– Jó estét – köszönt Muszasi.
Zusino Kószuke házán semmi nem árulkodott arról, hogy vállalkozás lenne. Hiányzott a legtöbb boltra jellemző rácsos bejárat, és nem voltak közszemlére tett áruk sem. Muszasi földpadlójú folyosón állt, amely a ház bal oldalán futott végig. Jobb oldalt megemelt rész volt tatami padlóval, a mögötte levő szobát spanyolfal takarta el.
A tatamin egy férfi aludt, kinyújtott keze páncélszekrényen pihent. Muszasit taoista bölcsre emlékeztette, akit egyszer egy festményen látott. A hosszú, vékony arc agyagszürke volt. Nyoma sem volt rajta a szenvedélynek, amely Muszasinak a kard mesterembereiről mindig az eszébe jutott.
– Jó estét – ismételte egy kicsit hangosabban.
Amikor a hangja áthatolt Kószuke kábulatán, az iparos lassan felemelte a fejét, mintha századok óta szundikált volna.
Letörölte álláról a nyálat, egyenesen felült.
– Mit óhajt? – kérdezte panaszos hangon. Muszasinak az volt a benyomása, hogy az ilyen ember nemhogy élesíti, inkább tompítja mind a kardot, mind a lelket, de azért megmutatta a fegyverét, és elmagyarázta, miért jött.
– Hadd vessek rá egy pillantást! – Kószuke válla finoman megemelkedett. Bal kezét a térdére tette, jobb kézzel nyúlt a kardért, és közben fejet hajtott.
Fura alak, gondolta Muszasi. Alig vesz tudomást az ember jelenlétéről, de udvariasan meghajol egy kard előtt.
Kószuke papírdarabot vett a szájába, és óvatosan kihúzta a pengét a hüvelyből. Függőlegesen maga elé állította, és a hegyétől a markolatig végigvizsgálta. Szeme fényesen csillogott, Muszasit fa Buddha-szobor üvegszemére emlékeztette.
Kószuke visszacsusszantotta a fegyvert a hüvelyébe, és kérdő pillantást vetett Muszasira.
– Jöjjön, foglaljon helyet! – Félrehúzódott, hogy helyet adjon, és párnával kínálta Muszasit. Muszasi levette a szandálját, és fellépett a szobába.
– Nemzedékek óta a családja birtokában van ez a kard?
– Ó, nem – felelte Muszasi. – Nem híres kardkovács munkája, semmi ilyesmi.
– Használta már csatában, vagy csak a szokásos célból hordja magánál?
– Nem használtam csatamezőn. Nincs benne semmi különös. A legtöbb, amit mondani lehet róla, hogy jobb, mint a semmi.
Kószuke egyenesen Muszasi szemébe nézett.
– Hogyan akarja megcsiszoltatni? – kérdezte.
– Hogy hogyan akarom megcsiszoltatni? Hogy érti ezt?
– Azért akarja megéleztetni, hogy jól vágjon?
– Kardról lévén szó, minél jobban vág, annál jobb.
– Feltételezem – bólintott Kószuke és megadóan sóhajtott.
– Mi abban a rossz? Hát nem az a mesterember dolga, hogy megélezze a kardot, hogy az jól vágjon? – Muszasi kíváncsian nézett Kószuke arcába.
A magát lélekcsiszolónak nevező férfiú Muszasi elé lökte a fegyvert.
– Semmit nem tehetek önért. Vigye valaki máshoz!
Valóban különös, gondolta Muszasi. Nem leplezte a bosszúságát, de egy szót sem szólt. Kószuke összeszorította ajkát, meg sem kísérelt magyarázatot adni. Ültek, és csöndben nézték egymást. Egyszer csak egy szomszéd dugta be fejét az ajtón.
– Kószuke, nincs véletlenül halászrúdja? Dagály van, és a halak csak úgy ugrálnak. Ha kölcsön adja a rudat, megosztom a zsákmányt.
Kószuke úgy nézett a férfira, mint újabb teherre, amelyet már nem képes elviselni.
– Kérjen kölcsön valaki mástól – reccsent rá. –Nem hiszek az ölésben, és nem tartok a házamban gyilkos szerszámokat.
A férfi gyorsan eltűnt, Kószuke pedig még ingerültebbnek látszott, mint eddig. Bárki más kedvét szegve távozott volna, de Muszasit ott tartotta a kíváncsiság. Volt valami megnyerő ebben az emberben. Nem elmésség, nem is intelligencia, inkább valami nyers, természetes jóság, mint egy Karalu szakéscsészében vagy egy Nonko által készített teáskancsóban. S ahogyan a cserepeken is van szándékos hiba, hogy emlékeztessen földhöz való közelségére, Kószukénak félkopasz folt volt a halántékán, olyan horzsolásféle, amelyet kenőccsel fedett le.
Muszasi egyre szimpatikusabbnak találta, és megkérdezte:
– Mi tartja vissza attól, hogy megcsiszolja a kardomat? Olyan szerény minőségű, hogy nem lehet rendesen megélezni?
– Természetesen nem. Maga a tulajdonosa, és nagyon jól tudja, akárcsak én, hogy tökéletesen jó bizeni kard. De azt is tudom, azért akarja kiélesíttetni, hogy embereket vágjon le vele.
– Mi abban a rossz?
– Mind ezt mondja. Mi rossz van abban, ha azt akarom, hogy megcsinálják a kardom, hogy jobban vágjon? Ha a kard jól vág, boldogok.
– De ha valaki behoz egy kardot csiszolásra, természetesen azt akarja, hogy…
– Egy pillanat – emelte fel Kószuke a kezét. – Veszem a fáradságot, hogy megmagyarázzam. Először is, vessen egy pillantást a boltom feletti táblára.
– Az áll rajta, hogy lélekcsiszolás, legalábbis így gondolom. Van más olvasata is az írásjeleknek?
– Nincs. Mint látja tehát, szó sincs arról, hogy kardokat csiszolnék. Az én hivatásom az, hogy a betérő szamurájok lelkét csiszoljam, és nem a fegyvereiket. Az emberek nemigen értik, de én ezt tanultam, amikor kardcsiszolásra oktattak.
– Értem – bólintott Muszasi, bár nemigen értette.
Legutóbbi hozzászólások