Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Heincz Ida: Már az első pillanatban… című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

A főszereplő életének fontos fordulópontjához érkezik: a felnőttévállás azon szakaszához, amikor le kell zárnia bizonyos kapcsolatokat és életformát. Meg kell ismernie önmagát és bátornak lenni elfogadni és szeretni azt a fiatal nőt, akivé vált. Az ő történetét követhetjük végig szeptembertől augusztusig. A tizenegy hónapon átívelő cselekményt a főszereplő meséli el, akinek élete szinte pillanatok alatt darabjaira hullik, amikor rá kell ébrednie, kedvese elárulta.

Ősz

Szeptember

„A fejemben mindenféle hasznos emlékek,
Néztem rád és nem értettem az egészet.
Ketten ültünk kint a téren, utoljára kéz a kézben.
Elengedtél így hát mentem, hogy ami történt elfelejtsem.”
( Bohemian Betyarsz Egyedül maradtam)

Akkor, azon az őszi napon, egy pillanat alatt meg kellett értenem és túl kellett élnem, hogy megcsalt a kedvesem. Pedig kölyökkorunk óta a becsületes kutyaszemeibe voltam beleszerelmesedve és azokkal a naivan csokibarnákkal hazudott nekem heteken keresztül. Amikor összemosolyogtunk a tükörben fogmosás közben. Ahogy a tekintetével megkeresett és végigsimított a cigarettafüstben úszó nappalinkban, miközben a barátaink és a valahonnan odakeveredett idegenek vitatkoztak, nevetgéltek körülöttünk. Szeretkezés közben némán kutatva, mintha alkalmi, ismeretlen szeretőkként ölelkeznénk, és nem ő lenne az, aki jobban ismer engem még önmagamnál is. Mert én jól ismertem őt, legalábbis azt hittem. Az elmúlt években észrevétlenül lett az ő élete a mi életünk. A kedvenc zenéi, kajái, apró kis dolgai valahogy kiszorították az enyémeket. Nem volt felháborítóan nyilvánvaló. Sohasem az. Sokáig nem is éreztem lemondásnak, mert boldogok voltunk. Kamaszként az emberek egyébként is napról-napra változnak. Tizenhét évesen ismerkedtünk meg és a hat együtt töltött év alatt az összecsiszolódásunk engem talán jobban megkoptatott, mint őt.

Az igazságot rólunk egy jelentéktelen kis helyzet hozta felszínre: otthon felejtettem lakáskulcsaimat a reggeli rohanásban. Ebben egyedül az tűnhetett furcsának, hogy én kényszeresen fejben listázós vagyok. Indulás előtt többször ellenőrzöm a kulcs, pénztárca, iratok, telefon, szemüveg alapfelszerelésem. Aznap hajnalban, jó pár hete már nem először, menekülve távoztam otthonról. Egy újabb vitánkat követően alvás helyett csak forgolódtam, mígnem feladtam és gyors készülődés után inkább leléptem. Már nem hittem a reggeli kibékülős szexben úgy, mint Patrik. Ő reggelre kijózanodva bánta a veszekedésünket, de én este is az voltam. Túl józan talán ahhoz, amivé kezdtünk válni.

Amikor ráébredtem, nincsenek nálam a kulcsaim megcsörgettem. Álmosan motyogott a telefonba és hirtelen már az is bosszantott, hogy tizenegykor ő még alszik. Én reggel hatkor pattantam a kerómra, és indultam el dolgozni. A bátyám és Zoli barátunk kamaszkori álma látszott megvalósulni hosszú hónapok munkája után: egy régi, belvárosi házat alakíttattak át kocsmává. Mindkettőnek állandó munkahelye volt, ráadásul a testvéremé Bécsben, ezért én felügyeltem a munkálatokat. Telefonáltam, takarítottam, cipekedtem és festettem a pult mögötti matt fekete falra a feliratokat. Végzősként a fősulira alig kellett már bejárnom és a srácokkal kötött megállapodás számomra jobb volt minden addigi diákmunkámnál. Ráadásul hosszú idő óta először éreztem igazán elememben magam. Imádtam az egészet. Néha javában benne jártunk az éjszakába, amikor neki láttam az ecseteket kimosni, Vagy éppen alig világosodott, de már ott voltam, hogy mire megérkeznek a burkolók minden rendbe legyen. Azon a kulcsos napon tizenegykor az alvás számomra távoli emlék volt már.

Valahogy összekaparom magam és bedobom hozzád-kattant a gyújtó, majd egy mély levegővétel következett. Szinte láttam, ahogy letüdőzi az első slukkot, közben a könyvespolc felé nyújtózva elveszi és maga mellé teszi az anyja kedvenc vázáját. Persze van erre tucat alkalmasabb hamuzó, de ez a fajta nemtörődömség annyira ő.

Még csak most keltem fel a telefon miatt.

Nem akartam észrevenni a célzást, inkább lenyelve dühöm igyekeztem kedvesen megszólalni:

– Ma csak délig maradok itt. Be kell mennem a fősulira és hat előtt nem szabadulhatok el onnan.

– Nem ígérem, hogy odaérek – sóhajtozott, majd csöppet sem vonzóan krákogott és köszörülte a torkát. A szexi rekedtes hangja a napi másfél doboz ciginek volt köszönhető, ez a vénemberes torokköszörülés reggelente lelombozó volt és nem rosszfiús. Elszégyelltem magam amiatt, hogy csak a hibáit listázom és elemzem.

– Ha otthon leszel felesleges persze elhoznod – igyekeztem valamiféle egyezségre jutni és véget vetni a vontatott beszélgetésnek.

– Attilával készülünk egy jövő heti beadandóra –újabb ásítozás és dünnyögés következett.

– Akkor talán kelj fel végre és próbáld meg beadni délig! – vesztettem el a türelmemet. Mivel már amúgy sem volt visszaút bevittem még egy karmolásnyi megjegyzést: – És az Istenért ne hamuzz anyád herendijébe már megint!

Megsértődve nyomott ki. És persze nem hozta be a kulcsaimat, a mobilját pedig egyszerűen kikapcsolta. Ehhez hasonló jelenet egyre többször játszódott le közöttünk. A sok munka, a közeledő vizsgaidőszak egyre kevésbé fért meg az ő pánpéteres életszemléletével. Délben kelt, délutánonként benézett az egyetemre, utána pedig valamelyik srácnál vagy nálunk bandáztak hajnalig. Egyre többször kellett a fürdőbe bezárkózva tanulnom, mert a lakásunkat ellepték a haverjai. Hajnalban azután végre elcsendesedett megint minden, maguk után romokat hagyva távoztak. Olykor Patrik is eltűnt velük együtt, rám hagyva a rendrakást. Előző hónapban négy teljes napra vált köddé. Az őrültebb időszakainak periodikusan vége szakadt és újra az a fiú volt, akiért árnyékugróvá váltam az elmúlt években.

