Bolyki Tamás: Egy őrület fogságában | I. Regényíró pályázat
Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Bolyki Tamás: Egy őrület fogságában című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.
A történetről röviden:
A főszereplő sokadjára szökik meg egy állami gyermekotthonból, mert úgy hiszi, ez az út vezet számára egy jobb élet felé. Ezúttal azonban belekeveredik egy rablásnak induló gyilkosságsorozatba, amely során nemcsak fizikai, hanem lelki sérüléseket is szerez. Menekülni kényszerül. Nem tudja, hogyan került hozzá egy rendőr szolgálati fegyvere, és hiába vár segítséget, magára marad.
Vagyis majdnem…
Bolyki Tamás: Egy őrület fogságában
krimi
egy őrület fogságában
a buja pesti éjszakában
elmondom az imát és bedobom a vitaminokat
az igazi élet nagy kaland
a sok jóból jó sokat!
(Európa Kiadó: Küldj egy jelet)
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák
– S mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok
(Charles Baudelaire: Kapcsolatok)
PROLÓGUS: A NÜRNBERGI TITOK
„Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert övéké az Isten országa.
Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, az semmiképpen nem megy be abba.”
(Márk 10:14-15)
ELSŐ RÉSZ: AZ ALKALOM SZÜLTE HARCOS
A túlzások szülőanyja nem az öröm,
hanem a boldogtalanság.
(Friedrich Nietzsche)
1. A szabadság ára
„Háromnegyed hatkor megnyikkant az ébresztő. Néhányat kattant, majd egy sorozat rövid csengetés következett. Reine elhallgattatta az órát. Már rég ébren volt, fel is öltözködött, aztán újra meg újra elbóbiskolt, és fél hat tájban végleg felébredt. Lelökte magáról a takarót, és kiugrott az ágyból. Farmernadrág, sárga trikó, meg a kézilabdacipője volt rajta, amelynek kissé hosszú a fűzője. Ma kell elutaznia nyaralni, a Gyermekek Szigetére…”
Bence a takaró alatt eloltotta a zseblámpát, és becsukta a könyvet, A Gyermekek Szigeté-t. Több mint tízszer olvasta már; szinte minden mondatát tudta volna idézni. Ezért nem is viszi magával most, amikor Reine nyomán ő is elindul, hogy rátaláljon önmagára (akármit jelentsen is ez utóbbi kifejezés). Ezt is többször megpróbálta már, ám eddig minden alkalom után meg kellett állapítania, hogy maradt, aki volt, és semmivel sem tud többet önmagáról. A kudarc mindig letörte egy kissé, de soha nem annyira, hogy végleg feladja a dolgot.
Kipattant az ágyból, ahol eddig teljesen felöltözve feküdt. Gondosan elrendezte az ágyneműt a sötétben, majd a könyvet, mely a könyvtár tulajdona volt, az összehajtogatott takaró közepére rakta. Még véletlenül se gondolják, hogy elvitte, ami nem az övé!
Szíve a torkában dobogott, amikor végigosont a kihalt folyosón. A kék színű éjszakai lámpák fénye kísérteties árnyakat varázsolt a táblázatokkal és szemléltető ábrákkal telezsúfolt falakra. Más nevelőotthonokban tablókat és világhírű festmények színes reprodukcióit láthatja az ember a folyosón, az itteni igazgató azonban egy iskolából került ide, és csak a tananyaggal szorosan összefüggő képeket tűrt meg a falakon…
Bence hirtelen összerezzent. Távoli, elnyújtott sikoly szállt fel valahonnan az épület mélyéről!
A fiú szíve akkorát dobbant, hogy azt hitte, kiszakad a testéből.
Aztán meghallotta a „Homályzóna” című tévésorozat szignálját. Elfojtott egy káromkodást, és halk sóhaj kíséretében kiengedte a tüdejében rekedt levegőt.
Az igazgató… Földszinti lakásában nézi a műholdas adást. Kissé süket – saját állítása szerint az állandó idegfeszültségtől –, és csak a bömbölő televíziót tudja élvezni. Persze nem is csoda ez az idegfeszültség, annyi horrort néz. Bence talán tucatnyit látott életének tizenhárom éve alatt, de ha rájuk gondol, most is kiveri a verejték.
Márpedig ha nem akar rájuk gondolni, akkor mindig az eszébe jutnak, mert hiszen mire is gondolhatna éjszaka, egyedül a félhomályban? Minél erősebben igyekezett száműzni a fejéből a filmeket, annál több ijesztő jelenet tolakodott az agyába. sürgősen el kellene terelnie a gondolatait, de Bence erre képtelen volt.
Istenem, hogy lehet olyan marha, hogy saját magát ijesztgeti?!
Reszkető lábakkal lépett a legközelebbi ablakmélyedéshez. Ledobta válláról a sporttáskát; nem érdekelte a tompa puffanás, amit okozott. Nedves ujjaival megragadta a radiátor hűvös fémbordáit, és orrát az ablakhoz nyomva, tágra nyílt szemekkel bámult keresztül az üvegen. Először nem látott ugyan semmit, de valamivel el kellett terelnie a gondolatait.
Remélte, hogy nem fogja megpillantani a szörnyeket.
„Homályzóna”… Ismét meghallotta a film kísérőzenéjét.
