néninek húsz dekagramm párizsit kérni a közértben.
Hű útitársa egy régi napló, ami emlékeket őriz szerelemről, barátságról, örömről és bánatról egyaránt. A történet végig a múlt időt használja, mégis a jövő az, ami kristálytisztán rajzolódik meg szemünk előtt centiméterre kimérve. Hogy hogy lehet ez? HOGYAN LEHET A MÉG MEG NEM TÖRTÉNTET IRÁNYÍTANI ÉS KIHATÁSSAL LENNI MINDENKI ÉLETÉRE, AKI KÖRÜLVESZ?
Egyszerű.
Sokféle ember él a földön, vannak elégedettek és elégedetlenek, vannak szegények és gazdagok, de keveseknek jut hatalom a kezébe. Feri az, akinek megadatott, de vajon tud-e jól dönteni, ha kell, ÉS MI VAN AKKOR, HA MEGREMEG A KÉZ?

Col O. Broox: A FEKETE története

^

Besorolás

romantikus

^

ISBN

978-615-6748-12-6

^

Nyelv

magyar

^

Borító

Nagy Ferenc

^

Oldalak száma

304

^

Kiadás éve

2024

^

Illusztrálta:

Simonné Cseke Petra

Előszó

 

Fekete a halál színe, az élet elkerülhetetlen lezárásáé.
A szín, mely a sötétséget uralja. Hatása mindaddig félelmet keltő és könyörtelen, míg az első fény ki nem gyullad. Uralkodó, domináns és nyughatatlan, ezáltal az utunk, így döntéseink szerves része. Kegyetlen igazság, de kontrasztja nélkül csak félemberek vagyunk.
Hiányában Handel Passacagliájának zongoraszólója disszonáns, a yin térdre rogy, mi, emberek, pedig elveszítjük józan ítélőképességünket.
Keresetlen szavak talán, de annál elgondolkodtatóbb, hogy élet nincs halál nélkül, és ez fordítva is igaz.

 

1. Fejezet

Introduction

Bevezetés

 

Kora reggel mennydörgésre ébredtem, de miközben a kinti világban épp harcot vívtak egymással a földi elemek, addig bennem a nyugalom és béke érzete áramlott szét, melyet egy jóleső sóhajjal kísértem. Már jó ideje megtanultam értékelni az ilyen komoran kezdődő őszi reggeleket, amikor a felkelő nap fénye épp csak pislákol az égboltot fedő felhőréteg mögött, s minden szürkeség ellenére reménnyel fordultam a rám váró huszonnégy óra elé, hiszen nagy nap ez a mai.
November tizedike van – állapítottam meg magamban –, miközben az iPhone készülékemre pillantottam, ami a fekete színű, helyenként már repedezett bőrbevonatú naplómon hevert az éjjeliszekrényem káoszában. Tizedike van, és ez a dátum igencsak kedves számomra, hiszen Cerberus ma lett harmincéves. Saját szavaival élve, sírásával megtörte az éjszaka harmonikus csendjét, s mi sem változott jellemében három hosszú évtized alatt.
A reggeli rutinomat csendesen hajtottam végre, egyetlen kedves cél által vezérelve, hogy Anna az ágyban ne keljen fel. Hideg vasárnap van, a hét egyetlen dicső napja, amikor, ha csak pár perccel is, de tovább alhat a szokásosnál. Csak az érti, akinek ez nem természetes, hogy milyen sokat is jelent egy napkezdés, és mennyire sokat az a pár perc pihenés, amíg el nem indul a monotonitást jelentő cselekedetek sorozata. Gyógyszer, kávé, reggeli, majd a kutyák sétáltatása. Volt szerencsém megismerni minden rutinját, élveztem az arckifejezések kavalkádját a forró vágyakozástól a hideg nemtetszésig, s szerettem minden szótlan pillacsapását a közel huszonhárom együtt töltött év alatt.

Elfogyott

Megjelent regény

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.
A SÁRGA története 2.
A MAGENTA története

Col O. Broox

A szerző

Col O. Broox

Vallom, hogy a matematikai valószínűségszámítást bárkinek meg lehet tanítani, míg a magyar helyesírást nem. Ez az egyik üzenet, amit magammal hoztam a földre, és melynek jelentékenysége nem kopott az elmúlt évtizedekben. A negyvenes sportcipőm talpa az idők során, hol mélyebben süppedt az akadályokkal teli mocsaras vidékeken, annak ellenére, hogy ennél közelebb már nem is lakhatnék a délibábos Hortobágyhoz, hol épp csak a port verte fel, miközben megingathatatlanul haladtam céljaim felé.
Orvosi diploma, szakorvosi rang, empátia és emberség. Aztán jön egy fordulat, ahogyan minden valamire való kilencvenes évekbeli amerikai filmben, és már nem csak a megbízható orvos vagy a család betonpillére akartam lenni, hanem még ennél is több; olyan szereplő, aki üzen. Nyíltan, mégis rejtve, tárt karokkal, mégis fóliázott borítóval, ahogyan azt a ma megkívánja, csakis azért, mert ez boldoggá tesz.
Mit is jelent a boldogság? Tartós illúzió, vagy csak a pillanatok valósága lenne? Van egyáltalán időnk ezekre pillanatokra? Vagy elégedjünk meg annyival, hogy értjük a valószínűségszámítást?

Col O. Broox

Recenzió | Col O. Broox: A FEKETE története | ProKontra

Col O. Broox: A FEKETE története 1. fejezet

A FEKETE története

Fülszöveg:

Az élet és a halál fogalma megtalálható kimerítően leírva az értelmező kéziszótárban, mégis minden embernek önállóan alkotott képe van ezeket a szavakat illetően, ahogyan főszereplőnknek, Kovács doktornak is, aki egy megyei kórház szülészetének osztályvezető főorvosa. Testközelből ismerhetjük meg életének huszonnégy óráját, miként hoz döntést nehéz helyzetekben, hogyan éli meg múltbeli traumáit és milyen módon használja fel azokat a mindennapjaiban, ahol a születés és az elmúlás olyan hétköznapi, mint Marika néninek húsz dekagramm párizsit kérni a közértben.
Hű útitársa egy régi napló, ami emlékeket őriz szerelemről, barátságról, örömről és bánatról egyaránt. A történet végig a múlt időt használja, mégis a jövő az, ami kristálytisztán rajzolódik meg szemünk előtt centiméterre kimérve. Hogy hogy lehet ez? HOGYAN LEHET A MÉG MEG NEM TÖRTÉNTET IRÁNYÍTANI ÉS KIHATÁSSAL LENNI MINDENKI ÉLETÉRE, AKI KÖRÜLVESZ?
Egyszerű.
Sokféle ember él a földön, vannak elégedettek és elégedetlenek, vannak szegények és gazdagok, de keveseknek jut hatalom a kezébe. Feri az, akinek megadatott, de vajon tud-e jól dönteni, ha kell, ÉS MI VAN AKKOR, HA MEGREMEG A KÉZ?

Részlet Col O. Broox: A FEKETE története című regényéből

Előszó

Fekete a halál színe, az élet elkerülhetetlen lezárásáé.
A szín, mely a sötétséget uralja. Hatása mindaddig félelmet keltő és könyörtelen, míg az első fény ki nem gyullad. Uralkodó, domináns és nyughatatlan, ezáltal az  utunk, így döntéseink szerves része. Kegyetlen igazság, de kontrasztja nélkül csak félemberek vagyunk.
Hiányában Handel Passacagliájának zongoraszólója disszonáns, a yin térdre rogy, mi, emberek, pedig elveszítjük józan ítélőképességünket.
Keresetlen szavak talán, de annál elgondolkodtatóbb, hogy élet nincs halál nélkül, és ez fordítva is igaz.

