Kárhozott Testvériség

Pályázatnyertes regény

történelmi fantasy

Részlet Ian Pole: Kárhozott Testvériség című történelmi fantasy regényből

I.

1312 Franciaország, Tonnere

A Marchesoif rendház kápolnájában csak egy magányos gyertya égett az olvasópult mellett. A kora tavaszi eső fagyos, nehéz cseppekben dobolt a cseréptetőn, és a lúdtoll halk sercegéssel szántott a pergamenen, különben csend volt a néma, hideg teremben. Robert de Tremelay, a testvériség veterán lovagja előtt egy hatalmas méretű, bronzpántos kódex hevert kinyitva a márványból faragott táblán. A fekete bőrbe kötött könyv öreg lapjain hangyányi betűkkel rótt sorok kígyóztak a színes miniatúrák között. Az ősz férfi aranykeretes üveg olvasót csúsztatott a szöveg felett, miközben egy héber nyelvű szószedet segítségével jegyzeteket készített a fóliánshoz, amikor megzörgették az ajtót. A vastag tölgydeszkákra előbb kettőt, majd kis szünet után újból kettőt koppantott a kései látogató.
Robert de Tremelay sóhajtva becsukta a vaskos kötetet, és magához vette az alatta lapuló háromélű páncélszúró tőrt. Léptei visszhangot vertek az üres kápolnában, míg az ajtóig sétált. Kinyitotta a kéttenyérnyi kovácsoltvas kis ablakot. Az északról fújó szél hideg esőpermetet vágott az arcába.
– Ki jár itt? – kérdezte a kinti sötétséget.
– Igaz barátok, kik egy lovon jöttek – hangzott a felelet, mire elhúzta a reteszt és kitárta az ajtót. Három férfi lépett a szentélybe. Elsőként egy fiatal harcos egyszerű kereskedő ruhában, de a viaszosvászon köpeny alól tompán csillant ki egy normann kard meztelen pengéje. Szabad kezével lehúzta a fejéről a csuklyát. Rövidre vágott, sűrű, fekete haja nedvesen tapadt a koponyájára. Hidegszürke szeme gyanakvóan villant körbe a kápolna félhomályában.
– Az ifjú Jacques Berard! – mosolyodott el az ősz templomos, és karját nyújtotta, amit a fiú erősen megszorított. A másik jövevény is lekanyarította magáról a vizes lebernyeget, ami alól egy hosszú, fekete hajú, nőiesen finom arcélű fiatal lovag bukkant elő. Robert az ő alkarját is megszorította.
– Kristan! Alig ismertem rátok! Férfivá értetek.
– Kénytelenek voltak – mondta a harmadik látogató, egy élete delén járó, aszkéta vonású férfi. – A négy év bujkálás harcossá nevelte őket.
– Thibauld! – nyújtotta neki is a kezét Robert, és a két veterán testvér szomorúan összenézett.
– Kelemen végül megtette – mondta keserűen Thibauld. – Tegnapelőtt feloszlatta a rendet a zsinaton. Eddig tartott a remény. Eljöttünk a ránk jutó ereklyékért Craon preceptor vállalása szerint.
– Ő hol van?
– Lefogták Párizsban a rendház javával még a nagy tisztogatás napján.
– Hányan maradtatok? – kérdezte gyanakvóan Robert. Gondosan bezárta az ajtót, és bentebb invitálta vendégeit.
– Én, és a három frissen felavatott testvér. Meg egy bő tucatnyi hűséges fegyvernök – felelte az aszkéta arcú templomos csendesen, de szemében konok elszántság csillant. – Tudom, nem sok, de Craon esküje reám szállt. A rend élni fog. Ha mint egy széttört tükör egy szilánkja, akkor úgy. Mi egy igen kis szilánk leszünk. Eljöttünk az ereklyékért. Voltak mások is? Maradt nekünk valami?
– Mindenki eljött a feloszlatás hírére. Gerard de Naplouse és kísérete távozott utoljára napszálltakor. Toroga nagyúr van már csak, aki éjfélre ígérte magát. Vichier hónapokkal ezelőtt megüzente, hogy nem fog jönni. Így egy ládát elvihettek. Bizonyára lesz benne olyan, ami segítheti vállalásodat.
– Veled mi lesz, Robert?
– Ha az összes ereklyét kimenekítik, az én feladatom itt véget ért. Egy könyvtáros leszek könyvek nélkül, vagy egy kincstárnok kincsek nélkül – vonta meg a vállát az ősz lovag. – Az én rendházamnak írmagja sem maradt. Imával és elmélkedéssel fogom tölteni azt az időt, amit az Úr még nekem szán.
Újból megzörgették az ajtót. Ezúttal hosszan és erőszakosan.
– Kinyitni! A király nevében! – hallatszott át a vastag deszkákon a kiáltás.
A négy templomos az ajtó felé fordult. Thibauld és Kristan is fegyvert húzott.
– Nyiss ajtót Robert, és itt bent lesből rájuk rontunk – suttogta Jacques Berard, egy oszlop mögé húzódva. – Ha várunk, csak többen lesznek. Ezeken átvágjuk magunkat. Alois testvér a tonnerei úton vár ránk a fegyvernökökkel.
Az ősz lovag az ajtó felé indult, de megtorpant. Kint fém sikoltott fémen, fájdalomkiáltások fűszerezték a dulakodás zaját, majd húsz szívdobbanás és csend lett. Aztán kettőt koppantottak az ajtón, és meg kettőt.
