Szabó Emese: Határ a csillagos ég | I. Regényíró pályázat

Szabó Emese: Határ a csillagos ég | I. Regényíró pályázat

Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Szabó Emese: Határ a csillagos ég című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Az emberiség egy hatalmas háborúba sodorta a galaxist, amit Mágikus Áramlatok hálóznak be. Egy rég letűnt faj, az Ősik, a háború okozta károkat nagy erőfeszítések árán tudta helyrehozni, ám mielőtt újra egyesültek a Mágiával, kiválasztották a nimfákat, akiknek feladata az egyensúly fenntartása. A nimfák feladata lett a galaxis szellemi egyensúlyának fenntartása. A fizikai egyensúly megőrzéséért a 12 Legenda felelt: ők szinte korlátlan Mágiával bíró harcosok voltak. Volt még 12 tanítvány is, őket Fabuláknak nevezték. Csakhogy a Legendák teste és elméje hosszabb távon képtelen ilyen hatalmas Mágiát elviselni, ezért szükségük van egy különleges Horgonyra: ez pedig a Legenda legszorosabb emberi kapcsolata.

Szabó Emese: Határ a csillagos ég

romantikus, fantasy

1. Fejezet
Sápadt csillagok

Opál, mögötted! – a saját kiáltásomra riadtam fel.

Kinyitottam a szemem, de koromsötét volt, nem láttam semmit.

Nem tudtam mozgatni a lábaimat.

A világ pillanatok alatt egyetlen gondolattá szűkült: megszökni. A pulzusom dobolása a fülemben minden más neszt elnyomott, és ahogy a pánik eluralkodott rajtam, vergődni kezdtem, ütni, rúgni, harapni próbáltam. Bármit, csak ne kerüljek oda vissza.

Ám az ütéseim nem érték el célpontjaikat, mást viszont megéreztem: az átizzadt hálóingem, és a lábamra tekeredett takaró durva szövésű anyagának a tapintását. A rémálmok szövetén csak lassan tudott keresztülszivárogni a valóság.

Újabb pillanatoknak, perceknek kellett eltelnie, amíg tudatosítottam magamban, hogy az ellenség, akivel harcoltam, csak a képzeltem szüleménye. De a tudat magában még nem volt elég: fényre volt szükségem, látnom kellett, hogy tényleg egyedül vagyok a szobában. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy biztonságban vagyok.

Tapogatózni kezdtem az éjjeliszekrényen, és szinte azonnal meg is találtam a kis kezelőpanelt, de az olvasólámpát nem tudtam felkapcsolni. Kis nyöszörgő hang hagyta el a számat, ahogy a pánik fokozódott bennem, de még sikerült uralnom. Szinte kitéptem a fiókot az éjjeliszekrényből, és addig kotorásztam benne, amíg megtaláltam a kéziszámítógépemet. Ahogy a kezembe vettem, azonnal bekapcsolódott, és tompa kék derengésbe burkolta a szobát. Csak a tárgyak körvonalait világította meg, de már ez is elég volt: a pulzusom lassan csillapodott, és a zihálásom is megszűnt.

Sose kerülök oda vissza.

Biztonságban vagyok.

De az álomtól nem tudtam szabadulni: még mindig hallottam a kézifegyverek hangját, a fájdalomkiáltásokat, a Mágikus kisülések sercegését. Valóságos volt, mert megtörtént. Újra magam előtt láttam az embereket, akiket nem tudtam megvédeni, pedig ez volt a feladatom. És mégis: én élek, ők pedig meghaltak.

Végtelenül önzőnek éreztem magam, amikor felkeltem az ágyból. Nem tudtam egyedül maradni. Akkor is elmenekültem, és még mindig menekülök.

Felszisszentem, amikor letettem a lábam a hideg fapadlóra, de nem volt energiám megkeresni a csizmámat, ezért csak a takarót terítettem a vállamra, és a folyósón is igyekeztem a kopott szőnyegen haladni. Még mindig a kis komputeremmel világítottam, mert az épületben sehol nem égtek lámpák, és a környező házak fényei sem szűrődtek be az ablakon: az egész városnegyedben áramszünet volt.

Még messze volt a hajnal, mindenki mélyen aludt, ezért a gyerekek hálókörlete felé indultam. Két szintet kellett lemásznom a nyikorgó hátsó lépcsősoron, amikor a folyósó végén megláttam a vékony kis fénycsíkot, ami a figyelőszoba ajtaja alatt szűrődött ki.

Az utolsó pár méter megtétele tűnt a legnehezebbnek. A vékony fénysugár egyszerre volt megnyugtató és otthonos, de közben eltöltött szégyenérzettel is: még a kisgyerekek is tudnak sötétben aludni. De én nem.

Az ajtó előtt felcsatoltam a komputeremet a csuklómra, és tettem egy felesleges kísérletet arra, hogy megigazítsam a zilált külsőmet. Amikor benyitottam, Patrisa nővér cseppet sem tűnt meglepődöttnek, de azonnal elmosolyodott és a teáskannához nyúlt:

– Szeretnél egy bögrével? Még meleg.

– Köszönöm, kérek – büszke voltam magamra, hogy egy kicsit sem remegett meg a hangom.

Patrisa nővér félretette az újságot, amit eddig az olajlámpa fényénél olvasott, és töltött az odakészített bögrébe, majd a kezembe adta. Amikor belekortyoltam, szinte meg sem lepődtem, hogy nyugtató tea volt, pont úgy ízesítve, ahogy én szeretem. Patrisa nővér egy kivételes tehetséggel megáldott füvesasszony volt, és fantasztikus emberismerő: már várt rám, tudta, hogy jönni fogok. És ahogy lassan kortyoltam a teát, kezdtem átmelegedni, közben pedig tényleg megnyugodtam. Ez volt Patrisa nővér varázsereje, úgy, hogy közben egy cseppnyi Mágiát sem birtokolt.

A szobában csak két ülőfelület volt: a karosszék, amiben az apáca ült, és egy vékony priccs vele szemben, amin helyet is foglaltam. Egy darabig csak csendben ültünk, ő tovább olvasta az újságot, én pedig próbáltam elcsitítani a gondolataimat.

– Mikor ment el az áram? – kérdeztem pár perc múlva.

– Úgy egy órája, vagy talán kicsit kevesebb.

– De a Környezetvédelmi rendelet szerint nem is mi következtünk volna… – nem kérdeztem, csak kijelentettem, Patrisa nővér pedig egy bólintással helyeselt. Tudtuk, hogy nem tanácsos ebben a témában összefüggéseket keresni.

A Környezetvédelmi rendeletet az Imperatrix, világaink vezetője hozta törvénybe. Egyes bolygókon felosztotta a városokat kerületekre, és felállított egy sorrendet, hogy melyik éjszakákon kik maradnak áram nélkül. Ez elvileg a nem megújuló energiaforrások védelme és az energiatakarékosság miatt történt, csakhogy nem kell hozzá nagy tudomány, hogy az ember észrevegye: ez a törvény csak azokra a bolygókra, városállamokra vonatkozik, ahol jelentős gyártevékenységek zajlanak. Mint például nálunk.