Erősebben szorította a fűtőtestet. Odakint esett az eső, figyelte a cseppek kopogását a párkányon. Sötét felhők takarták az eget, de Bence most nem látott mást, mint színes, pattogó szikrákat a szeme előtt.
„Homályzóna”… Az udvaron a sötétség, a folyosón az árnyak. Ilyenkor szoktak előbújni, nincs menekvés. Képzelete legmélyéről a valaha látott összes gyilkos rémség felbukkan, ha hagyja.
„Homályzóna”…
Emlékszel arra a részre, amikor a fazon rettenetesen fél a repüléstől? Mégis utaznia kell, de tiszta ideg az ipse, és szörnyeket lát a gép szárnyán, miközben repülnek…
Szörnyeket.
SZÖRNYEKET.
NEEEM!!
Kis híján felkiáltott. Megrázta a fejét; érezte, hogy homlokáról elszabadult izzadságcseppek csapódnak az ablakra. Nem akart szörnyeket látni!
Nem!
Összeszorította a szemét. Ujjai elfehéredtek a fűtőtest bordáin. Tudom, mi van az ablak előtt, gondolta. Látom! Látom a körtefát, az ágait. Az ágait, amelyek közül az alsókat lefűrészelték, hogy a nevelőotthon lakói ne tudjanak felmászni a fára…
Látom a fát! A fát, ami úgy néz ki, mint az a másik a „Poltergeist” című filmben…
Nem, hát ez nem lehet! Már megint kezdődik… Nem is hasonlít a két fa, istenem, egyáltalán nem hasonlít, hiszen az…
Emlékszel a filmre?
Derelye, a legfiatalabb szakács csempészte be az épületbe, a harmadikosok kérték el tőle a szomszéd hálóból, de végül az egész szint megnézte éjjel a társalgóban. Pici nyitotta ki a videomagnót rejtő szekrényt úgy, hogy egy karcolás sem látszott a záron. Aznap Parizer volt az ügyeletes nevelőtanár, ő tizenegy után járja az utolsó körét, aztán négyig húzza a lóbőrt.
Emlékszel rá?
A kicsik elaludtak a filmen, a nagyok meg majd összeszarták magukat annál a jelenetnél…
Nem!!! Nem akar emlékezni rá!
Derelye még hozott nekik egy-két horrort és pornót, amíg ki nem rúgták, de Bence már csak a „Homályzóná”-t nézte meg.
Hát ez nem igaz, hogy milyen hülye! Még mindig horrorfilmeken jár az esze, ahelyett, hogy… hogy… Nem is tudja hirtelen, hogy mit kellene csinálnia… Talán Batmanre és Robinra gondolhatna, ahogy aprítják azokat a nevetséges gengsztereket… Igen, igen, azokat az emberi szörnyeket, akik éppoly nevetségesek, mint…
Jézusom, milyen hülye tud lenni!
Lüktető ujjakkal engedte el a radiátort. Megtántorodott, de már jobban volt. Rövid, szőke haja a homlokába tapadt, arcán és hosszú, lányos szempilláin (amitől Marika néni, az egyik nevelőnő alsóban annyira ellágyult, hogy gyakran ölelgette Bencét) verejték csillogott. Halványkék ingén sötét foltokban terjedt a nedvesség, kissé szűk és rövid farmernadrágja pedig kellemetlenül feszült a combjára és a fenekére.
Érezte, hogy egész testében remeg, de boldog volt. Sikerült elűznie a szörnyeket, és tudta, hogy ma már nem térnek vissza. Fogalma sem volt róla, hogy honnan tudja ezt ilyen biztosan, de érezte, hogy jó darabig nem kell félnie a saját fantáziájától. Képzeletbeli szörnyei amilyen gyorsan támadták az elméjét, olyan váratlanul vissza is húzódtak. Így történt ez máskor is; nem lepődött meg rajta. A doki bácsi tavaly azt mondta, hogy ezek pánikrohamok, de nem vészesek. Bence ugyan nem tudta, hogy mi az a pánikroham, csak azt érezte, hogy kis híján szívrohamot kap, ha megjelennek a fejében a szörnyek.
Megtörölte az arcát, felvette a táskát a földről és megiramodott a folyosó vége felé. A falikútnál ivott egy kortyot, és vizet fröcskölt magára. Aztán rájött, hogy odakint esik az eső, és elvigyorodott. Úgy érezte, visszatért a megszokott hétköznapi hülyesége. Most már vitathatatlanul önmaga volt, a kissé lökött agyával és bízott benne, hogy semmi nem állhat a küldetése útjába…
A lépcső mellett felpillantott az ősöreg elektronikus faliórára, amelyen a nagymutató éppen ugrott egyet. Három percet siet, tehát pontosan 1 óra 21 van, állapította meg.
A korláton csúszott le a földszintre, aztán az előtérben rögtön be is mászott egy vitrin alá, amelyben az intézet különböző tanulmányi versenyeken szerzett trófeái voltak kiállítva. A „Ki tud többet a Szovjetunióról?” című vetélkedő oklevele békésen megfért „A jövő vállalkozói” elnevezésű verseny emlékplakettjével, hirdetve, hogy valahol messze nemrég megváltozott a világ, de az itteniek nem hagyják magukat zavartatni.