Robert kinyitotta a kukucskálót.
– Ki jár itt?
– Nyisd ki az ajtót, Robert – felelte egy pincemély hang, amitől a kincstárnok megborzongott, de engedelmeskedett.
Hatalmas termetű férfi állt a küszöbön olajfekete vértben, tollakra emlékeztető vállvasakkal. Kiugró szemöldökcsontja alatt szúrós fekete szempár ült, ritkuló, de hosszúra nőtt haja kihangsúlyozta kéttenyérnyi homlokát. Mögötte a király katonái hevertek a lépcsőn, vagy a kövezett templomtér hideg tócsáiban. Egy lámpás még halványan pislákolt a fogantyúját markoló halott kézben. Fényudvarának peremén lovagtestvérek várakoztak némán, fekete vértekben, kivont pengékkel.
– Toroga sénéchal! – hajtott fejet Robert, és félreállt az ajtóból – Lépj be!
A lovag fél pillanatig tűnődőn nézte a bent állókat, a bejárat boltívén a kőkeresztet, aztán megrázta a fejét.
– Nem. Nem érünk rá udvariaskodni – csikorogta összesúrlódó sírköveket idéző hangján. – A többi kutya hamarosan a nyakunkon lesz. Sietnünk kell. Jean-Baptiste kihozza nekem a ládát.
Egy csinos, hollóhajú férfi lépett fel a lépcsőn. Nemesi vonalú arca sápadtan derengett a fekete lánccsuklya keretében. Szomorúan pillantott végig a társaságon, majd fejet hajtva elsietett mellettük a kápolna oltárfülkéjének irányába.
– Derék fiú! A kisebbiket, mert az az erősebb – mordult utána Toroga, majd Thibauldra bökött lánckesztyűs ujjával. – Benneteket illetne akkor az utolsó láda, ugye testvér?
– Igen, sénéchal – bólintott Thibauld, mire a baltával faragott arcú templomos féloldalasan elmosolyodott.
– Kicsit kevesen vagytok. Caron elevenen elrohadt az inkvizíció tömlöcében Funes-val együtt. A többieket felkoncolták. Egy rendház preceptor nélkül, káptalan nélkül, harcos testvérek nélkül… Maradtál te, és három, tejfogait épp csak elvesztett suhanc. Csatlakozzatok hozzánk, Thibauld! Erős ház vagyunk, és én már megtaláltam az utat, hogy túléljünk és felemelkedjünk!
Ne hallgass rá, ifjú Oroszlán! Rosszféle kipárolgása van! Nagyon rosszféle. Fekete örvénybe húzna. Vágjuk le, míg nem késő! – hallotta a hangot Jacques Berard a bal szeme mögött, de olyan erősen, hogy majdnem kirántotta a kardját. Inkább gyorsan elkapta a kezét a fegyver markolatáról. Toroga szénfekete szeme baljósan rávillant, mintha ő is meghallotta volna a hangot. Szerencsére Thibauld pont előrelépett békítően felemelt karokkal, és kitakarta őket egymás elől.
– Köszönöm a nagylelkű ajánlatot sénéchal, de esküt tettem Caronnak. A saját utunkat kell járnunk.
– Akkor hát fussatok, míg csak birtok. Előbb-utóbb nem lesz hová bújnotok. Kár a rátok bízott ereklyékért – rántotta meg széles vállát Toroga, majd bosszúsan elfordult, és lesietett a lépcsőn.
– Jól döntöttél, testvér – suttogta egy hang mögöttük, mire szinte ijedten megperdültek. Jean-Baptiste jött elő a sötétből egy kőrisfa ládát cipelve. Sápadt arcából vakítóan kék szempár nézett rájuk. Ebben a tekintetben végtelen szomorúság és beletörődés honolt.
– A mi utunk a homályba vezet, hol nem vár más, csak a kárhozat – mondta halkan. – Fussatok keletnek, ahová nem ér el Fülöp keze. Léka várában van Frangepán Ottó, kit vértestvéremmé fogadtam. Igaz ember, és kiváló lovag. Bizton számíthattok a segítségére.
– Léka? A magyarok országában? – hökkent meg Kristan. – Ott Fülöp kuzinja lett a király.
– Az most egy darázsfészek féltucat marakodó kiskirállyal. Károly Róbert nem szívleli Fülöpöt, és most kisebb gondja is nagyobb, mint kiszolgálni kuzinja szeszélyeit – vetett ellent állát dörzsölgetve Thibauld. – Ráadásul nem csak a te vértestvéred van ott. Radványi Gyula preceptor a barátom, tárt karokkal fog fogadni minket. Ott rendezzük a sorainkat.
Ránézett a megtört tekintetű lovagra.
– Gyere velünk, Jean-Baptiste – kérte halkan, de a kékszemű harcos megrázta a fejét.
– Nem tehetem. Ez az én rendházam. Követnem kell Torogat, bármerre is tartson. Isten vigyázza utatokat! Ne késlekedjetek! À moi, beau sire!
A ládával a kezében kifordult az ajtón, és vissza se nézve lesietett a lépcsőn. Pár lépés után elnyelte a sötétség, akárcsak a teret vigyázó testvéreit. A kápolna előtt csak a holtak maradtak.
– Fogadjátok meg a tanácsát, és siessetek! A hajnallal újabb katonák fognak érkezni – mondta Robert, és az oltárfülke felé mutatott. – Vigyétek az ereklyéket!
