Az I. Regényíró pályázatra érkezett kéziratok közül a zsűri értékelésre továbbjuttatta Pólya Zoltán: Örökség című történetét, amiből egy rövid részletet olvashattok.
Az értékelésre bekerült művek közül választja majd ki a zsűri azokat a kéziratokat, amelyek kiadói megjelenést nyernek. A kiadott könyv az ország nagyobb könyvesbolt hálózataiban és a kiadónál is elérhető lesz.

A történetről röviden:

Vilmos nyugdíjas éveit szeretné könyvírással tölteni, régi esetek, köztük a Berzeviczky Anna halálának felelevenítésével. Anyaggyűjtés közben, Romániában már megismerte a család múltját, és meggyőződése, hogy a Berzeviczkyek egykor legendás vagyona még nem veszett el teljesen, és legfőképpen, hogy erről Szilágyi Mihálynak is tudomása van.

Pólya Zoltán: Örökség

bűnügyi

1. Áldozatok

A lány arca békés volt és nyugodt, halvány mosoly rajzolódott ki vértelen ajkain, és ez a mosoly még a halottszállítókat is elbizonytalanította, mert elkerekedett szemekkel bámulták a félig összezárt fekete zsákban heverő áldozatot. Gábor, aki eddig mögöttük téblábolt, oda akart hajolni, hogy segítsen nekik, de ekkor öklendezés gyomorforgató hangja vonta magára a figyelmét. Ahogy megfordult, a szemébe villant a liget fái között megcsillanó őszi napfény, egy pillanatra elvakította az éles, kora reggeli ragyogás.

– Őnagysága kitaccsolt. – A rágógumiját rágcsáló járőr az egyik közeli fa előtt görnyedő fiatal nő felé biccentett. – Szerintem már eleget láttál, úgyhogy akár el is hagyhatod a területet.

– Még közel sem láttam eleget. – Gábor megint a halottszállítókat figyelte; a magasabbik, kopasz férfi végre ráhúzta a zippzárt arra az angyali mosolyra. A négy férfi egyszerre sóhajtott fel. – Ki találta meg a lányt?

– Tudod, hogy semmit sem mondhatok. – Gémesi Zoli tekintete megint a fának támaszkodó nő felé villant. – Húzz el gyorsan innen, utálom, amikor Farkas üvöltözik.

– Úgyis csak velem szokott üvöltözni, úgyhogy nyugi. Basszus, Zoli, legalább annyit mondj már el, hogy ki találta meg az áldozatot.

Gémesi tétovázott. Egyre többen álldogáltak a színes szalaggal körbekerített terület körül, a városszéli, elhanyagolt bozótosokkal tagolt liget eddigi álmos nyugalmát darabokra törte a kíváncsiskodók megilletődött súgás-búgása, a halkan beszélgető rendőrök és persze a nyomozónő öklendezése. Zoli még egyszer körülnézett, majd gyorsan ezt súgta Gábornak:

– Egy kutyáját sétáltató öreg néni találta meg a kiscsajt. A kutya kitépte a pórázt az öreglány kezéből, a néni pedig követte. Őt vitték el az előbb a mentők, szegénykém úgy le volt sápadva, hogy először azt hittük, ő az áldozat. Előbb a fiát hívta, ő pedig értesítette a központot.

– Mikor történhetett a gyilkosság?

– Gábor, értsd meg, hogy nem mondhatok többet.

– Zoli, emlékezz csak, ki volt az, aki a gimiben őrködött, amikor te meg Csabi haverod cigiztetek a vécében! Hányszor szóltam, hogy jön Szabó, a tesitanár, na?

– Bálint Gábor! Azonnal hagyja el a műveleti területet!

Farkas Mariann, a nyomozást vezető rendőrtiszt maga sem volt jobb színben, mint az áldozat. Még az ajkai is elfehéredtek, mandulavágású, erősen kihúzott szemei villogtak, ahogy száját egy zsebkendővel törölgetve Gábor elé lépett, vörösre festett haja pedig csak úgy lángolt a levelek között áttűző napfényben.

