Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pap Reni: A bosszú ölelésében című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Egy múltbéli tragédia árnyékolja be a főszereplő életét, aki minden idejét annak szenteli, hogy bosszút álljon. A cél szentesíti az eszközt.

Remek! Már megint nem működött a belépő kártyám. Hiába, egy óriási multicég IT osztályának ez már túl kicsi probléma ahhoz, hogy meg is oldja majd egyszer. Most megint várhattam, mire beenged valaki. Már többször gondoltam arra, hogy el kéne kérnem a portás számát, hogy legközelebb fel tudjam hívni, de még egyszer sem jutottam el idáig. Már el is indultam egy közeli pad felé, amikor meghallottam egy kocsi ajtajának csukódását. Amikor megfordultam, kiderült, hogy a nagyfőnök fia száll ki egy taxiból, és a zsebében kutatva közeledik felém. Nagyon sok nő csorgatta utána a nyálát, és meg is értettem miért. A stílusáról lerítt, hogy bőven van pénze, emellé pedig egy olyan karakteres arc is párosult, amitől a pasas sok mindenki számára megnyerő lehetett. Gordon – ha jól emlékszem így hívták – rám sem nézett, és még csak nem is köszönt, csak odaérintette kártyáját a kijelzőhöz, és már nyitotta is az ajtót. Bunkó. Kihasználva a bejutási lehetőséget én is becsusszantam mögötte, és már fordultam is jobbra, hogy lépcsőn menjek fel a negyedik emeleten található irodámba. Na jó, ez még így fejben is túlzás. Szóval a negyedik emeleti kis lyukamhoz. Felérve észre vettem, hogy a főnököm irodájában már égnek a lámpák. Furcsa. 9 óra előtt soha nem láttam még itt. Gyorsan ledobtam a táskámat a székre, és kisiettem a konyhába, hogy megfőzzem neki a reggeli kávéját. Utáltam ezt csinálni. Bármi mást szívesebben tettem meg, de valahogy ez olyan alantas feladatnak tűnt. Bár nyilván ez is az asszisztensi munkakör velejárója volt.

– Jó reggelt! – köszönt rám valaki, amire úgy megijedtem, hogy kiöntöttem a vizet, amit a készülékbe szántam. Mikor megfordultam, láttam, hogy Köpcös áll ott.

– Önnek is jó reggelt, igazgató úr. Épp a kávéját csinálom.

– Jaj de jó, akkor nem kell megtanulnom, hogy kell használni azt az izét – mondta. Persze, mert marha bonyolult vizet önteni a tartályba, betenni egy kapszulát és megnyomni a gombot, mérgelődtem magamban. – Tegnap este kaptam a hírt, hogy mi is pályázunk egy új sportcég kampányára, és talán be is társulunk. A vezetőség azonnali megbeszélést rendelt el ma 10 órára, hogy tisztázzuk a feltételeket és a konstrukciót. Marha ideges vagyok tőle.

– Ez nagyon jó hír igazgató úr. Igazán megérdemelt már egy ilyen megbízást – mondtam negédesen.

– Meg bizony, dolgoztam érte eleget. Na takarítsa fel, amit összepacsált, és hozza a kávét! – mordult rám.

– Igen, máris csinálom.

Megfogtam egy rongyot, és elkezdtem felitatni a vizet, miközben megint eltűnődtem azon, hogy egy ilyen vidéki bunkóból hogy lett marketingigazgató. Hát nem az eszével küzdötte fel magát, az biztos. Az a pletyka keringett róla, hogy az ügyvezetőség egyik férfi tagjával ápolt igen szoros kapcsolatot, de tényleges bizonyítást soha nem nyert, főleg, hogy a pasi kb. 20 éve nős volt, és bár gyerekük soha nem született, én az eddigi munkám alatt nem láttam arra utaló jelet, hogy meleg lenne. Időközben lefőtt a kávé is, így raktam bele három kanál cukrot, és a gusztustalan szirupot már vittem is a főnök irodájába. Nem csoda, hogy alig bír már felállni a székéből, a napi 5 kávéjához 15 kanál cukor társult, ami szerintem már önmagában is meghaladja a normál keretet, de emellé minden fiókjában valami kis bonbon vagy cukorka is lapult.

– Itt a kávé, igazgató úr. Rakjam át a 11 órás ügyfelet egy kicsit későbbre?

– Nem kell. Tud várni.

– Igen, uram – és már fordultam is ki.