A két ifjú lovag nekiveselkedett, és kicipelték a vasalt ládát az esőbe. Robert az olvasópulthoz lépett, és szinte atyai szeretettel simított végig a könyv kopott bőrkötésén, mielőtt felemelte.
– Ezt te vedd magadhoz, Thibauld! – nyújtotta át a szikár arcú lovagnak, aki megilletődötten vette kézbe a hatalmas, súlyos kódexet. – Tudom, hogy mindig is vágytál rá.
– Melkhior könyve? – suttogta áhítattal. – De hát hogyan?
– Kivettem a kőrisfa ládából. Nem akartam, hogy… beszennyeződjön. Toroga felkoncolna minket, ha tudná, mitől fosztottam meg, de ezt mindenképp jó kezekben akartam tudni. Nálad, testvérem. Rajtam kívül te tudod igazán értékelni. És kettőnk közül te vagy jártas a művészetben. Hasznát fogod venni. Benne van az olvasó. Az mindenképp kell hozzá.
– Gyere velünk, Robert! – szorította magához a kódexet Thibauld. A ruháin át is érezte az ereklye forró kisugárzását. – Ezzel a könyvvel hatalmat nyerünk az idő felett, ha minden elveszett.
– Öreg vagyok már a futáshoz és a harchoz – sóhajtotta lemondóan az ősz lovag.
– Akárcsak én. De nem a változáshoz és a tudáshoz. Ha minden kötél szakad, együtt felhasználhatjuk a könyvet!
– Megtagadnád az Ő akaratát? Végképp elkárhoznánk! – sóhajtotta Robert, de hangjából nem felháborodás csendült ki, csak bizonytalanság. – Kiszakítanánk a lelkünket ebből a valóságból.
– Bármikor visszatérhetünk ide – fogta meg barátja vállát Thibauld. – Ebben rejlik az ereje.
– De már csak vendégként! Idegen testek, idegen elmék vándoraiként. Magunk maradnánk a semmi közepén, mert ezzel kivonnánk magunkat az Ő fennhatósága alól. Ez a kárhozat, testvér. Biztosan ezt akarod?
– Csak a legvégső esetben. Ha már nem lesz más út, ha már nem lesz hová futni. Akkor, de csakis akkor elhagyjuk ezt a porhüvelyt, és megvárjuk, míg elfelednek minket. Ne mondd, hogy nem vonz az ismeretlen! És a tudás. Az eljövendő korok tudása – mosolygott ravaszul Thibauld, majd sóhajtva hozzátette: – Nekem pedig kell valaki, aki vigyáz kicsit az ifjú testvérekre. Nem hagyhatom őket felügyelet nélkül. Még valami butaságot csinálnának.
– Miért? Te hol leszel? – hökkent meg a másik.
– Nálunk is maradt pár ereklye. Például Lahmen köpönyege. Értek kicsit a szövéshez. Beleszövöm magam úgy a valóságba, hogy halvány legyek. Senki avatatlannak nem fogok feltűnni. Egy árny leszek csupán, míg a köpönyeg ereje kitart. Lékába vágtatok Radványi preceptorhoz, és tanácskozunk. Ti meghúzódtok Metzben az ereklyékkel a visszatértemig. Számítok rád ebben az utolsó, nagy kalandban – mosolygott Thibauld, és mutatóujjával megkopogtatta a fekete könyvet. – Ha minden a legrosszabb módon alakul, legfeljebb meglátod az eljövendőt.
Robert de Tremelay elgondolkodva simogatta hosszú szakállát, de szemén már látszott, hogy kedvére való a lehetőség. Elmosolyodott.
– Ám legyen így!

1312. Magyar Királyság, Léka

Léka várától egy hosszú vágtányira, a Gyöngyös-patak partján lévő dombon apró pásztorkunyhó állt, ahonnan Hosszúszegig be lehetett látni a borostyánkői utat. A kunyhó mögött fegyvernökök kockáztak, mellettük nehézcsontú harci mének, és könnyűléptű, csukafejű arabs lovak legeltek pányvára vetve, előtte pedig kecskelábú asztal volt felállítva egy vén diófa árnyékában, amiről Károly Armand falatozott. A hatalmas termetű lovag megszegte a cipót, és szalonnacsíkokat szelt hozzá. Vele szemben sihederkorból alig kinőtt, keskeny vállú fiatalember feszengett a széknek kinevezett fatuskón vastag gambesonban , oldalán talján rövid karddal.

– Egyél, Albert – intett egy tőrre szúrt húsos szalonnakockával a kései früstök felé Armand. – Ne kéresd magad.
– Nem kívánom – felelte a fiú le se véve a szemét az útról. Lába ideges táncot járt, mint aki felpattanni készül a helyéről.
– Rád férne pedig – mondta tele szájjal Armand. – Elég kis csesznye vagy. Hogy lesz így erőd a kardhoz, ha ideér az ellen?
– Te hogy tudsz itt falatozni, mikor mindjárt rajtunk ütnek?! – fakadt ki a fiú, és végre felpattant. – Janó mondta, hogy száz fegyveres tart erre Borostyánkő felől, te meg itt lakomázol, mint akinek nincs is jobb dolga!
Károly Armand lenyelte a falatot, és nyugodtan vágott hozzá egy karika sós lében pácolt fehérrépát.
