Mészáros Lajos: Levelek a mennybe

Mészáros Lajos: Levelek a mennybe

A Levelek a mennybe című történet egy kezdő írói kezdeményezés részeként íródott, ami évről évre az Advent időszakában minden nap meglepi a követőket egy-egy író rövid történetével.

Mészáros Lajos

Levelek a mennybe

December 24. (délelőtt)

 

A Lidlben karácsonyi dalok szóltak, a polcok, amik egy hete még roskadásig voltak telve játékokkal és ünnepi díszekkel, ledfűzérekkel, akciós termékekkel, azokon mára csak odahányt maradékok árválkodtak, a mélyen megbecsült vevők bosszantására, kik testükben valami furcsa bizsergéssel és kezükben böhöm nagy bevásárlókocsikkal kerülgették egymást a szűk sorok között, hogy bár az utolsó pillanatban, de megszerezzék azokat a termékeket, amikre tulajdonképpen még aznap reggel sem gondoltak (álmukban se) potenciális ajándékötletként (bármi jó lesz már, csak legyen valami a fa alatt), tették mindezt természetesen szigorúan a csengő-bongó muzsika taktusaira, jobbra-balra sasszézva, ügyet sem vetve arra a mogorva ábrázatú, borostás, üres tekintetű, mindösszesen egy üveg akciós whiskyvel, egy zacskónyi vizes zsemlével (három darab), és száz grammnyi, fóliába, valamint védőgázba burkolt, szeletelt párizsival ténfergő alakra, aki, mint egy flippergolyó pattogott a bevásárlókocsik közt, hol ide, hol oda ütődve, mintha világ életében ezt a ténfergő dülöngélést gyakorolta volna, holott tudható, hogy gyermekkorában azért kifejezetten boldog és önfeledt létezés volt osztályrésze, mely csak később csapott át csapodár életvitelbe, melynek folyamán Lajoss, a leghírhedtebb ihlettelen íróvá vált bizonyos helyeken, például az elit irodalmi körökben, ahová egyébként akkor sem lett volna bejárása, ha minden kétséget kizáróan bizonyítani tudja tehetségét, mondjuk egy átütő sikert arató novellával vagy regénnyel, mert ezekbe a megtisztelő magasságokba, hogy keblére ölelje őt ez az ingyen nem hízelgő közeg, minimum elvárás, hogy a feltörekvő valaki jó kapcsolatokat ápoljon beépült célszemélyekkel (legalább eggyel), a közösségi oldalakon ezrével gyűjtse a követőket (bármilyen módszerrel), és ugye tudjuk, hogy ezek egyikében sem erős a Lajoss, ahogy annyi másban sem csillogtatja a mélyben rejtőző képességeit, pedig ha valaki, hát én tudom, lakozik benne annyi kurázsi, hogy akár a saját hajánál fogva kirángathassa önmagát ebből az apátiából, ebből az úgynevezett írói válságból, mert egyrészt, mint tudják születése óta ismerem, másrészt pedig sok kutyaütőt láttam már szolid vagy akár országos méretű sikereket elérni a szépirodalomban, mindössze annyi tehetséggel, ami elférne egy gyufásskatulyában, és éppen emiatt döntöttem úgy tavaly karácsonykor, hogy segítek rajta azzal a tollal, amitől majd ihletet kap, és magára talál végre-valahára.***

Persze elszúrta, emlékezhetnek rá. Ő. A kivétel, torzonborz hajjal, borostás, nyúzott képével, a whiskyvel, a szottyos zsemlékkel és a fancsali ábrázattal, elszúrta. Az ajándékba adott írószerszám már másnap reggel elveszett, és Lajoss mélyebbre süllyedt ihlettelensége szürke és alkoholtól bűzlő mocsarába, mint valaha.

Viszont ezúttal nem miatta öltöttem alakot és vegyültem el a Lidl vásárlói között. De nem ám. Ő megkapta az esélyét. Ennek a mai történetnek arról az édes, aranyhajú nyolcéves kislányról kell szólnia, aki idejekorán elveszítette az édesanyját, apja újra nősült, de hamarosan ő is elhalálozott, így gonosz mostohaanyja és nővérei felügyelete alá került, akik azóta szemrebbenés nélkül kihasználják sugárzó jóságát, a belőle önzetlenül áradó szeretetet, és szolgaként dolgoztatják (a kormos rezsó megpucolása mellett a lencsét is mindig neki kell kiválogatnia). Ez a lány teljes mértékben megérdemli a csodát, amit én hozok el ma este neki, és ezúttal ezt eszem ágában sincs erre a depressziós íróra elvesztegetni… Azért annyi időm még van, hogy rápirítsak!

– Lajoss!

Írókám szürke és borongós gondolataiba temetkezve szembesült a szembekerült helyzettel, mely jelen esetben én voltam, rosszalló fejcsóválással, és keresztbefordított bevásárlókocsival álltam el a menekülése útját. Felnézett rám, és sejtettem, hogy furcsa érzések futnak át testén, mert megrázkódott, mint akit áramütés ért.

– Tartozom neked?

Ennyit tudott válaszként átszűrni a gyanakvó grimasztól elvékonyodott ajkán.

– Ha úgy vesszük, igen. Nem írtad meg tavaly azt a karácsonyi novellát, pedig én mélyen hittem benned, és egy különleges ajándékkal is igyekeztem elősegíteni… hogy a zihlet csapjon beléd!

Lajoss se köpni, se nyelni, pedig utóbbit szívesen, bármikor, vállát rándította csupán, erre akaratlanul is megmozdult hóna alatt a szögletes üvegpalack, ezért inkább rászorított, nehogy a padlón végezze.

Biztos voltam benne, hogy felismert. Arca égő vörös színt vett fel, és láttam valami fényt megcsillanni homályos, kék szemében. Készültem mindenféle kifogásra, ami kibukik a száján, hazugságokra, mellébeszélésre, mentegetőzésre, még arra is, hogy egy hirtelen mozdulattal futásnak ered, keresztülugorva a bevásárlókocsikat… de semmi. Nem bukott, nem nyögött, nem kamuzott, nem ugrott. Viszont könnycseppek indultak el az arcán, ahogy lesütötte a tekintetét.
Hozzászoktam én a könnyekhez, a szomorú, fájdalmas, vagy az örömteli és még tucatnyi másik fajtához, ám ezúttal különösen megérintett Lajoss őszinte, lelkiismeretfurdalás katalizálta elérzékenyülése.

Zsófi ebben a drámai pillanatban (amikor az én szemem is kezdett bepárásodni) lépett mellénk. Az aranyhajú kis árvácska, akiről korábban szót ejtettem. Félszeg mosoly bujkált ártatlan arcán, miközben aggódva ráncolta csöppnyi homlokát.

– Te miért sírsz?

Lajoss felkapta fejét a madárcsicsergéshez hasonlatos dallamra.

– Nem sírok – felelte és letörölte könnyeit.

– Én is szoktam ám – folytatta a kislány. Mellélépett, csöpp ujjaival megfogta a kezét. – Amikor rosszat teszek és büntetést kapok. Te is rosszat tettél?

Végigmérte a kislányt, és észrevette a szája sarkában duzzadó, frissnek tűnő sérülést. Agytekervényei lassan dolgoztak, bár délelőtt lévén gondolatait még nem homályosította el az alkoholos bódultság, szinte hallani lehetett fejében a fogaskerekek csikorgását. Kisvártatva finoman megszorította Zsófi puha kezét.

– Nem fáj? – kérdezte a lilás duzzanatra utalva.

– Már nem, és csak picit sírtam – válaszolta, miközben kihúzta magát, akár egy kiskatona. – Ma jön a Jézuska, nem kell szomorkodni! Ugye te is írtál neki levelet?

– Írni? Nem… én rég nem írtam semmit…

– Én igen. Apukám tavaly halt meg, karácsonykor, és azt mondta nekem, ha üzenni akarok anyukámnak, vagy a Jézuskának, csak írjak egy levelet és vigyem ki a sírjához, ő majd eljuttatja hozzájuk. Írtam egyet-egyet mindkettőjüknek.

Lajoss szeme újra könnybe lábadt a csöppséget látva, kinek arcán bájos, őszinte mosoly ült. Érezte, hogy e mögött a kislány végtelen hite, és édesapjának ígéretébe vetett megrendíthetetlen bizodalma áll.

Mielőtt elengedte Lajoss kezét rákacsintott, aztán peckesen visszament saját bevásárlókocsijához, mely szinte nagyobb volt, mint ő maga, aztán elindult a soron a kasszák felé.

Írókám ledermedve állt, de még én magam is elképedtem Zsófi ártatlan kisugárzásán. Azt gondolom, hogy abban a pillanatban mindkettőnknek megfacsarodott a szíve.

Persze, én tudtam, hogy ő ilyen, ez a kislány, ezért jöttem személyesen, hogy csodát tegyek, hogy tényleg ne kelljen többé nélkülöznie a szeretetet (igen, nem szép dolog, hogy elolvastam mindkét levelét).