Hogy én hogy utáltam ezt a seggnyalást. „Igen, uram. Nem, uram. Persze, igazgató úr.” Pfújj. Mintha kiérdemelné ezeket a jelzőket. Egy nagy senki. Visszaértem az asztalomhoz, és bekapcsoltam a gépet, miközben magamban puffogtam tovább.

Köpcös még javában a tárgyalóban volt, amikor megérkezett a 11 órás ügyfél. Kedveltem ezt a pasit, mindig nagyon jól elbeszélgettünk amíg a főnököt várta, ami sajnos többször előfordult, mint kellett volna.

– Jó napot Benák úr! Sajnos megint rossz hírrel várom. Az igazgató úr még tárgyaláson van, és meg sem tudom mondani, hogy mikor ér vissza.

– Semmi gond, már szinte teljesen megszoktam – válaszolta. – A főnökének az az egy nagy szerencséje van, hogy a titkárnője egy nagyon kellemes társaság, akivel szívesen töltöm az időmet. – Benák mindig ezt csinálta. Folyamatosan bókolt, de nem nyomulósan vagy komolyan, csak olyan kellemesen. – Meséljen valami jót nekem Anita, ha már megint ilyen rossz hírrel várt engem.

– Nem sok mesélni valóm van. Ellenben az ön megjelenése arra utal, hogy új terméket dob a piacra? Vagy más ügyben érkezett?

– Nem, nincs új termék. Egyenlőre csak a cégemet akarom felturbózni egy kicsit új reklámokkal, mert amíg nem ismernek minket, hiába kínálok én új terméket. De gondolom ezt magának nem kell részletezni.

– Igen, úgy valóban felesleges termékskálát bővíteni, ha a régieket sem ismeri senki – mosolyogtam rá. Nagyon kevés emberrel voltam őszintén kedves, de ő a kivételek közé tartozott. Látszott rajta, hogy nem érdekből ismerkedett vagy flörtölt velem, csak egyszerűen szimpatikus voltam neki.

– Hagyjuk a munkát. Mikor jön már el velem egy randira? Ilyen sok visszautasítást már nehezen bírok, lassan minden remény elhagy.

– Mindig a remény haljon meg utoljára. De sajnos most is vissza kell, hogy utasítsam.

– Tudom, tudom. Az életébe most nem fér bele egy ilyen frenetikus, jóképű férfi, mint én – mosolygott rám.

– Hát a múltkor, mintha ezeket a jelzőket kihagytam volna. De jó, legyen. Az életembe most nem fér bele egy ilyen frenetikus és jóképű férfi, mint maga. – mosolyogtam rá. Pedig nagyon is belefért volna. Jól tudtam, hogy ezzel a pasival nyugodt és kellemes életem lehetne. Bár lehet, hogy néha unalmas. Tipikusan az a férfi, akitől egy átlagos, de boldog életet kapsz. Aki segít teregetni, és kirándulni mentek vasárnap a gyerekekkel. Most valahogy még sem tudtam egy ilyen életre gondolni. Ahhoz előbb le kellett zárnom az előzőt.

– Rendben, csak annyit ígérjen meg nekem, hogy ha már beleférek, akkor nem felejt el szólni.

– Benák úr, elnézést a késésért, egy nagyon fontos tárgyaláson voltam – jött be a főnököm fontoskodva.

– Semmi gond, Palcsik úr. Jó társaságban voltam – és már indultak is a belső szobába, de útközben még Benák visszafordult, és mosolyogva rám kacsintott.

Dél körül éppen kint cigiztem, amikor Köpcös hívott telefonon.

– Hol a francba van már? Reggel óta nem ittam kávét.

– Elnézést igazgató úr. Máris megyek.

Egy rohadt cigit nem lehet elszívni normálisan. Azért én szép komótosan végigszívtam, és után sem kezdtem nagy rohanásba. Így is úgy is morogni fog, teljesen mindegy, hogy hány percet kések. Belopóztam a konyhába, és nekiálltam kávét csinálni. Egyébként már én is kíváncsi voltam, hogy mi volt a tárgyaláson, így nem húztam tovább az időt.

– Elnézést a késésért igazgató úr. Nem tudtam Benák úr mikor távozik. Hogy sikerült a tárgyalás?

– Szörnyen! – így már értem a rossz kedvét – Legközelebb csak a déli kávém után menjen akárhova is. És remélem nem bagózni ment, mert utálom a dohányosokat.