– A király serege Fehérvárott szállt táborba, és még gyülekeznek – felelte, és bekapta a répaszeletet. – Két hétig a színüket se fogjuk látni, és van ott, ki figyelje őket. Borostyánkő amúgy is az ellenkező irányban van. Milyen had jönne onnan? Tán Szép Fülöp maga?
– Száz fegyveres, és felénk tartanak! Szóljunk Ottónak! Vagy az apádnak!
– Minek? Itt fognak eljönni előttünk, nem máshol. És száz? Aha. És ezt a Pákász Janó mondta?
– Igen.
– Akkor lesz az legfeljebb két tucat. Janó húszig tud számolni, addig is csak akkor, ha mezítláb van.
Albert nagy szusszanással kifújta a levegőt, aztán elnevette magát.
– Hogy tudsz ilyen nyugodtan ülni, mikor a király haddal készül ellenünk?
– Hát mit csináljak? Feszengjek, és rágjam magam a szalonna helyett, mint te? A had akkor is idejön. Aztán még ki tudja, mi lesz. A preceptor megegyezhet a királlyal úgy, hogy Fülöp ne tudjon róla. A vránai rendház is ígért segítséget. A francia rendház zsebében is lapulhat még valami. Akkor keljünk át a folyón, ha odaértünk a hídhoz.
Egy lovas közeledett vágtatva a patak felől. Bőrvértes fegyvernök szökkent le a nyeregből a diófa alatt, és az út felé mutatott.
– Itten jön a had, nagyuram! – lihegte a kesehajú fiú, mire Armand nyögve felállt a fatuskóról, és tenyere árnyékából végigfürkészte a láthatárt. Meglátta a vasakon megcsillanó napfényt a patakparton. Sóhajtott egyet, és nyakon legyintette a fegyvernököt.
– Százan, mi? Jó, ha húszan vannak. Aztán a zászlót, mi alatt vonulnak, láttad-e? Na, eredj Janó, vágtass a várba, és mondd meg a preceptor úrnak, hogy vendégeink érkeznek.

A lovak patái alól magasra verődő por felhője már akkor elárulta a karaván érkezését, amikor azok még ki sem kanyarodtak a Borostyánkői út dombja mögül. A preceptor a külső vár kaputornyának pártázatára könyökölve nézte végig, ahogy az előőrsöt adó lovag és három fegyvernöke elérte a kaptatót. A bal oldali fegyvernök nyeregkápájához erősített zászlótartón ott csapkodott a fekete-fehér gonfalon baucent, közepén a vörös kereszttel.
– Tudják már, hogy hiába futottak eddig? – könyökölt a preceptor mellé Ottó, az idősebbik Frangepán fivér. A harmincas éveinek elején járó lovag napcserzette arcán egymással versengtek az elsőbbségért a ráncok és a sebhelyek. Radványi preceptor megrázta a fejét.
– Nem. Mikor igent mondtam Thibauldnak, az Anjou Károly még kegyelmet ígért. Most már törvényen kívüliek vagyunk itt is, mint mindenhol máshol.
– Hova mennek így tovább?
A kaptatón feltűnt a zömök batár, melyet négy szürke ló vontatott. Lovagok és fegyvernökök óvón fogták védőgyűrűbe, sötétre pácolt tölgyfából épített bakjáról is nyílpuskás katonák vigyázták az utat. A preceptor tekintete megpihent a batár vasalt ajtajára festett címeren.
– Sehová, fiam. Innen már sehová. Mindenhol ez vár ránk. Talán, ha korábban tudjuk… Elindulhattak volna Tomarba, vagy Skóciába. De már nem juthatnak át. Magukkal hozták az ereklyéket. Látod? Az ott elöl Jacques Berard. Fiatal testvér, de páratlan kardforgató hírében áll. Magam is láttam egyszer vívni Lyonban, a fegyvernökök viadalán. Még suhanc volt, de megjegyeztem a nevét. A kardja meg egy olyan ereklye, amit feltétlen meg kell nézned!
– Károly Róbert haddal fog jönni. Vele nem dacolhatunk, akárhány ősi ereklyét is hoztak magukkal a testvérek Franciahonból.
A preceptor ellökte magát a kövektől, és kinyújtózott.
– Legalább tizenöt nap, míg ideér a serege. De inkább húsz. Addig a felfogadott kőszegi mesterek megerősítik a várat. Egy ideig kitartunk. Hátha sikerül megalkudnunk az új királlyal. Ha meg nem… Thibaulddal erre is végig disputáltunk egy stratégiát. Minden nap végig fogjuk vizitálni a sorsfonalat, hogy elébe menjünk a dolgoknak, és ha szükséges csavarjunk egyet a szálakon. Ha meg már elkerülhetetlen a baj, akkor használni fogjuk Melkhior könyvét, hogy néhány testvér átszökhessen az örökkévalóságba. A rend vagy így vagy úgy, de tovább fog élni, ezt már eldöntöttük.
A kapuboltozat alól felharsant Károly gróf kürtje, és a rács csikorogva elkezdett felemelkedni. Radványi preceptor összerezzent, mint aki rossz álomból ébred.
– De ne gondoljunk egyből arra, hogy a legsötétebb út kapuját kell kinyitnunk. Legyünk bizakodóak! Most pedig gyere, fiam! Fogadjuk illendően Thibauldot, és a vele érkezett testvéreinket.