Viszont egy valamivel nem számoltam. Lajossal, aki eltolta a kosaram az útból, és szó nélkül faképnél hagyott. Láttam, ahogy Zsófi nyomába szegődik. Érdekes fejlemény volt, mely a fejemben egy új terv megszületéséhez vezetett… Ho-ho-ho! Egy csodából egycsapásra két csoda? Gyorsan köddé váltam, hogy távolról figyelhessem a történéseket.

 

*

Követtem őt. Az aranyhajú kislányt. Egyszerűen nem tehettem mást, a lábaim maguktól vittek utána. Néztem, ahogy a zoknit nélkülöző talpacskája a sarka minden lépésnél előbukkan a lábméreténél több számmal nagyobb ócska, kopott és itt-ott lyukas sportcipőből. Csoszogott, klaffogott, mint egy öregember, de ezt olyan természetességgel, hogy szinte kedvet kapott hozzá az ember, hogy kipróbálja.

A pénztáros láthatóan ismerte őt, nem lepődött meg azon, hogy egyedül vásárol. Míg behúzta az áruk vonalkódját, az ő arcára is mosolyt csalt csicsergő hangjával és jókedvével (és ez különösen nagy teljesítmény, ismerve a Lidl kasszások gyorsaságát). Én mindent lepakoltam a kezemből, zsömlét, párizsit, de még a whiskyt is… inkább nem vásároltam semmit, csak ne veszítsem őt szem elől.

Már az utcán követtem, és figyeltem, ahogy azzal a két megpakolt szatyorral az oldalán imbolyog, amikor belém hasított valami olyasmi, ami oly rég nem. Egyszeriben eltűnt a saját nyomorom, semmivé foszlottak önző problémáim (és abban a tizedmásodpercben – mielőtt köddé váltak volna –, igencsak bagatell semmiségeknek láttam őket), helyükre valami más került. Pontosabban VALAKI más.

Letöröltem a könnycseppeket a hideg szél csípte arcomról, hogy aztán gyors léptekkel utolérjem őt. Kivettem kezéből a nehéz szatyrokat. Ő felnézett rám és mosolyogott. Megfogta a kezem. Erre én is mosolyogtam, csak úgy, mintha ez a világomban természetes lenne. Egész úton szorította a kezem, és mosolyogtunk. Ő meg én.

Nem beszéltünk, nem kellett szavakat használni ahhoz, hogy mindent tudjunk, mindent értsünk. Vannak nehéz csendek és könnyűek. Ez légiesen könnyed volt. És ebben a meghitt pillanatban valami más is csatlakozott hozzánk. A zihlet. Mert a semmiből egy történet rajzolódott ki a fejemben, egy hányattatott sorsú kislányról. Hirtelen olyan erőt éreztem magamban a változáshoz, hogy más irányt vegyen az életem, amilyet még soha.

Pár perccel azután, hogy hazakísértem és elköszöntünk, én már javában a közeli cipőbolt felé futottam, reménykedve, hogy nyitva találom. Nem vártam a buszra, nem zavart az időközben rákezdő jégeső sem. Csak futottam. Elszántan, céltudatosan, mint oly régen nem.

Szerencsém volt, zárás előtt fél órával érkeztem. Lihegve (aha, majdnem kiköptem a tüdőmet, mert a testem erre egyáltalán nem volt felkészülve, hiába az akarat meg a lélek), csapzottan, viszont boldog vigyorral a képemen. Nem lett volna sok időm válogatni, de ismét szerencsém volt, hiszen azonnal megláttam, amiért mentem. A bejárattól jobbra, szinte karnyújtásnyira, hatalmas gúlába épített cipősdoboz halom állt, tetején a bemutatódarabbal, a legvagányabb, kislányoknak készült bakanccsal, amit valaha láttam. Rózsaszín, bőrből készült, fekete fűzőkkel, a lábszárnál és nyelvnél fehér szőrmével díszítve, mely színkombináció passzolt a cipő fehér-fekete vastag, recés gumitalpához, mindezt kiegészítette egy rózsaszín tépőzár a fűző tetején. Igazán szuper, meleg, téli hótaposónak látszott.

Lekaptam egyet a halomból, és a kasszához mentem, ahol azonnal levert a víz. Eszembe jutott, hogy fogalmam sincs a kislány lábméretéről! Visszaléptem és felkaptam további négy dobozzal. 28-32 méretig egyet-egyet. Az eladó szerint (aki furán nézett rám, amiért a saját gyerekem lábméretét még csak megközelítőleg sem ismerem) micsoda apa az ilyen! ez volt a homolára írva, én viszont szégyelltem elmondani, hogy egy vadidegen, nyolcéves forma kislányak veszem, kinek a nevét sem tudom, szóval a hölgy megnyugtatott, hogy ekkora választékkal bizonyára nem lövök mellé. Megkönnyebbülten sóhajtottam és hozzácsaptam még néhány pár meleg pamutzoknit a számlához.

Ezután rohantam haza, hogy a halom cipőből, zokniból, meg egy tábla csokoládéból hatalmas díszcsomagot készítsek, csomagolóanyag hiányában a néhány éve a spájzban gyűlő barna papírtáskák felhasználásával. Szép nem lett, de a fiók alján talált piros masnival átkötve azért ajándékformát öltött a meglepetés. Amikor végeztem leültem az íróasztalom mellé, a fiókból üres papírlapokat tettem magam elé, majd egy tollat vettem a kezembe.

Megremegtem.

Évek óta nem tettem ilyet. Egyszerre volt pehelykönnyű és mázsás a súlya. Talán az írószerszámnak, talán a lelkemnek.

Reszketve, könnyek közt írtam meg azt a levelet.

Este hét körül értem vissza a kislány házához, ölemben az ajándékkal. Ne kérdezzék, miért, de úgy döntöttem, hogy csengetés helyett átmászom a kerítésen. Odalopództam az ablakhoz. A nappalit láttam. A hátsó fal mellett mennyezetig érő karácsonyfa, roskadásig telve giccses díszekkel, színes girlandokkal, villogó fényekkel. Három ember állta körbe. Vidámak voltak. Egy idősebb nő, és feltehetőleg két lánya. Puccos ruhákba bújtak az este tiszteletére. Egymás kezébe díszes csomagokat adtak és hamar megtelt körülöttük a padló összegyűrt papírral és kartonnal, miközben előkerültek a dobozok mélyéről az ajándékok.
Csak őt nem láttam sehol, azt a kislányt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Belevörösödtem a gondolatba, hogy talán rossz kerítésen másztam át, rossz helyen leskelődöm, amikor besétált, ő. Pontosan ugyanabban a jellegtelen, egyszerű ruhában volt, mint délelőtt, semmi puccos vagy ünnepi viselet nem került törékeny alkatára. Kezében egy tálcát egyensúlyozott, amin pezsgőspoharak csillogtak. Három darab.

Azok hárman csak nevettek, miközben elvették az italt és koccintottak.

Aranyhajú is mosolygott, de azonnal láttam, ez most nem olyan, mint délelőtt, nem olyan, amilyet én kaptam tőle. Ez most a szomorú fajta mosoly, azé az emberé, aki már-már feladná, hogy higgyen, higgyen egy Jézuskának címzett levélben, abban a csodában, ami a szeretetben rejlik.

Azonnal az ajtóhoz siettem, letettem a csomagot a küszöbre és becsengettem.

Majd sírva futottam hazáig. Mindennél jobban szerettem volna látni a boldogságtól sugárzó arcát, amikor kibontja a csomagot, ahogy elolvassa „apukája válaszlevelét”… De nem tehettem, azzal összetörtem volna a csodát.

Drága egyetlenem! Mint látod, feljutottak hozzám a leveleid, mindkettőt átadtam a címzetteknek. Édesanyád sokszor puszil, és azt üzeni, hogy hamarosan válaszolni fog neked. Most rettentően elfoglalt. Tudod, itt a Mennyekben, ő az egyik legjobb szakács, százféle süteményt süt most az ünnepre (ha ma vagy holnap odalent esni fog a hó, tudd, hogy az valójában porcukor… anyukád néha picit többet hint a desszertek tetejére, mint kellene).
Elhiszem, hogy sokszor nehéz odalent az élet, és te is rettentően hiányzol nekünk, de ne add fel a reményt, a hitet, soha, mert a legváratlanabb pillanatokban fordulhat minden jobbra. Csak maradj olyan tiszta és ártatlan, mint most.

Nagyon Szeretünk!

ui.: Jézuska üzeni, hogy sajnos az esőben elmosódott néhány betű a leveledben, annál a résznél, ahol az ajándékokról írsz, ám reméli, hogy a küldött cipő is kedvedre való lesz.