– Értem. Megkaptuk a megbízást?

– Több fordulós a pályázat. Holnap ismét lesz egy tárgyalás. Oda maga is jön.

– Én? Minek? – csúszott ki a számon.

– Mindenki hozott magával valakit, aki kávét vitt elé és süteményt szedett a tálakról. Szégyenmód csak én voltam ott egyedül, és csak engem nem szolgált ki senki. Nem voltam járatos az ilyen fontos tárgyalásokon, de még egyszer ezt a hibát nem követem el. Jön maga is.

– Mikor lesz?

– 9-kor.

– Értem, uram. Természetesen ott leszek. – A francba. Még így is utáltam kiszolgálni ezt a baromarcot, hogy csak ő látja, nem még az egész felső vezetés és csupa más cég főnökei előtt.

Délután a budapesti forgalmat próbáltam legyőzni robogómmal, több-kevesebb sikerrel. A gyomrom már akkor görcsbe rándult, amikor elindultam az irodából a Rém felé. Lehet, hogy be kéne fejeznem, hogy mindenkinek gúnynevet adok, de ez a pasi tényleg maga a megtestesült rémálmom. Azt hiszi, mindent tud rólam, hogy ismer. Pedig minél mélyebbre akar ásni bennem, én annál jobban elzárom a dolgokat. Nem tudom, miért kéne megbíznom egy vadidegenben és feltárnom neki lelki mélységeimet, mert az le van írva egy pszicholószar könyvben. A terápiát azért írták elő, hogy kezelni tudjam a dühömet és a keserűségemet azzal, hogy beszélünk a történtekről, meg persze hogy átrágjuk az érzéseimet. Nagy szart.

– Jó napot Anita. Nem jött a múlt héten – nyitott a pszichológusom.

– Nem tudtam eljönni – vágtam rá tettetett lazasággal, miközben lehuppantam a székre.

– Nem gondolja, hogy illett volna erről szólni? 1 órát ültem itt tétlenül, önre várva.

– Kár volt tétlenkednie, akár csinálhatott is volna valamit – gúnyolódtam rajta.

– Látom, megint humoránál van. A lényeg, hogy legközelebb szóljon, ha közbe jön valami. Így illik.

– Két hónapja fél órát vártam magára, mire egy vadidegen nő közölte, hogy az aznapi pácienseket lemondta. Nem gondolja, hogy illett volna szólnia?

– Tényleg ezt hozza fel? 40 fokos lázzal feküdt otthon a lányom. De persze nem magyarázkodni akarok, valóban elfelejtettem önnek üzenni. Elnézést kérek. Önt mi bírta az elmaradásra?

– Nem volt hangulatom önhöz.

– Őszinte – mosolyodott el. – Rendben. Hogy telt az elmúlt két hete? Mi van a munkahelyén?

– Elvagyok vele. Nem történt semmi különös. És magával?

– Nézze. Elég rég óta jár már ide, és őszintén semmi javulást nem látok. Tényleg élete végéig heti egy órát velem akar tölteni?

– Az állam fizeti, maga egy helyes férfi, engem nem zavar. Addig sem otthon fogyasztom az áramot – gúnyolódtam vele továbbra is.

– Oké, én viszont meguntam. Tudja, hogy mi minden függ attól, hogy milyen jelentést teszek a bíróság felé? Van fogalma a következményekről, vagy csak viccelődni jár ide?

– Nem tudom mit akar tőlem.

– Elmondom. Egy hónapot adok arra, hogy történjen valami. 1 éve semmi eredmény nincs.

– Ez lehet, hogy nem engem minősít – vigyorogtam rá, miközben magamban teljesen mást gondoltam róla. Az irodája a belváros közepén volt, egy harmadik emeleti, luxus bútorokkal berendezett váróval. Maga a szoba egyszerű volt, de elegáns. A Rém mögötti falon szinte előírás szerűen ott lógott az összes eredménye, diplomája, az asztalán pedig a családjáról készített tökéletes pillanat fényképe. Nem, Kardos Dániel a szakma elitjének számított, ezért nem is értettem soha, hogy a bíróság miért hozzá rendelt.

– Rendben. Jövő hétre kérek egy esszét. Írja le pontról pontra, hogy mi történt azon a napon négy éve. Minden részletet látni akarok. Eddig csak az utódolgokról beszéltem, hogy hogy lehet egy ilyet feldolgozni. Ez nem hatott, úgyhogy most maga jön. Azt nem kértem soha, hogy beszéljen nekem a történtekről, de most írja le – nézett rám szigorúan.

