Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Mezei Attila: Cézár című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Erről a történetről nem lehetne röviden írni, ezért meg sem próbáljuk. A címadó Cézár korántsem a főszereplő, de fontos karakter. Ő a magyar falu fiatal, román pásztora, akit egy szász város „rabszolgapiacán” toboroztak. Mi sem természetesebb, hogy a hibás tévének köszönhetően, amelyiken csak a francia nyelvű filmes csatorna ontja a régi filmeket Európából, főszerepben Monica Vittitől Darvas Ivánig, eljut Camus nyelvének érdekes szintjére, és egy műfordító pályázatra beküldött írása miatt díjkiosztóra invitálják.

Kihajtották a marhákat az útra, várták a csordát. Az első két üsző negyedóra múlva jött, a gazdájuk hajtotta őket, a csordás elment az éjjel. Tegnap kapta meg a járandóságot, úgy lehet, megunhatta ezt a szakmát. Akkorát káromkodott, hogy a rossz hír hozója gyorsan keresztet vetett és emlékeztette, hogy a pap bácsi szerint csak annak nem bűn az ilyen ordenáré beszéd, akinek román traktorja van. Zaki, illendően, ordítva megkérte, hogy vigyázzon ezekre a bárdolatlanokra, amíg felkutat valakit pár napra. Mint ilyen esetekben mindig, az öreg Mózes lett a kiszemelt, de annyi pénzt kért, hogy feléből ki lehetne emelni a Titanicot, hamar megegyeztek a negyedébe, de csak két napra szegődik. Jönnek az unokák a városból, azok körül kell sürgölődnie. A kérdésre, hogy mi a kénköves pokol tüzének ne vihetné ki azokat is egy napra a legelőre, az a válasz érkezett, hogy mivel lányok, ha tehénszart látnak, már fogják is be az orrukat. Zaki örült, hogy belül maradt, amit gondolt. A jószágok végre kimentek, ő pedig haza.

A fehérnép reggelizett, másik tányér nem volt az asztalon. A kicsit szemrehányó, „Meg szoktál várni…”, mondatra az a szabatos válasz érkezett, amire a Márton Áron Gimnáziumban is felkapták volna fejüket a literatúra avatott oktatói, „Te meg nem szoktad rám baszni az ajtót”. Elkapta a szent harag, elkezdett öltözködni, válaszút elé állította társát jóban-rosszban, vagy elkészül húsz percen belül, vagy egyedül megy Brassóba és elhozza az útjába kerülő első jégszekrényt, vagy mit. Zelma időben átváltozott, az autóban tudta meg, hogy még két célja van ennek a hirtelen utazásnak. Zaki az elmaradt reggeli helyett minden útjukba kerülő lacikonyhán, micsezőben fal valamit és addig nem jönnek haza, amíg a legeltetési társulatnak nem talál valami megfelelő munkaerőt, Brassóban állítólag van egy tér, ami „emberpiac” hírében áll. Egyébként a társulatnál ő az elnök, a többiek semmit sem csinálnak, csak akkor mozgolódnak, amikor az osztalékról van szó, hogy a temesvári török pasa hágja meg őket egytől-egyig. Élete értelme érezte, hogy a váratlan kirándulás korántsem lesz könnyed séta a promenádon.

A zabálásról hamar lebeszélte magát, eszébe jutott a legutóbb, az út szélén elfogyasztott mics, amitől kétszer kellett Korondig megállnia. A Kalonda-tetői volt a kellemetlenebb, hosszú méterfa sarang mellett kellett elnyargalnia, a végére már adódtak bizonyos minősíthetetlen események, betolatott a farakás mellé, hogy az útról ne lássák és sóhajtott egy mélyet. Hangokat és huppanásokat hallott, tizenöt méterre legalább ugyanannyi szénégető reggelizett, elkezdtek ordítani és fadarabokkal dobálták. Az élettanilag fontos művelet záró, tisztálkodással kapcsolatos fejezete már a kupac fa előtt történt meg, az autósok felhőtlen örömére, aminek dudálással adták jelét. A hűtő gyorsan ment, tényleg annyi volt, hogy a Kalaháriból jéghoki pályát csinálhattak volna. Azt nem igazán értette, hogy miért kellett a majd kétszer annyiba kerülő, acél kinézetűt venni, mintha nem lenne mindegy annak a büdös sajtnak.

