A LÉLEKCSISZOLÓ – Eidzsi Josikava: Muszasi – A Busidó kód

A LÉLEKCSISZOLÓ – Eidzsi Josikava: Muszasi – A Busidó kód

– Jó estét – köszönt Muszasi.
Zusino Kószuke házán semmi nem árulkodott arról, hogy vállalkozás lenne. Hiányzott a legtöbb boltra jellemző rácsos bejárat, és nem voltak közszemlére tett áruk sem. Muszasi földpadlójú folyosón állt, amely a ház bal oldalán futott végig. Jobb oldalt megemelt rész volt tatami padlóval, a mögötte levő szobát spanyolfal takarta el.
A tatamin egy férfi aludt, kinyújtott keze páncélszekrényen pihent. Muszasit taoista bölcsre emlékeztette, akit egyszer egy festményen látott. A hosszú, vékony arc agyagszürke volt. Nyoma sem volt rajta a szenvedélynek, amely Muszasinak a kard mesterembereiről mindig az eszébe jutott.
– Jó estét – ismételte egy kicsit hangosabban.
Amikor a hangja áthatolt Kószuke kábulatán, az iparos lassan felemelte a fejét, mintha századok óta szundikált volna.
Letörölte álláról a nyálat, egyenesen felült.
– Mit óhajt? – kérdezte panaszos hangon. Muszasinak az volt a benyomása, hogy az ilyen ember nemhogy élesíti, inkább tompítja mind a kardot, mind a lelket, de azért megmutatta a fegyverét, és elmagyarázta, miért jött.
– Hadd vessek rá egy pillantást! – Kószuke válla finoman megemelkedett. Bal kezét a térdére tette, jobb kézzel nyúlt a kardért, és közben fejet hajtott.
Fura alak, gondolta Muszasi. Alig vesz tudomást az ember jelenlétéről, de udvariasan meghajol egy kard előtt.
Kószuke papírdarabot vett a szájába, és óvatosan kihúzta a pengét a hüvelyből. Függőlegesen maga elé állította, és a hegyétől a markolatig végigvizsgálta. Szeme fényesen csillogott, Muszasit fa Buddha-szobor üvegszemére emlékeztette.
Kószuke visszacsusszantotta a fegyvert a hüvelyébe, és kérdő pillantást vetett Muszasira.
– Jöjjön, foglaljon helyet! – Félrehúzódott, hogy helyet adjon, és párnával kínálta Muszasit. Muszasi levette a szandálját, és fellépett a szobába.
– Nemzedékek óta a családja birtokában van ez a kard?
– Ó, nem – felelte Muszasi. – Nem híres kardkovács munkája, semmi ilyesmi.
– Használta már csatában, vagy csak a szokásos célból hordja magánál?
– Nem használtam csatamezőn. Nincs benne semmi különös. A legtöbb, amit mondani lehet róla, hogy jobb, mint a semmi.
Kószuke egyenesen Muszasi szemébe nézett.
– Hogyan akarja megcsiszoltatni? – kérdezte.
– Hogy hogyan akarom megcsiszoltatni? Hogy érti ezt?
– Azért akarja megéleztetni, hogy jól vágjon?
– Kardról lévén szó, minél jobban vág, annál jobb.
– Feltételezem – bólintott Kószuke és megadóan sóhajtott.
– Mi abban a rossz? Hát nem az a mesterember dolga, hogy megélezze a kardot, hogy az jól vágjon? – Muszasi kíváncsian nézett Kószuke arcába.
A magát lélekcsiszolónak nevező férfiú Muszasi elé lökte a fegyvert.
– Semmit nem tehetek önért. Vigye valaki máshoz!
Valóban különös, gondolta Muszasi. Nem leplezte a bosszúságát, de egy szót sem szólt. Kószuke összeszorította ajkát, meg sem kísérelt magyarázatot adni. Ültek, és csöndben nézték egymást. Egyszer csak egy szomszéd dugta be fejét az ajtón.
– Kószuke, nincs véletlenül halászrúdja? Dagály van, és a halak csak úgy ugrálnak. Ha kölcsön adja a rudat, megosztom a zsákmányt.
Kószuke úgy nézett a férfira, mint újabb teherre, amelyet már nem képes elviselni.
– Kérjen kölcsön valaki mástól – reccsent rá. –Nem hiszek az ölésben, és nem tartok a házamban gyilkos szerszámokat.
A férfi gyorsan eltűnt, Kószuke pedig még ingerültebbnek látszott, mint eddig. Bárki más kedvét szegve távozott volna, de Muszasit ott tartotta a kíváncsiság. Volt valami megnyerő ebben az emberben. Nem elmésség, nem is intelligencia, inkább valami nyers, természetes jóság, mint egy Karalu szakéscsészében vagy egy Nonko által készített teáskancsóban. S ahogyan a cserepeken is van szándékos hiba, hogy emlékeztessen földhöz való közelségére, Kószukénak félkopasz folt volt a halántékán, olyan horzsolásféle, amelyet kenőccsel fedett le.
Muszasi egyre szimpatikusabbnak találta, és megkérdezte:
– Mi tartja vissza attól, hogy megcsiszolja a kardomat? Olyan szerény minőségű, hogy nem lehet rendesen megélezni?
– Természetesen nem. Maga a tulajdonosa, és nagyon jól tudja, akárcsak én, hogy tökéletesen jó bizeni kard. De azt is tudom, azért akarja kiélesíttetni, hogy embereket vágjon le vele.
– Mi abban a rossz?
– Mind ezt mondja. Mi rossz van abban, ha azt akarom, hogy megcsinálják a kardom, hogy jobban vágjon? Ha a kard jól vág, boldogok.
– De ha valaki behoz egy kardot csiszolásra, természetesen azt akarja, hogy…
– Egy pillanat – emelte fel Kószuke a kezét. – Veszem a fáradságot, hogy megmagyarázzam. Először is, vessen egy pillantást a boltom feletti táblára.
– Az áll rajta, hogy lélekcsiszolás, legalábbis így gondolom. Van más olvasata is az írásjeleknek?
– Nincs. Mint látja tehát, szó sincs arról, hogy kardokat csiszolnék. Az én hivatásom az, hogy a betérő szamurájok lelkét csiszoljam, és nem a fegyvereiket. Az emberek nemigen értik, de én ezt tanultam, amikor kardcsiszolásra oktattak.
– Értem – bólintott Muszasi, bár nemigen értette.

Eidzsi Josikava: Muszasi – A Busidó kód

Miért Stílus és Technika?

Két külön tulajdonság, mégis egyek, amikor az első mozdulat létrejön, ahogy a gyakorolt technikák az író stíluselemeivel megelevenednek a történetben.

Az írás során pillanatok sorozatai követik egymást, amelyekben az író átéli azokat, így tárva a szavak mögött rejlő gondolatokat és érzelmeket az olvasó elé.

Egy pillanat,
egy történet,
Stílus
és
Technika.

A Stílus és Technika könyvkiadó logója a szabad szellemi szárnyalást és a nemes egyszerűséggel a tökéletesre való törekvést szimbolizálja.

Stílus és Technika, a történetben egyesülve.

 

Faluvégi Anna: Elárultál 1. fejezet

Faluvégi Anna: Elárultál 1. fejezet

Elárultál

Fülszöveg:

Bosszú, gyilkosság, hátborzongató emlékek. Egy amnéziás ártatlan lány és egy segítő szándékú barátnő életébe csöppenünk bele, amelyek tele vannak mélyen eltemetett titkokkal, amik lassan a felszínre törnek. Megrendítő, felkavaró múltat rejtenek magukban ezek a titkok.
Minden maradhatott volna a régi… de a bosszú keménnyé és elszánttá tesz.
Az emlékek nem múlnak el csak úgy… Idővel minden kiderül, bárhogy is szeretnénk elrejteni a múlt eseményeit.
Eljött a leszámolás ideje. Még akkor is, ha semmi sem a terv szerint alakul.

„Az Elárultál című könyv fordulatos, meglepő, végig figyelemfenntartó. Amikor azt hinnéd, hogy minden szereplőt megismertél, és a végkifejletet is sejteni véled, jön egy újabb csavar, ami arra ösztönöz, hogy csak olvass, és olvass tovább…” ( Anikó)

„Egy olyan pszichothriller ez a könyv, ami tele van meglepő, kiszámíthatatlan fordulattal, és sohasem találod ki a következő lépést.” ( Szente B. Levente)

Részlet Faluvégi Anna: Elárultál című regényéből

„– Tudjuk, hogy apád mit tett veled, és azt is, hogy mi történt előtte.
– És mi közötök van ehhez?
– Jennyt nem hagyta közömbösen az ügyed.
– Miért nem?
– Az unokanővéred vagyok – mondom a szemébe.”

(2019. december 10., Jenny)

2019. november 17.

Sue

 

A reggeli napfény beszűrődik a barna, vékonyra szőtt sötétítőn keresztül, érzem, ahogy bőrömre vetül sugara. Épp csak ébredezem, és félálomban ábrándozom, hogy bárcsak ne lenne még reggel, bárcsak tartana az éjszaka, bárcsak sötétben lehetnék. A másik oldalamra fordulok, a pihekönnyű paplan nesztelenül mozdul velem. Tovább akarok aludni. Minél görcsösebben szorítom szemhéjaimat össze, annál inkább tör rám az ébrenlét. Lassan tudatosul bennem, hogy ha akarok, ha nem, szembe kell néznem a napommal. Igazán jólesne egy kis idő, amikor lazíthatnék, alhatnék, amikor szó szerint semmit se kellene tennem. De Julie máshogyan tervezte. Semmi dolgom nincs ugyan, de nem maradhatok végig az ágyban.

Annyira furcsán zavaró csend vesz körül, hogy szinte megijedek tőle. Megnyugtatom magam, hiszen egy erdőszéli faházban vagyok. Késő őszre jár az idő, és kint hét ágra süt a nap. Na jó, hát mégiscsak felkelek. Felülök és lábamat a bundás papucsomba bújtatom, amit még Julie ajándékozott nekem. Rikítóan fehér a színe. Eddig nem használtam, mert különleges alkalomra tartogattam. A felső része egy nagy cicafej. Pont azért kaptam, mert tudja, hogy imádom a macskákat. Hirtelen Bagira jut eszembe, a három éve eltűnt fekete macskám. Láttam a képen, amit Julie mutatott nekem.

Nem tudom, ki ő. Lehet, hogy a barátnőm. De az is lehet, hogy az egyik volt munkatársam. Poszttraumatikus stressz szindrómám van. A balesetem óta sok minden megváltozott, emlékezetkiesésem van. Azt mondták, lehet, hogy idővel visszatérnek az emlékeim, de lehet, hogy sohasem. Én azért nem veszek mindent készpénznek. Láttam már filmeket arról, hogy az amnéziás embert miként verik át. Úgyhogy nem tudom, ki ő valójában. Persze vannak fotók és videók régi időkből, és el is mesélte a történetem, teljes a kép. Anyám, apám, ikernővérem meghalt, amikor balesetet szenvedtünk. És a hároméves kisfiam is. Szóval, mindenkit elveszítettem, aki fontos volt számomra. Elhagyott a férjem, a nevét tudom, de nem emlékszem rá. Van róla képem is, de nem… soha nem jön be az arca, nem emlékszem semmire. Az autóbalesetet csak én éltem túl, agysérülést szenvedtem. Mindez három évvel ezelőtt történt. Most huszonnyolc vagyok. Tudom, mert mondták. Julie-val lakom, a barátnőmmel. De olyan érzésem van sokszor, mintha ennél több lenne. Elhozott pihenni. Hogy magam lehessek. Azt mondta, meg kell próbálnom önállónak lenni, szerinte megérett erre az idő. Most üzleti úton van, engem amúgy sem tudott volna magával vinni. Lehet, hogy mégiscsak munkatársak voltunk. Nem tudom. A köntöst felveszem, kék színe van. „Passzol a szemedhez” – nevetett Julie, amikor átadta. Meleg és puha. Megfogom lágyan a felső részét a gallérnál, s beledugom az orrom, mélyet lélegzek belőle. Olyan jó illata van! Annyira tetszik! Ez az illat az otthon illata, Julie-é, az enyém. Nálunk összhangban van minden. Szőkére festette a haját, mert az enyém természetes szőke. Azt mondta, az gyönyörű. Esténként a tükör elé ültet, fésülgeti vállig érő hajamat, s úgy szokta ujjai köré csavargatni a végét, hogy a göndörség benne maradjon. Julie szeret engem. Gondoskodik rólam, nem is tudom, mi lenne nélküle, hiszen senkim sincs, nem tudok kiigazodni a világban. Azt mondta, régen itt nyaraltunk a férjemmel és a fiammal, Adammel. Meglehet. Bárcsak emlékeznék valamire, de semmi nem jut eszembe a múltamból.

Tudok kávét főzni, és ennek örülök, büszke vagyok magamra. Azt mondta Julie, hogy amit most tanulok, az nagy dolog, ezért mindig megjutalmaz valamivel. A kávéfőzésért kaptam tőle a köntöst. Olyan kedves lány! Most is mosolygok, ha rá gondolok. Azt, hogy ennyire meggyógyultam, neki köszönhetem. Kitartó türelemmel tanított meg mindenre. Nemsokára felhív. Majd mondja, hogy mit tegyek.

A kávé lefőtt, és én kiöntöm a kis bögrébe, amit a polcon találtam. Ez a forma, ez a fehér szín kellemes és ismerős. Nem tudom, honnan és miért. És nem is gondolkodom rajta. Olyan, mintha már fogtam volna a kezemben. Tenyerembe veszem, ujjaimmal átkulcsolom. A forró kávé illatát mélyen belélegzem. Ismerős, kellemes aroma. Azt se tudom, hogy a balesetem előtt kávéztam-e. Ezt megkérdezem majd Julie-tól. A noteszt, amibe jegyzetelek, a táskám külső zsebében tartom, hogy mindig kéznél legyen. Azt mondta a barátnőm, hogy bármilyen kérdésem lenne, vagy bármi véletlenül eszembe jut, csak írjam le. Ő majd megválaszolja azokat. Telefonom a zsebemben tartom, Julie hozzá­szoktatott, hogy magammal hordjam, mert aggódna, ha nem tudna elérni. Ránézek a kijelzőre. Már tíz óra, és még nem hívott fel. Jó, biztosan megbeszélésen van, vagy ilyesmi. Azt mondta, soha ne nyugtalankodjak miatta, ahogy ideje engedi, hívni fog. Nem tudom, mit kezdjek a napommal. Bárcsak hívna!

Valószínűleg zuhanyoznom kellene, felöltözni, és kimenni a levegőre. Igen, és ennem is kell, ez fontos. Mondta Julie, hogy nagyon figyeljek, ki ne maradjon egy étkezés se, és szednem kell a gyógyszereimet is. Azt hiszem, hogy kilenckor kellett volna reggeliznem. De azt se tudom, hogy mit kell ennem. Annyira hiányzik! Hívnia kellene! Nem szabad bepánikolnom. Pedig érzem, hogy ujjaim remegnek a kávésbögrén, a lélegzetem felgyorsul. Be kell vennem a gyógyszert. Besétálok a szobába, kiveszem a táskámból a noteszt és a tollat. A gyógyszert nem találom. Pedig ott tartom azt is. Az új dolgokat nem felejtem el. Tudnom kellene, hol van. Ez az utolsó csepp a pohárban. Lever a víz, kiszárad a szám, megint érzem a halálfélelmet, azt, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Pánikroham tör rám. Megcsörren a telefon a köntösöm zsebében, s remegő, izzadt kézzel húzom elő.

– Szia… szia, Julie – makogom.

– Semmi baj, Sue, semmi baj… – hallom megnyugtató hangját.

– Julie… – suttogom.