– Jól van már. Megyek. – Gábor még egy pillantást vetett a szerencsétlenül járt lány becsomagolt testére, majd kelletlenül intett Zolinak. – Majd beszélünk.

– Zoli, mi a fenéért engedtél be egy civilt a lezárt területre? – Mariann hamar megtalálta a hangját. – Maga pedig, Gábor, lépjen le innen, most!

Gábor kelletlenül elindult a szalaggal körbezárt terület széle felé, majd, ahogy meghallotta azt a szót, hogy civil, mégis megtorpant. Barna, borostás arca elsötétült, ahogy előbb a kényelmetlenül feszengő Zolira, majd Mariannra nézett.

– Nem vagyok civil – mondta lassan és hangosan, hogy a kordonon kívül állók is jól hallják. – És mi a fenéért magázol engem?

– Magadnak köszönd, hogy nem te állsz most itt – emlékeztette a megfellebbezhetetlen igazságra Mariann, majd a fák között álló emberekhez fordult: – Kérem, hagyják el a liget területét, és ne akadályozzák a rendőrség munkáját! Köszönöm az együttműködésüket!

 

Néhány perce dübörgött el a debreceni gyors, majd ahogy a vonat zaja elhalt, megint csend lett a városszéli utcákon. Éles hangon kopogtak a beton járólapokból felpattogzó darabkák, ahogy Gábor séta közben rugdosta a málló járdaszegélyt. A járdát már legalább harminc éve nem gondozták ezen a környéken, elhagyott gyártelepek mellett vezetett az útja, akácfák tövises ágai értek az arcához, ahogy szétfeszítették a rozzant kerítések léceit. Végigment az Kossuth Lajosról elnevezett utcán, majd a végén balra fordult, követve az út kanyarulatát; zsebre vágta a kezét, úgy bámult be a kerítések rései, a kapuk vasalatai között. Néhány háznál már kora délelőtt előkerültek a motoros fűrészek, az egyik kerítés mögött pedig gallyaprító kerepelt, hangját Gábor még a következő utcasaroknál, a régen bezárt kocsmához érve is hallotta.

Tíz óra felé ért haza. A kilencvenes években emelt társasház lépcsőháza zsúfolásig volt gondosan összemadzagozott újságpapírral, halmokban álltak az általában a postaláda alá bedobált színes reklámújságok, a házbeli gyermekes szülők gondos kezei csomagolták így össze őket. A postaládájába gyömöszölt prospektusokat egyszerűen ráhajította az egyik halomra, mire az újságok szárazon zörögve szóródtak szét a padlón. Az egyik halom mellé rugdosta őket, majd, mivel a színes papírok így sem akartak maguktól összegyűlni egyetlen rendezett halomba, jól belerúgott az egyik összepréselt papíroszlopba. A madzag halkan pattanva adta meg magát, az újságok göngyölege pedig szétterült a lépcső alatt.

– Mi az ördög…?

Amikor már harmadjára próbálta sikertelenül elfordítani a kulcsot a zárban, akkor esett csak le neki, hogy nincs is bezárva az ajtó. Önkéntelenül is az jobb csípője felé kapott, majd szitkozódva leeresztette a kezét. Belökte az ajtót, és átgázolt az aprócska előszobán; lendülete azonban megtört néhány lépés után. Beleszagolt a levegőbe.

Nem, nem Margitka néni zajongott a szomszédos lakásban a Zepteres lábasaival, egyértelműen az ő konyhája felől jött a zaj. Néhány hosszú lépéssel átszelte a lakást. Az egyébként is alulméretezett hátsó helyiséget egymagában kitöltötte egy zömök figura, aki termetét meghazudtoló könnyedséggel aprította éppen a húst Gábor konyhaasztalán a Gábor késével. Fel sem nézett, amikor a lakás tulajdonosa megállt az ajtóban, úgy elmélyült a hangtalanul egymásra rogyó-simuló hússzeletek látványában.

– Hát te mi a fenét keresel itt? – Gábor csak ennyit tudott mondani.