Késve voltak, a téren már csak hárman üldögéltek, két hangos, ittas román és egy olyan tizenhat-forma, szénfekete cigánygyerek. Odament hozzá, magyarul kérdezte, hogy hány éves, ha nincs tizenhat, akkor teljesen mindegy, hogy mi a neve. Majdnem tizennyolc volt, Cézárnak hívták. Elmondta neki, hogy pásztornak vinné, messzire, színmagyar vidékre, de nem esztenában lakna, a falu csordáját kellene naponta ki-be hajtani. Szállást, ételt kap, dohányt, pálinkát nem, azt vehet majd a béréből. A megbízatás addig szól, amíg nem kezd el lopni, részegeskedni, vagy meg nem szökik. Végül valamilyen dokumentum iránt érdeklődött, mert az kell. A fickó izgatott lett, felpattant, elszalad érte, tíz percre lakik, a tarisznyáját ott hagyta a padon, amibe a műanyag tokban lévő papírokat becsúsztatta nemsokára.

Megilletődött, hogy Zelmát is ott találta az autóban, nem tudta hogyan köszönjön, azután a „dicsértessék” mellett döntött. Az asszony felkapta fejét,”Na, talán keresztény is vagy?”. Ijedten szabadkozott, csak hallotta, hogy néha így köszönnek egymásnak azok a magyarok, akik a hulladékgyűjtő telep melletti utcában élnek. Ők a telep mérlegházához tartozó helységben laknak a szüleivel. Az apja, aki román, az állandó éjjeliőr, az anyja magyar és minden második nap tizenhat órát dolgozik a mérlegnél. Egyikük sem ilyen fekete mint ő, a fene tudja mitől pörkölődhetett meg ennyire. Ezután hazáig egy büge szót nem szólt.

Egyik lábáról a másikra állt, amikor meglátta a cementlapos szobát, amit a takarmányosból választottak le. Nekik volt a legtöbb állatuk, tudták, az ő dolguk lesz, hogy előbb-utóbb kezdjenek valamit az áldatlan pásztorüggyel. Tűzhely volt, fásláda, vas mosdóállvány lavórral, az ágy előtt rongyszőnyeg, asztal, szék és, teljesen feleslegesen, szekrény a nem létező gönceinek. Lerakta a motyóját, kimentek megnézni a már hazaérkezett és az istállóban a másnapi dús legelőről meditáló négylábúakat. Cézár kisebbnek gondolta őket, de közel merészkedett hozzájuk, paskolta, vakarászta némelyiket. Zelma kihozta a vacsoráját, negyedóra múlva sötét volt a szálláson.

Vacsoráztak, a három gyerekből a fiú volt a középső, harapott egy hatalmasat a madárlátta, Homoródról hozott hamburgerből, aztán megszólalt, „Ez a Cézár feketébb, mint a pap bácsi Frigyes macskája”. Pár évvel idősebb nővére egyre többször gondolta, hogy neki is vannak nyesegetési feladatai, lecsusszantott neki egy tarkóst, mondván, „Tele szájjal, főleg ilyeneket, nem beszélünk”. A csaknem birtokba vett elemózsia visszapottyant a tányérra, a fiú azonnal felvette volna a harci alakzatot, de az anyja visítása elgondolkodtatta. Ahogy máskor is, számot vetettek a másnap rájuk eső terhekkel. Zaki tudta, hogy a tehéntartók jó esetben oldalt fordulva mosolyognak egyet, de olyan is lesz, aki térdét csapkodva röhög majd, amikor meglátja a csordapásztorkodás új reménységét, aki úgy néz ki, ahogy, de még Cézárnak is hívatja magát. A környékben az elmúlt negyven évben csak a bodegás kutyáját nevezték így, azt is elütötte a tejes autó, szegényt. A fiúnak kell szerezni némi ruházatot, gumicsizmát, esőkabátot hoz ő a társulattól, az árvíz óta van ott minden felszerelés, egyébként is be kell menni, bejelenteni a primárián, rendőrségen. Egyéb ruhái sincsenek, a gazdákhoz kell fordulni, adjanak, ha tudnak, elsősorban cipőt, nadrágot Hunyadi seregének eme itt maradt katonájának. A Zaki fia lázadozott, hogy ő az előbb kapott egy frászt ilyesmiért. Úgy kell intézni, egyenként hozzák, amit gondolnak, Cézár kiszedi, ami kell neki, a többit meg szépen visszaviszik. Ne hagyjanak itt nekik zsákszám egyujjú ingeket és féknyomos gatyákat.