– Ezt nem mondhatja komolyan. Nem teszem meg. – hárítottam azonnal.

– Hmm. Ez már az ön dolga. Ne tegye meg, és jelentem a bíróságon, hogy nem beszámítható és 1 éves terápiával sem értünk el semmit. Kíváncsi rá, hogy milyen egy évig egy intézetbe zárva, bűnözők között indulatkezelést tanulni? Akkor ne írja meg az esszét. Ha pedig mégis úgy gondolja, hogy hajlandó együttműködni velem, akkor jövő héten legyen az asztalomon. Viszontlátásra – mondta, miközben felállt, és az ajtó felé indult, hogy kikísérjen.

– Még le sem telt az 1 óra – ellenkeztem.

– Azt hiszem ennyi elég volt mára mindkettőnknek. További szép napot!

– Ugye tudja, hogy ez nekem nem segít? – néztem a szemébe.

– Majd meglátjuk – mondta, és becsukta az orrom előtt az ajtót.

Egy óra múlva már a teremben dühöngtem. A box mindig is többet ért, mint a heti 1 órás indulatkezelésem. Imádtam püfölni a boxzsákot és nem gondolni semmire. De most ez sem kapcsolt ki. Kikészítettet, hogy egy vadidegen ember véleményétől függök, akit ráadásul még a jelenlétem is felidegesített. Egy pszichológusnak pont tudni kéne kezelni egy ilyen helyzetet. Mondjuk jobban bele gondolva talán még így is elég türelmes volt velem. Az első pár hét alkalmával megszólalni sem voltam hajlandó, azóta pedig folyamatosan csak gúnyolódtam vagy viccelődtem vele. Iszonyatosan fájt már minden porcikám, amikor bejött Zsoca és szólt, hogy lassan bezárja a termet.

– Minden rendben?

– Csak minden a szokásos. Te hogy vagy? Rendbe jött a térded? – kérdeztem csak az illedelmesség kedvéért, mert a válasz egyáltalán nem érdekelt.

– Köszi, megvagyok. Kiírták a következő műtét időpontját, úgyhogy ha azon túl leszek, akkor már csak pár hónap pihentetés kell neki.

– Értem – feleltem, miközben már a törölközőmet felkapva indultam az öltöző felé – Hát sok szerencsét a műtéthez – és már léptem is be a kis szobába, amit enyhén nagyképűség öltözőnek nevezni. Szerintem egész Pesten ez volt a legsemmilyenebb boxterem, és alig járt ide egyáltalán valaki. Én pedig pont ezért imádtam. Egyedül Zsoca, a tulaj próbált meg velem mindig jópofizni, de ezt elég gyorsan le szoktam kezelni. Még soha nem boxoltam szemtől szembe senkivel, csak a zsákon szoktam levezetni a feszültségemet. Az igazi küzdelemhez koncentráció kéne, én pedig azért járok ide, hogy ne kelljen figyelnem semmire, csak arra, hogy kifulladásig püföljek egy ronggyal töltött zsákot.

A zuhany után felültem a robogómra, és hazaindultam. A kijelző 10 órát mutatott, így túl korán volt még ahhoz, hogy hazamenjek. Leparkoltam az utcában, és bementem a lakásom alatti bárba. Ez a hely is egy kis csendes kocsma volt, alig járt ide valaki, mert az utca kívül esett a turistaútvonalaktól, és a csomópontoktól is messze volt. Erre a helyre tipikusan csak törzsvendégek jártak, és már én is annak számítottam. Éppen ezért amint beültem a szokásos kis sarkomba, Toma már hozta is a vodkámat jéggel.

– Szia kislány. Nem nézel ki valami jól. Megkínoztak valahol? – kérdezte.

– Az élet kínoz maga. Köszi a piát – mondtam neki, hátha elmegy végre.

– Egészségedre. Ideüljek, majd ha lesz egy kis időm, hogy ne legyél egyedül?

– Köszi, de pont azért járok ide, hogy egyedül legyek.

– Olyan jó csaj vagy. Miért szeretsz ennyire egyedül lenni? Én bármikor szívesen lennék a társaságod 20 perc erejéig. Csak szólnod kell – mosolygott rám sármosan.

– 20 perc? Ez a nagy ajánlat? – nevettem rá.