– Tudom, Sue, ne aggódj, minden rendben van. A fürdőszobában, a tükrös szekrénykében vannak a gyógyszereid. Lassan menj be! Maradj vonalban! Vegyél közben nagy lélegzetet, és tartsd bent a levegőt… Lassan fújd ki! Közben szépen, lassan, lépésről lépésre haladj a fürdőbe. Ügyes vagy, Sue. Az asztalon találsz cukorkát. Állj meg egy pillanatra, és csomagold ki!

Elveszem a barna papíros édességet, és amíg babrálok vele, bejutok a fürdőbe. Kipakolom a szekrényből a gyógyszereimet, egyet a nyelvemre helyezek. A csapból vizet engedek a pohárba, iszok belőle és lenyelem. Aztán a cukorkát szopogatni kezdem, de addigra már jobban is érzem magam.

– Sue – hallom megint Julie hangját –, semmi baj… percről percre jobban leszel. Ez a rosszullét nem veszélyezteti az életed.

Igen, ezt mindig mondja, s ettől megnyugszom. A pánikrohamokba nem lehet belehalni. Kezd megszáradni a testem, s szívem ritmusa visszatér normálisra.

– Annyira megijedtem, Julie – szedem kapkodva a levegőt –, vártam, hogy hívj… persze… tudom, hogy dolgod van… ne haragudj… tényleg…

– Semmi baj – sóhajt a telefonba. – Tudod, most mennyire, mennyire ügyes voltál? – Lélektani szünet következik.

– Nem… miért?

– Mert egyedül vitted véghez az egészet. Ezért kapsz egy kis ajándékot tőlem – nevet.

– Jaj, Julie, nem is gondoltam erre.

– Nos, a hűtőben találod a reggelit, ahogy megbeszéltük. Tudod, a színes tetejű dobozok… Mindegyik fel van címkézve. Most azt vedd elő, amelyen a „november 17 reggeli” felirat van! Egyél! Aztán zuhanyozz, öltözz fel, és tegyél egy kört! Az ösvényen át menj le a tóig! Ott fordulj balra a parton, és az első fenyőnél térjél rá a kis ösvényre, ami hazavezet! Utána dőlj le, pihenj! Amikor ebédelned kell, hívlak.

– Rendben, Julie, köszönöm… várj csak, valamit szeretnék kérdezni.

– Mondd, szívem…

– A balesetem előtt is kávéztam?

– Ó, igen – nevet megint – elég gyakran kávéztunk együtt is.

– És a férjem? David?

– Ő is, persze, ő is… Jó, most le kell tennem. Majd hívlak, kedvesem.

A fülemnél tartom még a készüléket, míg monoton sípolásba nem kezd. Aztán leteszem az asztal sarkára.

Ez a legújabb nagy lépésünk Julie szerint. Már nem kell leírnom az utasításait, fejben megjegyzem. Azt mondta, ez haladás. Szóval, megkeresem a hűtőben a reggelimet.

Ahogy majszolom a sajtot, körülnézek a házban. Olyan ez, mintha idegen helyen lennék, semmire nem emlékszem, és még a kis fehér bögre érintése is csak gyanúsan ismerős. De lehet, hogy nem is az. Csak kellemes. Vannak jó érzéseim új dolgokkal kapcsolatban.

Soha nem álmodok a fiammal, a férjemmel, anyámmal sem. A testvéremmel néha igen, de ő is olyan valószerűtlen. Semmi kézzelfogható nincs. Szép emlékeim lehetnének erről a nyaralóról. Ránézek a falépcsőre, ami a felső szintre vezet. Ott van a hálószoba, egy kis konyha és a fürdő. Az alsó szint, ahol most épp ülök, egylégterű, nappali konyhás helyiség. Ja, meg egy kis zuhanyzót különítettek el harmonikaajtóval. Nem tudom, hol aludtam a férjemmel, a fiammal. Nem emlékszem, és nem is emlékeztet rá semmi. Azt mondta Julie, hogy átrendezte a szobákat, amíg kómában feküdtem. Meg akart kímélni a fájó emlékektől, ha felépülök. Néha annyira erőltetem magam, annyira akarok emlékezni, hogy elhiszem, amit gondolok. Nem lenne szabad. Hagyni kellene, hogy megoldja az idő. Azelőtt ingatlan-tanácsadó voltam, azt mondta Julie. De nem emlékszem egyetlen házra sem, pedig rengeteg akta van, ami az eladásukat igazolja. Azért is gondoltam, hogy munkatársak lehettünk Julie-val, mert ő is ezzel foglalkozik. De ő azt mondta, hogy nem ugyanott dolgoztunk. Miután baleset ért, akkor pályázott a helyemre, amit meg is kapott. Ez már csak ilyen. Azt mondta, hogy ha helyrejövök, akkor ő beszél a főnökömmel, hogy visszakapjam az állásom, mert ő egy másik üzletben gondolkodik. Most is épp azokat az utakat egyengeti. Azt reméli, itt teljesen meggyógyulok, aztán visszamehetek dolgozni. Én nem hiszem, hogy egy hét alatt olyan sok minden változna… nem tudom. Julie ezt is jobban tudja.

A frissen facsart narancslét kitöltöm a pohárba. Ezt egyedül készítettem el, és ezért büszke vagyok magamra. Várjunk csak… mit is kaptam érte? Hmmm… a frissen tanult dolgokra emlékeznem kell. Igen, megvan! Beugrott. A virágos illatú tusfürdőt kaptam, és saját parfümöt, addig ketten használtuk ugyanabból az üvegből. A Diesel Fuel for Life-ot, igen, akkor kaptam.

Evés után le kell pakolnom az asztalt, szóval viszem a mosogatógépbe a poharamat. Azt a néhány morzsát igyekszem maradéktalanul a tenyerembe söpörni, majd kivinni az ajtón, és a terasz korlátján át a fűre dobni. Sikerült. Nagyot sóhajtok. Ezt megint egyedül vittem véghez. Jó, a következő lépés a zuhanyozás lesz. Tudom, megjegyeztem. Felmegyek a lépcsőn, be a fürdőszobába. Megnyitom a csapot, és a szórófejet ráirányítom az arcomra. Kissé hátrahajtom a fejem, kímélem a hajam, víz ne érje. Csak este szoktam hajat mosni, amikor már nem megyek sehova. Azt mondta Julie, hogy így nem fogok megfázni. Bekenem tusfürdővel a testemet, és ahogy melleimen simítom el a krémet, azt kérdezem magamban, vajon mennyire találnak vonzónak a férfiak? Vajon tetszett a mellem Davidnek? Miért hagyott el? Julie szerint a gyerekünk miatt. Mindegy, most már nincs jelentősége, nem tudom, ki ő, nem emlékszem az érintésére és csókjaira sem. Jobb így. Idegen lenne.

Elzárom a csapot, kilépek a zuhany alól. Szárazra törlöm magam, felöltözöm. A szürke tréninget veszem fel, a kék tornacipőt, és a kék kapucnis polár felsőt. Így nem fázom meg. Hiába süt kint verőfényesen a nap, de azért hűvös van. Eszembe jut, hogy nem fésülködtem meg, visszafordulok, a lenti fürdőszobába megyek, hátrakötöm a hajam. Belenézek a tükörbe, és felidézem, amit Julie mondott: „Olyan gyönyörű kék szeme senkinek sincs, mint neked.” Mosolygok. Adam szeme is kék volt, gyönyörű kék.

Az ajtót bezárom, a kulcsot a lépcső sarkánál elhelyezett nagy, lapos kő alá teszem. Előttem egy kis tisztás helyezkedik el, utána következik az erdő, majd a tó. Még negyed mérföld sincs a távolság. Ahogy ráfordulok az erdei ösvényre, visszanézek a házra. Emeletes, rönkből készült, kerítés nélküli építmény. Négy lépcsőfokon át jutunk az alsó szintre. Széles teraszán hintaszék van bal felől, jobb oldalt két kényelmes fotel egy kis asztallal, amin egy kis hamutálca áll. Megkérdezem majd Julie-tól, hogy régen dohányoztam-e. Fent is található erkély, de nem tudom, hogy egyáltalán helyeztek-e el valamit rajta. Lentről nem látszik. Ahogy távolodom a háztól, szorongó érzésem támad. De meg kell nyugtatnom magam. Bevettem a gyógyszert, s ameddig tart a hatása, nem tör rám a roham. Másrészt, meg kell tanulnom leküzdeni a félelmeimet. Julie mondta.

2019.november 17.

Julie

 

– Szegény Sue! – sóhajtom, miután kinyomom a telefont. – Nem hiszem, hogy emlékezni fog valaha is bármire, ami vele történt – kissé elhúzódik a szám balra, ahogy kacsintva pislogok bal szememmel. Számomra ösztönös, kamaszkoromtól megvan ez a beidegződés. Jobbára észre sem veszem.

Ölemben tartom a kis notebookomat. Piros színű, csajos. Miután zsebembe csúsztatom a telefonom, lecsukom a tetejét, és magamhoz ölelem. Itt van Sue élete. Ebben a gépben. Nyilvántartom minden mozdulatát, ebben van a múltja, ebben van a jelene, és ebben van a jövője is. Én írom a forgatókönyvet. Szeretek játszani. Nem, ez így durván hangzik. Teljesen épelméjű vagyok. Ezt mindig is tudtam, csak az apám állandóan begyógyszerezett, és elhitette velem, hogy beteg vagyok.

Sue úgy tudja, dolgozom, de ez nem igaz. Hatalmas vagyont örököltem apámtól. És most, hogy Sue gyámja lettem, az ő háza is az enyém.

Körbenézek a parkban, ahol egy padon ülök. Keresztbe teszem a lábam, drapp ballonkabátom a térdemnél szétnyílik. Szoknyám felcsúszik, az üvegszálas harisnya lábamra tapad. Rápillantok a barna magas sarkú cipőmre, ami elegánsan passzol rám. Nem volt egyszerű kiválasztani a több tucat hasonlóból. Hátradőlök, a gyenge szél szemembe fújja hajamat. Hátrasimítom a szőke tincset. Szemembe süt a nap. A kék szemembe. Kék kontaktlencsét viselek, így majdnem ugyanolyan a szemem, mint Sue-é. Még kezemben van a tükör és a rózsaszín szájfény, ajkaimat egymáson dörzsölöm, hogy a belső felülete is fedve legyen. Megint húzódik a szám balra és kacsintok. Látom a kistükrömben ezt az apró mimikai játékot. Tetszik az egész varázslat. Most Frankre várok. Itt lesz nemsokára.

Olyan jó pasi ez a Frank! Tökéletes. Nem kevés időmbe telt, míg rátaláltam. Addig keresgéltem, amíg egy internetes oldalon rábukkantam a cége nevére, aztán további kutakodás után a lakcímére is ráakadtam. Miatta utaztam úgy száznyolcvan mérföldet Nottinghamtől Keswickig. Csak azért, hogy végre beteljesüljön a vágyam. Erre az időre Sue-t a Castleford melletti nyaralómba vittem. Azt mondtam neki, hogy egy hétről van szó, de igazából nem tudom, meddig tart, amíg beköltözöm végre a tőlem pár méternyire magasodó, emeletes, elegáns, gyönyörű, stílusos házba. Illek hozzá.

Hoppá! Hirtelen előrehajolok, mert észreveszem a fehér Teslát, amint behajt az utcába Frank. Intek neki, ő bizonytalanul néz rám, és visszaint. Nem ismer meg. Begurul a ház elé, én felállok, s gyors léptekkel hozzásietek.

– Frank! Hé, Frank! – kiáltok, és magasba tartott kezemmel hadonászok.

Ő csak áll, és néz felém. Gyorsan odaszaladok, s amikor szemtől szemben állunk egymással, valamiért megtorpanok.

– Jó napot, hölgyem, kellene ismernem? – mondja, miközben gyanúsan méreget.

– Én vagyok, Julie – nyújtom felé a kezem, mosolyt erőltetek magamra.

– Örülök, és megmondaná, honnan ismer engem?

Bizonytalanul nézek rá. Nem emlékszik rám – majd fog!

– Tudod, Frank, épp most költözöm a szomszédba – rögtönzök. – Igen, ott fogok lakni – mutatok lazán a szomszéd házra.

– Óh… – nevet rám, és megkönnyebbülést érzek a hangjában. – Most már értem. Hát kedves, hogy átjött.

– Tegeződjünk, rendben? – Kacéran nézek rá, és villantok egy széles mosolyt.

Ő méreget, érzem, hogy tetőtől talpig végigmér.

– Szóval… örülök, Julie, majd látjuk egymást, most mennem kell. – Habozik, aztán bemegy a házba.

Sarkon fordulok, és önelégülten távozok. Balra húzódik a szám, kacsintok. Ez jól sült el. Persze, nem. Ugyanis már régen véghez kellett volna vinnem a tervem, de még sehol sem tartok.

Ránézek a telefonomra. Mindig észben kell tartanom, hogy Sue élete tőlem függ, és nekem kell diktálnom, mit tegyen. Nem, őt semmiképp nem veszíthetem el, abba beleőrülnék. Csak akkor érzem jól magam, ha tudok minden lépéséről, ha én irányíthatom a sorsát. Annyira azonosultam vele! Mindig is olyan akartam lenni külsőre, mint ő. Mindig. Kiskorunktól fogva. Nem hazudtam neki arról, hogy mi barátnők voltunk. Jó, néhány dolgot elhallgattam, vagy kicsit kifordítottam az igazságot, de valójában hálás lehet nekem. Hisz én egy kényelmes és biztonságos életet nyújtok számára. Sue nem tud nélkülem meglenni. És én itt vagyok neki mindig. Kicsit aggódom érte, de muszáj volt megtennem ezt a lépést. Szeretem feszegetni a határokat. Mármint… ó, nem is, hát nincsenek perverz hajlamaim, teljesen normális nő vagyok. De bevallom: annyira kedvelem a szerepem! Amikor én irányíthatok.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 3290,00 Ft.Current price is: 2961,00 Ft.

Oldalak száma: 220
Megjelenés: 2024. október 31.
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-21-8
Méret: 130 mm x 190 mm x 21 mm

Zágonyi Mónika: Hedera könnyei 1. fejezet

Zágonyi Mónika: Hedera könnyei 1. fejezet

Zágonyi Mónika

Hedera könnyei

A vulkán

Fülszöveg:

David a hirtelen kitörő vulkán miatt arra kényszerül, hogy elhagyja az otthonát, és egy távolabb elhelyezkedő kisvárosban húzza meg magát addig, amíg el nem hárul a veszély. Miközben türelmetlenül várja a hazatérés pillanatát, titokzatosnak tűnő eseményekkel szembesül. Vajon tud-e bármit a rejtélyes dolgok okáról az idős, őslakosnak számító Armenta? Igaz-e a legenda a semmiből előkerülő, majd lángok kíséretében újra eltűnő kövekről és a szépséges istennőről, Hederáról? David elszántan keresi a válaszokat; olyannyira, hogy talán még a Nap sem elérhetetlen a számára…

Részlet Zágonyi Mónika: Hedera könnyei – A vulkán című regényéből (e-könyv)

Első fejezet

Gyorsan, rémisztően gyorsan sötétedett… a mellettem hosszan elhúzódó, kiszáradt folyótól körülbelül tíz méter távolságra hatalmas fák magasodtak. Egyedül voltam, nem volt velem senki, a zsebemben lapuló telefon akkumulátora pedig teljesen lemerült, bár nem hiszem, hogy ott, távol a világtól lett volna akár egy cseppnyi térerő is. Egészen egyszerűen eltévedtem egy olyan helyen, ahol addig még sohasem jártam.