Reggel kihajtották a jószágot, nem kellett üldözni őket, Cézár a két ház közötti kijáróban megmaradt rózsabokrot védelmezte egy öles bottal, minden mást, gazt, virágot, füvet felfaltak, széttapostak ki-be járkálásuk során. Ezt a csenevész bokrot is csak azért óvták ilyen ádázul, hogy elmondhassák, azért mert a marhák többen vannak, nem lehet mindig igazuk. Pár minutum múlva megjelent Mózes bácsi az első legelőre igyekvőkkel, de jöttek a gazdák is. Kíváncsiak voltak, milyen aranyrögöt talált Zaki Szászföldön. Nem kerülgette őket az ájulat a gyönyörűségtől, amikor meglátták és bemutatkozott, Geliu Cézár. A négy tehenes Vas Gyula majd lenyelte a szipkával szívott ótvar büdös cigarettáját, „No, ez aztán erős”, ezt mondta. Zaki szóba hozta a ruházatot, a csorda teljes nyugalommal elindult, hiszen most éppen két pásztor is a gondját viselte. Hirtelen Cézár visszaszaladt és odaadta a papírjait, hátha kellenek. A szomszéd Béla még a távozók után bámult, csak ennyit talált szólni, „Te, ennek több az esze, mint neked”.

Bepattant a Daciába, csak negyedszerre indult, a primariánál lejtőre állt. Előszedte a papírokat, ne bent kelljen kotorásznia. Mintha megint a húsdaráló rázta volna meg, mint amikor az apja halálakor a torra levágtak egy süldőt: minden dokument Cézár anyja nevére szólt. Sietett ez az Ábrahám barma, még hogy temérdek az esze. Vakart egyet a fülén, aztán az igazolványt véletlenül beleejtette a már szikkadozó, de még csillogó pocsolyába. Rá is lépett, aztán óvatosan, két ujja közé fogva besétált vele a hivatalba. Az ügyintéző nőnek gyilkos gondolatai támadtak, amikor meglátta Zakit, kezében az undorító valamivel, amiről apró sárcafatok potyogtak a tegnap kapott irodai szőnyegére. Felpattant, mint egy artista, adott egy újságot, tegye közé az iratot, oda ne vigye. Mondja be a számát és az adatokat. Bemondta, egy részét tudta, a születési helyet és dátumot megsaccolta. Megkérte a nőt, hogy ugyanezt a milicistának is adja át, mert éppen nincs bent. Gyorsan elpályázott, most nem dicsérgette a blúza szabását, pedig úgy a melle tájékán igen látványos volt a rékli. Ezt a múlt hónapban a rőzsebajszú boltos is észrevette, megjegyezte persze, a menyecske vihogva újságolta, hogy ezt a Zaki bácsi is szokta mondogatni. Zelma éppen valami betűforma laska után kutakodott a boltban, sajnos nem siket. Azóta, amikor felveszi a vármegye legrongyosabb köpenyét, amiben a tyúkólba szokott becsörtetni a tojásokért, mindig kikéri pirosodó fejű jó ura véleményét a ruhadarab szabása tárgyában. A legénynek szánt gumicsizma kiválasztása kiverte a fejéből ezeket a szépen dudorodó gondolatokat, vitt egy negyvennégyest, majd teker belé kapcát. Az eső, vagy inkább viharkabáttal nincs gond, mind egyforma.