 

*

Egy csapásra két csoda történt. Ahogy megjósoltam. És hogy hogyan folytatódik Zsófi és Lajoss története? Jövő ilyenkor elmesélem…

Elöljáróban annyit felfedhetek, hogy írókám végül összehoz egy csodálatos történetet egy kislányról, akit a mostohaanyja, és mostohatestvérei szolgamód kihasználnak, megaláznak, és lesz benne méretproblémás, csiri-biri cipő és happy end… Viszont hamar rá kell majd ébrednie (a hangosan fanyalgó kritikusok miatt, akik rendre még a kritikát is megkritizálják), hogy ezt a történetet már Hamupipőke címmel réges-régen megírták, teljesen mindegy, hogy Lajoss a mai korba helyezi a sztorit, ez attól még ugyanaz a történet…

VÉGE

 

***Az író tisztelgése – még ha sajátos módon is – Krasznahorkai László előtt, aki 2025-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

Ha nem akarsz lemaradni az író jövő évi adventi történetéről, kövesd őt a Facebook oldalán! cool

Mészáros Lajos: Pesti balhé, akció-krimi

A nyomtatott kiadás elfogyott!
Kiadó: Stílus és Technika
Megjelenés: 2025. január 1.
Formátum: EPUB, MOBI
Borító: konyvboritoterv.hu
[ePUB] ISBN 978-615-6748-15-7
[mobi] ISBN 978-615-6748-16-4
Moly.hu adatlap

Akció!

Original price was: 1950,00 Ft.Current price is: 1900,00 Ft.

Carmen Glazier: Alphaville

Carmen Glazier: Alphaville

Két angyal és egy szökésben lévő lélek, akinek már rég nem e világban a helye. Hogy mi a története? Az egyik szereplőt idézném:

„– No, kezdődik… – motyogta Sariel. – A klisés, giccses karácsonyi romantika…”

A történet a Karácsony szelleme felhívásunkra érkezett.

kép: © Carmen Glazier – Sariel és Azrael

Carmen Glazier

Alphaville

Az elveszett lelkek is vágynak egy utolsó karácsonyra

Ünnepi fényben pompázott a hóval borított park. A hűvös légkört forralt bor, puncs és frissen sült gesztenye illata töltötte meg. Díszített standok között gyerekek rohangáltak. Az emberek egymást kerülgetve válogattak az ajándékok között.

Az ünnepi hangulatot karácsonyi dallam kísérte.

A vásárban sütkérező nép nem is sejtette, hogy néhány méterrel arrébb egy különös üldözés zajlik. Egy jól öltözött férfi és egy fiatal nő biciklin ülve épp egy idős manuszt üldöztek, aki bizony már régóta letöltötte a földi életét.

– Az istenit! Bármi áron is… akkor is elkaplak tata! – lihegte a férfi.

– Sariel, atyánk nevét hiába szádra ne vedd… – okoskodott a háta mögött utazó vörösesbarna hajú lány, aki jelenpillanatban jóízűen mézeskalácsot majszolt. – Használhatnánk a szárnyainkat is… Nem gondolod?

– Azrael! Ne idegesíts! Az emberek nem tudhatják a valódi létünket.

– De hát nem lát minket senki… Viszont, ha paranoid őurasága nem akar szárnyat mereszteni, akkor szenvedjen csak… Egyébként nem kérsz egy harit? Bónusz energia.

Sarielt nem érdekelte az utasa gügyögése. Csak fogcsikorgatva a célpontjára összpontosított. Erősen szorította a kerékpár kormányát. Tartotta az iramot. Fekete öltönye lobogott a szélben.

Mögötte Azrael előkapta termosz bögréjét, amelyben forró forralt bor csörgedezett. Közben mellékcselekvésként próbálta egyensúlyozni a drótszamarat, ezzel is megelőzve a baleset kockázatát.

Az öregapó a tömeg felé loholt azzal a reménnyel, hogy lerázza az üldözőit.

– Az élők felé tart! – mutatott rá Azrael, majd belekortyolt az élet elixírjébe.

– Szerinted nem látom?! Esetleg nem vagy hajlandó átvenni az irányítást? Jóformán csak én járatom lábaimat. Nem azért vagyok angyal, hogy kerekes Mikulásnak nézzenek.

– Bocs kerekes Mikulás, de te magad választottad a szenvedést. Én felajánlottam, hogy használjuk a szárnyainkat, de neeem. Ő Mennyei parancsnok túlbüszke ahhoz, hogy a szárnyait használja… Hukk… És már megittam három pohárka forralt bort… Hukk… Kicsit édes, de nem rossz.

– Munkában vagyunk, az isten szerelmére! Nincs időnk szórakozni! Nem tervezek lejjebb bukni!

– Atyánk nevét hiába szádra ne vedd… hukk… És itt én vagyok a főnö…

A vasparipa kereke kisebb sziklába ütközött. A két nem evilági lényt katapult módjára hajította ki a helyükről. Egyenesen arccal a jégtakaróba huppantak.

Az üldözött óvatosan hátra pillantott. Örömmel látta a hóban heverő párost. Szökkenve folytatta az útját.

– Háhá! Nesztek angyalkák! Engem nem kaphattok el könnyen.

Sariel szédelegve a könyökére támaszkodott. A célszemély eltűnt a látószögéből. Egy újabb lélek járt túl az eszén.

– A fenébe is! A tatában aztán van szufla… – lihegte.

– Turbó egy öreg, azt meg kell hagyni… – dünnyögte Azrael közben a fejét kihúzta a hótömbből. – Olyan természetfeletti íveket használt, hogy szerintem repülve sem tudtuk volna beérni. Egykor maraton futó lehetet, az egyszer biztos. Mindjárt lecsekkolom az előéletét.

Sariel dühödten a kótyagos társnője felé fordult.

– Ez a te hibád, féleszű!

– Csihaj, Sarie. Nem kell nagy dobra verni. Karácsony van! Jézus eljövetelének napja! Hisz ünnepelnünk kellene. Nézzünk szét. Igyunk meg egy kis puncsot vagy egy jó forralt bort és folytassuk tovább.

– Már most bűzlesz a szesztől…

– Most mi bajod? A halálnak is kijár a lazítás… Így is rettegnek tőlünk az emberek.

Sariel lassan talpra állt. Leporolta magáról az öltönyére tapadt havat, majd a fehér ingjét igazította. A világoskéken izzó szemeit az ég felé meresztette. Bízott benne, hogy sikerrel jár. Ha már ő maga nem térhet vissza a fenti világba, legalább az elveszett lelkeket juttathassa el. Ez volt az ajánlat. Mellette a rá bízott, az évezredek alatt ellustult társát fel kell ráznia. Tartott attól, ha egyszer is hibázik, az alvidéken találhatja magát.

– Nyugi, Sari. Szerintem a bácsi csak azért ilyen eleven, mert hiányzik neki valami – vélekedett Azrael és ő is lassan feltápászkodott. – Talán az a híres karácsonyi csoda, vagy egy forró gesztenye.

A férfi néhány pillanatra a társnőjére nézett, majd sóhajtva zsebre tett kézzel visszavette a tekintetét az égboltra. Nem igazán érdekelte a gagyogása.

– Nem kell túl dramatizálni a helyzetet. Ez nem a világ vége. Nézd csak. Fény, emberek… Kell ennél több? Mézes kalácsot? Üres gyomorral nehezebben koncentrálsz a feladatra.

– Azrael! Nem bírod felfogni?! Mi nem ülhetünk ölbe tett kézzel! Neked és nekem az a feladatunk, hogy az embereket eljuttassuk a túlvilágra. Vagy a mennybe, vagy a pokolba.

– Nocsak? Munka, munka és munka. A bácsika is biztosan ezért ijedt meg tőlünk, mert… nyilván nincs felkészülve. Adjunk még neki némi időt.

– Hogy időt?! Normális vagy?! Már évek óta itt mászkál a Földön! Rohadtul lazán veszed a munkádat.

– Ho-ho-ho! Ebben a világban kettőnk közül én vagyok a főnök, pajtás! Úgy bizony. Te vagy az elveszett bukottka, aki sürgősen munkát keresett… Bom-bom parancsnok…

Sariel nem vitatkozott tovább. Végül is valóban Azrael a halál igazi angyala. Az ő felelőssége, hogy az elhunyt személyeket épségben átvezesse a túlvilágra. Ám az évezredek során nagyon is ellustult. Ezért részben az ő hibája, hogy manapság nem minden lélek jut át a túlsó oldalra.

Azrael előtt egy kép villant fel. Egy házat ábrázolt. Az ablakból jól látszódott egy kedves idős néni alakja, aki épp a szentesti vacsorát teríti meg a családjának. Először nem igazán értette, hogy ez mégis mit jelenthet, hiszen az anyó egészséges és élettel teli, de amint szemmel jobban átfürkészte a ház kinti részét, rögtön megpillantotta. A célszemély is ott tartózkodik. A párkány alól figyeli az anyó minden egyes mozzanatát.

– Talán igazam lehetett? A bácsi keresett valakit… – motyogta.

– Ejha, csak nem kijózanodtál? – puhatolta Sariel, majd a társnőjéhez lépett. Ő is csodálta a látványt. Látszólag meghatotta, de Azrael előtt próbálta elfojtani. – Most végre megvagy! Valószínűleg most már nem fog elszaladni. Vagy ha mégis, biciklilánccal fogom elkapni a lelkedet.

