Pataki Eszter és Pataki Krisztina: Amikor megtörik a jég | I. Regényíró pályázat

Pataki Eszter és Pataki Krisztina: Amikor megtörik a jég | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pataki Eszter és Pataki Krisztina: Amikor megtörik a jég című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Klasszikus felállás: két fiatal, akik vonzódnak a másikhoz, azonban nem merik megtenni az első lépést, ezért az ismerősök veszik kezükbe a sorsukat. Mondhatni klasszikus. Elvégre az az első lépés nem is annyira első lépés. Ráadásul a háttérben nem kizárólag a két fiatal romantikus érzelmei határozzák meg az egymáshoz való viszonyukat.

Pataki Eszter és Pataki Krisztina: Amikor megtörik a jég

romantikus YA

Üdvözöllek titeket újra itt a csatornámon! (pipa)

– Sziasztok, én Bori vagyok! Üdvözöllek titeket újra itt a csatornámon! Nem mintha bárkit is érdekelnék… Mégis kinek képzelem magam? Oké, ezt vegyük fel újra!

– Sziasztok, én Bori vagyok! Üdvözöllek titeket újra itt a csatornámon! Ezúttal az érzéseimet szeretném elmesélni nektek egy fiúval kapcsolatban. Egy fiúval kapcsolatban, akivel már öt éve nem találkoztam, és igazából többé nem is akarok, mert egy áruló, és gyűlölöm.

– Sziasztok, én Bori vagyok! Üdvözöllek titeket újra itt a csatornámon! Ezúttal az érzéseimet szeretném elmesélni nektek egy fiúval kapcsolatban. Egy fiúval kapcsolatban, akivel már öt éve nem találkoztam, mégis minden egyes alkalommal, ha rápillantok a közös képünkre, mélyen megérint a látványa. Uramisten, azok a fejek! Úgy vicsorítunk rajta, mintha bolondok lennénk.

– Milyen vidámak vagyunk azon a képen! Olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne, és azóta sincs oly kedves barátom.
Haha. Nem mintha másmilyen lenne…

– Talán még aznap, mikor összevesztünk, el kellett volna távolítanom a polcomról azt a fotót. Izomból neki kellett volna csapnom a falnak azt a csodaszép képkeretet, és acélbetétes bakanccsal addig tiporni a maradványokat a földön, míg az arcunk felismerhetetlenné nem válik a képen. De nem ezt tettem.
Helyette kint hagytam a polc egy jól látható részén, és már öt éve minden egyes alkalommal rápillantok, ha arra visz az utam. Néha-néha le is törlöm a port róla, tisztogatom. Olyan gonddal dédelgetem, mint a haragot a szívemben. És a csalódottságot.
Kell az a fotó, hogy emlékeztessen az árulásra. Hogy mindig emlékeztessen arra, hogyan halványult a kapcsolatunk, mint a csendesen halódó napé, melynek sugarai egyre gyérebbül melegítenek, mikor a nyár őszbe, az ősz pedig télbe vált.
Egy pillantás a képre, és belém nyilall a régi boldogság. Akkor egy pillanatig nagyon üresnek érzem az életemet…
Persze már megszoktam, hogy nincs velem, de lépten-nyomon, ha egy kéretlen hírbe botlok vele kapcsolatban, úgy érzem, még mindig nyújtanám érte a karom, hogy elérjem. Csak azt nem tudom, hogyha egyszer elérem, mit tegyek: pofozzak, vagy inkább simogassak.
Emlékszem – egy éve is van már –, amikor azon hóeséses napon hazaértem a suliból, és anyu mutatta nekem azt a cikket az újságban. Csak a szalagcímet olvastam el. “Baleset a jégen”. Pontosan tudtam, hogy kiről van szó. A szívem nagyot dobbant, és még percekig megbolondulva kalimpált. Alig tudtam legyűrni a késztetést, hogy repüljek hozzá, mint a galamb, hogy megkérdezzem, hogy van, hogy támogassam…
De nem tettem. Nem tettem, mert a harag erősebb a szeretetnél is.
És a haragom három év alatt mit sem csökkent, mi több, mint egy úr, beleült a lelkem legelőkelőbb páholyába, és én úgy ragaszkodom hozzá, mint kutya a félig megrágott csonthoz. Talán emiatt van, hogy két éve nem jelölöm vissza Facebookon sem.
Én… én annyira szerettem volna pedig! Komolyan! De az érzéseim egyszerűen az utamat állták! Azt mondtam magamnak, majd holnap visszaigazolom, utána pedig, hogy majd holnapután. És így lett a holnapok sokaságából két év, most meg már nem számít, mert ennyi idő után megkérdőjelezhetetlenül gáz lenne igazolnom az ismertségünket.
De ha mégis… ha valaha mégis találkoznánk, és azt mondaná, hogy folytassuk a barátságunkat onnét, ahonnan abbahagytuk, fogalmam sincs, mit felelnék…