Bencének mindössze néhány percet kellett várnia, hogy meghallja Bagoly, az ügyeletes tanár lépteit. Most ellenőrzi a keleti szárnyat, a lányokat. Ma éjjel már nem is fog visszamenni oda, ami azt jelenti, hogy hat harmincig, az ébresztőig nem fedezik fel a nyitott ablakot, amelyen át Bence kilép az udvarra…
Alig fért el a vitrin alatt; szorosan a hideg kövezethez préselődött. Szerencsére nem lógtak pókhálók a szekrény aljáról, ahhoz túlságosan gyakran takarítottak; ez volt ugyanis az egyik feladata az éppen büntetésben lévő növendékeknek – és hát büntetésben mindig volt valaki. Bence türelmetlenül várta, hogy Bagoly elhaladva előtte, beforduljon a sarkon. Akkor aztán előkúszott a szekrény alól, és magas szárú vászon tornacipőjében hangtalanul átszáguldott az egykori kastély keleti szárnyába. Villámgyorsan kinyitott egy ablakot, és elegánsnak szánt ugrással (mint Batman) kivetődött az udvarra.
Aztán visszamászott a táskájáért.
Kifelé másodszor is ugyanabban a pocsolyában ért földet a rózsatövek közt. Hiába, na, ez van.
Az eső csendesen, folyamatosan esett. Mintha nem is augusztus eleje volna, hanem mondjuk október közepe. A rózsaágyásban bokáig süllyedt a sárba; érezte, hogy sikamlós sár szivárog tornacipőjébe. Felkapta a táskáját, és sietve átvágott az udvaron a kőkerítésig.
Az egykori kastélynak mára nem maradt parkja. A falu, amelynek szélén épült, időközben városkává nőtte ki magát. Házai, utcái mind közelebb nyomultak az épülethez, éppen csak tenyérnyi zöld részt hagyva körülötte. Az intézetet végül magas kőfallal kerítették körbe, s játszóteret építettek az így maradt udvarba. Ez tökéletesen megfelelt a kicsiknek, az idősebb növendékek viszont megalázónak tartották, hogy szabadidejüket holmi csúszdák és homokozók között töltsék. Ezért aztán módszeresen rongálták a hintákat és a mászókákat, miközben focipályát követeltek nevelőiktől. Bence, bár életkora megkövetelte volna, mégsem tartott ezekkel a lázadozókkal, és ezt ők nem is vették zokon. Mindig magának való különcként kezelték, aki ritkán vett részt a közösségi életben. A fociért sem lelkesedett különösebben. Egy éve még kézilabdázott az iskolában, aztán azt is abbahagyta. Korához képest alacsony volt (egyesek szerint vézna is), és ez idegesítette. Bár kétszer is elment a súlyemelők edzésére kondizni, de sosem lehetett egyedül a teremben, és szégyellte magát a többiek előtt, akik kétszer-háromszor akkora súlyokat emelgettek, mint ő, amitől persze a maradék önbizalma is elpárolgott, és többé rá sem nézett az erőgépekre…
Ennek lehetett a következménye, hogy most nem bírta felhúzni magát a kőfalra.
Igazság szerint számított erre, de azért megpróbálta – persze hiába.
Tudta, előre tudta ezt, és nem esett kétségbe. Csakhogy a legközelebbi fa is legalább öt méterre nőtt a kerítéstől, és az ágai legfeljebb egy macskát bírtak volna el.
Más utat kellett hát találnia…
A kapun át tudna ugyan mászni, ám azt az utca felől egy ostornyeles kandeláber borítja éjszaka is nappali fénybe. Márpedig ha Bagoly véletlenül kipillant valamelyik ablakon, és észreveszi őt (sajna a látása kitűnő), akkor perceken belül az üldözésére indulnak, és Bence nem jut messzire…
Megoldást kellett találnia!
Körülnézett, de nem sokat látott. Az eső sűrű, apró szemekben esett, halkan sustorgott a fák levelein, mintha a szél susogtatná őket. Az udvarnak ez a része szinte teljes sötétségbe borult. A hold és a csillagok fénye nem tudott áttörni a vastag felhőtakarón, az épület és az utca világítása viszont túl messzire volt ahhoz, hogy érdemben javítson a helyzeten.
Bence vaktában indult vissza a játszótérre. Kikerülte a fém mászókákat, belebotlott a homokozóba, aztán végre odaért a földbe ágyazott autógumikig, amelyeken a kicsik lovagolni szoktak, mindenféle marhatolvajokat és egzotikus indiánokat üldözve képzeletben. A fiú most kiválasztotta a szemre megfelelő autógumit, és nekiesett. Ütötte, rúgta, ám a felázott talaj így is erősen tartotta a kereket. A szemébe csorgó esőben jó tízpercnyi munkájába került, míg kiszabadította a gumit. A többi már viszonylag könnyedén ment. A kerítéshez gurítani, megtámasztani, felállni rá, felkapaszkodni a kőfalra (a táskát nem az udvaron felejteni!), és leugrani a túloldalra.
Két perc alatt szabad volt.
Félóra múlva pedig újra fogoly.
* * *
Éppen a vasútállomás büfépavilonját szemrevételezte, összehasonlítva az árakat anyagi helyzetével. Háromszázharminc forintja volt, ami édeskevés, főleg ha az ember már hajnali négykor olyan éhes, hogy ebédelni támad kedve (mármint a reggeli után).
Szerencsére a büfé még nem nyitott ki, így Bence megmenekült attól, hogy pénzének nagyjából a felét máris elköltse. Viszont így törhette a fejét, mivel csillapíthatná éhségét.