Jacques Berard derekával az ablakfülke padjának támaszkodva végignézett kardja pengéjén, majd az eredménnyel elégedetlenül a fenőkövet újra és újra végigfuttatta a fegyver élén. Megnyugtatta a monoton hang, ahogy a kő és az acél egy kurta sikoltással egymásnak feszült. Az ólmos színű normann kard élén csupán egy sekély csorba volt. Mikor egyik hírneves korábbi gazdája végét közeledni érezvén megpróbálta eltörni, egy márvány asztalra sújtott vele, nehogy a csodálatos fegyver méltatlan kezekbe jusson. Ám a penge kenyérként szelte a márványlapot minden egyes csapással, és pusztán körömnyi csorbulást szenvedett az éle. A dicső Roland lovag mártírhalált halt ugyan azon az eónokkal ezelőtti napon, de a penge túlélt, és ezáltal benne egy szilánknyi a jó Roland esszenciájából is.
Jacques némán mozgó ajkakkal beszélt a fegyverhez, miközben letette a követ, és egy olajba mártott szarvasbőrrel átdörgölte a vasat.
Csikorogva nyílt ki a folyosó végén a kincstár ajtaja, majd Kristan testvér és a helyi számadó sergent lépett ki rajta a rend vasalt ládáját cipelve, melynek bronzpántos teteje nyitva ásított, felfedve a méhében hordozott kincseket. Kristan ballal markolta a pectus vaskarikáját, jobbjával pedig belenyúlva sorra egy-egy tárgyat rakott az ablakfülkék padjára, vagy csak a fal mellé a padlóra. Ide egy kelyhet, oda egy ezüstözött gerincű kódexet, amoda egy aranyozott tekercstartót. Jacques értetlenül nézte a jelenetet, majd a pengét csókkal, illetve a fegyverövén lógó hüvelybe csúsztatta, és elébük ment. Rendtársa szürke szeme rávillant a most szabadon hagyott, asszonyosan hosszú, fekete hajzuhataga alól, és markában egy aranyfonállal hímzett bőrkesztyűvel a ládára mutatott.
– Segíts, Jacq! Mindenhová tegyél egyet!
– Mivégre? – nézett értetlenül a lovag, de engedelmesen kivett egy dúsan vésett obszidián sárkánygömböt. Nem volt misztikus beavatott, de láncszemekkel varrt fegyverkesztyűjén át is érezte az erejét. A bizsergést a csontjaiban, és a fémes ízt a szájában.
– Radványi preceptor utasítására. Hogy a pórok találjanak rájuk még a johanniták előtt. A mohó kezek árnyéka a legbiztosabb menedék az ereklyéknek. Ha nem pusztítják el őket, a rend előbb-utóbb majd visszaszerzi mind.
Jacques letette a padra a sárkánygömböt. A tömör ónix baljósan koppant a tölgydeszkán.
– Akkor már nem várhatunk segítséget a vránai rendházból. – Nem kérdezte, inkább kijelentette, miközben egy aranycsatos ereklyetartót emelt ki a ládából, amit a másik kettő sietve már tovább is vitt a lovagterem felé.
– De mivégre a kapkodás? Fél esztendeig is kitarthatunk e falak között.
– A preceptor beletekintett a sorsfonálba. A mai napon véget ér az ostrom! – suttogta Kristan, és egy olyan ékkövekkel kirakott vadászkürtöt vetett a poros padlóra, aminek csak a kövei hat jobbágyfalu árát érték.
– Thibauld és Robert testvér már előkészítette az oltárkövet Melkhior könyvének felébresztéséhez.
Jacques tettetett nemtörődömséggel megrántotta a vállát, majd végigmutatott nyurga alakján.
– Én ragaszkodom ehhez a csinos kis testhez, úgyhogy maradok! Mikor jelölik ki a vándorokat?
– Amint a könyv felébredt. Felét Thibauld választja közülünk, felét Radványi Gyula preceptor a lékaiak közül.
Kintről kiáltások hangoztak, majd egy repedt rézkürt fújt recsegős riadót.
– Fegyverbe! Betörtek a várba! À moi, beau sire! Beauséant à la rescousse!
Hallották az alsóvár felől Radványi preceptor kiáltását, majd fegyvercsörgést, és sikolyokat. A már majdnem kiürült ládát félredobva mind a hárman fegyvert rántottak és lerohantak az udvarra.
A felső vár kapujában maga a preceptor állt fehér általvetőjében idegen fegyveresek árjának feszülve kardjával és pajzsával. A hullámokban rárontó harcosok úgy törtek meg rajta, mint a tajték a sziklán. Lába előtt már féltucat halott vagy súlyosan sebesült férfi hevert. A preceptor két fegyvernöke a kapuházba szorult, ahogy megpróbálták leengedni a rácsot, de csúnyán összevagdosták őket a betörő fegyveresek.
Jacq, Kristan és a számadó sergent vad rikoltással vetette rá magát az ellenre, és mögöttük Alois testvér szaladt ki az öregtoronyból lándzsás fegyvernökökkel a sarkában.
Jacques felülről sújtott le egy idegen fegyveresre, ki a szekerce nyelét emelte a csapás útjába. A kard szinte ellenállás nélkül hasította át a fát, a láncinget, és alatta a húst, meg csontot. A templomos kardmester az összecsukló testet a többi közé rúgta, majd jobbról felzárkózott a preceptor mellé.