– Ez egyszerűen borzalmas! – állítottam le a felvételt. – Tök zavaros! Béna az egész! Mikor a nyár őszbe majd az ősz télbe vált, blablabla. Mintha egy hülye verseskönyvből olvasnám! És mi ez a lelkes sziasztok beköszönés? Mintha nem csak tíz ember nézné a videóim, amiből kilenc a családom tagja. Azt hiszem, sosem fogok ebből pénzt keresni – dőltem bele az ágyamba reménytelenül.

Az anyám

– Mégis mit vársz? Ma elkezdesz videózni, aztán holnap már meg is keres a Microsoft, hogy promotáld a termékeit? Hadd világosítsalak fel, alaposan el vagy tévedve.

– Épp nagyban sminkeltem a tükör előtt, mikor anyu a rosszkedvem láttán megszólított, majd beszélgetni kezdtünk.

– De ez nem fair! Már fél éve elkezdtem, csomó munkám és időm van benne, és csak a családom nézi a videóimat! – fakadtam ki elégedetlenkedve – Ja nem, van még egy random odatévedt ember, hurrá, mindjárt be is nyomom az Örömódát!

– Az a kis Lőrinc lesz. Találkoztam az anyukájával a közértben, és mesélte, hogy a te videóidra alszik el esténként.

– Nagyszerű – sóhajtottam lemondóan. – Csak a családom nézi a videóimat, plusz még egy szerencsétlen kis nyomoronc, aki már az óvodában is belém volt esve, de akkor sem volt elég töke ahhoz, hogy ezt velem is közölje.

– Na és mikor töltöd fel az új videót? – kíváncsiskodott.

– Nem töltöm fel, túl személyes lett – jelentettem ki. Különben is, ha megnézné, a végén a fejébe venné, hogy még mindig nem sikerült kivernem Valentint a fejemből. – Amúgy sincs időm megvágni, sminkelek, aztán offolok.

– Már megint ahhoz a suttyóhoz mész? – kérdezett rá olyan lazán, mintha éppen csak az időjárás felől érdeklődne, nekem pedig azonnal felment a vérnyomásom. Hogy meri? Hogy meri suttyónak nevezni az egyetlen embert, aki így vagy úgy, de legalább törődik velem?

– Ő nem egy suttyó, hanem a párom, és szeretjük egymást! Különben is, te jó ég, ne beszélj így róla, neked támogatnod kéne engem, mivel az anyám vagy, és örülnöd az örömömnek! – akadtam ki.

– Jól van, na! Te tudod drágám, nem kell egyből keresztben lenyelni. – Mindig ezt csinálja, először kinyögi a keresetlen véleményét, jól elrontja a kedvem, utána meg mentegetőzik, hogy ő aztán nem úgy gondolta. És persze még neki áll feljebb, ha megsértődök.

– Igen, pontosan, jól mondod. Én tudom. És pont te ne oktass ki engem, neked van suttyód! – Ideges voltam, mert anya már abban a szent pillanatban felhúzott, mikor suli után betettem a lábam a lakásba. Vagyis nem is anya volt a tettes – ő csak közvetett módon –, hanem inkább Gergő. Na, ő az igazi SUTTYÓ. Csupa nagybetűvel. „Milyen volt a suli?” Ott pöffeszkedett a konyhaasztalnál anyám mellett, és halál nyugalommal iszogatta a kávéját, mintha az égvilágon semmi más dolga nem lett volna a megvilágosodáson meg a nirvánába való eljutáson kívül.

Értitek, szinte még csak egy kölyök, de már beszél itt nekem a magas lóról, mintha az apám lenne. Persze én erre beszóltam neki valamit flegmán, mire anya rám szólt a modorom miatt. Majdnem én is rászóltam az ízlése miatt. Az a kis csíra a fia lehetne!