És még ez sem elég, mert éjszaka az energiaellátás rendszeresen szakadozik: két héten belül ez már a második ilyen éjszaka. A dolgok akkor romlottak meg látványosan, amikor az Imperatrix átvette az uralmat: valahogy semmiből sincs elég. Nincs elég ruha, élelem, gyógyszer, áram vagy pénz.

De ezekről mindenki mélyen hallgat.

Összerezzentem, amikor Patrisa nővér hirtelen lecsapta az újságot az asztalra. Csak a szemében láttam, hogy mennyire ingerült, a szavai higgadtak voltak, miközben felsorolta, mit olvasott az újságban:

– Több alapélelmiszert lehet már kapni az élelmiszerjegyekért, a központi világokban gyakorlatilag megszűnt a nélkülözés, és a peremen is csökkent a bűnözés.

A kezemben a csésze megremegett a nyilvánvaló hazugságokat hallva, de tompa hangon válaszoltam az elvárt mondattal:

– Az Imperatrix végtelen gondoskodásának hála.

– Hogy fulladna bele inkább a Mágia forrásába! – az apáca csak suttogta a szavakat, de én mégis ösztönösen összébb húztam magamat. Láttam, hogy a tűz azonnal ki is hunyt a szemében, és már meg is bánta a nyíltságát. Már maga a gondolat is veszélyes volt, de így hangosan kimondva… Elképzelhetetlen bajt hozna a fejünkre, ha az egyik gyerek meghallotta volna…

– Hogy van Reyna? – kérdeztem, hogy témát váltsak, és a felségáruló gondolat teljesen eltűnjön a szobából.

Patrisa nővér sóhajtott:

– Megint felszökött a láza.

Már szinte a válasz előtt felálltam:

– Megnézem – mondtam.

A figyelő a két fő hálóterem között helyezkedett el, ajtó helyett pedig csak egy nehéz függönnyel volt elválasztva. Én a lányok hálója felé indultam, és ahogy a függöny visszazárult mögöttem, néhány percig csak hallgattam a gyerekek egyenletes szuszogását: ilyenkor éjszaka különösen békések és gondtalanok voltak. Mi napközben is mindent megtettünk érte, hogy a külvilág problémáit az árvaház falain kívül tartsuk, de a lehetőségeink rendkívül korlátozottak voltak.

Óvatosan elsétáltam az ágyak mellett, megigazgattam a takarókat, és suttogva elmormoltam egy-egy jókívánságot az anyanyelvemen, közben pedig letöröltem egy kósza könnycseppet. Csak egy ijedt, fiatal nő, és néhány jókívánság egy mára ismeretlen nyelven: ennyi maradt a népemből. Ők nem akartak harcolni, az volt az életük értelme, hogy a tudást és a művészetet eljuttassák mindenkihez. És aztán azért haltak meg, mert Mágusnak születtek.

A következő kiságynál megtorpantam, mert üres volt. Ezzel a kislánnyal volt a legszorosabb a kapcsolatom a csoportból, úgyhogy pontosan tudtam, hogy hova mehetett. Felvettem hát a földről a papucsát, és kimentem utána az erkélyre. Első pillanatban még nem láttam meg, mert a régi kőkorláton ücsörgött az egyik vízköpő takarásában, de utána kibújt a Hold a felhők mögül, és így észrevettem a fehér hálóingét.

Nem voltam hangos, de Reyna már tudta, hogy itt vagyok. Vékony kis hangja megtörte az éjszaka mozdulatlanságát:

– Nem tudtam aludni, mert melegem volt. Ugye nem akarsz megbüntetni, amiért felültem a korlátra?

Elmosolyodtam a gyermeki naivitáson

– Tőlem csak akkor kapsz ki, ha leesel – mondtam, aztán felültem mellé a korlátra, magamhoz húztam és mindkettőnket betakartam a takarómmal. Noha a kőkorlátból sütött a hideg, Reyna bőre természetellenesen meleg volt. Magasabb volt a láza, mint gondoltam.

A kislány a tenyerébe vette a kezemet, és megsimította a karom belső oldalán az ezüstszínű tetoválást.

– Ezt eddig még nem vettem észre… Mit jelent? – kérdezte.

Magamban felszisszentem: jobban szerettem, ha a lehető legtöbb bőrfelületem takarásban maradt, de a szobámban még csak a menekülésre tudtam gondolni, és mivel most nem viseltem kesztyűt, jöttek is a kérdések. Talán hazudnom kellett volna valamit, de itt, a csillagok alatt nem éreztem helyesnek: Reyna csak egy kislány, aki megérdemli az igazságot, illetve azt a részét, amelyiket meg tudja érteni. Úgyhogy válaszoltam:

– A népem úgy tartotta, hogy ez a virág, az azálea a nők jelképe. A legendáink szerint ez a szimbólum segít megtalálni a boldogságot.

– Hiszel benne?

A kérdése beleszúrt egy tüskét a szívembe, és elhúztam a kezemet:

– Nem tudom, Prücsök. Mára már eltűnt a Mágia, ahogy azok is, akik ezt mondták nekem.

Reyna megpróbált úgy helyezkedni, hogy a szemembe nézhessen:

– Te nem hiszel a boldog befejezésben?

Megráztam a fejem:

– Szerintem azt ki kell érdemelni, de én már elpocsékoltam az összes esélyemet.

– Akkor az, hogy itt vagy velünk, és segítesz a Nővéreknek, az nem elég boldog befejezés?

Megsimogattam a haját:

– Nem maradhatok itt örökké. Már így is több időt töltöttem itt, mint szabadott volna: engem keresnek a rossz emberek, és bajt hoz rátok, ha itt találnak meg.

Reyna bólintott, mert pontosan értette. Az ő családja is az üldöztetés alatt halt meg:

– De azt ugye megígéred, hogy nem fogsz búcsú nélkül elmenni? – kérdezte.

– Lehet, hogy nagyon hirtelen kell elmennem… Nem tudom ezt megígérni, Prücsök – fájt a szívem, hogy még csak ennyit sem tehetek meg érte.

Szomorúsággal átitatott csönd telepedett ránk. Reyna sokkal több gonoszsággal találkozott már élete során, mint szabadott volna egy ennyi idős kislánynak, és eljön az idő, amikor én is fájdalmat fogok okozni neki.

– Válaszolsz nekem, ha kérdezek valami furcsát? – szólalt meg hirtelen. – A felnőttek mindig azt mondják, túl kíváncsi vagyok.

– Figyelj rám jól! Van egészséges kíváncsiság, azzal nincs semmi baj, viszont nem mind-egy, hogy kitől kérdezel, és mit.

– Oké… Akkor elmondod, kik a Legendák?