1. Fejezet

Introductions

Bevezetés

 

Kora reggel mennydörgésre ébredtem, de miközben a kinti világban épp harcot vívtak egymással a földi elemek, addig bennem a nyugalom és béke érzete áramlott szét, melyet egy jóleső sóhajjal kísértem. Már jó ideje megtanultam értékelni az ilyen komoran kezdődő őszi reggeleket, amikor a felkelő nap fénye épp csak pislákol az égboltot fedő felhőréteg mögött, s minden szürkeség ellenére reménnyel fordultam a rám váró huszonnégy óra elé, hiszen nagy nap ez a mai.
November tizedike van – állapítottam meg magamban –, miközben az iPhone készülékemre pillantottam, ami a fekete színű, helyenként már repedezett bőrbevonatú  naplómon hevert az éjjeliszekrényem káoszában. Tizedike van, és ez a dátum igencsak kedves számomra, hiszen Cerberus ma lett harmincéves. Saját szavaival élve, sírásával megtörte az éjszaka harmonikus csendjét, s mi sem változott jellemében három hosszú évtized alatt.
A reggeli rutinomat csendesen hajtottam végre, egyetlen kedves cél által vezérelve, hogy Anna az ágyban ne keljen fel. Hideg vasárnap van, a hét egyetlen dicső napja, amikor, ha csak pár perccel is, de tovább alhat a szokásosnál. Csak az érti, akinek ez nem természetes, hogy milyen sokat is jelent egy napkezdés, és mennyire sokat az a pár perc pihenés, amíg el nem indul a monotonitást jelentő cselekedetek sorozata. Gyógyszer, kávé, reggeli, majd a kutyák sétáltatása. Volt szerencsém  megismerni minden rutinját, élveztem az arckifejezések kavalkádját a forró vágyakozástól a hideg nemtetszésig, s szerettem minden szótlan pillacsapását a közel huszonhárom együtt töltött év alatt.
Oh, mily bolond voltam az első találkozásunkkor, és mily megbotránkoztatóan ostoba! Talán egy szemtelenül botor szamár, ha illik ilyen jelzővel illetnem magam, vagy még annál is rosszabb? Ki tudja? A lényeg az, hogy balgaságom már a múlt homályába vész, és szerencsémre a jelenben nem számít az akkori énem, csakis az, hogy emlékszem rá.
Halkan lépdeltem lefelé az emeletről földszintre vezető lépcső famintás fokain, majd alig hallhatóan összepakoltam az orvosi táskámba a legfontosabbakat, amire szükségem lehet egy időjárási frontokkal teli hétvégi ügyelethez. Nem, egyáltalán nem arról a régi, szinte bőröndszerű, barna bőrből készült kézitáskára gondolok, mint amilyeneket a rendszerváltás előtti évtizedekben hordoztak magukkal a jól szabott ruhát viselő orvosok, hanem a laptoptáskámra céloztam, amibe többek között a két iPhone töltő hever, amik darabonként legalább 2-3 helyen vannak megragasztva szigszalaggal. E képzeletbeli kép alapján talán nem nagy meglepetés, ha elárulom, hogy magyar vagyok és az események Magyarországon játszódnak.
Visszatérve a néha üzemképes, néha meg nem működő telefontöltőkre, nem csak ők jártak pórul a táskámban töltött idő alatt, hisz állapotukban sehol sincsenek az összevissza gyűrt sarkú orvosi receptekhez képest, amik fölött a vadiúj orvosi pecsétem díszeleg. Most kéket választottam, ugyanis erre a kis időre, amíg újra le nem ejtem az ambulancia kőkemény padlójára, vagy rohanás közben ki nem esik a zsebemből, hogy lendületesen végigguruljon a kórházi lépcsőfokokon, teljesen mindegy, hogy milyen színű, mert fél év múlva úgyis újat kell majd vennem. Hol van már az az idő, amikor az orvosi pecsétemet úgy őriztem, mint a hímes tojást? Akkoriban azt hittem, egy ilyen tárgy gazdájának lenni kiváltság. Ma már tudom, hogy tévedtem ezzel kapcsolatban. Nem kiváltság, hanem felelősség. Ahol ez a pecsét együtt szerepel az aláírásommal, az azt jelenti, hogy jelen voltam akkor, amikor az adott dokumentum készült. Ami történetesen nem azt jelenti, hogy hip, hip, hurrá alibi nekem. Korántsem. Ez kérem szépen bizonyíték, ellenem.
Sebtében rápakoltam a laptopom és a féltve őrzött naplóm az átláthatatlan zűrzavar tetejére és gyorsan összehúztam a táska oldalán lévő cipzárakat. Mikor végre a kávéfőző irányába fordultam, a konyhaasztalon hagyott telefonom már villogni kezdett, ami nem mást jelzett nekem, minthogy hűséges kutyám megérkezett értem. A mobilomat a zsebembe raktam, majd ezután a fekete bőrkabátomba bújtam, és rögvest eleget tettem a korábbi fényjelzés jelentésének, kinyitottam a házunk bejárati ajtaját. Pár némán suhanó másodperccel később becsuktam magam mögött az álomvilágot és vonakodva átléptem a valóságba.

A FEKETE története

2. Fejezet

Cerberus

 

Háromfejű kutya, ami oly hatalmas volt, hogy egy egész birodalom kapuját őrizte hűséggel.
Az Alvilág kapuját.