– Ó, el sem tudod képzelni mire elég 20 perc.

– Hát úgy látom arra nem, hogy kiszolgáld azt az öregasszonyt a pultnál. Elég csúnyán néz rád.

– Oké, egyszer úgy is ráveszlek, hogy fel gyere hozzám.

– Csak bírd kivárni. – Suttogtam magam elé, és végre magamra is hagyott. Toma nagyon nagyképű fickó volt, bár talán volt is mire, mert a dumájával majdnem minden nőt levett a lábáról. Azt hitte, mindent megkap az élettől. Mondjuk munkaköréből kifolyólag tényleg sok lánynál sikere is volt, a véletlenül ide tévedő tinédzserek éltek haltak érte. De ez hosszútávon úgy sem kielégítő. Legalábbis nem olyannak tűnt, aki még 40 év múlva is ezt szeretné csinálni. Egyszer elmondta, hogy a nagy álma, hogy egy saját kaszinója legyen. Szegény elég messze állt ettől a tervtől.

Egy parkban ültem, amikor egy gyönyörű, szőke göndör fürtös kislány szaladt felém. Az anyukája messziről rohant felé, és kiabált, hogy lassítson már. De a 4 év körüli kislány nem hallgatott rá, és egyenesen az ölembe futott. Csacsogni kezdett valami meséről, amiben kutyák mentenek meg embereket, és hogy az ő kedvence Skye (ha jól értettem), mert ő lány, és rózsaszín a repülője, és csak mondta és mondta, én pedig teli vigyorral csak néztem őt, mert nála szebb teremtést el sem tudtam képzelni. Végre beérte őt az anyukája is, és amikor felnéztem, Rékát, a húgomat láttam meg. Ekkor váratlanul dörgött egy hatalmasat az ég, amire mindannyian összerezzentünk, én pedig zokogni kezdtem. Ekkor izzadtan, zilálva ültem fel az ágyamban, és próbáltam magamhoz térni a sötétben. Hát persze, hogy csak egy nyavalyás álom volt. Kimentem a konyhába egy pohár vízért, majd letörölve a könnyeimet visszafeküdtem aludni.

Másnap fél 9-kor már fent voltam a nagytárgyalóban a többi asszisztenssel együtt, és készülődtünk a megbeszélésre. Az én feladatom volt, hogy a süteményeket körkörösen elhelyezzem a tálcára. Nagy feladat. Ráadásul a tegnapi vodkáktól szétrobbant a fejem. Reggel úgy ébredtem, mintha egész éjszaka egy rock koncert első sorában álltam volna a hangszóró mellett. Megpróbáltam szép ruhával és sminkkel kompenzálni azt, hogy mennyire szarul éreztem magam, ezért ceruzaszoknyát, tűsarkút húztam egy átlátszó combfixszel, felülre pedig egy világoskék inget vettem fel, amiből ízlésesen kiemeltem a nem túl nagy mellemet. Egy szolid smink, lófarok, és már úgy is néztem ki, mint ha most léptem volna ki egy újság „hogyan öltözzünk szexin az irodába” című cikkéből. Bárcsak belülről is érezném ezt a magabiztosságot. Nem ismertem a tárgyalóban serénykedő lányokat, de az jól látszott, hogy már rég beszippantotta őket az üzleti világ. Semmi mosoly, semmi rugalmasság, csak a munka. Mert marha fontos, hogy a süti körkörös legyen, és a kirakott kávés csészék is kört alkossanak. Az ételek pakolása közben rossz szokásomnak megfelelően egy gúnyos kis mondókát ismételtem magamban, ami a „a sütiket csak körbe lehet rakni, máskülönben ott kell őket hagyni” különböző dallamú előadásaiban merült ki.

– Úgy látom, a kör inkább ovális lett – mondta egy férfi hang nagyon halkan mögöttem. Ezek szerint nem sikerült annyira jól magamban énekelni.

– Igen, de úgy nem hangzott olyan jól – reagáltam anélkül, hogy ránéztem volna.

– Nem láttam még itt. Ki maga? – nem bírtam ki, hogy ne forduljak meg, de amikor megtettem, kiderült, hogy a férfi közelebb áll hozzám, mint hittem, így egyenlőre csak egy nagy mellkast láttam magam előtt. Felemeltem a fejem, és majdnem eldobtam az agyamat, amikor megláttam, hogy ki az.

– Anita vagyok. És ön kicsoda? – kérdeztem úgy, mintha nem tudtam volna a választ.