Csak most kezdtem megérteni, hogy Reyna kérdései valójában mennyire veszélyesek lesznek. Egy pillanatig tépelődtem, hogy válaszoljak-e, de aztán arra jutottam, hogy inkább most válaszolok én, minthogy később kérdezzen meg véletlenül egy rossz embert.

– Hát, ők egy különleges csoport voltak – kezdtem. – Egyszerre mindig csak 12 Legenda volt, és ők vigyáztak a békére és az egyensúlyra az egész ismert univerzumban. Szinte határta-lanul nagy volt a Mágiájuk és a bölcsességük, sőt, még a legképzettebb harcosok is ők voltak. Ha valahol nagy baj történt, vagy túl sok volt az igazságtalanság, akkor jött egy Legenda, és segített megoldani a bajt.

– De hát itt is van egy csomó igazságtalanság! Akkor miért nem segítenek?

Kis híján elsírtam magam, hallva a teljesen jogos kérdést: tényleg nagy szükség lenne most rájuk, de a Legendák már nem tehetnek semmit.

– Meghaltak egy nagy csatában – mondtam halkan. A folyamat természetesen kicsit hossszabb volt, de így is néhány hét alatt lezajlott az egész.

– Mindegyikük?

– Igen… Az egyik Legenda többre vágyott, ezért elárulta a társait. Ő lett az Imperatrix, és megölt mindenkit, akiről azt gondolta, hogy fenyegeti a hatalmát.

– Akkor ő gonosz ember?

– Nem lesz akárkiből Legenda, Prücsök. Az Imperatrix is jó ember volt, de aztán… eltévedt: rossz eszközöket választott, és lassan egy szörnyeteggé vált. De elárulok egy titkot: még a Mágia sem adhat az Imperatrixnak örök életet. Egyszer majd nem lesz elég óvatos, hibázni fog, aztán pedig minél jobban próbálkozik, annál többen fognak kicsusszanni a kezéből. A régi rend vissza fog állni, mert Legendáknak mindig lenniük kell. Ez a Mágia egyik alaptörvénye.

Reyna hallgatott egy kicsit, átgondolta, amiket megtudott, majd újra megszólalt:

– És kik a nimfák?

A szívem kihagyott egy ütemet, és szinte éreztem, ahogy megfagy a vér bennem.

– Ki beszélt neked róluk?

A kislány megérezte, hogy most valami nagyon rosszat mondott, azonnal mentegetőzni kezdett:

– Én igazán nem akartam hallgatózni, és csak pár mondatot hallottam. A zárdavezető főnővér beszélt egy évfordulóról és gyászról. És a nimfákról.

Sebesen járt az agyam, hogy mit mondjak, de végül rájöttem: egy idő után úgyis megtud-ná, hogy mi történt… Akkor legalább legyen valaki, aki a szép dolgokról is mesél neki:

– A nimfák voltak az a kicsiny nép, akik a Sötét Kor és a Nagy Háború után, először tudták használni a Mágiát. Néhány Mágiatörténész szerint az utolsó Ősik tanították a nimfákat, akik így hatalmas erőre, bölcsességre és szinte felfoghatatlan méretű tudásra tettek szert. Nagyon ügyesek voltak a művészetekben is: például volt köztük zenész, író, festő és építész is. És a legfontosabb az volt, hogy a nimfák terjesztették ezt a tudást: a legnagyobb egyetemeken, akadémi-ákon tanítottak, de elutaztak a messzi csillagrendszerekbe is, hogy az egyszerű embereket is tanítsák.

Az előtt tudtam, hogy melyik kérdést teszi fel, mielőtt megszólalt volna:

– Oké, de mi történt velük? – kérdezte.

Tűz, és füst.
A szálló por és törmelék szaga.
A könnyeim sós íze.
A bőre puhasága, és a szorítása, ahogy fogja a kezemet.
A hangja érdessége: – Kérlek, Sziporka… Ígérd meg, hogy élni fogsz!

Minden erőmmel a jelenre koncentráltam, és így kirántottam magam az emlékből, hogy válaszolhassak:

– A hírek szerint egy agresszív betegség megtizedelte őket, a lakosság maradéka pedig szétszóródott a galaxisban – legalábbis ez volt a hivatalos álláspont.

Reyna kutató tekintettel méregetett:

– De tényleg ez történt?

– Nem… – sóhajtottam. – Először az Imperatrix jött a katonáival, és csak aztán a betegség… A nimfáknak esélyük sem volt. Aki pedig mégis elmenekült, vagy eleve nem is volt a támadás alatt otthon, őket üldöztették és elfogták – nagyot nyeltem, és kiböktem az utolsó hírt: – Mára már mind meghaltak.

– Remélem, hamar visszatérnek a Legendák! Az Imperatrix nagyon gonosz ember, meg kell állítani! – ez a dacos kis hang ébresztett rá, hogy mit tettem.

Olyan hirtelen fordultam szembe Reynával, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat és leestem. Megragadtam a két vállát, és a szemébe néztem:

– Ezekről soha nem beszélhetsz hangosan! Soha nem tudhatod, hogy ki besúgó! Az árvaház sem biztonságos!

A kislánynak az ijedtségtől kigördült egy könnycsepp a szeméből:

– Ígérem! Nem fogom elmondani senkinek!

Újra magamhoz öleltem, de attól, hogy halálra rémítettem, egyáltalán nem lettem elégedettebb vagy nyugodtabb, ezért elkövettem még egy hibát. Egy hibát, ami sokkal, de sokkal nagyobb volt annál, hogy megtudott néhány igazságot, amit az Imperatrix el akart feledtetni, mert elkezdtem dúdolni egy dallamot: azt a dalt, amit az édesanyám énekelt nekem kiskoromban.

A józan eszem azt súgta, hogy fejezzem be az éneklést, mert ha gyenge és ártatlan is volt, de ez is egyfajta Mágia: az Ősök Mágiája.

De éreztem, ahogy Reyna ellazult a karjaimban, és szinte azonnal el is aludt. Adtam egy kis puszit a homlokára, majd nekitámasztottam a hátam az egyik vízköpőnek, és kényelmesen elhelyezkedtem.

A szél végre elűzte a felhőket, és a csillagok mintha szemrehányóan hunyorogtak volna rám: meg fogom fizetni az árát, hogy most egy varázslatot hajtottam végre.

Csakhogy már elegem volt belőle, hogy a józan eszem szabályaira hallgassak, ezért folytat-tam az éneklést. Ez nem az a Mágia volt, amire Reynának szüksége lett volna a gyógyuláshoz, ez túlságosan gyenge és nyers volt ahhoz, de szép álmokat hozott neki. Adhattam pár kellemes emléket egy kislánynak, aki fiatal korához képest túlságosan sok gonoszságot látott.

Adhattam neki valamit, amire emlékezni fog, ha már nem leszek mellette. Mert tudtam, hogy az Univerzumot nem csaphatom be, és ha eljön az ideje, be fogja hajtani a tartozásaimat.