Ezután egész nap kaszált a traktorral, rohant volna enni valamit, mielőtt hazaérnek a tehenek, de éppen megjött Elek szomszéd az első ruha szállítmánnyal, „rompetrolos” cifra szatyorban lóbálta legényesen. Csillogó-villogó, ragasztott, varrt pár cipő lapult benne, még az apjáé volt, majdnem ebben temették, az utolsó pillanatban cserélték le valami ócskábbra. Kár volt, mert olyan böszme nagy, hogy nem lett jó senkinek. Még valamit rejtett a cekker, egy vadonat új Lee Cooper farmerdzsekit, bal zsebe felett kis acél lemezkével, belegravírozva „Yves Colier”. Amihez úgy jutott a gyöngéd lelkű adományozó, hogy miközben jóízűen csipegette könnyű uzsonnáját valahol egy felcsíki parkolóban, amikor az új fejőgépért ment, megállt tőle öt méterre egy F feliratos mikrobusz és kiszállt belőle legalább hat F, pisáltak. Azután meg le akarták fényképezni az öreg Arót, a rendszám nélküli utánfutón pöffeszkedő fejőgéppel együtt. Mondta nekik, hogy menjenek a picsába, ezt beleegyezésnek vélték, azután bekászálódtak a dromedár autójukba és kikanyarodtak. Akkor esett le ez a semmire sem jó lajbi a busz tetejéről.

Megjött a csorda, Cézár bement a szállására, Zaki bevitte neki a cuccokat. Zelma, persze az első bére terhére, vett neki egy csomag gatyát, trikót és tíz pár egyforma zoknit a városban. Zaki szigorúan mutogatta neki az igazolványt, a gyerek szeme homályos lett, hátra tolatott a falig. Megdöbbent, azt hiszi, meg akarom verni, komisz sora lehetett ennek az isten bárányának, de az a szemvillanás sem kerülte el a figyelmét, amikor valami fegyver után nézett. Cézár elpakolta a ruháit, felvette a már ismert világoszöld köpenyt és addig játszott a kutyákkal, amíg fejni nem kezdtek, a tejet tizenöt literes vödrökben, kettesével hordta a nagy tartályba, amiben mindig forgott valami lapát féle. Este levelet írt az…apjának. Másnap még ment vele az öreg, aki reggel hozott neki egy kicsit fakó hátizsákot és egy szalmakalapot. Tegnap egy idegen hajtott el mellettük biciklivel, kalapját levéve köszönt, az új pásztornak meg nem volt mit megemelni, ez így nem maradhatott. Zaki dörzsölte a tenyerét, az öreg még Szent Ferencben, a madarak barátjában is találna valami hibát, a csórónak meg holmikat ajándékoz.

Cézár izzadt az idegességtől, amikor először egyedül terelt, pedig amit nem mondott el neki a Mózsi, azt nem is kell tudni. Első alkalom volt, hogy rábíztak valamit az életben. Nem is egy nagy halom követ kellett őriznie, hanem élő állatokat. Figyelte minden mozdulatukat, az erdő közelébe csak akkor engedte őket, ha tele volt a határ traktorokkal. Amikor nem volt senki, féltette őket a medvétől, a két kutya ugyan nem félt semmitől, amit isten teremtett, de akár ötven méter is sokat jelenthet, így tanulta. Hajnalban reggelizett, hideget ebédelt, de ha olyasmi volt, rakott egy kis tüzet és megmelegítette, mindig meleget vacsorázott. Amikor véget ért a fejés, kezet mosott, már jött is a ruhával letakart tálca, általában Zaki tette az asztalára, de már a kisfiú is egyensúlyozott vele. Amikor mindent felfalt, visszavitte az edényeket, megmosdott, kimosta zokniját, gatyáját a mosdóvízben. Akkorra már besötétedett, lefeküdt és hallgatta a kis rádióját. Román adásokat, félt, hogy elfelejti a nyelvet, úgy gondolta, errefelé nemhogy nem beszélik, de nem is értik. Minden szombat este átment a patak kis hídján, a fatelep nem volt bekerítve, mindenki arra járt, ott volt közel a bodega. Ameddig nyitva volt a kocsma, addig a kis boltban is lehetett venni ezt-azt. Mindig egy közepes műanyag vödör citromos nápolyit kért, az ivó vendégeinek nagy csodálkozására, az eddigi pásztorok más irányultságúak voltak. Csak abban bíztak, nyálasszájú még, megjöhet az esze. A vödröket nem cserélte vissza a boltos, azt mondta, ültessen beléjük virágot, alig nagyobbak, mint egy cserép. Nemsokára már öt edény szamóca virágzott az ablakában, a trágyadomb mellett szedett rostált finom földtől úgy termett a városból hozott folyton termő eper, mint a világ egyik csodája a hétből. Zaki megkérdezte, hogy hol fogja majd teleltetni a virágait, amikor már nem csak eper volt, azt javasolta, csinálja úgy, mint Zelma, elfelejti bevinni őket, aztán jön az emberes első fagy, utána már nincs rá gond. Az asszony a csarnokban szöszmötölt, hallotta a virágkertészeti szaktanácsadást, gyorsan ki is szólt, hogy nem értette pontosan, de biztosan az autó hűtőjéről van szó, amit sikerül évente szétfagyasztani.