– Hát nem aranyos? Az apóka is velük akarja tölteni a karácsonyt. Kár, hogy az emberek nem élhetnek örökké ebben a világban.

– De te… A halál angyala vagy. Neked az a feladatod, hogy az elhunyt személyeket átvezesd a fenti világba.

– Igen, tudom… Csak már annyi éve vagyok a Földön és… Ezt nehéz kimondanom, de azt hiszem megszerettem az embereket… Meg tudod… eddig is, aki csak meglátott, rögtön rettegést keltettem benne.

– Át kell vezetned a túlvilágra. Különben az itt élők világa totális katasztrófává válik.

A lány sóhajtva egy kéz suhintással eltörölte a képet. Hátat fordított Sarielnek.

– Azt hiszem igazad van Sarie…

Egy gyors vállrándítással előhúzta az óriási ezüstösen csillogó fekete szárnyait.

A társa száj húzogatva nézte a látottakat, de egyben csodálta is. Látszólag kicsit tartott attól, hogy lebuknak.

– Ne csak ácsorogj! Gyerünk, mereszd ki a szárnyaid. Nincs miért aggódnod, nem fogunk lebukni, nem lát senki. Végül is küldetésünk van.

 

***

Az öreg apó továbbra is figyelte a kis családját. Arra vágyott, hogy bárcsak még ott lehetne köztük. Még érezni szerette volna azt a szeretetet, amit tőlük kapott.

Észlelte, hogy a felsőbb erők újra körbehálózák. Gyorsan hátra pillantott. Nem csalódott a megérzéseiben. Ijedtében megcsúszott a fehér hótakarón és fenékkel a falhoz simult. Megdermedt az ijedtségtől.

Azrael lassan az öreg felé közelített. Nyugtalanságot érzett felőle, néhány másodpercre le is bénította őt. Erőt kérve Sarielre nézett. Bólintással jelzett, hogy tegye, amit tennie kell.

A lány erőt gyűjtött. Könnyeit próbálta visszafojtani. Lassan az apóhoz hajolt.

– Ne közelíts! Hiába kényszerítettek, nem fogok engedelmeskedni! – közölte a vénember. Fenékkel próbálkozott még hátrább csúszni, csakhogy ezt a lehetőséget a mögötte lévő fal megakadályozta.

– Kérem, ne féljen tőlem. Nem akarom bántani – szólította lágy hangon Azrael.

– Akkor sem fogom hagyni, hogy elszakítsatok az én Nataliemtől!

– Azrael, hagyd figyelmen kívül! A tata csak érzelmileg akar manipulálni, hogy aztán szépecskén hagyjuk tovább flangálni… – jegyezte meg az angyal.

– Ennél bunkóbb már nem is lehetsz! – háborodott fel az angyal lány és a társa felé nézett. – Most már nem csodálkozom, hogy a Mennyből is kirúgtak!

Sariel kicsit megszeppent. Látszólag nem tetszett neki a megjegyzés. Keresztbe tett kézzel hátat fordított.

Azrael visszafordult az idős férfihez, aki továbbra is reszketett a félelemtől.

– Mondd csak, bácsi… Mióta és hogyan ismerted meg Natalie-t? – puhatolta.

Az öregember felvonta a szemöldökét. Látszólag szavakat próbált keresni.

– Rajta, meséljen! Szeretem a nosztalgikus karácsonyi meséket.

Sariel a tenyerébe csomagolta az arcát.

A vénember sóhajtott, majd hozzáfogott a mondanivalójához:

– Fiatal voltam, talán húsz év körül. Az egész egy ünnepélyes karácsonyi vásáron történt. A tér fényekben pompázott. Mindenhol csillogó gömbök, színes lámpák, a fahéj illata keveredett a levegőben. Színes, túlzsúfolt bódék minden sarkon. Ahogy haladtam, ropogott a hó a csizmám alatt. És egyszer csak megláttam őt. Egyszerűen varázslatos tünemény volt. Piros sapkáját némi hópehely díszítette. Vöröses szeplős orcája olyan volt, mintha a tél csókolta volna.

– No, kezdődik… – motyogta Sariel. – A klisés, giccses karácsonyi romantika…

– SARIEL! Elhallgass! – szólt közbe Azrael, majd visszafordult az öregemberhez. – Rendben, bácsi. Folytassa csak. Mit csinált a kislány?

Az apó sóhajtott, majd folytatta a befejezetlen történetét:

– Mézeskalácsokat árult. Épp egy fél szívet próbált visszaragasztani.

– Hmm… És maga mit csinált?

– Mi mást? Odamentem hozzá. Megfogtam a szív egyik felét és én azt mondtam ,,Ha nem sikerül, ingyen van”. Erre ő azt mondta ,,Legyen. Biztosan rosszul ragaszt…” – Az öreg kuncogott. – Az első közös esténk a karácsonyfa alatt volt. Forró csokit ízelgettünk, közben a vásár díszleteiben gyönyörködtünk. Megcsodáltuk a téli világ minden szegletét. És tudod mi történt? Nem sokkal később összeolvadtunk… Szó szerint! Hónapokkal nagy lakodalmat is csaptunk, később családot alapítottunk. Elkezdtük az életet. Váltották egymást évszakok. A reggelek, az esték, a születésnapok, a sok nevetés és együtt töltött idő. Minden egyes apróság emlékeztett, hogy az élet bizony egy óriási kincs. A kis családommal minden évben visszatértünk a vásárba, ahol először találkoztunk. Újra éreztük a tél hidegét, a karácsony varázsát.

– Azrael, add fel! Menjünk. Ezt, majd megbeszélitek útközben. Úgyis csak ezt fogja körbe-körbe hajszolni. A fiú és a lány egy karácsonyi napon egymásba szeret. Összeházasodtak. Oszt lett egy csomó gyerekük. Megélnek mittomén mennyi karácsonyt, majd itt a vége, fuss el véle… A vénember már csak összevisszaságokat beszél…

A női angyal hagyta Sariel a füle mellett elsuhanni a szavait. Csak az apóra figyelt.

– Együtt főztünk, sütöttünk, a fát díszítettünk, néha vitáztunk némi apróságon… Még az ünnepi asztalt is közösen terítettük meg. Csodálatos volt… Tudod nagyon, de nagyon szomorúvá tesz, hogy most már nem ülhettek közöttük és az unokák sem láthatnak. Én hiába látom őket, de ők sajnos engem nem… – A bácsi felállt és az ablak felé fordult. – Minden szeretet, minden pillanat, amit átéltünk… itt maradt ebben a világban. Most is itt állok, és ahogy rájuk nézek, egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy elengedjem a múltat. Ragaszkodom minden egyes karácsonyhoz, minden egyes mosolyhoz, minden egyes nevetéshez… mert ez teszi a lelkemet az otthonommá…

Azrael bólintott. Óvatosan megérintette az öregember vállát.

– Értem, hogy erősen ragaszkodsz a családodhoz és vissza vágy hozzájuk, de… sajnos a maga évei réges-rég lejártak. Kérem, engedje el a múltat és engedje meg, hogy átvezessem egy másik világba, ahol nem kell rettegnie a haláltól. Abban a világban mindennap átélheti a karácsonyt.

– És mi lesz az én Natalie-mal?

– Megígérem, nemsokára találkozhat Natalie-val.

Az apó nagy levegőt vett. Vetett még némi pillantást a karácsonyi asztalra. Elképzelte, hogy még mindig ott nevet velük. Érzete, hogy számára nagyon is fájdalmas lesz az előtte álló út. Végül immel-ámmal követte az angyalt, aki egy fényes átjárót nyitott meg. Át sem lépték a küszöböt, mindketten azonnal eltűntek.

Sariel csillogó szemmel nézett utánuk. Kis pillantást a karácsonyt ünneplő családra is vetett. Azért csak kezdte meglágyítani az ő rideg természetét. Sóhajtott, majd a tekintetét az ég felé fordította.

– Eh, tata… Micsoda egy mázlista vagy. Mit ne mondjak, asszem megkedveltelek. Sőt irigyellek is téged. Én egy darabig biztos, hogy nem mehetek vissza…

Jövőre érkezik Carmen Glazier: Honey K-9 – Kutyaregény című pályázatnyertes Light Novel regénye

Olvass bele!

Így készíts nyomdakész (composite) pdf-et

Így készíts nyomdakész (composite) pdf-et

Rövid cikkünkben megmutatjuk, hogyan tudsz (viszonylag) gyorsan és egyszerűen saját magad word docx formátumú fájlból a nyomdai gyártáshoz szükséges composite pdf-et készíteni.

Először is szükséged lesz a Microsoft Word szövegszerkesztőre.