 

A hús étvágygerjesztő illatok kíséretében sült a nagy lábas mélyén. Gábor egészen összehúzta magát, úgy gubbasztott kedvenc kávézós székében, a sarokban, hosszú lábait majdnem a hasáig felhúzta, mint régen, a szülői házban, amikor serdülni kezdett. Megbámulta az öreg véreres kezeit, miközben apja kávét töltött először neki, majd saját magának.

– Üres volt a hűtőd – magyarázta Vilmos szinte mentegetőzve. – Vettem egy-két dolgot. Persze csak ha ha nem gond.

– Margarin, vákuumzacskós felvágott, kenősajt, teljes kiőrlésű kenyér, narancslé. Mind lidis cucc. Hétkor mentem el itthonról, te közben még megjártad volna a boltot is oda meg vissza? Apa, ne akarj ilyen ócska trükkökkel megetetni.

– Még mindig kiváló nyomozó vagy, azt látom.

Apja letelepedett mellé. Vastag, nyakánál kigombolatlan flanelingében, régimódi acél karórájával a szőrös csuklóján úgy festett, mint valami vidéki használtcikk-kereskedő, és az összhatásra még rá is tett egy lapáttal a szupermarketekben kapható, színes madzagon a nyakán lógó bazári olvasószemüvege; Gábor azonban lassan negyven éve ismerte már az öreget.

– Jobb, ha el sem kezded a gúnyolódást. – Belekortyolt a kávéba. Méregerős volt. Két hosszú korttyal kiitta az egészet.

– Nem szoktam gúnyolódni. Még azon sem, akire különben ráférne.

Gábor felnyúlt, és kinyitotta a feje fölötti, szokás szerint éppen csak behajtott kisablakot. A huzat megzörgette a konyhapulton hagyott csomagolópapírt, felborzolta Vilmos ősz hajszálait, és a közeli játszótérről gyerekhangokat sodort magával.

– Ne mondd nekem, hogy nem tudod.

– Mit nem kéne nem tudnom?

Vilmos vastag táskák mögé rejtőző bogárszemei a szokásos kiismerhetetlen derűvel csillantak, ahogy fia felé fordult; közben akkurátusan tejszínt csorgatott a kávéjába, és ellágyulva nézte, hogyan olvad egymásba a két szín, a fekete meg a fehér a csésze porcelánpartjai között.

– Pont te ne tudnád – dünnyögte Gábor. Rákönyökölt az asztalra, és csak nézte saját kiürült csészéjét. – Pont te ne tudnád.

– Tényleg nem tudom, miről beszélsz. – Apja belekortyolt a kávéba, majd elfintorodott. – Jézusom, hol vetted ezt a szörnyűséget?

– A sarki százasban. Le volt akciózva minden kávé Pünkösd előtt. Ha nem ízlik, vegyél másikat. Egyébként pedig fel vagyok függesztve.

Várakozóan pillantott apjára. Az öregnek szeme sem rezdült, továbbra is az ital rejtett mélységeit fürkészte. Komótosan ivott, Gábor pedig dobolni kezdett ujjaival az asztalon.

– Na? – kérdezte végül.

– Mit na? – kérdezett vissza Vilmos. Egy Rodolfót is megszégyenítő mozdulattal lepedőnyi kockás zsebkendőt húzott elő valahonnan, és belefújta az orrát. – Csukd már be azt az ablakot, légy szíves. Ilyen huzatban nem csoda, hogy meg voltál fázva.

– Honnan tudod, hogy beteg voltam? – pislogott Gábor.

– Fiam, a szagából ítélve te legalább egy hónapja nem ürítetted ki a szemetest. Elég volt csak belenéznem, teli van papírzsebkendővel. Egyébként azt is levittem az előbb.

– Köszönöm. Szóval, csak ennyi? Azt hittem, ennél azért jobban ki fogsz majd akadni. – Gábor megint felnyúlt, és jó erősen becsapta az ablakot.

Vilmos vállat vont.

– A te életed.

– Meg sem kérdezed, hogy miért függesztettek fel?

– Miért függesztettek fel?

– Mert bevertem egy akadékoskodó fiatalember orrát. Azért.

– Hm. Régóta hangoztatom, hogy helytelen dolog megruházni a gyanúsítottakat. Azt hiszem, mindjárt kész a hús. Mi legyen a köret? Megfelel a bulgur? Olyat ettél már?