A kinti világ komor volt és szürke, melyen az eső csak erősítette a ráncokat. Az autóból, melynek fénye sárgán világított, napjainkra jellemző populáris zene szólt, mely vén fejemre úgy hatott, mint egy keserű eszpresszó egy könnyed, nyári lángos után.
– Jó reggelt kívánok! – köszöntött hangosan Tomi, miközben kajánul vigyorgott azon, miként ázok bőrré azon a pár méteren, amit a zivatarban voltam kénytelen megtenni a bejárati ajtó és a lepukkant, kétszemélyes, fekete BMW-jének ajtaja között.
– Állhattál volna közelebb is! – ripakodtam ifjú kollégámra, miközben becsaptam a rozoga kocsija ajtaját, de ő mit sem törődve kritikámmal olyan hévvel nyomott a gázpedálra, mintha valami szenzációsnak ígérkező buliba igyekeznénk.
– Látom, jó kedved van Főni! – kacsintott felém.
– Cerberus! – dörrentem rá oktató jelleggel.
– Rendben, rendben, megígérem, hogy a következő huszonnégy órában nem szólítalak így! – tartotta meg jókedvét a szidalmazásom ellenére is. – Hogy vagy?
– Hogy lennék? Úgy eláztam, hogy a tököm is vizes lett – nevettem fel hangosan.
– Az semmi – legyintett két sebességváltás között Cerberus.
– Ha látnád azokat a vénasszonyokat, akik hajnalok hajnalán azért állnak a buszmegállóban, hogy övék legyen a legelső kenyér, amit a pék kisütött vasárnap hajnalban. Hozzájuk képest te a Szahara vagy!
– Mit tettél, te pokolfajzat? – néztem kérdőn a sofőrömre, de jellemét ismerve nem sok jóra számítottam.
– Tudod, hogy nemsokára itt a húsvét – dicsekedett tettével hűséges kutyám. – Alig négy-öt hónap és feltámad Krisztus.
– Felcsaptad rájuk az esővizet? – kacagtam el magam.
– Nehogy elhervadjanak! Tudod, hogy én nagyon a szívemre venném, ha ezen múlna az örök fiatalságuk.
– Vezess inkább és tekerj a rádión! – utasítottam rendre az utazótársam, miközben legbelül élveztem a beszélgetést.
Cerberus, azaz Tomi, ha lehet így fogalmazni, a legkedvencebb munkatársam volt. Amikor legelőször mellém osztották, egy viccelődő, tudatlan srácnak gondoltam, aki annyira lazán veszi az életet, hogy az már irritálóan hatott rám. Kétségeket ébresztett bennem, hogy vajon egy olyan szeleburdi személyiség, mint ő, megállhatja-e valaha a helyét egy olyan komoly szakmában, mint a szülészet-nőgyógyászat? Szemben a vele egyszerre kezdő orvosokkal, rajta semmi félelem nem érződött, nem rettegett a kihívástól, és olybá tűnt, hogy egy icipicit sem izgatta, ki mit gondol róla, holott akkor még csak az első napját töltötte a lehető legszigorúbb mentor mellett. Mellettem.
Bármit magyaráztam, mutattam neki, semmit sem rögzített, nem jegyzetelt. Egyetlen toll sem volt nála. Száznál is többnek tűnő orvoslásban eltöltött év alatt ez már főbenjáró bűnnek számított. Míg Cerberus csak vigyorgott és nézelődött mindenfelé és mindenkire, addig a többi frissen lediplomázott rezidens szorgalmasan írogatta a bonyolultabbnál-bonyolultabb latin kifejezéseket. Ezeket másnapra be kellett magolniuk azon nemes célból, hogy megírhassák életük első gyermekágyas zárójelentését
a gépen lakó, húsz éve változatlan sablonból. (Tudományos tény, hogy ehhez a művelethez semmilyen orvosi tudásra nincs szükség, itt a pozícióharc a lényeg és a törtetés mértéke, ugyanis korántsem mindegy, kinek a pecsétje és neve kerül rá egy zárójelentésre azok közül, akik újonnan érkeznek egy már kiforrott csapatba. A liberalizmus nálunk elérte az elfogadást, mi mindenkit elfogadunk, de az, hogy ki lesz jó orvos, a kitartásról, az elköteleződésről, a tehetségről, de mindenekelőtt az alázatról szól.)
Mialatt társai komolyan vették az éppen adódó porcica méretű feladatot, és egymással versengve kérdeztek mindenfélét tőlem majd a többi mentortól, ezalatt Cerberus a szülésznőkkel kacarászott a nővérpultnak dőlve és teljesen más utakat járt be ugyanazon cél által vezérelve. Nem volt egy kosárlabdázó alkat, de elég magas volt ahhoz, hogy a körülötte lévők emeljenek miatta az orrukon pár szöget felfelé, és az is igencsak szembetűnő volt, hogy kifejezetten szimmetrikus az arca, emiatt még fiatalabbnak tűnt, mint a valódi életkora. (Itt mindenki nyugodjon le, Cerberus nem vámpír.)
Már kora reggel, a bemutatkozásnál feltűnt, hogy nem visel orvosi köpenyt, csak a jól szabott sötétkék medikus szettet húzta magára, ami még az egyetemről maradhatott a gardróbjában, és aminek felsőjének zsebén egy mágneses kitűző hívta fel a figyelmünket nevére és rangjára: Dr. Kovács Tamás.
Az ifjú orvostitánok bemutatkozása már-már rituális szokássá vált kórházunkban. Igaz, mi ezt a korszakot az első tégla lerakásától számítottuk és nem Jézus születésétől, de bocsássátok meg nekem, hogy korszakként merem jellemezni, hiszen ez a bizonyos száz év igencsak nagy hatással volt városunk életére és legfőképp annak lakosainak sorsára. Az új orvoskollégák bemutatására a reggeli, mindennap nyolckor kezdődő megbeszélés során, az annak helyszínéül szolgáló „iroda” helyiségben került sor, aminek a közepén egy hatalmas, fából készült ovális asztal állt. Ekörül ültek az öreg főorvosok, olyan méltóságok, akik már korán, a  megbeszélés előtt fél órával elfoglalták helyeiket a kihalási alapon megérdemelt pozícióban. Ez kérem szépen nem vicc, bármilyen régimódi is a hagyomány. Pontosan a mikéntje és a miértje miatt maradhatott fent az elmúlt évszázadban ez a tradíció. Az orvosi hierarchia valahogy a következőképp alakul nálunk: az ovális asztal egyik végén ül az osztályvezető főorvos, aki nem feltétlen a legidősebb, és ezáltal nem is a legtapasztaltabb, viszont minden téren kielégítően végzi a munkáját, idesorolva műtős szakmai munkáját, a tudományos életben való folyamatos és megingathatatlan részvételt (cikkek publikálása, előadások tartása mind az egyetemeken, mind kongresszusokon), a politikai érdekképviselet stabil figurájának szerepjátszását, azaz ő a szakma rendíthetetlen ólomkatonája. Vele szemben, az asztal túlsó végén ül a helyettese, aki akkor is ott van, amikor az osztályvezető pihen. Ez a pozíció a legpocsékabb mind közül. Hatalma a helyettesnek még nincs, de felelőssége annál inkább. Ugyanazt a kupac ürüléket lapátolja, mint az osztályvezető, csak dicséret nem jár érte, sem több pénz, viszont annál fájdalmasabb és kimerítőbb tapasztalat. Na ez a szánalomhalmaz voltam én akkor, amikor Cerberus megérkezett közénk.
Az asztal két hosszú oldalán ültek a hatvan és a halál közöttiek, majd mögöttük körben, a második sorban, a futottak még kategória: adjunktusok, szakorvosok, szakorvosjelöltek, rezidensek és medikusok. Ha valaki nyugdíjba ment a főasztaltól (ez kifejezetten ritkán fordult elő, mert ebben a szakmában a főorvosok holtukig dolgoznak), akkor az ő helyére beülhetett a rangban következő a hátsó sorból. Ha ez épp az a hely volt, ahova kora reggel, a nyolcórai megbeszélésen besütött a nap, akkor az az a hely volt. Nem lehetett rajta változtatni sosem. Ha harminc éven keresztül hunyorogsz a nap sugarainak ablakon át betükröző szöge miatt, akkor harminc éven keresztül hunyorogsz. Itt nem volt helycsere, ahogyan redőny sem! A közel húsz évemben volt szerencsém megismerni a kollégáimat, és amíg egy kapcsolatban
