Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Fenyvesi Kristóf: Déjà vu című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

2003-ban két fiatal sikeresen üzemel be egy időgépet, aminek használatát követően rájönnek, hogy az emberi történelem utolsó 150 éve ciklikusan ismétlődik. Hogy hiba történt-e az utazás közben vagy más okozza ezt a déjà vu-t, annak csak egyikük kezd utánajárni, és meg is találja ezt az okot.

Az ébresztőórát egy pillanatig kék halálnak hittem, aztán felbukkantam a felszínre, és szinte azonnal felültem az ágyban. Megint ezt álmodtam. Az előző félév végén és aztán egész nyáron szinte minden éjjel a barátságunkról álmodtam, de az elmúlt két hónapban legalább a valóságban nem kellett találkoznom Johannával.
Ő villamosmérnök szakra járt, én meg programozóra, fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Két és fél hónapja megpróbáltam megszólítani, de észre sem vette.
Felkapartam a szemüvegemet az éjjeliszekrényről, és felvettem. A kollégiumi szobatársam még egykedvűen szuszogott. Nyolckor kezdődött az órám, így gyorsan magamra kaptam valamit, és bementem az egyetemre.

Ahogy beültem az olcsó irodai székbe, az a különös érzés kerített hatalmába, hogy ez ugyanaz a gépterem, mint amit hónapok óta minden éjjel álmomban látok. Persze egyik terem olyan, mint a másik, de a székek, az ócska gépek elrendezése, a földbe süllyesztett konnektorok meg a poros hosszabbítók mind emlékeztettek rá.
Mesterséges intelligencia I. volt a kurzus neve, és azon kevés tárgy közé tartozott, amit most először vettem fel. Azért jött meg hozzá a kedvem, mert Albert is jelentkezett rá. Ezt onnan tudtam, hogy gyártottam magamnak egy alacsony szintű tanári hozzáférést az egyetemi rendszerhez.

Ennek ellenére nem mertem mellé ülni, pedig volt ott egy üres hely. Azzal nyugtattam magam, hogy még előttünk az egész félév, hogy összebarátkozzunk és belém szeressen, vagy legalább megtanulja a nevemet. Halványan persze ő is szerepelt a visszatérő álmomban, de az logikus volt, mert nagyjából egy éve tetszett, csak nem mertem megszólítani.

Egy viszonylag fiatal, valamennyire jóképű fickó állt a tanári asztal mögött, rendezgette a papírjait, és végigfutotta a prezentációját. PhD-hallgató vagy maximum tanársegéd lehetett. Látszott rajta, hogy izgul.

– Mindenki itt van? Tud valaki olyan hallgatóról, aki nem érkezett még meg? – hallatszott, hogy nagyjából először mondja ki azt a szót, hogy hallgató.
Nem válaszolt senki, ő pedig szégyenlősen megköszörülte a torkát, és kezdte volna, de ebben a pillanatban belépett az ajtón Johanna. Nyilván neki is itt kell lennie. Villamosmérnököknek mi a francnak MI órára járni? Nem örültem a széleskörű érdeklődésének.

Persze minden tekintet felé fordult, és mintha az alapzaj is csökkent volna. Azonnal tudtam, hova fog leülni. Persze, amikor én jöttem be, Albert nem nézett fel a füzetéből és mutogatott lelkesen a mellette lévő üres székre. Mintha lábujjhegyen járna, úgy suhant oda, és idegesítően nőies mozdulattal ült le mellé:

– Elnézést kérek, tanár úr. Sokat kellett várni a kávéra.

– Semmi gond, ühm…

– Johanna.

– Semmi gond, Johanna – alig bírta összerakni ezt a bonyolult mondatot, úgy bámult rá. Kávéra kellett várnia, és semmi gond?

Megint megköszörülte a torkát, úgy tűnt, ezt érzi a tanári munka esszenciájának. Meg a diákcsajok bámulását. Becsukta a terem ajtaját, és felénk fordult. Engem nézett, ahogy beszélni kezdett:

– Sziasztok! Egy éve végeztem én is itt programozó szakon, és a PhD-m keretében tartom majd a Mesterséges intelligencia gyakorlatokat. Szólítsatok bátran Félixnek! – megköszörülte a torkát – Mégis mit jelent az, hogy mesterséges intelligencia? Talán most még egyértelműnek tűnik számotokra a válasz, de ennek hamarosan véget vetünk.

Néhányan nevettek. Megköszörülte a torkát, és folytatta:

– Honnantól hívhatunk egy algoritmust MI-nek? Ezt tudjátok esetleg?