Bálint Vilmos nyugalmazott rendőr alezredes valószínűleg még sohasem járt olyan közel ahhoz, hogy neki is beverjék az orrát, mint abban a pillanatban, amikor nekiállt, hogy két tányér miatt feltúrja fia konyhaszekrényét. Gábor az asztalra szorította lapátnyi tenyereit, és még a lélegzetét is visszatartotta, úgy nézte mereven az össze-vissza vagdosott kockás viaszkosvászon terítőt. A legutóbbi alkalommal, pénteken délelőtt ezt a technikát javasolta neki a rendőrségi pszichiáter, és egészen eddig a percig úgy tűnt, hogy be is válik. Vilmos közben megterített, olyan otthonosan sürgött-forgott fia konyhájában, mint a tulajdon ötödik kerületi lakásában.

– És mit lehet tudni a gyilkosságról?

Gábor összerezzent. Töprengve figyelte apját, ezt az ismeretlen, másokról gondoskodni kívánó kedves idős bácsikát a konyhájában. Bálint Vilmosnak azt az oldalát láthatta abban a pillanatban, amit addig csak nagyon kevesen. Akkor esett csak le neki, hogy mi zavarta eddig apja megjelenésében: Vilmos farmerben volt, amit egyébként jószántából sosem viselne; ráadásul nem is volt teljesen jó rá, mert a szövet finoman recsegett, miközben viselője a tűzhelynél tett-vett.

– Miféle gyilkosságról? – kérdezett vissza lassan.

– Hát arról, ami reggel történt a külvárosban, azon a ligetes részen. – Apa komótosan maga alá húzta a hokedlit, és nagyot sóhajtva ráereszkedett. – A vonatról láttam szirénázva száguldani a mentőt, aztán ahogy leszálltam, ott volt a fák között, ahogy a rendőrautók is. Te pedig nem voltál itthon, de biztosan nem futni mehettél, mert farmerben vagy. – Ezzel magában derűsen göcögve nekiállt felvágni a húst.

– Egy fiatal nőt öltek meg. – Gábor csak nézte maga előtt az ételt. Hirtelen elment az étvágya, ami egyébként nem volt jellemző rá. Látott ő már annál cifrább halálokat is, mint ami a könyvtárosnőt utolérte.

– Megerőszakolták? Kifosztották?

– Nem. Erőszaknak, dulakodásnak semmi nyoma. Valószínűleg várt a támadójára, talán ismerte is őt. Tegnap késő este vagy éjszaka történhetett az eset, valamilyen hegyes tárggyal végeztek vele. Tudtommal megvannak az iratai és a pénze is.

– Hm. És te tulajdonképpen mit kerestél ott?

– Az egyik járőr régi cimborám. Rácsörögtem reggel, amikor hallottam a szirénázást.

– Meglehetősen laza nálatok a fegyelem, ha egy civil is odamehet a tett helyszínére nézelődni.

Gábor olyan erővel vágta bele a villát a lágyan rezgő, enyhén megborsozott tojásba, hogy a fém nyikorogva szaladt végig a porcelán sima felületén. Nagy levegőt vett, és hosszan benntartotta, miközben a kocsonyásan rezgő ételdarab végigcsúszott az abroszon, megállapodva apja tányérja előtt.

– Sokáig maradsz? – kérdezte lassan.

– Néhány napig. Legfeljebb. Miért?

– Angiék jól vannak?

Vilmos megtörölte bajuszát a szalvétával, mintha nagyobbik lánya említése késztette volna erre az árulkodó mozdulatra.

– Jól. Tavasszal voltam náluk, Bandika születésnapján. Végre láthattam a legkisebb unokámat, az az átkozott járvány sok mindenben megakadályozott.

– És Juliék?

– Ők is. Angiék után egyenesen hozzájuk utaztam.