Semmi nem jutott az eszébe. A kirakatban felsorakoztatott sütemények, csokoládék és cukorkák minden másról elvonták a figyelmét. Eszébe jutott a „Mars”-szelet és a „Bounty” reklámja a tévéből, mire hangosan korgott a gyomra.
Dühösen elfordult a pavilontól és körülnézett. Fázott és nedves ruhája kellemetlenül tapadt a testére. Az apró állomás egész területét belátta a nemrégiben kicserélt higanygőzlámpák sárga fényében. Egy lélek sem járt az eső áztatta üres peronon, csak az ügyeletes irodájából szűrődött ki némi világosság. A legtávolabbi vágányon vesztegelt egy teherszerelvény, és Bencében felötlött, hogy a filmekben a szökevények általában tehervagonokban menekülnek. A kérdés csupán az, hogy ez a vonat mikor fog innen elindulni? Mert sajnos nagyon is elképzelhető, hogy egy hét múlva is itt dekkol majd. Amellett lassú, és Bence régen éhen hal, mire egy normális városba ér…
Nem, ez nem neki való! Maradjunk csak szépen a személyvonatoknál…
Korán érkezett; a pesti gyorsra majdnem két órát kell várnia. Nem hitte volna, hogy ilyen rövid idő alatt megteszi az utat az állomásig. A város még aludt, amikor fejét a vállai közé húzva, egyre vizesebben átosont rajta; mindössze két áruszállító furgon húzott el mellette, a sofőrök azonban ügyet sem vetettek rá, miközben elszáguldottak a tócsákkal borított, nedvesen csillogó aszfalton.
Amikor a fiú beóvakodott a kihalt váróterembe, arra számított, hogy talál néhány hajléktalant vagy kispénzű turistát, de egyedül volt. Garacs, a hegyek között megbújó kisváros nem vonzotta a kirándulókat, lakosai pedig az éjszakákat többnyire saját házaikban töltötték.
Bence magányos léptei visszhangot vertek a boltozatos teremben. Unalmában a kifüggesztett menetrendet kezdte nézegetni.
A jókora papírlapot a rajta lévő dátum szerint kilenc évvel ezelőtt nyomtatták, és a változásokat golyóstollal, utólag írták rá. Akadt olyan járat, melyet az idők folyamán többször megszűntettek és újra elindítottak; itt az egymás fölé írt számok belelógtak a következő sorba, és teljességgel olvashatatlanná váltak. Másutt légypiszok takart el egyes betűket, de ez semmiféle humoros szöveget nem eredményezett.
Bence éppen felnyúlt, hogy megpiszkálja egy légy összeszáradt maradványait, amikor váratlanul egy kéz nehezedett a vállára.
– Nem fázol, fiam?
Összerándult és majdnem felkiáltott ijedtében. Másodpercek teltek el, mire felismerte a hang gazdáját, és legyőzve bénultságát, megfordult.
– Szia… Popeye – nyögte ki. Ezt a találkozást szívesen elkerülte volna.
Magas, testes rendőr állt előtte egyenruhában. A negyvenes éveiben járhatott, de a haja őszült; kilátszott a tányérsapka alól. Arcának bal felén mély ránc húzódott halántékától egészen szája sarkáig. Popeye azt terjesztette, hogy ifjúkorában a francia idegenlégióban szolgált; ott szerezte a sérülést a beduinokkal folytatott csatában. Ezt persze csak az óvodások hitték el, mert a ránc egyáltalán nem hasonlított sebhelyre, és a felnőttek közül senki sem emlékezett rá, hogy Popeye valaha is légiós lett volna. Egyébként is, a rendőr még soha nem emelt kezet senkire. Bár az iskolában önvédelmet oktatott (a fényképész- és túraszakkör mellett), de hát az nem komoly verekedés. Ráadásul szinte állandóan pipázott, ezért is ragadt rajta a Popeye név.
Most azonban nem volt nála a pipája; komoran, csípőre tett kézzel nézett Bencére.
A fiúnak egyetlen lehetősége maradt: megpróbálta elterelni a figyelmet bizonyos nyilvánvaló tényről.
– Mit csinálsz itt ilyenkor, Popeye?
A rendőr fejét csóválva mérte végig Bencét.
– Kiskorú szökevényeket keresek – dörmögte aztán, és magában Bence rögtön leírta ezt a menetet.
Popeye elvette a fiú táskáját.
– Na, indulás a kocsiba, van ott egy törülköző…
– Törülköző?
– Nézz végig magadon, fiam – mondta Popeye, és elindult a kijárat felé.
Bence nem ellenkezett, mert valóban siralmasnak találta az állapotát. Átázott inge a testére tapadt, nadrágjából sötét színű, sáros lé szivárgott, magas szárú tornacipője pedig egyszerűen felismerhetetlen volt. Bezzeg a rendőrön nem látszott, hogy megázott volna…
A járőrkocsival Popeye egészen felállt a járdára az állomás árkádos épülete előtt, ezért maradhatott az egyenruhája szinte teljesen száraz. A kék-fehér Lada Nivának villogtak a tetőfényei, és Bence valóban talált a hátsó ülésen egy összehajtogatott fürdőlepedőt.
– Meglátott valaki az intézetben? – kérdezte, miközben levette az ingét, és körbetekerte magán a kellemesen meleg és száraz textilt.