abból ismerszik meg a másik jelleme, hogy a bajban miként reagálunk, addig nálunk ehhez elég volt egy megüresedő szék. Ebben a világban, ahol a megfizethetetlen rang az egyéni cél, a dementorok csak ártatlan káposztaőrző kispályások lennének, és a tündérkeresztanyák varázspálcája is csak arra lenne elegendő, hogy langymelegre felhevítse az esti kakaót.
Ebbe a néha harmonikusnak mondható, de leginkább alávaló módon feszült légkörbe sorakozott fel egy párásabb szeptemberi napon a négy új rezidensünk, melyek közül kettőt azért vettünk fel az osztályra, mert az apja jóban volt az osztályvezetővel, egyet azért, mert annak az apja jóban volt a kórház igazgatójával, egyet meg ki tudja milyen okból. És itt, ezen a ponton kell elszomorítanom minden álmodozó, kapcsolatok nélküli, éppen orvosi egyetemen hallgató jövőbeni kollégát, aki messze került a valóság partvonalától, hogy az igazság a következő: egy magas színvonalú megyei szülészeti osztályra „hozott pontok” alapján biztosan nem lehet bekerülni. Sokan ismerik itthon a Kowalsky meg a Vega népszerű dalát, melynek mind a címe, mind a hangzatos refrénje a következőt hirdeti: lehetetlen az nincs. Aki ezt a mondatot elhiszi és vallja, és ebben valóban hisz, az naiv, mégpedig olyannyira, hogy egy mesevilágban él, miközben a szomszédban háború dúl.
A „hozott pontok” kifejezés valami rosszul összerakott szócsoport, melyet valaki – oda nem illő – kitalált, miszerint létezik egy bizonyos pontrendszer, ami alapján a legkiválóbb tanulókat felveszik a legígéretesebb rezidensi helyekre. Mese. Mese habbal, jó sok habbal. Ez, itt, ahol én dolgozok, az a szülészet-nőgyógyászat és a legmagasabb prioritású intézmény. (Prioritás: a kórházak és klinikák besorolása arra vonatkozóan, hogy milyen a szakmai színvonal és ehhez milyen eszközpark párosul.) Ezeket a nagybetűs tényeket nem azért emelem ki, mert a mi szellentésünk egy jó chilisbab után is vaníliaaromával átitatott és a lecsengése a jázminra emlékeztet, hanem azért, mert ide nem való mindenki. Ide kispajtás, az anatómia ötös és az OTDK első helyezés megdöbbentően, és pokoli fájó módon kevés lesz! (Az anatómia szigorlat az egyik legnehezebben teljesíthető, 3 féléves tantárgy az orvosi egyetemi képzés során, amely megtanítja a jövő orvosainak az emberi test minden apró részletét. Ha egy szigorlónak szerencséje van, még akkor is csak négyest kap. OTDK: Országos Tudományos Diákköri Konferencia – a kimaxolt stréberek viadala.)
Visszatérve korábbi felelősséggel vállalt megjegyzésemre, miszerint a mi osztályunkra nem való mindenki: hány szintje is van a pokolnak Dante szerint? Tíz? Sajátságos véleményem alapján bárki tévedhet, még Dante is, ugyanis tíznél több van, és itt a szülészeten hamar megismeri az ember a tizenegyediket, az egyszerű halandók számára elérhetetlent. Pontosan emiatt vallom azt, hogy ide válogatott emberanyag kell, olyan, aki bírja a meleget, és idővel képes megszeretni azt.
A többiekről alkotott első benyomásomra már nem emlékszem, csak Tomit figyeltem, mert az osztályvezető, hívjuk Történésznek, már a nap legelején leosztotta nekem a kártyalapokat, és kíméletlenül értésemre adta, hogy ha akarom, ha nem, akkor is megkapom mentoráltnak Kovács Tomit. „Ha már fiad nem született, legalább Kovács Feriként érezd magad egy Kovács Tomi mellett apai szerepben” – utasított viccelődve.
Mondanom sem kell, a főnöknek idióta poénjai voltak, de hosszú évek alatt rátermett helyetteseként legalább azt sikerült elérnem nála, hogy nem kellett rajtuk idióta módjára nevetnem.
Történész – ezt a becenevet én aggattam rá, mert a sírba tudott vinni a jellemével. Ő volt az, aki minden műtét előtt, alatt és után csak a történelemről tudott mesélni, beszélni, ódázni és még néha áriázni is.
A bemutatkozás alatt a vénséges főorvosok természetesen az ifjonc doktornőktől kezdtek kérdezgetni, és mivel sokkal, de sokkal fontosabb dolgom volt annál, mintsem szemtanúja legyek a szemet kápráztatóan jóhiszemű kezdők és a dörzsölt kéjencek haláltáncnak, így inkább vizitelni indultam a nőgyógyászati osztályra.
(Vizitelés: jól működő osztály esetén a kórtermekben fekvő betegek orvosi vizsgálata a nap legelején.)
A nőgyógyászati osztály egy szinttel fentebb helyezkedett el mint az iroda, így kapkodtam a lépcsőfokokat felfelé, majd hangos robajjal kinyitottam a vasajtót, ami az osztályra vezetett. Szerettem ezt a légkört, és imádtam itt dolgozni. A nővérpult szerintem idősebb volt mint jómagam, a mögötte serénykedő szülésznők pedig még inkább, de kedves mosolyuknál, segítőkész pillantásuknál és friss pogácsát kínáló kezüknél többre nem is vágyhattam akkoriban. Arról nem tehettek, hogy a főnököm egy ganajtúró bogár, mint ahogy arról sem, hogy a nyomtató aznap reggel sem működött, és ha sok időbe tellett is nekem, ezekre az alaptézisekre sikerült magamtól rájönnöm, anélkül hogy bárkit is hibáztassak értük, így lettem az összes szakdolgozó szerint a legjobb fej orvos a házban.
– Jó reggelt Kovács doktor! – üdvözölt a nőgyógyászati osztály vezető szülésznője.
– Most már biztosan jó, Ágika! – kacsintottam rá huncutul.
Ágika néni hatvan felé járt és a szemei körül szarkalábak százai kergetőztek, mégis valahogy azt éreztem, hogy mellettem fiatalabbnak érzi magát.
– Legyen szíves, hagyja abba ezt az udvarolgatást! Én hűséges neje vagyok az uramnak – jelentette ki évek óta ismételt álláspontját, amit a közelben várakozó páciensek bizonyára félre is érthettek volna, ha nem kezd el minden osztályon dolgozó személy egyszerre kacagni.
– Minden nap ugyanaz! – háborodtam fel. – Állandóan kikosaraz! Mit kellene még tennem, hogy a szavaimnak higgyen, ne annak, amit lát?
Játékos kitörésemre a jókedvű hangzavar felerősödött, melyet a liftajtók nyitódása tört meg, majd némított el véglegesen a Főnök megjelenése.
– Feri! – szólított meg a Történész. – Kovács doktort véletlenül lent hagytad az irodában.
– Véletlenül – élcelődtem suttogva, melyre Ágika néni mosolyogni kezdett. – El vagyunk havazva az osztályon.
– Ma a gyermekágyas osztályt viziteld le, azért, hogy mihamarabb bevethessük őket élesben! – fordult sarkán a főnök, majd kivágta a vasajtót, úgy, hogy az egész osztály beleremegett.
Mentségére legyen mondva, az az ajtó semmilyen ÁNTSZ szabálynak nem felelt meg. Régről maradt itt, amikor még sugárveszély miatt ilyen ólommal bélelt ajtókkal látták el a kórházakat. Mondanám, hogy EU-s pénzből volt, de nem. Akkoriban, amikor ezt készítették, még nem volt EU, ahogyan sok minden más sem.