Persze hozzá vagyok szokva anyám dolgaihoz. Már nem lep meg, ha az iskolából hazaérve egy tök új faszit találok a nappaliban, a konyhában, vagy éppen a két lába közt. A gyári munkástól kezdve a menedzseren át az állatorvosig mindenki megfordult már nálunk, akarom mondani anyám hálószobájában, de azzal, hogy két hónapja egy suttyó húszéves asztalostanonc bájgúnárban találta meg az igaz szerelmet, azzal nagyon nem tudok kibékülni.

Azt hittem, anyám már nem tud újat mutatni, de hát igen, mindig van lejjebb. A ribanckodást egyetemen oktathatná professzorként, szóval pont ő ne oktasson ki engem pasizásból! Főleg, ha nincs is oka rá. Kristóf igenis rendes, csak ez néha nem látszik meg rajta! Ezt mind meg is mondtam neki a képébe, mire így reagált:

– Jól van, értem én, nem kell most hirtelen a fejemhez vágni életem összes hibáját, csak tudod, hogy én mindig is Valentin párti voltam.

– De anya! – Már a hajamat téptem idegességemben. – Valentin már a múlt, érted? Gyerekek voltunk! Szakadj már le erről a témáról! – Nem hiszem el, hogy még most is folyton a nevét hajtogatja, mintha csak valami istenség lenne.

– Lehet, hogy a múlt, de attól még bármikor jelenné teheted – sejtette a szándékát. – Igazán felkereshetnéd.

– Én? Hahaha! – Itt egy tébolyult nevetést hallattam. – Soha!

– Lehet, hogy már régóta szüksége lenne rád.

– Akkor majd megkeres, a két lába, ha jól tudom, még megvan, ha biceg is. Egyébként, amikor nekem lett volna rá szükségem, akkor eltűnt, mint a kámfor, szóval nem is értem mit vársz tőlem. Különben is, el is felejtett már, azt sem tudja, hogy létezem. Soha az eszébe nem jutok.

– Honnan tudod?

– Ez, ez teljesen nyilvánvaló! Francba, most miattad elrontottam! – Ferdén húztam a tusvonalat idegességemben. – Miért kérdezgetsz róla folyton? Talán őt is meg akarod szerezni magadnak? – Már abban a pillanatban megbántam, ahogy kimondtam. Anyám mindig is tiszta szívvel, feltétel nélkül, őszinte szeretettel szerette Valentint, és azt hiszem, ő volt az egyetlen olyan ember az életében, akiről soha egyetlen rossz szó nem hagyta el a száját, erre én meg képes vagyok egy mondattal bemocskolni az egészet.

– Én csak… – egy pillanatig szóhoz sem tudott jutni döbbenetében. – Én csak azt szeretném, ha nem állna közétek olyan alantas érzelem, mint a harag.

– De én képtelen vagyok továbblépni.

****

Üres óráimban néha azon gondolkozom, vajon mi lehet vele. Anyu szerint ekkora sérülés után kizárt, hogy valaha folytassa a korcsolyázást. Legalábbis versenyszerűen. Vajon hogy viselheti?

Gyengébb pillanataimban megszakad a szívem, ha elképzelem, milyen érzés lehetett neki elveszíteni azt a dolgot, ami olyannyira éltette, hogy még a gyönyörű baráti kapcsolatunkat is képes volt feláldozni érte. Sötét pillanataimban viszont valamiféle gonosz elégtételt érzek, ezért pedig rendre irtóra szégyellem magam.

De vajon, ha a lutzok meg rittbergerek varázsa lehull róla, néha azért az eszébe jutok? Vajon érez bármiféle megbánást amiatt, ami történt, vagy végleg elfelejtett, s nem vagyok számára más, mint egy név a múltból, amihez már nem kötődnek érzések? Vajon széttépte a közös képeinket? Vajon elfelejtette a közös emlékeinket? Vajon fel tudja még idézni a beceneveinket, amiket egymásnak adtunk? Vagy számára egyáltalán nem jelentett annyit a barátságunk, mint nekem?