A várost, ahol éltem, lezárták, teljesen kiürítették egy váratlanul kitörő vulkán miatt. Senki sem tudta megmondani, valójában mi történhetett, mi váltotta ki a hirtelen reakciót a hegyből, ami sok ezer éven keresztül nyugalomban volt. A repülőtereken csend honolt; képtelenek lettek volna felszállni a gépek, és az érkezni akaró repülőket is máshová irányították. Egy csendes kisváros szélén volt az átmeneti szállásom egy aprócska faházban. Nem mondom, hogy nem volt otthonos, no de… nyilván nem így képzeltem el az életemet. Szinte tétlenül vártam – a többi, hasonló sorsra jutott emberrel együtt –, hogy visszatérhessek a saját házamba. Többnyire az Internetről tájékozódtunk a helyzet alakulásáról, de az is akadozott, így nehezen jutottak el hozzánk a hírek. Ott meg aztán, ahová elsétáltam, szerintem a madár se járt… Nem bírtam tovább a várakozást és útnak indultam, hogy egy kicsit jobban megnézzem, hol is lakom valójában. Északi irányban még a vulkánt is láttam… kitartóan ontotta magából a követ, földet, füstöt… innen, messziről inkább úgy nézett ki, mintha hatalmas, szürke-fekete, gomolygó füstfelhő lenne a hegy fölött. Azt mondogatják, hogy a városom egy része már teljesen lakhatatlan, és egyébként is szerencsénk volt, hogy nem sodort el minket a piroklasztár…

Ahogy említettem, rohamosan közeledett az este, az éjszaka, nekem pedig fogalmam sem volt, merre kell visszamennem a faházba, illetve arra a lakott területre, ahol a faházam állt. Túl későn akartam visszaindulni, azt hiszem… keresztül kellett volna mennem azon a kiterjedt, fás területen, ami a kiszáradt folyómeder mellett néhány méterre húzódott, de ki az, aki estefelé ennek bátran nekivág?

A folyó medrének a szélén haladtam; egyre kevesebbet láttam a magam előtt húzódó földútból is, csak a telihold világította meg valamennyire a tájat. A fák közé semmiképpen sem szerettem volna bemenni; abban reménykedtem, hogy talán a folyó mentén sétálva biztonságban lehetek az éjszaka folyamán, aztán hajnalban, reggel rátalálok a helyes útra. Volt már néha olyan érzésem ebben a különös életben, hogy elvesztem a rengetegben és nehezen találok ki onnan… erre a gondolatra hangosan felnevettem. Most aztán megkaptam igaziból azt a „rengeteget” … mindennek tetejébe, mire mindezt végiggondoltam, megbotlottam egy kőben és ez akkor, abban a pillanatban végzetes hibának tűnt… elestem, és a következő másodpercben az is nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak egy egyszerű elesésről volt szó… elkezdtem zuhanni le, a mélybe, a folyó medrébe a végtelen sötétségen át, hosszú-hosszú, már-már egy örökkévalóságnak tűnő ideig… egészen addig, mígnem álomszerűvé nem vált a dolog… Csak zuhantam, zuhantam… nem volt semmi sem, ami megállíthatott volna és reméltem, hogy mindez csak egy rossz álom és hamarosan felébredek…

Második fejezet

A zuhanás szinte végeláthatatlannak tűnt… A következő pillanat pedig, amire emlékeztem az, hogy fekszem a házamban az ágyon, mellettem ül a szomszédom, aki egyben a legjobb barátom is és próbál belém életet lehelni…

– Adam… hogy kerültél ide? Mi történt? – kérdeztem, miközben megpróbáltam felülni, de úgy találtam, jobb, ha egyelőre fekve maradok.

– Ezt inkább nekem kellene megkérdeznem, David – hangzott a szigorú válasz. – A ház előtt szedtelek össze, valamikor éjféltájt… kint feküdtél a sárban. A kutyák ugatására ébredtem fel, és kimentem megnézni, mi történik. Egészen idáig nem tértél magadhoz… Orvost is hívtam, de azt mondta, kutyabajod, csak lehet, hogy előző nap egy kicsit a pohár fenekére néztél – a mondanivalója végén elvigyorodott, majd némi gondolkodás után folytatta – … ámbár… ismerve téged, ez teljesen kizárt dolog. Mivel ütötted ki magad ennyire, az isten szerelmére? Egész éjjel itt ültem az ágyad mellett, és meg sem moccantál…

– Hogy őszinte legyek, semmivel… – válaszoltam elgondolkodva. – Elmentem sétálni, és eltévedtem… nem találtam vissza ide. Egészen sötét volt már, amikor megbotlottam egy kőben és elestem… nem sokra emlékszem ezután… úgy rémlik, hogy beleestem a kiszáradt folyó medrébe és zuhantam lefelé hosszú időn keresztül…

– Ez szinte teljességgel lehetetlen – válaszolta Adam tűnődve. – A folyó medre rettentően mély. Legendák övezik… senki sem tudja, hogyan száradhatott ki, sőt… vannak, akik megkérdőjelezik még azt is, hogy egyáltalán volt benne valaha víz. Soha, senki sem jutott még le a mélyére.

– Érdekes, amit említesz… de akárhogy is, én úgy emlékszem, hogy zuhantam és máshová nem eshettem, hiszen a másik oldalon és előttem szárazföld volt. Nem volt ott senki sem, csak én, egyedül… habár… – meglepetten ültem fel. Halvány képek derengtek az elmémben… egészen halványak, de meg mertem volna esküdni rá, hogy emlékek az elmúlt éjszakáról.

– Habár? – kérdezett vissza kíváncsian Adam.

– … furcsa… azt hiszem, mégis volt ott valaki, de hogy a zuhanás után láttam vagy mikor, azt nem tudnám megmondani. Csak arra emlékszem, hogy fekszem és fölém hajol valaki. Szőke, de vöröses árnyalatú haja volt és világító, zöld szeme…

– Mondott vagy kérdezett valamit? – érdeklődött Adam.

– Nem… – próbáltam minél jobban felidézni a történteket – nem emlékszem ilyesmire. Csak az arcára emlékszem, ahogy fölém hajol. Talán fel is emelt… Az, hogy mi történt ezután, sajnos úgy tűnik, a feledés homályába veszett.

– Mit szólnál, ha elsétálnánk a mederhez? Van elég erőd hozzá? – vetette fel Adam.

– Nézd, elvileg mehetnénk… csakhogy nem hiszem, hogy vissza tudok emlékezni arra, hogy milyen irányban indultam el…

– Emiatt ne aggódj! – vágott a szavamba a barátom, miközben felugrott a székről. – Tudod jól, hogy itt nőttem fel! Veled ellentétben én jól ismerem a tájat, bár… ami azt illeti, soha még csak eszembe se jutott volna, hogy hosszabb időt töltsek el a meder mellett! Félelmetes, barátom, egészen félelmetes! – miközben az utolsó mondatát kimondta, határozottan gesztikulált és láttam az arcán, hogy komolyan gondolja, amit mond. – David! Valamikor hatalmas tűzvészek pusztították arrafelé az erdőt! Sohasem tudták megfejteni, hogy mi volt az egésznek a forrása… egyszer csak megmagyarázhatatlan okokból tűz ütött ki valahol és letarolta a fák egy részét. Hiába ültettek újabbakat, amikor már regenerálódott a talaj; időről időre megismétlődött a dolog… és emberek tűntek el oltás közben váratlanul, csak úgy, a semmibe… sohasem kerültek elő… – Adam lassan visszaült a székre és az ablakra meredt – köztük volt az apám is… és aztán az anyám… Apám a tűzoltásban segédkezett, anyám viszont… anyám csak elment megnézni, hogy halad a munka… aztán soha nem tért vissza. Egyikük holttestét sem találták meg éppúgy, ahogy a többi, eltűnt emberét sem… de még csak a maradványaikat sem… egyszerűen nyomtalanul eltűntek.

Mondanivalóját csönd követte… Én voltam az első, aki megszólalt:

– Sajnálom… biztos vagy benne, hogy oda akarsz menni? Egyáltalán miért akarsz oda menni? Nem tudom, hogy van-e bármi értelme…

– Hogy van-e?! – ugrott fel újra a székről Adam. – Már hogyne lenne?! – a hangja ingerült volt, mondhatni, dühös. – Évek óta szeretném tudni, mi történik ott valójában! Amit az imént mondtál… – az utcán hirtelen megszólaló hangszóró szakította félbe; bizonyos időközönként ezen keresztül tájékoztatták a lakosságot a vulkánnal kapcsolatban. Nem voltak kedvezőek a hírek; tudatták velünk, hogy az elmúlt percekben nemcsak a már működésben lévő vulkán kitörése erősödött, hanem egy másik, tőle nem messze elhelyezkedő is kitörésre utaló jeleket mutat… a veszély fokozódott.

– Még ez is… – szólalt meg újra halkan Adam.

– Akartál mondani valamit azzal kapcsolatban, amit meséltem – emlékeztettem.

– Ja, igen… – fordult felém. – Felkeltette a figyelmemet az, amit mondtál arról az illetőről…

– Amelyikre halványan emlékszem? – kérdeztem, majd választ sem várva folytattam. – Nem biztos, hogy érdemes foglalkozni vele… a képzelet játéka is lehetett.

– Nem hinném – Adam határozottnak, elszántnak tűnt. – Biztos vagyok benne, hogy van valami különleges oka az itt történteknek. Lennie kell magyarázatnak a tűzesetekre, az eltűnésekre és megkockáztatom, hogy még a vulkánkitörésekre is! Hosszú idők óta nem hagy nyugodni a gondolat… Akárki is műveli ezt, meg akarom találni!

– Adam, nézd… még ha lenne is itt valami titokzatos jelenség vagy akár személy, miből gondolod, hogy hibáztatható mindazért, ami errefelé történt?

– Nem tudom – Adam határozatlanul a hajába túrt. – Menjük oda, David! Nem nyugszom addig, amíg nem találok választ a kérdéseimre…

Úgy döntöttem, beleegyezem a kérésébe. Vesztenivalónk úgysem volt; szinte biztos voltam benne, hogy azok, amiket emlékeknek vélek, furcsa álmok voltak vagy a fantázia termékei egy nehéz helyzetben.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 1590,00 Ft.Current price is: 1490,00 Ft.

Megjelenés: 2024. 10. 30.
Formátum: EPUB, MOBI
Borítógrafika: Jung Gyöngyi
[ePUB] ISBN 978-615-6748-22-5​
[mobi] ISBN 978-615-6748-23-2
Moly.hu adatlap
Zágonyi Mónika: A festmény, ami hozzád vezet 1. fejezet

Zágonyi Mónika: A festmény, ami hozzád vezet 1. fejezet

Zágonyi Mónika

A festmény, ami hozzád vezet

Fülszöveg:

Céline szereti a várost, amelyben él, különösen esténként, amikor a folyó visszatükrözi a fényeit. Nincs ez másképp akkor sem, amikor egy napon sétálni indul, és találkozik egy régiségárussal, akitől vásárol egy különlegesnek tűnő festményt. Sejtése beigazolódik, a festmény valóban nem mindennapi; miután elhelyezi a lakásában, szokatlan jelenségekkel szembesül. Vajon ki a titokzatos férfi, aki váratlanul, rejtélyes körülmények között megjelenik az életében, és minden jel szerint tud valamit a festmény titkairól? Mi az üzenete a művészeti alkotásnak, amit a régiségárus és a felmenői féltve őriztek és honnan ered? Céline kitartóan keresi a válaszokat a kérdéseire. Vajon megtalálja? E könyv lapjain keresztül talán fény derül az őt és a festményt övező rejtélyekre…

Részlet Zágonyi Mónika: A festmény, ami hozzád vezet című regényéből (e-könyv)

Első fejezet

Ősz volt, sejtelmesen szürke ősz, a folyó fölött magasodó hidak pedig titokzatos fénybe burkolóztak az utcalámpák és a felfelé törekvő telihold hatására. Szerettem a várost, ahol éltem… Igazából el sem tudtam képzelni, hogy ne valamelyik nagyvárosban éljek. Szívesen elvegyültem az emberek között; próbáltam elképzelni az életüket, boldogságot álmodtam a világukba, hátha valami különleges csoda folytán megvalósul mindaz a szép és jó, amit kívántam nekik.
Különleges csoda… a gondolat hatására elmosolyodtam. A villamosra vártam; úgy tűnt, aznap késik egy kicsit, bár szinte sohasem szokott. Egy hirtelen jött gondolat hatására úgy döntöttem, nem várom meg, inkább sétálok.
Lenyűgözött a folyó csillogása… egyre sötétebbre változott az ég, egyre fényesebb volt a Hold, az arra járó hajókról pedig halk zeneszó szűrődött ki. Olykor egy-egy repülő is elhúzott fölöttem… leszállni készültek a közeli repülőtéren. Egyedül sétáltam, mégsem éreztem magam magányosnak. Csodáltam a várost, a fényeket… és egyszer csak észrevettem valakit, aki az út szélén álldogált; néhány festmény és műtárgy volt körülötte. Különös késztetést éreztem arra, hogy megálljak és megnézzem, mit árul, hiszen egyértelmű volt számomra, hogy azért van ott, mert szeretné eladni a dolgait. Már az első pillanatban teljesen belefeledkeztem a festmények, szobrok, egyéb tárgyak nézegetésébe, még köszönni is elfelejtettem…
– Szép jó estét, kedves hölgyem! – szólt hozzám az idős férfi, immár másodjára.
– Jó estét… – köszöntem vissza kisvártatva zavartan, mosolyogva. – Ne haragudjon… annyira belemerültem a művészeti alkotások csodálatába, hogy elfelejtettem üdvözölni.
– Nem tesz semmit – a férfi arca derűsnek, kedvesnek tűnt.
– Mondja csak – kezdtem, miközben rámutattam egy festményre, ami egészen elvarázsolt, szinte le sem bírtam venni róla a szememet – mennyiért adja azt a különleges alkotást?
– Az bizony sokba kerül, hölgyem… – titokzatosan, szinte suttogva közölte velem az összeget, aminek hallatán kissé hátrébb léptem, de a figyelmemet még mindig nem bírtam levenni a képről. Nem válaszoltam, a férfi érdeklődéssel figyelt.
– Tudja… – kezdte –, ha elvinném aukcióra, akár az ötszörösét is megkapnám érte annak az összegnek, amit az imént mondtam.
– Biztos benne? – kérdeztem, miközben ráemeltem a tekintetemet. Idős kora ellenére is fiatalosan csillogó, különleges szeme volt.
– Egészen biztos – válaszolta határozottan.
– Akkor miért nem viszi oda? – érdeklődtem, miközben újra a festményre vándorolt a tekintetem.
– Mit gondol? – a kérdés csendes volt, szeretetteljes, megint titokzatos.
– Nos… talán sürgősen pénzre van szüksége, és nem akar addig várni, bár… ha jobban belegondolok, van némi rálátásom az üzleti életre és szinte biztos vagyok benne, hogy ezen az úton, amin én sétálgatok, illetve amin most itt álldogálunk nemigen szaladgál valami sűrűn az ilyesminek a célközönsége… – újra ráemeltem a tekintetemet, mélyen a szemébe néztem. – Más oka lehet a dolognak… magánjellegű… valami olyasmi, ami a lelkében rejlik, valahol egészen mélyen… talán nem is beszélt még róla soha, senkinek…
A férfi halkan felnevetett.
– Közel jár a valósághoz, kedves hölgyem, ámbár attól tartok, túlgondolja egy kicsit… mai szóval élve, mondhatni misztifikálja a helyzetet. Az igazság az, hogy nincs semmi érdekes az én lelkem mélyén. Sok mindent megéltem, tapasztaltam… amit annak idején nehézségként éltem meg, annak manapság már csak a szépségeit vagyok képes meglátni; azt, hogy mennyire kitartó voltam… azt, hogy túléltem… – a távolba meredt, egy arra járó hajót figyelt a folyón.
– Ezek szerint mégis voltak dolgok, amikkel nem volt könnyű szembesülnie – próbáltam tapintatos lenni.
Kis szünet után válaszolt; újra hozzám fordult, megcsóválta a fejét, legyintett egyet.
– Kinek nincsenek ilyen élményei? Mindannyiunknak voltak, vannak tragédiáink, nehéz helyzeteink, veszteségeink… azt hiszem, itt, ezen a szép, kék bolygón a problémák száma véges; ha nagyon akarnám, és leírnám az összeset, ami előfordulhat, egyszer csak a végére érnék. A képzelet, az alkotóerő végtelen lehetőségeket rejt… számtalan értéket teremthetünk a magunk és mások örömére, ha… akarjuk… de… lassan mennem kell. Mondja meg gyorsan, hogy kéri a festményt vagy nem? Aztán elválnak útjaink.
– Őszintén szólva megengedhetném magamnak, de…
– Erről már beszéltünk – vágott közbe. – Ennek a képnek ennyi az ára… nem több, nem kevesebb. Ha kéri, viszi, ha nem, hát nem! – a hangja határozottan csengett, már-már szigorúra változott.
– Kérem, mondja el nekem, miért nem viszi aukcióra…? – szinte kislányos bájjal sikerült feltennem a kérdést. A férfi hangosan felnevetett.
– No, jól van… ha annyira tudni akarja, elmondom. Nem az érdekel, hogy minél több pénzt kapjak érte. Meglehetősen régóta árulom már… hosszú évek óta… meg akarom találni a hozzá illő tulajdonost, még mielőtt meghalok… mielőtt eltávozok ebből a világból. Az lesz igazán megnyugtató a lelkemnek, ha ahhoz a személyhez kerül ez a kép, aki igazán méltó hozzá. Nem véletlenül árulom olyan hosszú idő óta… megyek vele helyről helyre… hol itt voltam, hol ott.
– A hozzá illő tulajdonost… – ismételtem meg. – Ez azt jelenti, hogy volt már, aki megvette volna és akinek ennek ellenére mégsem adta el?
– Volt – hangzott a kurta válasz.
– Ugye, ez nem csak egy ügyes üzleti húzás? – bizalmatlankodtam.
A férfi hosszan rám nézett, majd elkezdte összeszedni a műtárgyakat, amiket árult, mint aki indulni készül. Nem szólt hozzám… a tekintete semmilyen érzelemről nem árulkodott.
– Kitől kapta a képet, illetve honnan vette? – kérdeztem néhány perc múlva csendesen.
– Ó, maga még mindig itt van? – kérdezte meglepetten, és tényleg meglepettnek tűnt. – Azt hittem, már rég elment… – kissé szomorú volt, de rám mosolygott. – Régi, családi örökség… örököltem a felmenőimtől… mindig az kapta meg a családból, aki méltónak bizonyult rá.
– Milyen érdekes… – gondolkodtam el – ezek szerint nincs örököse…
– Lényegtelen, hogy van-e vagy nincs… ezen a ponton csakis ahhoz kerülhet, aki méltó rá… aki egészen biztos, hogy meg fogja becsülni. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges, hogy áldozatot hozzon érte, azaz kifizesse az árat, amit említettem, ellenkező esetben, azaz ha senki sem vásárolja meg, a kép… nos… a kép meg fog semmisülni.
A szemembe nézett, én pedig egy pillanatra megijedtem. Láttam rajta, hogy komolyan beszél és azt is, hogy őszintén szeretné, ha a festmény jó kezekbe kerülne. Közelebb léptem a még mindig ugyanott álló képhez; csodálatos volt, különös hatással volt rám… úgy éreztem magam tőle, mint akit megbabonáztak. Hirtelen arra eszméltem, hogy a férfi mögém lép, majd kedvesen megfogja a vállamat és maga felé fordít.
– Tudja, ennek a képnek különleges ereje van. Rég nem mutatkozott meg senkinek sem… még nekem sem. Mindössze családi legendákból tudom, hogy így van… hogy valamikor régen, talán évszázadokkal ezelőtt élt valaki, aki megtapasztalta, de azóta senki sem. Apától fiúhoz került, de ezek szerint nem feltétlenül a megfelelő helyekre. Szívügyem, hogy én most megtaláljam azt a személyt, akinél jó kezekben lesz a festmény… amikor megláttam magát, rögtön tudtam, hogy itt van a hozzá méltó személy. Higgye el nekem, nem nyerészkedni akarok. Vegye meg a képet, ha megengedheti magának, aztán menjen útjára és legyen boldog.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 1590,00 Ft.Current price is: 1490,00 Ft.