* * *

A rendhagyó gyermekágyas vizit vagy inkább „bemutató” után, amit a rezidenseknek produkáltam, egyből igyekeztem a műtőbe, ahol, ha lehet így fogalmazni, olyan, mintha hazai pályán mozognék. Természetesen a főnökkel operáltam, vagyis a műtéti lapon az szerepelt, hogy a Történész operál, míg én asszisztálok neki, de mivel a műtőben az anesztézia (altatóorvos és az aneszteziológus szaksegítő) közreműködésének hála a beteg gyorsan elalszik, onnantól kezdve senkit nem érdekel, ki operál a beteg jobb, vagy adott esetben a bal oldalán.
Magyarországon az a szokás, hogy a beteg bal keze felől áll a műtétért felelős személy, azaz az operatőr, vagy köznyelven az, aki a műtétet végzi. Vele szemben, a páciens jobb keze felől áll az asszisztens, aki segédkezik a műtét során. Az aznapi első műtétet a főnök saját betegén hajtottuk végre, akinél hatvanöt éves korában méhtest daganatot igazoltunk.
A bemosakodásnál épp a vietnámi háborúról hallgattam kiselőadást, amikor megjelent a mentoráltam, és úgy tűnt, hogy életében először most fog nekiállni bemosakodni egy műtéthez. Kiegészíti a műtői csapatot azzal, hogy beáll másodasszisztensnek. A feladata lesz a műtéti terület tisztán tartása, felel majd a jó látási viszonyokért, azaz nála lesz a szívó, ami a vért, illetve a különböző váladékokat egy hengerbe vezeti, irányítja majd a kampókat, ami a hasfali feltárás egyik alapköve, ezáltal tökéletes célponttá válik mindenféle piszkos kis szurkálódásnak, ha épp bénázik.
– Két kör szappanos kézmosás, majd öt kör fertőtlenítő. A szappant egy-egy percig használd, öblítsd le nagyon alaposan, majd a fertőtlenítőt száradásig dörzsöld! – hadartam a protokollt, és a mosdótál fölé mutattam szappanhabos kezemmel, ahol a protokoll posztere lógott.
Na persze nem azért volt feltüntetve a kézmosás higiéniás szabályzata szemmagasságban a csapok felett, mert a bemosakodóban csak olyan életképtelen csacsi emberek dolgoznak, akiknek kihívás lenne megjegyezni egy-két alkalom után, hogy hogyan is kell bemosakodni. Nem. És még csak nem is azért nyomtatták hatalmas times new roman betűkkel a feliratot, mert olyan gyakran váltogatja a kórház a más-más hatóidejű szappant vagy a fertőtlenítőt, hogy nem tudunk alkalmazkodni a változó elemekhez, hanem szimplán csak azért, mert senki sem dörzsöli száradásig a fertőtlenítőt. Ugyanis a higiénés szabályrendszer alkotói robotok voltak, akik figyelmen kívül hagyták, hogy a vegyszerek nem fémre, hanem emberi bőrre kerülnek fel, annak minden előnyével és hátrányával együtt, így aztán egyetlen matematikus gondolkodású szabályíró – nevezhetjük chatGPT-nek – sem vette figyelembe a legelemibb dolgot, a felhasználóbarát üzemmódot, így vált munkájuk értelmetlenné. Bosszantó és kiábrándító egyben a hibák sora, melyet az informatika fejlődése szül, miközben abban a világban élek, ahol a gépek szabják a feltételeket, az emberek eltárgyiasodnak, és míg a fém szépen csillog a fertőtlenítőtől, addig az én bőröm szétreped.
„Ahhoz egy élet is kevés, hogy megszáradjon!” Ezt a mondatot már többször ráírtam alkoholos filccel a protokoll laminált felületére, de a műtősnők nem örültek a ténykedésemnek és rendre megsemmisítették a műalkotásom.

* * *

Cerberus beállt a mosdótál mögé, könyökkel megemelte a sebészi csap kallantyúját és kezdő módon a víz alá tette a kezeit.
– A vietkongok akkoriban mindenre képesek voltak – ecsetelte a főnök a saját megjegyzésével fűszerezett történelmi eseményeket, mellyel révületemből könyörtelenül visszarángatott a jelenbe.
– Vietkong – szólalt meg határozottan Cerberus. – A vietkong már önmagában többes szám. A Viet Cong kifejezés az egész gerillahálózatra vonatkozott, nem pedig egy emberre. Úgy figyeltem meg, hogy nálunk sokan rosszul ejtik ezt, és hibásan többes számra fokozzák.
Mintha mi sem történt volna, úgy próbálta helyesen szappanozni kezeit tovább, és miközben az idő haladása megállt, a Történész orrkagylói kitágultak, bennem pedig kacajos emlék fogant. Hát valahogy így történt meg az, hogy a kis suhanc bariton hangja, illetve módszeres tanári magyarázata megelégedéssel töltött el, holott csak tanú voltam, és mégis magaménak éreztem a sikert. Ő kellett ahhoz, hogy életemben először igazán jól érezzem magam a főnököm mellett, volt képe kijavítani a felettesét élete első munkanapján, mindezt történelemből. Zseniális, ez vitathatatlan.

Ahogy a baloldalamra néztem és figyeltem Tomi mai vonásait, már nem láttam benne azt a kisfiús karaktert, mint az első napon. Időközben felnőtt és gyalázatosabbnál gyalázatosabb napokat töltött mellettem, ami mélyről eredő, vízszintes irányú gyűrődést festett az arcára. Sokszor felvetődik bennem, hogy jól döntöttem-e, amikor a három hónapos próbaidejéről szóló dokumentumot aláírtam, ezzel jóváhagyva a további képzését ebben a szakmában. Akkor fülig ért a szája az örömtől, de vajon most mit érez? Már akkor is jó orvos volt, most pedig még jobb, de mit ér mindez, ha nem boldog? Lehet-e boldog egy orvos csak amiatt, hogy mindennap segít másokon? Lehet-e boldog egy orvos úgy, hogy egy igazi tálentum a szakmájában és ezt a betegek javára fordítja, azokat mindig önmaga elé helyezi? Lehet-e úgy boldog, hogy közben ő maga nem is él? Lehet, hogy mégsem kellett volna aláírnom? Lehet, hogy többet érdemel annál, mintsem saját egészségét és életét feláldozza a Hippokratészi eskü letétele miatt. Soha nem tudom meg erre a választ, hisz időutazó nem vagyok, de bárcsak tudnék valami garanciát, bárcsak kapnék a jóistentől egy jelet, hogy akkor, aznap, azzal az aláírással nem tettem tönkre ennek a remek embernek az életét.
Hisz mit ér az élet, ha közben nem élsz? Mert, bár igaz a mondás, hogy más emberek szolgálata nemessé tesz, de a saját magad szolgálata változtat boldoggá.

* * *

Mialatt Tomi leparkolt a kórház szinte kihalt parkolójában (vasárnap lévén csak az töltötte itt az idejét, akinek nincs más választása), visszaemlékeztem az elmúlt hat évünk legfontosabb pillanataira, mely olyan erővel kötött a sráchoz, amit csak az érezhet, akinek van egy fia. Legalábbis valahogy ilyennek képzeltem.

Oldalak száma: 304
Megjelenés: 2024. október 11.
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-12-6
Méret: 136 mm x 234 mm x 23 mm

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Líra Könyv
Könyvtárellátó, KELLO

Az író eddig megjelent regényei

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.
A SÁRGA története 2.
A MAGENTA története
Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

Col O. Broox: A MAGENTA története 2. fejezet

A MAGENTA története

Fülszöveg:

IZABELLA NAVARRO
Egy írónő, aki első, nagy sikert aratott könyvének megfilmesítésén dolgozik. A könyv a szakmája újraértelmezéséül és egyúttal múltjának feldolgozásául szolgál.