Ezt követően végezd el az alábbi formázási beállításokat a dokumentumban: Formázási segédlet

FIGYELJ arra, hogy a word dokumentum beállításai megegyezzenek a gyártandó könyv méreteivel! A margók beállításánál kérd ki a nyomda tanácsát, hogy a te könyvednél milyen margó beállítások megfelelőek. Természetesen alkalmazhatsz saját margó beállításokat is, azonban arra mindig figyelj, hogy a kötésmargó (a lapok gerinc felöli oldala) mindig nagyobb legyen, hogy ne kelljen a könyvet megtörve kihajtani a kényelmes olvsás érdekében. Pár kötésgmargó javaslat az oldalszámokhoz igazítva:

  • 90-150 oldal 18 mm
  • 151-300 oldal 20 mm
  • 301-500 oldal 21-23 mm
  • 501-700 oldal 22-24 mm

 kéziratodnak tartalmaznia kell még az alábbiakat:

  • ISBN szám, amit az OSZK-tól tudsz ingyenesen megigényelni az alábbi e-mail-címen: isbn@oszk.hu; ISBN igénylés leírása.

A könyv oldalai az alábbiak szerint kövessék egymást:

  • Szennycímoldal – jobb oldal; első oldal (utána üres oldal szükséges)
  • Címoldal – jobb oldal; harmadik oldal
  • Szerzői jogi oldal – bal oldal; negyedik oldal. Ide az alábbi információk kerülnek: író neve és elé a © jel, a könyv címe, a könyv kiadásának éve, a könyv létrehozásában körzeműködők neve (szerkesztő, korrektor, lektor, szakmai lektor, szervezetek, fordítók, borító készítője stb), a copyright szöveg és az ISBN szám. Ide kerülhet még a nyomda is, amennyiben így lehet megoldani a nyomdai gyártásnak megfelelő oldalszámot (4-gyel vagy 16-tal kell oszthatóak lennie az oldalszámnak, ezt a nyomda mondja meg).
  • Ajánlás/Köszönetnyilvánítás – jobb oldal; ötödik oldal (utána üres oldal szükséges)
  • Tartalomjegyzék oldalszámokkal, jobb oldal (a tartalomjegyzék oldalainak számától függően utána üres oldal szükséges lehet). A tartalomjegyzék kerülhet a könyv végére is. Igazából akkor érdemes létrehozni, amennyiben a fejezetek nem csak számokból állnak (1. fejezet, 2. fejezet stb), hanem van címük (1. fejezet: Így kezdj regényt írni, 2. fejezet: Soha ne hagyd abba! stb).
  • Előszó – jobb oldal (utána üres oldal szükséges)
  • A történet maga – jobb oldal; alapvetően minden fejezetnek új (jobb) oldalon kell(ene) kezdődnie
  • Nyomdai és megjelenési adatok – bal oldal, a könyv utolsó oldala (kivéve, ha a Szerzői jogi oldalra kerültek ezek az iformációk)

Megjegyzés: A nyomtatott könyvekben a jobb oldali oldalak páratlan számú oldalak, mivel az első lap a jobb oldalon található.

Minta ↓

 

Ha ezzel végeztél, akkor a formázott dokumentumot konvertáld át pdf formátumra az alábbiak szerint:

  1. Nyisd meg a dokumentumot, amit nyomdakész pdf formátumra akarsz konvertálni a Microsoft Word szövegszerkesztőben.
  2. Kattints a Fájl→Nyomtatás, ahol a nyomtatót állítsd át PDF-re, majd állítsd be a Nyomtatásbeállításoknál az alábbiakat
  3. Alapértelmezett beállítások: PDF/A1b-2005 CMYK
  4. Ellenőrizd, hogy az oldalméret az általad beállított értéken van-e.
  5. Kattints az OK gombra és indulhat a „nyomtatás”.
  6. Kész!
  7. Ami hiányzik még, az a vágójel, ami szükséges ahhoz, hogy a nyomda a megfelelő helyen tudja levágni a felesleges papírt (mert ugye a gyártás során egy nagyméretű papírlapra nyomnak rá egyszerre akár több oldalt is, és a gépnek tudnia kell, hol kell a megfelelő méretű oldalt kivágnia. Ezt, ha ügyes vagy, akkor a Canva által ingyenesen elérhetővé tett Affinity programban tudod megcsinálni az elkészített pdf-ből.

 

Composite PDF-re konvertálás

Amennyiben a leírtak ellenére bizonytalan vagy a nyomdakész pdf elkészítésével kapcsolatban, bízd ránk! cool Rövid határidővel vállaljuk az elkészítését. Bővebb információért kattints a gombra.→

Nyomdai előkészítés (tördelés)

Amennyiben fontos számodra az esztétika, a professzionális kivitelezés, kérj ajánlatot! cool Rövid határidővel vállaljuk kéziratodból a nyomdai előkészítést, legyen szó szórakoztató irodalmi vagy útikönyvről. Bővebb információért kattints a gombra.→

Így készíts e-könyvet (epub)

Így készíts e-könyvet (epub)

Rövid cikkünkben megmutatjuk, hogyan tudsz (viszonylag) gyorsan és egyszerűen saját magad epub formátumú e-könyvet készíteni.

Először is szükséged lesz a LibreOffice szövegszerkesztőre.

Ezt követően végezd el az alábbi formázási beállításokat a dokumentumban: Formázási segédlet

A kéziratodnak tartalmaznia kell még az alábbiakat:

  • ISBN szám, amit az OSZK-tól tudsz ingyenesen megigényelni az alábbi e-mail-címen: isbn@oszk.hu; ISBN igénylés leírása.
  • Az első oldalon az író neve és a cím szerepeljen.
  • A következő oldalra a könyv adatai kerülnek: író neve (ami elé beilleszthető a © jel), könyv címe, amennyiben volt: szerkesztő, korrektor, borító készítője és mindenki, aki a könyv készítésében részt vett. Ide kerül a copyright szöveg is, hogy milyen jogokat adsz át a könyv olvasójának, és ide kerül az ISBN szám is.

Minták ↓

Ha ezzel végeztél, akkor a formázott dokumentumot konvertáld át epub formátumra az alábbiak szerint:

 

  1. Nyisd meg a dokumentumot, amit epub formátumra akarsz konvertálni a LibreOffice szövegszerkesztőben.
  2. Kattints a Fájl→Exportálás másként→Exportálás EPUB-ként.
  3. A felugró ablakban lévő mezőket értelemszerűen töltsd ki (a borítóképet is itt válaszd ki).
  4. Kattints az OK gombra.
  5. Kész!
  6. Nyisd meg Calibre vagy Adobe Digital Editions programban, vagy az e-book olvasódon.

 

E-könyv készítése epub és mobi formátumra

Amennyiben a leírtak ellenére bizonytalan vagy az e-könyv elkészítésével kapcsolatban, bízd ránk! cool Rövid határidővel vállaljuk e-könyvek készítését. Bővebb információért kattints a gombra.→

Markó Gábor: Kis vizit

Markó Gábor: Kis vizit

A Kis vizit című történet a Rejtővel egy asztalnál kötetünkben jelent meg, amit most teljes terjedelemben olvashattok.

 

Fülszöveg:

Ebben a kötetben kérem szépen csupa olyan író van, akik le akarták vágni a kiadót. Jegyezzék meg, hogy este mindig levágnak valakit. Vagy az írót, vagy a kiadót. Most az írót.* Nem kicsit, nagyon. Mégpedig úgy, hogy az lett nekik ígérve, hogyha jó történetet írnak, megjelennek. Azonban  helyettük csak a történeteik jelennek meg, és azok sem személyesen, csak ebben a könyvben.

*Rejtő Jenő után szabadon, idézet a „A detektív, a cowboy és a légió”-ból

Abban bízunk, hogy azok az olvasók, akik szeretik Rejtő Jenő történeteit, ebben a kötetben meglelik szellemiségének és humorának reinkarnációját. És ki tudja, talán egy-egy író személyében a magyar ponyva új életre kel.

A „Nekivág” irodalmi pályázatra olyan műveket vártunk, amelyeket a rejtői humor jellemez. A kötetben tizenhét olyan történet talál a kedves Olvasó, amely elnyerte a zsűri (Lévai Szebasztián (Letya), J. Goldenlane, Fedina Lídia) tetszését.

Jó szórakozást kívánunk 🙂

Markó Gábor

Kis vizit

A begyakorolt mozdulatok végén általában égő pipadohány az eredmény. De most nem volt tüze. Vállat vont miközben az ajakrák liga címkéjével ellátott pipaszárat az ajkai közé vette, és beleszívott. Így legalább nem köhög tőle.

– Indulhatunk? – kérdezte a rászegeződő szempároktól, akik a hallható tartomány küszöbét alig megütő mormogással álltak fel.

A ventilátor csak látszólagos lelkesedéssel ösztönözte továbbhaladásra az épp előtte megfáradt levegőt. Valójában a lapátok nagyobb része törött volt, a levegő pedig szinte nem is létezett. Az ablakon betűző reggeli napfény tőrként szúrta át a szaharainak tűnő porral tűréshatárig telített teret, majd pihent meg a szebb időket is átélt folyosó kövén, épp egy nagy vasajtó küszöbén.