2. Fejezet
Lidércfény

Egy gyengéd érintésre ébredtem. Azonnal, egy pillanat alatt megfeszültek az izmaim, és készen álltam a menekülésre. Kis híja volt, hogy lelökjem az ölemből a még mindig alvó Reynát, de szerencsére azonnal megláttam, hogy csak az egyik apáca áll mögöttem.

– Egész éjjel itt voltatok? – kérdezte.

– Nem, Nővér.

– Vagyis nagyjából kipihented magad. Kérlek, kövess, mert a Zárdafőnök beszélni szeretne veled.

Bólintottam, és épp megpróbáltam kitalálni, hogyan emelhetném fel Reynát, majd fektethetném le az ágyára úgy, hogy nem ébred fel, amikor a kislány kinyitotta a szemét. Gyorsan megértette, hogy vége az alvásnak, ezért lekászálódott a korlátról.

Az ügyeletes nővér elindult a hálóterembe, és én is mentem volna utána, de Reyna belekapaszkodott a hálóingembe:

– Mesélnem kell valamit!

Megfogtam a kezét:

– Most el kell mennem, de ha visszajöttem, beszélgethetünk.

– Most le fognak szidni, hogy kiültél velem a korlátra? De ugye azért mosogatnod nem kell?

Elmosolyodtam a gyermeki naivitáson, hogy a legrosszabb büntetés a konyhai munka… Bárcsak igaz lenne.

Megsimogattam a homlokát, és örömmel állapítottam meg, hogy nincs láza:

– Dehogy is, Prücsök.

Gyorsan megöletem, majd sietősen elindultam az irodába, ahol a Zárdavezető nővér már várt rám:

– Foglalj helyet, Gyermekem – kért halkan.

Leültem az íróasztala másik oldalán álló székre, és hirtelen tényleg olyan érzésem lett, mintha visszaléptem volna az időben: mint amikor elkövettünk valami csínyt, és a büntetést vártuk. De akkor nem voltam egyedül, mert mindig velem volt…

Elhessegettem az emlékeket, és megszólaltam:

– Tehetek értetek valamit?

– A kereskedők idén a szokásosnál is többet késnek.

Bólintottam, hogy tudok róla. Az apácák ritka növényekből különleges, és jó minőségű festékeket állítottak elő: az adományokon kívül csak ezt a bevételt tudták az árvaház fenntartására fordítani. Csakhogy mostanában az embereknek egyszerűen nem marad pénzük jótékonykodni is, és minél jobban elharapódzott a bűnözés a galaxisban, annál ritkábban jöttek a kereskedők.

– És én mit tudok segíteni? – kérdeztem.

Az Apátnő gondterhelten sóhajtott.

– Már azt sem tudjuk biztosan, hogy idén jönnek-e. Így most nagyon le kell csökkentenünk a kiadásainkat, és sajnos nem fogunk tudni több gyógyitalt venni a kis Reynának.

– Megértettem – mondtam halkan. Nehéz döntést kellett meghozniuk, mert a kislány csak a lázcsillapító gyógyszerek miatt volt még életben. De az apácáknak a többi gyereket is nézniük kell, és hiába próbálnak önfenntartóak lenni, az élelmiszerjegyeket, az áramot, a vizet, a bérletidíjat nekik is ki kell fizetni.

– És Patrisa nővér? – jutott hirtelen eszembe. – Talán ő tud hasonló elixírt készíteni.

– Hajnalban beszéltem vele erről. Mindenképpen meg fogja próbálni, de szüksége lesz hozzá egy gyógynövényre, amit mi nem tudunk beszerezni. De Te talán igen…

Megkönnyebbülten fellélegeztem:

– Vállalom. Én bármit meg…

Az Apátnő felemelte a kezét, hogy megállítson.

– Várj, sajnos ennyire nem egyszerű a helyzet – mondta. – Patrisa nővérnek azálea szirmokra van szüksége, azálea pedig nem nő akárhol…

– Óh – a lelkesedésem láthatóan megbicsaklott, de összeszedtem magamat. Reyna megérdemel egy hosszú és boldog életet, nekem pedig a hatalmamban áll segíteni, úgyhogy meg is fogok mindent tenni. A gyomromba viszont mégis egy csomó költözött, miközben visszamondtam az információkat, amikre még a régi füvészóráimról emlékeztem:

– Az azálea az egyetlen növény, amelyiknek a megtalálása nem bolygórendszerhez és égövhöz, hanem Mágiához kötött. Ahol sok Mágia van, ott kell árnyas, vízközeli helyen keresni.

A Főapát reménykedve nézett rám:

– Akkor tudsz esetleg olyan helyet is, ahol előfordulhat?

A legrosszabb az egészben az volt, hogy régen azáleát minden valamirevaló füvesasszony boltjában lehetett venni. De aztán az Imperatrix üldöztetni kezdte és behódolásra kényszerítet-te a Mágusokat, így már ha találnék is helyet, ahol elég Mágia van, hogy vadon nőjön azálea, jó eséllyel megfigyelik. És csak leleplezném magamat és az apácákat, hogy tiltott bájitalokkal foglalkoznak.

Vagyis merészebbnek kell lennem, mint amit az Imperatrix kinéz az emberekből. És csak közeli helyszín jöhetett szóba, ahova el tudok jutni suhanóval, mert más nem állt az árvaház garázsában.

Nagyot nyeltem.

– Tudok egy helyet: a Fekete-mocsár.

– Mi reménykedtünk, hogy talán tudsz egy kevésbé veszélyes helyszínt is. De ha nem, akkor adok valamit, amire még szükséged lehet – a Zárdafőnök lassan fölállt, és a mögötte lévő szekrényből elővett egy vastag barna papírba burkolt csomagot. A formájából nem lehetett következtetni a tartalmára, de az apátnő végtelen óvatossággal helyezte le az asztalra, és én hirtelen rájöttem, hogy mi lehet a csomagban.

– Eddig a padláson őriztük – mondta.

Próbáltam nem árulásnak látni a tettüket, de nem igazán sikerült, és így nem tudtam a vádaskodást sem kitörölni a hangomból:

– Azt mondtátok, hogy a folyóba vesztek. Azt mondtátok, nincs semmim!

Az apátnő mereven bólintott:

– Valóban hazudtunk, de nem fogok érte bocsánatot kérni. Először csak el akartuk rejteni a gyerekek és az önkéntesek elől. De aztán mire magadhoz tértél, a világ megváltozott, és már attól féltünk, hogy hirtelen felindulásból, teljesen feleslegesen megöletnéd magadat. Akár még a gyerekeinkre is veszélyt hozhattál volna. Nem hagyhattuk… És én sem hagyhattam.

Az árulás fullánkja egy pillanat alatt eltűnt. Arról az időszakról összemosódtak az emlékeim, csak a mindent betöltő gyászra emlékeztem, de most visszagondolva reálisnak ítéltem meg a félelmüket. Lassan felvettem, és magamhoz öleltem a csomagot, miközben csak egyetlen pillanatnyi elgyengülést engedélyeztem magamnak: annyit, hogy egy könnycsepp lefolyhasson az arcomon.