Cézár számára fontos volt az épületes, fogak között kisziszegett „eszement tyúkkal” zárult eszmecsere. Ezek szerint nem szándékoznak akkor sem hazaküldeni, amikor a jószág már nem tud mit legelni, azért meg hogy fázzon, felesleges kicsapni. Gyorsan rá is kérdezett, megtudta, hogy ha a kvártély és a koszt fejében segít a fejéseknél, etetésnél és a trágyázásnál, meg ha valami adódik, akkor maradhat. A társulat persze egy petákot sem ad, Zaki elintézi, hogy a maradék idejében raklapot szegezhessen a fatelepen, ami a világ második legunalmasabb munkája, az első ugyebár a pásztorkodás, viszont naponta fizetnek érte.

Augusztus vége volt, huszonharmadika, megjöttek a legelőről, a szobájába befelé menet bekapott egy szép epret, majd gyökeret eresztett. Az asztala annyit lett az ajtó felé húzva, hogy odaférjen még egy szék, televízió árválkodott rajta. Zelma viharzott be, a tévének kinyiffant a kapcsolója, csak két adás jön be rajta, egy román, a másik meg filmcsatorna, eredeti nyelven mennek, román felirattal. Az átkapcsolásra sincs gond, magától ide, oda vált, van úgy, hogy tízpercenként. Ha nem kell, már viszik is a városba, van ott telep az ilyen roncsoknak. Kellett! Az átkapcsolás miatt tényleg nem kellett sokat aggódni, a román adás szőrén, szálán eltűnt, de a filmek maradtak. Tízből nyolc francia, néha egy cseh, amerikai, magyar. A „Tizedes meg a többiek”, román felirattal. Akadtak csemegék, Marais, Belmondo, Delon, nézte is vég nélkül, első nap éjjel háromkor kapott észbe.

Eljött annak az ideje is, amikor veszteg maradt a csorda. Cézárt erősen foglalkoztatta, hogy mi az ördögöt jelenthet Zakinál az „adódik valami”, tudta, ennyi állat körül mindig annyi a munka, mint a veszedelem. Túl sok raklapot nem kell szegelnie, ha ezen múlik. Meglepődött, amikor már az első napon elkérte a papírját. Kell a fatelepen, megbeszélte ugyan, de jobb, ha ő intézi a jelentkezést. Ez már Cézár saját igazolványa volt, nem az anyjáé. Másnap hozta vissza, észrevette, hogy nincs meg a nyolc osztálya, megígérte, utána néz, hogyan lehetne kipipálni azt a fránya egy évet. Biztos, hogy az itteni iskolában ezzel nem foglalkoznak, de a városban elképzelhető, hallott már ilyesmiről.

A raklapgyártás egyszerű ügynek tűnt, volt egy sablon, abba kellett berakni a deszkákat meg a tuskókat, semmit sem lehetett összekeverni, a méretet sem lehetett elrontani, de maga szegezés először nagyon lassan ment. A kék köpenyes öregember, aki számolt és fizetett, első nap mondta is, hogy ebből a pénzből nem fog Monte Carlóban rulettezni, de nápolyira sem jut sok. Aztán az egyik délután, már az utolsó palettát emelte le, Zelma jelent meg és bejelentette a számolgató embernek, hogy az addigra már villámkezű Cézár másnap csak később jelentkezik. Az iskolát kell megbeszélni a városban, a számolgató megkérdezte, hogy vajon zongorázni tanul-e a sokoldalú marhaterelgető. Egyéb elmés ötletei is lettek volna, de az asszony úgy nézett rá, mint egy rablógyilkosra, elhallgatott. A tanárnő szerint az egy fránya év könnyedén pótolható, a munka pár hét múlva indul egy nyolc fős csoporttal. Könyveket kapnak és dekádonként találkoznak, ilyenkor mindig írnak egy beszámolót, valamint megkapják a következő tíz napra szóló feladatot, év végén levizsgáznak. Amennyiben szorul beléjük némi akarat, akkor garantálja a sikert, a román nyelvvel lesz a legnagyobb gondjuk, figyelmeztette őket. Cézár esti elfoglaltságai sorába, a feliratos francia filmek nézegetése mellé odakerült bizonyos tankönyvek lapozgatása is, amit akár tanulásnak is hívhatunk. A megtakarított pénze egy részének is támadt hirtelen helye, a könyvekért kauciót kellett fizetni, amit majd visszakap, ha sikerül viszonylag kulturált állapotban megőrizni azokat. A tanárnő hosszasan elemezte az utóbbi jelzős szerkezet általa elképzelt jellemzőit, ezért Zelma a könyvek mindegyikét újságpapírba csomagolta.