Este hazaérve a vaksötét ablakokat bámultam kintről. Az a lány voltam, akiről elfeledkeztek. Megint. Fél órán át ücsörögtem a lépcsőn, mire beismertem magamnak: a mai este sem lesz más. Zozó a telefonhívásom után pár percen belül fékezett a ház előtt. Járó motorral hagyta a kocsit az úttest közepén, nem akart sokáig maradni. Rezzenéstelen arccal, rám sem nézve masírozott papucsban a hálószobánk ablakához és benyomta. Bent valami tompa csörömpöléssel földet ért. Magamban újra hálát adtam annak, hogy a földszinten van Patrikék lakása és két éve nem vették a fáradtságot az ablak elromlott zárjának megcsináltatására. Zoli a derekamnál megfogva egyszerűen beemelt és már ott sem volt. Egész idő alatt csendben maradtunk. Ő már régen elmondta a véleményét én meg szégyelltem volna bármit is hozzáfűzni a nyilvánvalóhoz.

Lezuhanyoztam és az újfent kifosztott hűtőnk miatt vacsit rendeltem. Mire megérkezett a futár a lakás ismét hasonlítani kezdett az eredeti állapotához. Gépiesen kezdtem el belapátolni a meleg brassóit, de valahol a harmadik kanál környékén rám törő hányinger miatt inkább félretoltam a tányért. A helyére a laptopom került és a ragaszthatatlanul összetört váza hasonmását kutattam a neten. Kedvesem megmagyarázhatatlan logikával a belső párkányon talált neki aznap helyet. Így a becses darab áldozatul esett az amatőr betörési mutatványunknak. Miután megtudtam, hogy egy eredeti „Herendi Rothschild kosfejes váza” volt a többszörösen meggyötört dísztárgy és hatvanezret kóstál, úgy döntöttem nem pótolom. Patrik anyukája egyébként is hobbivá fejlesztette annak ecsetelését és hangoztatását, miért vagyok tökéletesen tökéletlen. A vázával együtt odaveszett a neki való folyamatos megfelelési kényszerem egy darabja is. A nehéz nap után elég fáradt lettem ahhoz, hogy beismerjem, magamnak ott a félhomályos konyhában mennyire utálom a barátaink által „Szent Abigélként” emlegetett édesanyját. Nehéz megszeretni egy embert, ha beléd csíp minden szavával. Ezt nem csak velem tette, Patrik összes barátja ugyanezt kapta meg tőle. A fia minden botlásáért, tévedéséért és hibájáért mi voltunk a felelősek. Szent Abigél volt az, aki természetesen feláldozta magát vállalva a vértanúságot a magzatáért. Mármint akkor, amikor eszébe jutott. Amikor pont itthon volt. Amikor nem volt éppen szerelmetes valakibe, aki lefoglalja és szórakoztatja. Most éppen Németországba élt boldogan valami diákkori kapcsolatát újra gondolva. Két éves rekordot állított fel. A kiköltözése előtt egyszerűen felkereste a szüleimet és határozottan ránk bízta Patrikot. Összeköltöztünk, ami nem volt annyira tragikus, hiszen folyamatosan ingáztunk a két családi fészek között. Sajnos Abigél jelenlegi kapcsolatának is megkopni látszott a fénye: bejelentette októberben hazaköltözik. Mindezt egy üres lakásba képzelte el, így nem csak én, de Patrik is költözni kényszerült.

A keserű önsajnálatba hajló gondolataimat félretettem, inkább megnyitottam a délután előadásunkhoz átküldött anyagokat és belemerültem. Pár percen belül megszűnt a bennem dúló vihar és elnyelt a beadandó dolgozatom. A bejárati ajtó csapódásának hangja húzott vissza újra a konyhába. Pár kattintással mentettem munkámat, már hajnali egy is elmúlt. Az addigi nyugodt, csendes éjszaka hirtelen megtelt zajjal, ahogy bevonult a konyhába és ledobta magát az egyik székre.

– Szia Dadu! Mizújs? Brassói! – egy mondatba hadarta el minden összefüggéstelen gondolatát. Boldogan tömte be az első falatot, majd elfintorodott, amikor rájött, hogy ehetetlenül kihűlt. Fel sem állva a mikró felé nyújtózott és nekiállt megmelegíteni.

– Mizújs? – ismételte meg rám vigyorogva. Mozdulatai árulkodóan lusták voltak, beszéde vontatott, szemei tompa fénnyel feketéllettek a most sápadt és beesett szép arcban. Tizenhét évesen bukott angyalként csavarta el minden lány fejét, amikor besétált az osztályunkba. Mindig is olyan volt, akinek erőfeszítéseket sem kell tennie, mégis rá figyel mindenki. El sem hittem, hogy én vagyok az, akire viszont ő figyelt fel. Mégis valahogy barátok lettünk, majd egy nap mindent felrúgva közölte: szeret. Mindezt egy kórházi ágyon fekve, az altatástól még kábán. Azóta sem lett kevésbé vonzó, csak az a kedves valami tűnt el az arcáról. Az a megnevezhetetlen vonás, ami miatt elhittem neki mindent.

Lehunytam a szemeimet és nem mondtam ki, ami ordított róla. Szeretni akartam, nem bírálni, nem veszekedni, nem haragudni rá. Amikor harmadjára is feltette ugyanazt a kérdést felálltam és kivettem a már tűzforró brassóit a mikróból. Elfelejtette azt is.

– Be kellett másznom az ablakon megint.

Szórakozottan bólintott miközben enni kezdett. Összeszedtem a cuccaimat és átvittem a nappaliba, majd visszasétáltam a konyhába. Patrik előtt üres lett közben a tányér, éppen a zsebeiben kotorászott valószínűleg cigi után kutatva. A pulton heverő dobozból elvettem egyet, és felé nyújtottam. Rám villantotta mosolyát végig simítva a fenekemen:

– Szia Dadu! Mizújs? – tekintetével nem eresztve lába egy mozdulatával kihúzta nekem a szemközti széket, így leütem. Félig lehunyt szemhéja alól figyelt.

– Elfelejtetted a kulcsot – halkan és szomorúan találtak utat felé végre a szavaim.

– Bejutottál nem? – az arca elutasítóan kifejezéstelen lett. Talán ha még mindig rám figyel az üres tányérja és minden más helyett észrevette volna, hogy nem szabad folytatnia a témát.

– Felesleges a hiszti, Hannus. A kulcsaidra kurvára nem volt sem időm, sem kedvem odafigyelni. Tudtam, megoldod. Te mindig mindent szeretsz megoldani, nem igaz?- duzzogva cigizett tovább. Fekete fürtjei, óh igen, fürtjei vannak, mert a lázadó bukott angyalos külsőhöz az dukál, az arcába hullottak. Hosszú szempillái beárnyékolták fáradt szemeit és észre kellett újra vennem a szürkés arcszínét, a puffadt karikát a csodás arccsontjai felett. A gyűrött, foltos pólóját és azt, hogy a rá jellemző fűszeres szantálfa illatával alkohol, füst és savanykás izzadság szag keveredik.

– Ne kezd el! – olyan hirtelen vágta felém a három szót, hogy megijesztett. – A tökéletes Hanna! Az én csodálatos szentem, akihez mi gyarlók fel sem érhetünk soha. Hallgatsz, mégis szinte érzem a gondolataid súlyát. Mond ki inkább! Veszekedj, vádolj, de ne légy már ilyen istentelenül tökéletes!