****

Ha valaha az életben még összefutnánk, vajon hogyan reagálnék? És ő hogyan reagálna? Elfordítaná a fejét, és vért izzadva próbálna úgy tenni, mint aki észre sem vett? Vagy közömbösen odaröffentene egy mezei sziát? Esetleg összepillantásunk mélyen a szívébe markolna, s mintegy varázsütésre, tódulna az agyába az összes szép emlékünk megható hegedűs-zongorás könnycsalogatós zene kíséretében? A közös nevetések, a ki kivel hogyanozások, amikor az erotikus helyett véletlenül egzotikust olvastam. Vagy az, amikor leesett az ágyról, és én ezen annyira röhögtem, hogy a málnaszörp a pofámból gejzírszerűen tört föl, és áztatta el a fehér ingemet. Persze aznap volt az évzáró, az pedig az egyetlen ünneplő ruhám…

Vajon olyan lenne, mint a mesékben? Látom is magam előtt a nagy találkozást. Érzelmektől elcsukló hangon köszönne nekem, s utánam fordulna, mikor elhaladok mellette az utcán, de ő nem a hátsómat stírölné, mint Kristóf általában, hanem a hosszú hajam lobogását, amint a pajkos szél kacéran bele-belekap és… najó, ez túl klisés és romantikus, én meg nem vagyok az a romantikus fajta, aki akut fangörcsöt kap már egy helyes fiú puszta mosolyától is. Így is tök gáz, hogy egy olyan srácról írok, aki tök semleges nekem, és akire soha nem is gondolok, csak üres óráimban, amikor épp rettenetesen unatkozom, és nincs jobb dolgom.

****

Nagyon örültem, amikor a sminkelés után leléphettem végre otthonról. Anyámnak azt mondtam, estére hazajövök, de már elköszönésünk pillanatában pontosan tudtam, hogy Kristóf után apához megyek, és nála is töltöm a hétvégét, és biztos, tutibiztos, hogy nem vele meg a kisgyerekkel fogok közösen családi programokban részt venni. Annál még apuval is jobb társasozni. És ez nagy szó.

Kristóffal az élet

A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni, ezt már eddig is tudtam. De az, hogy ezt a tulajdonságukat a tinédszerkorukra sem sikerül kinőniük, és ítélkeznek csupán a fantáziájukra meg a rosszindulatukra támaszkodva, az eléggé elkeserítő.

Engem tizenhároméves koromban könyveltek el kurvának, és ezt a bélyeget azóta is viselem. A skatulyámat egy gonosz, az acélnál is erősebb anyagból kovácsolták, és én képtelen voltam kiszabadulni belőle, bárhogyan erőlködtem is. Persze mára már úgy-ahogy hozzászoktam, de azért még mindig nem kellemes találkozni azokkal az ítélkező, lenéző pillantásokkal. Pedig ott vannak mindenhol. A suliudvaron. A folyosókon. Az osztályteremben. Az utcán. Mintha bármelyik pillanatban leköphetnének. Csodálom, hogy még nem lógatták a fejemet bele a sloziba, mint az amerikai tinifilmekben.

– És miért kapom mindezt? Azért, mert ítélkezni könnyebb, mint együtt érezni. Mert nincs annyi empátia bennük, hogy legalább késztetést érezzenek a dolgok mögé látásra, és inkább hódolnak a közös utálkozás közösségápoló szokásának. Mivel sajnos én vagyok e közös gyűlölet tárgya, cseppet sem vigasztal a tudat, hogy ezáltal egyfajta pozitív, csapatépítő szerepet töltök be. És mindezt miért kapom? Mert a szüleim anno elváltak, magam alatt voltam, Varga tanár úr pedig segített nekem. De csak segített. Most komolyan, hogyan lehet realitása annak, hogy a tanár úr egy pedofil perverz, én meg egy ribanc? Tényleg olyan reális, hogy tizenháromévesen azért kaptam ötöst évvégén, mert történt valami köztünk? Ó, te jó ég…

– Aha-aha, értem. – Miközben magyaráztam, Kristóf láthatólag nagyon máshol járt.

– Nem is figyelsz rám!

– De figyelek. Mit eszünk ma vacsira?

– Azt mondod, figyelsz rám? Na, akkor miről beszéltem eddig? Ó te jó ég, te baromira semmire sem figyeltél! – fakadtam ki felháborodva.

– Jó, tudod, hogy van ez, amíg a nők locsognak össze-vissza, addig én fontosabb dolgokon gondolkoztam.

– Mint például a vacsorán? Az neked fontosabb, mint az én lelkivilágom? Szerinted locsogok össze-vissza? Konkrétan kiöntöttem neked a lelkem, te meg itt ledegradáltad fecsegéssé! Feláldoztad a vacsora oltárán!