– Anyától tudom, hogy tavasszal végigturnéztad az egész családot. Voltál Angéláéknál Tatabányán, Juliéknál Balatonfüreden – sorolta ujjain a családtagokat Gábor – Fecóéknál Győrben, sőt, még Anyát is meglátogattad Budán, csak hozzám, Szolnok mellé nem jöttél le Pestről egyetlen egyszer sem. Akkor most minek köszönhetem ezt a megtisztelő látogatást?

– Gondoltam, van annyi időm a jövő heti konferencia előtt, ahová meghívtak mint vendégelőadót, hogy meglátogassalak téged is. Talán baj, ha rád is gondolok néha?

– Valóban lesz egy bűnügyi konferencia, csakhogy Egerben. Mit kerestél akkor te Debrecenben?

Apja akkor először esett ki a szerepéből. Homlokát ráncolva, szemüvege fölött pillantott fiára. Meglehetősen sok mit sem sejtő gyanúsítottnak jelentett ez a nézés fordulópontot az életében.

– Honnan veszed, hogy Debrecenben voltam?

– Ne próbálj már megetetni, apa. Engem ne. Csakis Debrecen felől jöhettél, mert a mentő hozzánk Karcagról indul. A négyesen láthattad, amikor egy szakaszon együtt halad a főút a vasúttal. Szóval?

Apa köhintett, majd újból nekiállt, hogy az utolsó tojásdarabokat is kitunkolja a tányérból.

– Találkozni szeretnék néhány emberrel. És tényleg látni akartalak téged is.

– Igazán kedves tőled – dünnyögte Gábor. Szórakozottan elkezdte vagdalni a húst, miközben Vilmos a falvédő mintáit nézte elmerülten.

 

Barátlaka régi mezőváros, szélesen terülve el a Nagykunság szélén, legkeletibb szántói már a Hortobágyhoz tartoznak. Gábor gyermekkorának városa ez, tizennégy éves koráig élt itt, hogy aztán két évvel ezelőttig ide se dugja az orrát. Tulajdonképpen azért is csak önmagát okolhatta, hogy nem Szolnokon tölt be éppen valami kényelmes vezetői pozíciót; ehelyett megint azokat az utcákat kénytelen róni, mint amelyeken annyit lófrált fiatalon. A régi éttermet, ahová anyával jártak ebédelni vasárnaponként már elbontották, korszerű művelődési ház épült helyére a lakótelep tömbjei közé, odébb pedig, egy patinás épületben, amely egykor a város első iskolája volt, cukrászdát működtetett egy karcagi vállalkozó.

A régi suli utcáján vén gesztenyefák sorakoztak, mintegy folytatásaként a vasútállomásról idáig vezető hosszú Karinthy utcának; nyáron oly tömör lombozatuk az utóbbi napokban látványosan megritkult, egyre több helyen tört utat magának ágaik között a kora őszi álmos fény. Apa őszinte érdeklődéssel forgatta a fejét, ő több, mint negyedszázada nem járt már itt; legutóbb valószínűleg akkor, amikor volt felesége unszolására ellátogatott egyetlen közös gyermekük általános iskolai ballagására.

– Nem is emlékszem erre az épületre – mondta, amikor Gábor odakísérte őt a cukrászda teraszához. – Ez eddig is itt volt?

– Ez volt az az iskola, ahová még elsőben jártam. Egy éttermet működtettek itt utána valameddig, ide költözött előző helyéről, onnan szemből a Gesztenyés Ház. Ahol a ballagási ebédemet tartottuk.

– Hm. Azért az állítólagos bécsi szeletért valóban kijárt annak a helynek a földig rombolás.

Helyet foglaltak. Gábor gyanakodva, lapos pillantásokkal figyelte apját; nézte azokat a megtévesztően kényelmes mozdulatokat, ahogy Vilmos öregurasan elfészkeli magát a széken, majd fintorogva maga elé húzza a gyűrött, összefogdosott laminált papír étlapot és az orrára csúszó szemüvege fölött böngészni kezdi azt.

– Hellló. – Magas, a megfelelő helyeken gömbölyödő pincérnő lépett oda hozzájuk, rágózás közben hosszan elnyújtva a hangokat. Sötét, barna szemei Gábor felé villantak. – Mit hozhatok a nyomozó úrnak és az édesapjának?