– Sikerült Ózig eljutnotok? – megremegett a hangom, de álltam a tekintetét, viszonozva azt. Még akkor is, amikor egy könnycsepp önállósította magát és végig folyt az arcomon. Egy másodpercre mintha megzavarta volna az apró kis csepp látványa, arcom felé mozdult keze, de le is hullott félúton.

– Ózig eljutni? Ahhoz néhány grammnyi kis zöld és némi alkohol nem elég – grimaszolt gúnyosan. – Uramisten! Esküszöm hallom a fejedben egymást kergető gondolataidat!

– Mentalistára szívtad magad? – akasztottam meg monológját.

– Talán neked is jól jönne egy kis lazaság – varázsolt elő rövid kotorászás után egy sodort cigit. Kihívó lassúsággal, körülményesen meggyújtotta. Mélyen leszívta majd előre hajolva lágyan az arcomba fújta a füstöt. – Unalmas és kiszámítható lettél, Dadu. Egy kis varázs füst talán visszahozhatná a bulisabb Hannát.

Mielőtt igazán belelendülhetett volna, nem sietve el a mozdulatot, megragadtam az asztal felém eső szélét és ráborítottam. A maradékból a falra is került, a tányérok és villák a padlón landoltak csörömpölve. Látványosan józanodott ki fél perc alatt. Átkozódva ugrott talpra:

– Megőrültél? Mi a franc ütött beléd?

Megmagyarázhatatlan nyugalom és derű szállt meg, ahogy a konyharuhával dörzsölte magát.

– Akartál valami kevésbé unalmasat és kiszámíthatót. Tádám! Meglepetés! – apró diadalt okozott csak az, hogy elakadt végre a szava.

A vendégszobában vetettem magamnak ágyat. Halk kopogtatás után lépett be a szobába, kezében a meggyötört Micimackómmal. Elvettem tőle és szokás szerint kispárnaként a fejem alá igazítottam. Már letusolt és ismét a finom fűszeres illattal burkolt be, ahogy mögém bújva átölelt.

– Addig kell elengednünk egymást, amíg mind a ketten fel tudunk állni a földről a csatáink után – suttogtam bele a szobát tompán megvilágító utcai fényekbe. Sokadjára kimondott szavak voltak ezek.

– Fel akarod adni? Fel akarsz engem adni? Kettőnket? – olyan erősen szorított magához, hogy fájdalmat okozott vele. Végül egy mély sóhajjal elengedett én pedig gyorsan elhúzódtam tőle és felé fordultam. – Ennyi Dadu? Az első akadályoknál arrébb sétálunk?

– Ez már régóta nem az első akadály. – Kettőnk közül ő volt a tragikus hősszerelmes én a földhözragadt józanész hangját játszottam. Még akkor is, ha a csontjaimat átjárta valami zsibbasztó fájdalom. – Patrik, mocskossá teszünk mindent, amit mi ketten jelentettünk együtt.

– Ezt akarod? Lezárni?

– Elbúcsúzni. Nem lassan meggyűlölni egymást – felültem és felkapcsoltam az éjjeli szekrény olvasólámpáját. Ő is törökülésbe helyezkedett velem szemben az ágyon. Teljesen tiszta volt a tekintete, csak a saját szomorúságomat láttam visszatükröződni benne. – Nem akarok üres és feldúlt lakásba hazaérni esténként fáradtan. Az ablakon bemászni, jobb híján. Idegenek elől bujkálni a fürdőszobában. Hallani, ahogy gyűlölködve sorolod mi lett belőlem, szerinted. És nem akarok én sem gyűlöletet érezni irántad mindezért- legyintettem a konyha felé.

– Zoliék mondtak valamit? – a kérdésére adott gúnyos horkantásom ösztönös volt, kis gondolkodás után kimondta a legnevetségesebb következtetést, amit csak tehetett: -Megismerkedtél valakivel?

– És te megismerkedtél valakivel? – kérdeztem vissza jobb híján mire szinte viccesen meghökkent fintort vágott.¬ Látod Lósóska, én is tudok hülyeséget kérdezni.- régen használt becenevét hallva megkönnyebbülten elmosolyodott és közelebb araszolt.

Le szerettem volna zárni az értelmetlen vitát, aznapra. Örökre. Végleg. Igyekeztem úgy fogalmazni, hogy több sebet ne kapjon aznap este már senki:

– Folytathatjuk máskor? Pár óránk maradt már csak aludni, kilenckor kezdődik az első előadásom¬ lekapcsoltam a villanyt és elvackoltam magam.

Nem ment vissza a hálószobánkba, ott maradt inkább ő is a vendégszoba kényelmetlen ágyán velem. Tudtam, hogy már most bánja a történteket. Újra ugyanígy tenne mindent, de bánja. Mögém bújt és finom puszit nyomva nyakamra súgta bőrömbe:

– Nagyon cavinton Dadu! – a szavai annyit jelentettek, szeret. A „szeretlek” szó régóta egy közös viccként „cavinton” lett kapcsolatunk nyelvezetében. Nem viszonoztam, csak a derekamra kulcsolt karját simogattam meg. Nemsokára egyenletesen szuszogott én pedig még sokáig nyitott szemmel feküdtem, makacsul figyelmen hagyva, ahogy az arcom után a párnahuzat is nedvessé vált. Végre azután én is álomba merültem megmenekülve minden gondtól aznap.

***

Mikor az ébresztőhangként beállított zene visszahozott a valóságba: üresen és gyűröttem mutatta az ágy másik fele, hogy valamikor Patrik felkelt és elment. Gyorsan kávét főztem és miközben magamra kapkodtam a ruháim, befontam a hajam. Fogmosás közben megláttam a tükörre felrajzolt szívbe írt üzenetet. Igyekeztem nem ránézni akkor sem, amikor kisminkeltem magam. Végül letöröltem és a kezembe vettem a polcon árválkodó filcet. Azután mégsem írtam semmit csak visszatettem a helyére és kisiettem az ajtón. „Szeretlek, Dadu! Ne haragudj!”- Mit lehetne válaszolni erre az ezredjére elkoptatott mondatra? Mire beértem a fősulira már újra sikerült belesüppedni a napi rutinba, ami mindig megtudott menteni mindentől, még önmagamtól is.

Az asztalborításomat vad udvarlás és a nyugalom időszak váltotta fel Patrik világrendszerében, így a közös életünkben is. Ő is bejárt az egyetemre, az előadásai után pedig beült mellém társaságnak, amíg dolgoztam. Felolvasott, hogy engem szórakoztasson, régen imádtam ezt. Az egyik kedvencemet olvasta újra: Richard Bach A sirály könyvét. Hányszor volt velünk a kötet álmos nyári délutánokon, a középsuli óraközi szüneteiben, a vonaton, amikor leutaztunk a nagynénjéékhez, Jó volt hinni: értjük az alapgondolatát és Livingstonhoz hasonló újítók lehetünk. Néha azt éreztem Patrikot mintha a bűntudata hajtotta volna vissza hozzám. Persze ettől a gondolattól nekem lett lelkiismeretfurdalásom, amiért nem vagyok képes elfogadni azt, hogy igyekezik. Harmadjára kezdett bele a telefonja a Lost In Spacebe. Szórakozottan ránézett és kinyomta, mint előtte már kétszer. Le is halkította, így negyedjére már csak rezgett töretlenül.