– Estére itt vagyok.

Nem tudom, hogy elköszöntem-e. Szinte futva tettem meg az utat a szobámig, ahol finoman letettem az ágyra a csomagot. A lehető legóvatosabban bontottam meg a csomagolást, majd felemeltem a fegyveremet: egy nimfa íját.

Pontosan két standard éve történt a támadás, és ennyi időt adott nekem az Ősanya, hogy elbújva a sebeimet nyalogassam. Akkor hibáztam, amit sosem fogok tudni jóvá tenni. De most itt van egy kislány, akinek én vagyok az egyetlen esélye.

A támadás óta rejtőzködnöm kell. Azok a fizikai jellemzők, amik régen önmagammá tettek, most csak veszélyt hoznak rám. Az ezüstszínű tetoválásaimat ruhával könnyen el tudom fedni, de a hajammal nincs ilyen könnyű dolgom: kusza, fekete hullámokból áll, a tincsek vége pedig ezüstszínű. A festék nem fogja meg, és bármennyit vágtam le belőle, akkor is mindig kivilágosodott az utolsó néhány centi. Nagyon sok ideig tartott, míg kikísérleteztem egy olyan kontyot, ami minden hajvéget takar, tartása is van, és nem túl figyelemfelkeltő.

Ma már a rutintól percek alatt megcsináltam… Legalább a bujkálásban mutattam fejlődést.

Benyúltam a szekrény alá, és a meglazított padlódeszka alól elővettem a régi egyenruhámat. Hosszú hetek alatt, közösen készítettük el a többi testőrrel együtt ezt a különleges szövetet, és közben többször is átitattuk Mágiával, hogy ugyanannyi védelmet nyújtson, mint egy elektrotestpáncél.

És még ez sem volt elég az Imperatrix hadserege ellen.

Az arcomhoz érintettem a felsőmet, de csak a molyirtónak a levendulaillatát éreztem. Ostoba dolog volt, mert azt már tudtam, hogy a Mágia kikopott belőle, és mikor felgyógyultam, alaposan kimostam a ruhákat, majd elcsomagoltam őket. El akartam tűntetni minden nyomát a támadásnak.

Még kiépített lőállásaink sem voltak, egyszerűen a tetőn álltunk, amikor beléptek a légkörbe az Imperatrix csapatszállítói. Csak kicsi, ezüstös pöttyök voltak a láthatár szélén, de a fenyege-tést ide éreztük. Mi vagyunk a Mágia, a tudás őrzői. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy valaki lerohanjon minket.

És most még is megtörténik.

Nem vagyunk felkészülve.

– Biztos, hogy támadni fognak? – kérdezte valaki.

– Ja, mert Te is ekkora hadsereggel jönnél látogatóba! – morogta mellettem Opál.

Erős volt a kísértés, hogy szemrehányóan rápillantsak, de végül kötelességtudóan inkább a célon tartottam az íjamat, úgy, mint a társaim. Több, mint ötven kiváló harcos; komoly fenyegetést jelentünk.

De messze nem elég nagyot.

A Kapitány leengedte a messzelátóját.

– Pihenj, nem repülnek el idáig. A jó hír az, hogy nem akarnak kiirtani minket: akkor szőnyegbombázást is alkalmaztak volna, az a leggyorsabb. De ők inkább az uralmat akarják átvenni.

Akkor logikus következtetés volt, de valójában hatalmasat tévedtünk.

Mielőtt a végtelen gyászspirál újra magába húzott volna, erőnek erejével elnyomtam magamban az emlékeket, és próbáltam a jelenre fókuszálni. Hogy eltereljem a figyelmemet, gyorsan áttúrtam a kis ruhásbatyut, és kiválogattam belőle az alsóruháimat. Belebújtam a nadrágba és az ujjatlan, hosszított felsőbe, majd elvégeztem néhány nyújtógyakorlatot. A ruha pont olyan kényelmes volt, mint ahogyan emlékeztem, de valami hiányzott: a Mágia.

Egy kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha újra átitatnám vele a ruhákat. A szavakat ismertem, de végül mégis a torkomon akadtak, mert nem mertem belevágni: a Mágusok megérzik a mágikus tárgyakat és a Mágiahasználatot, és így szükségtelenül nagyot kockáztatnék, amíg kijutok a városból. A Fekete-mocsárban pedig, ha olyan közel kerül hozzám egy lény, hogy meg tudjon sebesíteni, már nem fog számítani, mert régen halott leszek.

Az alsóruhám magában még nem takarta el teljesen a tetoválásaimat, és a szabása is jellegzetesen mozgáshoz készült, ezért felvettem felülre az egyik novíciusruhát, amit az apácáktól kaptam. Végül befűztem a puha bőrcsizmámat, és aztán újra a fegyvereimhez fordultam: figyelmesen végigellenőriztem az íjamat és az összes nyílvesszőmet, mert egy kis egyenetlenségen, egy ferde tollon múlhatott a lövés pontossága, és az életem. Ezzel együtt pedig Reyna élete is.

Amikor mindent rendben találtam, visszacsomagoltam a fegyvereimet a papírba, és melléjük tettem az egyenruhám többi darabját is. Már csak annyi volt hátra, hogy megpróbáljam valahogy helyettesíteni a légtisztító maszkot, mert a mocsárban borzasztó büdös a levegő. Végül egy kendőt választottam, és arra cseppentettem egy kis mentaaromát: jobb híján megteszi.

A fegyvereimmel a kezemben léptem ki a szobámból. Amennyire tudtam, elkerültem a fő folyósókat, és így szerencsére pont nem találkoztam senkivel. A gyerekek nem találták volna ki a csomag tartalmát, de azt érezték volna, hogy valami nincs rendben, és nem akartam felzaklatni őket.

A garázsba érve rögtön odamentem a jobbik suhanóhoz, és összecsomagoltam a napelemes töltőegységét. Öreg gép volt, de miután megnéztem néhányszáz infovideót, sikerült életet lehelnem a lebegtetőrendszerébe. Nem emelkedik olyan magasra, mint az újabb modellek, de a 2-3 méteres magassággal nincs baja. Általában.

A biztonság kedvéért a fegyvereimet még egy ponyvába is beletekertem, majd rögzítettem a csomagtartón. Kívülről semmi jellegzetesség nem látszott a csomagon, és hacsak nem egy szőrszálhasogató aktakukacba futok bele, minden rendben lesz.

Gyorsan minden rendszert átellenőriztem, majd felültem az ülésére és a kormányhoz hajoltam. Szerettem ezt az öreg gépet, mert aerodinamikus volt, és formájában rendkívül hasonlított a régi talajmotorokhoz. Ha nem is emelkedett magasra, száguldani azért lehetett vele.

