Mészáros Lajos

Levelek a mennybe

December 24. (délelőtt)

A Lidlben karácsonyi dalok szóltak, a polcok, amik egy hete még roskadásig voltak telve játékokkal és ünnepi díszekkel, ledfűzérekkel, akciós termékekkel, azokon mára csak odahányt maradékok árválkodtak, a mélyen megbecsült vevők bosszantására, kik testükben valami furcsa bizsergéssel és kezükben böhöm nagy bevásárlókocsikkal kerülgették egymást a szűk sorok között, hogy bár az utolsó pillanatban, de megszerezzék azokat a termékeket, amikre tulajdonképpen még aznap reggel sem gondoltak (álmukban se) potenciális ajándékötletként (bármi jó lesz már, csak legyen valami a fa alatt), tették mindezt természetesen szigorúan a csengő-bongó muzsika taktusaira, jobbra-balra sasszézva, ügyet sem vetve arra a mogorva ábrázatú, borostás, üres tekintetű, mindösszesen egy üveg akciós whiskyvel, egy zacskónyi vizes zsemlével (három darab), és száz grammnyi, fóliába, valamint védőgázba burkolt, szeletelt párizsival ténfergő alakra, aki, mint egy flippergolyó pattogott a bevásárlókocsik közt, hol ide, hol oda ütődve, mintha világ életében ezt a ténfergő dülöngélést gyakorolta volna, holott tudható, hogy gyermekkorában azért kifejezetten boldog és önfeledt létezés volt osztályrésze, mely csak később csapott át csapodár életvitelbe, melynek folyamán Lajoss, a leghírhedtebb ihlettelen íróvá vált bizonyos helyeken, például az elit irodalmi körökben, ahová egyébként akkor sem lett volna bejárása, ha minden kétséget kizáróan bizonyítani tudja tehetségét, mondjuk egy átütő sikert arató novellával vagy regénnyel, mert ezekbe a megtisztelő magasságokba, hogy keblére ölelje őt ez az ingyen nem hízelgő közeg, minimum elvárás, hogy a feltörekvő valaki jó kapcsolatokat ápoljon beépült célszemélyekkel (legalább eggyel), a közösségi oldalakon ezrével gyűjtse a követőket (bármilyen módszerrel), és ugye tudjuk, hogy ezek egyikében sem erős a Lajoss, ahogy annyi másban sem csillogtatja a mélyben rejtőző képességeit, pedig ha valaki, hát én tudom, lakozik benne annyi kurázsi, hogy akár a saját hajánál fogva kirángathassa önmagát ebből az apátiából, ebből az úgynevezett írói válságból, mert egyrészt, mint tudják születése óta ismerem, másrészt pedig sok kutyaütőt láttam már szolid vagy akár országos méretű sikereket elérni a szépirodalomban, mindössze annyi tehetséggel, ami elférne egy gyufásskatulyában, és éppen emiatt döntöttem úgy tavaly karácsonykor, hogy segítek rajta azzal a tollal, amitől majd ihletet kap, és magára talál végre-valahára.***

Persze elszúrta, emlékezhetnek rá. Ő. A kivétel, torzonborz hajjal, borostás, nyúzott képével, a whiskyvel, a szottyos zsemlékkel és a fancsali ábrázattal, elszúrta. Az ajándékba adott írószerszám már másnap reggel elveszett, és Lajoss mélyebbre süllyedt ihlettelensége szürke és alkoholtól bűzlő mocsarába, mint valaha.

Viszont ezúttal nem miatta öltöttem alakot és vegyültem el a Lidl vásárlói között. De nem ám. Ő megkapta az esélyét. Ennek a mai történetnek arról az édes, aranyhajú nyolcéves kislányról kell szólnia, aki idejekorán elveszítette az édesanyját, apja újra nősült, de hamarosan ő is elhalálozott, így gonosz mostohaanyja és nővérei felügyelete alá került, akik azóta szemrebbenés nélkül kihasználják sugárzó jóságát, a belőle önzetlenül áradó szeretetet, és szolgaként dolgoztatják (a kormos rezsó megpucolása mellett a lencsét is mindig neki kell kiválogatnia). Ez a lány teljes mértékben megérdemli a csodát, amit én hozok el ma este neki, és ezúttal ezt eszem ágában sincs erre a depressziós íróra elvesztegetni… Azért annyi időm még van, hogy rápirítsak!

– Lajoss!

Írókám szürke és borongós gondolataiba temetkezve szembesült a szembekerült helyzettel, mely jelen esetben én voltam, rosszalló fejcsóválással, és keresztbefordított bevásárlókocsival álltam el a menekülése útját. Felnézett rám, és sejtettem, hogy furcsa érzések futnak át testén, mert megrázkódott, mint akit áramütés ért.