– Vedd fel nyugodtan! – mosolyogtam rá és a pulthoz sétáltam az ásványvizes üvegemért. Ráérősen ittam, hagytam, hogy tényleg nyugodtan fogadhassa a hívást.

– Attila az – tátogta felém szemeit forgatva, majd hátat fordított és az egyik hatalmas ablakhoz sétált. – Nem, ma semmiképpen. Igen vele vagyok most is.

Csak szavak és mondatfoszlányok jutottak el hozzám. Odaléptem hozzá, megsimítva gerincét vontam magamra a figyelmét:

– Menj nyugodtan. Ezt ma még be szeretném fejezni. Órákig kellene itt punnyadnod, mire hazaindulhatnánk.

Kinyomta a mobilt és elsodort egy csókkal. Mire felocsúdhattam volna ledöntött a lábamról, ráfektetve a védő ponyvára. Felém gördülve simult teste az enyémre és szerelmes szavakat mormolva becézett. Kis időre szüneteltetve a szenvedélyes támadást elhúzódott és a sokat ígérőn mosolygott rám:

– Visszahívom Atit, hogy inkább maradok festeni.

Nevetve eltoltam matató ujjait és egy búcsúpuszit adva az útjára indítottam. Pár lopott csók után le is lépett, hűlt helyén csak a nyitott könyv árválkodott. Kézbe vettem és az elejére lapoztam, a kézzel bejegyzett sorokhoz, amit még én írtam bele Patriknak, amikor neki ajándékoztam: „Hétről-hétre különböző, újabb ember vagyok, egyre szaporítják a korábbiak sorát. holnap esetleg megint más leszek. Kell, hogy a jelenlegi énem ezt az egész bandát magával cipelje, tekintettel legyen az érzékenységükre, megszavaztassa velük mi lesz a következő lépés?” Talán éppen ebből a műből való volt, talán az Illúziókból, sokszor olvastuk újra és mégis, akkor abban a pillanatban nem emlékeztem rá. Mint, ahogy arra sem, hogy a tizenhétéves Hannának miért volt fontos ez a gondolat. A huszonhároméves nem csak ezt nem tudta, hanem azt sem ki ő és azok a korábbi ének tudnák-e szeretni ezt az ismeretlen mostanit helyette is.

A furcsa gondolatokat az ottfelejtett telefon rezgése űzte vissza oda, ahonnan előbújtak. Patrik a szenvedélyes ölelés és búcsú alatt rá jellemzően ottfelejtette a mobilját. Megkerestem a makacsul zizegő vackot és a kijelzőre pillantva, vigyorogva fogadtam a hívást:

– Szia Ati! Már úton van hozzád.

– Kicsoda? – meglepett válaszát hallva még szélesebben vigyorogtam. Barátunk a szokásosnál is szétesettebb lehetett.

– Patrik. Ki más? Ahogy letettétek el is rohant hozzád, szerintem lassan odaér.

– Hannus baba, én tuti nem telefonáltam. Mivel jelenlegi állapotomban elkeserítően tiszta és józan vagyok, ebben száz százalékig megbízhatunk.

Miután elköszöntünk hosszú percekig vívódtam: belerondítsak-e bizalmi rendszerünkbe. Végül megnyitottam a híváslistáját és szembe találtam magam egy idegen számmal. Már ezt a kutakodást is aljasnak éreztem, így kikapcsoltam a telefont és beledobtam a táskámba. Sohasem adott okot arra, hogy ne bízzak meg benne. Nem voltam eddig sem féltékeny és ezután sem terveztem ezzel mérgezni a kapcsolatunkat. A féltékenységet a lelkek egyik legalattomosabb gyilkosának hittem. Egy önbeteljesítő jóslat, hiszen a féltékeny ember elmarja végül magától a másikat.

Mindent kizártam és csak a falra figyelve dolgoztam tovább.

***

Másnap reggelre feledésbe merült az előző esti kis közjáték. Patrik csípőjére lecsúszott tréningalsóban sürgölődött a konyhapultnál. Haja még nedvesen kunkorodott, mivel úgy döntött, csatlakozik hozzám zuhanyzás közben. Mezítláb és póló nélkül vette elő a bögréinket és a tejet, tette a kapszulát a kávéfőzőbe. Mellette ültem a pult hűvös lapján és hallgattam véget nem érő eszmefuttatását egy Bose hangfalról. Kezembe nyomta a gőzölgő tejeskávém és ahelyett, hogy letelepedett volna az egyik székre, lábaim közé lépve bújt hozzám. Apró csókokkal és harapásokkal kóstolgatta a nyakam, majd pulcsim nyakát félrehúzva araszolt a vállamon egyre lejjebb. Úgy elterelte a saját figyelmét a hangfalakról, mert a hatalmas bögrémet egyszerűen kivette kezemből és letette a pultra. Szabaddá vált kezeimet a derekára rakta:

– Csakhogy ne tétlenkedjen a kisasszony sem. – Imádtam, ahogy egyre rekedtebbé és mélyebbé válik a hangja. Amikor így nézett rám gyönyörűnek éreztem magam és értékesnek. Amikor nem a „Tökéletes Hannának” hívott, amitől semmi voltam. Szerethetetlen. Nem elég.

Játékosan vad morgással kapott ölbe és indult velem kifelé, amikor zenélni kezdett a telefonja. Irányt változtatva elvitt az asztalig és intett vegyem fel róla. Közben a két zoknimtól már meg is szabadított. A kijelzőre nézve láttam, Ati keresi megint. Felé mutattam a mobilt, amikor meglátta a hívó nevét egyszerűen vállat vont. Végre kitalálta az úti célunkat és pár lépéssel a nappaliban terpeszkedő hatalmas kanapéhoz sétált. Leült, így teljesen az ölébe tudtam fészkelődni. A kezemben lévő készülék újra rázendített.

– Talán fontos – csusszantam mellé és kezébe adtam a mobilját.

– Éjjel már végig hallgattam egyszer Attila újabb agymenését. Be kell ismernem, amikor csak a beszélgetőtársad van betépve, az neked, mint józan félnek tényleg dühítő.

Mikor újra megszólalt a zene, megadta magát és végre felvette. Elindultam a zoknijaim után, felszedtem őket a padlóról, majd a még langyos kávémat is magamhoz vettem és elvonultam öltözni a hálónkba. Úgy döntöttem kiélvezem a szombat jelentette minden kényelmet. Nem sietek el valahová, mint általában, csak sodródom. Bekuckózva filmet nézek vagy olvasom a hetek óta elárvultan hagyott könyvem. A félig nyitott ablakon keresztül a kertkapu nyikorgására kinéztem és láttam, ahogy befutott Attila. Úgy látszott mobilon nem lehetett orvosolni a baját. Integettem neki, de nem vett észre és már el is nyelte a bejárat.

– Kerestelek tegnap este – olyan közelről csendült fel Ati hangja, hogy megfordultam, mert azt hittem utánam jöttek a hálóba. Nem voltak sehol, csak kiültek a teraszunkra és az ablakok közvetlenül oda nyíltak.

– Hanna nem is említette – Patrik hangját is tisztán hallottam.