Popeye végigpillantott a kihalt utcán, majd komótosan beszállt a kocsiba, lekapcsolta a tetőfényt, csak azután nézett a fiúra.
– Minden éjjel eljövök az állomásra. Egy álldogáló emberke a kivilágított váróteremben pedig kilométerekről látszik.
– Szóval én szúrtam el… – Bence hirtelen nem érzett mást magában, csak valami furcsa ürességet. Eddig a percig valami rendíthetetlen bizonyossággal hitte, hogy ezúttal utoljára lógott meg az intézetből. Talán ez lett volna élete nagy kalandja. Tovább készült rá, mint a korábbi szökéseire. Most nem akart egy hét múlva visszakerülni az intézet falai közé. Megcsömörlött már az ismerős arcoktól, a monoton egyhangúsággal ismétlődő napoktól. Izgalomra vágyott, kalandra, amely kirángatja a tespedtségből. Az igazi ősz beálltáig még több mint egy hónap volt hátra, és Bence úgy határozott; ha szeptemberben úgy látja, hasznosabb lesz számára, ha ezentúl nem jár iskolába, nos akkor tizennyolc éves koráig nem teszi be a lábát ebbe a városba. Akkor persze majd visszajön, meglátogatja az ismerősöket… Igen, mondjuk, egy piros Ferrarival érkezik, jócskán túllépve a sebességkorlátozást, és amikor Popeye megállítja, akkor Bence megkínálja őt egy szivarral…
Nos, van még addig négy éve. Ennyi idő alatt egészen biztosan meg tudja szerezni azt a Ferrarit…
Arra riadt fel, hogy Popeye beszél hozzá.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hányadik szökésed volt ez?
– Az idén vagy összesen?
Popeye felsóhajtott.
– Amióta új igazgatótok van.
– Hát, háromszor nem voltam jelen a takarodón, de az nem igazi szökés…
– De az igazgató annak vette…
– Annak.
Popeye összeráncolt homlokkal bólogatott.
– És kétszer szöktél el igazából, ugye?
– Elfelejtetted? Te jöttél értem Miskolcra és Pécsre.
– Na igen. És mondd csak… az igazgató mit mondott… mikor raknak át…
– … a bűnözők közé?
– Ugyan már! – csattant fel Popeye. – Nem börtönbe kerülsz!
– Csak majdnem – mondta halkan Bence. Tudta, hogy zavarba hozza Popeye-t, mert a férfi nem akar rosszat neki. Talán hajlandó lesz őt elengedni, hogy megmentse a börtöntől. – Azt mondta, még egy szökés és visznek…
– Gratulálok – mordult rá a rendőr. – Ragyogóan vágod magad alatt a fát…
– Most nem kaptak volna el.
– Térj észre, fiam! Eddig mindig megfogtak…
– Mert hagytam magam. Tudod, két-három napig éhezve-fázva aludni az utcán… Akkor már inkább az intézet.
– Helyes – kapott a szón Popeye. – Akkor most szépen megelőzzük a kellemetlenségeidet azzal, hogy visszaviszlek.
– De, Popeye!
– Csend! És ne hívj Popeye-nek, mert utálom! Azon kívül ne akarj nekem lelkifurdalást okozni, mert azt is utálom. Nem én vezetem zsákutcába az életedet, hanem te magad. Tudtad, hogy nincs több dobásod, mégis megpróbáltad…
– Mert most nem adnám fel egy hét múlva!
– Mondod most. De hidd el, fiam, néhány átéhezett nap és végigdidergett éjszaka, ahogy magad mondtad az előbb… Különben is, mit vitatkozom én veled?! Kötelességem, hogy visszavigyelek, és vissza is viszlek! Egyszer még hálás leszel érte.
– Majd írok köszönőlevelet a börtönből…
– Ne akard, hogy felpofozzalak, Bence! – A rendőr már inkább azért volt mérges, mert zavarba jött. – Kapsz egy utolsó utáni esélyt. A barátságunkra való tekintettel… Hmm… Mindjárt világosodik, de talán sikerül visszamenned azon az úton, amelyen jöttél… A kerítésig elviszlek.
Popeye nem nézett rá; mereven kibámult a szélvédőn. Bence tudta, hogy már ez a megoldás is szinte összeegyeztethetetlen a férfi elveivel. Hiszen értesítenie kellene a dirit; „ügyet” csinálni a szökésből.
– Kösz, Pope… Géza bácsi – mondta halkan. Rosszul érezte magát, amiért Popeye-t olyasmire vette rá, amit a férfi nem szívesen tett meg. Bár az igaz, hogy könnyen ráállt arra, hogy titokban viszi vissza Bencét… Sőt, tulajdonképpen ő maga ajánlotta fel, de azért…
– A ruhádat majd magyarázd ki valahogy – morogta Popeye, és még mindig nem nézett Bencére. Mintha tudta volna, hogy mi jár a fiú fejében, de nem akarta, hogy a bizonytalan gondolatok határozott formát öltsenek, hogy… Elfordította a gyújtáskapcsolót, sebességbe rakta a Nivát, és legördült a járdáról. – És ne mondd nekem, hogy Géza bácsi; nem vagyok olyan öreg. Akkor inkább a Popeye, úgyis tudom, hogy így hívtok a hátam mögött.
– Rendben, Popeye – motyogta Bence kényszeredetten. Igazából nem érzett hálát vagy megkönnyebbülést. Elakadt a hangja, nagyokat nyelt, de hiába: mintha gombóc nőtt volna a torkában.