Talán a második alkalommal jöhetett össze az akadémikusoknak csak erős jóindulattal hívható társaság, már fülüket, farkukat behúzva igyekeztek ki a tanteremből, érezték, a felmérés eredménye nem változtatja meg gyökeresen egyik érintett tudományt sem. A folyosón már gyülekeztek a tanárnő francia szakkörére érkezők. Az egyik kislány torkaszakadtából dicsekedte, hogy milyen dolgozatot írt, csak egy kifejezéssel nem boldogult. Bizony a gallicizmusokban jártas oktatónak sem ugrott be hirtelen. Cézár megállt az egyik tabló alatt, kicsit tétovázott, hogy jártassa-e feleslegesen a bagólesőjét, aztán, elég furcsa kiejtéssel, de megoldotta a rejtélyt. A tanárnő majd kővé vált, majd néhány mondatot beszélt franciául a pásztorral, akinek a bal kezén a körmök össze-vissza voltak verve. Ott maradt a szakkörön is, kiderült, úgy tud franciául, ahogy ott harminc-negyven évvel ezelőtt beszéltek. Akkor készültek a filmek. A nő lelkendezve mesélte Zakinak, akinek véletlenül volt valami dolga a városban és gondolta, hazaviszi ezt a világtalant, mert egyébként mindig gyalogolt, a buszjegy árán éppen tudott venni nápolyit. A férfi büszkélkedett, jó ötlet volt átvinni azt a csaknem új televíziót.

Cézár legjobban a kisborjúkat szerette, ezt követte a francia szakkör, aztán a nápolyi. A raklapozással sem volt baja, már rendesen keresett vele és minden este meleg vízben zuhanyozott. Még tél volt, amikor a tanárnő egy négy oldalas román szöveget adott a jobban teljesítő szakkörösöknek. A Frankofón Intézet műfordítási pályázata volt, tudta, hogy ez nem a tanítványai szintje, hiszen itt nem pusztán a szavak sorba rakásáról van szó. Nagyon kíváncsi volt, hogy pusztán a fordítási résszel hogyan boldogulnak. Csak Cézár nem adta be időben, nem is ment aznap, raklapos kamion volt és nem készültek el. Másnap, óra után az asztalán talált egy borítékot, a kollégái szerint egy cigánygyerekkel küldte be valaki, ami elég nagy vakmerőségre utal. Elolvasta, majd, mint az eszement, elkezdett kutatni a sok rohadék papír között, hogy mikor is van a beadási határidő, végül fejvesztve rohant a postára.

Hónapok múlva, az állatok már a friss zöldet habzsolták, a pásztoruk meg a tavaszt, szűkszavú meghívót kapott Bukarestbe. Díjkiosztóra invitálták a tanítványával együtt, értesítették, irdatlan mennyiségű anyag érkezett be, ezért csak azokat hívják, akik valamilyen elismerésben részesülnek. Két kollégájával éppen ebédelni mentek a nagyszünetben, az udvaron százak jöttek-mentek, leckét másoltak, eszegettek. A tanárnő legszívesebben cigánykereket hányt volna, de aznap éppen könnyű, nagyvirágos szoknyában volt. Két perc múlva már nem zavarta az aprócska probléma. Az igazgató már ebéd után behívatta és még évek múlva is megemlékeztek a világoszöld bugyijáról, de megérte. Délután felpattant a férje biciklijére, Zakiéknál a faluban nem volt egy megveszekedett telefon sem. Személyesen vitte a hírt, hogy a marhapásztort alighanem kitünteti egy francia firkászokból álló alapítvány. Csodálkozott, hogy öten ácsorognak az udvaron Cézár szobája előtt, aki még a legelőn leledzett. Lázasan és hangosan értekeztek valamiről, ezt csak a tanárnő leszállásakor a rozzant ülésbe belegabalyodott szoknya miatt ismét közszemlére tett bugyi látványa akasztotta meg rövid időre.