– Tartozom neked?

Ennyit tudott válaszként átszűrni a gyanakvó grimasztól elvékonyodott ajkán.

– Ha úgy vesszük, igen. Nem írtad meg tavaly azt a karácsonyi novellát, pedig én mélyen hittem benned, és egy különleges ajándékkal is igyekeztem elősegíteni… hogy a zihlet csapjon beléd!

Lajoss se köpni, se nyelni, pedig utóbbit szívesen, bármikor, vállát rándította csupán, erre akaratlanul is megmozdult hóna alatt a szögletes üvegpalack, ezért inkább rászorított, nehogy a padlón végezze.

Biztos voltam benne, hogy felismert. Arca égő vörös színt vett fel, és láttam valami fényt megcsillanni homályos, kék szemében. Készültem mindenféle kifogásra, ami kibukik a száján, hazugságokra, mellébeszélésre, mentegetőzésre, még arra is, hogy egy hirtelen mozdulattal futásnak ered, keresztülugorva a bevásárlókocsikat… de semmi. Nem bukott, nem nyögött, nem kamuzott, nem ugrott. Viszont könnycseppek indultak el az arcán, ahogy lesütötte a tekintetét.
Hozzászoktam én a könnyekhez, a szomorú, fájdalmas, vagy az örömteli és még tucatnyi másik fajtához, ám ezúttal különösen megérintett Lajoss őszinte, lelkiismeretfurdalás katalizálta elérzékenyülése.

Zsófi ebben a drámai pillanatban (amikor az én szemem is kezdett bepárásodni) lépett mellénk. Az aranyhajú kis árvácska, akiről korábban szót ejtettem. Félszeg mosoly bujkált ártatlan arcán, miközben aggódva ráncolta csöppnyi homlokát.

– Te miért sírsz?

Lajoss felkapta fejét a madárcsicsergéshez hasonlatos dallamra.

– Nem sírok – felelte és letörölte könnyeit.

– Én is szoktam ám – folytatta a kislány. Mellélépett, csöpp ujjaival megfogta a kezét. – Amikor rosszat teszek és büntetést kapok. Te is rosszat tettél?

Végigmérte a kislányt, és észrevette a szája sarkában duzzadó, frissnek tűnő sérülést. Agytekervényei lassan dolgoztak, bár délelőtt lévén gondolatait még nem homályosította el az alkoholos bódultság, szinte hallani lehetett fejében a fogaskerekek csikorgását. Kisvártatva finoman megszorította Zsófi puha kezét.

– Nem fáj? – kérdezte a lilás duzzanatra utalva.

– Már nem, és csak picit sírtam – válaszolta, miközben kihúzta magát, akár egy kiskatona. – Ma jön a Jézuska, nem kell szomorkodni! Ugye te is írtál neki levelet?

– Írni? Nem… én rég nem írtam semmit…

– Én igen. Apukám tavaly halt meg, karácsonykor, és azt mondta nekem, ha üzenni akarok anyukámnak, vagy a Jézuskának, csak írjak egy levelet és vigyem ki a sírjához, ő majd eljuttatja hozzájuk. Írtam egyet-egyet mindkettőjüknek.

Lajoss szeme újra könnybe lábadt a csöppséget látva, kinek arcán bájos, őszinte mosoly ült. Érezte, hogy e mögött a kislány végtelen hite, és édesapjának ígéretébe vetett megrendíthetetlen bizodalma áll.

Mielőtt elengedte Lajoss kezét rákacsintott, aztán peckesen visszament saját bevásárlókocsijához, mely szinte nagyobb volt, mint ő maga, aztán elindult a soron a kasszák felé.

Írókám ledermedve állt, de még én magam is elképedtem Zsófi ártatlan kisugárzásán. Azt gondolom, hogy abban a pillanatban mindkettőnknek megfacsarodott a szíve.

Persze, én tudtam, hogy ő ilyen, ez a kislány, ezért jöttem személyesen, hogy csodát tegyek, hogy tényleg ne kelljen többé nélkülöznie a szeretetet (igen, nem szép dolog, hogy elolvastam mindkét levelét).

Viszont egy valamivel nem számoltam. Lajossal, aki eltolta a kosaram az útból, és szó nélkül faképnél hagyott. Láttam, ahogy Zsófi nyomába szegődik. Érdekes fejlemény volt, mely a fejemben egy új terv megszületéséhez vezetett… Ho-ho-ho! Egy csodából egycsapásra két csoda? Gyorsan köddé váltam, hogy távolról figyelhessem a történéseket.