Mivel az árvaház a külvárosban volt, és még kora reggel volt, néhány perc alatt elértem a városfalhoz és az ellenőrzőponthoz. A legkevésbé sem hívhattam fel magamra a figyelmet, ezért türelmesen várakoztam, amíg sorra nem kerültem. Az őr unottan felnézett az okostáblájából:

– Azonosító?

Némán átnyújtottam neki a kártyát, amit az árvaház állított ki nekem, mint novíciájuknak. Nem tudtam, hogy ez a hazugság hogyan fért bele a hitükbe, de az ilyen alkalmakkor nagyon örültem neki.

– Úticél? – kérdezte, miközben beszkennelte az azonosítómat.

– Délpelér. Orgonavirágot gyűjtök, festéknek.

– Ellenőriznem kell a csomagtartót, hogy szállít-e tartós élelmiszert, cenzúrázatlan írásos anyagot vagy fegyvert.

A tenyeremet vékony rétegben ellepte az izzadtság, de nagyon figyeltem rá, hogy az idegesség kívülről ne látszódjon rajtam, és teljesen higgadtan válaszoltam:

– Mindenki tudja, hogy a Felkelőket bármiben is támogatni halálbüntetést von maga után… De mondja csak: komolyan felmerült Önben, hogy az apácáknak fegyvere van? – mélyen a szemébe néztem, és egy csipetnyi Mágiát is sűrítettem a szavaimba, majd éberen figyelve vártam a választ.

Sajnos csak azt láttam a tekintetén, hogy tiszteletlennek érezte, és ő most már csak azért is keménykedni fog velem. Pillanatnyi hezitálás nélkül tértem át a tartaléktervre: azt az érzést küldtem felé, hogy fáradt és le szeretne ülni egy kicsit pihenni. Ez már több Mágiát és koncentrációt igényelt, de a szerencse végre mellém állt: a katonatiszt eléggé unott és figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy ez a késztetés átmenetek nélkül jelent meg nála.

Visszafojtott egy ásítást, majd egy vágyakozó pillantást vetett a székeikben ücsörgő és beszélgető társai felé, majd egy sóhaj kíséretében visszaadta az azonosítómat:

– A kijárási korlátozás előtt érjen vissza, különben kint fogja tölteni az éjszakát – és egy intéssel elbocsátott.

Gyorsan felvettem a motoros szemüvegemet, majd köszönés nélkül elhajtottam. Gondolatban közben alaposan leszidtam magamat, hogy máris Mágiát kellett használnom. Legfőképpen az zavart, hogy nem tagadhattam: jó érzés volt… Végre nem nyomtam el az igazi énem, és önmagam lehettem…

Nagyon nehéz lesz majd újra visszállnom a rejtőzködésre.

Menet közben állítottam át a navigációskomputert. Az első egy órában még a főúton haladtam a Főváros felé, majd lefordultam az egyik jelöletlen útra, és végre elkezdtem igazán száguldani. A síkságból nemsokára dombok, majd hegyek lettek, és az út is határozottan vékonyabb lett. A szerpentin, a hirtelen kanyarok és szakadékok miatt mindenki más lassabban, óvatosabban vezetett volna, de én régen kiváló pilóta voltam, és kellett a reflexeimnek a gyakorlás… Mert a Fekete-mocsár tele volt ősi, mágikus lényekkel, akiket szinte semmilyen szabály nem kötött… Még a galaxis legerősebb lénye, az Imperatrix sem próbálta megölni, vagy elüldözni innen őket, pedig az nagy gazdasági fellendülést jelentett volna nemcsak a bolygónak, de az egész régiónak is: ez a különleges, kén alapú mocsárgáz fontos alapanyag lehetett volna az üzemanyag előállításban.

Átértem a gerinc túloldalára, és a lefelé útnak is megtettem a nagyját, amikor a számítógép figyelmeztetőleg felvillant: innentől nemsokára nem vezet kiépített út, csak egy ösvény. Átállítottam a lebegésem magasságát, lassítottam, és letértem az útról: a Fekete-mocsár egy völgyszurdokban kezdődik, ezt kellett megtalálnom. A fák öregek, göcsörtösek, és rendkívül alacsonynövésűek voltak, néha a fejemet érték az alsóbb ágaik. Az ösztöneimre hagyatkozva ke-restem a bejáratot, és majdnem el is hajtottam mellette, de a két egyforma szikla magához vonta a figyelmemet. Nem is kellett látnom az ősi rúnákat, már a Mágia pulzálásából tudtam, hogy jó helyen járok.

Leszálltam a motoromról, majd gyorsan levettem a szemüvegemet és a novíciusruhát, aztán kicsomagoltam a fegyvereimet. Türelmetlenül magamra csatoltam a szépen kidolgozott bőr mellvértemet, és az alkarvédőimet. Egyedül nehezen boldogultam, korábban mindig volt segítségem.

Opál kisimította az izzadt tincseket a homlokomból:

– Mesélj, mi történt, Sziporka?

Még mindig szaggatottan vettem a levegőt:

– Szörnyű rémálmom volt: a nimfákat láttam… És rengeteg vért… Halottakat…

– Sziporka, csak álmodtad! – Addig ölelt magához, addig simogatta a hátam, amíg a rettegésem csillapodott, és akkor újra megszólalt: – Apa még alszik … Van kedved íjászkodni reggeli előtt?

És mielőtt válaszolhattam volna, már elővette a fiókból az alkarvédőimet, és segített összefűzni.

Opálon kívül csak egyvalakinek meséltem az álmaimról, aki arra is rájött, hogy Látó vagyok. De ezt soha nem árulta el nekem, csak kihasználta a képességemet…

Belebújtam a Gárdától kapott köpenyembe, felcsatoltam a tőrömet a combomra, a tegezt a hátamra, és felvettem a méretre készíttetett hátizsákomat is: kicsi volt, háromszög alakú, és keresztpántos, ami szépen odasimult a tegez mellé, ráadásul semmilyen mozgásban nem akadályozott. Csak egy kulacs víz, szárított gyümölcs, némi pénz, egy apró, de nagy hatótávú rádió, pár energiacella, és egy távcső volt benne. A fegyvereimen kívül semmim sem volt, ezeket a tárgyakat is csak az apácák nagylelkűségének köszönhettem.

Megálltam a sziklák között, és lefordítottam a két legnagyobb rúnát: menedék és börtön. Láttam, hogy vannak még további jelek is, mert csak akkor tudja a kövek mágiája bent tartani a lényeket, ha minden fajnak a neve fel van tüntetve. De túl sok idő lett volna, ha egyesével bogarászom ki a jeleket, ezért rátettem a kezemet a kövekre, és hagytam, hogy a rúnák ereje átáramoljon rajtam.

Egy pillanatra meginogtam és a kövekre kellett támaszkodnom, mert a Mágia sokkal hatalmasabb volt, mint számítottam rá, de nem zúzott szét, mert nem módosítani akartam rajta, hanem csak megnézni. Egymás után jelentek meg a rúnák a lelki szemeim előtt, egyre gyorsab-ban váltották egymást, míg végül elfogytak, én pedig lerogytam a kő mellé.