JORDAN REED ARMSTRONG
Visszavonult sportoló, aki előtt nincs akadály. Megszállottsága és agresszív életszemlélete miatt szélsőséges döntéseket hoz. Éles csapdákat helyez el, ám elképzelhetetlennek tartja, hogy ő maga valaha belelépjen egybe.
A kifürkészhetetlen sorsnak köszönhetően útjaik összefutnak.
Mekkora energia, munka és türelem kell ahhoz, hogy a víz megformálja a kemény sziklát azért, hogy ne legyen éles és ne sértsen meg bárkit, aki hozzáér? Mi történik, ha olyan emberek találkoznak egymással, akik nem működnek együtt jól?
Mi történik, ha a cél sem ugyanaz?
Mi történik, ha a valóság illúzióvá válik, majd a ködben elhiszed a láthatatlant és megérinted a megfoghatatlant?
Te mit tennél, ha képes lennél a változásra? És mit tennél, ha a végén kiderülne, hogy te vagy a szikla?

Részlet Col O. Broox: A MAGENTA története című regényből

2. Fejezet

Jordan Reed Armstrong

Annak ellenére, hogy az autóversenyzői karrierem már évekkel ezelőtt befejeződött, még mindig magas hőfokon égő társadalmi kapcsolataim voltak, kötelező megjelenésekkel, interjúkkal és szakkommentátori feladatokkal. Emellett kapcsolatban maradtam a régi csapatommal, és szakértőként folyamatosan segítettem az autók fejlesztésében, hiszen a későbbiekben is a csapatom egyik masszív tartópilléreként képzeltem el a jövőmet, csak már nem a versenyülésben. Hiányzott a harc, de minden pilóta életében eljön a váltás ideje. Nálam ez pár éve történt meg.

Azóta az üzleteimmel foglalkozom, amiket még versenyzőként indítottam, és azóta is újabb és újabb kihívásokat keresek az életemben, hogy kielégítsem a jellememből fakadó kíváncsiságomat és örökmozgóságomat. Érdekel minden, ami kapcsolatban van a művészettel, csillagászattal, divattal, zenével, ingatlannal, gasztronómiával vagy egyéb sportokkal. Az élet bőkezűen bánt velem szerencse terén; amihez hozzányúlok, arannyá változik, vagy még annál is értékesebbé, de sikerem ellenére sem tudok szabadulni a gyökereimtől, amelyek minden egyes nap emlékeztetnek arra, hogy igazán boldog az autóban voltam, és bármilyen apróság, amit ott, akkor a kormány mögött ülve elértem, sokkal többet jelent számomra, mint ami most körülvesz.

Napról napra egyre jobban hiányzik a mértéktelen, mohó múltam, még akkor is, ha arra gondolok, mennyire fájtak az edzések, mennyire gyötrelmes volt újra összepakolni, és becsekkolni a repülőtéren… Hányszor álmodoztam róla, hogy ha végre egyszer befejezem, akkor kipihenem magam, és majd sokkal könnyebb lesz az életem. Nem lett könnyebb. Honvágyam van minden egyes nap, minden egyes reggel, amikor felkelek és tudatosul, hogy nem kell versenyeznem, és ha indulnom kell, nem oda indulok, ahová a szívem vinne. Hiányzik a kínzó, embert próbáló súlyzós edzés, a végtelennek tűnő kilométerek, amit már nem akartam lefutni, a hányingert keltő fehérjeturmixok, amiket kötelező volt meginni. Versenyzőként arról panaszkodtam, hogy soha nem tudok egy jót enni a versenysúly megtartása miatt, ma… ma meg csak álmodozom arról, aki akkor voltam. Öt év alatt elfogadtam, hogy az űr pótolhatatlan: fogjak akármilyen új projektbe, semmi sem hozza vissza azt az életet, amiben igazán szerettem élni.

Soha nem nősültem meg, és gyermekem sem született. Más pilóták azért hagynak fel a versenyzéssel, mert a család fontosabbá válik, és nem kockáztatnak egyetlen feleslegesen megtett életveszélyes kilométert sem, mert már csak a biztonságra törekednek. Legtöbbjüknek a gyermekük jövője sokkal jelentékenyebbé válik, mint a saját jelenük.

A múltra visszatekintve, egykeként nőttem fel a szüleim által nyújtott óvó biztonságban. Édesapám a negyedik világbajnoki címemet követően hunyt el, édesanyám pár hónappal később követte őt. Elvesztésüket követően a családom a csapat lett, majd a versenyzés befejezését követően csak Tony maradt állandó társam. Ő a biztonsági emberem, edzőpartnerem, és a meg nem született öcsém.

Fél évvel ezelőtt az egyik interjú során kérdezték meg tőlem, hogy olvastam-e már a Story of Red című könyvet. Az igazat megvallva, mintha már hallottam volna a könyv címét, de elképzelésem sem volt a történetről, így akkor magabiztosan csak annyit válaszoltam a kérdezőnek, hogy a könyv már az asztalomon hever, és pimaszul megjegyeztem neki, hogy túl korán tette fel a kérdést.

Ezt követően bármilyen társaságba is kerültem, többen a véleményemet kérték a könyvről, így kénytelen voltam elolvasni azt. Már a könyv első oldala után furcsa érzésem támadt, mely érzetemet a könyv további lapozgatása csak fokozta. Kétségtelenül a lerakhatatlan kategóriájú könyvek halmazát képviselte. Mindig volt, ami miatt továbblapoztam: vagy azért, mert vártam a bennem felmerülő kérdésre a választ, vagy azért, mert pofon vágott a kapott válasz, de én nem rajongtam a könyvért – szabályosan dühös voltam, és idővel egyre dühösebb.

Ez a könyv rólam szólt.

Nem az egész életemről, de az életemben történt események sorai olvashatóak a lapokon, olyan titkokkal, melyeket csak a legközelebbi hozzátartozóim tudhatnak rólam. Apróbb módosítások történtek, időrendi zavar és átrajzolt karakterek, de egyértelműen rólam íródott. Döbbenettel vettem tudomásul az árulást, mely körülvett engem, és a tényt, hogy csak a könyv népszerűsége miatt vált ismertté a jelenkori Júdás. Népszerűtlensége esetén soha ki nem derül számomra, hogy elárultak, és a könyv a süllyesztőbe kerül, ahova a többi jelentéktelen alkotás. Most viszont más volt a helyzet. Ez a könyv kiemelkedett a többi közül. Kihasználták az életem részleteit, és csavaros módon szerelmi történetként árulják. Biztos voltam abban, hogy a főhős karaktere nélkül semmit sem érne a könyv, márpedig a főhős én vagyok.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, és az árulás tényétől émelyegni kezdtem. Negyvenkét éves vagyok, visszavonult, ötszörös világbajnok brit autóversenyző. Igaz, sem a könyvben szereplő Jamie, sem a gyermek nem jött el az életembe, de azon kívül szinte minden, Jadenről rajzolt jellemvonás, karakterisztika megfeleltethető az én tulajdonságaimnak. Bőrszín, nemzetiség, vallás. Volt az életemben kudarcba fulladt szerelmi történet, volt az utolsó előtti pillanatban mások hibája által elvesztett világbajnoki cím, szoros meccseim az üzleti-szponzori területen, és megannyi mentális harcom a csapattársaimmal és a médiával szemben. Nem tudom, mi bosszantott jobban: az, hogy valaki elárult engem, vagy az, hogy ugyanez a személy vagy valaki más mocskos módon meggazdagodott belőlem. Nem haragudtam volna, ha személyesen megkeresnek és meggyőznek, hogy adjam a hozzájárulásom egy ilyen, egyébként valóban élvezetes könyvhöz, hiszen korábban már többen megtették a karrierem során. Életemről még dokumentumfilm is készült, annak ellenére, hogy még élek. Engedékeny vagyok és segítőkész ezekkel a felkérésekkel kapcsolatban. Azt viszont, hogy valaki ennyire ostobán, a hátam mögött szeretne az én erősségeimből és a gyengeségeimből meggazdagodni, azt nem tűrhetem. Ép elmével biztosan nem.