*

Követtem őt. Az aranyhajú kislányt. Egyszerűen nem tehettem mást, a lábaim maguktól vittek utána. Néztem, ahogy a zoknit nélkülöző talpacskája a sarka minden lépésnél előbukkan a lábméreténél több számmal nagyobb ócska, kopott és itt-ott lyukas sportcipőből. Csoszogott, klaffogott, mint egy öregember, de ezt olyan természetességgel, hogy szinte kedvet kapott hozzá az ember, hogy kipróbálja.

A pénztáros láthatóan ismerte őt, nem lepődött meg azon, hogy egyedül vásárol. Míg behúzta az áruk vonalkódját, az ő arcára is mosolyt csalt csicsergő hangjával és jókedvével (és ez különösen nagy teljesítmény, ismerve a Lidl kasszások gyorsaságát). Én mindent lepakoltam a kezemből, zsömlét, párizsit, de még a whiskyt is… inkább nem vásároltam semmit, csak ne veszítsem őt szem elől.

Már az utcán követtem, és figyeltem, ahogy azzal a két megpakolt szatyorral az oldalán imbolyog, amikor belém hasított valami olyasmi, ami oly rég nem. Egyszeriben eltűnt a saját nyomorom, semmivé foszlottak önző problémáim (és abban a tizedmásodpercben – mielőtt köddé váltak volna –, igencsak bagatell semmiségeknek láttam őket), helyükre valami más került. Pontosabban VALAKI más.

Letöröltem a könnycseppeket a hideg szél csípte arcomról, hogy aztán gyors léptekkel utolérjem őt. Kivettem kezéből a nehéz szatyrokat. Ő felnézett rám és mosolyogott. Megfogta a kezem. Erre én is mosolyogtam, csak úgy, mintha ez a világomban természetes lenne. Egész úton szorította a kezem, és mosolyogtunk. Ő meg én.

Nem beszéltünk, nem kellett szavakat használni ahhoz, hogy mindent tudjunk, mindent értsünk. Vannak nehéz csendek és könnyűek. Ez légiesen könnyed volt. És ebben a meghitt pillanatban valami más is csatlakozott hozzánk. A zihlet. Mert a semmiből egy történet rajzolódott ki a fejemben, egy hányattatott sorsú kislányról. Hirtelen olyan erőt éreztem magamban a változáshoz, hogy más irányt vegyen az életem, amilyet még soha.

Pár perccel azután, hogy hazakísértem és elköszöntünk, én már javában a közeli cipőbolt felé futottam, reménykedve, hogy nyitva találom. Nem vártam a buszra, nem zavart az időközben rákezdő jégeső sem. Csak futottam. Elszántan, céltudatosan, mint oly régen nem.

Szerencsém volt, zárás előtt fél órával érkeztem. Lihegve (aha, majdnem kiköptem a tüdőmet, mert a testem erre egyáltalán nem volt felkészülve, hiába az akarat meg a lélek), csapzottan, viszont boldog vigyorral a képemen. Nem lett volna sok időm válogatni, de ismét szerencsém volt, hiszen azonnal megláttam, amiért mentem. A bejárattól jobbra, szinte karnyújtásnyira, hatalmas gúlába épített cipősdoboz halom állt, tetején a bemutatódarabbal, a legvagányabb, kislányoknak készült bakanccsal, amit valaha láttam. Rózsaszín, bőrből készült, fekete fűzőkkel, a lábszárnál és nyelvnél fehér szőrmével díszítve, mely színkombináció passzolt a cipő fehér-fekete vastag, recés gumitalpához, mindezt kiegészítette egy rózsaszín tépőzár a fűző tetején. Igazán szuper, meleg, téli hótaposónak látszott.

Lekaptam egyet a halomból, és a kasszához mentem, ahol azonnal levert a víz. Eszembe jutott, hogy fogalmam sincs a kislány lábméretéről! Visszaléptem és felkaptam további négy dobozzal. 28-32 méretig egyet-egyet. Az eladó szerint (aki furán nézett rám, amiért a saját gyerekem lábméretét még csak megközelítőleg sem ismerem) micsoda apa az ilyen! ez volt a homolára írva, én viszont szégyelltem elmondani, hogy egy vadidegen, nyolcéves forma kislányak veszem, kinek a nevét sem tudom, szóval a hölgy megnyugtatott, hogy ekkora választékkal bizonyára nem lövök mellé. Megkönnyebbülten sóhajtottam és hozzácsaptam még néhány pár meleg pamutzoknit a számlához.