Azon keresztül meg hangos dörrenések hallatszottak.

– Mindjárt ránk törik az ajtót – nevetett a férfi, amelyik pipázott.

– Mindenki ide akar bejutni – nevetett egy másik, amelyik nem.

De egy, a folyosóra oldalról becsatlakozó ajtót céloztak meg, és a fehér kígyóként tekergő menetoszlop minden tagja átlépett rajta. Először az a férfi, aki pipázott, aztán az, amelyik nem, majd utánuk még ketten. Pont annyian, hogy méltóságot sugározzanak, de ne legyenek nevetségesen sokan, mintha csak össze kéne dugni a fejüket, hogy diagnózishoz jussanak. Négyen. Szilvia, aki teltebb volt a karcsúnál és karcsúbb a teltnél, csukta be a másik három mögött az ajtót. Szorgosan bújta a lázlapokat, készülve a villámkérdésekre. Előtte ifjabb Szabó, a magát orvostanhallgatónak és katolikusnak valló fiatalember. A férfi, amelyik pipázott, Almásy volt ipszilonnal, a másik, amelyik nem, Kovács. Ipszilon nélkül. A rajtuk mérethibásnak látszó orvosi köpenyük szinte a földig ért, szürkés árnyalattal és gombolatlanul takarta a még szürkébb trikójukat.

A poros folyosóhoz képest a kórteremben frissítőnek hatott a metsző vizeletszag.

– Jó reggelt, uraim! – csendült egyszerre a tettetett vidámság és a kiégett fásultság Almásy (ipszilonnal) hangjában.

A megnevezettek hadirokkantakat megszégyenítő tempóval ültek fel az ágyukban. Az egyiken fehér takaró, a másikon sárga, a harmadikon semmit sem takaró.

– Hogy van Bognár? – fordult az első ágyon fekvőhöz.

– Főorvos úr, nem annyira jól, kérem, azt mondanám…

– Remek – szakította félbe Almásy magát nyugtató magabiztossággal. – Hát maga, Tasnádi? – lépett a másikhoz.

– Főorvos úr, az a helyzet, hogy vizelnem kellett.

Hogy panasz volt–e vagy élménybeszámoló, nehéz lett volna eldönteni.

– És elmúlt?

– El – felelte most már egyértelműen büszkén, hogy egyedül végére járt a problémának.

– Remek – nyugtázta Almásy, és úgy pördült meg a tengelye körül, hogy félő volt, a pipa az ajkai helyett a centrifugális erőnek fog  engedelmeskedni.

– Hát és ez ki? Ő a spanyolnáthás?

– Angolkóros – javított Kovács, az ipszilon mentes.

A tudálékossággal teli behízelgés aromája nem pusztán elkísérte a szavait, hanem összebútorozott velük.

– Lenne inkább valami hazai baja – zsörtölődött, miközben a pipa szára hozzákoccant a szájában lévő összes ép fogához. Katt–katt–katt. És csend.

– Az utolsó kórteremben van egy morbus hungaricus – próbált szépíteni Kovács.

– Még szerencse, hogy nem TBC–s – nevetgélt a saját viccén miközben Szilvia felé próbált kacsintani. Az incselkedőnek szánt gesztus viszont csak ifjabb Szabóig jutott, aki vöröses színűnek tűnő fapofával válaszolt.

Almásy zavarban és egyébként pizsamanadrágban indult meg kifelé a kórteremből. Ajtó, bal kanyar, bal kanyar, ajtó. A hangos zörgetés továbbra is a folyosó vége felől, a halk zene a kórterem faajtaja mögül hallatszott.

– Na, ez mi? – mordult fel, miközben belépett.

A zenéhez még a medicinánál is kevésbé értett.

– Cöliákia – csapott nyelvet Kovács.

– Nem kedvelem a jazzt. És a betegnek mi baja?

– Gluténérzékeny – csapott még egyet. Jó nagyot, biztos, ami biztos.

– És magának? Maga is gluténérzékeny? – fordult Almásy érdeklődés hiányában rögtön a következő beteghez.

– Nem, kérem, én katolikus vagyok – mentegetőzött, érezte, nem kielégítő a válasza.

– Nem baj, majd rendben jön – és Almásy csalódottan fordult a kórterem utolsó ágyához, ezzel együtt szinte csak véletlenül az azon fekvő beteghez is.

– És maga miért van itt? – kérdezte tőle.

– Nem tudom.

– Nem tudja? Hogyhogy nem tudja? – értetlenkedett, mintha csak azt mondták volna neki, hogy bebizonyosodott, a Föld lapos.

– Csak behoztak ide.

– Ez nem lesz elég – csettintett Almásy elégedetlenül – ennél jobb indok kell. Találjon ki valamit!

– Nem is tudom – mélázott el a férfi. – Mondjuk, meghűltem?

– Fantáziátlan! – szisszent fel a pipája mögül szemrehányóan.

– Szégyellje magát! Nem mondhat ilyet. Ez nem fog tetszeni a professzori viziten sem senkinek. Ki kell találnunk valamit jobbat.

– Kitalálni? – képedt el a beteg.

– Ha csak úgy megy. Na lássuk csak. Kellene valami izgalmas.

Valami eredeti. Egy igazi kuriózum! Legyen mondjuk, légiósbetegség?

– Légiós betegség?

– Nehezen diagnosztizálható, nehezen gyógyítható, bele lehet halni. Jó lesz – lelkesedett miközben gyújtatlan pipájába szívott.

– De kérem, bemondásra biztos nem lehet elkapni… – ment bele a páciens az értelmetlennek tűnő vitába.

– Hát ezt honnan tudja maga? Mostanáig nem is hallott róla.

– Hát, a neve alapján egy vizekben előforduló baktérium, a Legionella pneumophila által okozott tüdőgyulladással kezdődő, de végső soron több szervrendszert érintő, magas lázzal járó fertőző megbetegedés.

A beálló csendben csak a pipa koppanását lehetett hallani a kövön. És a dörömbölést a vasajtón.

– Kovács? – fordult Almásy a kollégájához, miközben lehajolt a pipájáért.

– Igen – nyelvcsapás –, doktor?

– Írja fel, hogy félrebeszél. Összevissza hadovál! Még kettőt pislogok és detektívekről meg cowboyokról kezd beszélni! Fertőzés… persze, még jó, hogy nem vesztegzárért kiállt! Hát úgy néz ki ez a kóceráj, mint a flancos Grand Hotel, kérem? Következő!

A menetoszlop hátraarcot vett, és a meneteléstől lehető legtávolabb eső összevissza léptekkel elhagyta a kórtermet. Tarkókon legördülő izzadtságcseppeken csillant meg a kora reggeli napfény. A vasajtón való dörömbölés távoli fegyverropogásnak hatott.

A következő kórteremben egyetlen ember feküdt. A sarokban álló ventilátor, az éjjeliszekrényen csukott könyv. Az egyik rozzant, a másik vaskos.

– Jó reggelt! – köszönt Almásy.

– Jót… – dünnyögött a beteg.

– Magának mi baja?

– Meg akarok halni.

– Dehogy akar… – Almásy legyintett, de kissé meglepődött.

– Már egyszer megpróbáltam.

– Megpróbált öngyilkos lenni? Hogyan? – érdeklődött.

– Tegnap este elkezdtem olvasni a Háború és békét. Oroszul. Hátha belehalok az unalomba.

– Oroszul unalmasabb, mint magyarul?

– Nem tudok oroszul.

– Értem. És sikerrel járt?

– Mármint, hogy sikerült–e megölnöm magam?

– Igen.

– Nem.

– Logikus – fogadta el a megdönthetetlennek tűnő állítást Almásy. – De miért akarja megölni magát egy életerős fiatalember? Keresse meg a szép dolgokat az életben. Menjen el színházba!

– Színész vagyok – alkudozott a beteg.

– De valami humoros darabot nézzen meg – kontrázott Almásy.

– A színpadon nincs nálam viccesebb ember a városban.

– Akkor meg mi a baj?

A beteg látszólag gondolkodóba esett. Érezni lehetett rajta, hogy a meggyőző válaszon gondolkodik.

– Most nincs rajtam a kosztüm és nem vagyok kisminkelve.

Almásy gondolkodóba esett.

– Szilvike, tud valamit tenni? – fordult a vizit alatt először a nővérhez.

– Miért én? Csak mert nő vagyok? – sosem fog kiderülni, hogy a felháborodás minek szólt. Hogy csak azért kapott feladatot, mert nő volt, vagy önmagában azért, mert feladatot kapott.

– Valójában azért, mert maga az egyetlen, aki tényleg itt dolgozik.

– Hogy… hogy mondja? – a megnevezett Szilvike háborgása őszinte meglepetésbe csapott át.

– Szilvike ma kezdett – szólt közbe Kovács. Ipszilon nélkül. – És az arckifejezése alapján Szabó sincs még képben.

Az orvostanhallgató továbbra is nyugodt volt. És katolikus.