Az író a G.I.N.A. fantázia névvel illeti magát. A hivatalos keresőoldalakon egy nő látható, nagy karimájú kalapban. A kép legalább húsz-harminc éves, talán még annál is régebben készült, ami mindenképp félrevezető az író személyazonosságával kapcsolatban.

A könyv elolvasása után azonnal felkerestem a jogtanácsosomat, mit tehetek ebben a nyilvánvaló esetben, hogyan tudnám megtalálni az írót, és felelősségre vonni a tettéért. Nincs szükségem a pénzére, de amit velem tett, azért mindenképp fizetni fog. A jogtanácsos számos megoldást talált, hogyan lehetne becsületsértésért indítványt benyújtani a szerző ellen, de felvilágosított arról, hogy beismerő vallomás nélkül az eljárást ejteni fogják. Zsákutcába kerültem, és a dühömet csak az idő múlása tudta csillapítani.

Pár héttel ezelőtt tudomásomra jutott, hogy a könyvből filmet készülnek forgatni, melyhez vezető producert keresnek. A hír hallatán azonnal felvettem a kapcsolatot a cég elnökével, és megegyeztünk a feltételekben, melynek nagy része formalitás volt. Meghatározásra került, hogy mennyi befektetett tőkéért, milyen feladatokba szólhatok bele, a castingtól a vágásig. Egyetlen kritériumom volt, mellyel meglepő módon a produkció gördülékenységét leginkább fékeztem: ragaszkodtam az író jelenlétéhez. Figyelmeztettek, hogy több könyvadaptáció filmsikere pont az írói jelenlét miatt maradt el, de megnyugtattam őket, hogy ha a helyzet azt kívánja, bármikor elüldözöm az adott személyt. Igazából azt sem tudtam, hogy egy ember áll az árulásom mögött, vagy egy egész ellenséges csapat.

Meggyőztem a céget az érveimmel, és a gépezet beindult. A tegnapi napon épp az aktuális partneremmel, Pamelával vakációztunk Hawaiin, amikor telefonhívást kaptam a produkciós cégtől.

– Üdvözlöm, Jordan! Jó hírekkel szolgálok – kezdte Mark. Mark volt a tervezett film producere, akivel évek óta barátságos viszonyt ápolok. Mark ugyanúgy londoni születésű, mint én, emiatt egy elvághatatlan kötelék köt minket össze a magánéletben, és abban is hasonlítunk, hogy mindketten betartjuk a kötelező két lépés távolságot, ha pénzről van szó.

– Üdvözlöm! Folytassa! – lelkesültem fel a hívástól.

Nem számítottam ilyen korai jelentkezésre. Fejben úgy képzeltem, hogy hónapokat kell várnom, mire a szerzővel megegyezik a cég.

– Személyesen találkoztunk az íróval, és kifejezett kérése volt, hogy a castingon részt vegyen, nekünk kérnünk sem kellett a személyes részvételt – mondta Mark határozottan.

– Nagyszerű! – lelkendeztem. Szinte tapsoltam a kezeimmel. – Mikor kezdődnek a munkálatok?

Azt kívántam, bárcsak már másnap támadásba lendülhetnék.

– Öntől függ – válaszolt Mark röviden, ami egyet jelentett.

– Ez esetben akkor azonnal hívom, ha visszaértem L.A.-be – zártam le a beszélgetést.

Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy sokkal kedvezőbben alakul a helyzet, mint ahogyan azt kalkuláltam. Tartottam tőle, hogy a szerző esetleg szagot fog, és csak képviselőket fog maga helyett küldeni, de úgy tűnik, ebben is olyan ostoba, mint a könyvírásban.

A hívást követően közöltem Pamelával, hogy a nyaralásomnak vége, mert azonnal haza kell repülnöm munka ügyben, de őt marasztaltam, hogy nyugodtan töltse ki a maradék két hetet, és hívja meg az egyik barátnőjét a helyemre. Eleinte sajnálkozott, de egy engesztelő zafír karkötővel meggyőztem, hogy ennek így kell lennie. Nincs értelme az én dolgaim miatt lemondania a pihenésről, amit már hónapokkal ezelőtt leszervezett nekünk.

Pamela gyönyörű, egzotikus szépség volt, tengerkék szemekkel, brazil, telt idomokkal, feszes popsival és kerek, hetyke mellekkel, amiket a bikini alig tudott tartani. Fantasztikusan nézett ki. Ha elém raktak volna egy magazint, amiben a világ legszebb női lettek volna, akkor is őt választottam volna. Már több mint egy éve alkottunk egy párt. Eleinte egész nap izgalomban tartott a kinézete, a kedvessége és a csábos mozdulatai, melyeket nem lehetett tanítani. Férfiként pedig nem lehetett ellenállni ezeknek. Majd pár sűrű és izgalmas hónap után újra a munkába temetkeztem, és a vonzalom, amilyen viharral jött, úgy el is múlt. Közeledik a születésnapja, és nem szeretném egy szakítással összetörni a szívét, így a már meghozott döntésemmel várok még pár hónapot. Ő huszonhárom éves, így biztos vagyok benne, hogy hamar talál magának vigaszt egy középkorú, drága sportkocsis üzletember ölelő karjaiban. Pamela állítja, hogy szerelmes belém, de én már ismerem ezt a fajta szerelmet. Az első perctől kezdve, mióta nekem adta magát, azonnal áldozatként viselkedett. Ezt ő nem tudta. Ő biztonságban érezte magát, és nem harcolt ellenem. Ehelyett imád, istenít, rajong értem, amit tévesen szerelemnek képzel. Hogyan lehetne szerelem, ha mindent akként tesz, ahogy nekem jó? Számomra ez csak a hétköznap definíciója, míg ő álomként jellemzi.

Az ismerkedő fázis a legizgalmasabb egy kapcsolatban, mert ekkor még az emberek önmagukat adják. Abban a szerepben vannak, ami felkelti az érdeklődésemet, majd nagyon rövid idő alatt megváltoznak, és azzal kezdenek foglalkozni, hogyan tehetnének a kedvemre. Ez lassan, de biztosan kiábrándít engem. Én megértem az okokat, mert voltaképp ők ilyen életre vágynak, amit mellettem valósítanak meg, és ezért bármilyen áldozatot képesek meghozni, hiszen végre a korábban kergetett álmukban élhetnek mellettem, és hisznek abban, hogy ők lesznek az utolsók, akik meghódítanak. Már-már bizarrnak találom azt, hogy tényleg mindannyian elhiszik azt, hogy utánuk már senki sem jöhet az életembe, ezzel kergetve a hiú ábrándot, ami örökre csak ábránd marad, mert a valóság ennél sokkal, de sokkal felületesebb.

Minden kapcsolat, amit eddigi életükben építettek, minden fotózás, amire elmentek, minden diéta, amivel testüket sanyargatták, minden óra, amit a sminkesnél vagy a fodrásznál töltöttek vezetett el odáig, hogy megismerkedjenek velem. Velem, akit nem is ismernek, és akit talán sosem ismerhetnek meg.

Vajon hánynak okozok még csalódást? Hány ilyen okos, mégis naiv lánynak kell még nemet mondanom? Hányszor kell még rosszfiút játszanom?