Ezután rohantam haza, hogy a halom cipőből, zokniból, meg egy tábla csokoládéból hatalmas díszcsomagot készítsek, csomagolóanyag hiányában a néhány éve a spájzban gyűlő barna papírtáskák felhasználásával. Szép nem lett, de a fiók alján talált piros masnival átkötve azért ajándékformát öltött a meglepetés. Amikor végeztem leültem az íróasztalom mellé, a fiókból üres papírlapokat tettem magam elé, majd egy tollat vettem a kezembe.

Megremegtem.

Évek óta nem tettem ilyet. Egyszerre volt pehelykönnyű és mázsás a súlya. Talán az írószerszámnak, talán a lelkemnek.

Reszketve, könnyek közt írtam meg azt a levelet.

Este hét körül értem vissza a kislány házához, ölemben az ajándékkal. Ne kérdezzék, miért, de úgy döntöttem, hogy csengetés helyett átmászom a kerítésen. Odalopództam az ablakhoz. A nappalit láttam. A hátsó fal mellett mennyezetig érő karácsonyfa, roskadásig telve giccses díszekkel, színes girlandokkal, villogó fényekkel. Három ember állta körbe. Vidámak voltak. Egy idősebb nő, és feltehetőleg két lánya. Puccos ruhákba bújtak az este tiszteletére. Egymás kezébe díszes csomagokat adtak és hamar megtelt körülöttük a padló összegyűrt papírral és kartonnal, miközben előkerültek a dobozok mélyéről az ajándékok.
Csak őt nem láttam sehol, azt a kislányt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Belevörösödtem a gondolatba, hogy talán rossz kerítésen másztam át, rossz helyen leskelődöm, amikor besétált, ő. Pontosan ugyanabban a jellegtelen, egyszerű ruhában volt, mint délelőtt, semmi puccos vagy ünnepi viselet nem került törékeny alkatára. Kezében egy tálcát egyensúlyozott, amin pezsgőspoharak csillogtak. Három darab.

Azok hárman csak nevettek, miközben elvették az italt és koccintottak.

Aranyhajú is mosolygott, de azonnal láttam, ez most nem olyan, mint délelőtt, nem olyan, amilyet én kaptam tőle. Ez most a szomorú fajta mosoly, azé az emberé, aki már-már feladná, hogy higgyen, higgyen egy Jézuskának címzett levélben, abban a csodában, ami a szeretetben rejlik.

Azonnal az ajtóhoz siettem, letettem a csomagot a küszöbre és becsengettem.

Majd sírva futottam hazáig. Mindennél jobban szerettem volna látni a boldogságtól sugárzó arcát, amikor kibontja a csomagot, ahogy elolvassa „apukája válaszlevelét”… De nem tehettem, azzal összetörtem volna a csodát.

„Drága egyetlenem! Mint látod, feljutottak hozzám a leveleid, mindkettőt átadtam a címzetteknek. Édesanyád sokszor puszil, és azt üzeni, hogy hamarosan válaszolni fog neked. Most rettentően elfoglalt. Tudod, itt a Mennyekben, ő az egyik legjobb szakács, százféle süteményt süt most az ünnepre (ha ma vagy holnap odalent esni fog a hó, tudd, hogy az valójában porcukor… anyukád néha picit többet hint a desszertek tetejére, mint kellene).
Elhiszem, hogy sokszor nehéz odalent az élet, és te is rettentően hiányzol nekünk, de ne add fel a reményt, a hitet, soha, mert a legváratlanabb pillanatokban fordulhat minden jobbra. Csak maradj olyan tiszta és ártatlan, mint most.

Nagyon Szeretünk!

ui.: Jézuska üzeni, hogy sajnos az esőben elmosódott néhány betű a leveledben, annál a résznél, ahol az ajándékokról írsz, ám reméli, hogy a küldött cipő is kedvedre való lesz.”

*

Egy csapásra két csoda történt. Ahogy megjósoltam. És hogy hogyan folytatódik Zsófi és Lajoss története? Jövő ilyenkor elmesélem…

Elöljáróban annyit felfedhetek, hogy írókám végül összehoz egy csodálatos történetet egy kislányról, akit a mostohaanyja, és mostohatestvérei szolgamód kihasználnak, megaláznak, és lesz benne méretproblémás, csiri-biri cipő és happy end… Viszont hamar rá kell majd ébrednie (a hangosan fanyalgó kritikusok miatt, akik rendre még a kritikát is megkritizálják), hogy ezt a történetet már Hamupipőke címmel réges-régen megírták, teljesen mindegy, hogy Lajoss a mai korba helyezi a sztorit, ez attól még ugyanaz a történet…

VÉGE

***Az író tisztelgése – még ha sajátos módon is – Krasznahorkai László előtt, aki 2025-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

Ha nem akarsz lemaradni az író jövő évi adventi történetéről, kövesd őt a Facebook oldalán!