– Nem tudja, hogy ki vagyok? Itt engem mindenki ismer – mondta nagyképűen.

– Ahogy ön is mondta, nem vagyok itt jártas. Nem ismehetek valakit csak azért, mert mindenki más ismeri. – A válaszom széles mosolyt eredményezett nála.

– Akkor egyelőre legyen elég annyi, hogy a nevem Gordon. Milyen munkakörben dolgozik a cégnél?

– Asszisztens vagyok. Próbáltam érvényesülni a mondókákkal is, de ez sajnos túl szofisztikáltnak bizonyult az üzleti szférában.

– Pedig én látom a lehetőséget benne. A maga előadásával még azok a bolti sütemények is kívánatosabbak lettek.

– Hallaná a mirelit krumplihoz írt versemet. Szívesebben enné meg, mint egy vajon sült pisztrángszeletet – erre felnevetett.

– Maga vicces. Ritka manapság – mondta, miközben végignézett rajtam. Sötét és mélybarna szemei voltak, és úgy tudott nézni vele, hogy minden nőnek görcsberándult volna a gyomra. Sajnos az enyém sem volt különb.

– Jó napot uram! – lépett hozzánk Köpcös, aminek most kivételesen még örültem is – Remélem nem tartotta fel az asszisztensem. Új még a tárgyalások világában, nem tudja mi a szokás. – Baromarc. Még hogy én nem tudom mi a szokás.

– Sajnos ez fordítva történt, és én tartottam fel őt. Ne haragudjon. – Nézett rám.

– Nem történt semmi. Bár még két tálcám hátra van, és 5 perc múlva mindenki itt lesz – néztem rá mosolyogva, hátha érti a célzást.

– Anita, hogy képzeli! – szólt rám a főnököm sziszegve – Tudja egyáltalán, hogy kivel beszél?

– Nem, ami azt illeti, ez még nem derült ki a beszélgetésből.

– Ő itt Reitz Gordon, a cég elnök–vezérigazgatójának fia – mondta okoskodva – Minden ügyben ő jár el az elnök úr helyett.

– Részemről az öröm – néztem fel rá – és most ne haragudjanak, de a sütemények nem rendeződnek maguktól körkörösen a tálcára.

Hátat fordítottam nekik, és elkezdtem pakolni a sütiket, amikor éreztem, hogy egy kéz nyúl a zacskóba az enyém mellé, és kivesz pár darabot.

– Felelősnek érzem magam, hogy elcsúszott a feladatával. Engedje meg, hogy segítsek.

– Bocsánat, hogy ezt mondom, de az udvariassága valószínűleg nem ér annyit, hogy az egész cég magán röhögjön, amiért sütiket pakol.

– Annyit beszélünk már ezekről a süteményekről, hogy lassan tényleg megkívánom őket.

– Elég valamiről sokat beszélni, hogy megkívánja? – kérdeztem kihívó arccal, miközben az ő kezében még mindig ott volt három mini isler.

– Persze, úgyhogy meséljen gyorsan valamit magáról. – Erre kacéran, de egyáltalán nem őszintén felnevettem.

– Ezt nem tudom, hogy bóknak vagy sértésnek vegyem-e.

– Hogy érti?

– Hát sértés, mert ezek szerint elsőre nem talált kívánatosnak – kezdtem el magyarázni, miközben kivettem a sütiket a kezéből, és nyújtottam neki egy szalvétát – és bók, mert egyébként szándéka van rá.