Eddig nem sejtettem, hogy ennyire behallatszik minden szó. Nem mozdultam továbbra sem, ösztönösen érdekelt a kibontakozó beszélgetés. Reggel a szerelmes hangulatban el is felejtettem az előző esti közjátékot.

– Nyolc körül csörgettelek meg. Hanna azt mondta már úton vagy hozzám. Tényleg: Hanna baba hol van? – Attila szavaira már borítékoltam is a lebukást.

– Nem tudom. Biztos a fürdőszobába – a válasz jellemző volt kedvesemre. Ha nincs valaki pont a szeme előtt nem igazán izgatja merre járhat. – Nem is említette, hogy kerestél.

– És hol voltál? – tette fel barátunk a kérdést, amire mostanra már én is szerettem volna hallani a választ.

– Ő úgy tudja, hogy nálad. Kettő után értem haza – a gyomorbizsergető, sokat sejtető nevetésétől most kellemetlen érzés támadt a testemben. – Szóval, ha lehet, ehhez tartsd te is magad!

– És ténylegesen hol voltál?

– Regivel.

Ahogy kimondta, abban az egy kis rövid szóban benne volt az elmúlt hetek összes kérdésére a válasz. Egy pillanat alatt átszakadt bennem egy gát és elárasztott a folyamatosan kirekesztett valóság. Már csak tompán jutott el hozzám minden további szava az ismeretlen lányról. Regináról. A bénultságom ellenére hallottam és felfogtam a nem nekem szánt történetet. Nem tudom meddig állhattam ott, mire újra érzékeltem a külvilágot. Azt, hogy hideg van és nagyon fázok. Kibotorkáltam a fürdőszobában, hosszan folyattam kezeimre a meleg vizet hátha felmelegszem. Mivel még mindig dideregtem levetkőztem és beálltam a zuhany alá folyatva magamra a gőzölgő vizet. A reggeli szeretkezésünk emléke, ahogy a csempének dőlve ölelt és birtokba vett, letaglózott. Velem szeretkezett miután vele volt. A forró pára fojtogató gombóccá nőtt a torkomban. Inkább elzártam a vizet és gépiesen megtörölköztem, hajat szárítottam. Tettem a dolgom. Nem sírtam csak józan eszem maradékával próbáltam nem megőrülni.

Nem tudom mennyi idő telt el, mire felöltözve és a hátizsákom felkapva az ajtó felé indultam a bennem motoszkáló egyetlen épeszű gondolatra hallgatva: eltűnni onnan minél hamarabb.

– Dadu? – állított meg Patrik hangja mikor már a kerómnál voltam. A csuklómat megfogva húzott picit vissza, hogy rá kelljen néznem: – Hova-hova?

Megláthatott valamit rajtam, mert leengedte a kezét és elsápadt. Egy lépést hátrálva tőle gyorsan feltettem a kapucnimat egészen a homlokomba húzva, el akartam rejteni azt, amit megpillanthatott az arcomon. Nem voltam felkészülve a beszélgetésre, ami ránk várt. Ami elől gyáva módon menekültem napok óta.

– Hívtak a burkolók. Totál elfeledkeztem róluk¬ préseltem ki magamból a magyarázatot.

Néhány elhangzott szó és egy név még nem jelenthet sokat. „Regi”. Csak egy ismeretlen név egy ismeretlen számhoz. „És egy hazugság. Meg a kis sztori Atinak egy kis kalandról” – szólalt meg egy undok hang a józan eszem elnyomott zugából. Gyors csók után már ott sem voltam.

Hova vagy kihez mehettem volna? A családom és a barátaimat nem szerettem volna belevonni és statisztákká tenni a mi kétszemélyes szappanoperánkba.

Az elmúlt évek alatt jó néhányszor kaptam már rajta kis hazugságokon. De sohasem csalt meg. Volt benne valamiféle kutyahűség. Meg aztán hiába volt ő bukott angyalos kinézettel megáldva, ha esetlenül bánt a nőkkel. Legalábbis kölyökkorunkban. Csakhogy elfelejtettem azt a tényt: már nem voltunk kamaszok. A mindenem lett időközben: a legjobb barátomból a kedvesem, a szeretőm, néha a gyerekem és mostanában a legádázabb ellenfelem is.

Mire észbe kaptam ott álltam a bátyámék beteljesült álmát jelentő hatalmas ház előtt. Előkotortam a kulcsokat és bementem. Az iroda sarkában lévő fekete bőrkanapéra fészkeltem be magam és átadtam magam a fáradt testemnek és agyamnak. Elaludtam megmenekülve az önmarcangoló gondolatoktól.

Kint már besötétedett mikor felriadtam. A csapnál arcot mostam és ittam pár kortyot. Végre tisztán tudtam újra gondolkozni: ahhoz, hogy értsem mi történt és tudjam haza kellett mennem meghallgatni őt.

A mobilomon rengeteg nem fogadott hívás volt persze tőle és pár az anyukámtól is. Anyut gyorsan vissza is hívtam és megnyugtattam. Kiderült, miután Patrik nem ért utol sehogy, náluk is keresett. Itt is járt, de nem jutott át a zárt ajtón, a telefonom meg persze le volt némítva. Kedvesem tehát sikeresen belerángatta a családomat is. Megígértem, hogy magyarázatot fogok adni, ahogy én is tisztában leszek a válaszokkal. Elköszöntem a szüleimtől és magamra vettem dzsekimet. Ideje volt hazaindulni.

Túl rövid volt most a hazaút, a metsző esti szél túl józanná tett, ahogy átkerekeztem a városon.

Még le sem szálltam a bicikliről, amikor Patrik a teraszról felém rohant. Mélyet lélegeztem és szándékolt lassúsággal szálltam le és gurítottam át a kerót a kapun. A düh vagy kétségbeesett harag vesztessé tett volna az előttünk álló ütközetben. Nem lehettem továbbra is vak, jól tudtam mi következik

– Hol a francba voltál? – mielőtt megszólalhattam volna megragadta a kerékpárt és egyszerűen félrehajította. – Tudod, hogy mit éltem át az elmúlt órákban?

A nyers mérge engem szürreális módon megnyugtatott:

– Talán ahhoz hasonlót, amikor elvonultatok a Balcsira? – Ezzel sikerült elérnem, hogy csendbe maradjon. A bicajom után sétáltam, felállítottam. Szerencsére csak az egyik lámpája tört le, meg leesett a lánc. Betoltam a tárolóba a nyomomban Patrikkal.

– Dadu! – úgy látszott újra megjött a hangja – Állj meg végre ! Nézz, már végre rám az Isten verje meg!

Ahogy beértünk a lakásba és bezáródott az ajtó felé fordultam. Az egész srác őrületes volt mindig is attól, ahogy, az arcára kiült az összes érzelem. És emiatt azt hitted megbízhatsz benne, ismered őt. Levettem a kabátot, ledobtam a bakancsaimat is, melléjük hajítva a sálam, a kesztyűt és a hátizsákot. Máskor mindent elteszek, de most nem volt hozzá kedvem. A kanapénkhoz sétálva leültem. Már én sem taktikáztam csak hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a hetek óta ott motoszkáló szomorúságom. A kevésbé tökéletes Hanna. Az a „tökéletes”, aki igazából csak az ő fejében létezik és nem valós. Láttam, amikor megértette, hogy nem játszunk tovább. Nincs értelme.