– Elárultak minket! A rejtekalagúton vezette be őket valaki! – lihegte a magyar mester, miközben pajzsa élével bezúzott egy védtelenül hagyott torkot, majd nehéz fattyúkardjával keresztbe suhintott maga előtt, hogy teret nyerjen. – Vissza kell jutnunk a Burgfriedbe!
Jacq megakasztott egy tőrdöfést, majd torkon szúrta a támadóját. Feltűnt neki, hogy a rájuk rontók nem Anjou Károly színeit viselik, mit az ostromlók, hanem szedett-vedett bőrvérteket, holtakról lehúzott ócska láncingeket. Inkább voltak koncért harcoló zsoldosok, mint katonák. Az imént torkon szúrt nagydarab férfi ismerős volt neki. Akárcsak az a szakállas félszemű, aki a helyére lépett. Ekkor hirtelen beugrott neki. A kőszegi ácsmester segédei! A városi kőmíves és ácsmestereket alig két hete bocsátották el busás fizetséggel a megerősítő munkálatok után.
– A kőszegiek! Ők hozták ránk őket! – csikorogta a fiatal lovag, és elvezetve a csípőjének irányzott szablyavágást a félszemű lábikrájába döfött. Gonoszul megcsavarta a pengét, mielőtt kirántotta a sebből, mire az ácsból zsoldossá avanzsált támadója sikoltva felbukott.
– Vágd őket fiam! Míg egy is emeli a kezét! – nézett körbe a preceptor, miután pajzsa egy fedetlen kobakon kondult, és szétzúzta a férfi orrát. – Hátráljunk vissza a várba!
– Mi lesz Károly gróffal?
Az alsó várból is csatazaj szállt fel, ahogy a rejtekutakon betörő csapatok megtámadták a kapuőrséget, vagy belülről rontottak rá a falakat vigyázókra.
– Nem tehetünk mást! Az öregvár az utolsó védvonal! Aki kívül reked, elveszett! Vissza a várba!
De akkor már a falakon is másztak át az ostromlók, mint tavasszal a bodobácsok. Kihasználták, hogy a védők mind a kaput próbálják tartani, így lajtorjákkal leküzdötték a falakat, majd az udvarra beszökkenő előőrs védelmi állást vett fel a fal tövében, hogy a többiek is követhessék őket. Példás szervezettséggel álltak azonnal egységbe, és elvágták az udvaron hadakozó várvédőket az öregtoronytól. Ezek a harcosok már az Anjou király kék alapon sárga liliomjait viselték általvetőjükön. Egy fiatal johannita lovag vezette őket. Az ostromlétra mászás miatt csak gambesont és lánccsuklyát viselt a nyolcágú kereszt jelvényes fekete köpenye alatt, de kezében ott villogott a hosszú kard.
Alois testvér hét fegyvernökkel nekik fordult és megpróbálta szétzilálni a sorokat, de visszaszorították őket. A külső vár kapuját végül belülről kinyitották a zsoldosok, és páncélos johanniták, meg kék-sárga fegyverköpenyes katonák özönlöttek át rajta diadalittas ordítással.
– A várba! Átvágunk rajtuk! Sanguis redundandiam! – rikoltotta a mágikus szavakat Radványi, és megperdülve az épület felé tört. Az utolsó hangok olyan mélyről rezegtek fel a torkában, hogy szája szélét elöntötte a vér, de hadi zászlóként magasba emelt pengéje sáfrányszín lüktetéssel csillant meg. A hatalommal átitatott szó, amit kimondott, egy pillanatra zavaró viszketéssel kúszott be a fegyvertársai elméjébe, hogy azután mint folyékony tűz áradjon szét az ereikben. Vérszomjasan, egy torokként üvöltöttek fel.
A mester helyére a számadó sergent és két fegyvernök lépett a kapuboltozat alá, hogy önfeláldozóan feltartóztassák a több tucatnyi támadót. A három lovag és a megmaradt fegyvernökök rohamozó vezetőjükhöz zárkóztak. Halálos éket alkotva rárontottak a belső udvarba bejutott támadókra. A lakótorony vasalt tölgyfa kapuja is kinyílt az ostromlók mögött, majd Thibauld testvér szökkent ki rajta két fegyvernökkel. Meglepetésből, hátulról csaptak le a hármas sorú hadrendben felálló katonákra. Épp akkor, mikor a preceptor jobbján Jacques-al, balján Kristannal az első sorba csapódott. Úgy rohantak rájuk, mint az apokalipszis lovasai. A belső tűz feszítette az izmaikat, és sáfrányszín lobbot vetett a szemükben. Az ölés vágyától elnyílt szájjal ziháltak, és szétszórták az ellent, akár vihar a pelyvát.
A pillekönnyűvé lett kardok végtagokat metszettek le, és mellkasokat döftek át. Szinte megrészegülve a vérmámortól aprították a megrettenve hátráló harcosokat. Két csatlós élete árán átvágták magukat Thibauld testvérhez, majd elkezdtek behátrálni a kapun. A demoralizált katonák nem tudták volna megakadályozni ezt, de ekkor a fiatal johannita imával az ajkán előreszökkent, és kardja kígyósebesen villant. Hegye megmerült a felemelt kardú preceptor hónaljában, reccsenve találva meg az utat a sodronyszemek között, majd arasznyi vércsíkkal szennyezve bukkant elő onnan. A fattyúkard tompa fénye egy utolsó lobbanással kihunyt, és a fegyver a földre esett, ahogy az őt fogó kéz ujjai elgyengültek. A mámort és a sáfrányszín tüzet száraz szél fújta ki a templomosokból, nem hagyva mást maga mögött, csak fáradt kábultságot.