– Nem szólítottam volna le, ha nem lenne szimpatikus nekem. Higgye el, hogy nem a béna mondókája győzött meg arról, hogy beszélgetni szeretnék magával, annál inkább a formás hátsója. – Nyomulós barom. Ha jól sejtem úgy gondolja, hogy már ma este az ágyában kötök ki, csak mert egyáltalán rám nézett. Hát nagyon téved. Éppen válaszolni akartam valami frappánsat, amikor észrevettem, hogy már mindenki a helyén ül, és minket néz. Úgy tűnt, hogy ezt Gordon is észrevette, mert megköszörülte a torkát, bólintott egyet felém, és leült az asztalfőhöz. Én is elfoglaltam a helyemet egy ablak melletti széken, és mivel nem kaptam olyan utasítást, hogy figyeljek a tárgyalás menetére, elmélyedtem a gondolataimban. Az ebből az 5 percből is nyilvánvaló volt, hogy bármikor megkaphatnám Reitz Gordont egy éjszakára. Csak még arra nem jöttem rá, hogy hogyan lehetne ez hasznomra. Ekkor kezdett becsúszni egy gondolat, hogy egy éjszaka sehogy nem lenne hasznomra, de több már igen. Mivel valószínűleg fel tudnám használni őt a célom megvalósításához, azt kéne elérnem, hogy közelebbi kapcsolatot alakítsunk ki. És ha ez megvan, akkor majd kialakul a terv többi része is. Oké, ezt könnyű volt kitalálni. De hogyan valósítsam meg? Hogy lehet elérni, hogy egy ilyen öntelt, nőcsábász és gazdag férfi beleszeressen egy átlagos lányba? Hát egyelőre fogalmam sem volt, de már alig vártam, hogy vége legyen a tárgyalásnak, és felhívjam Dömét, a legjobb és egyben egyetlen barátomat. Majd ő segít. Elő is vettem telefonom, és mint egy iskolás tinédzser próbáltam úgy írni neki egy „Este ráérsz?” sms–t, hogy senki ne vegye észre, majd kikapcsolva az agyamat bámultam tovább kifelé az ablakon.

– Nem hiszem el, hogy maga az egyetlen, akinek könyörögni kell, hogy öntsön nekem egy kávét! – ébresztett fel mély gondolataimból a főnököm körülbelül egy óra múlva. – Visszaülök a helyemre. Most azonnal hozzon egy kávét és egy tányér süteményt! – sziszegte felém.

– Elnézést. Nem vettem észre, hogy szünet van. Azonnal viszem igazgató úr – szabadkoztam. És tényleg, már minden vezető lézengett, vagy indult a teraszra cigizni. Mit meg nem adnék, ha kimehetnék én is rágyújtani. Mintha a gondolataimat ki is mondtam volna, Gordon lépett oda hozzám, és kérte, hogy levegőzzek vele egyet .

– Ne haragudjon, de kávét kell vinnem a főnökömnek.

– Lujza – hívta oda saját titkárnőjét Gordon – legyen szíves és vigyen egy kávét Palcsik úrnak. Hogyan issza? – nézett rám.

– Eszpresszó, három cukorral.

– Jesszus. Kár azzal a kis kávéval elrontani a cukrot – viccelődött Gordon. – Halotta Lujza, legyen szíves kiszolgálni.

– Persze, már megyek is – mondta Lujza.

– Most már velem tart? – nyújtotta felém karját, hogy belékaroljak.

– Azt hiszem, hogy sok választást nem hagyott nekem – és hogy ne legyek teljesen kiszolgáltatva neki, az ajtó felé indultam, egyértelműen jelezve, hogy a felém nyújtott karját nem fogadom el. Kifele menet azon gondolkoztam, hogy hogyan ne rontsam el a kialakult helyzetet. El kell valahogyan érnem, hogy ne egy egyéjszakás numerának gondoljon, de az érdeklődését se veszítse el. A könnyed flörtölés tűnt egyenlőre az egyetlen megoldásnak.

– Untatta a tárgyalás? – kérdezte kiérve.

– Őszinte leszek. Fogalmam sincs, hogy miről volt szó. Nem zavarja, ha rágyújtok?

– Nem. Főleg, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy a ruhája melyik zugába dugta el a cigarettáját, ugyanis táskát nem látok magánál. – Ezzel Gordon fején találta a szöget, ugyanis a doboz a combfixembe volt betéve a combom belsejénél, hogy Köpcös ne vegye észre, de a tárgyalás előtt még rá tudjak gyújtani. Gordon kihívóan nézett rám, és szemével szinte felfalta a testemet, keresve rajta a cigis doboz kidudorodását.

– Oké, rendben. Forduljon el.

– Kizárt dolog. Ráadásul már csak 5 perc van a szünetből, úgyhogy én a maga helyében gyorsan elkezdeném szívni azt a cigit. – Annak ellenére, hogy utáltam flörtölni, vagy csak egyáltalán úgy tenni, mintha érdekelne ez a pasas, sejtettem, hogy csak rajta keresztül tudok eljutni a célomhoz. Ebből erőt merítve körbenéztem, hogy figyel–e minket valaki, majd feljebb húztam a szoknyámat, de csak addig, hogy Gordon éppen megláthassa a combfix csipkéjét, és szép lassan kiemeltem a dobozt. Lábammal visszajátszottam a szoknyát a helyére, kivettem egy szál cigit, és rágyújtottam.