– Nem Attilával voltál. Tegnap sem és azt hiszem ez nem az első ilyen este volt¬ próbáltam rámosolyogni, de nem ment.

Nem tudtam hirtelen mit is mondhatnánk egymásnak. Hogyan lehet az, hogy reggel valakivel még a lehető legközelebb engeditek egymást és pár óra múlva idegennek érzed vele az egy lakásban való létet is?

– Regina a csoporttársam – olyan tétován kereste és rakta össze mit zúdíthat rám. Reméltem, hogy ezzel engem akar megvédeni a fájdalomtól és nem önmagát menti. – Nem tudom és nem értem mi történik. Egyszerűen ő valós. Tudod Hanna, ha rám néz, még tud nevetni szívből. Nem okozok neki folyamatosan csalódást. Vele annyira egyszerűnek tűnik minden. Te az a királylány voltál mindig is, aki félkézzel legyőzi a sárkányt és megmenti a herceget is persze, nem csak magát. Egyre kevésbé érdemeltelek meg.

– Nem vagyok tökéletes – suttogtam el a már oly sokszor védekezésül használt igazam.

– Hozzám képest az vagy. Szeretlek, de valahol lemaradtam útközben és már nem ugyanazon az úton járunk. Csak az útkereszteződésekben futunk össze. Harcolni vagy szeretni egymást. Bár egyre több a harc és csak a csaták közti szünetekben jut eszünkbe, mennyire szeretjük a másikat.

– Kértem, hogy zárjuk le, amíg nem sérül senki. És nézd hova jutottunk – nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet.

– Nem akarom lezárni és nem tudlak elengedni – belém bújt és remegett. – A részem vagy, a jobbik felem. Nélküled nem létezek én sem. Csak adj időt, hogy elrendezzek mindent és ne mondj le rólam! Basszus, elcsesztem! Erre tényleg nem lehet mentségem! Regi és az egész nem ér annyit, mint mi. Nem éri meg, hogy elveszítselek.

– Ez senkivel szemben nem tiszteséges: vele sem és velem sem! – Nem tudtam nem feltenni azt a kicsinyes kérdést, ami folyamatosan ott motoszkált bennem: – Szeretkeztél vele is? Patrik lefeküdtél vele miközben itt aludtál velem vagy éppen…

– Nem! – szinte ordította a választ.

És én elhittem a vigasztaló hazugságot, mert el akartam hinni. De megértettem azokat a furcsa és józan kutató pillanatait az öntudatlan ölelések közben.

– Kapsz időt – húzódtam el tőle, a testemet görcsbe rántóérzés továbbra sem engedett fel – De csak időt tudok adni, feloldozást, megértést nem. Tényleg nem vagyok tökéletes, még ha annak is akarsz hinni. Valahol ez a tökéletesség az én tökéletlenségem a szemedben. A hibáimat nevezed gúnyosan így .Csak légy őszinte, ha végre tudod mit szeretnél. Mert ezt a döntést most nem hozhatja meg helyetted senki. Tartozom neked azzal, hogy várok és támogatlak. Ugyanakkor tartozom magamnak azzal, hogy nem alázom meg magam holmi cicaharccal. Nem lehetünk ebben a kapcsolatban hárman. Nem akarom eljátszani a ki evett a tányérkámból, ki feküdt az ágyacskámban játékot. Nincs több hazugság.

– És nincs több szex – a keserű nevetéssel közbeszúrt megjegyzése csak a köztünk lévő újabb repedésre hívta fel a figyelmet.

– Szex? Mindvégig szentül meg voltam győződve, hogy mi szeretkezünk. – a szavaimat megértve azonnal vesztett a gunyoroságából. ¬Nem fegyverként vetem be a különszobát és ágyat. Egyszerűen nem tisztességes senkivel szemben sem.

– A tisztesség! Óh, Hannus, hogy akarsz még most is tiszta maradni ebben a helyzetben?

– Mert ez vagyok én – vontam vállat és sejtettem az elveim, most a vesztes oldalra vezethetnek. Mégsem akartam feladni azt, amiben hittem. – Patrik egyszerűbb tisztességesnek lenni, mint folyamatosan játszmákba bonyolódni. Nem fogok levágni egyetlen lábujjat sem ahhoz, hogy felvegyek egy rám nem illő cipőt. Nem leszek rokkant és hazug azért, mert valakinek nem én vagyok a megfelelő lány. Most egy lábujj, legközelebb talán még egy, mígnem feldarabolom magam valakiért, akinek sohasem leszek az, akit akar.

– Te vagy az, akit akarok. Szeretlek bármit is tettem.¬ túrt a hajába elkeseredetten.

Őszinte szavak voltak egy hazug szájból. Tudtam, hogy szeret. Bármi történt, ez minden helyzetben igaz és szilárd kapaszkodó volt. Letérdelt a kanapé mellé és két oldalról arcomra simította a ujjait. Egymáshoz támasztottuk a homlokunkat, ahogy tettük azt már annyiszor. Tekintetünk egymásba kapcsolódott.

– Lesz, ahogy lesz? – súgta a régi játékunkat.

– Lesz, ahogy lesz – viszonoztam.

***

A fegyverszünetünk hozott némi nyugalmat. Igazán udvarias és tapintatos lakótársakként éltünk egymás mellett. A munka, a suli, a családi látogatások, egy számomra megnyugtató körforgást alkottak a beszélgetésünk utáni napokban. Szándékosan nem akartam foglalkozni kettőnkkel. Időt kért és megígértem, hogy adok neki.
Közben a lakásunkban gyűltek a dobozok, el kezdtem végre összepakolni a dolgaimat. Furcsa volt ez is. Néha azt éreztem jót fog nekünk tenni a költözés. Tiszta lappal újrakezdhetünk mindent egy olyan helyen, ahol a tárgyak és bútorok nem őriznek emlékeket. A konyhaasztal nem tud repülni, a terasz nem hallott súlyos titkokat, amit nem az ő fülének szántak. Ahol a kanapén nem sírt még soha senki sem. De néha azt éreztem nem újrakezdésre van a kettőnk feszülő „valaminek” szüksége, hanem lezárásra.

A zombi üzemmódban létezéstől a soron következő konditeremi önsanyargatásunk mentett meg kis időre, Lina barátnőmmel. Heti háromszor rabszolgahajcsárként végighajtott furábbnál-furább gépeken. Guggoltatott az apró termetemhez képest szerintem nevetségesen hosszú és nagy franciarudakkal meg nem tudom mikkel. Tárcsákkal, kézisúlyzókkal hajolgattam, lépdeltem, kitörtem. A nevét ezeknek az eszközöknek és gyakorlatoknak nem voltam hajlandó megjegyezni vagy hangosan kimondani. Nevetségesnek tartottam volna, ha profiként akarok beszélni ezekről.