Azt tárgyalták a szomszédok, a város felé gyalog igyekvő, de sietős útját egy pálinka és sör elfogyasztásának idejére lelassító raklapszámoló, művezető féle és a háziak, hogy az ifjú csordásnak bizony vendége volt az éjszaka. Nem a medve, hanem a Vas Béla nagyobbik lánya, aki már volt férjnél, de elvált, mert az ura verte. Amikor kék foltosan hazajött, az apja, aki saját állítása szerint katona korában a román hegyivadászoknál szolgált és irodai munkát végzett, akkora aknavető talpat cipelt az alakulat nevéből is adódó változatos terepen, mint egy íróasztal, felvette az ünneplő fekete kalapját. Hosszasan elbeszélgetett, pusztán a családi béke visszaállítása érdekében, hirtelen kezű vejével, aki összeszarta-húgyozta magát és hónapokig járókerettel közlekedett a sajátságos lelkigyakorlatot követően. A raklapos ember inkább azt taglalta, hogy mindenképp bátor egy fehérnép az éjszakai vendég, mert látta néha Cézárt zuhanyozni, akinek van egy testrésze, amit akár kábeldobra lehetne tekerni, nem a fülére gondol. Zelma, azért amikor kell, meglátszik az iskolázottság, finoman megkérte, hogy fogja be a mocskos pofáját. Egyébként meg, beszélhet itt mindenféle vezetékekről, az ő éjszakája sokkal mozgalmasabb volt. A szomszéd érdeklődve nézett, felesége irigykedve, a tanárnő, aki végre kihámozta magát a bicikliből, elismerően. Kiderült, hogy Zaki a vadász sógorával elfogyasztott öt sör, öt pálinkának köszönhetően úgy horkolt, hogy csoda a redőny és a szentháromság fennmaradása. Végre szóhoz jutott a francia nyelv elhivatott oktatója is, el lelkendezte az örömhírt, ami egy bukaresti utazással kapcsolódik majd össze, meglepetésére a helyiek nem kezdtek szélesen vigyorogni.

Kipattant a kapu, a tehenek látványosan degeszre ették magukat, kísérőjük jóval törődöttebben nézett ki. Állapota tovább romlott, amikor észlelte a szobája előtti összejövetelt, létszámát tekintve akár tanácsülés is lehetett volna. Biztos volt benne, hogy az Irén balul sikerült távozását tárgyalják. Reggel a második két vödör tejet hozta kifelé, gyorsan kiengedte a kapun. Az összevissza gombolt ruhájú nőtől, akinek minden szál haja különféle irányokba állt, akkor kapott egy búcsúpuszit, amikor a varrodásokat a városba szállító busz befordult a sarkon. Gazsi, a sofőr, dudált is egy diszkrétet, a leselejtezett drezdai cirkálóban utazó harminc ismerős pedig elismerően bámulta őket. Cézárban csak az motoszkált, hogy mi a szakramentum köze van mindehhez a tanárnőnek, aki egy rozzant kerékpárt támasztott szakadt szoknyában.

Zaki a legeltetési társulat következő ülésén azt javasolta a meglepetésre határozatképes számban egybegyűlteknek, hogy vegyék meg a községtől a régi pásztorházat, tegyék rendbe és adják bérbe a mindenkori emberüknek, vagyis Cézár ne az ő udvarán terelgesse a véletlenül nála ébredő fehérnépeket. A többi, állattartás iránt elkötelezett gazda viszont úgy gondolta, hogy inkább kezeltesse magát, dehogy veszik meg azt a romhalmazt. Mérgében másnap bement a primáriára, megkérdezte, hogy mi az ára annak a tökig gazban álló, düledező viskónak. A Győző nevű ember, aki az építési dolgok tudora volt, hamisítatlan természeti környezetben pompázó, jó állapotú népi építészeti emlékről beszélt, ahol komoly állagmegőrző tevékenység zajlott az elmúlt időszakban. Nem részletezte, hogy ezen az ablakon kikandikáló sombokor kivágását érti, viszont megígérte, hogy a következő ülésen előhozakodik a kéréssel. Erre Zaki, pusztán a jó kapcsolat érdekében közölte, hogy ő csak kérdezett, ha kérése lenne, nem ilyen táskacipelőhöz jött volna. Ezek után, isten csodájára, kávéval nem kínálta senki. Néhány hét múlva jött egy levél, hogy az elöljárók megtárgyalták a kérelmét, a rosszéletű nénikéteket, gondolta. Az irományban közölt ár viszont elgondolkodtatta.