– Kér egyet? – nyújtottam a dobozt Gordon felé.

– Nem köszönöm, a munkahelyemen nem dohányzom – köszörülte meg torkát.

– Csak itt nem?

– Nagyon szép lába van. – mondta, miközben mélyen a szemembe nézett.

– Köszönöm. Magának is jó… az öltönye. – böktem ki hosszas gondolkodás után. Erre Gordon felnevetett.

– Ez volt az első dolog, ami eszébe jutott rólam? – kérdezte tőlem.

– Ez az egyetlen, amit egészében látok.

– Ezt bármikor orvosolhatjuk ám – és szája szexi mosollyá alakult – de tudja, nagyon sokan dicsérik a szememet. Azt is látja teljes egészében.

– Na látja, ebben nem vagyok olyan biztos. A szem nem csak a színe miatt szép. Mutatja az ember érzelmeit, vagy a pillanatnyi állapotát. A magáé fedezékbe vonult, és a színén kívül nem látszik semmi. Ezért dicsérni sem tudom. – próbáltam folyatni a könnyed flörtölést.

– Nem csoda, hogy észre veszi a tartózkodásomat, hiszen a maga szeme sem tükröz sok mindent. Ezt leszámítva azért én megjegyzem, hogy gyönyörű szép zöld szeme van. Tetszik.

– Szép lábak, szép szemek – vezettem fel mondanivalómat, miközben beleslukkoltam a cigibe – csak nem megtalálni vélte a mai numeráját?

– Ez a kérdés egy kicsit gúnyosra sikeredett. Azt gondolja rólam, hogy minden nap más lány fekszik az ágyamban?

– Hát őszintén azt gondolom, hogy ön fekszik minden nap más lány ágyába. Szerény 10 perces ismeretségünkből úgy ítélem, hogy a saját lakását túl intimnek tartja ahhoz, hogy minden nap más nőt tartson ott. – Nem tudom, hogy ezt miért mondtam ki, bár tényleg így gondoltam. Látszott rajta, hogy zárkózott típus, így nem mindenki nyerhetett bebocsátást a személyes életterébe.

– Nem tart sokra engem. Honnan ez a merő rosszindulat? Talán túl sok pletykát hallott rólam?

– Elnök úr, ne haragudjon, hogy megzavarom, de már mindenki csak magára vár – szólt közbe Lujza, a titkárnője.

– Máris megyek – de nem indult el, csak visszafordult hozzám. Én nem is vettem észre, hogy már mindenki bement. – Jöjjön el velem ma este vacsorázni, hátha tudok egy kicsit javítani a rólam kialakult véleményén – mondta ekkor Gordon.

– Erre semmi szükség, nincs rossz véleményem magáról. Engem nem zavar, ha valaki így éli az életét. – A felénél elnyomtam a cigimet, és elindultam befelé, de megfogta a vállamat és visszafordított maga felé.

– Magával akarok tölteni egy estét. Talán tetszene magának az is, ami az öltöny alatt van – mondta.

– Ez egy nagyon kedvező ajánlat, de én nem vagyok ilyen könnyű eset. Nem is leszek soha az. És most ne haragudjon, de maga miatt abban sem vagyok biztos, hogy meglesz még az állásom, amikor visszamegyek az asztalomhoz.

– Jön a gálaestre szombaton? – kérdezte váratlanul.

– Szerencsémre nem vagyok rá hivatalos – feleltem, majd határozott léptekkel visszaindultam a székemhez.

Fogalmam sem volt, mi volt a három órás tárgyalás témája. Azon agyaltam, hogy hogyan csináljak magamból egy Gordon számára valóban értékes nőt, hogy ne csak egy éjszakára tervezzen velem. Muszáj lesz beleférkőznöm valahogy az életébe, hogy közel tudjak kerülni a családjához. Ez eddig is tervben volt, csak azt nem tudtam, hogy kezdjek neki. Már az is kész csoda, hogy egyáltalán szóba állt velem. Bár ez nyilván csak a ruhának és a sminknek köszönhető, mivel tegnap reggel a bejárati ajtónál annyira sem méltatott, hogy egyáltalán köszönjön.

Amint elhangzott a tárgyalást lezáró mondat, már fel is pattantam a helyemről, és a lépcsőház felé siettem, hogy mindenkit elkerülhessek, aki lifttel megy, élén Köpcössel.