Nem vagyok egy születetten sportos személyiség, de ezeket a Linás edzéseket szerettem. A sport és én: nos, rendszeresen igyekszem tenni valamit a testemért pár éve. Körülöttem mindenki focizik, fut, edz, úszik, édesanyám még zumbázik is. Számomra a sport kimerülne abban, hogy mindenhova, öt kilométeres körzetben, csak bicajjal vagy gyalog vagyok hajlandó közlekedni. Nem hiszek a járművek használatában ennél rövidebb távok esetében. Szóval folyamatosan hangoztatom:

kényszerből sportolok, ami például azt jelenti: szeretem anyut annyira, hogy néha elrángasson zumbára. De riszálni és visítani nem vagyok hajlandó. Uramisten, amikor az oktató srácok megrázzák a hátsójukat a legvisszafogottabb nők is sikoltoznak. Köszi, de ezt azért mégsem. Mi jöhet még? Ötszázasok a melegítő korcba? Arról nem is beszélve, hogy emiatt, bizonyos zenéket meghallva, megindul a lábam. Enrique Iglesias felcsendül a közértben és akaratlanul már mozdul a tested. Ez valami vudu dolog, mint ahogy a csapnivaló mulatós zenék szövegét egy meghallgatás után tudod. Jó, Claudiu Gutu vagy Zsolnai Tamás esetében, ha nem is visítani, de elismerően füttyenteni már én is hajlandó voltam egyszer-kétszer. De erről anyukám titoktartási szerződést írt alá.

Linus, miután gladiátor kiképzést tartva végig hajt az összes futurisztikus gépen és sérvet okozó súlyokon, mindig pletyis levezetést engedélyez. Persze közben a futópadon legyalogolva a kiszabott kilómétereket. Futni egyébként kifejezetten utáltam mindig is. Mégis eljárok, mert kikapcsol. Ahogy próbálok egyenletesen lélegezni, miközben a mellkasomban a szívem a túlélésért küzd, nem teszi lehetővé, hogy bármi másra gondolhassak.

Lina rendszerint végzett a saját herkulesi ámokfutásával mire odaértem. Emiatt igen gyanús volt, hogy még akkor sem masírozott be az öltözőbe mikorra átöltöztem. Már rá akartam csörögni, amikor végre előkerült és túl régen ismertem ahhoz, hogy ne fogalmazzam meg azt, ami ordít róla:

– Szexeltél.

– Ott a pont! – vigyorgott rám és a szekrényéből elővett valami élénk színű izotóniás lötyit. Nagy kortyokkal kiürítette, majd visszahajította kulacsát és vigyorogva felém fordult: ¬Vess meg! Egy ribanc vagyok, mond a szemembe!- puszilt meg nevetve, mire átkaroltam és együtt léptünk ki az öltözőből.

Fel sem tett kérdésemre azonnal választ kaptam, amikor belebotlottunk a személyzeti öltözőből kilépő srácba. Összevillant a szemük és anélkül, hogy lassítottak volna folytatták az útjukat.

– Szóval Robi immár két körös versenyzővé lépett elő? – halkan kérdeztem, csak az ő fülének szánva kérdeztem, miközben nekiálltam bemelegíteni.

Vigyorogva mutatott az ujjaival hármat válaszként. Fekete hosszú hajával és őzike szemeivel maga volt a megtestesült ártatlanság, a teste viszont ennek szöges ellentéte volt. Csak egy piros fürdőruci és vígan futkározhatott volna a tengerparton, a Baywatch remakjében. Mindezt hatalmas önkontrollal és rengeteg munkával érte el. Egyedül a férfiak terén engedett a csábításnak, más tekintetben a testét szigorú étrendnek és szabályoknak vetette alá.

– Nem dohányzom. Évek óta nem ettem szénhidrátot semmilyen formában. Fagyiból is csak a vacak vegán, bio, minden mentes változatát nyalogatom. Szóval nehogy lemondjak már erről is. – ezt a monológját fejből tudtam. Beállította a gépen a súlyokat és intett, kezdhetem. – Zérókalóriás, kardió és pont annyi élvezetet tud néhány esetben okozni, mint egy triplacsokis profiterol kehely, tejszínhabbal és karamell öntettel.

Linust a gimi legelső napján ismertem meg. Belépett a terembe, az ajtóban megállva körbehordozta a tekintetét, majd odasétált hozzám és leült a mellettem lévő székre.. Igazi vagány, nagyszájú, csupaszív csaj volt már akkor is, csak szelídebb libidóval. Ahhoz, hogy ez megváltozzon egy mesebeli herceg kellett két éve. Lina frissen pályakezdő műtősnőként sétált be a szülészetre, ahol egy rutinműtét alatt össze villant a tekintete a dokival és elveszett. A Hercege régi vágású udvarlással puhította heteken keresztül. Virág, mozi, búcsúpuszik, romantikus üzenetek elalvás előtt és reggel is, rögtön felkelés után. Lassan araszolt be Lina bugyijába, aki addigra szerelmes önkívületben szinte kaparta a falat. Az a nagybetűs igazi szerelem volt. Az első évfordulójukon túl voltak a lánykérésen és tudták a három leendő gyermekük nevét. Amíg egy vasárnap nem futott össze Linus a Tescoban a Herceggel, aki boldogan tolta babakocsiban a kisherceget, a szemmel láthatóan gömbölyödő pocakú hercegnéje mellett.

– A tanulság kedves lányok a következő: amikor ennyi lehetőség van arra, hogy az összes netes felületen információt gyűjts valakiről, tedd meg! Ja és ne járj vasárnap Tescoba, mert akkor vásárol az összes kurafi a családjával – zárta le Lina határozottan a témát kétheti kínhalálnyi bőgés és önmarcangolás után.

Azóta szinte sportot űzött az alkalmi szexből. Nem esztelenül vetette bele magát minden srác ölébe. A szexpajtijairól, ahogy nevezte őket, elég ismerettel rendelkezett ahhoz, hogy szigorúan egyedülálló férfiakkal gabalyodjon össze. A munkahelyéről nem jött el, nem rendezett felesleges jelenetet sem.

– Ha nem látnám minden nap, hajlamos lennék elfelejteni mennyi szar alak rohangál a világban – zárta le a sokadik beszélgetésünket, amikor próbáltam rábeszélni, hogy hagyja maga mögött a közös munkahelyüket.

Hatvan perc után végre megkegyelmezett nekem. Felparancsolt a futópadra és fellépett az enyém mellett állóra.

– Ma este hajat kell mosnom, mert holnap reggelre olyan izomlázam lesz megint, hogy képtelen leszek rá. Patrik számára pedig tabu lett a fürdőszoba környéke, amikor bent vagyok, amióta félrelépett – említettem meg mellékesen, mire Lina életében először hangos csattanással leesett a futópadról.

Vissza sem próbált mászni rá, egyszerűen mellém állt és várta a folytatást. Örültem, hogy végre valakinek elárultam mi történt, nem tudtam mit mondhatnék még.

– Persze a közvetlen életveszély, gázszivárgás vagy valami hasonló felülírja ezt a szabályt és bejöhet – magyaráztam tovább, mire pár villámgyors mozdulattal feljebb vette a sebességet. Ahogy próbáltam visszaállítani, egyszerűen rácsapott a kezemre és állított a dőlésszögen is. – De valljuk be a koszos haj és az izomgörcs nem jelent vészhelyzetet. Ugyanakkor, mivel te okoztad a mozgáskorlátozottságomat úgy igazságos, ha megmosod a hajam jóbaráti segítséget nyújtva.