Megjelenés: 2024. 09.
Formátum: EPUB, MOBI
Borítógrafika: Jung Gyöngyi
[ePUB] ISBN 978-615-6748-13-3
[mobi] ISBN 978-615-6748-14-0
Moly.hu adatlap

Col O. Broox: A FEKETE története 1. fejezet

Col O. Broox: A FEKETE története 1. fejezet

A FEKETE története

Fülszöveg:

Az élet és a halál fogalma megtalálható kimerítően leírva az értelmező kéziszótárban, mégis minden embernek önállóan alkotott képe van ezeket a szavakat illetően, ahogyan főszereplőnknek, Kovács doktornak is, aki egy megyei kórház szülészetének osztályvezető főorvosa. Testközelből ismerhetjük meg életének huszonnégy óráját, miként hoz döntést nehéz helyzetekben, hogyan éli meg múltbeli traumáit és milyen módon használja fel azokat a mindennapjaiban, ahol a születés és az elmúlás olyan hétköznapi, mint Marika néninek húsz dekagramm párizsit kérni a közértben.
Hű útitársa egy régi napló, ami emlékeket őriz szerelemről, barátságról, örömről és bánatról egyaránt. A történet végig a múlt időt használja, mégis a jövő az, ami kristálytisztán rajzolódik meg szemünk előtt centiméterre kimérve. Hogy hogy lehet ez? HOGYAN LEHET A MÉG MEG NEM TÖRTÉNTET IRÁNYÍTANI ÉS KIHATÁSSAL LENNI MINDENKI ÉLETÉRE, AKI KÖRÜLVESZ?
Egyszerű.
Sokféle ember él a földön, vannak elégedettek és elégedetlenek, vannak szegények és gazdagok, de keveseknek jut hatalom a kezébe. Feri az, akinek megadatott, de vajon tud-e jól dönteni, ha kell, ÉS MI VAN AKKOR, HA MEGREMEG A KÉZ?

Részlet Col O. Broox: A FEKETE története című regényéből

Előszó

Fekete a halál színe, az élet elkerülhetetlen lezárásáé.
A szín, mely a sötétséget uralja. Hatása mindaddig félelmet keltő és könyörtelen, míg az első fény ki nem gyullad. Uralkodó, domináns és nyughatatlan, ezáltal az  utunk, így döntéseink szerves része. Kegyetlen igazság, de kontrasztja nélkül csak félemberek vagyunk.
Hiányában Handel Passacagliájának zongoraszólója disszonáns, a yin térdre rogy, mi, emberek, pedig elveszítjük józan ítélőképességünket.
Keresetlen szavak talán, de annál elgondolkodtatóbb, hogy élet nincs halál nélkül, és ez fordítva is igaz.

1. Fejezet

Introductions

Bevezetés

 

Kora reggel mennydörgésre ébredtem, de miközben a kinti világban épp harcot vívtak egymással a földi elemek, addig bennem a nyugalom és béke érzete áramlott szét, melyet egy jóleső sóhajjal kísértem. Már jó ideje megtanultam értékelni az ilyen komoran kezdődő őszi reggeleket, amikor a felkelő nap fénye épp csak pislákol az égboltot fedő felhőréteg mögött, s minden szürkeség ellenére reménnyel fordultam a rám váró huszonnégy óra elé, hiszen nagy nap ez a mai.
November tizedike van – állapítottam meg magamban –, miközben az iPhone készülékemre pillantottam, ami a fekete színű, helyenként már repedezett bőrbevonatú  naplómon hevert az éjjeliszekrényem káoszában. Tizedike van, és ez a dátum igencsak kedves számomra, hiszen Cerberus ma lett harmincéves. Saját szavaival élve, sírásával megtörte az éjszaka harmonikus csendjét, s mi sem változott jellemében három hosszú évtized alatt.
A reggeli rutinomat csendesen hajtottam végre, egyetlen kedves cél által vezérelve, hogy Anna az ágyban ne keljen fel. Hideg vasárnap van, a hét egyetlen dicső napja, amikor, ha csak pár perccel is, de tovább alhat a szokásosnál. Csak az érti, akinek ez nem természetes, hogy milyen sokat is jelent egy napkezdés, és mennyire sokat az a pár perc pihenés, amíg el nem indul a monotonitást jelentő cselekedetek sorozata. Gyógyszer, kávé, reggeli, majd a kutyák sétáltatása. Volt szerencsém  megismerni minden rutinját, élveztem az arckifejezések kavalkádját a forró vágyakozástól a hideg nemtetszésig, s szerettem minden szótlan pillacsapását a közel huszonhárom együtt töltött év alatt.
Oh, mily bolond voltam az első találkozásunkkor, és mily megbotránkoztatóan ostoba! Talán egy szemtelenül botor szamár, ha illik ilyen jelzővel illetnem magam, vagy még annál is rosszabb? Ki tudja? A lényeg az, hogy balgaságom már a múlt homályába vész, és szerencsémre a jelenben nem számít az akkori énem, csakis az, hogy emlékszem rá.
Halkan lépdeltem lefelé az emeletről földszintre vezető lépcső famintás fokain, majd alig hallhatóan összepakoltam az orvosi táskámba a legfontosabbakat, amire szükségem lehet egy időjárási frontokkal teli hétvégi ügyelethez. Nem, egyáltalán nem arról a régi, szinte bőröndszerű, barna bőrből készült kézitáskára gondolok, mint amilyeneket a rendszerváltás előtti évtizedekben hordoztak magukkal a jól szabott ruhát viselő orvosok, hanem a laptoptáskámra céloztam, amibe többek között a két iPhone töltő hever, amik darabonként legalább 2-3 helyen vannak megragasztva szigszalaggal. E képzeletbeli kép alapján talán nem nagy meglepetés, ha elárulom, hogy magyar vagyok és az események Magyarországon játszódnak.
Visszatérve a néha üzemképes, néha meg nem működő telefontöltőkre, nem csak ők jártak pórul a táskámban töltött idő alatt, hisz állapotukban sehol sincsenek az összevissza gyűrt sarkú orvosi receptekhez képest, amik fölött a vadiúj orvosi pecsétem díszeleg. Most kéket választottam, ugyanis erre a kis időre, amíg újra le nem ejtem az ambulancia kőkemény padlójára, vagy rohanás közben ki nem esik a zsebemből, hogy lendületesen végigguruljon a kórházi lépcsőfokokon, teljesen mindegy, hogy milyen színű, mert fél év múlva úgyis újat kell majd vennem. Hol van már az az idő, amikor az orvosi pecsétemet úgy őriztem, mint a hímes tojást? Akkoriban azt hittem, egy ilyen tárgy gazdájának lenni kiváltság. Ma már tudom, hogy tévedtem ezzel kapcsolatban. Nem kiváltság, hanem felelősség. Ahol ez a pecsét együtt szerepel az aláírásommal, az azt jelenti, hogy jelen voltam akkor, amikor az adott dokumentum készült. Ami történetesen nem azt jelenti, hogy hip, hip, hurrá alibi nekem. Korántsem. Ez kérem szépen bizonyíték, ellenem.
Sebtében rápakoltam a laptopom és a féltve őrzött naplóm az átláthatatlan zűrzavar tetejére és gyorsan összehúztam a táska oldalán lévő cipzárakat. Mikor végre a kávéfőző irányába fordultam, a konyhaasztalon hagyott telefonom már villogni kezdett, ami nem mást jelzett nekem, minthogy hűséges kutyám megérkezett értem. A mobilomat a zsebembe raktam, majd ezután a fekete bőrkabátomba bújtam, és rögvest eleget tettem a korábbi fényjelzés jelentésének, kinyitottam a házunk bejárati ajtaját. Pár némán suhanó másodperccel később becsuktam magam mögött az álomvilágot és vonakodva átléptem a valóságba.

A FEKETE története

2. Fejezet

Cerberus

 

Háromfejű kutya, ami oly hatalmas volt, hogy egy egész birodalom kapuját őrizte hűséggel.
Az Alvilág kapuját.