A csalódottságtól sírás fojtogatta. Ez volt a legrövidebb szökése, pedig milyen nagy reménnyel vágott bele! Méghogy Ferrarival jön vissza… A francokat! Még kerékpározni sem fog megtanulni, ha így halad tovább az élete. Nézte a szélvédőn alágördülő esőcseppeket, hallgatta az ablaktörlő lapátok ütemes surrogását, és azon gondolkodott, mit mondhatna még.
Popeye is hallgatott mellette. Vajon meddig nem tud majd rossz érzések nélkül Bencére nézni?
– A Bibó utcánál tegyél ki, jó?
A férfi válaszképp mordult egyet. Átszáguldottak a főtéren, magasra csapva a vizet a pocsolyákból. Az eső és a sötétség kísértetiessé varázsolta a kihalt utcákat. Bence lelke ismét háborogni kezdett, és mintha láthatatlan ujjak nyúlkáltak volna a torka után.
– A kiégett lámpánál…
– Gondoltam.
– Haragszol?
– Az hagyján, de ha újra megpróbálod, istenemre mondom, fel is pofozlak.
– Nem próbálom meg…
– Esküszöl?
– Hát…
– Bence!
– Minek esküdjek, ha nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom tartani? Én mindent megteszek, de van, hogy nem bírom tovább…
– Mit?
– Hát… hát… ezt az egészet… – A fiú megakadt, egy röpke pillanatig azt hitte, hogy a rendőr majd befejezi az ő gondolatát, mert megérti őt, átérzi a helyzetét… vagy valami ilyesmi. Popeye azonban nem is figyelt rá, úgy beszélt hozzá.
– Nézd fiam, lehet, hogy nem hiszed, de segíteni szeretnék. – Erősen markolta a kormányt, és még mindig nem pillantott Bencére. A Kossuth utca és a Petőfi utca sarkánál csökkentette a sebességet. A fiú tudta, hogy az itteni butiksoron történt már néhány betörés, és a rendőr most ellenőrzi a környéket. Szinte lépésben hajtottak a postahivatal épületéig.
– Elhiszem – suttogta Bence. Sírás még mindig fojtogatta a torkát. Talán ki is buggyantak volna könnyei, ha Popeye hirtelen rá nem lép a fékre. A biztonsági öv a fiú testébe vágott, kis híján a szuszt is kiszorította belőle.
– Mi…
Popeye azonban csendre intette. A belső visszapillantó tükörben figyelt valamit.
– Mi történt? – nyögte Bence levegő után kapkodva, miközben igyekezett lazítani a biztonsági öv szorításán.
A rendőr végre feléje fordult.
– Idefigyelj, mégsem tudlak a kerítésig vinni. Itt most kiszállsz és rohansz, ahogy bírsz, az Otthonig. De úgy vigyázz, hogy reggel kimegyek az ébresztőre, és a te érdekedben remélem, hogy ott talállak. Megértetted?
– De, Popeye…
– Indulj! Óvatosan szállj ki, és ne csapd be az ajtót.
– Amiatt a kocsi miatt vagy ideges, ami a posta előtt áll?
– Addig úgysem csinálok semmit, amíg a közelben vagy.
Bence lemondóan sóhajtott. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán mégis része lesz valami izgalmas dologban, de ez a lehetőség tényleg csak egy pillanatig tartott.
– Áááá…
– Igyekezz!
A fiú kitekerte magát a fürdőlepedőből, felkapta átázott ingét és a táskáját, aztán kilépett az autóból.
– Ne bámulj a kocsi felé! – figyelmeztette még Popeye, és behúzta mögötte az ajtót. Bence látta, hogy a rádió után nyúl.
Az utcának azon az oldalán háromemeletes tömbházak álltak; földszintjeiken üzletekkel és a postahivatallal. A kirakatokat kivilágították ugyan, ám kandeláberek csak az utca túloldalán voltak, így itt meglehetős félhomály uralkodott. A posta kétszárnyú üvegajtaját kívülről egy vízszintesen gördíthető vasrács is védte az illetéktelen betolakodók ellen, és Bence gyanította, hogy riasztókészülék is van valahol odabent.
Popeye két lépcsőházzal a postahivatal előtt parkolt le. Bence, amint kiszállt, a házfalhoz osont. Rettenetesen kíváncsi volt, és dühítette, hogy Popeye egyszerűen kirekesztette ebből a kalandból. De azt is tudta, hogy amíg el nem tűnik a közelből, a rendőr ígéretéhez híven nem kezd hozzá semmihez. Az is lehet, hogy megvárja az erősítést. Mindegy, az a lényeg, hogy el kell hitetnie vele, hogy ő, Bence már nincs itt.
A háztömb mintegy ötven méterrel odébb ért véget. Bencének, mintha az intézetbe tartana, be kell kanyarodnia a sarkon. Aztán persze természetesen meglapul, és kivárja a fejleményeket. Az is lehet, hogy semmi sem történik, elvégre véletlenül is parkolhat egy autó a postahivatal előtt. Nincs abban semmi. Amennyire Bence az esőfüggönyön keresztül kivehette, nem ültek a kocsiban, a postai ajtórács is a helyén volt, és fény sem szűrődött ki a helyiségből.
