Rejtővel egy asztalnál
‼”Nekivág” Rejtő Jenő irodalmi pályázat‼
Tökéletesen együtt érzek a pályázóval, midőn bosszankodik azon, hogy már közel fél éve várja a pályázat eredményét anélkül, hogy sorsdöntő cselekmények történtek volna benne, tehát rátérek a pályázat első nagy horderejű eseményére.
De mielőtt itt holmi lepleket rángatnánk megbizonyosodás nélkül, hogy nem lepleztek vele valamit – mondjuk egy holttestet, esetleg egy nadrág nélküli senkit -, elébb szavakat kell ejtenünk. Igyekszünk nem súlyosakat, nehogy valakinek fájdalmat okozzunk vele.
Rejtő árnyékában! Írta: Sokan mások.
Nem jó. Akkor mást: Rejtővel egy asztalnál. Igen! A kötet címe már megvan.
Látom is magam előtt:
Kávéház belső, Rejtő jobb oldalon egy asztalnál ül, előtte papírlapok teleírva, páron kávéfolt látható, az asztalon még egy üres konyakos pohár, és egy csésze kávé, amiben még látszik egy kevés (vagy nem).
Bal oldalon pár ember (férfiak és nők vegyesen), akik izgatottan várják, hogy odamehessenek Rejtőhöz, akihez egy orrot fennhordó pincér lép oda, a kezében lévő tálcáról egy teli konyakos poharat tesz az asztalra, és ezt mondja:
“Uram, az írók megérkeztek.”
“Tényleg? Ne mondja. És mit akarnak?”
A pincér egy listát nyújt át.
“Valami pályázatra küldött történetek, amelyek hamarosan meg fognak jelenni.”
- Az univerzum csábító ereje
- Zsoldosok, kémek, kecskék
- Isten áldja, Miniszterelnök úr!
- Bájital
- Folyók tengere
- Az Esőisten fiai
- AZ ÖSSZE-ESKÜVŐK MEG A BÁNYARÉM
- Kis vizit
- Az irodaház naplopói
- Elindultunk Afrikába
- Mandolin – avagy: „Jön a nő! Mindig így kezdődik.”
- Az utolsó magyar király
- Az ellopott magánnyomozó
- Ugyan, kérem!
- A nagy pusztaszatmári ékszerrablás
- Csavargó blues
- Mikor Lee Hunt úr elhagyta Párizst
“Mehetnek a kiadóhoz – adja vissza a listát a pincérnek. – Az majd levágja őket. Jegyezze meg, hogy mindig levágnak valakit. Vagy engem, vagy a kiadót. De ahogy nézem, most őket.”
Gratulálunk minden, a pályázaton résztvevő írónak, és szeretnénk ismét jelezni, hogy az a tény, hogy a kötetbe nem került be az adott történet, nem jelenti azt, hogy a Stílus és Technika más felületen (e-könyv, online oldal, magazin) ne jelentesse meg.
A következő hónapokban mindenkivel felvesszük a kapcsolatot, aki nem került be a kötetbe, és egyeztetünk, hogy a történet hol tud megjelenni.
A nyerteseket pedig már jövő héten megkeressük, hogy a munkálatok mihamarabb elkezdődhessenek.
Hogy a zsákbamacskát elkerüljük, részlet a készülő Rejtővel egy asztalnál című kötetből.
Egy férfi repülni próbál, de ez egyáltalán nem meglepő. Az viszont már érdekes lehet, hogy egy királyság néha annyit ér, mint egy hajójegy, a szerelem citromos illatú és savanykás, az ember pedig legalább az utolsó pillanataiban megért minden baromságot.
Vincenzo „Vinnie” Singer karjait szélesre tárva repült kétszáz méter magasan a Temple Street felett. A járókelők döbbenten mutogattak az ég felé, a fékek csikorgása és a hisztérikus sikolyok nagyjából ugyanazon a hangszínen járták be a környező utcákat. Egy bankigazgató felesége elájult, egy szép jövő előtt álló ügyvédbojtár ijedtében véletlenül a felesége nevén szólította az oldalán sétáló szeretőjét, egy újságíró pedig a jó ég tudja, honnan, de már most ott rohant az utca végéről a helyszín felé, mögötte a fotográfussal. A döbbenet a feje tetejére állította Avalon City legforgalmasabb utcáját.
Na, persze nem azért, mert még soha nem láttak repülő embert…
A pánikot az okozta, hogy Vinnie nem repült, hanem zuhant. Ennek ellenére benne fel sem merült, hogy épp a járda macskakövei közötti réseket készült kitölteni – épp ellenkezőleg, ő biztos volt benne, hogy túléli ezt a kalandot.
Aki szívesen tekintené Vinnie-t mérhetetlenül bátornak, vagy csak egyszerűen őrültnek, az nyugodtan lapozzon egyet. Aki viszont érteni szeretné egy ember magabiztosságát, aki kiugrik a Temple Gate Tower legfelső irodájának ablakán, annak érdemes lehet egy-két dolgot tudnia Avalon Cityről.
1936 júniusában járunk, és egy elég sűrű másfél évtized áll a világ mögött. 1922-ben egy Sir Robert Pearson nevű kalandor rátalált valahol Ghána közepén egy elszigetelt bennszülött törzsre, amely képes volt megőrizni a varázsfőzetek készítésének tudományát. Két évvel később az Egyesült Államok piacán megjelentek az első színes üvegcsék, amik emberfeletti erőt, láthatatlanságot, vagy éppen mindent elsöprő magabiztosságot ígértek a címkéjükön. Egy évre rá a bájitalgyártó üzemek csődöt mondtak az érdeklődés megdöbbentő hiányára való tekintettel, a tulajdonosaik pedig a szebb jövőbe vetett hittel kötöttek téglákat a lábukra, és ugráltak le az ország különböző hídjairól.
1930-ban egy világhírű színésznőről elterjedt a pletyka, miszerint különféle varázsszerekkel kenegeti a bőrét, hogy örökké fiatal maradhasson. Ezután sorra nyíltak újra a bájitalfőzdék a legnagyobb városok utcáin, a márkás kalapboltok és a méregdrága ügyvédi irodák között.
1932-ben az Egyesült Államok kormánya betiltotta a bájitalfőzést, aminek köszönhetően az iparág végre felvirágozhatott. Ekkor azok a kiváló üzleti érzékkel rendelkező, főleg Szicíliából áttelepült családi vállalkozások vették vállukra a varázsfőzetek kereskedelmével járó összes terhet, akik csak kreatív kihívást láttak a szigorú határellenőrzésekben és a gyakori rendőri rajtaütésekben. Avalon City az ő közreműködésüknek köszönhetően lett a keleti part bájital fővárosa.
Mindezek tudatában már értjük, hogy Vinnie Singer miért ugrott ki olyan magabiztosan kétszáz méter magasságból. Egy megfelelő bájital birtokában az ember épp úgy áll hozzá a gravitációhoz, mint egy taxisofőr a közlekedési lámpához: mélységesen tiszteli, de figyelmen kívül hagyja.
Vinnie tehát nem számított rá, hogy meg fog halni, de ezt igazán elnézhetjük neki.
Legutóbbi hozzászólások