A kinti világ komor volt és szürke, melyen az eső csak erősítette a ráncokat. Az autóból, melynek fénye sárgán világított, napjainkra jellemző populáris zene szólt, mely vén fejemre úgy hatott, mint egy keserű eszpresszó egy könnyed, nyári lángos után.
– Jó reggelt kívánok! – köszöntött hangosan Tomi, miközben kajánul vigyorgott azon, miként ázok bőrré azon a pár méteren, amit a zivatarban voltam kénytelen megtenni a bejárati ajtó és a lepukkant, kétszemélyes, fekete BMW-jének ajtaja között.
– Állhattál volna közelebb is! – ripakodtam ifjú kollégámra, miközben becsaptam a rozoga kocsija ajtaját, de ő mit sem törődve kritikámmal olyan hévvel nyomott a gázpedálra, mintha valami szenzációsnak ígérkező buliba igyekeznénk.
– Látom, jó kedved van Főni! – kacsintott felém.
– Cerberus! – dörrentem rá oktató jelleggel.
– Rendben, rendben, megígérem, hogy a következő huszonnégy órában nem szólítalak így! – tartotta meg jókedvét a szidalmazásom ellenére is. – Hogy vagy?
– Hogy lennék? Úgy eláztam, hogy a tököm is vizes lett – nevettem fel hangosan.
– Az semmi – legyintett két sebességváltás között Cerberus.
– Ha látnád azokat a vénasszonyokat, akik hajnalok hajnalán azért állnak a buszmegállóban, hogy övék legyen a legelső kenyér, amit a pék kisütött vasárnap hajnalban. Hozzájuk képest te a Szahara vagy!
– Mit tettél, te pokolfajzat? – néztem kérdőn a sofőrömre, de jellemét ismerve nem sok jóra számítottam.
– Tudod, hogy nemsokára itt a húsvét – dicsekedett tettével hűséges kutyám. – Alig négy-öt hónap és feltámad Krisztus.
– Felcsaptad rájuk az esővizet? – kacagtam el magam.
– Nehogy elhervadjanak! Tudod, hogy én nagyon a szívemre venném, ha ezen múlna az örök fiatalságuk.
– Vezess inkább és tekerj a rádión! – utasítottam rendre az utazótársam, miközben legbelül élveztem a beszélgetést.
Cerberus, azaz Tomi, ha lehet így fogalmazni, a legkedvencebb munkatársam volt. Amikor legelőször mellém osztották, egy viccelődő, tudatlan srácnak gondoltam, aki annyira lazán veszi az életet, hogy az már irritálóan hatott rám. Kétségeket ébresztett bennem, hogy vajon egy olyan szeleburdi személyiség, mint ő, megállhatja-e valaha a helyét egy olyan komoly szakmában, mint a szülészet-nőgyógyászat? Szemben a vele egyszerre kezdő orvosokkal, rajta semmi félelem nem érződött, nem rettegett a kihívástól, és olybá tűnt, hogy egy icipicit sem izgatta, ki mit gondol róla, holott akkor még csak az első napját töltötte a lehető legszigorúbb mentor mellett. Mellettem.
Bármit magyaráztam, mutattam neki, semmit sem rögzített, nem jegyzetelt. Egyetlen toll sem volt nála. Száznál is többnek tűnő orvoslásban eltöltött év alatt ez már főbenjáró bűnnek számított. Míg Cerberus csak vigyorgott és nézelődött mindenfelé és mindenkire, addig a többi frissen lediplomázott rezidens szorgalmasan írogatta a bonyolultabbnál-bonyolultabb latin kifejezéseket. Ezeket másnapra be kellett magolniuk azon nemes célból, hogy megírhassák életük első gyermekágyas zárójelentését
a gépen lakó, húsz éve változatlan sablonból. (Tudományos tény, hogy ehhez a művelethez semmilyen orvosi tudásra nincs szükség, itt a pozícióharc a lényeg és a törtetés mértéke, ugyanis korántsem mindegy, kinek a pecsétje és neve kerül rá egy zárójelentésre azok közül, akik újonnan érkeznek egy már kiforrott csapatba. A liberalizmus nálunk elérte az elfogadást, mi mindenkit elfogadunk, de az, hogy ki lesz jó orvos, a kitartásról, az elköteleződésről, a tehetségről, de mindenekelőtt az alázatról szól.)
Mialatt társai komolyan vették az éppen adódó porcica méretű feladatot, és egymással versengve kérdeztek mindenfélét tőlem majd a többi mentortól, ezalatt Cerberus a szülésznőkkel kacarászott a nővérpultnak dőlve és teljesen más utakat járt be ugyanazon cél által vezérelve. Nem volt egy kosárlabdázó alkat, de elég magas volt ahhoz, hogy a körülötte lévők emeljenek miatta az orrukon pár szöget felfelé, és az is igencsak szembetűnő volt, hogy kifejezetten szimmetrikus az arca, emiatt még fiatalabbnak tűnt, mint a valódi életkora. (Itt mindenki nyugodjon le, Cerberus nem vámpír.)
Már kora reggel, a bemutatkozásnál feltűnt, hogy nem visel orvosi köpenyt, csak a jól szabott sötétkék medikus szettet húzta magára, ami még az egyetemről maradhatott a gardróbjában, és aminek felsőjének zsebén egy mágneses kitűző hívta fel a figyelmünket nevére és rangjára: Dr. Kovács Tamás.
Az ifjú orvostitánok bemutatkozása már-már rituális szokássá vált kórházunkban. Igaz, mi ezt a korszakot az első tégla lerakásától számítottuk és nem Jézus születésétől, de bocsássátok meg nekem, hogy korszakként merem jellemezni, hiszen ez a bizonyos száz év igencsak nagy hatással volt városunk életére és legfőképp annak lakosainak sorsára. Az új orvoskollégák bemutatására a reggeli, mindennap nyolckor kezdődő megbeszélés során, az annak helyszínéül szolgáló „iroda” helyiségben került sor, aminek a közepén egy hatalmas, fából készült ovális asztal állt. Ekörül ültek az öreg főorvosok, olyan méltóságok, akik már korán, a  megbeszélés előtt fél órával elfoglalták helyeiket a kihalási alapon megérdemelt pozícióban. Ez kérem szépen nem vicc, bármilyen régimódi is a hagyomány. Pontosan a mikéntje és a miértje miatt maradhatott fent az elmúlt évszázadban ez a tradíció. Az orvosi hierarchia valahogy a következőképp alakul nálunk: az ovális asztal egyik végén ül az osztályvezető főorvos, aki nem feltétlen a legidősebb, és ezáltal nem is a legtapasztaltabb, viszont minden téren kielégítően végzi a munkáját, idesorolva műtős szakmai munkáját, a tudományos életben való folyamatos és megingathatatlan részvételt (cikkek publikálása, előadások tartása mind az egyetemeken, mind kongresszusokon), a politikai érdekképviselet stabil figurájának szerepjátszását, azaz ő a szakma rendíthetetlen ólomkatonája. Vele szemben, az asztal túlsó végén ül a helyettese, aki akkor is ott van, amikor az osztályvezető pihen. Ez a pozíció a legpocsékabb mind közül. Hatalma a helyettesnek még nincs, de felelőssége annál inkább. Ugyanazt a kupac ürüléket lapátolja, mint az osztályvezető, csak dicséret nem jár érte, sem több pénz, viszont annál fájdalmasabb és kimerítőbb tapasztalat. Na ez a szánalomhalmaz voltam én akkor, amikor Cerberus megérkezett közénk.
Az asztal két hosszú oldalán ültek a hatvan és a halál közöttiek, majd mögöttük körben, a második sorban, a futottak még kategória: adjunktusok, szakorvosok, szakorvosjelöltek, rezidensek és medikusok. Ha valaki nyugdíjba ment a főasztaltól (ez kifejezetten ritkán fordult elő, mert ebben a szakmában a főorvosok holtukig dolgoznak), akkor az ő helyére beülhetett a rangban következő a hátsó sorból. Ha ez épp az a hely volt, ahova kora reggel, a nyolcórai megbeszélésen besütött a nap, akkor az az a hely volt. Nem lehetett rajta változtatni sosem. Ha harminc éven keresztül hunyorogsz a nap sugarainak ablakon át betükröző szöge miatt, akkor harminc éven keresztül hunyorogsz. Itt nem volt helycsere, ahogyan redőny sem! A közel húsz évemben volt szerencsém megismerni a kollégáimat, és amíg egy kapcsolatban
abból ismerszik meg a másik jelleme, hogy a bajban miként reagálunk, addig nálunk ehhez elég volt egy megüresedő szék. Ebben a világban, ahol a megfizethetetlen rang az egyéni cél, a dementorok csak ártatlan káposztaőrző kispályások lennének, és a tündérkeresztanyák varázspálcája is csak arra lenne elegendő, hogy langymelegre felhevítse az esti kakaót.
Ebbe a néha harmonikusnak mondható, de leginkább alávaló módon feszült légkörbe sorakozott fel egy párásabb szeptemberi napon a négy új rezidensünk, melyek közül kettőt azért vettünk fel az osztályra, mert az apja jóban volt az osztályvezetővel, egyet azért, mert annak az apja jóban volt a kórház igazgatójával, egyet meg ki tudja milyen okból. És itt, ezen a ponton kell elszomorítanom minden álmodozó, kapcsolatok nélküli, éppen orvosi egyetemen hallgató jövőbeni kollégát, aki messze került a valóság partvonalától, hogy az igazság a következő: egy magas színvonalú megyei szülészeti osztályra „hozott pontok” alapján biztosan nem lehet bekerülni. Sokan ismerik itthon a Kowalsky meg a Vega népszerű dalát, melynek mind a címe, mind a hangzatos refrénje a következőt hirdeti: lehetetlen az nincs. Aki ezt a mondatot elhiszi és vallja, és ebben valóban hisz, az naiv, mégpedig olyannyira, hogy egy mesevilágban él, miközben a szomszédban háború dúl.
A „hozott pontok” kifejezés valami rosszul összerakott szócsoport, melyet valaki – oda nem illő – kitalált, miszerint létezik egy bizonyos pontrendszer, ami alapján a legkiválóbb tanulókat felveszik a legígéretesebb rezidensi helyekre. Mese. Mese habbal, jó sok habbal. Ez, itt, ahol én dolgozok, az a szülészet-nőgyógyászat és a legmagasabb prioritású intézmény. (Prioritás: a kórházak és klinikák besorolása arra vonatkozóan, hogy milyen a szakmai színvonal és ehhez milyen eszközpark párosul.) Ezeket a nagybetűs tényeket nem azért emelem ki, mert a mi szellentésünk egy jó chilisbab után is vaníliaaromával átitatott és a lecsengése a jázminra emlékeztet, hanem azért, mert ide nem való mindenki. Ide kispajtás, az anatómia ötös és az OTDK első helyezés megdöbbentően, és pokoli fájó módon kevés lesz! (Az anatómia szigorlat az egyik legnehezebben teljesíthető, 3 féléves tantárgy az orvosi egyetemi képzés során, amely megtanítja a jövő orvosainak az emberi test minden apró részletét. Ha egy szigorlónak szerencséje van, még akkor is csak négyest kap. OTDK: Országos Tudományos Diákköri Konferencia – a kimaxolt stréberek viadala.)
Visszatérve korábbi felelősséggel vállalt megjegyzésemre, miszerint a mi osztályunkra nem való mindenki: hány szintje is van a pokolnak Dante szerint? Tíz? Sajátságos véleményem alapján bárki tévedhet, még Dante is, ugyanis tíznél több van, és itt a szülészeten hamar megismeri az ember a tizenegyediket, az egyszerű halandók számára elérhetetlent. Pontosan emiatt vallom azt, hogy ide válogatott emberanyag kell, olyan, aki bírja a meleget, és idővel képes megszeretni azt.
A többiekről alkotott első benyomásomra már nem emlékszem, csak Tomit figyeltem, mert az osztályvezető, hívjuk Történésznek, már a nap legelején leosztotta nekem a kártyalapokat, és kíméletlenül értésemre adta, hogy ha akarom, ha nem, akkor is megkapom mentoráltnak Kovács Tomit. „Ha már fiad nem született, legalább Kovács Feriként érezd magad egy Kovács Tomi mellett apai szerepben” – utasított viccelődve.
Mondanom sem kell, a főnöknek idióta poénjai voltak, de hosszú évek alatt rátermett helyetteseként legalább azt sikerült elérnem nála, hogy nem kellett rajtuk idióta módjára nevetnem.
Történész – ezt a becenevet én aggattam rá, mert a sírba tudott vinni a jellemével. Ő volt az, aki minden műtét előtt, alatt és után csak a történelemről tudott mesélni, beszélni, ódázni és még néha áriázni is.
A bemutatkozás alatt a vénséges főorvosok természetesen az ifjonc doktornőktől kezdtek kérdezgetni, és mivel sokkal, de sokkal fontosabb dolgom volt annál, mintsem szemtanúja legyek a szemet kápráztatóan jóhiszemű kezdők és a dörzsölt kéjencek haláltáncnak, így inkább vizitelni indultam a nőgyógyászati osztályra.
(Vizitelés: jól működő osztály esetén a kórtermekben fekvő betegek orvosi vizsgálata a nap legelején.)
A nőgyógyászati osztály egy szinttel fentebb helyezkedett el mint az iroda, így kapkodtam a lépcsőfokokat felfelé, majd hangos robajjal kinyitottam a vasajtót, ami az osztályra vezetett. Szerettem ezt a légkört, és imádtam itt dolgozni. A nővérpult szerintem idősebb volt mint jómagam, a mögötte serénykedő szülésznők pedig még inkább, de kedves mosolyuknál, segítőkész pillantásuknál és friss pogácsát kínáló kezüknél többre nem is vágyhattam akkoriban. Arról nem tehettek, hogy a főnököm egy ganajtúró bogár, mint ahogy arról sem, hogy a nyomtató aznap reggel sem működött, és ha sok időbe tellett is nekem, ezekre az alaptézisekre sikerült magamtól rájönnöm, anélkül hogy bárkit is hibáztassak értük, így lettem az összes szakdolgozó szerint a legjobb fej orvos a házban.
– Jó reggelt Kovács doktor! – üdvözölt a nőgyógyászati osztály vezető szülésznője.
– Most már biztosan jó, Ágika! – kacsintottam rá huncutul.
Ágika néni hatvan felé járt és a szemei körül szarkalábak százai kergetőztek, mégis valahogy azt éreztem, hogy mellettem fiatalabbnak érzi magát.
– Legyen szíves, hagyja abba ezt az udvarolgatást! Én hűséges neje vagyok az uramnak – jelentette ki évek óta ismételt álláspontját, amit a közelben várakozó páciensek bizonyára félre is érthettek volna, ha nem kezd el minden osztályon dolgozó személy egyszerre kacagni.
– Minden nap ugyanaz! – háborodtam fel. – Állandóan kikosaraz! Mit kellene még tennem, hogy a szavaimnak higgyen, ne annak, amit lát?
Játékos kitörésemre a jókedvű hangzavar felerősödött, melyet a liftajtók nyitódása tört meg, majd némított el véglegesen a Főnök megjelenése.
– Feri! – szólított meg a Történész. – Kovács doktort véletlenül lent hagytad az irodában.
– Véletlenül – élcelődtem suttogva, melyre Ágika néni mosolyogni kezdett. – El vagyunk havazva az osztályon.
– Ma a gyermekágyas osztályt viziteld le, azért, hogy mihamarabb bevethessük őket élesben! – fordult sarkán a főnök, majd kivágta a vasajtót, úgy, hogy az egész osztály beleremegett.
Mentségére legyen mondva, az az ajtó semmilyen ÁNTSZ szabálynak nem felelt meg. Régről maradt itt, amikor még sugárveszély miatt ilyen ólommal bélelt ajtókkal látták el a kórházakat. Mondanám, hogy EU-s pénzből volt, de nem. Akkoriban, amikor ezt készítették, még nem volt EU, ahogyan sok minden más sem.

* * *

A rendhagyó gyermekágyas vizit vagy inkább „bemutató” után, amit a rezidenseknek produkáltam, egyből igyekeztem a műtőbe, ahol, ha lehet így fogalmazni, olyan, mintha hazai pályán mozognék. Természetesen a főnökkel operáltam, vagyis a műtéti lapon az szerepelt, hogy a Történész operál, míg én asszisztálok neki, de mivel a műtőben az anesztézia (altatóorvos és az aneszteziológus szaksegítő) közreműködésének hála a beteg gyorsan elalszik, onnantól kezdve senkit nem érdekel, ki operál a beteg jobb, vagy adott esetben a bal oldalán.
Magyarországon az a szokás, hogy a beteg bal keze felől áll a műtétért felelős személy, azaz az operatőr, vagy köznyelven az, aki a műtétet végzi. Vele szemben, a páciens jobb keze felől áll az asszisztens, aki segédkezik a műtét során. Az aznapi első műtétet a főnök saját betegén hajtottuk végre, akinél hatvanöt éves korában méhtest daganatot igazoltunk.
A bemosakodásnál épp a vietnámi háborúról hallgattam kiselőadást, amikor megjelent a mentoráltam, és úgy tűnt, hogy életében először most fog nekiállni bemosakodni egy műtéthez. Kiegészíti a műtői csapatot azzal, hogy beáll másodasszisztensnek. A feladata lesz a műtéti terület tisztán tartása, felel majd a jó látási viszonyokért, azaz nála lesz a szívó, ami a vért, illetve a különböző váladékokat egy hengerbe vezeti, irányítja majd a kampókat, ami a hasfali feltárás egyik alapköve, ezáltal tökéletes célponttá válik mindenféle piszkos kis szurkálódásnak, ha épp bénázik.
– Két kör szappanos kézmosás, majd öt kör fertőtlenítő. A szappant egy-egy percig használd, öblítsd le nagyon alaposan, majd a fertőtlenítőt száradásig dörzsöld! – hadartam a protokollt, és a mosdótál fölé mutattam szappanhabos kezemmel, ahol a protokoll posztere lógott.
Na persze nem azért volt feltüntetve a kézmosás higiéniás szabályzata szemmagasságban a csapok felett, mert a bemosakodóban csak olyan életképtelen csacsi emberek dolgoznak, akiknek kihívás lenne megjegyezni egy-két alkalom után, hogy hogyan is kell bemosakodni. Nem. És még csak nem is azért nyomtatták hatalmas times new roman betűkkel a feliratot, mert olyan gyakran váltogatja a kórház a más-más hatóidejű szappant vagy a fertőtlenítőt, hogy nem tudunk alkalmazkodni a változó elemekhez, hanem szimplán csak azért, mert senki sem dörzsöli száradásig a fertőtlenítőt. Ugyanis a higiénés szabályrendszer alkotói robotok voltak, akik figyelmen kívül hagyták, hogy a vegyszerek nem fémre, hanem emberi bőrre kerülnek fel, annak minden előnyével és hátrányával együtt, így aztán egyetlen matematikus gondolkodású szabályíró – nevezhetjük chatGPT-nek – sem vette figyelembe a legelemibb dolgot, a felhasználóbarát üzemmódot, így vált munkájuk értelmetlenné. Bosszantó és kiábrándító egyben a hibák sora, melyet az informatika fejlődése szül, miközben abban a világban élek, ahol a gépek szabják a feltételeket, az emberek eltárgyiasodnak, és míg a fém szépen csillog a fertőtlenítőtől, addig az én bőröm szétreped.
„Ahhoz egy élet is kevés, hogy megszáradjon!” Ezt a mondatot már többször ráírtam alkoholos filccel a protokoll laminált felületére, de a műtősnők nem örültek a ténykedésemnek és rendre megsemmisítették a műalkotásom.