A szívem szaporán vert, és hirtelen nagyon hálás lettem, hogy az Ősik megalkották ezt a helyet, és idegyűjtötték ezeket a lényeket. Ha most is szabadon garázdálkodnának a galaxisban, soha nem léphettünk volna ki a Sötét Korból…

Még mindig a kövek mellett ülve, elővettem a táskámból a gyümölcsöket, és elkezdtem eszegetni, hogy visszatérhessen az erőm, de közben sebesen jártak a gondolataim. Egyre kíváncsibb lettem az Ősik régen letűnt civilizációjára, mert hozzájuk képest a nimfák csak játszadozó gyerekek voltak. Vajon miért tűntek el? És mit csinálnának, ha tudnák, hogy most ismét beköszöntött egy Mágia nélküli kor, ahol mindenki, aki jártas a rúnák művészetében, veszélyt jelent az Imperatrix hatalmára, és ezért üldözik?

Összehajtogattam az üres zacskót, és visszaraktam a táskámba: már sose tudom meg, ők mit tettek volna, felesleges ezen törnöm a fejemet. Fel akartam állni, de ekkor észrevettem egy új rúnát a szemem sarkából, aminek nem éreztem a mágiáját. Hitetlenkedve hajoltam közelebb, és a repedések, elszíneződések között újra megtaláltam: a szeretet és a hűség rúnáit karcolta bele egy nem túl szakavatott kéz. De akkor miért nem éreztem az erejét?

Rátettem a kezemet a jelekre, de nem pulzált belőlük Mágia: ezek csak erő nélküli vonalak voltak, amiket egy olyan valaki karcolt a kőbe, akinek nem volt kapcsolata a Mágiával.

A tudat teljesen elképesztett: egy idegen megpróbálj fenntartani a Mágia nyelvét.

A nimfák nyelvét.

Könnyek folytak le az arcomon:

– Nem vagyok képes rá!

Opál minden erejét összeszedte, és felemelte a kezét, hogy még utoljára visszasimítson egy rakoncátlan tincset a fülem mögé:

– Dehogynem! Te vagy a legerősebb ember, akit csak ismerek! Csak te vagy elég kitartó, hogy megoldást találj arra, hogyan viheted tovább a népünk tanítását!

Egy idegen, akinél én sokkal gyávább vagyok… Mert nem tettem semmit, csak elbújtam.

Szerettem volna hinni, hogy most már elég erős vagyok ahhoz, hogy teljesítsem Opál utolsó kérését, de mélyen belül már tudtam a választ: rég letértem az utamról, és esélyem sincs visszatalálni. Nem tudom jóvá tenni a hibáimat, de most talán segíthetek egy kicsit…

Reynáért összeszedtem a maradék lelkierőmet, és kiléptem az önmarcangolás mocsarából. A kövekbe kapaszkodva felálltam és leporoltam ruhámat, de közben már a feladatomon járt az eszem: a félelem a mocsár lényeitől olyan erős az itteni emberekben, hogy csak a legszükségesebb esetben jártak erre, de ha valaki mégis ide vetődne, azonnal feltűnne neki a motorom, és könnyen visszakövethetne a zárdáig…

Sem nekik, de pláne nekem nem volt szükségem arra, hogy oda irányuljon a katonák figyelme, úgyhogy inkább lassan áttoltam a kövek között a motoromat, és elindultam vele az ösvényen. Néhány méter séta után, ahogy a csapás kanyargott és az aljnövényzet sűrűsödött, végül találtam egy megfelelő rejtekhelyet neki.

Nagyon óvatosan tértem csak le az ösvényről, és pontosan megjegyeztem minden lépést, mert ebben a pillanatban a túlélési esélyeim drasztikusan csökkentek: az egyetlen megkötést az itteni lényeknek az jelentette, hogy az ösvényen közlekedőket nem bánthatták… Mindenki más viszont szabad préda volt…

Gondosan elrejtettem a motoromat és a novíciaruhát, majd a saját lábnyomaimba lépve visszatértem a csapásra, és folytattam utamat. Egy kis ideig még úgy tűnt, ez csak egy egyszerű erdei ösvény, de egyre inkább csúszósabbá vált a talaj, és az a szag, ami lassan ellepett… Valahol az égett gumi és a záptojás bűze között volt. Hányinger kerülgetett, ezért az arcom elé kötöttem a sálamat. Hála az Ősiknek, a menta illata szinte minden mást elnyomott, így kevésbé háborgó gyomorral indulhattam tovább.

A köd szinte egyik pillanatról a másikra lepett el. Próbáltam nem csak a szememre támaszkodni, de a párafelhőben a hangok is jobban terjedtek. Amikor egy közeli csobbanást hallottam, reflexből azonnal egy vesszőt helyeztem az idegre, megfeszítettem az íjam, és néhány percig csak csöndben figyeltem.

Nem mertem a Mágiámat használni, mert azzal csak idecsaltam volna azokat a lényeket, akiket el akartam kerülni. Így viszont egy nagyon fontos érzékszervemtől fosztottam meg magam: olyan volt, mintha szándékosan hátrakötöttem volna az egyik kezemet.

Amikor aztán semmi mozgást nem érzékeltem, leengedtem az íjamat, és még óvatosabban indultam tovább. Úgy véltem, hogy már elég nagy távolságot tettem meg a mocsár belseje felé, hogy találjak azáleát, ezért a talajra szegeztem a tekintetem… És ekkor vettem észre, hogy eltűnt az ösvény a lábam alól.

Azonnal felnéztem, hogy a nap állásából tájékozódjak, de semmit nem láttam: a köd is korlátozta a látási viszonyokat, és a fák is teljesen összezárultak a fejem fölött…
Beleestem a mocsár csapdájába.

De akkor is… Észre kellett volna vennem, legalább a fokozatos besötétedést. Vagy legalább azt, amikor leléptem az ösvényről, hiszen én ennél sokkal tapasztaltabb vagyok.

Olyan hirtelen csapott fejbe a felismerés, hogy megtorpantam: miután elrejtettem a moto-romat, már vissza sem találtam a csapásra, csak valami becsapta az érzékszerveimet, és ezt hitette el velem. Most pedig elcsalt a mocsár légmélyére. Pontosan azzal szolgáltattam ki magamat, hogy elzárkóztam a Mágiától, és így egy nálam sokkal hatalmasabb erő könnyedén játszadozhatott velem…

Szinte letéptem az arcom elől a kendőt, hogy biztosan ne akadályozzon, aztán azonnal megfeszítettem az íjamat, és mivel a Mágia intenzíven kavargott bennem, a rúnák is felragyogtak rajta. A tarkómon felálltak a kis pihék, megéreztem, hogy a lény mögöttem van valahol, ezért megperdültem. Gondolkozás nélkül kimondtam néhány szót és elengedtem az ideget, majd azonnal felhelyeztem a következő vesszőt is, és lőttem még néhányat a körülöttem álló fák törzsébe.