Amikor befordult a sarkon, azonnal megtorpant, és ledobta táskáját a földre. Az eső végigverte meztelen felsőtestét, de nem érdekelte, így is csurom vizes volt már tetőtől talpig. Magára ráncigálta átázott ingét, aztán lekuporodott a földre, és kidugta fejét a ház sarka mögül.
Popeye-t láthatóan idegesítette az eső. Felhúzott vállakkal sietett a gyanús kocsi, egy 1500-as Lada felé. Egyik kezében gumibotját szorongatta, a másikban pedig egy rúd alakú zseblámpát.
Bence a rendőr után eredt. Óvatosan, összegörnyedve osont, és talán tíz lépést tehetett meg, amikor hirtelen valamennyi kirakatban elaludt a világítás. A fiú levetette magát az aszfaltra (a ruhájának már teljesen mindegy volt), és a házfal tövéhez lapult. Tisztára, mint a krimikben! – gondolta.
Popeye azonban meg sem rezzent a váratlan sötétség miatt.
Bence felugrott a földről, és előrébb óvakodott.
Popeye odaért a Ladához, felkattintotta zseblámpáját, és bevilágított az autóba.
Akkor történt.
Belülről valaki egyszerűen kinyitotta a postahivatal bejárati ajtaját, majd félrerántotta a rácsot.
Popeye a zaj felé fordult.
Bence megtorpant. Látta, amint egy alak kilép a postáról, valami hosszúkás tárgyat szorongatva a kezében. Aztán meghallotta a dörrenéseket. Olyan gyorsan követték egymást, hogy nem tudta megszámolni, mennyi lehetett.
Popeye-jel valószínűleg már az első lövedék végzett. A fejét találta el, leszakítva arcának nagy részét. A rendőr teste összerándult, majd a szinte egyszerre érkező találatok hatására a Ladának csapódott. A gumibot kirepült a kezéből, és valahol az úttest közepén csattanva ért földet. Rúd alakú elemlámpája a járdához csapódott, néhányszor körbefordult a tengelye körül, élesen megvilágítva a sűrűn hulló esőcseppeket.
Bence dermedten, hitetlenkedve bámulta a jelenetet. Aztán felszakadt belőle az ordítás.
– Popeye!! – A döbbenet szinte eszét vette. És ahelyett, hogy elfutott volna, rohanni kezdett a posta felé.
A fegyveres alak megperdült, és Bencére emelte a fegyverét. A fiú, ahogyan közeledett feléje, látta a torkolattüzet és hallotta a robbanásszerű hangot, majd a lövedékek fütyülését a füle mellett. De nem érdekelte, mert nem gondolkodott.
Popeye teste a kocsi motorházának tetejére vágódott. Amikor Bence odaért, majdnem rosszul lett a rendőr arcának helyén lévő esővízzel kevert véres masszától. A túloldali kandeláberek fénypászmáinak gyér fénye szerencsére homályban hagyta a részleteket. Mégis, a látvány fogva tartotta néhány pillanatig a fiút, és erőnek erejével kellett elfordítania a fejét. Nem volt ura a gondolatainak, és nem volt ura a tetteinek sem. Kezei önállóan, az agyától függetlenül cselekedtek, amikor pillanatok alatt ráleltek a Popeye derékszíjára fűzött pisztolytáskára. Éppen feltépte a fegyvertokot, amikor hatalmas ütés érte a jobb vállát. Mielőtt összeroskadt volna, átfutott agyán a gondolat, hogy támadója fegyverében alighanem kiürült a tár, különben már agyonlőtte volna.
A következő pillanatban az ingénél fogva talpra rántották. Mire a durva kezek megfordították, már könnyezett a fájdalomtól.
– Most megdöglesz, kölyök! – Hatalmasra tágult, tébolyult szempárral találta szemközt magát. Tisztára, mint Joker, gondolta valahol a tudata mélyén, miközben agyának nagyobb részét lefoglalta a fájdalom feldolgozása. Támadója egyetlen kivehetetlenül eltorzult arcnak tűnt, amelyből áporodott cigarettafüst szaga áradt.
Bence könnyei fedezéke mögé próbált bújni, ám nem hatotta meg vele a férfit, aki bal kezével villámgyorsan szájon vágta a fiút, aztán keményen nekiszorította Popeye motorházon heverő holttestének.
– Kiürült a tár, kölyök – suttogta rekedten, Bence arcához hajolva.
Tudtam! Tudtam! – dübörgött a fiú agyában a gondolat, mintha nem volna más gondja. Bence a hajnali félhomályban csupán a férfi vonásait borító sötét árnyékot látta, amelyből órák múlva borosta lesz. Forró, dohányszagú lehelet csapott ismét az arcába.
Kinyitotta száját, hogy üvöltsön, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
A férfi jókora bajonettet mutatott fel, ami talán egy Kalasnyikov géppisztolyhoz tartozott valaha. Elhúzta Bence szeme előtt a pengét, és a fiú füléhez illesztette.
– Válassz! – lehelte az arcába. – A fülcimpádat vágjam le előbb vagy az orrodat? Vagy a lábad között szabadítsalak meg valamitől?…– Rekedten felröhögött, és erősebben szorította a bajonettet Bence bőréhez. A fiú érezte, hogy kiserken a vére, és hirtelen az jutott az eszébe, hogy a tanév utolsó társadalomismeret óráján Balázs tanár úr felháborodva emlegette, hogy már a városban tartott heti vásárokon is árulnak gyanús alakok a szovjetek által itt hagyott fegyvereket, pedig az oroszoknak nem is volt a megyében laktanyájuk.