A támadók megújult erővel csaptak rájuk, beszorítva őket a várba. Thibauld és Kristan megragadták a megtántorodó preceptort, és a folyosóra menekítették. Jacq Alois testvérrel és négy megmaradt fegyvernökkel próbálta bezárni a kaput, de lépésről lépésre szorultak hátra a küszöbről, ahová benyomult az ellen.
A belső vár kapuboltozatát védő sergentet és két társát végül felkoncolta a túlerő. A belső udvarba rontó csapatok átgázoltak földre zuhant testükön. Egy iramodás csupán, és elérik a lakótornyot.
– Nem tudjuk bezárni! Itt veszünk! – hörögte Alois, és a kilátástalanság felett érzett dühében egy visszakezes csapással kettéhasította egy férfi mellkasát. Jacques csípőn szúrt egy másikat, majd a hátratántorodó férfi helyére belépő johannitával keresztezett pengét.
Őt nem ölhetem meg, ifjú Oroszlán! Krisztus igaz katonája! – hallotta a fejében a hangot Jacq, miközben acél csendült acélon.
– Ne hagyj cserben! – sziszegte a lovag, hárítva egy fejre irányzott döfést, majd lefelé kényszerítette a másik kardját.
Tudod jól, hogy esküm köt! Nem zsoldos, igaz hittel harcol! Nem vehetem életét!
– Tudom, Frederígó. Akkor valóban itt pusztulunk! – zihálta a templomos, és egy mesteri csuklócsellel a johannita szíve felé döfött, de az utolsó pillanatban – mintha önálló akarata lenne – félreszaladt a penge, s csak a támadó bicepszét sértette meg. A johannita válaszcsapása viszont a bal szemétől az álláig felhasította a lovag arcát.
– Vár a sátán, eretnek! – sziszegte a szalmaszőke hajú, szeplős lovag a meghátráló templomosnak, akinek a saját vére fröccsent a szemébe. Jacq időlegesen elvakítva újabb két lépést hátrált az ajtótól, így még több katona nyomakodott be a johannita mögé. Az egyik fegyvernök mozdulatlanul hevert már a padlón, és egy másik csapásai is lassúdtak, ahogy combsebéből lüktetve ömlött a vér.
– Nem vagyok eretnek! – zihálta Jacques, miután kirázta a szeméből a vért, és fogást váltott a kardján. – Félem az Istent, és hiszem egyfiát, Krisztus Úrunkat! De nem állok lehajtott fejjel a sötétben! Én látom a valót!
Összeszorította a fogát, és bízva a mellvértjében, belelépett a következő csapásba. A johannita pengéje szikrát vetve lecsúszott a vállvasáról, ő viszont a markolatgombbal a másik szeme közé sújtott. A szőke lovag megtántorodott az ütéstől, Jacq pedig baljával utána kapott. A másik öve mellől kirántotta a díszes markolatú, gonoszul hegyes misecordia-t , és átdöfte a gambesont a lovag szíve felett. A fiatal lovag mogyoróbarna szeme döbbent csodálkozással meredt gyilkosára, aki elengedte a tőrt, és egy pillanatra megérintette a másik arcát.
– Sajnálom, testvér! Isten bocsásson meg mindkettőnknek!
A halálra sebzett lovag térdre esett, majd a falhoz zuhant, mikor csatlósai félresodorták, hogy ledöfjék végre a sebzett templomost.
Ekkor rekedt kürtszó hangzott kintről. Károly gróf kürtje. Az agg hadfi és medvetermetű fia tört előre a külsővár felől nyomában a Frangepán testvérekkel és nyolc fegyvernökkel. Belehasítottak a torony kapujában feltorlódott ellenségbe, rést vágva a sorokon eljutottak a kapuig. Az ifjabbik Károly gróf és a két Frangepán fiú beszökkent a kapun, villámgyors csapásokat osztogatva a két tűz közé szorult katonáknak. Az idősebb Károly a megmaradt fegyvernökeivel kívülről elállva az utat fedezte őket. Önfeláldozóan, pár pillanatra megakasztották a támadók rohamát, míg a Frangepán testvérek belülről bezárták a kaput, és helyére tolták a majd combvastag keresztrudat. Az öreg Károly gróf diadalittas kacaja kísérte kintről a keresztrúd zengő csattanását. Fia, Armand, tehetetlenségében és a veszteségtől áthatva belülről úgy markolt az ajtó fájába, mintha eleven embert ragadna meg. Homlokát egy pillanatra a keresztrúdhoz nyomta, tisztán hallatszott, ahogy fogai összecsikordultak. Aztán dühös morranással megfordult, félrelökte Aloist, meg a talpon maradt két fegyvernököt, hogy hozzáférjen az ajtó belső oldalán rekedt utolsó, még harcképes anjou katonához. Héttollú buzogánya zúgva sújtott le újra és újra, vörös cseppekből rajzolt csíkokat a fehérre meszelt plafonra és falakra. Aztán csend lett, csak kívülről szüremlett be fegyvercsörgés és fájdalomkiáltások.
Élesen sikoltott fel a zsanér, mikor kinyílt a lovagterem ajtaja. Thibauld lépett ki rajta, és félrehajtott fejjel végignézett rajtuk. Arannyal hímzett, zöld partus köntöst viselt, kezében csavart pásztorbot.