Már rég nem kergetek hiú ábrándokat; tisztában vagyok azzal, hogy ők is tudják a döntésük következményeit és hátulütőit, de ezek ellenére sem vagyok képes tisztelni őket. Talán csak eleinte, vagy csak vágyom rá… Már nem tudom.

Én már öreg vagyok ahhoz, hogy bárkibe is szerelmes legyek. Próbálkoztam velem egykorú, tapasztalt nőkkel is párkapcsolatot kezdeni, de nem tudtam megbirkózni az általuk a kapcsolatba hozott, múltjukból fakadó terhekkel, ily’ módon ők sem tudtak nagyobb érzelmet kiváltani belőlem. Harminchat évesen vonultam vissza az autóversenyzéstől. Ez alatt a hat év alatt négy, Pamelához hasonló hölggyel volt rövidebb-hosszabb párkapcsolatom. Ezekben a kapcsolatokban eleinte remekül éreztem magam, majd egyre inkább érződni kezdett a jelentős korkülönbség, illetve a vele járó érzelmi- és intellektuális nincstelenség, mely idővel bosszantani, később idegesíteni kezdett, a legvégén pedig kibírhatatlanná tette a hétköznapjaimat. Pamela már négy hónappal ezelőtt elérte nálam a bosszantó érzetet, de még nem találtam meg az utódját, így addig tűröm és „szeretem”.

Az, hogy kapcsolatfüggő vagyok, számomra is világos. Nem szeretek egyedül aludni. Szükségem van rá, hogy mindig legyen társam, még ha az a társ nem is olyan, mint ahogy a nagykönyvekben meg van írva. Kíméletlen módon csak kifacsart kapcsolatokból vagyok képes továbblépni, és minden alkalommal megcsalom a következő partneremmel az előzőt. Képtelen vagyok ezen változtatni. Igénylem az ebből fakadó biztonságérzetet, függetlenül attól, hogy tudom, fájdalmat okozok mindenkinek, aki résztvevője a magánéletemnek.

Fiatalabb koromhoz képest már szelídültem; akkoriban egyszerre sokkal, de sokkal több vasat tartottam a tűzben. Ma már inkább békésebb viszonyokra vágyom, már nem tüzel fel sem a féltékenységi reakció, sem a hisztéria, amik korábban a mindennapjaim részei voltak. Titkon én is, mint minden ember, vágyom arra, hogy egyszer elém sodorja a sors azt, aki miatt valóban véglegesen megváltoznék, és akivel békében leélném a hátralévő életemet, de nem fürkészek rózsaszín álmokat.  Beletörődtem a sorsom ezen részébe, és elfogadtam, hiszen az életem többi részében aratott sikereim túlkompenzálják a magánéleti csalódásokat.

Mindenesetre jelen kapcsolatom is biztosít afelől, hogy bármit, bármikor megtehetek anélkül, hogy tudni akarjon róla, ugyanis a kapcsolataim legelején kiosztásra kerülnek a kapcsolatban betöltött szerepek. Tudatosan olyanokat választok, akiknek ez megfelel. A korlátokat soha életemben nem bírtam, és nem is tűrtem senkitől.

Én határozom meg a határvonalat, és ha akarom, én azt bármikor átléphetem. Ők viszont soha. Ami a legkiábrándítóbb, hogy meg sem próbálta egyikőjük sem.

Helyi idő szerint hajnalban landoltam L.A.-ben, és mintha soha el sem hagytam volna a házam, azonnal felvettem a napi rutinomat. Kora reggeli edzéssel kezdtem, amit a kedvező hullámoknak köszönhetően egy kiadós szörfözés követett, és miután lecsúszott a torkomon a keserűen zöld smoothie, már azon gondolkodtam, milyen ruhát öltsek magamra egy számomra igencsak jelentős találkozáshoz.

Délelőtt tizenegykor már a forrón gőzölgő kávét fogtam a kezemben Markkal szemben ülve, amit a cége hatalmas irodájában fogyasztottunk.

– Férfi vagy nő? – kérdeztem, miután a kötelező illemköröket lefutottuk.

– Nő – válaszolta Mark, miközben tejszínt öntött a kávéjába.

– Sejtettem – mosolyodtam el. – Már alig várom, hogy találkozzak vele.

– Biztos vagy benne, hogy ismer téged? – kérdezte.

– Biztos. Ennyi véletlen nem lehet. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki pontosan olyan személyt alkosson, mint amilyen én vagyok. Már tippjeim is vannak – nevetgéltem.

– Megosztod? – kérdezte Mark hátradőlve.

Egy úriember volt. Olyan tapintatosan kérdezett, mintha meg sem tette volna.

– Szerintem az egyik exem lesz. Sajnos sokan vannak, csak abban bízom, hogy a nevére emlékezni fogok – kacagtam el magam, miközben azon gondolkodtam, hány, de hány nő volt már az életemben.

– Ahogyan te fogalmazol, ostobán viselkedik, viszont akivel én találkoztam, minden, csak nem ostoba – jegyezte meg halkan Mark.

– Kiugrasztom a nyulat a bokorból, megígérem – nyugtattam meg.

– Ahogy látod, Jordan. Ebbe az akciódba én magam nem szólok bele, de jó lenne, ha a film elkészülne, mert hatalmas az érdeklődés a színészek részéről is, ami mostanában a túltelített piacon olyan, mint koldusnak a kenyér.

– Kétséget kizáróan jó lett a könyv – jegyeztem meg bosszúsan.

– És a marketingje sem utolsó. Európai könyv rég robbantott ekkorát nálunk – fejezte be gondolataimat Mark hangosan, majd mély levegőt vett. – Jordan, most is elmondom, de tudod te is, hogy a te pénzed bánja, hogy idő előtt borítod a kártyavárat, és dugába dől a projekt.

– Bízz bennem! – legyintettem. – Mikor érkezik ide?

– Nem tudom pontosan – mondta Mark, miközben az üres csészéjét visszatette a tálcára. – Kiküldtük neki a tervezetet. Jelzek neked, ha többet tudok.

– Azt mondod, hogy remek színészi gárda gyűlik össze a filmben? – kérdeztem izgatottan.

– Annál is jobb – mosolygott Mark.

Két nap múlva hivatalosan kezdetét vette a film castingja. Mark nem túlozta el, mert jelenleg már igencsak befutott színészek nevei is sorakoztak a jelentkezők listáján. Megegyeztünk, hogy az ismeretlenekkel kezdjük a castingot, a nagyágyúkat csak az utolsó körökre hívjuk be. Ez volt Mark egyik alapstratégiája, mely jelenséget én pszichoterrornak neveztem, ő viszont tapasztalatszerzésnek.

A napok teltek-múltak, de G.I.N.A.-nak még se híre, se hamva nem volt a castingokon, ezért rossz érzet járta át a testem, és aggódni kezdtem, nehogy idő előtt kiderüljön számára a vezető producer kiléte, mert ha a gyanúm beigazolódik, és megtudja, hogy itt vagyok, akkor még vissza is léphet a feladattól. Általános tapasztalatom az exeimmel kapcsolatban, hogy inkább az életüket kockáztatva futnak át egy négysávoson, minthogy mellettem elsétáljanak az utcán, mindezt érthetetlen okokból, hisz én biztosan nem sérülök meg…

4490,00 Ft

Col O. Broox: A MAGENTA története

Kiadó: Magánkiadás
Oldalak száma: 448
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-02-0334-8
Méret: 136 mm x 204 mm x 36 mm

Elfogyott

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0