– Ennyire látszik a rokonság? Akkor inkább meg sem próbálom letagadni. Anettkám, nekem csak kávé lesz, a szokásos, egy tejszín, egy cukor. Apa, neked?

– Kávét nem kérek, köszönöm. Tapasztalataim szerint a cukrászdai kávék általában nem finomak. A cukrászok ugyanis csak kényszerből tartják a kávégépet, és nem is fordítanak nagy figyelmet a személyzet kiképzésére, egyszerűen más a profiljuk. Ez az ischler, ha szabad kérdeznem, az az ischler?

Anett különben sem elhanyagolható méretű keblei árulkodóan megemelkedtek, miközben a pincérnő nagy levegőt véve megmarkolta az egyik szék háttámláját.

– Igen, uram, jól látja, ischler. – Anett hangja vészjóslóan elmélyült, Gábor pedig jobbnak látta inkább elmélyülni az étlap rejtelmeiben. Volt már szerencséje ehhez a hangsúlyhoz. – Milyen sütemény lehetne, ha egyszer az van odaírva?

– Nos, mert a szolnoki az egyetlen és igazi ischler, minőségi csokoládéöntettel, és természetesen felvert tojásfehérjével megtöltve, nem lekvárral, mert az véleményem szerint nem ischler, az valami más sütemény. Az önöké ilyen, hölgyem?

– Biztosíthatom róla, uram, hogy így készítjük el. Szolnokiasan. Nálunk ez a hagyomány.

– Hm. Nincsenek jó tapasztalataim a vidéki készítésű ischlerekkel. Akkor inkább kérnék egy lúdláb szeletet, azt úgysem lehet elrontani.

– Gábor? – Anett elfehéredett ujjakkal szorította a szék támláját. – Akkor neked biztosan nem lesz más?

– Ööö .. Anettem. A kávé. És tudod mit? Egy ischlert is kérek. Úgy megkívántam hirtelen.

A pincérnő biccentett, majd visszacsörtetett a cukrászda belsejébe. Gábor nagy levegőt vett, majd összecsapta az étlapot. Hátradőlt székén, és úgy nézte hunyorogva a bágyadt délutáni melegben szendergő utcát.

– Ismerősöd a hölgy? – pillantott fel a menüből Apa, mert még mindig azt nézegette.

– Olyasmi. De ha így folytatod, akkor hamarosan a gyilkosom. – Gábor áthatóan pillantott a szemközti széken békés nagypapa módjára kucorgó öregemberre. – Meddig maradsz? Vagy már ezt kérdeztem?

– Vendégmarasztaló kisváros, nem mondom, de azért Szolnok egy fokkal kellemesebb hely. – Vilmos levette a szemüvegét, és egy papírzsebkendővel tisztogatni kezdte. – Mit tudsz egyébként az áldozatról?

– Az áldozatról? Úgy hetven év körüli, elhízott, bajuszos, ősz hajú férfi. Valószínűleg nyugalmazott iskolapedellus vagy házmester lehet, nem helybeli. Egy cukrászdában használatos alumínium tálcát döftek a hátába, de előtte teletömték a száját tojáshabos ischlerrel.

Apja kissé értetlenül meredt rá, úgy ráncolta a homlokát, hogy egészen összeért a két szemöldöke. Gábor elvigyorodott, majd hintázni kezdett a székén. Élvezte az arcát simogató napsütést, a kora őszi meleget, amely megrekedt a házak, a gesztenyefák között.

– Arra a hölgyre gondoltam, akit ma reggel találtak meg a ligetben. Ismerted őt?

– Látásból. Benedeczki Katalinnak hívták, a könyvtárban dolgozik. Vagy pontosabban csak dolgozott. Szerintem helybeli volt, biztosan a főiskola elvégzése után ez volt az első munkahelye – és az utolsó is, szegény kiscsaj. Mi az, apa, szagot fogtál? Összeismertethetlek a nyomozást végző munkatársammal, ha akarod. Kedves nő, te biztos csípni fogod.