– Nézzék, én nem akarok balhét. Lényeg, hogy meglegyen a pecsét a leckekönyvembe.

– Várjanak, hogy értik, hogy csak én dolgozok itt? – hebegett tovább az ápolónő.

– Szilvike… maga szerint kik dörömbölnek az ajtón?

– A… nem tudom.

– Maguk nem igazi orvosok? – csatlakozott vissza a beszélgetésbe az ágyon fekvő beteg.

– Itt aludtam a maga melletti ágyon az éjjel – világosította fel Almásy. – Tudja, hogy motyog olvasás közben?

– De hát… maga vizitel? – Az ágyon fekvő beteg túllépett a saját motyogásán, és a tárgyra tért. Arra, amire szerinte érdemes volt.

– Gondoltam, körbenézek. Mi baj lehet belőle – rántott vállat Almásy.

– Komolyan kérdi? Nem is tudom. Én például most mondtam, hogy öngyilkos akarok lenni. Maga szerint mindegy, hogy mit mondanak nekem? – A beteg nem titkolt háborgással próbálta kérdőre vonni az álorvos.

– Most öngyilkos akar lenni? Éppen itt és most? Le akarja nyelni keresztbe a Háború és békét, hogy megfulladjon? – érdeklődött Almásy.

– Most nem, de… – kezdett volna magyarázkodni a beteg.

– Na ugye. Szívesen – a köpeny annyira büszkén feszült az áldoktor mellkasán, hogy félő volt, lepattantak a gombok. Pedig egy sem volt rajta.

– Ne viccelődjön velem, uram! Ezek komoly dolgok! Mégis mit mondott a többi betegnek?

– Semmit, amitől bajuk lehetne. Mert magának mit mondtak, hogy meg akar halni? – háborodott fel kissé Almásy. Kissé csalódott volt, hogy nem győzte meg azonnal a szobatársát az igazáról.

– Ez nem így működik – válaszolt, de a tettetett magabiztossága nem tudta egyben tartani a hangszínét.

– Hát akkor, hogy működik?

– Csak… érzi. Hogy nem akar már mást. Tudja… – próbálta a beteg megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

– Érzi. És mit lát?

– Hogyan, kérem? – meglepte az orvos kérdése. Az álorvosé.

– Érzi, érzi. De mi lát közben? – Almásy, mintegy nyomatékosítandó a mondanivalóját, közelebb lépett az ágyban fekvő beteghez. – Mit hall? Mit szagol? Ha becsukja a szemét érzi-e a liget felől fújó zölddel teli levegőt? Vagy hallja-e az égen húzó madarak utazni vágyó eltökéltségét? És ha kinyitja a szemét, nem látja a világot, amiből hiányozna, ha nem lenne?

– Nem igazán… – hebegett a beteg.

– Nem látja az embereket, akik nevetnek magán a nézőtéren? Nem hallja a tapsot, nem érzi a fülledtséget a zsúfolt színházban?

– De én csak egyszerűen nem az vagyok, aminek látnak.

– A férfi úgy érezte, megtalálta a helyes érvet, de hangjában az csendült, mintha mégsem tudná meggyőzni saját magát sem.

– Az ember az, aminek mások látják. A léte pedig a tér, ami üres maradna utána.

– Nagy szavak valakitől, aki orvosnak tetteti magát.

Almásy hátralépett egyet. Attól, hogy valaki szélhámos, még érezheti rosszul magát, ha hazugnak nevezik.

– Megkérdőjelezés nélkül fogadná el a szavaimat, ha a köpeny rám lenne szabva. Én meg nevetnék magán, ha a színpadon látnám. Mert úgy másképp látnánk egymást. Az a kérdés csak, hogy mi a fontosabb. Az, ahogy mi látjuk magunkat egyedül, vagy ahogy százak látnak minket. A halottat sajnáljuk igazán vagy a gyászoló tömeget?

– Engem nem is gyászolnának tán – vetett fel egy újabb érvet a férfi, de egyre inkább csak kapálózott.

– Mindenkit gyászolna valaki. Ha nem a nevét, akkor a tetteit. Vagy csak egy érzést, amit okozott. Egy reakciót, amit kiváltott.

– Nem tudom, mit mondjak – feladta.

– Talán mesélhetne az egyik darabról, amiben játszik… – mosolyodott el Almásy.

Az egyre hangosabb dörömbölés egy pillanatra megszűnt, de csak hogy tőle jól elkülönüljön a feltehetően a vasajtó kicsapódását jelző hangos robbanás. Almásy ipszilonnal nem csak tettetett nyugodtsággal fordult a kórterem nyitott ajtaja felé. Néhány másodpercig a folyosót nézte, majd lassan visszafordult a beteg felé.

– Almásy József – nyújtott neki kezet.

– Fehérvári Jenő – fogadta el a férfi.

Az áldoktor tekintete még egy pillanatig elidőzött a színészen. Jenőn. Fehérvári Jenőn. A nevettetőn, akinek lénye nagyobb teret foglalhat el a világban, mint ő maga hinné. Aztán lassan levette a köpenyét, ami még a fogasnak is jobban állt, mint neki, majd lassú léptekkel a betegtársa melletti üres ágyhoz lépett. Leült, lassan kicsúsztatta a lábait a papucsából, majd lehevert.

Kintről lépéseket hallott és néhány aggodalmas szót.

– Minden rendben volt, Szilvike?

– Igen, főorvos úr. – A nő hangjából csak minimális zavartság hallatszott.

Bent a kórteremben a kettes ágyon Almásy József elmosolyodott, halkan újra Fehérvári Jenő felé fordult.

– Időnként jó, ha kibújunk a bőrünkből, ugye? Ha egy másik szerepbe helyezkedünk bele.

– A színpadon?

Almásy őszintén elmosolyodott.

– Igen. Ott is.

A jóleső fizikai munkától szinte megrészegülve, kissé olajos ingujjal, csapzott hajjal és verejtékes homlokkal lépett be a főorvos. A valódi. A szeme alatti ráncok el tudtak volna mesélni egy történetet arról, hogy egy jól fésült fotel-intellektuel hogyan változott át ma reggel zárakat feltörő betörővé.

– Jó reggelt, uraim!

Rendeld meg!

A kötet most kedvezményesen megvásárolható, amíg a készlet tart.

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 358
Megjelenés: 2022. július 15.
Kötés: Kartonált
ISBN: 9786150150772
Méret: 190 mm x 130 mm x 18,36 mm
Borítógrafika: Korcsmáros Pál stílusa alapján
Rajz: Garisa H. Zsolt
Szín: Varga „Zerge” Zoltán
Moly.hu adatlap

Akció!

Original price was: 990,00 Ft.Current price is: 900,00 Ft.

Antal Kincső: Ketten ugatnak, hárman szeretnek

Antal Kincső: Ketten ugatnak, hárman szeretnek

Ketten ugatnak, hárman szeretnek

Meséli: Kincső

Fülszöveg:

Gondolatok Kincsőről

Egy fiatal lány, aki megértette az élet értelmét: SZERETET

„Ahol szeretet van, ott van az élet.” – Mahatma Gandhi

Kincső 19 éves korára megtalálta élete értelmét. Hatalmas szívében sokan vannak: szülei, testvérei – Emese, Dani, Attila (Ati) –, barátai, és nem utolsósorban két kutya: Mázli és Picur.
Ennek a kedves családnak a mindennapjairól – hétköznapokról és ünnepekről – mesél Kincső.
A legtöbb történet vidám, humoros, mosolyt, olykor kacajt fakasztó.
Kincső a kutyusok barátjaként megtanulta a felelősséget, a gondoskodást. Azt is megtapasztalta, hogy mit jelent a hűség akkor is, amikor nem csak játékból áll az élet.
Meghatóan szép, mesés történetek egy fiatal lány tollából, amelyek a családról, az összetartozásról és a szeretet csodájáról szólnak.

Részlet Antal Kincső: Ketten ugatnak, hárman szeretnek című kötetéből

A véletlen kezdete

 

Nem is tudom, hogyan kezdődött. Talán csak egy unalmas délután volt. Vagy egy csendes este, amikor mindenki mással volt elfoglalva, és én csak leültem, tollat fogtam, és írtam egy sort.

„A nővérem csodálatos.”

Ennyi volt az első mondat. Nem gondoltam túl. Csak eszembe jutott, mert épp nevetett valamin, amit Tomi mondott, és közben megsimogatta a hasát, ahol Anna békésen rugdosott. Aztán jött a második mondat. Meg a harmadik. És mire észbe kaptam, már több oldalt is teleírtam.

Véletlenül.

Így kezdődött ez a könyv. Nem volt tervem, nem volt vázlatom. Csak egy érzés: hogy szeretem őket. Hogy szeretem Mesit, meg Annát, akit még nem is láttam, csak éreztem, mint egy titkos kis üzenetet a jövőből. Szeretem Tomit, aki néha vicces, néha fáradt, de mindig ott van Mesi mellett. És szeretem a családomat, akik néha hangosak, néha furcsák, de mindig a szívem közepén laknak.