* * *

Cerberus beállt a mosdótál mögé, könyökkel megemelte a sebészi csap kallantyúját és kezdő módon a víz alá tette a kezeit.
– A vietkongok akkoriban mindenre képesek voltak – ecsetelte a főnök a saját megjegyzésével fűszerezett történelmi eseményeket, mellyel révületemből könyörtelenül visszarángatott a jelenbe.
– Vietkong – szólalt meg határozottan Cerberus. – A vietkong már önmagában többes szám. A Viet Cong kifejezés az egész gerillahálózatra vonatkozott, nem pedig egy emberre. Úgy figyeltem meg, hogy nálunk sokan rosszul ejtik ezt, és hibásan többes számra fokozzák.
Mintha mi sem történt volna, úgy próbálta helyesen szappanozni kezeit tovább, és miközben az idő haladása megállt, a Történész orrkagylói kitágultak, bennem pedig kacajos emlék fogant. Hát valahogy így történt meg az, hogy a kis suhanc bariton hangja, illetve módszeres tanári magyarázata megelégedéssel töltött el, holott csak tanú voltam, és mégis magaménak éreztem a sikert. Ő kellett ahhoz, hogy életemben először igazán jól érezzem magam a főnököm mellett, volt képe kijavítani a felettesét élete első munkanapján, mindezt történelemből. Zseniális, ez vitathatatlan.

Ahogy a baloldalamra néztem és figyeltem Tomi mai vonásait, már nem láttam benne azt a kisfiús karaktert, mint az első napon. Időközben felnőtt és gyalázatosabbnál gyalázatosabb napokat töltött mellettem, ami mélyről eredő, vízszintes irányú gyűrődést festett az arcára. Sokszor felvetődik bennem, hogy jól döntöttem-e, amikor a három hónapos próbaidejéről szóló dokumentumot aláírtam, ezzel jóváhagyva a további képzését ebben a szakmában. Akkor fülig ért a szája az örömtől, de vajon most mit érez? Már akkor is jó orvos volt, most pedig még jobb, de mit ér mindez, ha nem boldog? Lehet-e boldog egy orvos csak amiatt, hogy mindennap segít másokon? Lehet-e boldog egy orvos úgy, hogy egy igazi tálentum a szakmájában és ezt a betegek javára fordítja, azokat mindig önmaga elé helyezi? Lehet-e úgy boldog, hogy közben ő maga nem is él? Lehet, hogy mégsem kellett volna aláírnom? Lehet, hogy többet érdemel annál, mintsem saját egészségét és életét feláldozza a Hippokratészi eskü letétele miatt. Soha nem tudom meg erre a választ, hisz időutazó nem vagyok, de bárcsak tudnék valami garanciát, bárcsak kapnék a jóistentől egy jelet, hogy akkor, aznap, azzal az aláírással nem tettem tönkre ennek a remek embernek az életét.
Hisz mit ér az élet, ha közben nem élsz? Mert, bár igaz a mondás, hogy más emberek szolgálata nemessé tesz, de a saját magad szolgálata változtat boldoggá.

* * *

Mialatt Tomi leparkolt a kórház szinte kihalt parkolójában (vasárnap lévén csak az töltötte itt az idejét, akinek nincs más választása), visszaemlékeztem az elmúlt hat évünk legfontosabb pillanataira, mely olyan erővel kötött a sráchoz, amit csak az érezhet, akinek van egy fia. Legalábbis valahogy ilyennek képzeltem.

Rendeld meg!

Akció!

Original price was: 3990,00 Ft.Current price is: 3591,00 Ft.

Oldalak száma: 304
Megjelenés: 2024. október 11.
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-12-6
Méret: 136 mm x 234 mm x 23 mm

Az író eddig megjelent regényei

Col O. Broox: A SÁRGA története 1.
A SÁRGA története 2.
A MAGENTA története
Kárhozott Testvériség beleolvasó – 1. fejezet

Kárhozott Testvériség beleolvasó – 1. fejezet

Kárhozott Testvériség

Pályázatnyertes regény

történelmi fantasy

Fülszöveg:

Miután V. Kelemen pápa a vienne-i zsinaton feloszlatta a templomosok rendjét, tagjainak nincs más választása, mint hogy a birtokukban lévő mágikus erővel rendelkező ereklyéket megmentsék a pusztulástól. Az egyház által szentségtörőnek bélyegzett tárgyak után hajtóvadászat indul, amit a rendházak kiválasztottjai a maguk módján próbálnak megmenteni.
Azonban a tervük, hogy a Magyar Királyságban menedékre leljenek, kudarcba fullad, ráadásul egy árulásnak köszönhetően olyan utat kell választaniuk, amelyre egyikük sincs felkészülve.
Néhány lovag az egyik kódexben található varázslat segítségével elhagyja fizikai testét, hogy aztán egy teremtett köztes világban várja a megfelelő alkalmat arra, hogy a hátrahagyott ereklyéket visszaszerezze.
Sokszor éveket, évtizedeket kell idegen testbe bezárva tölteniük és rejtőzniük az őket üldöző Johannita Lovagrend elől, mire egy-egy féltett relikvia újra felbukkan. Azonban hiába minden praktika, az üldözők egyre közelebb férkőznek hozzájuk, így ismét olyan útra kell lépniük, ami még nagyobb kihívás elé állítja őket, ám csak így tudják évszázadokon át elkerülni a lelepleződést.
Legalábbis ezt hitték. De az inkvizíció végül rájuk talál, mégpedig egy magából kifordult johannita segítségével.
A végjáték elkezdődik.

Ebben az évszázadokon átívelő történetben a rend örökösei folytatják élet-halál harcukat az őket üldöző ősi ellenséggel, egészen napjainkig, ahol sor kerül a végső összecsapásra.

Részlet Ian Pole: Kárhozott Testvériség című történelmi fantasy regényből

I.

1312 Franciaország, Tonnere

A Marchesoif rendház kápolnájában csak egy magányos gyertya égett az olvasópult mellett. A kora tavaszi eső fagyos, nehéz cseppekben dobolt a cseréptetőn, és a lúdtoll halk sercegéssel szántott a pergamenen, különben csend volt a néma, hideg teremben. Robert de Tremelay, a testvériség veterán lovagja előtt egy hatalmas méretű, bronzpántos kódex hevert kinyitva a márványból faragott táblán. A fekete bőrbe kötött könyv öreg lapjain hangyányi betűkkel rótt sorok kígyóztak a színes miniatúrák között. Az ősz férfi aranykeretes üveg olvasót csúsztatott a szöveg felett, miközben egy héber nyelvű szószedet segítségével jegyzeteket készített a fóliánshoz, amikor megzörgették az ajtót. A vastag tölgydeszkákra előbb kettőt, majd kis szünet után újból kettőt koppantott a kései látogató.
Robert de Tremelay sóhajtva becsukta a vaskos kötetet, és magához vette az alatta lapuló háromélű páncélszúró tőrt. Léptei visszhangot vertek az üres kápolnában, míg az ajtóig sétált. Kinyitotta a kéttenyérnyi kovácsoltvas kis ablakot. Az északról fújó szél hideg esőpermetet vágott az arcába.
– Ki jár itt? – kérdezte a kinti sötétséget.
– Igaz barátok, kik egy lovon jöttek – hangzott a felelet, mire elhúzta a reteszt és kitárta az ajtót. Három férfi lépett a szentélybe. Elsőként egy fiatal harcos egyszerű kereskedő ruhában, de a viaszosvászon köpeny alól tompán csillant ki egy normann kard meztelen pengéje. Szabad kezével lehúzta a fejéről a csuklyát. Rövidre vágott, sűrű, fekete haja nedvesen tapadt a koponyájára. Hidegszürke szeme gyanakvóan villant körbe a kápolna félhomályában.
– Az ifjú Jacques Berard! – mosolyodott el az ősz templomos, és karját nyújtotta, amit a fiú erősen megszorított. A másik jövevény is lekanyarította magáról a vizes lebernyeget, ami alól egy hosszú, fekete hajú, nőiesen finom arcélű fiatal lovag bukkant elő. Robert az ő alkarját is megszorította.
– Kristan! Alig ismertem rátok! Férfivá értetek.
– Kénytelenek voltak – mondta a harmadik látogató, egy élete delén járó, aszkéta vonású férfi. – A négy év bujkálás harcossá nevelte őket.
– Thibauld! – nyújtotta neki is a kezét Robert, és a két veterán testvér szomorúan összenézett.
– Kelemen végül megtette – mondta keserűen Thibauld. – Tegnapelőtt feloszlatta a rendet a zsinaton. Eddig tartott a remény. Eljöttünk a ránk jutó ereklyékért Craon preceptor vállalása szerint.
– Ő hol van?
– Lefogták Párizsban a rendház javával még a nagy tisztogatás napján.
– Hányan maradtatok? – kérdezte gyanakvóan Robert. Gondosan bezárta az ajtót, és bentebb invitálta vendégeit.
– Én, és a három frissen felavatott testvér. Meg egy bő tucatnyi hűséges fegyvernök – felelte az aszkéta arcú templomos csendesen, de szemében konok elszántság csillant. – Tudom, nem sok, de Craon esküje reám szállt. A rend élni fog. Ha mint egy széttört tükör egy szilánkja, akkor úgy. Mi egy igen kis szilánk leszünk. Eljöttünk az ereklyékért. Voltak mások is? Maradt nekünk valami?
– Mindenki eljött a feloszlatás hírére. Gerard de Naplouse és kísérete távozott utoljára napszálltakor. Toroga nagyúr van már csak, aki éjfélre ígérte magát. Vichier hónapokkal ezelőtt megüzente, hogy nem fog jönni. Így egy ládát elvihettek. Bizonyára lesz benne olyan, ami segítheti vállalásodat.
– Veled mi lesz, Robert?
– Ha az összes ereklyét kimenekítik, az én feladatom itt véget ért. Egy könyvtáros leszek könyvek nélkül, vagy egy kincstárnok kincsek nélkül – vonta meg a vállát az ősz lovag. – Az én rendházamnak írmagja sem maradt. Imával és elmélkedéssel fogom tölteni azt az időt, amit az Úr még nekem szán.
Újból megzörgették az ajtót. Ezúttal hosszan és erőszakosan.
– Kinyitni! A király nevében! – hallatszott át a vastag deszkákon a kiáltás.
A négy templomos az ajtó felé fordult. Thibauld és Kristan is fegyvert húzott.
– Nyiss ajtót Robert, és itt bent lesből rájuk rontunk – suttogta Jacques Berard, egy oszlop mögé húzódva. – Ha várunk, csak többen lesznek. Ezeken átvágjuk magunkat. Alois testvér a tonnerei úton vár ránk a fegyvernökökkel.
Az ősz lovag az ajtó felé indult, de megtorpant. Kint fém sikoltott fémen, fájdalomkiáltások fűszerezték a dulakodás zaját, majd húsz szívdobbanás és csend lett. Aztán kettőt koppantottak az ajtón, és meg kettőt.
Robert kinyitotta a kukucskálót.
– Ki jár itt?
– Nyisd ki az ajtót, Robert – felelte egy pincemély hang, amitől a kincstárnok megborzongott, de engedelmeskedett.
Hatalmas termetű férfi állt a küszöbön olajfekete vértben, tollakra emlékeztető vállvasakkal. Kiugró szemöldökcsontja alatt szúrós fekete szempár ült, ritkuló, de hosszúra nőtt haja kihangsúlyozta kéttenyérnyi homlokát. Mögötte a király katonái hevertek a lépcsőn, vagy a kövezett templomtér hideg tócsáiban. Egy lámpás még halványan pislákolt a fogantyúját markoló halott kézben. Fényudvarának peremén lovagtestvérek várakoztak némán, fekete vértekben, kivont pengékkel.
– Toroga sénéchal! – hajtott fejet Robert, és félreállt az ajtóból – Lépj be!
A lovag fél pillanatig tűnődőn nézte a bent állókat, a bejárat boltívén a kőkeresztet, aztán megrázta a fejét.
– Nem. Nem érünk rá udvariaskodni – csikorogta összesúrlódó sírköveket idéző hangján. – A többi kutya hamarosan a nyakunkon lesz. Sietnünk kell. Jean-Baptiste kihozza nekem a ládát.
Egy csinos, hollóhajú férfi lépett fel a lépcsőn. Nemesi vonalú arca sápadtan derengett a fekete lánccsuklya keretében. Szomorúan pillantott végig a társaságon, majd fejet hajtva elsietett mellettük a kápolna oltárfülkéjének irányába.
– Derék fiú! A kisebbiket, mert az az erősebb – mordult utána Toroga, majd Thibauldra bökött lánckesztyűs ujjával. – Benneteket illetne akkor az utolsó láda, ugye testvér?
– Igen, sénéchal – bólintott Thibauld, mire a baltával faragott arcú templomos féloldalasan elmosolyodott.
– Kicsit kevesen vagytok. Caron elevenen elrohadt az inkvizíció tömlöcében Funes-val együtt. A többieket felkoncolták. Egy rendház preceptor nélkül, káptalan nélkül, harcos testvérek nélkül… Maradtál te, és három, tejfogait épp csak elvesztett suhanc. Csatlakozzatok hozzánk, Thibauld! Erős ház vagyunk, és én már megtaláltam az utat, hogy túléljünk és felemelkedjünk!
Ne hallgass rá, ifjú Oroszlán! Rosszféle kipárolgása van! Nagyon rosszféle. Fekete örvénybe húzna. Vágjuk le, míg nem késő! – hallotta a hangot Jacques Berard a bal szeme mögött, de olyan erősen, hogy majdnem kirántotta a kardját. Inkább gyorsan elkapta a kezét a fegyver markolatáról. Toroga szénfekete szeme baljósan rávillant, mintha ő is meghallotta volna a hangot. Szerencsére Thibauld pont előrelépett békítően felemelt karokkal, és kitakarta őket egymás elől.
– Köszönöm a nagylelkű ajánlatot sénéchal, de esküt tettem Caronnak. A saját utunkat kell járnunk.
– Akkor hát fussatok, míg csak birtok. Előbb-utóbb nem lesz hová bújnotok. Kár a rátok bízott ereklyékért – rántotta meg széles vállát Toroga, majd bosszúsan elfordult, és lesietett a lépcsőn.
– Jól döntöttél, testvér – suttogta egy hang mögöttük, mire szinte ijedten megperdültek. Jean-Baptiste jött elő a sötétből egy kőrisfa ládát cipelve. Sápadt arcából vakítóan kék szempár nézett rájuk. Ebben a tekintetben végtelen szomorúság és beletörődés honolt.
– A mi utunk a homályba vezet, hol nem vár más, csak a kárhozat – mondta halkan. – Fussatok keletnek, ahová nem ér el Fülöp keze. Léka várában van Frangepán Ottó, kit vértestvéremmé fogadtam. Igaz ember, és kiváló lovag. Bizton számíthattok a segítségére.
– Léka? A magyarok országában? – hökkent meg Kristan. – Ott Fülöp kuzinja lett a király.
– Az most egy darázsfészek féltucat marakodó kiskirállyal. Károly Róbert nem szívleli Fülöpöt, és most kisebb gondja is nagyobb, mint kiszolgálni kuzinja szeszélyeit – vetett ellent állát dörzsölgetve Thibauld. – Ráadásul nem csak a te vértestvéred van ott. Radványi Gyula preceptor a barátom, tárt karokkal fog fogadni minket. Ott rendezzük a sorainkat.
Ránézett a megtört tekintetű lovagra.
– Gyere velünk, Jean-Baptiste – kérte halkan, de a kékszemű harcos megrázta a fejét.
– Nem tehetem. Ez az én rendházam. Követnem kell Torogat, bármerre is tartson. Isten vigyázza utatokat! Ne késlekedjetek! À moi, beau sire!
A ládával a kezében kifordult az ajtón, és vissza se nézve lesietett a lépcsőn. Pár lépés után elnyelte a sötétség, akárcsak a teret vigyázó testvéreit. A kápolna előtt csak a holtak maradtak.
– Fogadjátok meg a tanácsát, és siessetek! A hajnallal újabb katonák fognak érkezni – mondta Robert, és az oltárfülke felé mutatott. – Vigyétek az ereklyéket!
A két ifjú lovag nekiveselkedett, és kicipelték a vasalt ládát az esőbe. Robert az olvasópulthoz lépett, és szinte atyai szeretettel simított végig a könyv kopott bőrkötésén, mielőtt felemelte.
– Ezt te vedd magadhoz, Thibauld! – nyújtotta át a szikár arcú lovagnak, aki megilletődötten vette kézbe a hatalmas, súlyos kódexet. – Tudom, hogy mindig is vágytál rá.
– Melkhior könyve? – suttogta áhítattal. – De hát hogyan?
– Kivettem a kőrisfa ládából. Nem akartam, hogy… beszennyeződjön. Toroga felkoncolna minket, ha tudná, mitől fosztottam meg, de ezt mindenképp jó kezekben akartam tudni. Nálad, testvérem. Rajtam kívül te tudod igazán értékelni. És kettőnk közül te vagy jártas a művészetben. Hasznát fogod venni. Benne van az olvasó. Az mindenképp kell hozzá.
– Gyere velünk, Robert! – szorította magához a kódexet Thibauld. A ruháin át is érezte az ereklye forró kisugárzását. – Ezzel a könyvvel hatalmat nyerünk az idő felett, ha minden elveszett.
– Öreg vagyok már a futáshoz és a harchoz – sóhajtotta lemondóan az ősz lovag.
– Akárcsak én. De nem a változáshoz és a tudáshoz. Ha minden kötél szakad, együtt felhasználhatjuk a könyvet!
– Megtagadnád az Ő akaratát? Végképp elkárhoznánk! – sóhajtotta Robert, de hangjából nem felháborodás csendült ki, csak bizonytalanság. – Kiszakítanánk a lelkünket ebből a valóságból.
– Bármikor visszatérhetünk ide – fogta meg barátja vállát Thibauld. – Ebben rejlik az ereje.
– De már csak vendégként! Idegen testek, idegen elmék vándoraiként. Magunk maradnánk a semmi közepén, mert ezzel kivonnánk magunkat az Ő fennhatósága alól. Ez a kárhozat, testvér. Biztosan ezt akarod?
– Csak a legvégső esetben. Ha már nem lesz más út, ha már nem lesz hová futni. Akkor, de csakis akkor elhagyjuk ezt a porhüvelyt, és megvárjuk, míg elfelednek minket. Ne mondd, hogy nem vonz az ismeretlen! És a tudás. Az eljövendő korok tudása – mosolygott ravaszul Thibauld, majd sóhajtva hozzátette: – Nekem pedig kell valaki, aki vigyáz kicsit az ifjú testvérekre. Nem hagyhatom őket felügyelet nélkül. Még valami butaságot csinálnának.
– Miért? Te hol leszel? – hökkent meg a másik.
– Nálunk is maradt pár ereklye. Például Lahmen köpönyege. Értek kicsit a szövéshez. Beleszövöm magam úgy a valóságba, hogy halvány legyek. Senki avatatlannak nem fogok feltűnni. Egy árny leszek csupán, míg a köpönyeg ereje kitart. Lékába vágtatok Radványi preceptorhoz, és tanácskozunk. Ti meghúzódtok Metzben az ereklyékkel a visszatértemig. Számítok rád ebben az utolsó, nagy kalandban – mosolygott Thibauld, és mutatóujjával megkopogtatta a fekete könyvet. – Ha minden a legrosszabb módon alakul, legfeljebb meglátod az eljövendőt.
Robert de Tremelay elgondolkodva simogatta hosszú szakállát, de szemén már látszott, hogy kedvére való a lehetőség. Elmosolyodott.
– Ám legyen így!