Csak alapszintű tűzmágiát használtam: a vesszők meggyulladtak, fényes lángon égtek, de más nem kapott lángra.

Morgásszerű szavakat hallottam:

– Elrontottad a játékomat!

A korábbiakhoz képest szinte fényárba borítottam a tisztást, a köd is enyhült egy kicsit, de még mindig nem láttam a hang tulajdonosát. Az agyam szélsebesen járt, és gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet: ha meglátom, milyen lénnyel van dolgom, rájövök, hogyan tudok harcolni ellene, melyik rúnát használjam. Talán csak egy félelmekkel táplálkozó szellem az…

– Kérlek, engedj utamra! Csak egy azáleát keresek! – kiáltottam. Tudtam, hogy nem hagy elmenni, de talán felfedi magát.

A következő pár másodperc szinte örökkévalóságnak tűnt, mégis türelmesen vártam, noha azzal is tisztában voltam, hogy nyílvesszőim lassan elégnek. Már éppen azon kezdtem el gondolkozni, hogy megéri-e fárasztanom magam az égés lassításával is, amikor a lény lassan kilépett az árnyékok közül:

– Komolyan azt mondtad, hogy kérlek? Azt hitted, hogy lesz rám bármi hatása?

A szempár egy pillanatra eszembe juttatott valamit, ám nem tudtam megragadni a benyomást. De nem is foglalkoztam vele: az íjam újra ezüstösen felizzott, és én habozás nélkül elengedtem az ideget: egy alakváltó megöléséhez nem kell Mágia, csak pontos találat.

Csakhogy a vesszőm nem ért célba: a levegőben egyszerűen elporladt, a tigris pedig még közelebb lépett hozzám, és az egyre gyengülő fényben is megláthattam a bundáját: nem közönséges sárga színű volt, hanem ragyogó arany.

Azonnal rájöttem, hogy mi áll velem szemben, és arra is, hogy az életbenmaradási esélyem egyjegyű számra csökkent. Csak azért tudtam, hogy valahogy túl lehet élni egy ilyen támadását, mert maradtak fent írások a lidércekről. Amiket valakiknek meg is kellett írniuk.

Új rúnák neve tolult a nyelvemre, de mielőtt kimondhattam volna a nevüket, a lidérc újra megszólalt, és bennem a vér is megfagyott a szavaitól:

– Engem sem mágikus, sem emberi fegyverrel nem fogsz tudni megölni. Én már halott vagyok!

Szóval ez volt a hiányzó információ, ami mindent megmagyarázott. Egy pillanatig sem vitattam az állítás valóságtartalmát, és mivel nem maradt más lehetőségem, ezért futásnak eredtem. Az íjam felizzott, ahogy menekülés közben kimondtam még egy rúna nevét, és ellőttem a vesszőmet arra, amerre a lidércet sejtettem. Nyilván nem találtam el, de az aljnövényzet felgyulladt: talán le tudom lassítani egy kicsit.

Mögöttem felhangzott a nevetése, bár a hangját minthogyha egy kicsit messzebbről hallottam volna:

– Elég ügyes próbálkozás volt, de mondd csak: szerinted elengedek egy olyan nimfát, aki letért az útról?

Nem néztem hátra, csak futottam tovább, közben fürgén kerülgettem a fákat, átugráltam a gyökereket, a lidérc pedig végig a nyomomban járt. Tisztában voltam vele, hogy csak játszik velem, mert elég közel voltam hozzá, bármikor leteríthetett volna… De ez a lény azt akarta, hogy féljek: először az elmém kellett neki, utána a testem. Én viszont egyiket sem akartam megadni neki.

A következő pillanatban vízbe ért a lábam, és megtorpantam: egy nagy, mocsaras tó partjához értem. Itt csak pár ködfelhő lógott fátyol szerűen a víz fölött, és a nap pedig épp eltűnt a környező hegyek mögött: vagyis a mocsár nemcsak a helyismeretemet, de az időérzékemet is teljesen megbolondította.

Nem volt többet hova futnom, mert a víz csak lassan mélyült: beleragadtam volna az iszapba, mielőtt úszni tudtam volna. Annyi mindent túléltem már, ezért nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a világ végén halok meg egy olyan lény által, ami a legtöbb ember szerint csak a gyerekek ijesztgetésére kitalált mese. Visszafordultam hát az erdő felé, megfeszítettem az íjam, és kimondtam a legveszélyesebb rúna nevét:

– Halál.

A lidérc kilépett a fák közül, és végigmért:

– Mondd csak, Nimfa! Van akár halvány fogalmad is róla, hogy mi lesz veled, ha eltalálsz egy olyan nyílvesszővel, amire ezt a rúnát olvastad?

Nagyot nyeltem:

– Már ha csak megkarcollak vele, azonnal megöllek. Én pedig elveszítem minden kapcsolatom a Mágiával.

– Megérné?

Nem gondolkodtam a válaszon:

– Ha így tudok vinni azáleaszirmokat, és megmenthetem vele Reynát, akkor megteszem!

A tigris ásított egy nagyot, majd kényelmesen leült a földre, és megszólalt:

– Tudtad, hogy a lidércek régen nimfák voltak? Csak néhányan itt ragadtunk a halálunk után, mert még van befejezetlen ügyünk, és most szétszóródtunk a világban olyan helyeken, ahol erősen jelen van a Mágia.

A kezem egy pillanatra megremegett, de újra megfeszítettem az izmaim:

– Miért mondod el ezt nekem?

– Csak hogy tudd: még maradt egy esélyed, úgyhogy azt ne tékozold el! – nagymacskásan nyújtózkodott egyet, majd kecsesen visszasétált a fák közé.

És ahol az előbb feküdt, a gyökerek között megláttam néhány szál azáleát. Biztos voltam benne, hogy bár nem látom, még itt van a környéken, ezért hálásan megszólaltam:

– Köszönöm!

Ahogy leengedtem az íjamat, fokozatosan elhalt a rúna ragyogása a vesszőn, de óvatosan el kellett távolítottam a Mágia minden maradványát is: ilyen hatalmas erőkkel tilos volt felelőtlenül bánni. Nem hazudtam a lidércnek, amikor azt mondtam, hogy Reynáért megtenném, de eszembe sem jutott egy kis mulasztás miatt elveszíteni a kapcsolatomat a Mágiámmal. Annál még a halál is jobb.

Amikor megbizonyosodtam róla, hogy végeztem, gyorsan letéptem a virágokat, és beraktam őket a táskámba. Elégedett voltam, mert sokkal többet találtam, mint eredetileg akartam, és amikor visszavettem a hátamra a hátizsákot, a kivezető ösvényt is észrevettem.

A lépéseim ruganyosabbá váltak, tudtam, hogy most már biztonságban vagyok.

De aztán meghallottam a lövéseket. Azonnal rájöttem, hogy a lidérc nem a virágok miatt terelt ide.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0