Dühös mutatóujj sorozatot indítva elérte, hogy terpeszben a gép peremére ugorjak. Visszaállítottam normál helyzetbe mindent és az üres gép felé biccentettem. Értve a jelzést visszamászott én pedig részletesen elmeséltem neki mindent. Csak pofákat vágott vagy felháborodva prüszkölt, de nem szólt közbe. Még tusolás közben is csak én beszéltem, ő makacsul hallgatott.

– És akkor most tesósan együtt éltek és ennyi? – foglalta össze Lina már az öltözőpadon üldögélve a hallottakat.

– Először is: fúj a tesós részre. De igen, lényegében ennyi. Időt kért és én adtam. Mit tehetek mást? – kínlódtam a megtekeredett harisnyámmal, míg végül levettem és normálisan eligazítva könnyedén felgörgettem a lábaimon. Belebújtam az apróvirágos ruhácskámba, a hatalmas kötött pulcsimba és félig eltűnve a szekrénybe előkotortam a csizmáimat. Lina mosolyogva figyelte a szerencsétlenkedésem.

– Hannus újra elmondom, hogy ha csak egy pici hajlamom lenne a szexuális érdeklődésem kiszélesítésének: te lennél az, akivel leélném az életem. – lenyomott maga mellé a padra és felkapva az ott heverő hajkefémet el kezdett fésülgetni – „Virág nyílj ki már, bimbód feszítsd szét, hozd vissza nekem…” – énekelgette mire nem csak mi, hanem a pár szekrénynyire tőlünk lévő nő is elkezdett nevetni.

– Szép vagy, vagány, nekem köszönhetően olyan hátsód van, hogy Christian Grey nem elpopsizna drágám, hanem márványból vésné ki az a kis perverz. Egyetlen szépséghibád van: az a jellemtelen örök tini. Oké eszméletlenül jól néz ki és valószínűleg jó az ágyban, de szerintem legkésőbb tizenkilenc éves korára minden nőnek ki kell nőnie a rosszfiú szindrómát.  – pár mozdulattal befonta a hajam, majd közelebb hajolt: – Ugye az ágyban legalább jó? Ha van olyan ügyes, hogy jobban kielégít téged önmagadnál, akkor minden rendben. Na, jó. ha olyan jó, mint egy maszti, már az is szuper.

Ez volt az a határ, ameddig kibírtam vörösödés nélkül. Inkább visszamásztam a szekrénybe kotorászni, de nem menekülhettem. Addig bírta csak ki csendben, amíg elértünk a kocsijáig és beültünk.

– Ne mond légyszi, hogy még mindig maszti szűz vagy! – folytatta a számomra kínos témát. Honnan tudhatnád, mire van szükséged, ha azt sem tudod mi a jó neked.

– El sem hiszem, hogy az önkielégítés szükségességénél tartunk megint – csúsztam egyre lejjebb az autóülésen.

– Ki kellene végre próbálnod, hogy értsd, miről beszélek. Mert valljuk be Patriknak nulla tapasztalata volt előtted, és te sem voltál a helyzet magaslatán. Gyakorlatilag még te is szűznek számítottál! – összevigyorogtunk ugyan, de apró tűszúrásként ért a szavai hatalmas igazsága. Hirtelen megláttam, amire eddig nem gondoltam. Patrik korában a srácok már számos partneren túl voltak. Ő rögtön lehorgonyozott az első mellett. Általában ez fordítva szokott lenni. Észre sem vettem, hogy hangosan kimondtam a gondolataim, amíg Lina meg nem szólalt:

– Továbbra is egy hazug pöcsnek tartom, de sajnos így igaz. Az más kérdés, hogy ezt sokkal tisztábban meg lehetett volna oldani.

– Nem szeretnék időt adni neki arra, hogy tapasztalatszerző szexutazást tartson és utána visszajöjjön hozzám.

– Nem tudok semmi használható tanácsot adni, mert ezen a téren nem én vagyok a legalkalmasabb ember – ismerte be, közben ügyesen leparkolta a kis autóját-De az önkielégítés témában továbbra is hallgathatsz rám! Sohasem baj az, ha felfedezzük a saját örömünkhöz vezető utat, így a partnerünknek a sherpái lehetünk a közös kalandjaink során.

– Nem fogom tapogatni magam sem ott, sem máshol! – zártam le határozottan a témát, talán kicsit hangosabban, mint kellett volna. A járdán mellettünk elhaladó srác vigyora legalábbis erről tanúskodott. Halkabban folytattam: – Lina szerinted a mostani helyzeten bármit segítene egy önkielégítéssel kapcsolatos tapasztalat?

– Azon semmiképpen sem! Rajtatok csak a teljes őszinteség segíthet. Önmagatokkal és a másikkal szemben is. – mielőtt beléptünk volna a kávézóba még belém karolva kimondta a legnagyobb igazságot:- Ideje végre önmagaddal szemben is őszintének lenned!

***

Ismét vaksötét ablakok vártak rám, hirdetve, hogy üres a lakás, amikor Lina kitett a ház előtt. Átöltöztem, behajigáltam az edzős cuccaimat a gépbe, a szennyestartóból még mellé dobtam párat és beindítottam egy programot. Vacsorázni nem volt kedvem, a dobozolást sem tartottam vonzó programnak, így inkább pizsamát húztam és egy könyvvel bekuckóztam az ágyamba.

A beszélgetésünk óta a vendégszobát használtam, ami továbbra is csak alvóhelyet jelentett számomra. Az itt töltött rövid idő miatt már nem láttam értelmét személyesebbé tenni a saját dolgaimmal. A fal mellett tornyosuló lezárt, barna kartondobozok csak tovább erősítették az átmeneti jellegét. Micimackót szokás szerint a fejem alá igazítottam, ő jelentett nekem némi otthonérzetet a jellegtelen szobában és kinyitottam a könyvem. Julianne Donaldson Edenbrook regényét olvastam újra. Nem is tudom hanyadjára. ez az egyik stikkem vagy kattanásom: ha ki akarok kapcsolódni romantikus regényeket olvasok. A pár napja megkezdett Szerb Antal Utas és holdvilágjához nem volt türelmem és túl levert voltam ahhoz, hogy folytassam.

Már majdnem tizenegy volt, amikor becsuktam a regényt és elcsoszogtam inni. Ekkor láttam meg az odafirkantott üzenetet a pulton, hogy Atiéknál lesznek, ha van kedvem menjek utánuk. Igazság szerint, ha hamarabb látom meg, akkor is ugyanígy alakult volna az estém. Egyre kevésbé éreztem magam jól az ilyen estéken. Józanul hallgatni a mindent bíráló okfejtegetéseiket az elanyagiasodott világról és a lelketlenül dolgozó biorobotokról. Áttettem a frissen mosott ruhákat a szárítóba és aludni indultam.

Valahol az ébrenlét és alvás határán hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó és utolsó gondolatként Lina szavai villantak fel bennem: ”Ideje őszintének lennetek!”. Az álom azonban elnyelt és nem gondolkoztam tovább.