Anett lépett melléjük, egy nagy tálcán egyensúlyozva Gábor kávéját és a süteményeket. Önmagához képest visszafogottan öltözött, fehér ingének csak a legfelső gombját hagyta nyitva, Vilmos tekintete pedig megpihent feltáruló dekoltázsán, miközben Anett áthajolt kettőjük között. Elkapta fia pillantását, majd elvörösödve gyorsan maga elé húzta a tányért.

– Köszönjük, kisasszony. Majd szólunk, ha szükségünk lesz valamire.

– Hogyne. Majd szólnak – szűrte a szót a fogai között Anett. Egy pillanatig állt ott, mintha kérdezni szeretett volna valamit, majd ott hagyta őket, papucsa hangosan csattogott, ahogy átlibbent a másik asztalnál éppen letelepedő családhoz.

– Vajon ő ismerte az áldozatot? – Apa villájával a pincérnő felé mutatott.

– Egészen biztos, hogy ismerte. Itt egy átlagos héten megfordul a fél város, általában ischlert kérnek és kávét. A lúdlábuk ugyanis közismerten pocsék.

– És te ismerted?

Gábor eldöntötte a süteményt a tányérján. Az ischler-fanatikusok régi trükkjét használta: szétválasztotta a két felét, majd villája élével elkezdte feldarabolni a habos-csokis tésztakorongokat.

– Mondtam már, hogy csak látásból. Legalább egy tízessel fiatalabb volt nálam, akkor járhatott itt suliba, amikor én már az egyetemre. Egyszer-kétszer összefutottam vele, mert a könyvtár ott van a rendőrség épületével szemben. Mindig lehajtott fejjel sétált. Olyan igazi jókislány volt.

– Emlékszel, mit mondtam neked mindig az első benyomásról? Hogy mennyire meghatározza az egy másik emberről később alkotott képünket?

Gábor elkezdte befelé lapátolni a süteményt. A másik asztalnál ülő két gyerek zajongva, egymás szavába vágva válogatott a sütemények között, apjuk pedig a felesége tekintetét gondosan kerülve mondott valamit Anettnek; Gábor jót szórakozott kétségbeesett igyekezetén, ahogy megpróbált csak az étlapra koncentrálni közben. Vilmos is abbahagyta a kérdezősködést, és a falatokat megfontoltan forgatva a szájában komótosan eltüntette a tányérról a süteményt. Fia kényelmesen hátradőlt a nyikorgós széken.

– Ha gondolod, alhatsz az én ágyamon – mondta hosszas hallgatás után. – Még az első itteni fizumból vettem az Ikeában, tehát még neked is meg fog felelni.

– És te akkor hol alszol? Azon a kicsi díványon?

– Nem, apa. – Gábor vigyorgott. – Annál azért kényelmesebb helyen.

 

Reggel percre pontosan nyolckor csöngött a telefonja. Gábor álmosan hunyorogva tanulmányozta a mennyezetet, igazából azt sem tudta hirtelen, hogy milyen nap van éppen. Az elmúlt egy hetet igyekezett egyfajta hosszú szabadságként felfogni, de ahogy teltek a napok, egyre inkább azon kapta magát, hogy kezd beleunni a semmittevésbe. Például egészen eddig, ha esett, ha fújt, ő kocogással kezdte a napját, de múlt szerda óta alig mozgott valamit.

Addig nyújtózkodott, amíg elő nem tudta halászni a szék támlájára dobott nadrágja zsebéből a mobilját. Elfintorodott. Farkas.

– Tessék – szólt bele álmosan.

– Jó reggelt. – Mariann hangja frissen és kipihenten csendült a vonal másik végén. – Kilencre legyél bent, Gábor. Beszélnünk kell.

– Ó, szóval most már kell. – Gábor tenyere hirtelen csúszóssá vált, és ahogy felült, a szíve hirtelen meglódult. Köhintett. – Kilenckor nekem sajnos más dolgom van, de tízkor ott leszek, ha értem küldesz valakit.

– Azt mondtam, kilencre.