Aztán a gondolat szétrobbant, ahogyan a bajonett pengéje végigszántotta Bence arcát egészen az álláig, égő csíkot húzva maga után. Éppen, mint Popeye ránca, futott át a fiú agyán a gondolat, teljesen értelmetlenül. Aztán már csak sikoltani tudott. Sosem hitte volna, hogy képes ilyen hangot kiadni. Mozdulni sem bírt a férfi szorításában; tágra nyílt, eszelős tekintettel igyekezett követni a bajonettet támadója kezében.
Aztán meghallotta egy másik férfi hangját, aki nyilván akkor lépett ki a postahivatal ajtaján.
– Póker, te barom, megbolondultál?! Az egész várost fel akarod verni a lövöldözéssel?
Bence felnyögött. Póker?! Ki az a Póker? Úristen, csak nem Gotham City jött el hozzá?!
Az idegen hozzájuk ugrott, és megragadta a Pókernek nevezett fickó vállát.
– Mi az istent csinálsz?
– Megvan a cucc? – horkantotta az, hátrafordítva fejét.
– Meg… Atyaisten! Póker, te kinyírtál egy zsarut!
– Kuss!
A másik férfi rémülten hátralépett.
– Egy istenverte zsarut, Póker! Tudod, hogy mi lesz ebből?
– Fogd be a pofád!
És Bence hirtelen rádöbbent, hogy ez az utolsó alkalom, amikor megpróbálhatja megmenteni az életét. Nem várhat kegyelmet ettől a Póker nevű gyilkostól. Hidegvérrel meg fogja ölni, ahogy megölte Popeye-t is.
Most kell cselekednie!
Most, amíg a gyilkos megosztja figyelmét közte és a társa között.
A férfi a térdét nyomta Bence hasába, amíg félig hátrafordulva társával vitázott. A fiú nem bírt megmozdulni, levegőt is alig kapott. Tudatára mintha köd borult volna; már-már elsötétedett előtte a világ. Ajkából és az arcán ejtett sebből vér buggyant elő s mázolódott el az esőtől síkos bőrén. Jobb válla annyira sajgott a gyilkos ütése nyomán, hogy a karját egyáltalán nem tudta mozdítani. Pedig most tennie kell valamit! Cselekednie kell!
A gyilkos térde kíméletlenül fúródott Bence hasába, és ő már valahol az ájulás határán lebegett.
Póker félig hátra fordulva még mindig vitatkozott.
Mozdulj! – ösztönözte valami Bencét, agyának mélyén. – Menekülj!
Bal keze tétován elindult a motorháztetőn. Megérintette Popeye élettelen lábát, amely félig lelógott a kocsiról.
A pisztolytáska! Popeye szolgálati fegyvere! El kell érnie a pisztolytáskát!
Kinyújtotta a karját, amennyire csak észrevétlenül megtehette. Ujjai a rendőr térdét érintették.
Istenem, ez nem lehet igaz! Nem éri el!
Csak néhány centiméter hiányozhatott, Bence mégsem mert tovább mozdulni. Ha a gyilkos észreveszi, hogy miben mesterkedik…
Kétségbeesett erővel markolta a halott rendőr nadrágját, ám egyetlen milliméterrel sem jutott közelebb a fegyverhez. Lehetetlen, hogy elérje!
Nem igaz, hogy ezen múlik az élete! Nem, ez nem történhet meg! Vére dübörögve lüktetett fejében; úgy érezte, minden szívdobbanásával legalább egy liter távozik az arcán ejtett sebből. Torkában ökölnyi gombóc képződött, szemét elfutotta a könny. Haja égnek meredt, arcbőre, füle és tarkója kipirult, minden pórusából verejték szivárgott.
Talán ha megpróbálná közelebb ráncigálni magához a rendőr testét… Ha elég gyorsan és észrevétlenül sikerülne…
Egy hangot hallott; mintha fém súrlódna fémhez. Nem is figyelt volna fel rá, ám egyre erősebben, mind közelebbről hallotta… Mintha minden más zajt elnyomott volna… És akkor az ujjai egészen váratlanul ráfonódtak Popeye bilincsére. Hirtelen történt; maga sem tudta, hogyan. Egyik pillanatban még a rendőr nadrágját markolták ujjai, a következőben már a bilincset.
Egyetlen másodpercet sem gondolkozott. Fogalma sem volt arról, hogy honnan, de tudta, érezte, hogy a bilincs már nincs Popeye derékszíjához rögzítve.
Maradék erejét összeszedve meglendítette a karját, és a bilinccsel lesújtott a gyilkos fejére.
Nem a tarkóját találta el, ahogyan tervezte, hanem oldalt, a halántéka táján, és az ütés elcsúszott a férfi koponyáján. Bencéből üvöltés szakadt ki, ám ez a hang összemosódott a gyilkos ordításával.
A Póker nevű férfi megtántorodott, eleresztette Bencét, és a fiú lélegzethez jutott. Elhajította a bilincset, és bal kezével megtaszította a férfit. A gyilkos a társának zuhant és magával rántotta a földre.
Bence szabad volt!
Az utca végén csikorgó gumikkal és villogó tetőfénnyel akkor kanyarodott be a község másik járőrkocsija…
Legutóbbi hozzászólások