Közeledett a bukaresti utazás, a tanárnőt a gutaütés kerülgette Cézár miatt, aki mindent az utolsó pillanatra hagyott. Estefelé bepattant időközben vásárolt autójába, egy ponyvás, benzines Aróba, kiviharzott Zakiékhoz. Előadta a haditervét, menjenek az ő kocsijával, mégsem egy betegágy Dácia, de Zaki vezessen. Neki még friss a doszárja, nem tud tolatni, nem ismer minden táblát és Bukarest aztán tényleg arrébb van. Zaki elódalgott a Mózeshez, hogy egy napot helyettesíteni kellene, mert Cézár valami irodalmi díjat kap a fővárosban. Az öreg azt javasolta, hogy ne igyon többet, ha majd kitisztult a feje, akkor beszéljenek újra, végül csak kötélnek állt.
A fiatal szerkesztő a lyoni Antoine de Saint-Exupéry Alapítvány elnökeként került be a Bukarestbe induló delegációba, már többször járt Romániában, számos embert ismert az egyetemen és részt vett az aktuális pályázat bírálásban is.

A nagyapja Kanadában volt kardvívó országos bajnok és olimpikon. Emellett híres magyar edzőjével együtt, híradó katonaként, végigharcolta a háborút, az ország hadba lépésétől, illetve a máig vitatott általános mozgósítástól a nürnbergi per végéig. Apró epizód, hogy a nagypapa megátalkodottan szerelmes volt az edző cseppet sem hétköznapi feleségébe.

A zsűri hosszú asztala már a meghirdetett kezdés előtt negyed órával teljes volt, látszólag fesztelenül csevegtek, ásványvizet iszogattak, a franciák érdeklődve kóstolgatták a kistányérokra halmozott zselészerű, porcukrozott balkáni iszonyatokat. Fél szemmel az érkezőket lesték, zömében fiatalok sereglettek befelé, ki öltönyben, ki rövidnadrágban, ázsiainak tűnő fickót is láttak, fehér ingben, kezében farmer kabátot lóbálva. A ceremónia hosszúra és unalmasra sikeredett,
Zaki kétszer is elszundított, a vég nélküli francia lafatyolást nem értette igazán. Cézáron semmi megilletődöttség nem látszott, a tanárnő pedig majd felrobbant. Későbbi elmondása szerint kétezer per nyolcszáz volt a vérnyomása miközben zajlott az értékelés, a tanítványa neve pedig csak nem hangzott fel, szent meggyőződése lett, hogy tévedésből lettek ide citálva. Az abszolút kategória harmadik helyezettje az ismert nyelvész lett Craiovából, a második a kortárs lapokban rendszeresen publikáló novellista. Arra gondolt, hogy Zaki fel fogja négyelni, összeroskadt. A pályázat fődíjasának nevét a lyoni professzor kellően színpadiasan jelentette be, Cesar Geliu.
Yves Colier derűsen szemlélte a nyertes tétovázását, úgy kellett lökdösni, álljon már fel végre. Az addig ölében tartott farmer felsőt, ahelyett, hogy otthagyta volna a széken, keservesen magára feszegette, olyan lassan ment, hogy csak akkor ért volna később ki, ha az ellenkező irányba indul. Mindenki felállva tapsolt, nem értették, hogyan tűnhetett elő a semmiből Cézár.

A jó gall azt nem értette, hogy a diadalmas győztesre, akinek hosszasan rázta a kezét, megölelt, oklevelet és egy eltúlzott méretű serleget adott a kezébe, hogyan kerülhetett az ő néhány éve elveszített Lee Cooper dzsekije.