Körbenézett, hátha valaki válaszol. A tekintete egy pillanatra elidőzött Johannán. Ő közben Albertre figyelt, aki nyilván valami vicces sztorit mesélt, mert Johanna szája szolid mosolyra húzódott, ahogy Albert szinte teljes testével felé fordulva halkan magyarázott neki.

Nem tudom, ki tudtak volna-e találni ennél ideálisabb képet a kínzásomra. Pont az orrom előtt, máshova nem is nézhettem. Eddig nem tudtam, hogy Albert és Johanna jóban vannak, nem forogtam ilyen „menő” körökben, és az egyetemen sem láttam őket soha együtt. Hát most igen. Új év, régi élet.

Ez nem sokat segített abban, hogy maradjak ezen a rohadt egyetemen. Azt hittem, a programozás nekem való, de az se ment túl jól, öt éve jártam egy hároméves képzésre. Képtelen voltam nyomás alatt jól teljesíteni. Nyáron el is döntöttem, hogy ez lesz itt az utolsó évem, ha nem változik valami. Bármi. Már az is segítene, ha nem álmodnám hónapok óta ugyanazt, ráadásul pont erről a Johannáról. Mondjuk, ha az amúgy is fura álmaimat vesszük, talán az lenne a legjobb, ha nem álmodnék semmit.

Johanna hangosan felnevetett, aztán bűntudatosan nézett a szemináriumvezetőre:

– Elnézést, Félix! – komolyan rámosolygott – Szóval akár mindannyiunk agya letölthető lenne egy számítógépbe?

Minden fiú és férfi, aki bármilyen messziről vagy közelről meglátta, a hatása alá került, és mindent megtett érte, hogy elnyerje a szimpátiáját. Félix neki is állt újra elmagyarázni, amiről öt perce beszélt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Johanna most figyelt, és kedvesen bólogatott, Albert pedig megnyitotta a böngészőt a gépen, és valami weboldalt nézegetett. Kicsit előrébb hajoltam, mert ismerősnek tűnt, és meglepve vettem észre, hogy pont azt a képregényes fórumot olvassa, amit én is szoktam.

Nagyot dobbant a szívem, és bár próbáltam magam visszafogni, lelkes lettem. Közös téma, pont ez hiányzott nekem! Csak sejtettem, hogy így sem lesz bátorságom megszólítani, pedig végre beszélhetnénk néhány szónál többet egymással. Már az is nagy eredmény lenne.

Lelkesen böngészte az oldalt, ami persze Johannának is feltűnt, és néhány másodperc alatt kirángatta belőle. Úgy láttam, még nevetnek is a képregényes világomon.
Előttem nem kellett volna szégyellnie, hogy szereti a képregényeket. Hatéves korom óta olvastam mindenfélét, ami csak a kezem ügyébe akadt. Kiskoromban a Hupikék törpikékkel kezdtem, és bár őket otthagytam a gyerekkoromban, azóta is nagyjából mindennap olvastam képregényt. A szekrényem a kollégiumban ezekkel volt tele, és nem ruhákkal, mint a szobatársamé. Meg valószínűleg Johannáé, bár nem hittem, hogy ő kollégiumban lakik.

Mint mindig, amikor hasonló helyzet adódott, elkezdtem magamban a beszélgetést, amit Alberttel fogok folytatni: „Szia! Láttam, te is képregényrajongó vagy!”, vagyis nem, ez túl fura. „Szia! Láttam, hogy érdekelnek a képregények. Mi a kedvenced?” „Milyen típusúakat szeretsz? Csak mert én is sok időt töltök képregényekkel.” „Csak mert néha én is olvasok ilyesmit.” Reménytelen. Nem sokat segített, hogy közben Johanna suttogását kellett hallgatnom.

– Sikerülni fog? – Félix hangja megzavart az elmélkedésben.

Ráébredtem, hogy nem azzal a programmal nyitottam meg a fájlt, amivel kérte. Valószínűleg elvörösödtem, és gyorsan társítottam a másikhoz.

– Rendben, most kattints ide! – mutatott az OK gombra, mintha hülye lennék – Te vagy Petra, ugye?

Nehezen bírtam eldönteni, hogy várom-e az óra végét vagy rettegek tőle. Szokás szerint azzal nyugtatgattam magam, hogy úgyse tehetek majd semmit, mert Albert azonnal lelép Johannával, én pedig megkönnyebbülten visszasüllyedhetek a nyomoromba. Elhatároztam, hogy ha nem így lesz, megszólítom, de bíztam benne, hogy nincs rá esély.