– Most meg mit forgatod ki a szavaimat? A hülye tanárodról beszéltél, de azt már ezerszer kitárgyaltuk.

– A locsogás-fecsegésen nincs mit kiforgatni, cseszd meg! Szerinted amiket mondok, az csak locsogás-fecsegés! Tök komoly dolgokról beszélek, de te ahelyett, hogy kinyitnád a szíved, vagy legalább a füled, jössz valami idióta sztereotípiával a nőkről. Tudod, mi ketten egyáltalán, de egyáltalán, de egyáltalán nem értjük meg egymást!

– Most meg te vontál le szar következtetést.

– Miért, megértjük egymást? Én azt várnám el a barátomtól, meg szerintem minden normális, egészséges értékrendű lány azt várná el a pasijától, hogy támogassa, hogy értse meg, vagy ha nem is érti meg, legalább tegyen úgy, mintha megértené, és próbálja vigasztalni, de te még csak meg sem próbálsz megérteni, mert a figyelmedet olyan elementáris dolgok töltik ki, mint például a vacsora. De, ne, ne szólj közbe, ez nem egyszeri eset! Emlékszel, amikor egy csomót pofáztam a múltkor, már nem emlékszem miről, és te öt perc után megkérdezted, hogy ja, hozzám beszélsz? Vagy amikor egyszer megdicsértem az új pulcsidat, mire te automatikusan válaszoltál nekem, hogy „köszönöm fizetnék”, mintha egy pincérnő lettem volna!

– Most mit vagy úgy oda? Megszokás. Legalább én szoktam fizetni – nevette el magát, mire feladtam.

– Látod, most sem jön át, hogy mit is akarok mondani, viccet csinálsz belőle! – fakadtam ki, és mint mindig, most is önkéntelenül az jutott az eszembe, hogy Valentin biztos megértene. Legszívesebben ezt is hozzávágtam volna, de nem akartam balhét.

– Valentin biztos véresen komolyan venné – felelte, mintha csak olvasott volna a gondolataimban…

– Igen, bizonyára. Mint minden normális srác.

– Akkor én szerinted nem vagyok normális srác.

– Hát nem – világosítottam fel sértődötten, mire beállt a tücsökciripelés.

– Oké, ne haragudj, hogy nem figyeltem! – próbált végül kiengesztelni néhány másodperc elteltével. – Tényleg nagy köcsögök az osztálytársaid, csak szarni kell rájuk jó magasról.

– Most csak azért mondod ezt, hogy ne hagyjalak el Valentinért?

– Pff, attól nem félek. Csak attól, hogy nem lesz szex ma este.

– Áh, szóval erről fúj a szél – szóltam meg, de nem bírtam visszatartani a nevetésem. – Akkora egy idióta vagy, atyaég!

****

Szilivel ambivalens a viszonyunk. Harcolunk és békét kötünk, gyűlöljük egymást, mégsem tudunk a másik nélkül élni.

Mindkettőnknek szükségünk van egy személyre, akihez ragaszkodhatunk ebben a gonosz világban, ha már a családunkhoz nem tudunk. Hogy szeretem-e? Szili befogadott. A kezét nyújtotta, amikor hátat fordított nekem a világ, amikor a “kurva” és “ribanc” jelzők úgy záporoztak rám, mint esőcseppjei a hirtelen jött nyári zivatarnak. Fény volt a sötétségben. Oázis a sivatagban. Egy szelet szikkadt kenyér az éhező kezében.

Kicsit olyan ő nekem, mint egy otthon, melynek négy fala elrejt engem a csúfolódók mocskos pofájától, és azt hiszem, ezért örökre hálás leszek neki. De hogy szeretem-e? Régen még szerettem, de ma már csak ragaszkodom hozzá, mint néhai kóbor kutya a megmentőjéhez.

Ha ő nem lenne, nem tudnék hova menni, amikor éppenséggel elegem van az ősökből. Mert barátaim azok aztán nincsenek. Nem mintha annyira bánnám. Mostanában már igazán nem bánom.

Kiváló lakberendező módjára rendezkedtem be a skatulyámban, és azt kell, hogy mondjam, jól érzem magam benne. A boszorkány, aki kívülről szép ugyan, de belül rothad. Ha valaki sokat hallja másoktól, hogy ő milyen ember is valójában, egy idő után elhiszi, és már-már rá is erősít erre.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0