Mariann ezzel letette. Anett pont ekkor lépett be, és ahogy könyökével benyomta az ajtót, úgy áradt be a kávéillat a konyhából. Két csésze volt nála. Gábor elmélyülten nézte a nő meztelen lábait, azt a finom hullámzást, ahogy vádliján megfeszült az izom, miközben a csészéket egyensúlyozva, kapaszkodás nélkül leült mellé törökülésben az ágyra. Erre a mutatványra is csak Anett volt képes az ismerősei közül. Kibontott, dús haja az arcába hullt, furcsa módon kihangsúlyozva így finom szarkalábait.

– Fogadjunk, hogy a faterod hívott, mert friss szendvicset szeretne enni, és nem talál hozzá a hűtőben vajat.

– Rosszabb. Farkas volt. – Gábor a takaróra hajította a mobilt, és ahogy a kávéért nyúlt, tekintete találkozott a nőével. – Mi az?

– Semmi. – Ahogy vállat vont, Anett mellei sokat sejtetően hullámozni kezdtek a pizsama helyett viselt bő, kockás ing alatt. – Csak úgy néztél rám az előbb, amikor bejöttem, mint akit éppen elküldött a nője a picsába.

– Hát, amikor Farkassal beszélek, általában úgy is érzem magam. Lehet, hogy előbb hazaszaladok, és megnézem, mi van apával. Farkas pedig várhat. Nekem ne pattogjon az a kiscsaj, tegnap is ott rókázott mindenki szeme láttára. Én az első halottam után elmentem ebédelni, ez meg itt kivágta a taccsot.

– Rókázott…? Jézusom. – Anett megborzongott. – Szerencsétlen kislány. Azért örültem, hogy este hazakísértél. Még a polgárőrök is kint voltak az utcán, pedig milyen nyugi volt eddig.

– Nem erőszakoskodtak a lánnyal, és nem is rabolták ki. Szerintem egyszeri eset volt, vagy legalábbis nagyon remélem. El sem tudom képzelni, kinek árthatott, a fenébe is, hogy így kellett végeznie.

Anett feljebb tornászta magát az ágyon, és szabad bal kezével kisöpörte arcából a haját. Mélybarna szemei felcsillantak.

– A főnököm szerint együtt járt Kövesdivel – suttogta. – Mármint az ifjabbikkal, Árpival.

– Mármint Katika? – kérdezett vissza elgondolkodva Gábor. – Kövesdi, Kövesdi … ismerős a neve.

– Az apja agrárvállalkozó. Kenderes felé vannak földjei meg egy csomó traktora. Egy jóvágású hatvanas faszi, a fia viszont nem egy nagy szám. Te nem emlékezhetsz rá, de korábban voltak balhéi a környéken, egyszer egy kocsmai verekedés után elő is állították.

– Elég nehéz elképzelni, hogy egy olyan művelt, finom kis csaj, mint a Benedeczki Kata összejött volna egy ilyen … balhés kölyökkel. – Gábor nekilátott, hogy megigazgassa Anett inggombjait.

– Én nem igazán ismertem ezt a kislányt, egyszer-kétszer betévedt hozzánk, kért egy sütit, pillanatok alatt betörölte, aztán ment is tovább. Mindig egyedül volt – tette hozzá jelentőségteljesen Anett. – Na, ne macerálj már. Jelenésed van, nem emlékszel?

– Hát, nem tudom, mit szeretne nekem mondani Farkas, de majd megemlítem neki ezt a Kövesdi-dolgot. Talán érdekelni fogja. – Gábor széthúzta a nő ingét. Anett megitta az utolsó korty kávét is, néhány pillanatig tűrte, hogy a férfi cirógassa a mellét, majd finoman odébb tolta a kezét.

– Volt erre este elég időd, nyomozó.

Olyan hirtelen szólalt meg a kapucsengő, hogy mindketten összerezzentek. Anett sietve visszagombolta az ingét, Gábor pedig nagyot sóhajtva hanyatt dőlt az ágyon. A felhúzott redőny mögött, az utcán sorakozó fák alatt Barátlaka éppen zajosan vágott neki egy újabb dolgos hétnek.

Anett visszajött. Nagy levegőt vett, de szavainak éle elnyomta az ing sokatmondó megfeszülésével kiváltott hatást:

– Az apád az. Azt kérdezi, hogy van-e kedved sétálni.