Eléggé megijedtem, amikor öt perccel az óra vége előtt Johanna megkérte Félixet, hogy hadd induljon el, mert valami dolga van, amire persze Félix ragyogó szemmel engedélyt adott. Albert megbűvölve nézett utána, de nem érdekelt, mert a saját magammal való alkudozással voltam elfoglalva. Próbáltam indokot találni, hogy miért nem kell így sem megtennem, amit elhatároztam.

Amint Félix kimondta, hogy vége az órának, hatalmas levegőt vettem, és a füzetét és a tollát felkapó Albert felé indultam. Alig láttam őt, csak arra koncentráltam, hogy a nagyjából előre elképzelt beszélgetésindító szöveget elmondjam neki. Nem sokat segített, hogy Johanna székén valahogy nem tudtam átverekedni magam.

– Szia! Láttam, hogy képregényekről olvastál. Melyik érdekel? Csak mert én is… – éreztem, hogy elhal a hangom, és Albert elhomályosodik az amúgy is kissé zavaros látóteremben. Megint ez. Miért? Miért pont most?

Visszatekerték az időt.

Hatalmas levegőt vettem, és a füzetét és a tollát felkapó Albert felé indultam. Átverekedtem magam Johanna székén, ahogy odaléptem a számítógépéhez. Koncentráltam, hogy elmondjam a nagyjából begyakorolt szövegemet:

– Szia! Láttam, hogy képregényekről olvastál. Melyik érdekel? Csak mert én is… – éreztem, hogy elhal a hangom, és hatalmas levegőt vettem. A gépét épp kikapcsoló, a füzetét és tollát elrakó Albert felé indultam. Valahogy Johanna székét nem tudtam kikerülni. Koncentráltam, hogy el tudjam mondani az előre begyakorolt szöveget, ő pedig kíváncsian nézett rám:

– Szia! Láttam, hogy képregényekről olvastál. Melyik érdekel…

Ekkor tértem magamhoz. Még mindig ott álltam Albert előtt, valószínűleg szótlanul azóta, hogy elkezdődött a roham.

– Jól vagy? – Albert aggódó tekintete, mint valami különös állatot úgy vizsgálta az arcomat. Kicsit közelebb állt hozzám, mint ahogy emlékeztem rá.

Néztem a szemét, ahogy vizsgál, és nem bírtam megszólalni, olyan idegen, olyan barátságtalan volt mindez. Megfordultam, közben véletlenül megint belerúgtam Johanna székébe. Elfogott a kísértés, hogy belerúgjak egy nagyobbat is, vagy inkább felborítsam és összetörjem, de aztán inkább a könnyeim kezdtek folyni, és kirohantam a teremből.

Ösztönösen menekültem a házunkhoz, alig emlékeztem, hogy végigültem a nagyjából negyven perces busz- és villamosutat. Megérintettem a régi, düledező kerítést, és felnéztem a XIX. században épült kisebb villaépületre, ami tizennyolc éves koromig az otthonom volt.

Volt benne valami kellemesen vonzó nosztalgikus melegség, ami mindig megnevezhetetlen vágyakozással töltött el, amikor nagyritkán erre jártam. A ház nem volt már jó állapotban, itt-ott mállott róla a halvány narancssárga vakolat, kilátszottak a régi vörös téglák. Pont úgy nézett ki, mint gyerekkoromban.

A kis kertet főleg anyám gondozta, talán évente kétszer hívott kertészt, de többé-kevésbé így is rendben volt tartva. A fű között persze nőtt a gaz és a sárga leveleket sem szedte össze senki, mégis hívogató volt a kerítés mellett a fák árnyékában a régi, magányos kőpad.

Kint hideg volt kabát nélkül, be akartam menni, de semmi kedvem nem volt anyámmal találkozni. Reméltem, hogy nincs otthon, vagy valami elképzelhetetlen módon nem vesz észre, így lassan fordítottam el a kulcsot a zárban, és halkan nyitottam ki az ajtót.

Amint beléptem, azonnal sült hús- és otthonillat csapott meg. Anyám a konyhában állt, épp főzött. Odaosontam a ronda bútorok között a régi falépcsőhöz, de persze nem kerülhette el a figyelmét, hogy hazatért egyetlen lánya, és mielőtt felléptem volna az első lépcsőfokra, utánam is kiáltott:

– Szia, Petra! Hát te?

Visszamentem a nappaliba, és leroskadtam az étkezőasztal mellé az egyik székre.

– Kérsz ebédet? Fél óra és minden elkészül.

Motyogtam valamit, amire aggódva kijött a konyhából kötényben, egy villával a kezében, és megállt fölöttem. Az egyik székre ledobott pulóveremet fél kézzel szépen elrendezgette, de úgy tűnt, az nem zavarja, hogy könyökölni sem lehet az asztalra a rengeteg odahányt cucctól. A haja frissen volt dauerolva, valószínűleg egyenesen a fodrásztól jött.