A kutyákról ne is beszéljünk! Mázli akkor is boldog, ha csak meglát egy labdát. Picur mindig vigyáz ránk, mintha tudná, hogy ő az idősebb. És Csipesz… hát ő egy külön fejezet. (De tényleg, majd később írok róla külön.)

Ez a könyv nem tökéletes. De tele van szeretettel. És az egészet véletlenül írtam.

Új barát érkezik

 

Az első napok, amikor Mázli hozzánk került, tele voltak izgalommal és kíváncsisággal, na meg egy kis bizonytalansággal is. Picur, aki addig az egyetlen kutya volt a családban, értetlenkedve figyelte az új jövevényt. Néha oldalra billentett fejjel nézte Mázlit, mintha azt kérdezné:

Te meg ki vagy? És meddig maradsz?

Mázli eleinte félénk volt. Óvatosan lépett mindenhová, és minden zajra összerezzent. Az ételt még mindig úgy falta, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban elveszik tőle.

Picur az első napon még nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e vagy sem, de a kíváncsisága győzött. Lassan, óvatosan odament Mázlihoz, megszagolta, majd egy apró, barátságos farokcsóválással jelezte:

Rendben. Maradhatsz.

A napok teltével kettejük között különleges kötelék alakult ki.

Picur megtanította Mázlinak, hogyan kell boldog kutyának lenni.

Megmutatta neki, hogy a kezek, amelyektől eddig félt, most már csak simogatásra és ölelése valók.

Tanította játszani is: először csak óvatosan körbeszaladták egymást a kertben, később pedig vad kergetőzésekbe kezdtek, hogy még a fák is megzörrentek körülöttük.

Volt egy külünösen emlékezetes nap, amikor Picur egy régi rongylabdát rakott le Mázli elé. Aztán odabökött az orrával, mintha azt mondaná:

Gyerünk, próbáld ki! Ez itt a legjobb dolog a világon!

Mázli eleinte nem értette, mit kellene tennie. Óvatosan megnyalogatta a labdát, aztán megbökdöste a mancsával. Picur türelmesen kivárta, míg végül Mázli is rájött, hogy ez bizony játék.

Onnantól kezdve nem volt megállás. Kergették egymást a kertben, és amikor elfáradtak, egymás mellé feküdtek, mint két testvér.

Az első közös hónapjuk alatt Mázli megtanulta, hogy a világ nem is olyan ijesztő hely, ha van mellette valaki, akikben megbízhat.

És én is megtanultam valamit: hogy a szeretet nem csupán azoknak szól, akikkel együtt nőttünk fel, hanem azoknak is, akiket az élet ajándékba ad nekünk.

Picur és Mázli nem csak barátok, hanem testvérek lettek szívből.

Akkor most megírom a következő, vidám fejezetet Picur és Mázli közös csínytevéseiről!

A családi erő

 

Ahogy telt az idő, úgy Picur és Mázli nem csak kutyák lettek számunkra, hanem igazi családtagok, akik minden napot különlegessé tettek.

Egy hétvégi napon, amikor úgy döntöttünk, hogy egy hosszú túrát teszünk a hegyekben, mindannyian együtt indultunk útnak, és a kutyák természetesen velünk tartottak.

A hegyek közötti ösvényeken ismét Picur vezette a csapatot.

Ő mindig a legelső volt, aki előreszaladt, izgatottan felfedezve az új nyomokat, szagokat és minden egyes zugot. Mázli, bár lassabban haladt, mindig ott volt, hogy vele együtt élvezze az utat. Szerette, ha a fák között sétálhatott, és egy-egy hegyi patakot figyelhetett, ahol a víz frissítő csobogása segített neki pihenni.

De ezen a túrán nem csak a kutyák voltak azok, akik vezetni próbáltak minket. A túra során, miközben a család együtt sétált, valami különleges történt.

A hegyek között egy kicsit eltévedtünk. A turistajelzések nem voltak olyan jól láthatóak, mint vártuk, és mivel az erdő sűrűsége miatt elég könnyen eltévedhet az ember, mindenki egy kicsit feszültebb lett.

De nem volt okunk aggódni, mert a kutyák nem veszítették el a fejüket.

Picur, mintha megérezte volna, hogy valamiféle segítségre van szükség, hirtelen megállt, és érdeklődve figyelte a környezetét. Mázli pedig odajött, mintha azt mondaná:

Ne aggódjatok, mi tudjuk, merre kell menni.

Mire észbe kaptunk, Picur már elindult, és úgy tűnt, hogy éppen a jó irányba vezeti a családot.

Bár eleinte kicsit hitetlenkedve követtük, végül rájöttünk, hogy a kutyák pontosan tudják, merre kell menni.

Mázli, aki mindig is inkább a nyugodt megoldásokat részesítette előnyben, szintén segített minket egy olyan úton haladni, amely szinte csodálatos módon visszavezetett minket a helyes ösvényre.

Miután sikerült visszatalálni a megfelelő útra, mindannyian hálásak voltunk a kutyáknak.

Picur megállt, és mintha csak elismerést várt volna, boldogan csóválta a farkát. Mázli pedig odaült mellénk, és úgy nézett ránk, mintha azt mondaná:

Csak csináltuk a dolgunkat. Mert mi mindig segítünk.

Amikor végre visszaértünk a kocsihoz, és letelepedtünk, a fáradtság ellenére mindannyian mosolyogtunk.

A kutyák úgy viselkedtek, mintha semmi különös nem történt volna, de mi tudtuk, hogy valójában ők segítettek nekünk abban, hogy hazaérjünk.

Picur és Mázli egyszerűen hősök lettek a szemünkben nemcsak egy-egy izgalmas kalandban, hanem a hétköznapi életben is, amikor mindig ott vannak mellettünk, hogy támogassanak minket.

Ezen a napon nem csak a helyek, hanem a kutyák tanítottak meg minket arra, hogy milyen fontos a család, és hogy a szeretet minden akadályt le tud győzni, még a legnagyobb kalandok közepette is.

Most folytatom egy olyan történettel, amely még inkább megmutatja Picur és Mázli szeretetének erejét, és hogy milyen mély kapcsolat fűz minket egymáshoz.

Kirándulás a nagyvilágba

 

Egy napsütéses reggelen Mesi felkiáltott:

– Ideje kalandot vinni az életünkbe! – És ezzel meg is született a döntés: kirándulni megyünk!

Tomi bepakolta a piknikkosarat, Krisztina szendvicseket készített, András egy nagy plédet csomagolt el, Dani elhozta a labdákat és játékokat, Ati a fényképezőgépet, Gabi pedig hozott egy kis kempingszéket, amire Anna babahordozója is pont ráfért. Anna izgatottan rugdalózott, és már a kutyák is érezték: ez most nem egy átlagos nap lesz.

A család egy közeli tóhoz ment, ahol hatalmas rét, erdőszél és madárcsicsergés várta őket. Ahogy leterítették a pokrócot, a kutyák azonnal nekiindultak – Picur felfedező üzemmódba kapcsolt, Mázli elkezdte kergetni a pillangókat, Csipesz pedig… nos, ő egy fára próbált meg felmászni. (Sikertelenül.)

Anna csillogó szemekkel figyelte a környezetét. A fű zöldje, a tó csillogása, a kutyák bohóckodása mind új volt számára. Mesi az ölébe vette, és mutatta neki a világot:

– Nézd csak, ez a természet. Ez a szabadság.

Anna elmosolyodott, és kis ujjával a víz felé mutatott. Tomi odalépett, letérdelt mellé, és hagyta, hogy Anna megérintse a vizet. A hideg cseppek először meglepték, aztán felkacagott.

Később a család leült enni. A kutyák is kaptak saját finomságokat – bár Mázli inkább Annáé után vágyott, mert hát a babakeksz a legfinomabb! Csipesz megpróbált ellopni egy falat szendvicset, Picur pedig olyan tekintetet vágott, hogy András inkább lemondott a saját kolbászos falatjáról.

A nap végén, amikor már mindenki elfáradt, Anna elaludt Mesi karjában, a kutyák a lábuknál hevertek, és a nap lassan lebukott a domb mögött.

– Ez volt az első igazi közös kirándulásunk – mondta Tomi halkan.

– És nem az utolsó – mosolygott Mesi.

A természet csendje körbeölelte őket, és mindenki tudta: ez a nap nemcsak emlék lett, hanem része a történetüknek. Egy boldog nap, amikor a világ egy kicsit szebb lett, mert együtt voltak.

Rendeld meg!

Várható megjelenés: 2025. november-december

Kiadó: Szerzői kiadás
Oldalak száma: 208
Megjelenés: 2025. november 28.
Kötés: kartonált
ISBN: 978-615-02-5101-1
Méret: 130 mm x 190 mm x 1,65 mm
Moly.hu adatlap

Akció!

Original price was: 2790,00 Ft.Current price is: 2511,00 Ft.

Az alábbi helyeken tudod megvásárolni:

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0