– Hetet! Hetet tudok átszőni a könyvvel vándornak! Magammal együtt!
Lihegve meredtek egymásra a holttestek felett. Öt lovag a testvériségből. Bent már ott van Radványi Gyula preceptor Kristannel és Robert testvérrel. Thibauldon kívül még hárman mehettek át az ajtón, hogy az örökkévalóságba szökjenek. Ki lesz az a kettő, aki itt marad? Az ajtóra ekkor kezdtek kívülről zuhogni a baltacsapások. Jacq leszakította az általvetője elejét, és vérző arcára szorította.
– Én maradok, testvérek – suttogta rekedten. Thibauld biccentett felé köszönete jeléül.
– Te, és Albert vagytok a legfiatalabb tagok.
Az idősebbik Frangepán habozás nélkül kamaszkorból alig kinőtt öccse elé lépett.
– Én! Én maradok Albert helyett! Őt vidd el!
Thibauld megrázta a fejét.
– Minél idősebb a lélek, és minél mélyebben érintette meg a tudás, annál nagyobb a siker esélye az átlényegülésben! Valamint a te hangodra, Ottó, szükségem van a litániához!
Alois, aki eddig a falhoz csúszva ült, most zörögve, fáradtan feltápászkodott. Oldalát nem csak az ellenség vére festette vörösre, hanem a sajátja is. Kibomlott, sötét hajjal keretezett sápadt arca viaszosan fénylett.
– Majd én. Én maradok. Nem érzek magamban elég erőt, hogy tudjak koncentrálni.
Thibauld végignézett rajta, és bólintott.
– Áldozatotok nem lesz hiába való. A rend élni fog!
Fejet hajtott feléjük, majd belépett a lovagterembe. A kiválasztott három lovag követte a szertartásmestert. Mindegyik tradicionális alkarfogással búcsúzott a hátramaradó két lovagtól, de még a két fegyvernöktől is. Fémes csattanással záródott be mögöttük a lovagterem kétszárnyú ajtaja. A lakótorony vastag tölgyfa kapuja még kitartott, de a kintről folyamatosan rázáporozó csapásokból sejthető volt, hogy legfeljebb másfélszáz szívdobbanás múlva engedni fog, és megjelenik az első rés.
Alois lehúzta ujjáról a nagy, ametiszt köves gyűrűt, rövid csókkal illette, majd az egyik halott, kék-sárga fegyverköpenyt viselő katona ujjára húzta.
– Ha nálam találnák, a papok megvizsgálnák, majd elpusztítanák. Pótolhatatlan veszteség lenne – mondta magyarázatképpen, és szeme szomorúan pihent meg az ékszeren. – Így viszont a rendnek lesz esélye visszaszerezni.
Jacq bólintott, majd előhúzta a kardját.
Engem nem fenyeget veszély! – mondta a bal szeme mögött a hang. – A markolatgombomba az igaz kereszt egy szilánkját foglalták! Csak ennek kisugárzását fogják érezni a vizitátor atyák, míg eskümet megtartom! És nem szólalok meg, míg méltó lélek rám nem talál. Csupán eszköz leszek!
– Ezt lesz a legnehezebb megállnod. A hallgatást – morogta Jacq, és a halott johannita övén lévő hüvelybe csúsztatta a kardot. – Isten óvjon, Don Frederígó!
Az ajtó ekkor hosszában megrepedt, és egy szekerce szakálla harapott át a résen. Jacq felvette a johannita kardját, és suhintott vele párat. Páratlanul könnyű, és csodálatosan megmunkált toledói penge volt, de nyomába se érhetett az imént letett normann kardnak. Arra a húsz-huszonöt szívdobbanásnyi időre viszont épp megfelelt. Alois mellé lépett, és megmarkolta az alkarját.
– Köszönöm, hogy mellettem vagy, testvér!
– Enyém a megtiszteltetés, testvér!
Alois a fegyvernökökhöz fordult, akik suttogva imádkoztak.
– Mi a nevetek?
– Daumier, nagyuram!
– Lovis.
Mindkettőjüket megölelte, és Jacq is kezet fogott velük.
A zsanérok felsírtak, és egy alkarhosszú fadarab fordult ki a gerendákból.
– Halál rátok, sátánnak rühös kutyái! – ordított be magyarul egy férfi a résen, himlőmarta arcát teljesen a kapuhoz szorítva. A zsanérok fájdalmasan felsírtak, ahogy a fém belefeszült a fába. Hatvan szívdobbanás, és bent lesznek.
A lovagterem kétszárnyú ajtaja nyikkanva kitárult, és Thibauld tűnt fel újra. Pillanatnyi hezitálás után Jacq-ra mutatott a pásztorbottal.
– Tudod az elengedés liturgiáit?
A fiatal templomos bólintott.
– Akkor gyere! Radványi preceptor az imént belehalt a sebeibe. Siess!
Jacq egy pillanatra még letérdelt, és megérintette a kardot.
– Visszaszerezlek! – ígérte, majd felállt, és követte Thibauldot. Alois megérintette a vállát.
– A gyűrűt is, testvér!
Jacq rámarkolt a vállán pihenő kézre, és megszorította.
– Mindent visszaszerzünk!

Kövesd az írót a Facebookon!

Ian Pole: Kárhozott Testvériség

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 260
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-05-8
Méret: 130 mm x 190 mm x 22 mm
Borító: Nagy Gergely