– Jól vagy? – kérdezte.

Nem válaszoltam, nem tudtam, hogy van-e kedvem megint erről beszélni vele.

– Rohamod volt, ugye?

Fáradtan becsuktam a szemem, ezt lehetett igennek venni. Közelebb húzott egy széket, és leült rá.

– Mi a francért nem mész el egy pszichiáterhez? Az én hülyeségem is, hogy hagytam, hogy ez idáig jusson, és annyiszor elmondtam már, hogy sajnálom, de miért büntetsz ezzel? Miért nem kezdesz vele valamit? – hátradőlt a székben – Mi történt?

– Semmi, csak a szokásos.

– Rémálom?

– Nem, az ismétlődős – így hívtuk, amit ma Albert előtt átéltem.

– Mi váltotta ki? Még vizsgák sincsenek.

Nem válaszoltam.

– Valami fiú, ugye? Petra, majdnem huszonhárom éves vagy, és még nem volt fiúd. Szerinted ez rendben van? Szerinted rendben van, hogy ki tudja, mikor fogsz végezni az egyetemmel? Miért nem vagy hajlandó szakemberhez fordulni? Ha akkor megtetted volna, amikor először mondtam, rég nem itt tartanál! Nem csak magaddal nem teheted ezt, velem sem! Ha nincs jobb ötleted, ugorj át Áron bácsihoz! Igaz, hogy tavaly visszavonult, de a jó szomszédságra való tekintettel szerintem szívesen foglalkozik veled egy kicsit. És őt régóta ismered. Most azonnal fel is hívjuk!

Felpattant, és indult a telefon felé.

– Nem! Nem akarom! Ne turkáljon senki az életemben! Nem vagyok őrült! – rájöttem, hogy jobb, ha nyugodtan beszélek – Anya, nem ezért jöttem ide. Ülj le, és maradj nyugton végre!

Visszaült, és sértődötten nézett rám. Legutóbb megfogadtam, hogyha még egyszer ilyen helyzetbe hoz ez a valami, keresni fogok egy pszichiátert, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy anyámnak és a szomszédainak ehhez bármi köze legyen. Csak szerettem volna egy kicsit itthon lenni, megnyugodni, és nem a szobatársam gúnyos tekintetét nézni, miközben épp beöltözik az esti bulira.

Láttam, hogy anyám most határozza el, hogy titokban mégis beszélni fog a nyugalomba vonult pszichiáterrel a szomszédban, de ez volt a legkisebb gondom.

– Mondtam, hogy nem jó ötlet elköltöznöd innen.

– Miért? Mi változott tőle?

– Azóta sokkal rosszabbul vagy. Ha itt lennél, én tudnék rád figyelni, és együtt…

Fel akartam állni, de megállított:

– Ma mi történt? – kérdezte.

Elmondtam neki, annak részletes ecsetelése nélkül, hogy Albert mennyire tetszik, és főleg, hogy mióta. Egy átlagos egyetemi beszélgetésnek állítottam be a dolgot, mintha nap mint nap részem lenne ilyesmiben. Közben nem nagyon néztem rá, a kopott ebédlőasztalt vizsgáltam a rajta átlósan elhelyezett régi terítővel, amin a jól ismert zöld vázából kilógtak a kiszárított mákgubók.

– Sajnálom, hogy nem akar elmúlni, de így legalább néha meglátogatsz. Akkor volt a legutolsó, amikor a múltkor beszéltünk róla?

Számtalanszor éltem át azóta kisebb-nagyobb hasonló rohamokat, az álmokról nem is beszélve, mégis bólintottam.

– Valamit ígérj meg! Amint kiderül, hogy idén sem fogod tudni elvégezni az egyetemet, elmész pszichiáterhez!

Dacosan hallgattam, amit beleegyezésnek vett, és felállt, hogy befejezze az ebédet, én pedig végre felmehettem. Néhány percig álltam a szobám ajtajában, néztem az ismerős ágyat és az ostoba képregényeimet a polcokon, aztán egy pillanatra becsuktam a szemem, hátha megint gyerek leszek, és minden újra értelmet nyer, de csak magamat láttam, ahogy lelkesen odamegyek Alberthez, aki úgy néz rám, mint egy éhes kóbor kutyára.

A földszinten csak az előszobából köszöntem anyámnak, aki a sistergő serpenyő fölött állva figyelte, ahogy kiléptem az ajtón, hogy végre hazamenjek az igazi otthonomba.