Kárhozott Testvériség

1312. Magyar Királyság, Léka

 

Léka várától egy hosszú vágtányira, a Gyöngyös-patak partján lévő dombon apró pásztorkunyhó állt, ahonnan Hosszúszegig be lehetett látni a borostyánkői utat. A kunyhó mögött fegyvernökök kockáztak, mellettük nehézcsontú harci mének, és könnyűléptű, csukafejű arabs lovak legeltek pányvára vetve, előtte pedig kecskelábú asztal volt felállítva egy vén diófa árnyékában, amiről Károly Armand falatozott. A hatalmas termetű lovag megszegte a cipót, és szalonnacsíkokat szelt hozzá. Vele szemben sihederkorból alig kinőtt, keskeny vállú fiatalember feszengett a széknek kinevezett fatuskón vastag gambesonban , oldalán talján rövid karddal.

– Egyél, Albert – intett egy tőrre szúrt húsos szalonnakockával a kései früstök felé Armand. – Ne kéresd magad.
– Nem kívánom – felelte a fiú le se véve a szemét az útról. Lába ideges táncot járt, mint aki felpattanni készül a helyéről.
– Rád férne pedig – mondta tele szájjal Armand. – Elég kis csesznye vagy. Hogy lesz így erőd a kardhoz, ha ideér az ellen?
– Te hogy tudsz itt falatozni, mikor mindjárt rajtunk ütnek?! – fakadt ki a fiú, és végre felpattant. – Janó mondta, hogy száz fegyveres tart erre Borostyánkő felől, te meg itt lakomázol, mint akinek nincs is jobb dolga!
Károly Armand lenyelte a falatot, és nyugodtan vágott hozzá egy karika sós lében pácolt fehérrépát.
– A király serege Fehérvárott szállt táborba, és még gyülekeznek – felelte, és bekapta a répaszeletet. – Két hétig a színüket se fogjuk látni, és van ott, ki figyelje őket. Borostyánkő amúgy is az ellenkező irányban van. Milyen had jönne onnan? Tán Szép Fülöp maga?
– Száz fegyveres, és felénk tartanak! Szóljunk Ottónak! Vagy az apádnak!
– Minek? Itt fognak eljönni előttünk, nem máshol. És száz? Aha. És ezt a Pákász Janó mondta?
– Igen.
– Akkor lesz az legfeljebb két tucat. Janó húszig tud számolni, addig is csak akkor, ha mezítláb van.
Albert nagy szusszanással kifújta a levegőt, aztán elnevette magát.
– Hogy tudsz ilyen nyugodtan ülni, mikor a király haddal készül ellenünk?
– Hát mit csináljak? Feszengjek, és rágjam magam a szalonna helyett, mint te? A had akkor is idejön. Aztán még ki tudja, mi lesz. A preceptor megegyezhet a királlyal úgy, hogy Fülöp ne tudjon róla. A vránai rendház is ígért segítséget. A francia rendház zsebében is lapulhat még valami. Akkor keljünk át a folyón, ha odaértünk a hídhoz.
Egy lovas közeledett vágtatva a patak felől. Bőrvértes fegyvernök szökkent le a nyeregből a diófa alatt, és az út felé mutatott.
– Itten jön a had, nagyuram! – lihegte a kesehajú fiú, mire Armand nyögve felállt a fatuskóról, és tenyere árnyékából végigfürkészte a láthatárt. Meglátta a vasakon megcsillanó napfényt a patakparton. Sóhajtott egyet, és nyakon legyintette a fegyvernököt.
– Százan, mi? Jó, ha húszan vannak. Aztán a zászlót, mi alatt vonulnak, láttad-e? Na, eredj Janó, vágtass a várba, és mondd meg a preceptor úrnak, hogy vendégeink érkeznek.

 

A lovak patái alól magasra verődő por felhője már akkor elárulta a karaván érkezését, amikor azok még ki sem kanyarodtak a Borostyánkői út dombja mögül. A preceptor a külső vár kaputornyának pártázatára könyökölve nézte végig, ahogy az előőrsöt adó lovag és három fegyvernöke elérte a kaptatót. A bal oldali fegyvernök nyeregkápájához erősített zászlótartón ott csapkodott a fekete-fehér gonfalon baucent, közepén a vörös kereszttel.
– Tudják már, hogy hiába futottak eddig? – könyökölt a preceptor mellé Ottó, az idősebbik Frangepán fivér. A harmincas éveinek elején járó lovag napcserzette arcán egymással versengtek az elsőbbségért a ráncok és a sebhelyek. Radványi preceptor megrázta a fejét.
– Nem. Mikor igent mondtam Thibauldnak, az Anjou Károly még kegyelmet ígért. Most már törvényen kívüliek vagyunk itt is, mint mindenhol máshol.
– Hova mennek így tovább?
A kaptatón feltűnt a zömök batár, melyet négy szürke ló vontatott. Lovagok és fegyvernökök óvón fogták védőgyűrűbe, sötétre pácolt tölgyfából épített bakjáról is nyílpuskás katonák vigyázták az utat. A preceptor tekintete megpihent a batár vasalt ajtajára festett címeren.
– Sehová, fiam. Innen már sehová. Mindenhol ez vár ránk. Talán, ha korábban tudjuk… Elindulhattak volna Tomarba, vagy Skóciába. De már nem juthatnak át. Magukkal hozták az ereklyéket. Látod? Az ott elöl Jacques Berard. Fiatal testvér, de páratlan kardforgató hírében áll. Magam is láttam egyszer vívni Lyonban, a fegyvernökök viadalán. Még suhanc volt, de megjegyeztem a nevét. A kardja meg egy olyan ereklye, amit feltétlen meg kell nézned!
– Károly Róbert haddal fog jönni. Vele nem dacolhatunk, akárhány ősi ereklyét is hoztak magukkal a testvérek Franciahonból.
A preceptor ellökte magát a kövektől, és kinyújtózott.
– Legalább tizenöt nap, míg ideér a serege. De inkább húsz. Addig a felfogadott kőszegi mesterek megerősítik a várat. Egy ideig kitartunk. Hátha sikerül megalkudnunk az új királlyal. Ha meg nem… Thibaulddal erre is végig disputáltunk egy stratégiát. Minden nap végig fogjuk vizitálni a sorsfonalat, hogy elébe menjünk a dolgoknak, és ha szükséges csavarjunk egyet a szálakon. Ha meg már elkerülhetetlen a baj, akkor használni fogjuk Melkhior könyvét, hogy néhány testvér átszökhessen az örökkévalóságba. A rend vagy így vagy úgy, de tovább fog élni, ezt már eldöntöttük.
A kapuboltozat alól felharsant Károly gróf kürtje, és a rács csikorogva elkezdett felemelkedni. Radványi preceptor összerezzent, mint aki rossz álomból ébred.
– De ne gondoljunk egyből arra, hogy a legsötétebb út kapuját kell kinyitnunk. Legyünk bizakodóak! Most pedig gyere, fiam! Fogadjuk illendően Thibauldot, és a vele érkezett testvéreinket.

Jacques Berard derekával az ablakfülke padjának támaszkodva végignézett kardja pengéjén, majd az eredménnyel elégedetlenül a fenőkövet újra és újra végigfuttatta a fegyver élén. Megnyugtatta a monoton hang, ahogy a kő és az acél egy kurta sikoltással egymásnak feszült. Az ólmos színű normann kard élén csupán egy sekély csorba volt. Mikor egyik hírneves korábbi gazdája végét közeledni érezvén megpróbálta eltörni, egy márvány asztalra sújtott vele, nehogy a csodálatos fegyver méltatlan kezekbe jusson. Ám a penge kenyérként szelte a márványlapot minden egyes csapással, és pusztán körömnyi csorbulást szenvedett az éle. A dicső Roland lovag mártírhalált halt ugyan azon az eónokkal ezelőtti napon, de a penge túlélt, és ezáltal benne egy szilánknyi a jó Roland esszenciájából is.
Jacques némán mozgó ajkakkal beszélt a fegyverhez, miközben letette a követ, és egy olajba mártott szarvasbőrrel átdörgölte a vasat.
Csikorogva nyílt ki a folyosó végén a kincstár ajtaja, majd Kristan testvér és a helyi számadó sergent lépett ki rajta a rend vasalt ládáját cipelve, melynek bronzpántos teteje nyitva ásított, felfedve a méhében hordozott kincseket. Kristan ballal markolta a pectus vaskarikáját, jobbjával pedig belenyúlva sorra egy-egy tárgyat rakott az ablakfülkék padjára, vagy csak a fal mellé a padlóra. Ide egy kelyhet, oda egy ezüstözött gerincű kódexet, amoda egy aranyozott tekercstartót. Jacques értetlenül nézte a jelenetet, majd a pengét csókkal, illetve a fegyverövén lógó hüvelybe csúsztatta, és elébük ment. Rendtársa szürke szeme rávillant a most szabadon hagyott, asszonyosan hosszú, fekete hajzuhataga alól, és markában egy aranyfonállal hímzett bőrkesztyűvel a ládára mutatott.
– Segíts, Jacq! Mindenhová tegyél egyet!
– Mivégre? – nézett értetlenül a lovag, de engedelmesen kivett egy dúsan vésett obszidián sárkánygömböt. Nem volt misztikus beavatott, de láncszemekkel varrt fegyverkesztyűjén át is érezte az erejét. A bizsergést a csontjaiban, és a fémes ízt a szájában.
– Radványi preceptor utasítására. Hogy a pórok találjanak rájuk még a johanniták előtt. A mohó kezek árnyéka a legbiztosabb menedék az ereklyéknek. Ha nem pusztítják el őket, a rend előbb-utóbb majd visszaszerzi mind.
Jacques letette a padra a sárkánygömböt. A tömör ónix baljósan koppant a tölgydeszkán.
– Akkor már nem várhatunk segítséget a vránai rendházból. – Nem kérdezte, inkább kijelentette, miközben egy aranycsatos ereklyetartót emelt ki a ládából, amit a másik kettő sietve már tovább is vitt a lovagterem felé.
– De mivégre a kapkodás? Fél esztendeig is kitarthatunk e falak között.
– A preceptor beletekintett a sorsfonálba. A mai napon véget ér az ostrom! – suttogta Kristan, és egy olyan ékkövekkel kirakott vadászkürtöt vetett a poros padlóra, aminek csak a kövei hat jobbágyfalu árát érték.
– Thibauld és Robert testvér már előkészítette az oltárkövet Melkhior könyvének felébresztéséhez.
Jacques tettetett nemtörődömséggel megrántotta a vállát, majd végigmutatott nyurga alakján.
– Én ragaszkodom ehhez a csinos kis testhez, úgyhogy maradok! Mikor jelölik ki a vándorokat?
– Amint a könyv felébredt. Felét Thibauld választja közülünk, felét Radványi Gyula preceptor a lékaiak közül.
Kintről kiáltások hangoztak, majd egy repedt rézkürt fújt recsegős riadót.
– Fegyverbe! Betörtek a várba! À moi, beau sire! Beauséant à la rescousse!
Hallották az alsóvár felől Radványi preceptor kiáltását, majd fegyvercsörgést, és sikolyokat. A már majdnem kiürült ládát félredobva mind a hárman fegyvert rántottak és lerohantak az udvarra.
A felső vár kapujában maga a preceptor állt fehér általvetőjében idegen fegyveresek árjának feszülve kardjával és pajzsával. A hullámokban rárontó harcosok úgy törtek meg rajta, mint a tajték a sziklán. Lába előtt már féltucat halott vagy súlyosan sebesült férfi hevert. A preceptor két fegyvernöke a kapuházba szorult, ahogy megpróbálták leengedni a rácsot, de csúnyán összevagdosták őket a betörő fegyveresek.
Jacq, Kristan és a számadó sergent vad rikoltással vetette rá magát az ellenre, és mögöttük Alois testvér szaladt ki az öregtoronyból lándzsás fegyvernökökkel a sarkában.
Jacques felülről sújtott le egy idegen fegyveresre, ki a szekerce nyelét emelte a csapás útjába. A kard szinte ellenállás nélkül hasította át a fát, a láncinget, és alatta a húst, meg csontot. A templomos kardmester az összecsukló testet a többi közé rúgta, majd jobbról felzárkózott a preceptor mellé.
– Elárultak minket! A rejtekalagúton vezette be őket valaki! – lihegte a magyar mester, miközben pajzsa élével bezúzott egy védtelenül hagyott torkot, majd nehéz fattyúkardjával keresztbe suhintott maga előtt, hogy teret nyerjen. – Vissza kell jutnunk a Burgfriedbe!
Jacq megakasztott egy tőrdöfést, majd torkon szúrta a támadóját. Feltűnt neki, hogy a rájuk rontók nem Anjou Károly színeit viselik, mit az ostromlók, hanem szedett-vedett bőrvérteket, holtakról lehúzott ócska láncingeket. Inkább voltak koncért harcoló zsoldosok, mint katonák. Az imént torkon szúrt nagydarab férfi ismerős volt neki. Akárcsak az a szakállas félszemű, aki a helyére lépett. Ekkor hirtelen beugrott neki. A kőszegi ácsmester segédei! A városi kőmíves és ácsmestereket alig két hete bocsátották el busás fizetséggel a megerősítő munkálatok után.
– A kőszegiek! Ők hozták ránk őket! – csikorogta a fiatal lovag, és elvezetve a csípőjének irányzott szablyavágást a félszemű lábikrájába döfött. Gonoszul megcsavarta a pengét, mielőtt kirántotta a sebből, mire az ácsból zsoldossá avanzsált támadója sikoltva felbukott.
– Vágd őket fiam! Míg egy is emeli a kezét! – nézett körbe a preceptor, miután pajzsa egy fedetlen kobakon kondult, és szétzúzta a férfi orrát. – Hátráljunk vissza a várba!
– Mi lesz Károly gróffal?
Az alsó várból is csatazaj szállt fel, ahogy a rejtekutakon betörő csapatok megtámadták a kapuőrséget, vagy belülről rontottak rá a falakat vigyázókra.
– Nem tehetünk mást! Az öregvár az utolsó védvonal! Aki kívül reked, elveszett! Vissza a várba!
De akkor már a falakon is másztak át az ostromlók, mint tavasszal a bodobácsok. Kihasználták, hogy a védők mind a kaput próbálják tartani, így lajtorjákkal leküzdötték a falakat, majd az udvarra beszökkenő előőrs védelmi állást vett fel a fal tövében, hogy a többiek is követhessék őket. Példás szervezettséggel álltak azonnal egységbe, és elvágták az udvaron hadakozó várvédőket az öregtoronytól. Ezek a harcosok már az Anjou király kék alapon sárga liliomjait viselték általvetőjükön. Egy fiatal johannita lovag vezette őket. Az ostromlétra mászás miatt csak gambesont és lánccsuklyát viselt a nyolcágú kereszt jelvényes fekete köpenye alatt, de kezében ott villogott a hosszú kard.
Alois testvér hét fegyvernökkel nekik fordult és megpróbálta szétzilálni a sorokat, de visszaszorították őket. A külső vár kapuját végül belülről kinyitották a zsoldosok, és páncélos johanniták, meg kék-sárga fegyverköpenyes katonák özönlöttek át rajta diadalittas ordítással.
– A várba! Átvágunk rajtuk! Sanguis redundandiam! – rikoltotta a mágikus szavakat Radványi, és megperdülve az épület felé tört. Az utolsó hangok olyan mélyről rezegtek fel a torkában, hogy szája szélét elöntötte a vér, de hadi zászlóként magasba emelt pengéje sáfrányszín lüktetéssel csillant meg. A hatalommal átitatott szó, amit kimondott, egy pillanatra zavaró viszketéssel kúszott be a fegyvertársai elméjébe, hogy azután mint folyékony tűz áradjon szét az ereikben. Vérszomjasan, egy torokként üvöltöttek fel.
A mester helyére a számadó sergent és két fegyvernök lépett a kapuboltozat alá, hogy önfeláldozóan feltartóztassák a több tucatnyi támadót. A három lovag és a megmaradt fegyvernökök rohamozó vezetőjükhöz zárkóztak. Halálos éket alkotva rárontottak a belső udvarba bejutott támadókra. A lakótorony vasalt tölgyfa kapuja is kinyílt az ostromlók mögött, majd Thibauld testvér szökkent ki rajta két fegyvernökkel. Meglepetésből, hátulról csaptak le a hármas sorú hadrendben felálló katonákra. Épp akkor, mikor a preceptor jobbján Jacques-al, balján Kristannal az első sorba csapódott. Úgy rohantak rájuk, mint az apokalipszis lovasai. A belső tűz feszítette az izmaikat, és sáfrányszín lobbot vetett a szemükben. Az ölés vágyától elnyílt szájjal ziháltak, és szétszórták az ellent, akár vihar a pelyvát.
A pillekönnyűvé lett kardok végtagokat metszettek le, és mellkasokat döftek át. Szinte megrészegülve a vérmámortól aprították a megrettenve hátráló harcosokat. Két csatlós élete árán átvágták magukat Thibauld testvérhez, majd elkezdtek behátrálni a kapun. A demoralizált katonák nem tudták volna megakadályozni ezt, de ekkor a fiatal johannita imával az ajkán előreszökkent, és kardja kígyósebesen villant. Hegye megmerült a felemelt kardú preceptor hónaljában, reccsenve találva meg az utat a sodronyszemek között, majd arasznyi vércsíkkal szennyezve bukkant elő onnan. A fattyúkard tompa fénye egy utolsó lobbanással kihunyt, és a fegyver a földre esett, ahogy az őt fogó kéz ujjai elgyengültek. A mámort és a sáfrányszín tüzet száraz szél fújta ki a templomosokból, nem hagyva mást maga mögött, csak fáradt kábultságot.
A támadók megújult erővel csaptak rájuk, beszorítva őket a várba. Thibauld és Kristan megragadták a megtántorodó preceptort, és a folyosóra menekítették. Jacq Alois testvérrel és négy megmaradt fegyvernökkel próbálta bezárni a kaput, de lépésről lépésre szorultak hátra a küszöbről, ahová benyomult az ellen.
A belső vár kapuboltozatát védő sergentet és két társát végül felkoncolta a túlerő. A belső udvarba rontó csapatok átgázoltak földre zuhant testükön. Egy iramodás csupán, és elérik a lakótornyot.
– Nem tudjuk bezárni! Itt veszünk! – hörögte Alois, és a kilátástalanság felett érzett dühében egy visszakezes csapással kettéhasította egy férfi mellkasát. Jacques csípőn szúrt egy másikat, majd a hátratántorodó férfi helyére belépő johannitával keresztezett pengét.
Őt nem ölhetem meg, ifjú Oroszlán! Krisztus igaz katonája! – hallotta a fejében a hangot Jacq, miközben acél csendült acélon.
– Ne hagyj cserben! – sziszegte a lovag, hárítva egy fejre irányzott döfést, majd lefelé kényszerítette a másik kardját.
Tudod jól, hogy esküm köt! Nem zsoldos, igaz hittel harcol! Nem vehetem életét!
– Tudom, Frederígó. Akkor valóban itt pusztulunk! – zihálta a templomos, és egy mesteri csuklócsellel a johannita szíve felé döfött, de az utolsó pillanatban – mintha önálló akarata lenne – félreszaladt a penge, s csak a támadó bicepszét sértette meg. A johannita válaszcsapása viszont a bal szemétől az álláig felhasította a lovag arcát.
– Vár a sátán, eretnek! – sziszegte a szalmaszőke hajú, szeplős lovag a meghátráló templomosnak, akinek a saját vére fröccsent a szemébe. Jacq időlegesen elvakítva újabb két lépést hátrált az ajtótól, így még több katona nyomakodott be a johannita mögé. Az egyik fegyvernök mozdulatlanul hevert már a padlón, és egy másik csapásai is lassúdtak, ahogy combsebéből lüktetve ömlött a vér.
– Nem vagyok eretnek! – zihálta Jacques, miután kirázta a szeméből a vért, és fogást váltott a kardján. – Félem az Istent, és hiszem egyfiát, Krisztus Úrunkat! De nem állok lehajtott fejjel a sötétben! Én látom a valót!
Összeszorította a fogát, és bízva a mellvértjében, belelépett a következő csapásba. A johannita pengéje szikrát vetve lecsúszott a vállvasáról, ő viszont a markolatgombbal a másik szeme közé sújtott. A szőke lovag megtántorodott az ütéstől, Jacq pedig baljával utána kapott. A másik öve mellől kirántotta a díszes markolatú, gonoszul hegyes misecordia-t , és átdöfte a gambesont a lovag szíve felett. A fiatal lovag mogyoróbarna szeme döbbent csodálkozással meredt gyilkosára, aki elengedte a tőrt, és egy pillanatra megérintette a másik arcát.
– Sajnálom, testvér! Isten bocsásson meg mindkettőnknek!
A halálra sebzett lovag térdre esett, majd a falhoz zuhant, mikor csatlósai félresodorták, hogy ledöfjék végre a sebzett templomost.
Ekkor rekedt kürtszó hangzott kintről. Károly gróf kürtje. Az agg hadfi és medvetermetű fia tört előre a külsővár felől nyomában a Frangepán testvérekkel és nyolc fegyvernökkel. Belehasítottak a torony kapujában feltorlódott ellenségbe, rést vágva a sorokon eljutottak a kapuig. Az ifjabbik Károly gróf és a két Frangepán fiú beszökkent a kapun, villámgyors csapásokat osztogatva a két tűz közé szorult katonáknak. Az idősebb Károly a megmaradt fegyvernökeivel kívülről elállva az utat fedezte őket. Önfeláldozóan, pár pillanatra megakasztották a támadók rohamát, míg a Frangepán testvérek belülről bezárták a kaput, és helyére tolták a majd combvastag keresztrudat. Az öreg Károly gróf diadalittas kacaja kísérte kintről a keresztrúd zengő csattanását. Fia, Armand, tehetetlenségében és a veszteségtől áthatva belülről úgy markolt az ajtó fájába, mintha eleven embert ragadna meg. Homlokát egy pillanatra a keresztrúdhoz nyomta, tisztán hallatszott, ahogy fogai összecsikordultak. Aztán dühös morranással megfordult, félrelökte Aloist, meg a talpon maradt két fegyvernököt, hogy hozzáférjen az ajtó belső oldalán rekedt utolsó, még harcképes anjou katonához. Héttollú buzogánya zúgva sújtott le újra és újra, vörös cseppekből rajzolt csíkokat a fehérre meszelt plafonra és falakra. Aztán csend lett, csak kívülről szüremlett be fegyvercsörgés és fájdalomkiáltások.
Élesen sikoltott fel a zsanér, mikor kinyílt a lovagterem ajtaja. Thibauld lépett ki rajta, és félrehajtott fejjel végignézett rajtuk. Arannyal hímzett, zöld partus köntöst viselt, kezében csavart pásztorbot.
– Hetet! Hetet tudok átszőni a könyvvel vándornak! Magammal együtt!
Lihegve meredtek egymásra a holttestek felett. Öt lovag a testvériségből. Bent már ott van Radványi Gyula preceptor Kristannel és Robert testvérrel. Thibauldon kívül még hárman mehettek át az ajtón, hogy az örökkévalóságba szökjenek. Ki lesz az a kettő, aki itt marad? Az ajtóra ekkor kezdtek kívülről zuhogni a baltacsapások. Jacq leszakította az általvetője elejét, és vérző arcára szorította.
– Én maradok, testvérek – suttogta rekedten. Thibauld biccentett felé köszönete jeléül.
– Te, és Albert vagytok a legfiatalabb tagok.
Az idősebbik Frangepán habozás nélkül kamaszkorból alig kinőtt öccse elé lépett.
– Én! Én maradok Albert helyett! Őt vidd el!
Thibauld megrázta a fejét.
– Minél idősebb a lélek, és minél mélyebben érintette meg a tudás, annál nagyobb a siker esélye az átlényegülésben! Valamint a te hangodra, Ottó, szükségem van a litániához!
Alois, aki eddig a falhoz csúszva ült, most zörögve, fáradtan feltápászkodott. Oldalát nem csak az ellenség vére festette vörösre, hanem a sajátja is. Kibomlott, sötét hajjal keretezett sápadt arca viaszosan fénylett.
– Majd én. Én maradok. Nem érzek magamban elég erőt, hogy tudjak koncentrálni.
Thibauld végignézett rajta, és bólintott.
– Áldozatotok nem lesz hiába való. A rend élni fog!
Fejet hajtott feléjük, majd belépett a lovagterembe. A kiválasztott három lovag követte a szertartásmestert. Mindegyik tradicionális alkarfogással búcsúzott a hátramaradó két lovagtól, de még a két fegyvernöktől is. Fémes csattanással záródott be mögöttük a lovagterem kétszárnyú ajtaja. A lakótorony vastag tölgyfa kapuja még kitartott, de a kintről folyamatosan rázáporozó csapásokból sejthető volt, hogy legfeljebb másfélszáz szívdobbanás múlva engedni fog, és megjelenik az első rés.
Alois lehúzta ujjáról a nagy, ametiszt köves gyűrűt, rövid csókkal illette, majd az egyik halott, kék-sárga fegyverköpenyt viselő katona ujjára húzta.
– Ha nálam találnák, a papok megvizsgálnák, majd elpusztítanák. Pótolhatatlan veszteség lenne – mondta magyarázatképpen, és szeme szomorúan pihent meg az ékszeren. – Így viszont a rendnek lesz esélye visszaszerezni.
Jacq bólintott, majd előhúzta a kardját.
Engem nem fenyeget veszély! – mondta a bal szeme mögött a hang.A markolatgombomba az igaz kereszt egy szilánkját foglalták! Csak ennek kisugárzását fogják érezni a vizitátor atyák, míg eskümet megtartom! És nem szólalok meg, míg méltó lélek rám nem talál. Csupán eszköz leszek!
– Ezt lesz a legnehezebb megállnod. A hallgatást – morogta Jacq, és a halott johannita övén lévő hüvelybe csúsztatta a kardot. – Isten óvjon, Don Frederígó!
Az ajtó ekkor hosszában megrepedt, és egy szekerce szakálla harapott át a résen. Jacq felvette a johannita kardját, és suhintott vele párat. Páratlanul könnyű, és csodálatosan megmunkált toledói penge volt, de nyomába se érhetett az imént letett normann kardnak. Arra a húsz-huszonöt szívdobbanásnyi időre viszont épp megfelelt. Alois mellé lépett, és megmarkolta az alkarját.
– Köszönöm, hogy mellettem vagy, testvér!
– Enyém a megtiszteltetés, testvér!
Alois a fegyvernökökhöz fordult, akik suttogva imádkoztak.
– Mi a nevetek?
– Daumier, nagyuram!
– Lovis.
Mindkettőjüket megölelte, és Jacq is kezet fogott velük.
A zsanérok felsírtak, és egy alkarhosszú fadarab fordult ki a gerendákból.
– Halál rátok, sátánnak rühös kutyái! – ordított be magyarul egy férfi a résen, himlőmarta arcát teljesen a kapuhoz szorítva. A zsanérok fájdalmasan felsírtak, ahogy a fém belefeszült a fába. Hatvan szívdobbanás, és bent lesznek.
A lovagterem kétszárnyú ajtaja nyikkanva kitárult, és Thibauld tűnt fel újra. Pillanatnyi hezitálás után Jacq-ra mutatott a pásztorbottal.
– Tudod az elengedés liturgiáit?
A fiatal templomos bólintott.
– Akkor gyere! Radványi preceptor az imént belehalt a sebeibe. Siess!
Jacq egy pillanatra még letérdelt, és megérintette a kardot.
– Visszaszerezlek! – ígérte, majd felállt, és követte Thibauldot. Alois megérintette a vállát.
– A gyűrűt is, testvér!
Jacq rámarkolt a vállán pihenő kézre, és megszorította.
– Mindent visszaszerzünk!

Kövesd az írót a Facebookon!

Akció!

Original price was: 3590,00 Ft.Current price is: 1795,00 Ft.

Ian Pole: Kárhozott Testvériség

Kiadó: Stílus és Technika
Oldalak száma: 260
Megjelenés: 2024
Kötés: Kartonált
ISBN: 978-615-6748-05-8
Méret: 130 mm x 190 mm x 22 mm
Borító: Nagy Gergely

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0